1. Morilindë, az Elfek városa

*Ráugrik a szörnyre és belemártja saját kardját, az emberé mellett. A sörny felhördül, de lévén, hogy utasa jól "elhelyezkedett" a hátán, nem bírja levetni magáról. Aztán kapott még egy hívatlan vendéget. Fatima akciójára az elf egy elég érthetetlen képett vágott, minta már igazán elege lenne a lány hősködéséből. Hiszen ő már elkapta....na de mindegy. Egy gyors szemforgatást követően elmormol egy idegen szót, melyre kardja nagyobb kétkezes fegyverré válik. A markolaton kétoldalt vasfoganytyúk jelennek meg. Dylan egy hatalmas lendülettel a földig nyomja a kardját. Újabb szörnyű üvöltést hallatt a szörny, mikor egyik feje elvesztése után a hátán lévő penge eléri fehér husát áttörve végleg a páncélt. A hadúr nem hagyja anyiban, egyenesen a földhöz szögezi az állatot a hátán keresztül, ekkor vág oda az ember is. Hallani a másik fej csontjainak reccsenését. Dylan felnéz elöbb a közelebb tevékenykedő férfira, elismerően bólint, miközben megforgatja a kardot, hogy biztosan ott álljon ahol állnia kell, majd Fatimára terelődik a tekintete. Nem néz ki a csaj valami jól, de eleven mintha semmise történt volna. Pár másodperc telt ezzel csak el, és fordúl is vissza a munkához. Még mindig a szörny hátán csücsülve elengedi a kardját és a páncélon ütött rés szélét megmarkolva, gigászi erővel lerántja viselőjéről pajzsát. A saját kard most nem használható , lévén nem tudni mennyi ereje van a szörnyetegnek, jobb ha a földön marad. Így hát kapóra jött az emberünk benn maradt kétkezese. Mellesleg bal karrjából patakokbna folyik a vér, de ez mit számít. Megmarkolja és onnan kezdve ahol volt, szépen leválasztja a bestia testét a többi részétől. Ezt élje túl! Nah igen, ilyenkor az ember nem ússza meg a dolgot vér nélkül. A hadúr is jól tele förcsköltette magát kékes zöld (még csak nem is piros) trutyival. Remélhetőleg nem mérgező, mert ez esetben a karja bánja avagy sok sok varázslat amit azért egy mágia kedvelő sem szeret hisz az ilyesmi mindenkit lefáraszt. Jól végezve dolgát, kiveszi a kardját, a másikat odadobja a férfinek, persze elötte figyelmezteti, hogy: "Hé, a kardod". Aztán nagy unottan leugrik. Szeme nagyobb lett és egy sárkány szemére emlékeztető formát öltött fel. Vörösees sárga színben pompázott, eddigi mélykék helyett. Haja ziláltabb volt az eddignél, de ez megesik egy ilyen harc után. Finomabban, de a mocsárbani átváltozására emlékeztető alakjja volt. Megmaradt ugyan emberi külseje, annyira nem változott át, de a szeme... a szeme egésszen más.*

*Fatima nem gondolt arra, hogy az ép fejnek kilője a szemét. Hisz arra ugrott rá és a terve az volt, hogy elválasztja a fejet a nyaktól. Amint sikeresen átszúrta a szájon keresztül a szörny torkát, máris kezdte továbbvágni. Úgy tűnt, belülről könnyebb, mint kívülről. Széltében vágta, így lassan a fej levált a nyaktól. De mivel az elf a fejen ült, így a zuhanó fejjel, ő is zuhanni kezdett. De elrugaszkodott a fejről, és a szörny teste felé ugrott. Majd belemártotta a kardját a nyakába, hogy az megakadjon a páncélban, így ne törje össze magát a sziklás talajon. Így már csak egy fejnélküli rángatózó nyak, egy vak fej és egy karddal leszögezett test maradt. Most már olyan vak volt, amennyire csak lehetett. Ráadásul a vak fej arccsontjai is eltörtek Blazernek köszönhetően, melyet a szörny egy nagy ordítással igazolt. A fej nélküli nyak csapkodott össze-vissza magával rántva a nőt. Ő a kardjába kapaszkodott jól erősen, amely meg a páncélba volt belefúródva mélyen. Majd amikor levegőhöz kapott a nő, ráüvöltött Dylanre.*
-Végezz már vele!! Most!!!!-
*Közben meg tovább repült a nyakkal. Egyszer csak a kard kilazult így azzal együtt a tünde lerepült a nyakról kardostul valami bokorba. Jó távolra esett, szegény jól megütötte magát, amit a bordáin érzett meg a legjobban, amit a múltkori sziklának csapódás megrepesztett. Fel is üvöltött, de aztán gyorsan csöndben maradt, nehogy elterelje a figyelmét a többieknek a harcról. Illetve nem is illik egy harcosnak, főleg nem egy nemesi származású éjtündének kimutatnia a fájdalmát. Igyekezett felállni, ami igen csak nehezen ment neki, de a düh erőt adott neki. Felállt hát és egy szikla mögül látta, hogy Dylen félig átváltozott.*
~Ezt már neked kell befejezni!~
*Majd elfordult a harctól és elment megkeresni a reményei szerint még életben maradt kisgyereket. Talált egy kisebb sziklahasadékot. Fájdalmasan vánszorgott oda, ugyanis a törött bordákkal nem volt valami kényelmes a séta. Benézett és egy remegő, a könnyektől maszatos kisfiút talált bent. Fatima komolyan rátekintett.*
-Jól vagy?-
*Az csodálkozva nézett rá és azonnal a nő karjaiba borult és zokogni kezdett. Fatima felszisszent, hisz a hirtelen ölelés nem volt valami kellemes, de nem taszította el, hanem ő is átölelte a fiút és vigasztalta.*
-Nyugodj meg, most már minden rendben lesz!-
* Csend volt... talán Dylan már végzett. De olyan fáradt volt, képtelen volt felállni, megnézni, hogy mi van.*

//Egyébként úgy tűnik, egy kicsit másképpen képzeltem el a szörnyet, mint ahogyan a képen volt (hosszabb nyakkal képzeltem el), de talán ez még belefér. ^^//

A két elf végez a szörnnyel, én pedig eldobom a vértől és agyvelőtől mocskos husángot. A tetemhez lépek és egy rántással kiszabadítom a kardom, majd a fűbe törlöm, mielőtt visszateszem a helyére. Ha visszaértünk majd megtisztítom rendesen, most elég, ha nem vérezi össze a tokot belülről. Előhúzom a tőröm, majd a tetemhez lépve az egyik foga alá helyezem a pengét és egy határozott rántással kitöröm. Jókora szemfog, látszik rajta, hogy nem szokványos vadállaté. Magamban bólintok, jó lesz bizonyítéknak, hogy elvégeztük a feladatot. Felálltam a dög mellett és megkerestem a szememmel a többieket. Dylan nem volt túl jó bőrben, arra tippeltem volna hogy túlságosan elengedte magát és a mágiája kezdte átvenni felette a hatalmat. Sosem hallottam még ilyenről, de nem vagyok varázsló. Fatima pedig egy elf kisgyerekkel éppen a tisztás egy innen ne belátható részéről jött vissza. Ők az elfek, foglalkozzanak csak a saját fajukkal. Én elvégeztem a feladatot és már több haláleset nem lesz.
Közelebb léptem a hullához és belerúgtam. Kemény harc volt és bizony kellett a szerencse is, de győztünk. Nem szóltam a többiekhez, megfordultam és távoztam. A városba tartottam hogy felvegyem a jutalmat amit ígértek és biztosítsam hogy a két társam is megtehesse ugyanezt.

