1. Morilindë, az Elfek városa

*Kissé bánta már, hogy felvilágosította a lányt tévedéséről. Mivel innen nézve, neki nagyon is úgy tűnt, hogy kisé zokon esett a lánynak a dolog. Ettől függetlenül a mágusnő felállt, és követte a myrtét. Lovához érve kedveskedőn megpaskolta annak nyakát, majd nyeregbe pattant ő is, s folytatták útjukat. A tündék városát szép lassan maguk mögött hagyták, de a közéjük telepedett csönd még most is ott ült. Végül Formenya döntött úgy, hogy megtöri a csendet.*
- Ugye nem gondolod komolyan, hogy a Tolmen erdőig meg sem fogsz nyikkanni? *megértőn rámosolygott, majd folytatta* - Ne vedd a szivedre, hogy tévedtél a lelkiállapotommal kapcsolatban Mylene... Értelme nem lenne, hiszen igazából még csak nem is ismersz...
*Tekintetével időnként azért az utat szegélyező növényzetet is fürkészte, hiszen sosem lehet tudni, hol, illetve melyik mögül leselkedhet rájuk veszély. De a cserjés, s a fák is lágy zizegéssel hajlongtak minden irányba a kelekótya széltől. A két ló is bátran haladt a homokúton. Most ők sem éreztek semmi veszélyt. Hát békésen haladhattak tovább.*
- Azonban az, hogy nem vagyok egy cserfes típus, az nem jelenti azt, hogy órákon át nem is szoktam megszólalni... Beszélgetni én is szoktam Mylene. Csak általában olyankor, ha valami igazán érdekel. Más helyzetben feleslegesnek szoktam megítélni a szájtépést... Ez a szokás még mesteremtől ragadt rám.
*Várakozón nézett a lányra, s remélte, hogy lesz kedve kicsit mesélni magáról. Na meg népéről... sőt, családjáról...*

*Myl egészen elvolt így a csendben. Még talán használt is neki egy kicsit és valamilyen szinten kipucolta az agyát a butaságoktól. Így mikor Formenya hozzű szólt, még el is tudott mosolyodni.*
-Jól van, értem. Csak most nincs igazán miről beszéljek.
*Azzal tovább mentek csendben, mígnem Formenya ismételten meg nem szólalt. Myl csodálkozó pillantásokat vetett a lány felé, majd így szólt.*
-Rendben. Akkor legalább tudom, hoygha nem beszélsz, akkor nem érdekel téged semmi sem a környezetedben. Most különösebben engem sem, szóval "nem tépem a számat".
*Kacsintott a boszorkányra, majd előretekintett, de hamar vissza is kapta a fejét, mert nem tudta mire vélni, hogy Formenya miért bámulja őt ennyire. Myl értetlenül megrázta a fejét.*
-Ne haragudj, de...szóval..mit nézel rajtam? Talán valamiféle szörny lett belőlem, vagy csak szimplán valami csúfság van rajtam?
*Ezt olyan komoly hangon kérdezte, hogy még maga is felnevetett rajta. Bár valójában tényleg nem tudta mire vélni ezt a nagy bámulósdit. De hát jobbnak látta, ha inkább elvicceli. Akkor nem lesz akkora zavarban, mintha csak hallgatna, miközben tudná, hogy a másik sasszemekkel figyeli.*

*Felhúzta szemöldökét a lány kérdésére.*
~Furcsa egy szerzet meg kell hagyni... De lehet, hogy minden myrte ilyen... különös...~
*Gondolatait hátra hagyva nyitotta szólásra száját.*
- Csak gondoltam, talán kedved volna kicsit beszélgetni... Tudom, hogy mennyire beszédes nép a myrte nép... *félmosoly jelenet meg arcán a mondat végére* - Vagy, ha gondolod, felváltva mesélhetünk az életünkről. Úgy legalább jobban megismerjük egymást, s nem fogod te sem úgy érezni, hogy egy vadidegennel kószálsz a világban...
*Jobb ötlete nem volt a társalgás megkezdésére. Pedig tényleg annyira érdekelné a myrte nép, és az Álomfalván zajlott küzdelem. Csak épp azt nem akarta, hogy a mellette lovagló myrtelány újra elszomorodjon kedvese emlékétől. Így Álomfalvát szóba sem hozta.*

*Kissé értelmesebb arcot vágva válaszolt.*
-Kedvem? Nos, nem tudom. Most lehet, hogy a hallgatás jobb lenne.
*Persze lelke legmélyén már olyannyira várta, hoyg beszélhessen. Csak azt sem akarta, hogy annyit beszéljen, amitől Formenya még a végén elretten. Mert Myl-ről tudni illik, hogy nagyon ,denagyon beszédes. Még az átlag myrtéknél is sokkal ebszédesebb. Azt mondják egyesek, hogy még álmában is beszélni szokott. Ezen a lány sokszor nevetett is, pedig ő sem tudta, valójában mi is az igazság. Aztán mikor a boszi ismét megszólalt, Myl majdhogynem leesett Arduinna hátáról.*
-Méghogy az életünkről? Ez most komoly? Mit akarsz? Megírni az életrajzomat? Vagy éppen azt, hogy én írjam meg a tiédet?
*Nevette el magát. Szeretett viccelni, ez tény. Még majdnem jobban, mint beszélni. És hát ez most nagyon jól esett neki. Miután jól kinevette magát, eszébe jutott valami, így belekezdett szép lassan.*
-Tudod, erről jut eszembe egy eset, ami egy pasival történt meg. Na tehát, az a pasi történetesen egy myrte és tudni kell róla, hogy egy időben..hát....szerelmes voltam belé. De ez még fiatalkoromban volt. Nem mintha most öreg elnnék, de érted remélem! Szóval elhívott egy kis romantikus vacsira. Volt gyertya, mindenféle illúzió, meg finom kaja. Na, aztán szépen megettünk mndent, s utána beszélgetni kezdtünk. Képzeld, annyit beszéltem, hogy a pasi elküldött inkább, s azóta sem áll velem szóba.
*Kezét a szája elé emelte, s kuncogott egy kicsit, majd felnézett az égre. Már erősen sötétedni kezdett. Odafordult a boszorkányhoz, majd így szólt.*
-Figyelj csak, a legjobb talán az, ha most megpihenünk, mert hamarosan eljő az éjszaka. Gyere, gyújtsunk tábortüzet és meséljel még ilyen kis történeteket! Csak te nehogy elküldj engem!
*Kacagott fel immár hangosan. Szép lassan egy kisebb rét felé vezette Arduinnát, s remélte, hogy Formenya is követni fogja. Így is volt. Szépen kikötötték a lovakat, aztán Myl elment egy kis tüzifát gyűjteni. Miután visszatért, szépen egy kupacba rakták a fákat, s próbálkoztak a meggyújtásukkal, ami nem igazán ment.*
-No fene! Formenya, szerinted hogyan tudnánk meggyújtani? Mert gyanítom, hogy az én illúzióm nem elég hozzá....most, ebben az állapotomban legalbbis.

