1. Morilindë, az Elfek városa

- Igen, én is nagyon örültem, hogy tudtunk találkozni. Jó volt látni téged.
Lassan megyek is.
Haza húz a szívem.
*Teszi hozzá mosolyogva. Remélve, hogy megérti, miért is kell oly gyorsan távoznia. Füttyent egyet, erre Odin baktat elő valahonnan a házak közül. A mágus gyors mozdulatokkal felrögzíti rá terhét, majd Mayához fordul.*
- Remélem, hamarosan vendégül láthatunk Ninquëvel az otthonunkban. Azt hiszem, az utat elmondtam, hogy merre jutsz oda.
Megyek is lassan.
Vigyázz magadra!
Szia!
*Ezzel felszáll lova hátára és elindul vissza az Alceron-fennsíkra.*

//Köszi a játékot, jó volt újra együtt játszani!//

*Cecília vidáman szedte a lábait, egyik kezével Maya kezét fogta és úgy sietett előre. Szegény nő alig birt lépést tartani a kis vámpírral. Igazság szerint fogalma se volt róla merre kell menni, csak ment arra amerre utat látott....Mikor kereszteződéshez értek, persze megállt és megkérdezte merre kell menni.*
- Mond Maya, közel vagyunk már?*Nézett vissza barátnőjére egy pillanatra majd újra az utat figyelte, végül megtorpant.*
- Remélem a nővéred el fog engedni.*Ránézett és elmosolyodott, majd megint elindult..mostmár rendes tempóban.*

*Már látszot a kapu, és az ott szunyókáló őrök.*~Minek kellenek ezek ide ha csak lustlákodnak?~*Miközben áthaladtak a kapunk rájuk nézett és megcsóvolta a fejét. Végül rájöttm hogy értelmetlen ezek miatt bosszankodnia így inkább válaszolt az előbbire Mayanak.*
- Nem fog elveszíteni! Nincs mitől félnie hisz egy vámpír vigyáz rád!*Oké, ettől sok ember csak még jobban beparázna de Mayanak nem kell. Ő is tudja, hogy Cecília nem bántaná, és egy vámpír aki nem bánt, csak védeni tud....Vagy valami ilyesmi...Már barátnője vezette a kislányt és nem fordítva. Végül megérkezdtek a házhoz. Pár percig csak álltak az ajtó előtt majd Ceci felemelte a kezét és bekopogtatott.*
- Hahó, van itthon valaki?*Válaszként léptek zaja ütötte meg a fülét. Arcán győztes mosoly húzódott és várt.*

*Maya nővére pont olyan volt mint amilyenre a kis vámpír számított. Kedves, szép, és nagyon szerette Mayat.*
- Jóestét! A nevem Cecília, nagyon örülök hogy megismerhetem!*Szépen bemtatkozott, tudta, hogy fontos az első benyomás, főleg mikor ilyen komoly dologról szeretnének beszélgetni.Bementk a házba és leültek. Barátnője hamar felhozta a témát bár igaza van? Minek kerülgetni a forró kását?*
- Kayle, először is bocsánat a késői zavarásért, másodszor pedig...*Megküszürlte a torkát. Mikor megint megszólalt, hangja éretten, komolyan csengett.*- Remélem nem haragszol meg érte de Maya mesélt nekem egy kicsit a múltatokról. Tudod szerintem, nem helyes, hogy csak ölbetett kézzel vártok és szomorkodtok a múlt miatt. Ez nem az én dolgom, jól tudom. Viszont hugod a barátom és segíteni szeretnék neki! *Belenézett Kayle szemeibe. Pillantását egy percre se engedte, úgy folytatta tovább.*
- Szeretnék vele menni. Nem kell aggódnod, vigyázni fogok rá és ha esetleg kételkednél az erőmben...*Sóhalytott egy nagyot, becsukta szemeit és mikor újra kinyitotta azok már lángoltak. Két szemfoga előtünt és ugyanolyan hangon mint az előbb folytatta.*- Nem bántalak, ne fél. Mayat se fogom hisz barátok vagyunk. Kérlek, engedd meg, hogy megkeressük édesanyátokat!