//Azt hiszem akkor itt végeztünk//

*Dylan hűvös elégedettséget érzett. Meghalt aminek, (mert hát ez nem személy), meg kellett, és ennyi. Most elindulnak fölvenni a pénzt, aztán tovább állnak. Azaz ő biztosan, persze arról a pasasról is ezt gondolta. Mi kereseni valója van egy embernek a tündék közt? Ehh, mintha neki inkább elf külseje lett volna. Tudta, hogy tünde, de mikor néha napján tükörbe nézett, sosem egy elf megszokott arca nézett vissz rá. Miért van ez, hogy ennyire különbözik fajtársaitól? Talán mert ő maga sem oda való. Nem olyan mint ők, de nem is tartozik az emberekhez sem. Fatiman eltünt az egyik barlangban, a férfi meg elpepecselt a szörny szájában. Hát, szíve joga, neki mindegy,. Mindenesetre nem szerette ha a ruhája túl sokáig ázik a mocsokban.*
-Myramyr.- Ez az evolirany varázslat lenyűgözte. Kicsi és egyszerű. Gyorsan meg lehet tanulni, és legalább nem kell attól tartani, hogy piszkosan hal meg az ember. Elmosolyodott a képtelen filozásain. Talán fáradt lenne? Nem érzi magát annak, ….aztán rájött mi itt a gond. Túl sok vért veszített a harc közben. A bal karját ellepte a bíbor színű folyadék.*
~Áhh. Ha idáig kibírtam, eljutok a faluig.
*Leszakított a köpenyéből egy darabot abban a hitben, hogy majd visszavarázsolja, és elkötötte a sebet. Rögtönzött kötés volt ez, de a célnak megfelelt. Végzett, már indult volna, de Fatmia csak nem jött ki. Várt még egy darabon, aztán megelégelte a dolgot. Bent egy kisgyereket szorongatott az elf hölgy. Látszott rajta, hogy fogytán az ereje. Dylan unottan odalépett a gyerekhez, és legugolt mellé.*
-Tudsz járni,?-*Kérdezte a fiútol, de a kissrác sokkot kapott. Reszketett, és egyre a mamáját hívta. A hadúr aztán megunva a dolgot felkapta a kölyköt, s félválról szólt a nőnek is.*
-Remélem nem kell téged is ölben vinnem vissza.
*Időközben eltűnt a szeme sárgás vöröses színe is. Még az elf lány láthatta ha rá nézett mikor belépett egy pillanatra.*

*Természetesen az elf meglepődött, amikor Dylan megjelent, így rápillantott a kisfiú feje mögül. Majd Dylan megoldotta a dolgot, a karjába vette a gyereket és elindult.*
- Még csak az hiányzik. -
*Felelte úgy, mint akinek semmi baja nincs. De mégis érződött egy kis fájdalom a hangjában. Megvárta, hogy a férfi elinduljon, csak azután állt fel térdeléséből nagy nehézkesen. Igyekezett óvatosan menni, hogy ne fájjon a mozdulat, illetve, hogy ne is vegyék észre, hogy nagy baj van. Ugyanis nagy baj volt.*
~Nem tudom, mi van velem mostanában... régen karcolás nélkül megúsztam a harcokat. Most meg... az utóbbi időben örülök, ha túlélem a csatákat...~
*Így haladtak és mentek a felbérlőhöz. De természetesen még a gyermeket visszaadták az anyjának, mely jelenetet nagy boldogságos könnyáradat kísért. Fatima ezután eldöntötte, hogy egy jó darabig nem akar harcba keveredni. Az első dolga volt, hogy elment az ispotályba. Ott megvizsgálják, és megvárja, míg összeforr a csont. Mágiát természetesen nem használ a gyógyuláshoz. *

//Köszönöm a játékot! jó volt! Smile

//

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Pént. Feb. 11 2011, 23:53

*Lovas érkezik Morilindëbe. Tört szívű, mégis büszke tartású. Utolsó menedékébe ért, az elit harcosok, kik őrzik a várost, hamar be is engedik az anyát, ki gyermekét testére kötve léptet be Kate, a fekete kanca hátán.
Nem megy a város közepébe, annak szélén van szüleinek faháza.
Elyzabeth és Luy Cua nem várták a vendégeket. Meglepve érkeznek elé, s mindkettőjük szemében ott bújkál az ijedtség és a fájdalom.
Érzik lányuk fájdalmát, s látják rajta döbbenetét.
Tudnak ők is Eteléről, s azt hinnék, talán a darthar megtámadta már a házat, s talán már le is győzte az isthart.
Kérdő tekintetükre a szép Ninquë csupán nemet bólint. Nincs kedve, s nincs ereje még beszélni róla.
Talán holnap, de most pihenni akar.
A szülők lesegítik a lóról, s míg Luy a hátast viszi biztos helyre, addig Elyzabeth a nőt és gyermekét kíséri a házba.
A lélek-kutász némasága rémülettel tölti el szeretteit.
Nem szokták az elfek az erős lány ily viselkedését.
Ninquë hamar be is vonul régi szobájába, s magára zárja az ajtót. Magára és kislányára.
A szülők feszülten ugyan, de nem erőltetve hagyják lányukat és unokájukat magára fájdalmával.
S kis Níra is érzi, hogyne érezné, hiszen egy test és egy vér volt a tündével, s a kapocs még mindig szoros közöttük. Sírdogál, s anyja végül kezébe véve szomorú tünde énekkel nyugtatgatja, míg a kicsi el nem alszik kezében.
A szépséges zöld szemekből könny csordul ki, s folyik végig akadálytalanul a hibátlan bőrön, s cseppen le a szoba padlójára. Egy, majd még egy, csepp után csepp.
Lassan szabad folyást kap a fájdalom.*