*Csak csöndesen hallgatta a mellette galloppozó beszédét, de nem szólt bele. Az amúgy sem lenne illendő. Amikor Myl elmondta a kis történetet, akkor csak egy apró mosoly vált láthatóvá a boszorkány arcán.*
- Ne aggódj Mylene! Én nem küldenélek el semmiképp... Ugyan minek is tenném, ha el tudok menekülni a társaságodból? Elég csal jól oldalba nyomni a lovamat, és már nem is látnál mást, csak az utánam maradt porfelleget...
*Pimasz vigyorral mondta ki a végét, s csak eztán reagált a lány utóbbi mondataira.*
- Valóban nem árt letáboroznunk... A felhőkből ítélve még esőt is kaphatunk a nyakunkba.
*Kellemetlen gondolatokkal szállt le hátasáról. Zavarta az égen gyülekező szürke fellegek közeledése. A szél is egyre jobban feltámadt.*
- Remélem vagyunk olyan mázlisták, hogy nem kapjuk nyakunkba azt a sötét felleget... Ha szerencsénk van, akkor megfordul a szél, és másfele fogja vinni.
*Végül csak sikerült elszakítania tekintetét az égen tornyosuló felhőmonstrumról, és segített gyorsan össze kaparni egy kis tüzifát. Időnként azért aggódó pillantásokat vetve nézett az égre újra. Most viszont a myrte szavai rángatták le gondolatait a felhők közül.*
- Majd én meggyújtom... *mondta, s lovához lépve kotorászott kicsit nyeregtáskájában, s néhány perccel később már vidáman lobogott is a tűz*

*Ő is az eget nézte, míg Formenya ügyesen tüzet nem gyújtott. ~Hm. Nem hinném, hogy gond lenne az eső. Persze nem tudom, hogy képes vagyk-e rá ebben az állapotban. Meg kell próbáljam.~ Azzal a tűzre tekintve koncentrált egy kicsit, majd megpróbált létrehozni egy energiabuborékot. Először nem sikerült neki, de másodszorra már össze tudott hozni egy kissebbet. Ennek megörült, s boldogan fordult a boszorkányhoz, aki éppen valami mással foglalatoskodott.*
-Figyelj...ha netalántán eső támadna ránk,a kkor sem lesz gond, ugyanis egy kis energiabuborékot létrehozva nem fogunk sem megázni, és még a tűz sem fog elaludni. Szóval tőlem aztán jöhet még hóvihar is...Bár tudom, hoyg az is lesz majd Orod Ingorban.
*Szája szélesre húzodott, majd közelebb ment a tűzhöz és ásított egy nagyot.*
-Azt hiszem, hogy éhes vagyok. Lehet, hogy ennem kéne valamit?!
*Mondta maga elé nézve, majd felállt és Arduinnához sétált. Előkotort nagy nehezen valamiféle húst, amit még Roagh csomagjában talált, s azt kezdte el majszolni. Már épp mondta volna, hogy milyen finom, mikor eszébe jutott,hogy Roagh-ot inkább nem érdemes emlegetni. Így hát visszacsüccsent a tűzhöz, s Formenyát is odainvitálta maga mellé.*
-Gyere csak nyugodtan ide. Nem eszlek meg, ne félj!
*Nyújtotta ki nyelvét, azzal egy hirtelen mozdulattal Formenya felé nyúlt,a ki láthatóan annyira el volt foglalva azzal a valamivel, hogy nem is hallotta Mylene hívását. Persze a myrte nem ért el odáig. Ezért alkalmazott egy kis illúziót, minek segítségével úgy tűnt, mintha megnyúlna a keze. ~Na, ha ez nem kelti fel a figyelmét, akkor kénytelen leszek még rosszabb dolgokhoz folyamodni.~ Kuncogott magában, majd kezével hadonászni kezdett a boszorkány előtt.*

//Időn túli... Smile

//

*Megkönnyebbülten figyelt föl a myrtelány által létre hozott illúzióra. Bár igazából elsőnek a furcsán megnyúló kéz vonta magára figyelmét, ami felé közeledett. Vidám mosollyal arcán nézte, ahogy a lány megszünteti az illúziót. Formenya letelepedett a tűz elé, és elő kotort egy kis ennivalót magának.*
- Tudod, sosem gondoltam volna, hogy egy myrtével kelek egyszer majd útra... Bár, ami azt illeti, még csak nem is nagyon találkoztam eddig myrtékkel. Míg utazgattam, időnként elvetődtem az Evolyrani myrték településeire, de csupán annyi ideig voltam ott, míg feltöltöttem a készleteimet. *harapott a szárított húsból egy kicsit, majd amikor lenyelte, folytatta* - Az ősi városaitokat is láttam ám... A mesterem egyszer elvitt magával, hogy megmutassa nekem. Meg kell mondjam, szenzációs dolgokra képes a népetek. Olyan építészeti stílust a világ egyetlen más táján sem láttam, mint ott. Igaz, én némelyik építményről már meg sem tudtam mondani, hogy mi is akar lenni. Tudod voltak ott magtározók... Na azokat is elég nehezen tudtam beazonosítani... De ami a legfurcsább volt, az egy különös épület volt, amiről végképp nem tudtam megállapítani, milyen funkciója is lehetett egykor.
*Erre kézbe vett egy rövidke botot, és rajzolni kezdett a homokba. Míg művét be nem fejezte, addig néma csöndben majszolta tovább a húst. A rajz végeredménye egy nagyon furcsa, már-már kicsavartnak tűnő építmény lett, aminek apró kupola szerü kitüremkedés volt a tetején, s a tető inkább emlékeztetett egy gigantikus teknős páncéljára, mint egy épület tetejére. Ráadásul ajtóra emlékeztető dolgot még csak nem is látott egyik oldalon sem. Már amennyiben beszélhetünk oldalakról, egy kör alakú építménynél. Akkor még az is megfordult a nő fejében, hogy talán valamilyen versenynek helyet adó építmény lehet, csak azt nem tudta, hogy ebben az esetben hogy jutottak be, na meg ki? Így mai napig elképzelése sincs róla, mi lehet.*
- Valami ilyesmi külsejű építmény volt... De nem tudtam rájönni, mi célt szolgálhatott... Hiszen még csak bejáratot se találtam rajta. A falon körös körül csak temérdek rúna, és ábra volt bevésve. Sőt, még domborműként is voltak ott furcsa, számomra érthetetlen szövegek... Valami ötlet? Te mégis csak myrte vagy, s talán magad is láttál ilyet a régi otthonodban.
*Formenya várakozón pislantott a lányra, hátha az megfejti neki a dolgot. Közben pedig egy újabb szárított húst kezdett magába gyömöszölni.*