*Kayle jól meglepődött a dolgon, hogy Ceci vámpír. Bár most őszintén, ki nem lepődik meg ezen? Maya kérdésére nem válaszolt csak játékosan rákacsintott.*
- Így van, én vámpír vagyok. De ne aggódj, nem bántom egyikőtöket sem.*Halványan elmosolyodott. Kayle még mindig kételkedett a dologban de barátnője is elkedzte győzködni. Az utolsó mondaton nevetni tudott volna de visszafogta magát.*~Én már azzal bajba sodrom magam, hogy kilépek az ajtón...~
- Figyelj Kayle! Nincs miért aggódnod! Igen, valószínű, hogy bajba sodorjuk magunkat de nekem nem igazán tud ártani senki. Mayara pedig vigyáznék. Bár szerintem meg tudja védeni magát. *Mostmár bizakodón mosolyogott a két nőre.*

*Mikor látta, hogy Kayle elsírta magát egy nagyot sóhalytott. Megértette az érzéseit. Türelmesen végig hallgatta a testvérpár beszélgetését majd mikor meghallotta azokat a szavatak amikre egész idáig várt, majdnem ugrott egy nagyot. Persze tudta, hogy azt nem illene meg ilyenek, de a győzelem teljes mosolyt nem bírta megállni.*
- Nem kell félned Kayle, minden rendben lesz!*Mondta magabiztosan, közben a medállt nézegette ő is. Lassan felállt és miután a testvérek kibontakoztak az ölelésből odalépett Mayahoz.*
- Akkor lassan idelye mennünk, de előtte szeretném, hogyha elmesélnétek anyukátok milyen gyógynövényeket keresett. Ha mi is elmegyünk azokra a helyekre ahol elméletileg ő is járt, valószínüleg találunk valami nyomot utána. Vagyis esetleg őt magát.*Az utolsó variáció jobban tetszett neki, bár az volt a leg valószínütlenebb. Összefonta maga előtt a karjait és várta a választ.*

Morilindë, az Elfek városa. Kis szépséghiba, hogy az emberek többsége még csak ki sem tudja mondani a nevét. Évtizedek óta a béke és nyugalom hona volt a szépek népének lakhelye, de most a hírek szerint egy bestia tartja rettegésben a szülőket. Jó néhány kalandorral találkoztam utam során, volt, akit a pénz, volt akit a hírnév ígérete hozott. Én csak segíteni akartam. Segíteni azokon, akiket rettegésben tart a sötétség teremtménye, megmenteni azokat, akik nem elég képzettek, hogy felvegyék vele a harcot és megbosszulni azokat, akiknek elvette az életét a szörnyeteg. Fém vértben, vállamon vörös köpennyel, oldalamon megszokott kardommal közelítettem meg a várost. Talán egyedül kevés lettem volna, de tudtam, hogy már várnak rám a társaim, egy elf íjászlány és egy varázsló. Hiányzott Raissa, de nem akartam megint veszélybe sodorni, főleg nem az után, ami a legutóbb történt.
Az elfek városa csodálatos épületekkel kápráztatja el az utazót, egyszerűen fantasztikus mit ki nem hoznak az egyszerű fákból, de most nem tudtam a látványt élvezni. Magamban már a harcra készültem. Kifelejtettünk valamit? Fatima tudja követni a nyomokat, a másfélkezes kardnak a páncél sem áll ellent és ha bármi trükköz folyamodna ellenfelünk bízhatunk abban, hogy a sárkányúr megbirkózik vele. Mégis balsejtelmem volt.
Én érkeztem először. A főtéren, a szökőkútnál beszéltük meg a találkozót, ez volt a legkönnyebben megtalálható pont a városban. Leültem a kőre és ellenőriztem a felszerelésemet. Most talán azon múlhat az életem, hogy egy szíj elég szoros-e vagy hogy tökéletesen van-e fenve a pengém. Számba vettem mindent és közben vártam a többieket.