//Etele vs. Tifarék, még azelőtt, hogy minden megváltozott//

*Hideg az éj Morilindëben. Talán a megszokottnál is mélyebb a csend, mely ráborul az elfek soktornyú, zöld városára.
A déli városfal őrtornyaiban egyre-másra alszanak el az őrszemek. Szemeik ellenállhatatlan erővel csukódnak le, s hiába minden kitartás, minden erő, praktika, nem bírják nyitva tartani.
Morilindë falai körül van egy sík terület, hogy a falakat az őrszemek tudta nélkül ne lehessen megközelíteni. Azonban ha alszanak az őrök, nincs, ki riadót fújjon, mikor sötét alakok sokasága jelenik meg a nyílt területen.
Sebesen közelednek, élükön egy lélekfosztóval. Etele büszkén és arrogánsan vezeti őket. Szemében sötétség lobog, s a társaknak zsákmányt ígért, valamint lehetőséget, hogy lássák elbukni a mágusok ifjú fejét, Dreamien Tifart. Hosszú idő alatt gyűjtötte össze ezt a kisebbfajta sereget. Azok alkotják, kik valamiért haragszanak Tifarra, s azok is, akik a tündék vérére éheznek. Mikor értesült Arya sikeréről, s hogy Tifar gyűlölt neje népéhez menekült, akkor adódott az ötlet. Gyűjtse össze a tündék ellenségeit is. Így már jóval nagyobb lett a társaság.
A darthar és serege kampókkal, vagy épp mágiával hág a fal tetejére, s az első levitézlett dartharok, csatamágusok menten át is vágják az alvó tündék torkát.
Az egész csapat megáll, s míg Barlon a fal tetején felnéz az égen a felhők között úszó Holdra, arcán démoni vigyor fut keresztül.
Kardját és botját is kezeiben tartja.
Ölni vágyik, Tifarék vérére szomjazik. Biztos benne, hogy az isthar valahogy tudja mindig, hogy merre jár, így abban is, hogy csak idő kérdése, hogy megjelenjen itt.
Milyen öröm lesz látni arcát, mikor megpillantja majd a darthar kezében a kölykét, melyről éppen felesége vére csöpög.
Barlont nem érdekli már a többi mágus. Azt tesznek, amit akarnak a lakókkal. A legfontosabb számára az, hogy Tifarékat hagyják meg neki.
Nem szól, csak meglengeti botját a levegőben, úgy int a társaknak.
A mágusok megindulnak a város legközelebbi házai felé, s hamarosan elhangzanak az első sikolyok, míg Barlon már a korábban megszerzett információk alapján a Cua ház ajtaját rúgja be.
A szülők még ébren vannak, de meglepetésként éri őket a zilált fejű, gonoszan villogó szemű mágus látványa.
A darthar az anyát egy vízgömbbel kínálja meg, az apát pedig a szorongató kezek átokkal teszi harcképtelenné. Luy, mikor elhangzik a „Hein hallir”, már hiába kapaszkodik a székbe, vele együtt borul a földre. A mágus nem őket akarja. Botja végével üti le mindkettőt, s már el is indul a házban, hogy felkutassa a Tifarnét.*

*Üresség van. Az van Ninquë szívében. A szeretett férfi, kivel évek óta együtt vészelték át a nehézségeket, a jót, s a rosszat, elárulta. Elárulta őt, elárulta a gyermeküket és elárult mindent, amire annak idején felesküdött.
A lélek-kutász mégsem tudja gyűlölni. Most talán még próbálja, de nem megy most sem.
A kicsi már régen elaludt mellette, s bár hallja a szülei halk motoszkálását a házban, nem zavarják egymást.
Csendben van fájdalmával. Többet már nem sír, elsírta minden könnyét.
Lelke tompa, mintha így akarná védeni magát a túl nehéz érzésektől.
Csak fekszik a nyoszolyán, térdeit felhúzta, szinte magzatpózban van már.
Aludni szeretne, elmenekülni ettől az egésztől, de valami mégis ébren tartja. Valami nem hagyja nyugodni.
Hangos durranás hallatszik, a repedő fa hangja, majd fojtott kiáltások, lábak csusszanása a padlón, halk mormolás, koppanások.
Gyanús zajok. A tünde lassan felemelkedik fekvőhelyéről, majd biztos, ami biztos, magához veszi fegyvereit.
Furcsa érzés. Mintha a két kard erőt adna neki.
Az ajtó hangos reccsenéssel szakad be, s mögötte ott áll Etele. Az az Etele, akit legkevésbé akart látni és a legkevésbé most.
Níra felsír, s ez magához téríti a lélek-kutászt. Nem hagyja a gyermekét!*
- Távozz innen!
*Kinyújtja karcsú kezét, ujja az utca felé mutat, s hangja határozottan cseng.
Másik keze az árnyék kardját markolja készen arra, hogy kirántsa.
Többet kellett volna gyakorolnia, fut át a gondolat rajta egy pillanatra.
Dreamiennel.*

*Nem kell soká keresnie. Szinte érzi a kölyök szagát, a nő bánatát. Lélekfosztó. Itt egy lélek vár rá, melyet elvehet az élettől. Sötétségbe taszíthatja, megölheti.
Minden az övé lehet. A nő, a gyerek, a bosszú.
Más nem kell. A nőt megöli, a gyereket megszerzi és bosszút áll.
Vagy egyszerűen mindet megöli…
Berúgja az ajtót.
A túloldalon már ott áll az aranyhajú elf. Annak idején még tetszett is neki, még ha hűvös viselkedése miatt inkább egy jégszoborra emlékeztette, mint aranyhajú, buja némberre.
De most ott lobog benne a tűz. Nem gondolta volna, hogy még van benne erő.
Ninquë elküldené.
Határozottan felszólítja. A darthar gúnyos kacajt enged ki, majd botjával Tifarné homloka felé bök.*
- Resectum tracta!
*A lökéshullám, melyet indít, a tünde mellkasába kell, hogy becsapódjon, s ha így lesz, ez a nő nem fog felállni belőle. Etele már látja is szemei előtt, hogy a tünde mellét éri a lökés, s az hátrarepül tőle egészen a falig, hogy aztán annak csapódva le is csússzon a földre.
Akkor majd hajánál fogva rángatja fel, s kiviszi az utcára, hogy ott várja be Tifart.
De lehet, hogy a kölyköt is kiviszi. Fülsértően visít a szerencsétlen.
Hadd lássa az a nyamvadt isthar, mivé lesz a drágalátos családja.
Barlon ajka máris magabiztos vigyorra húzódik.
Igen, ezt kell tennie. Itt az ideje a bosszúnak.*
- Elér benneteket a bosszúm!

*Hirtelen Etele botjával bök felé és varázsigét mond. Emlékszik, ilyet látott már a Tolmen erdőben is. Akkor Dreamien harcolt a vele szemben álló mágussal.
Most érzi, mit is érezhetett akkor Etele. Mellkasát éri az erőhatás, kiszalad minden levegő tüdejéből, és hátrarepül a falig. Kemény puffanás hallatszik, amikor odaér.
Minden elsötétül, de a drága, kicsi Níra hangját most is hallja. Úgy sír.
Szúró fájdalom hasít a fejbőrébe.
Ninquë fájdalmasan felnyög, és kinyitja a szemét. Már érti, miért fáj. Etele a hajánál fogva húzza fel, miközben nevet. Gonoszul, undorítón. A tünde szemeit újabb könnycsepp hagyja el, miközben még mindig levegő után kapkodva áll felfelé. Valamit tennie kell.
Behunyja szemét. Megpróbál kilépni a testéből, hogy kapcsolatban léphessen a darthar mágus szellemével. Hátha ott talál valami kiutat, valami gyógyírt, mindkettőjüknek.
Jól tudja, hogy igazi valója nem az elf test, nem is a gondolatok, melyek most lázasan keresik a kiutat. A szellem, mely ott lakozik benne, a lélek, mely még mindig küzdene szeretteiért, még fáj neki férje árulása, de leginkább a kislány sírása.
Érzi, hogy lassan átlényegül, könnyebbé válik, tisztábbá.*

*A lélekfosztó lenéz a kezében vergődő nőre. Jobbjával, visszakézből lekever egy pofont.*
- Ne is próbálkozz! Tudom, mit akarsz, de te semmi vagy nekem! Semmire sem jó elf!
*Öklével a nő gyomrát keresi, s ha talál, le is ejti Ninquë görcsbe rándult testét, majd odalép az ágyhoz, ahol a kölyök fekszik.
Barlon lenéz a kicsire. Szinte érzi a benne lüktető mágiát. Egy mágus és egy elf gyermeke. Valami hihetetlen erő lehet benne.
Neki kell ez a gyerek. Olyan darthart még nem hordott a hátán e világ, mint amilyet belőle nevel.
Egy utódot, aki túltesz rajta sötétségben.
Mit tesz egy Lélekfosztónak elrabolni egy lélektől a fényt? Ezt teszi már évtizedek óta. Hol kicsiben, hol nagyban. Végre beérhet a munkája.
Csak ennyi kell hozzá, hogy a kölyök végre elindulhasson azon az úton, amit még az öreg istharok megölése után szánt neki, mikor elrabolta a terhes elf nőt.
Akkor Tifar áthúzta a számítását, de most nem fogja. Ideje befejezni, amit elkezdett. Elsőként is a kölyök saját anyja véréből fog inni. Igen. Ez jó lesz első lépésnek.
Etele gonosz tekintettel fordul meg, hogy vért csapoljon a tündéből. Nem akarja még megölni, még nincs itt az ideje.*