//Időn túli Smile

//

*~Na, végre idejött ez a pernahajder!~ Gondolta, majd Formenyára mosolyogva így szólt.*
-Azt hittem, már sosem akarsz idejönni!
*Eközben szépen lassan befejezte az evést, és innivalóért nyúlt. Szerencséjére nem kellett messze mennie, ugyanis elhozta magával a kulacsot is, mikor idetelepedett az étellel. Miután jól meghúzta a kulacsot, visszatekerte a tetejét, majd Formenyára tekintett. Az érdekes dolgokról számolt be neki, amiket Myl még csak sejteni sem sejtett. ~Még hogy látta az ősi városainkat? Miről is beszél pontosan? Nem értem....Jobb lesz, ha majd rákérdezek. Bár nem tudom, mennyire lesz kínos, hogy myrte létemre nem tudok ilyenekről...~ Morfondírozott, de közben figyelt barátnőjére is, aki éppen körülírta azt a bizonyos épületet. No meg még rajzot is készített hozzá a homokban. Myl összeráncolt szemöldökkel nézte a "remekművet" és próbált rájönni, mi is lehet az. Egyenlőre nem jutott sokra, de mikor Formenya befejezte a be4szédet, mintha egy kicsit jobban oda tudott volna koncentrálni a rajzra, s beugrott neki egy emlékfoszlány, amiben anyjával és apjával játszadozik, miközben e felé az épület felé tartanak. Vagyis jobban mondva egy ilyen épület felé.*
-Formenya...egyenlőre nem tudom megmondani, sajnálom! Viszont már a képét felidéztem magamban. És tudom, hogy mi a neve és mire szolgált, csupán nehéz előkotorni az emlékeimből. Ha tudsz várni egy kicsit...
*Azzal lehunyta a szemét és erősen koncentrálni kezdett. Jó pár perc eltelt, míg Mylene ismét kinyitotta a szemét. Ravasz mosoly ült ki a szája szélére, majd kicsit közelebb húzódott Formenyához, lévén, hogy hideg volt.*
-Nos, drága Formenya, megvan, hogy mi is lehetett az az épülert, amit láttál. Az egy stadionszerűség. Méghozzá egy igen híres myrte sportág stadionja. Ez a sportág pedig nem más, mint az illúziópárbaj. Ez a dolog azon alapszik, hogy mi myrték képesek vagyunk illuzionálni. És hát olykor-olykor előfordul, hogy egymás ellen is használjuk illúzióinkat, de legtöbbször csak szórakozásra. És ebből kifolyólag még egy nagyon régi myrte úrnő, Cyrandis rendelte el eme dolog sportággá nyilvánítását. Az ő korában épültek eme épületek, melyek az illúziópárbajok harcteréül szolgáltak. No és most jön a kérdsé, hogy hol mentek be....Kérlek szépen ide csakis egy myrtre segítségével juthatsz be. Ugyanis az ajtók -megjegyzem, négy darab is van- illúzióval vannak elrejtve. Persze hamar felkeltette ez más népek érdeklődsét is, így sokszor előfordul, hogy különböző népek is bemehetnek és nézhetik a csatát, ami valóban nem vérre megy. Persze a győztes jutalmat is kap! Méghozzá egy felajánlást arra, hogy a mester mellett dolgozhasson és segíthesse munkáját. Tudom, mert én is nyertem egy ilyet. Persze nem csupűn amiatt, mert a mester húga vagyok.
*Nevette el magát. Aztán kissé lelankadt mosolya, s elfehéredett. ~Hopsz! Azt nem hinném, hogy én mondtam volna, hogy a mester húga vagyok. Vagy igen? Nos kínos, de nem tudom.~ Egy darabig hallgatott és várta Formenya reakcióját. De mivel az nem szólt semmit sem, Mylene törte meg a csendet.*
-Ugye mondtam már, hogy Mitryas mester húga vagyok?

//Időn túli...//

*Az utolsó falat hús elfogyasztása után lassan feltápászkodott, s a nyeregtáskába tömködte az ételt, majd a kulacs következet miután ivott belőle. A myrte beszámolója nem igazán lepte meg, hiszen ő is valami hasonlóra gyanakodott, csak totál össze zavarta , hogy egy fia ajtót sem talált az épületen. De, így már érthető volt... A kérdésen, hogy említette-e kinek is a húga, csak halovány mosoly kezdett derengeni ajkain. Még szép, hogy tud róla, hiszen a myrtelány igen sokat tudott beszélni álmában, amikor olyan hosszas ideig nem tért magához. Épp elégszer motyogott a családjáról, meg szerelméről, na meg az ikerekről, hogy Formenya lassan, de biztosan össze tudja rakni a képet. Elfordult lovától, s vissza tért Mylenehez. Le is huppant mellé, s közben már kezdett is válaszába.*
- Hogy mondtad-e? Fogjuk rá, hogy igen... Mi több, alaposan megismerhettem szerintem szinte minden ismerősödet, míg nem voltál magadnál. Ugyanis többet beszéltél álmodban, mint nem. *kis kuncogás után folytatta* - Egyébként már korábban is tudtam, hogy a myrte mester testvére vagy. Már akkor, amikor Evolyran partjára tetted a lábad kedves Mylene. Az érkezésetek után egy röpke órával, már azt is tudta mindenki, hogy melyik város védelménél működtél közre... Sőt, ami a legizgalmasabb téma volt az embereknek az az volt, hogy egy nagyon szép elfről pusmogtak, aki a myrték hajójával érkezett, s láthatóan más állapotban. Azután már nem telt sok időbe, hogy rájöjjön mindenki, hogy melyik myrtéhez is tartozik...
*Kicsit elhallgatott, s bele feledkezett a tűz sercegő lángjaiba, de aztán megint megszólalt.*
- Tudod, mifelénk a myrték mindig is saját népükből választottak párt, s így nem meglepő, hogy az érkezésetekkel ez lett az egyik fő téma, ami mostanra szerintem már a birodalom határát is messze túl lépte.
*Bele gondolva a pletyka gyors terjedésébe, még el is nevette magát. Aztán ismét felállt, hogy leteríthesse a plédeket, s ebben Myl is segítségére volt, aztán az egyre mélyülő sötétségbe bámulva el is döntötte, hogy ideje lesz aludni.*
- Nos, akkor talán el kellene tennünk magunkat holnapra...
*Lassan lefeküdt, s egy utolsó pillantást vetett még a játékosan lobogó tűzre, majd a békésen bóbiskoló lovakra, s végül botját maga mellé fektette.*
- Jó éjszakát Mylene! Holnap folytatjuk a beszélgetést, és az utat is...