Úgy néz ki a varázslónk nem csak hogy szótlan, még a megbeszélt találkozó helyet sem tudja betartani. Utáltam olyan emberekkel dolgozni, akik elkéstek vagy nem voltak képesek elfogadni, hogy ha ez volt a megbeszélt találkozóhely, akkor ide jövünk. Ha ebben nem képes elfogadni, hogy más dönt helyette, akkor nem kizárt hogy amikor tényleg élet vagy életek múlnak rajta akkor sem fog tudni engedelmeskedni. Tudtam jól, hogy nem én vagyok itt a legbefolyásosabb vagy akár a legjobb harcos, de sem a nő sem a szótlan varázsló nem volt alkalmas a csapat taktikai vezetésére. És ha nem akartunk meghalni mindannyian, akkor össze kellett, hogy valaki fogja a csapatot. Biccentettem az érkező nőnek, majd felálltam és a helyére raktam a kardom.
- Köszönöm, hogy eljöttetek.
Nyilván nekik is megvolt a maguk indoka, de nekem csak az számított, hogy nekem is segítenek a célom elérésében.
- Fatima, a te feladatod lesz, hogy megtaláld a bestiát. Tegnap este is újabb áldozatot szedett, ott kezdjük a kutatást. Ha eljutunk odáig, hogy szemtől szemben kell harcolnunk, akkor a szemét kellene kilőnöd, azzal tudod a legtöbbet segíteni. Persze, ha le tudod lőni mint egy kutyát az se baj, de kétlem, hogy ilyen szerencsénk lenne.
Kis szünetet tartottam, majd a varázslóra néztem. Tudtam a nevét, megjegyeztem mindent, amit tudhattam a mai feladathoz.
- Dylan, nem tudom miben áll a mágiád, tedd meg, amit tudsz. Nem akarok, hogy akármelyikünket is darabokban vigyék haza.
Kicsit talán túlzásba vittem. Felsóhajtottam, majd elindultam a ház felé, ahonnan legutóbb eltűnt egy gyerek. Remélem az elf képes olvasni a nyomokból.

A varázsló továbbra sem szól semmit, de ha neki ettől jobb ám tegye. Amíg elvégzi a feladatát nem kell beszélgetnie. Csak végezze el… utálom a tudatot, hogy egy másik embertől függhet az életem, ráadásul egy olyantól, akinek a céljait sem ismerem. Mi lesz ha úgy dönt, hogy fontosabb a saját bőre? És vajon a lányban bízhatok-e? Becsületesnek ismertem meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem ijed meg vagy hogy bírni fogja a harcot. Hagyom, hogy hazaküldje a gyerekeket, elvégre az ő népéből valóak és mégiscsak ő a gyengébbik nem képviselője, talán ő jobban ért a nyelvükön. Aztán követjük az utasításokat és lassan kiérünk az erdőbe. Bámulok én magam elé, de nem tudok eldönteni, hogy mi az, ami egy nyom lehet, mi az, ami csak vaddisznócsapás, viszont úgy tűnik, hogy a nyomolvasónk kiigazodik és hamarosan vezetni kezd minket. Nem telik egy fertályóra és egy két fa között a föld alá vezető útra bukkanunk, aminek a szélénél a lány meg is talál egy csepp vért. Nem bizonyíték, de több mint gyanús. A föld alá vezető út aztán újra a felszínre vezet, mégpedig egy sziklák által határolt kis tisztásra. Amit először meglátok a két szétmarcangolt tetem, így nem is várok tovább, előhúzom a kardomat. Alig egy lépést teszünk, amikor a sziklafal mögül előlép a bestia. Sose láttam még ilyen dögöt, az összképet pedig csak még borzalmasabbá teszi, hogy még mindig véres a szája. Oldalt lépek, hogy teret adjak a mögöttem jövőknek, hogy lásson az íjász és a mágus, de már előre szidom a terepet, ugyanis nem lesz terünk mozogni.
- Szóval megjöttetek.
Oldalra kapom a fejem, keresem a hang forrását, nem akarom elhinni. De kénytelen vagyok. A kétfejű szörnyeteg nem csak gyerekeket öl, még beszélni is tud.