*Hirtelen fogy el minden levegő. Még nem tudott kilépni, s a szellem most visszarándul a görcsbe ránduló rekeszizomhoz. Így nem hagyhatja el a testet.
Ninquë összerogy a szoba közepén. Csillagokat lát, és inkább csak érzékeli, ahogy a darthar a babához megy. Felállna, de nem bír. Odamenne, elrángatná, hogy ez a sötét alak még csak rá se nézzen az ő kicsikéjére.
Nem bír felállni. Nincs levegője.
Níra közben csak sír és sír, s a zokogás mintha őt magát is rázná. De érzi, hogy most nem hagyhatja el magát. Most nem szabad feladni. Erős lélekkel bármit el lehet érni.
Lassan feltápászkodik, majd közelebb megy Eteléhez. A mágus ekkor fordul meg és azt láthatja, amint a tünde két kardot ránt ki. Egyik mintha a szobát még inkább sötétbe taszítaná így az éjszaka közepén, másik pedig mintha a napfényt hozná be a szűk kis helyre.*
- Te nem nyúlhatsz az én gyermekemhez!
*Szól levegő után kapkodva a tünde, majd a kardok már száguldanak is a mágushoz. Az eléjük tartja hárításképpen a botját, de a két kard úgy töri szét, mintha csak üvegből lenne.
A mágus kitér, majd támadásba lendül.
A tünde csak most látja meg, hogy nála van a jogar, amit még férjével együtt vettek az evolyrani nagy fegyvervásárban.
Ennek ellenére támad tovább. El akarja onnan távolítani a mágust.*

*Meglepi az elf támadása. Azt gondolta, kellően megtörte már ahhoz, hogy tovább ne állhasson ellen, de úgy látszik, még nem így történt.
Akkor pedig itt az ideje, hogy megmutassa neki, milyen az igazi harc. Ez a kis nőcske sosem volt még valódi küzdelemben. Azt hiszi, hogy két könnyű kard elég lehet neki a győzelemhez.
No meg a szeretete a kölyök iránt. Milyen naiv!
Azt hiszi, a szeretet bármire is segítheti. Semmire nem elég. Etele csak tudja. Volt, hogy megpróbálta, de rajta vesztett. A tisztelet, a félelem, a gyűlölet. Az igen, az viszi előre a halandót!
Nem is kell neki más. A jogart kapja elő, s az időközben már eltört bot helyett azt használja fókuszként.*
- Meglep, hogy nálam van?
*Hárít egyet, majd hátrébb lép. Másik kezébe a kirúgott asztal lábát veszi fel.*
- Neked pedig tudnod kellett volna, amikor Arya bekerült hozzátok, Lélek-kutász!
*Ismét kitér, de közben ruháját felszakítja az sötétebbik kard, s bőrébe is vékony vágást ejt. Elvigyorodik. A sötétség az ő eleme. Nem is kell más neki.*
- Igen, Arya! Én küldtem, hogy válasszon szét benneteket! Jól dolgozott a kis ribanc!
*Kitér Ninquë dühös támadása elől, majd az asztallábbal hátulról a térdhajlatába szúr. A jogarral eközben tarkón üti a nőt.*
- Ez volt a dolga, nagy árat fizetett azért, hogy Tifar megmenthesse, s később csapdába csalja a férjed!
*Üt újra és újra, s ha a nő véd, megint üt, majd megint.
Odakint eközben megérkeznek az első elit harcosok is, s felveszik a harcot a szedett-vedett máguscsapattal.
Etelét ez már nem érdekli. Csak és kizárólag egyvalaki. Tifar.
Mikor már kellően megverte Ninquët, a földön heverő nőt otthagyja, majd a pólyánál fogva felnyalábolja a kölyköt.
Azután megfogja a tünde haját, s elkezdi vonszolni ki az éjszakába. Nem érdeklik a nyilak, sem a kardok, mik már ott villognak az utcákon, s a mágusok tűzgömbjei sem.
Ahogy kihúzza a nőt a szabad ég alá, elordítja magát. Persze eközben már fedezi testét az elf harcosok elől a gyermekkel és a nővel is.*
- TIFAR! MERRE VAGY, TIFAR? NÁLAM A FATTAD ÉS A NŐD! MELYIKET ÖLJEM MEG ELŐBB?!
TIFAAAAR!

//Itt vagyok, Etele! Very Happy

//

*Etele hívása nem száll hasztalan az éjbe. Nem csak a körülötte küzdő elf elit harcosok, és mágusok hallják, hanem valaki más is.
Deres ló képe dereng Morilindë utcáin. Odin szőre csatakos az izzadtságtól, de érzi, gazdájának mindennél fontosabb, hogy odaérjen.
Az elfek városának kapui szélesre tárulnak az isthar és lova előtt, nem gátolják a haladását.
Szerencsére a lovasok már messziről megismerik a mágusok fejét, hiszen nem egy alkalommal járt már a szépek népének városában.
Tifar keresztülvágtat a városon, nem törődve a harcolókkal, barna szemeiben aggodalom ül.
Mintha öregedett volna az elmúlt napokban.
Szemei körül, szája mellett elmélyültek a ráncok, s a keserűség adta a formájukat.
Dreamien pokoli napokat és éjeket élt át.
De most, mikor elővette az Orintól kapott térképet, s Etele az elfek városa felé haladt, nem volt megállása.
Magára kapta köpenyét, oldalára csatolta szeretett Calassëjét, s varázsbotját is a nyereg tartójára erősítette, hogy aztán lóhalálában vágtasson át az Alceron-fennsíkon, majd a keskeny ösvények éjszaka alig látható csíkján végig Morilindë városfaláig.
Most dél felé tart a városban, ahol tudja, hogy kedvese családja, a Cuák élnek.
Közeledtét elnyeli a csatazaj, így érkezése még a nő haját tartó mágus előtt még rejtve van.
Tifar talán még a Tolmen erdőben sem volt ilyen feldúlt.
Erejét megveszítve érkezik, s a kép, ami fogadja a Cua-ház előtt legrejtettebb félelmeit igazolja.
Ninquë a darthar egyik kezében, hajánál fogva, míg Níra másik kezében sír.
Az isthar hátulról érkezik, oldalvást, a ház fala mellett, így Etele még nem láthatja.
Nem is rest, Odint egy utolsó, nagy erejű vágtára kényszeríti és sikerül is lovával meglöknie a mágust.
Kockázatos, de nem engedheti, hogy a kezében maradjon a kis Níra, így aztán mikor látja, hogy a sötét mágus kiejti kezéből, az isthar maga lendül le a lóról, hogy aztán a kislány irányába vetődve, hatalmasat essen az utcán.
Nem kicsit fáj neki, de legalább Níra a kezében van, és sértetlenül. Már hemperedik is arrébb és jól is teszi, hiszen Barlon már küld is feléje nem is egy tűzgömböt.
Nincs nála a bot, még mindig a közben megálló, remegő izomzatú Odin oldalán van, de azért nem teljesen fegyvertelen.*
- Itt vagyok, te átokfajzat!
*Eközben a Ninquë is kiszabadítja magát, s végre szemtől szemben állhat a két mágus.
Dreamien, az isthar, egyik kezében Calassë, másik kezében Níra, míg szemben vele Etele, a darthar, ki csak a Tifar-házból ellopatott buzogányt markolja már.*