//Időn túli Very Happy

//

*Meglepve hallgatta Formenya beszámolóját éjjeli kis diskurálásairól. No és a pletykák is meglepték. Nem hitte volna, hogy ennyire nagy feltűnést fognak majd kelteni.*
-Nos, előbb nem mondtad volna, hogy álmomban beszéltem? Már megbocsáss, de ki tudja, miket mondtam én akkor. Miket beszélek...hiszen te tudod.
*Egy kissé kínosnak érezte a helyzetet. Várt egy kicsit, majd megköszörülte a torkát és visszafordult barátnője felé.*
-Figyelj Formenya! Én őszinte, jó barátnőd vagyok és nem titkolnék el előled semmit sem, de remélem, hogy nem mondtam olyat, ami nagyon személyes dolog lehet és netalántán zavarba hozhat engem, ha megemlíted valahol....No, de hagyjuk is ezt.
*Legyintett egyet kezével, majd immáron ismét mosolyogva nevetett a pletykás népen.*
-Nos, igen. Mitryas bátyóm és Hiswa különös pár. Különös, de szép. Sőt, egyenesen tökéletes pár. Én nagyon örülök annak, hogy egymásra találtak. És ugye még esküvő is volt! Tényleg, nem is tudom, hogy említettem-e az esküvőt. Bár úgy hiszem, hogy nem. Majd mesélek róla később. De akkor most valóban menjünk alukálni. Jobb lesz így mindenkinek. Kipihentnek kell lennünk, gondolom.
*Okoskodott egy kicsit. Segített leteríteni a pokróvokat, majd még egy kicsit ült a tűz mellett. Játszadozott egy kis illúzióval, ami annyiból állt, hogy kezével bele-belenyúlt a tűzbe, s "kivett egy darabot belőle". Ez persze csupán illúzió volt, de jót szorakozott vele a lány. Aztán látván, hogy Formenya is lefekszik és halkan elköszön rőle, Mylene is lefeküdt.*
-Neked is jó éjt! Aztán nehogy megegyenek minket a szörnyecskék!
*Kacsintott, majd egy nagyot ásítva lehunyta szemeit. Gondolatai ugyan máshol jártak, azért ide is figyelt, legfőképp a neszekre. Hallotta, ahogy a tűz pattog. Eszébe is jutott, hogy talán nem kellett volna úgy hagyni. Így felkelt, s egy kis illúzióburokkal vette körül a tüzet. ~No, így legalbb nem égünk el reggelig.~ Tette hozzá magában, majd ismét befeküdve immáron valóban elaludt, hogy másnap frissen ébredhessen.*

*Lassú léptekkel haladt az egyik utcán. Ez kevésbé volt forgalmas és még tolvajok sem ólálkodtak erre, így Amara szívesen sétált errefelé. Most is csak úgy céltalanul bolyongott. Hiszen már régóta ki sem dugta a fejét a napra. Ugyanis ő nem nagyon kedvelte a nyári meleget. Ő inkább a hidegebb évszakokat, a tavaszt és az őszt szerette. A telet sem kedvelte, mert az pedig túl hideg volt a számára. Így hát érthető, hogy most nyár elején sem nagyon merészkedett a városba. De most már muszájnak érezte, mert úgy vélte, kevés embert ismer a tündék közül, pedig már egy ideje itt él. Jó ideje. ~Talán összeakadok egy érdekes elffel, akivel jól eltársaloghatok.~ Gondolta, majd tovább sétált az utcán. Kék haját enyhén fujdogálta a délelőtti szellő. Az égre nézett. A nap már majdnem delelt. Nagoyn meleg votl, de a kis szellő kissé enyhítette ezt, így Amarának nem volt annyira melege. Főleg, hogy ruhája sem valami vastag és főleg nem hosszú. Egy rövidke kis ingecske van rajta. Emellett még egy rövidke szoknyát visel, ami még éppen hogy takarja a sejhaját. Íja most nincs nála, de a tőrét (amit mindig magánál hord) most is becsúsztatta csizmája szárába. Dúdolgatni kezdett, miközben a messzeségben megpillantott egy vicces arcú alakot. Egyre csak közeledtek egymáshoz, s Amarának annál jobb lett a kedve és annál nagyobb nevethetnékje támadt...*

Akira kinn ült az utca porában egy jó magas fal árnyékában. Meleg volt nagyon is, pláne , hogy fekete bőrnadrág és fekete rövidujjas volt rajta. Bőrkabátja is fekete volt habár azt már rég levette és a vállaára dobta nehogy piszkos legyen. Ki hitte hogy ennyire meleg lessz?
Viszont nyugalom volt és ez nagyon tetszett neki. Végre valahára. Egy arra járó kóbor kutyát próbált magához csalogatni kisebb sikerekkel.
Szokatlan volt , hogy nincs nyüzsi az utcákon de legalább most el tud merengeni magában. Tekintete ábrándos volt és messzeségbe meredő. Mint mindig.
Sehol egy kötekedő földmüves vagy részeg aki belekötne. Merthát igen sokan fenakadnak fehér haján és szemein. A sok tudatlan néhol még démonnak is nézte. De ez a város teljesen más. Itt mindenféle nép megfordul. Itt nem nézik ki és ez tetszet neki. Ezért is mardt még . Felfedezi magának ezt a várost gondolta. Majd. Miután a sok zűr és sérelem fáradalmat kipihente. Nocsak. Annyira elmerengett, hogy észre sem vette , hogy valaki közelít felé. Könnyüléptű lány volt ezt azonnal felismerte. Hosszú órák óta ő az első akit ilyenkor erre lát. Látta , hogy felé tekint. Vajon mit akarhat?

*Látta, hogy a férfi észrevette őt, így nevetését magába folytotta. Nem akarta megsérteni a férfit, de ha egyszer ilyen vicces volt számára az arca, akkor mit tehetett? Lassan az ismeretlen alak felé vette az irányt azzal a céllal, hogy megszólítja. Aztán útközben úgy döntött, hogy rendez egy kis jelenetet. Magában ravaszul nevetve kicsit megszaporázta lépteit, majd úgy tett, mintha észre sem venné a férfit és elesett a lábaiban. Mérgelődve próbált feltápászkodni, miközben a férfi felé fordult. Elmosolyodott, majd így szólt.*
-Elnézését kérem, nem néztem a lábam elé! Nagyon sajnálom! Ugye nem tettem semmi kárt magában? Tudja, néha szeretek csak úgy sétálgatni és gondolkozni. És néha nem nézek a lábam elé.
*Pironkodva állt fel, majd miután leporolta magát, a férfi mellé csüccsent és így szólt.*
-Ha nembánja, engesztelésül ideszegődök maga mellé. Talán van kedve egy kis beszélgetésre....Egyébként engem Amara Lynessának hívnak. De hívjon csak Amarának!
*Mosolyogva tette kezeit térdére, majd a férfi felé fordult és így szólt.*
-Mondja csak, maga mióta él itt a városban? Én pár éve vetődtem erre. Hajótörést szenvedtem és csak én éltem túl. De azóta már beilleszkedtem és itt letelepedtem. Kellemes kis hely ez, nem gondolja?

Szia.. mondta zavartan. Nem tudta mire vélni ezt a kis intermezzót. A lány arcán némi zavarodottságot látott , mintha férfinak nézte volna. Habár ez messziröl valóban úgy tűnhet , mert az öltözködése eléggé a férfi vonalhoz huzódik. Habár nem tudott hirtelen mit kezdeni a helyzettel teljesen kizökkent. Micsoda figyelmetlen teremtés , nagyon elmerenghetett. Pont mint ő is az előbb. Kezet nyujtott neki.
Akira.- mondta majd kedvesen mosolygott. A lány csillogó szeme elárulta , hogy valami nagyon tetszik neki.
Én csak nyugalmat kerestem és itt kötöttem ki. Nem volt célom csak mentem amerre a sors vitt.Majd itt kötöttem ki egy utcán a dögmelegben egy csetlő botló lánykával melettem..- majd még jobban mosolygott.
Véletlenül nincs valami nevezetesség errefelé? Még nem jártam be a várost és mivel te idevalósi vagy gondoltam hátha tudsz ilyet. Talán megnézem majd.-mondta majd egy hatalmasat fújt hogy a szeméböl kifujja a haját...