Már épp mozdultam volna, hogy elvonjam a szörny figyelmét a társaimról, szabadon hagyva őket, hogy cselekedjenek, amikor a varázsló közli, hogy kevés lesz a kardom. Ezt a barmot sose tanították csoportos harcra? Első szabály, hogy sose mondj ellent a társaidnak, sose rombold a morált mert ha a többiek emiatt megsérülnek és levágják őket akkor te leszel a következő.
- Még jó hogy a kard mögött ott van két kar, amik forgatják.
Vetem oda neki, miközben folytatom az oldalazást. Hárman vagyunk, körbe tudjuk venni. És ha egyszer átütöm a páncélját és eltalálom a szívét akkor vége a harcnak. Csak át kéne ütni a bőrét. Lent tartom a kardomat a csípőm alatt, a hegyét lassan jobbra-balra hintáztatva. Az ellenfelek többségének a figyelmét ez a mozgás elvonja, elég időt adva nekem, hogy felmérjem mikor és hova tudok támadni. Már éppen elhatároznám magam, hogy itt az ideje lecsapni, amikor Fatima támadásba lendül. Két vesszőt lő ki, két szemét veszíti el a bestia. Csak csodálni tudom az elf célzási képességeit, nem sokan tudnának kettőtől kettő lövést egy apró érményi felületre elvégezni, még kevesebben lennének ezt veszély esetén, egy ilyen pokolfajzattal szemben megtenni. Nem sok oka van viszont az örömre, mert egy pillanattal később a bestia csapása elsodorja, nekem viszont tökéletes alkalmat adva, hogy támadjak. Oldalt, hátul állok, fogást váltok a kardon, hogy a hüvelykujjam a gombon legyen, majd mindkét kézzel rámarkolva a kardra, majd nekifutva a bestia lapockáját céloztam meg. Ha eltalálom a gerincét vége van, de anélkül is komoly sebet jelent ha átütöm a bőrét. És nincs az a bőr, ami a kétkezes szúrást kibírná, ezt még a vastag acéllemez sem bírja.

Csak bámulom, ahogy a két elf csimpaszkodik a szörnyön, az egész kezd valami nagyon abszurd bikaviadalra hasonlítani. Persze, megértem őket, hogy ki akarják használni a páncélon támadt rést, de nem ez lenne a dolguk. Fatima kilőtte két szemét ez szép és jó, de ettől még nem vakul meg. A félmunka pedig még rosszabb mint ha el se kezdte volna, akkor már kár volt foglalkozni vele. Már-már az elf eldobott íja felé indultam volna, amikor rájövök, hogy még ha ejtett is el vesszőt akkor sem merek lőni, mert annyira nem biztos a kezem, hogy semmiképp ne találjam el őket. A kardom még mindig a bikaszerű lény hátában, ráadásul nem is nagyon akarok felmászni rá a többiek mellé, így valami mást kell kitalálnom. Körbenézek, hátha a környezetről eszembe jut valamit és végül egy jókora husáng ragadja meg a tekintetem. Egy embernek a lábát simán el lehetne vele törni, talán egy ellen a bestia ellen is ér valamit. Odalépek mellé, egy rántással és csavarással kiszabadítom a gazból, ami ellepte, majd az ellenségünk mellé lépek. Nem különösebben érdekel, hogy oldalt szemben vagy épp mögötte állok, ott kap ahol érem. Az első suhintás az arcát találja el, hallom a reccsenést, de az még kérdés, hogy komoly baja is lett-e vagy csak néhány jelentéktelen arccsont bánta. Mindenesetre nem hagyok neki nyugtot, csak annyi időt kell nyernem, hogy a többiek közben végezhessenek vele.

//Nyugodtan fejezzétek be mert holnaptól egy hétig nyaralok, úgyse tudnék írni//