*Nehéz végiggondolni, mi is történt az elmúlt pillanatokban. Ninquë bizony nem bírt a dartharral, még a fény és árnyék kardjaival sem. A sötét mágus könnyedén legyőzte, majd kivonszolta őt és a még mindig síró kis Nírát az utcára, ahol már az elf harcosok küzdöttek a mágusokkal.
A lélek-kutásznak nem volt elég ereje, s reménye sem több. Etele legyőzte, a lánya pedig a gonosz mágusnál volt.
Kevés reménye is elillant, hiszen Dreamientől ő maga jött el és látni sem akarta, és most nagyon kicsi esély van rá, hogy megjelenjen itt, Morilindëben.
Az, hogy hirtelen mégis valaki kirántja a kislányt a mágusból, s az megrándul a lendülettől, még így is érezhető.
Akit lát egyszerre okoz örömöt és mérhetetlen fájdalmat, egyszerre örül, hogy látja és egyszerre akarja nem látni a férfit.
Egy pillanatra elámul, a következő azonban már az, hogy megforduljon, s fogait Etele karjába mélyessze. A dartharnak Dreamienre kell figyelnie, azonnal elengedi Ninquët, aki távolabb kúszik a férfitól. Dreamien sincs túl jó színben.
Látszik, hogy megviselték a dolgok.
Az elf legszívesebben elkérné a gyermeket a férjétől, de nem mehet oda. A két mágus már egymásnak is feszül.*

*A gyűlölet felemel, a gyűlölet erőssé tesz. Ruganyosak lesznek az izmok, dübörög az adrenalin.
Etele legalábbis így érzi, miközben az isthar nevét kiabálja szerte Morilindëben.
Mert Tifarnak pusztulnia kell, és szenvednie.
Hirtelen a lökés, amit a lótól kap, kibillen egyensúlyából és inkább a gyereket dobja, semhogy maga essen el. Meg is őrzi egyensúlyát és akkor látja, hogy megérkezett, akire várt.
Az isthar mágusvezér végre előtte terem, hogy megküzdjön a családjáért.
Hát rajta akkor! Esélye sincs Etele Barlon ellen.
A sötétség majd elnyomja a fényt.
Úgysem makulátlan már.
Azért nem fogadja merő bámulással. Ha már itt van, dob Tifar felé néhány tűzgömböt. A „Flamma pila” ige mindig jó szolgálatot tesz neki.
Most azonban a gömbök sercegve bomlanak szét a mágusvezér hűlt helyén.
Etele eközben fájdalmat érez a karjában, s csodák csodája, nem más, mint Tifar nője mélyeszti bele fogait.
Lerázz magáról. Majd foglalkozik vele, ha Tifart elkapta. Gyors helyzetelemzés.
Az istharnak a kezében nincs ott a botja, helyette a kölykét markolja.
Másik keze ügyében ugyan ott a kardja, de az mindenkinek van.
Barlon dobbant egyet lábával, majd a buzogánnyal a mágusvezér felé sújt.*
- Yarunor!
*A dobbantás nyomán a mágus lába nyomától sötét árnyék indul meg egyenesen az isthar felé. Barlon jól tudja, hogy az árnyék ha eléri Tifart, az a minimum, hogy egy darabig harcképtelen lesz. A másik fontos, hogy felkúszik rá, s nem csak ő fog szenvedni, a szívét markolászó hideg árnyaktól, hanem a fattya is.
Barlon arcán sunyi mosoly fut végig.*
~Akkor végzek vele…~

*A darthar máris támad. Azonban Dreamien sem őrült meg, hogy teljesen védtelenül maradjon. Bár botjától, mióta megvan nemigen vált meg, most nincs mellette.
Ott van viszont az igazság kardja, Calassë. Níra azonban veszélyben van, így első dolga, hogy a kardot kirántva, maga előtt húzza le.*
- Libida cerva!
*Az ezüstösen villanó pajzs fel is fogja az árnytámadást, s bár közben maga is elenyészik, arra mindenképpen elég, hogy Barlon támadását hárítsa. Azonban a drága kislánnyal a kezében mégsem harcolhat, de itt aztán harcol mindenki.
Fontos dilemma előtt van, ám Nírát nem adná semmi pénzért. Ninquë, egyenlőre, úgy tűnik, hogy nincs olyan helyzetben, hogy odaadhatná neki, s ő még közelebb van Barlonhoz, mint maga Tifar. A mágusvezér magában tudja, hogy ha Etele támadná, inkább saját magát áldozná fel, semhogy a babának bántódása essen.
Nem is érdekelné, hogy a harcban milyen komoly hátrány a kezében tartott kisded.*
- Mit akarsz, Barlon!? Nem volt még elég a harcból? Nem volt elég a gyűlölködés? Nézd meg, mit tettél!
*Mutat kivont kardjával a városban harcolókra.
Az már most látszik, hogy az elf harcosok már számbeli fölényben vannak és nem is túl sok idő kérdése csak, hogy Etele egyedül maradjon.
Az isthar mondandója közben felesége felé tart, s attól tart, hogy a darthar rájön, miért is tartja szóval. Pedig dehogyis érdekli már őt a sötét mágus. Látja, hogy a tébolyult szemekben ott örvénylik a sötétség, hogy az a lélek, már elveszett a fény számára.
Csak Nírát akarja Ninquë kezeiben, s biztonságban tudni.*

*Ninquë felskikolt, mikor látja a darthar árnyvarázslatát, amint Níra és a férje felé tart. Első sorban Níra miatt aggódik, de amikor látja, hogy a támadás szétfoszlik Dreamien pajzsán, megkönnyebbül egy pillanatra. De a baba még mindig ott van a harc közepén.
A tünde feláll, és elindul be, a harc közepébe.
Nem érdekli más, csak a baba, a drága, kicsi Níra.
Mintha nem egy nagyon erős darthar és egy hasonlóan erős isthar párharca folyna épp, ahol könnyűszerrel megsérülhet ő is és a gyermek is.
Nem érdekli, mintha extázisban lenne, s talán abban is van.
Balja felől a sötétség lénye, míg jobbja felől a fény lénye áll egymással szemben. Lelküket érzi talán? Ilyen még sosem történt. Köztük pedig ott van Níra.
Mindennek értelme.
Ninquë férjére néz. Szép, zöld szemei könnyek közt keresik a férfiét. Azt súgják: Add ide, hadd vigyem biztonságba!
Látja, hogy Dreamien Etelét tartja szóval, de közben felé közelít. Reménykedik, hogy a sötét mágus engedi nekik a babát átadni.*