*Torkán akadt a szó, amint meghallotta az ismeretlen hangját. ~Micsoda? Hogy..hogy..ő..szóval ő lány? Te jó ég! Mekkora balfék vagyok! Hogy nézhettem férfinak! Most tutira jól leégettem magamat!~ Most még vörösebb lett arca. Meg sem bírt szólalni. Csak hebegett, habogott, de semmi értelmes nem hagyta el ajkait. Végül nagy levegőt vett és mosolyt erőltetett rémült és vörös arcára.*
-Elnézésedet kérem, Akira! Tudod, véletlenül fiúnak néztelek....nagyon sajnálom! Nem is értem, hogyan nézhettelek annak....jaj, ez most nagyon kínos számomra, ne haragudj!
*Mosolya egyre simább és természetesebb lett, majd végül elérte azt az idegállapotot, ahol már beszélni is tud normálisan és az arca sem válik céklavörössé. Gondolkozni kezdett, mely nevezetességet is ajánlja itt a városban vagy a közelben, de konkrét dolog nem jutott eszébe csak egy. Tehát így szólt.*
-Ami azt illeti maga az egész város egy nagy látványosság. Mindenütt csodás építmények díszítik utcáinkat és a templomaink, szentélyeink is csodásak. Legalábbis ezt mondják. Egsyébként ami nagy látványosság lehet, az Elyanor úrnő palotája. Nos, az meseszép. Még maam is elcsodálkoztam szépségén. Különleges építmény. Biztosan tetszeni fog. Valamint még nagy kedvencem a Minarall-vízesés. Nos, oda is érdemes lesz ellátogatnod. Garantálom, hogy tetszeni fog!
*Kacsintott Akirára, majd mosolyogva a távolba nézett, ahol épp egy macska szaladt át az úttesten feléjük tartva. Amara elmosolyodott a láttán, majd visszafordult Akirához.*

Hmmm..a vízesés ilyen melegben ideálisnak tűnik. Szeretem a vízeséseket , olyan hangulatosak.
Habár nem rossz itt ücsörögni a tikkasztó melegben és verejtékezni a poban....végülis ha ugy nézzük ez elég romantikus jelenet lenne egy könyvben leirva...- mondta majd ő
is kacsintot egyett.
Én részemröl ráérek, megköszönném ha elkísérnél a vízeséshez. Veszünk valami kis csócsát meg szedünk valami gyümölcsöt.Hátha látunk arra érdekes embereket.
Majd lassan felállt és leporolta magát. Felsegítette a lányt is majd a kabátot a vállára dobta.
Kihúzta magát, majd jelzés szerüen előre majd Lynessára nézett.
Mehetünk.

*Mosolyogva hallgatta a másikat, majd mikor az befejezte, Amara így szólt.*
-Rendben. Akkor irány a vízesés! *Megindult, de hirtelen meg is torpant.* -Egyébként meg kell említenem egy esetet. Egészen vicces. Kérlek, ezt még hallgasd meg! Tehát...a vízesésnél lubickoltam, mikor hirtelen valami megbökött alulról. Hirtelen azt sem tudtam, merre meneküljek, úgy megijedtem. Elkezdtem gyorsan úszni, ahogy csak tudtam. De az a valami ismét megtaszított. Én pedig menekültem tovább. De eközben az a valami kiemelkedett a vízből. És mi volt az? Egy sárkány! Halálra rémültem! Bár a lovam sokkal jobban félhetett. Ugyanis az a bestia odarepült jozzá és nyalogatni kezdte. Jó hogy nem ette meg! De szerencsére elő tudtam kapni az íjamat és a nyilaimat, amikkel sikerült megfélelmlítenem a sárkányt. Legalábbis ezek láttán elinalt. Így a lovam is megmaradt és nekem sem esett bántódásom. Érdekes kis eset, nem igaz?
*Megindult Akira mellett. Lassan haladtak, de ráértek, nem hajtotta őket semmi sem. Közben Amara mélyen a gondolataiba merült. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, amit hangosan is elmondott.*
-Akira...ezt most nem azért mondtam ám, hogy megfélemlítselek! Ez egy különleges eset volt! Általában nem történik ilyen a vízesésnél. Mindig csend és nyugalom van...és jó ott pihegetni. No, de haladjunk tovább!
*Azzal továbbmentek. Lassacskán eltűntek a horizonton és már a vízesés közelében jártak.*

*Beletelt pár órácskába, míg visszaértek Morilindë-be. Mindhárman elégg elfáradtak és már alig álltak alábukon. Amara megállt egy pillanatra a főtérre vezető egyik utcán, s hátrafordulván, így szólott a többihez.*
-Nos, ami azt illeti, innentől már mindhárman arra megyünk, amerre szeretnénk.
*Akira felé fordult. Egy darabig csak nézett a szemébe, s várt. Gondolkozott. ~Nos, igazából úgy is sívesen fogadok bárkit és hát ő nagyon kedves....Rendben.~ Mondta magában végül, s mosolyogva ekképp szólt.*
-Akira, ha gondolod, én szívesen vendégü látlak, hogy ne egy koszos fogadóban kelljen aludnod! Gyere csak velem. Van hely a házamban. És szívesen látlak bármikor, bármeddig.
*Az idegen felé fordult. Megfontolta, hogy mit is mondjon. Nem akart sértő szavakat mondani, s támadni sem akarta, hisz nem nagyon ismerte és nem is volt oka rá. De úgy vélte, hogy kissé megsértette. Pedig nem akart rosszat, csak ahogy találkoztak. Nem kapott valami jó benyomást az idegenről. Végül megköszörülte a torkát, s megszólalt.*
-Nos,a Te nevedet még nem tudom, de ez mellékes. Nem tudom, mit szeretnél kezdeni itt, de ha meg szeretnél szállni, akkor az Arany Lepke fogadót válaszd. Itt van néhány saroknyira. Ott kapsz rendes ételt, italt meg szállást. Örültem a találkozásnak! És remélem, legközelebb nem így fogunk összefutni, mint most.
*Egy biztató mosolyt küldött az idegen felé, majd biccentett egyet, s Akira mellé szegődve megindult, hogy a házába vezesse barátnőjét és elszállásolja. Boldog volt, hogy egy új barátra tehetett szert ezen a csodás napon. Mosolyogva léptek be a házba, ahol elszállásolta Akirát, s ételt, italt adott neki. Hosszas beszélgetés után nyugovóra tértek. Amara békésen aludt el, boldogsággal eltelve.*

//Köszönöm szépen a játékot! lol!