*A darthar meglepődik az árnytámadás hatástalanságán. Az isthar bot nélkül védi magát, ez pedig azt jelenti, hogy a fegyver, ami nála van, szintén használható fókuszként. Jól tudja, hogy Tifar nem csatamágus, csak úgy lehet, ha varázskardról van szó.
Akkor pedig jó kérdés, hogy mennyire lett erős a vele szemben álló.
De eddig azért nem jut a sötét mágus. Következő pillanatban a buzogánnyal bök Tifar homloka felé.*
- Resectum tracta!
*A mozdulatsor hatása már jól ismert előtte. Kapott ilyet még a Tolmen erdőben is az isthartól, elég fájdalmas és elég demoralizáló, amikor a mágus hirtelen még a talajt sem érzi a lába alatt, mellbe taszítják, mintha négy ló rántaná meg hirtelen.
Azonban ezzel nem is áll le. A következő támadást már el is indítja. Jobbra és balra is köröz a kezében tartott fegyverrel, majd rámutat a még mindig gyerekét tartó Tifarra.*
- Flamma liqua!
*Nem félti a kölyköt, az eddig látottak alapján a bolond Tifar mindent meg fog tenni, hogy megvédje. Még ha a taszító bűbájt kivédené is, amit nagyon furcsának találna a darthar, a tűzeső ellen a fattyával a kezében nem fogja tudni megvédeni magát.
Ahogy ismeri, a gyereket védi akár saját testével is.
Ez pedig éppen jó lesz a mágusnak. Semmi egyébre nincs szüksége, csak hogy a mágusvezér megsérüljön. Mert akkor már helyzeti előnyben lesz vele szemben.
Ninquë közeledése nem érdekli. Az elfet már legyőzte, semmi ellenállást nem fog tanúsítani, ha a férjét legyőzte.
Tifar az, akit előbb ki kell iktatni.
A sötét mágus magabiztos léptekkel indul el ellenfele felé. Tekintetéből kiolvasható, hogy élvezi a helyzetet, hogy most ő van fölényben gyűlölt istharral szemben.*

*Őrület, ami Morilindë utcáin folyik. Renegát mágusok harcolnak a túlerőben lévő elit harcos védőkkel, s az egyik városszéli utca közepén két mágus párbaja zajlik a város fényeinél.
Ninquë igyekszik minél közelebb kerülni, s mikor hallja, hogy Dreamien kérdéseire Etele nem válaszol semmit, futni kezd az istharhoz. Szerencsére csak egy-két lépésnyire volt tőle, így szinte kikapja az isthar kezéből a babát, majd fut is tovább vele, ahogy csak a lába bírja.
Most nagy hasznát feszi annak, hogy tünde. Testének minden izma megfeszül, hogy minél gyorsabban biztonságos távolba vigye Nírát a két férfi harcától.
Közben már hallja is az első szavakat, és mivel egy mágus a férje, látta is használat közben tudja, hogy miről is szólnak.
Reménykedik benne, hogy elég gyorsa ahhoz, hogy kimentse a harcból a lányt.
Most nem foglalkozik Dreamiennel, Níra az első.*

*Valóban folyik a küzdelem, de Níra az első. Amikor Ninquë kikapja kezéből a babát, megkönnyebbül, de előre is lendül, mert már hallja Etele támadásának első igéit. Így történik az, hogy ő kapja szemből a lökést, mely hátra is repíti. Hátán landolva csúszik tovább az utcán. Csakhogy mielőtt felpattanhatna, Barlon már indítja is újabb támadását.
Calassë a repülés alatt kiesett az isthar kezéből, így jószerivel nem marad más fegyver számára, csak tőre, mely igen csekély esélyt ad. A tűzesőnek kell néhány másodperc, míg odaér, így Tifarnak van ideje két kezét nyújtani a kard felé.*
- Solo bona!
*A fegyver akkor ér hozzá, amikor már a tűzeső is elkezd hullani belőle.*
- Libida cerva!
*Az újabb pajzs ugyan kitart, de nem a végtelenségig és a tűzeső tovább tart nála.
Az első zsarátnokok a mágus ruháját érik, mely bizony az Edward Elric által kovácsolt pajzs nélkül jóval kevesebb védelmet ad. A mágus karjával védi a fejét, s beveti magát az első ház ajtaján, mely a közelben van, egyúttal be is törve azt. Így is lángol a ruhája, melyet sebesen el is olt, de érzi az égési sebeket magán és a megpörkölődött hajának szagát is.
Jókora fájdalmai vannak.
Kezét gyorsan végighúzza magán, a Vividus ige kíséretében, majd kilép vissza az utcára. Ráér még utat engedni a sebeknek, melyek hiába erős mágus, nem gyógyulnak be azonnal.
Barlont keresi szemével, hiszen nem hagyhatja védtelenül feleségét és gyermekét.
Első dolog, amit tesz, egy fénygömb idézése.*
- Lucis!
*Majd teljes erejével a dartharhoz vágja az apró gömböt. Abban reménykedik, hogy a Barlonban uralkodó sötétség már olyannyira hatalmába kerítette, hogy ez az apró fényvarázslat is hatásos csapást mérhet rá.
Meg is indul felé.*
- Azt hiszed, hogy bűntetlenül játszhatsz mások életével! Azt gondolod, hogy ártatlanokat ölhetsz és tetteidnek nem lesz ára. Tévedsz!

*Azt sem bánta volna, ha az elfet éri az első, vagy a második csapás, de hogy a gyerek nála van, az egyfelől kudarc a dartharnak.
De az, hogy a tűzesőtől kigyullad a mágusvezér, olyan kárörömmel tölti el, amekkorát már régen érzett. Most nem is a kölyökkel foglalkozik, hanem a házhoz rohan, ahova Tifar evette magát.*
~Menekül előlem! Enyém lesz a győzelem! Enyém a kezdeményezés és megfutamodásra kényszerítettem!~
*Persze intő jel lehet, hogy a kardot ugyan elejtette, de vissza is szerezte, de a pajzs gyenge volt a tűzeső ellen.
Etele számít a mágus megjelenésére az ajtóban. Egy mágusvezér mégsem engedheti meg, hogy egy szimpla mágus elől egy elf viskóban bújkáljon.
De majd ő ad neki.
Tifar kirobban az ajtón és menten hozzávág egy apró kis fénygömböt.
Barlon ez elől kitérni nem tud, de nemes egyszerűséggel a kezében tartott buzogánnyal várja és üti is el maga elől a kis fénylő golyót.*
- Ennyit tudsz?!
*Barlon nem áll meg. Ideje kínozni az isthart. Hadd tudja meg, mi az igazi varázslat. Nem holmi fénygömbökkel való hajigálózás!
Buzogányával keresztet rajzol Tifar irányába, majd ketté is vágja azt.
A fegyver eközben már Tifar felé mutat.*
- Flamma ghorian!
*Jól tudja, hogy ez most olyan tüzet gerjeszt a férfi szívében, mely belülről emésztheti el. De ha nem is, könnyedén nekieshet és akár egyenként vághatja le a végtagjait.
A darthar gonosz vicsorral figyeli az átok hatását.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Pént. Nov. 04 2011, 10:03

*Ninquë karjában ringatja a kisgyermeket. Níra sírása csak nehezen akar alábbhagyni, de a tünde mindent megtesz azért, hogy megnyugodjon a kicsi.
Úgy próbálja mindezt elérni, hogy férjét is figyeli közben.
Látja, hogy a tűz elől befut az egyik házba, aztán azt is látja, hogy Etele nem hozzájuk megy, hanem a házat közelíti meg.
A lélek-kutásznak nincs kétsége afelől, hogy a darthar magabiztos és győzelemre számít. Látta viszont már Dreamient is harcolni. Tudja, hogy már részt vett több csatában is, sokkal gyakorlottabb, mint amikor még csak Etelével harcolt.
Dreamien hamarosan meg is jelenik a házban.
Látszik, hogy a tűzeső megviselte és Etele könnyen kivédi a támadását is.
A gonosz mágus újra támad, de Ninquë az újra egyre erősebben síró babát próbálja nyugtatni.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Pént. Nov. 04 2011, 10:13

*A fénygömb sikertelen volt, és ami még rosszabb, Barlon ellentámadásához túl messze volt, hogy valahogy megakadályozza az átok kivitelezését.
Megrogynak az isthar térdei, amikor elhangzanak az átok szavai. A fájdalom, amit a szívében érez, erős, nagyon erős. Nem volt elég, amit korábbi, házasságuk ellen elkövetett hibája miatt érzett, még rájött ez is.
Kezével támaszkodik meg, szemét behunyja, fogát összeszorítja.
Tudja, hogy a darthar ki fogja használni a gyengeséget. Hamarosan érzi is, ahogy testét éri Barlon első csapása. Hátulról, a bordáira és gerincére mér a buzogánnyal ütést. A fájdalom már felsőtestébe hasít és lüktetve terjed.
Tifar elhasal az utca porában, mikor az újabb ütés eléri a hátát.
Benne van, hogy feladjon mindent, amiért eddig küzdött. Talán az elit harcosok mostanra már felülkerekedtek a darthar mágusain, akkor pedig, ha ő elesik, családját akkor is megvédik majd a lélekfosztótól.
Miért is éljen? Talán sosem teheti jóvá AZT a hibát. Ebben nincs semmi jelentősége annak, ha Barlon megbízásából csábította is Arya. Nincs, mert a hibát ő követte el.
Nem Arya, nem Barlon. Rajta múlott, hogy elárulja-e a nőt, aki szeret és a kislányt, aki az élete értelmét jelenti.
Ő pedig mindezt elárulta.
Dreamien arcán végigcsurrannak a könnyek, az újabb ütést már meg sem érzi.
Azonban meghallja Níra sírását. Túl a harc zaján, túl a fájdalmon, túl saját érzésein, a gyermek hangja áttör a tűz ropogásán is.
Dreamien megmarkolja Calassët, majd félrehemperedik, hogy a darthar buzogánya csak az utca földjébe mélyedhessen. A karddal könnyei fátylán, káprázó szemén át előredöf, remélve, hogy valahol találni fog, ha Barlon kezét, akkor azt, ha csak a lábfejét, az is jó. Időt kell nyernie, hogy úrrá legyen a fájdalmon, úrrá legyen saját háborgó szívén.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Hétf. Nov. 07 2011, 17:04

*Újabb siker! Egyre jobban alakul ez az éjszaka. Talán hamarosan sikerül is Tifart elkapni.
Már látni, hogy hat az átok, és ezt ki is használja Etele.
A buzogányt használja, s első csapásként a hátát célozza meg a mágusvezérnek.
Gonosz vigyor fut szét a képén, mikor meghallja a tompa puffanást, ahogy a buzogány testet ér.
Tifar hasra is esik tőle. Akkor pedig jöhet a repeta!
Barlon újra ütésre emeli a fegyvert és lesújt. Kéjes élvezetet érez, hogy újra a gyűlölt istharnak okozhat fájdalmat.
Mégis van egy kis hiányérzete. Tifar nem ordít, nem üvölt, nem átkozódik, ahogy ő tenné ebben a helyzetben. Meg sem próbál ellenállni, pedig ettől nagyobb ellenállást várt volna.
Barlon megvonja a vállát. Akkor eltöri a térdét a vezérnek.
Attól majd ordít, még ha ezt a fájdalmat el is viseli.
Csakhogy a buzogány ahelyett, hogy a jól ismert reccsenéssel csapódna az élő testbe, helyette csak az utca földjét éri, s a darthar testébe fájdalom hasít.
Nem számított erre, már kezében érezte a győzelmet.
Most pedig a kard nem mélyed ugyan bele sehol, de a penge éle felhasítja az alkarján a ruházatot és alatta a bőrt is. A sebből pedig sötétpiros vér kezd el gyors úton távozni.
Barlon bizony felkiált, de vissza is fogja mindjárt.
Hideg szemei sötéten villannak a még mindig földön heverő Tifarra.*
- Úgy, hát van még élet benned! Pusztulj akkor, nyomorult!
*Kezét a föld felé nyomja, mart hirtelen felkapva a mágusvezér felé sújt vele.*
- Flamma pila!
*Nem is vár tovább, már indítaná is a következőt, amikor körülötte már nincs több mágus. Elf elit harcosok gyülekeznek, s láthatóan beavatkozni készülnek.
Barlon vicsorogva néz körbe.*
- Ne avatkozzatok bele! Ez az én ügyem a nyomorulttal!

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Kedd Nov. 08 2011, 12:57

*Níra keserves sírása leköti a lélek-kutász minden figyelmét. Csak fél szemmel néz oda, ahogy Etele épp üti a férjét. Bármennyire is haragszik rá, vagy inkább bántja, ahogy Dreamien viselkedett vele, nem akar neki rosszat. Sajnálja a csapásokkor. Talán Ninquë zaklatott lelkiállapota teszi, hogy nem tudja lenyugtatni Nírát. Ilyen még máskor nem fordult elő, de amik az elmúlt időben történtek, megviselték Ninquë idegeit is.
Távolra kellene mennie innen. Minél messzebb Etelétől és Dreamientől is. Valahogy mégsem tudja otthagyni őket, a szép, zöld szemek újra és újra odatévednek, s még Níra sírásán keresztül is hallja a tompa puffanást, ahogy Etele újra lecsap.
Aztán hallja, ahogy Dreamien félregurul és helyette a földet találja csak el a sötét mágus.
Ninquë azon kapja magát, hogy szurkol férjének, hogy ne a sötét mágus győzhessen.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Kedd Nov. 08 2011, 14:09

*Dreamien legalább legyőzte már a bénultságot. A szívét marokra fogó, égető fájdalom még ott van, de végre képes cselekedni. Ezt Níra hangjának köszönheti. Az isthar ismét kénytelen elismerni magában, amit amúgy is jól tud, hogy a legnagyobb erő bizony a családé, a szereteté.
Nem sikerül a szúrás túl jól, de vérzik tőle a darthar, tehát talált.
Nem hagyhatja Barlont győzni.
Újabb vetődéssel félreugrik a tűzgömb elől, bár inkább nevezhető ez gyors kúszásnak egy fordulattal megtámogatva.
Eközben kardjával már bök is a darthar keze felé, aki eközben épp a körülöttük gyülekező elit harcosoknak intézi szavait!*
- Flectorus!
*Nem pihen soká a babérjain, hiszen ha sikerül is a varázslat, Barlon még fegyver nélkül is veszélyes. Kardjával már a darthar homloka felé bök, szinte ugyanannak a mozdulatnak a folytatásával, amivel az első igét kísérte. Megtanulta már a harcokban, hogy hiába a fájdalom, menni kell, küzdeni kell. Nem adhatja fel, mert akkor vége mindennek.*
- Resectum tracta!
*Akár sikerül, akár nem, sajtó hátával feltápászkodik végre a mágusvezér, hogy így nézzen szembe azzal a férfival, aki már elvette szüleit, elrabolta feleségét, akkor még csak születendő gyermekével méhében, és aki most ismét megpróbálja elvenni mindazt, ami érték az isthar életében.
Hát nem engedi neki! Alattomos, sunyi módon óriási hibára késztette, s ezt a hibát kihasználva megtámadta feleségét, s gyermekét.
Mert még akkor is az ők családja, ha elárulta őket, akkor is szereti őket minden másnál jobban.*
- Barlon! Kereshettél volna célt az életednek, eltűnhettél volna, elbújhattál volna, építhettél volna valamit. De nem. Te az én családom, az én életem akarod elpusztítani. Nem tudom, miért, már nem is érdekel.
De egyet jó, ha tudsz! Nem adom őket!
*Karját kinyújtja Odin felé, aki még ott toporzékol a lángok fényében, s akinek nyergén még ott van a bot.*
- Solo bona!
*Dreamiennek kívül és belül is fáj mindene. De nem adja fel a családját. Mostmár tudja. Ha Ninquë, jogosan, el is löki magától, attól ő még szereti. Ha soha nem engedi többé a közelébe a mágusvezért, attól ő még védelmezni fogja és ott lesz, amikor szükség van rá, Níra pedig örökre, kitörölhetetlenül vére neki. A legjobb dolog, amit tett egész életében. Milyen érték van még más, amiért küzdhetne, hogyan is adhatná fel őket saját életével együtt?!
Ha Etele felnéz, láthatja, amint az isthar kezében immár Calassëval és fehér kristályos végű botjával megáll vele szemben. Tekintete elszánt, látszik, hogy kész a halálra is.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Szer. Feb. 08 2012, 10:12