//

* Az ember reakcióján látta , hogy nem feltétlenül őszint az a mosoly. Szemei is elszineződtek , ebböl tudta , hogy nincs jó kedve. Kicsit oldani akarta a lány rossz hangulatát ezért ismét hozzá fordult.*
- De jó elszineződtek a szemeid !
- Én meg ezt tudom. Figyi.
* Mondta majd elkezdte mozgatni nagy füleit , fel és le . Nem volt könnyű de megcsinálta.
Beértek a városba. Őszintén szólva nem bánta , hogy megszabadulnak az embertől elég ellenségesnek tűnt. Nameg a kardját is végig csak szorongatta. Minden ember ugyanolyan. Azért amikor megálltak elbúcsúzni még óvatosan mondott neki valamit.-*
- Nem vagyunk mi bunkók meg nem is akarunk mi rosszat senkinek ne haragudj ránk .
- Remélem legközelebb jobb kedved lesz és vidámabban el tudunk beszélgetni.
* Majd kezet fogtak és a lány elindult a város főutcáján. Csak úgy suhogott a kard az övén. Épp azon gondolkodott , hogy merre tovább amikor Amara felajánlotta neki a házát , lakjon ott egy ideig. Jobb ötlete nem lévén elfogadta elvégre mi baja lehetne? Legfeljebb jobban megismeri.*
~ Szivesen megyek , persze csak ha nem vagyok terhedre..- mondta.
Majd a fogadóban összeszedte szerény motyóját és elindultak Amara háza felé.
~ Vajon milyen házban lakhat?
~ Hamarosan kiderül.
Majd elindultak az egyik utcán közben végig kacarászták az utcát felverve mindenkit aki épp nyugalomra vágyott.

/ Köszönöm a játékot /

*Váratlanul érte a tünde játékossága,de a barlangba is csak bolondoztak. Aztán az út közben többszőr is nyugtatni próbálta Akirát és ez sikerült is. El is engedte a kardját de alig észrevehetőn, nem is biztos, hogy a tündék ez utóbbit észrevették. A fülmozgatáson, elmosolyodott.*
-Nagyszerü, és nehéz megcsinálni?-*Aztán eszébe jutott, hogy szemének zöldességét viccnek tekintette a tünde. Ezen mégjobb kedve kerekedett, de nem akarta elmondani, hogy szeme csak akkor vált át ha dühös. Kezdte jól érezni magát, aztán elérkeztek a város széléhez. Amara pedig kissé érezhetően elküldte a fenébe. Furcsa módon Akirának nem esett rosszul. Az szórakoztatta, hogy majdnem megszólalt amikor a nevét hallotta. Elősször nem akarta elárulni a sajátját, de mikor a másik Akira kezett fogott vele, és nem akarta lezárni gyönge ismeretségüket, úgy döntött, hogy mégis bemutatkozik. Még mikor fogták egmás kezét, szólalt meg.
-Mégegyszer köszönöm az útba igazítást, és igyekszem észben tartani amit mondtál-közben barátságosan rámosolygott- és hát én sem vagyok ellenséges, értsétek meg eddig csak ellenségekkel találkoztam. Nem akartalak megsérteni titeket. A beszélgetésről pedig annyit szeretnék mondani, hogy biztosan találkozunk még, sokáig itt leszek , főleg Evolyranban. A nevem pedig Akira, ...-*Kis szünetett tartott, közben már elengedték egymás kezét természetesen.*
-... Akira Angel. A fogadót pedig köszönettel elfogadom, ott maradok pár napig.-
*Már ment is, hiszen a két lány már fáradt volt és ő sem mondhatta magát fittnek.*

//köszi a játékot!//

*A mester boldogan mosolygott, miközben lován ülve nézett szét a tájon. A közelben már láthatta Morilindë-t. Régen járt itt. Talán mióta az ikrek megszülettek. De most ismét eljött ide. Hogy meglepje gyermekeit és kedvesét, valamint hogy visszahozza a gyerkőcöket a szülővárosukba. Mosolyogva hajolt le Alya-hoz, aki előtte ült a lovon. Egy puszit adott a kislány fejére, majd kislánya haját hátrafésülve a füléhez hajolt, s így szólt.*
-Nézd csak kicsim...az ott Morilindë. Ott születtél te és Thalion. Bizony ám. Nagyon nagy öröm volt, mikor kibújtatok...ketten. A mami nagyon ügyes volt. Bár én ennek ellenére is halálra aggódtam magamat miattatok. De zökkenésmentesen születettek meg. Minden rendben volt. Éppen ezért is szeretem ezt a várost. Valamint a mami is idetartozik igazándiból. Csak mivel ő engem szeret, ezért képes volt azt az áldozatot is meghozni, hogy elhagyja a népét, barátait és velem eljöjjön a myrtékhez. A mami a legeslegszebb nő és legeslegjobb anya és feleség a világon! Éppen ezért szeretjük, igaz, Alya?
*Mosolyogva fordult Hiswa és az előtte csücsülő Thalion felé, majd így szólt.*
-Gyertek, már nincs sok vissza. Van egy kis meglepetésem a számotokra. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. No, de ne fecsegjünk. Induljunk!
*Azzal gyorsabb tempóra késztette lovát, miközben Ében és Hiswa felé közelítettek. Mikor már elég közel voltak egymáshoz, Mitryas Hiswához hajolt és megcsókolta.*
-Szeretlek Hiswa! És remélem, a meglepetésem legalább úgy fog tetszeni, mint amikor megkértem a kezedet.
*Azzal még egy futó csókot adott kedvesének, majd Alya-t átkarolta és a városba lovagolt vele, mögöttük Hiswával és Thalionnal.*

*Kezei izgatottan moncsolgatták az ujjai között húzódó gyeplőt. Igaz, lényegében ő csak babrált azzal, s nem ő vezette a lovat, de most amúgy sem látott a városon kívül semmit a nagy izgatottságtól.*
- A mami városa ez? És, ha a mami elf, akkor én elf vagyok? Vagy myrte? *izgágán nyújtogatta nyakát, hogy jobban szemügyre vehesse a ló fülei között keresztül nézve, az utcákon járókat* - Papa milyen meglepetést csináltál?
*Kíváncsi tekintete csak úgy csüngött az apján, hátha a rá lepillantó mosolygó arctól netán meg is tud valamit. De a mester csak szótlanul mosolygott egy darabig, majd beszélt is, csak éppen nem hozzá, hanem anyjához. Így aztán megválaszolatlan kérdésel fejében kapkodta tekintetét jobbra-balra.
Minden nyüzsgött az élettől. Bárhová is néztek, mindenütt csak elfek, és elfek, és megint csak elfek álldogáltak, vagy épp végezték számára érthetetlen dolgaikat. De őt már ez is lenyűgözte. Az a sok gyönyörűséges épület, amik szinte eggyé olvadtak a mindent körülölelő, és magába olvasztó természettel. Káprázatosan széppé tették az elfek ezt a csodaszép várost. Erdő, és város mintha eggyként létezne itt.*
- Nézzétek! *mutatott az elf város közepén álló, lélgzetelállítóan gyönyörűre megtervezett palotára* - Oda is bemehetünk?