*A düh egyre növekszik a darthar sötét lelkében. Minden más lassan a hátterébe kerül Tifar félreugrik a tűzgömbje elől, amire csak még mérgesebb lesz. De buzogányát éppen elég erősen szorítja ahhoz, hogy a mágusvezér lefegyverző varázslata ne téphesse ki kezéből.
Etele azonban nem készült arra, hogy most ő kap a taszító bűbájból. Mellbe taszítva repül néhány métert, majd csúszik is tovább. Most csak Tifar érdekli. Nem a kölyök, nem a némber, csakis és kizárólag az isthar.
Aki eközben már szentbeszédet is tart neki, miközben ő levegő után kapkodva igyekszik feltápászkodni. Látja, ahogy a gyűlölt mágus már botját is megszerzi és ez az, aminek hatására végre kitör.*
- Sosem futnék el előled! Nem vagy méltó az életre sem, nemhogy még szaporodj is! Nem kell a családod, dögöljetek meg mind!
*A szavak közepette a darthar szemei, nem csak írisze, hanem a fehérje is ébenfeketébe vált, s miközben a mágusvezérre néz, a sötétség örvényleni kezd körülötte. Mintha a szívét tárná ki a gyűlöletnek, orrából, szájából a szavak mellett csak úgy dől a sötétség, s lassan a körülötte örvénylő feketeség is egyre terjed, hátrébb szorítva az elfek elit harcosait, Ninquët és mindenki mást.
A sötétség pusztítani akar, csak egyetlen célja van, hogy mindent, mi él, vagy élő hozott létre eltöröljön a föld színéről. Színtiszta gyűlölet, színtiszta gonoszság.
Barlon bőre is lassan elsötétül, mintha ő maga is a sötétség részévé válna. A sötétség hideg örvényét buzogányának intésével indítja az isthar ellen, s az szörnyűséges üvöltéssel fordul a mágusvezér ellen.
Nem lehet kétséges, hogy Etele támadásának célja már nem csak Dreamien likvidálása, vagy családjáé. A gonoszság annyira eluralkodott rajta, s most már el is szabadult, hogy amit csak bír el fog pusztítani. Ha nem állítják meg….*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Csüt. Feb. 09 2012, 08:34

*A lélek-kutász az ajkába harap. A harc teljesen nyílt, de abban biztos, hogy Dreamiennek az elszenvedett sérülések nagy fájdalmakat okozhatnak.
Még ha ebből nem is mutat túl sokat.
Dreamien ellentámadásba lendül és sikerül is meglepnie Etelét. Ninquë eközben tovább nyugtatgatja a kislányt, aki lassan hüppögve bújik édesanyjához.
Közben Ninquë hallja Etele szavait, ahogy az ő családjuk halálát kívánja. Eddig is tisztában volt ezzel, de most aztán végképp kiderült ez is.
Níra akkor kezd újra sírni, amikor a darthar körül erősödni kezd a sötétség.
Ninquë megpróbálja távolabb vinni. Itt már nem maradhat, és még ha drukkol is az istharnak, nem veszélyezteti Nírát. A kislány az élete, sőt attól is fontosabb.
A sötétség rémíti a kislányt és őt magát is. Elfordulva a terjedő sötétség elől, hogy testével is védje a gyermeket, menekül, miközben szép arcán könnyek csordulnak ismét végig.*

Tárgy: Re: 1. Morilindë, az Elfek városa Csüt. Feb. 09 2012, 11:42

*Dreamien megáll szemben a dartharral. Magának sem vallaná be, hogy a bordái, a háta szúrnak a buzogány csapásainak helyén, az égési sérülések égve, fájón lüktetnek.
Etele dob egy cseppet sem kecses hátast az átoktól, melyet rá mért, de már talpon is van, s zihálva szórja átkait. Az isthar kénytelen-kelletlen tudatosítja magában, hogy ez a mágus már teljesen a sötétségé.
A gyűlölet, mely szavaiból szól, a tekintet, s a körülötte örvénylő sötétség csak egyet jelenthet. A lelke elveszett, és így már esély sincs egy békés, vagy megnyugtató megoldásra.
Tifar hátrahőköl a sötétség felé örvénylő támadásától, majd botjával bök felé.*
- Falco lucis!
*A fehéren fénylő sólyom szárnyra kel a bot végéből, hogy aztán belecsapódva egy pillanatig dacoljon a sötét örvénnyel, majd szertefoszoljon benne.
A mágusvezér pupillája kitágul a felfokozott pillanatban.
Eljött hát a döntő összecsapás, ezt érzi, már tudja, hogy ebből csak egyikük távozhat élve. Hagyja, hogy a sötétség körülvegye, s talán a darthar azt hiheti, hogy a moccanatlanul álló isthar már feladta a küzdelmet, de ez nem így van. Dreamien szívében küzd a sötétség és a gyűlölet letaglózó ereje mellett, majd a baljában szorított varázsbot végét a földbe vágja.*
- Ilcacälë!
Fainamelmë!
*Mindkét szónál a bot vége hangosan koppan a földhöz, s az első mozdulatnál és szónál a fehér hegyikristály a bot végén fehér, erős fényességgel ragyog fel, amitől az örvénylő sötétség az isthar körül sikoltva hátrál meg, hogy tisztes távolságból próbálja ismét körbevenni a mágusvezért.
A második szóra maga a mágus teste izzik fel szívéből kiindulva, majd a boton és a kardon keresztül aranyszínű fénnyel. Tifar szívében a szeretet abból a mérhetetlen kútból fakad, melyet családja iránt érez, abból a fényből mely sosem húnyhat ki. Minden erejét összeszedi, hogy megfeszülve utolsó csepp varázserejével is a gyűlölet közepette is helyt álljon.*
- Rislion Calassë!
*Most a kezében tartott karddal bök egyenesen a sötétség szívében tanyázó darthar felé.
A penge kékesfehér izzásban hosszabbodik meg és tör előre egyenesen Etele egykori teste felé. Mert az isthar biztos benne, hogy az a valaki ott, már nem Etele Barlon, hanem valami más, valami sokkal rosszabb.*

» Caldurt - az elfek városa
» Ozann város - elfek földje
» Idethren a város - elfek ősi földjének maradványa