*Anyja ölében ülve egészen kényelmesnek hatott neki a lovaglás. Mert egyébként nem nagyon szívelte a lovaglást. hiába volt apjának és anyjának minden igyekezete, kudarcba fulladtak próbálkozásaik. A kis Thalion inkább csak gondozni szerette a lovakat, nem pedig ülni rajtuk. Valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy a lovak nem kedvelik őt és nem jó, ha lovagol rajtuk. Legalábbis egyedül. Bár akkor is szokta érezni azt az érzést. De most kivételesen nem. Sőt, azt érezte, hogy a ló teljesen meg van nyugodva. Mintha ő ott sem lenne a hátán. Ez kis önbizalmat adott neki, de egyelőre még mindig amellett tartott ki, hogy nem lovagolna szívesen egyes egyedül.
Thalion felpillantott, s oldalra tekintett. Mitryas valamit épp magyarázni kezdett Alya-nak. A kisfiút egyből el is öntötte a méreg. Nem volt elég megrázkódtatás neki az, hogy Alya utazhat apjával, még azzal is ráteszik a lapátot, hogy sustorognak! ~Biztosan engem csúfolnak ki, vagy valami olyat mond neki a papi, ami érdekes és izgalmas...bezzeg nekem nem mesél ilyeneket. A mami sem...~ Szomorkodott. Inkább el is fordult onnan, hogy ne azon járjon az esze egyfolytában, de ez nem segített. Így hát elkezdett kicsit nyűglődni, majd anyjára tekintett fel.*
-Anyu...unatkozok...nem mesélsz nekem valami érdekeset? A papi is mesél Alya-nak....
*Ezzel el is árulta magát. Anyja mosolyogva tekintett le rá. Thalion viszont (tudván arról, hogy elárulta magát) durcásan dőlt rá a ló hátára. De ekkor apja hangosabban kezdett el beszélni. Valamiféle meglepetésről beszélt. Thalion biztos volt abban, hogy Mitryas mindent elmondott róla Alya-nak. Főtt is a feje ezért a kisfiúnak. De nem tett semmit sem, csak kis nyüszítő hangot adott ki, s várta, hogy megláthassa végre a meglepetést. Ez egyelőre még nem következett be. Ugyanis épp a városban haladtak, hol különböző elfek sétáltak vagy éppen dolgoztak. Thalion csodálkozva nézte őket. Anyján kívül még egyetlen elfet sem látott. Így furcsa volt neki a sok, hegyes fülű látványa. Nagy szemeket meresztett minden egyes elfre, miközben végiglovagoltak pár utcán.*

*Elgondolkodva pillantott oldalra a mellettük haladókra.*
- Már tűkön ülve várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetést eszltél ki édesem.
*Halvány mosoly derengett arcán, s már szólt volna újra, de akkor előbb lánya, majd fia kezdett el beszélni. Szép arcán szélesebbé vált mosolya, ahogy hallgatta a gyerekeket.*
- Ó nem tudom Alya... Az a gyönyörű palota az elf úrnőé kicsim. Talán be se engednének minket csak úgy hívatlan.
*Bájos, de egyben segélykérő mosolyt küldött férjének* - De, talán a papa elintézheti, hogy bemehessünk.
*Aztán Thalionra siklott értetlen tekintete.*
- Thalion kedvesem... *de aztán mégsem fejezte ki neki csalódottságát. Nem örült a gyerekek közti feszült rivalizálásoknak. Pedig kettesben annyira jól elvannak. De amint ő vagy Mitryas a közelükbe kerül, mintha megkergültek volna. Szerencsére ezt még eléggé jól kordában tudja ő maga is tartani. Bele gondolni se mert, mi volna, ha a két gyerek az erejét kezdené el használni féltékenységében. Azzal nem tudna mit kezdeni.* - Majd ha megérkeztünk, nem fogsz unatkozni.

*Úgy tűnt, hogy Thalion nem igazán örül annak, hogy anyjával kell utaznia. Bár ha fordítgva lenne, akkor meg az lenne a baj. Tudta jól a mester, hogy az ikrek mindig is rivalizáltak egymással, mikor egyik szülőjük, vagy mindkettő a közelükben volt. Csak mosolygott a kisfiú hisztijén, s Hiswára kacsintott. Egy "nem lesz semmi gond, ha odaértünk" pillantás után előretekintett és kikerült egy elf asszonyságot, aki egy nagy kosár szennyessel haladt az út közepén. Kis híján agyontaposták szegényt a lovak, de Mitryas az utolsó pillanatban kikerülte, s őt Hiswa is ugyanígy követte. A mester heves bocsánatkérések közepette vágtatott tovább az utcán. Még haladtak egy kis ideig, de aztán elértek egy kevésbé forgalmas utcába, ahol Mitryas még pár métert ment lovával, majd megállt egy gyönyörűséges ház előtt. Leszállt róla, majd Alya-t is leemelte. Az állatot kikötötte az egyik fához, ami a közelben állt. Ezután Hiswára tekintett, aki értetlenül nézett rá az ikrekkel egyetemben.*
-Nos, mire vártok? Szálljatok le onnan! Majd kikötöm Ébent Szürkehát mellé!
*Azzal megvárta, míg Hiswa és Thalion is lekászálódik a lóról, majd kikötötte azt, s megsimogatta mindkettőt. Ezután feleségéhez és a gyerekekhez fordult széles mosollyal arcán.*
-Nos, mit álltok ott? Gyertek beljebb....ez itt a ti külön bejáratú házatok itt, Morilindë városában. Magam építettem...egy kis elf segítséggel persze. Mit szóltok hozzá?
*Vigyorodott el, majd Hisáék mellé sétált és így szólt a csodálkozó társasághoz.*
-Most mi az? Elvitte a cica a nyelveteket? Tetszik a meglepetés? Mert ha igen, talán beljebb is mehetnénk.
*Mondta, majd felvette Alya-t, aztán a Thalion-t is. Így legalább nem veszekedtek, mert mindketten apjuknál lehettek. Bár Mitryas biztos volt abban, hogy pár perc múlva az anyjukhoz akarnak majd menni mindketten.*

*Egy darabig mzodulatlan ült apja karján, de aztán édes arcán boldog mosoly jelent meg. Kissé eltátott szájjal nézett testvérére.*
- A miénk? Ez a ház is a miénk?
*De válaszra nem is várva kezdtett el mocorogni apja ölében, majd testvérével egyetemben leküzdötték magukat a földre. Aztán, mintha csak az volna a világ legtermészetesebb dolga, az ikrek visongva szaladtak be a házba. Az ajtó nyílt, aztán már be is csapódott a két gyerek mögött, s ezzel véget is ért a hirtelen támadt hangzavar.*
- Húúú.....
*Ez volt Alya reakciója, amikor Thalionnal együtt megálltak a hatalmas aulában. Mindenütt növények voltak, volt amelyik a plafonig ért föl. De még pálmák is voltak odabent, s az egész helyiség úgy nézett ki, mint egy gyönyörűséges kerthelyiség, amit tető alá húztak. De a furcsamód áttetsző tetőn szabadon ármlott be a nyári nap melege.
Aztán tekintetük egy széles lépcsősorra esett mely enyhén emelkedve vezetett föl az emeletre.*
- Aki elsőnek ér föl az választhatja ki az első szobát!
*S azzal már neki is iramodott a lépcsőknek, és kacagva próbálta lehagyni testvérét.*

*Úgy tűnt, hogy a dolgok már nem lesznek unalmasabbak, mert ez a hely maga az unalom. Bár az elfek felkeltették a fiúcska érdeklődését, hamar el is vesztette érdeklődését irántuk. Így hát már majdhogynem szenvedett, annyira unatkozott. De aztán egyszer csak történt valami izgalmas is. Majdnem elgázoltak egy elf nőt. Thalion jót nevetett a dolgon és már kezdte élvezni a gyors lovaglást, mikor megálltak. Bosszankodva fordult apjához, aki épp arra utasította őt és anyját, hogy szálljanak le a lóról. De nem volt mit tenni, le kellett szállnia, még ha nem is akart. Mikor mindkét ló ki volt már kötve, Thalion épp apja fejéhez akart vágni pár dolgot, mikor az megszólalt. A kisfiú tátott szájjal hallgatta végig Mitryas mondandóját, majd egy szót sem szólva rohant befelé húga után. Csodálkozva nézte, milyen hatalmas a ház és hogy mennyire sok növény van benne. Egyszerűen nem bírt betelni a látvánnyal. Tátott szája még nagyobb lett és szemei még kerekebbre változtak.*
-Ez....nagyon klassz!
*Mondta, majd Alya-t hallva hirtelen futni kezdett a lépcsőn felfelé. Nem hagyhatta, hogy egy lány, főleg a testvére legyőzze őt. De akárhogy is futott, nem sikerült neki leelőznie a kislányt. Ezért egy kis illúzióhoz folyamodott. A lépcső alját varázsolta Alya elé, aki így megtorpant. Thalion ekkor elviharzott mellett, s átlépett az illúzión, így feléreve a lépcsők tetejére. A nyelvét nyújtogatva futott tovább, nehogy testvére elkapja. Mert Alya haragja nagyon nagy tud lenni, s attól még Thalion is nagyon fél. [Így hát egy óriási virágcserép mögé bújt, egy kis illúzió segítségével elrejtve magát.*

- Ez... ez gyönyörű Mitryas. *A tünde csodálkozó szemekkel pislogott az előttük álló meseszép alkotásra. De ekkor az ikrek visongva elviharzottak, egyenesen be a házba.*
- Thalion! Alya!...
*Többre már nem futotta az idejéből, mert az ajtó már be is csukódott a szóban forgók háta mögött. Aztán már végre újra csönd lett.*
- Néha kifejezetten előnyös tud lenni egy ajtó... *aztán már ott is termett a mesterrel szemben, és pajkos bazsajgással nézett annak fekete szemeibe* - Csodálatos ajándék ez Mitryas. Ráadásul a népem földjén...
*Erre meg is fogalmazódott fejében egy kérdés, s hát ezt azonnal ki is kellett ugye nyögnie.*
- De mondd csak, hogyan érted el, hogy az úrnő engedélyezze neked megépíteni ezt a szép házat? Elfek közt más nép még nem építhetett.
*Kíváncsi pillantásai kíséretében hajolt kicsit közelebb, majd még közelebb, s végül ajkuk már csak néhány milliméternyire volt egymástól.*
- A hálám nem marad el a kedvességedért szerelmem...
*S ez felért részéről egy ígérettel. Végül ajkaik gyengéden találkoztak.*
- Köszönöm Mitryas...
*S egy újabb csók követte szavait, de ez már sokkal szenvedélyesebbre sikerült.*
- Menjünk be mi is. *mondta végül, a házra tekintve, s halvány mosoly derengett közben kissé kipirult arcán.*

*Mosolyogva nézte a távolodó ikreket, amint berontanak a házba. A hirtelen keletkezett zsibongás oly hamar halt el, mint amilyen hamar keletkezett. Mitryas mosolyogva kedvesére pillantott, aki meg is dicsérte a házat. A mester örült neki, hogy ennyire tetszik Hiswának a ház. Ugyanis voltak kételyei ezzel szemben. De azok már elmúltak, amint meglátta kedvese arckifejezését a ház láttán.*
-Nos, igen...egészen pofásra sikeredett.
*Majd mikor kedvese rákérdezett arra, hogy hogyan szerzett engedélyt, kajánul elvigyorodott és a közeledő Hiswához beszélve meg is jelenítette az eseményt illúzióval.*
-Nos, ami azt illeti, volt egy kis sétám nem messze Morilindë-től. Épp ide tartottam. És akkor vettem észre, hogy nagy zajongás és kiabálás hallatszik valahonnan. Így hát odalopóztam, hogy megnézzem, mi történt. És hát mit láttam? Elyanor úrnő épp egy hintóban üldögélt, miközben a kísérői s testőrei egy rablóbandával harcoltak, akik el akarták rabolni az úrnőt. És ezt honnan tudom? Hát onnan, hogyazt kiabálta az egyik egyfolytában, hogy az úrnőt vigyétek, az úrnőt vigyétek...Én ekkor egy ügyes kis illúzióval halálra rémítettem őket. Egy sárkányt küldtem rájuk és egy kisebb horda orkot. Ne félj, úgy futottak, mint ahogy azt a mesekönyvekben leírták! kkor eltüntettem az illúziót és odamentem a tündékhez. Mivel az úrnő ismert engem, azonnal azt mondta, hogy tettemért bármit kérhetek tőle. Én pedig azt kértem, hogy hadd építhessek egy házat Morilindë-ben. Egyből bele is egyezett, bár azt mondta, kívánság nélkül is megengedte volna nekem. Hiszen tudta, hogy az egyik tündéjének készül...neked édesem!
*Azzal szenvedélyesen csókolt vissza Hiswának. Még egy kis ideig csókolták egymást, aztán a mester befelé terelte kedvesét.*
-Gyere, bújj beljebb!
*Közben kedvese is befelé invitálta magukat, így elég vicces helyzet alakult ki. Nevetni kezdtek, majd Mitryas felkapta feleségét és bevitte a házba. Ott csodálatos látvány tárult eléjük...némi kis hangzavarral fűszerezve, amit a gyerekek csináltak.*
-Nos, hogy tetszik idebent, édesem? Igyekeztem minél jobban leutánozni az erdőt...és úgy kialakítani a belteret.

1. Morilindë, az Elfek városa - Page 3 567941269palmhouse_www.kepfeltoltes.hu_

*Vidám arca még inkább felderült, amikor beléptek a meglepően tágas aulába. Hiswa elbűvölten hordta körbe tekintetét a jókora helyiségben. Némán kiszabadult férje öléből, s tett pár bizonytalan lépést előre. Nem akart hinni a szemének. Az erdő, mintha szerves részeként létezne ennek a helyiségnek. Majd Hiswa vissza predült szerelméhez, és egy árva szó nélkül a nyakába vetette magát. Hosszan, nagyon hosszan csókolta a myrtét, s szinte felolvadni érezte magát a férfi ölelő karjai között.*
- Szeretlek Mitryas... És boldog vagyok... *néhány apró, forró csók között még azt lehelte halkan a férfi fülébe:* - Ugye majd felfedezzük ennek a szépséges háznak is az "adottságait"?
*Szája kaján vigyorra húzódott, s közben szorosan férjéhez simult. Halk sóhaj szakadt ki belőle a mester vágytól feltüzelt csókját érezve puha ajkain. De hirtelen hangos csörömpölés szakította ki őket szerelmes gondolataikból. Hiswa arcán azonban nyoma sem volt haragnak. Inkább gyengéden elmosolyodott, s úgy szólalt meg.*
- Azt hiszem, jobb ha az ikrek után nézünk.. Még mielőtt szétszedik a házat. *és nevetve bontakozott ki Mitryas karjai közül, s a mestert maga után vonva sietett föl a lépcsőn.*

» Caldurt - az elfek városa
» Ozann város - elfek földje
» Idethren a város - elfek ősi földjének maradványa