1. Tolmen erdő

//Időntúli//

Aldo Barras írta:

*Végre sikerült az udvarra kijutniuk…innen már nincs visszaút….a lány számára. Nyugodtan körbenézett, melyik kőkerítésen keresztül lógjon meg a zsákmányával, habár a kapun is kisétálhatott volna. Kis ideig még érezte a mester szemeit magán, de, amint megragadta finoman a kis Melinda karját, már ez sem érdekelte.*
-Hagyd a nyuszit, ő nem jön velünk.
*Jaj, hogy nem említette meg Melindának, hogy elhagyják az iskola területét? Hogy egyszerűen csak karjába kapva átugrotta vele a magas kerítést…mit gondolhatott eközben a megrémült lányka, kinek már megvannak számlálva percei(ha Aldo-n múlik)…Nos, az már a Melinda baja…
Az eső újból eleredt, de most még sűrűbben esett, még szomorúbb képet mutatott a táj, mint az előbb...ekkorra már Aldo és prédája a Tolmen erdő sűrűjébe értek…*

Melinda írta:

*Liseus Mester elment. Melinda azért sajnálta, de nem hívtatta vissza. Gondolta akkor bátortalanak fogja elgondolni. Igaz ő nem is az, de biztonságosabban érezte volna ha a Mester is ott marad.*
~Na mindegy. Jó lesz így is. *Kimentek az udvarra és várta a választ. Aztán a "kedves" Cons megragadta Melinda kezét. És nem engedte hogy a nyuszit is vigye. Ekkor már félt, rettegedt. Mert volt annyi esze tudja hogy ő az ellenség , a nyuszija meg Őt jelezte. És ekkor üvöltözött, kiabált.*
-Segítség! Liseus mester segíts! Elrabolnak! Valaki? Liseus Mester!!!!!!!! Segíts!!!!!!!!!
*Miközben kiabált átugrották a falat. Szegény lány elakart szabadulni, de olyan erősen fogta Constantine hogy nem tudott. Szegény pityergett, sírt. És elmentek Tolmenbe. Eközben a nyuszi nagyon gyorsan elfutott a teremíg. Szerencsére be tudott meni. A nyulacska rá ugrott a tanár asztalára és rá nézett. Elkezdett sírni. Ekkor lehetett hallani a lány kiabálását hogy segítsen valaki neki.*

*A kis vacsora egy „kicsit” meg volt rettenve, kiabált, sírt…de Aldo kőszívét ez nem hatotta meg. A Tolmen-erdőbe érve letette a földre és mélyen a kisírt szemekbe nézett. A lány kék szemeiből gyermeki ártatlanság, de ugyanakkor félelem sugárzott. Kéken tündöklő hajában fehér masni díszeleg, lila ruhácskájában akár egy játékbabának is beillene..kár, hogy hamarosan össze fog véreződni. Aldo arcán kedvesnek látszó, barátságos mosoly jelent meg, lehajolt a kislányhoz és kedvesen megkérdezte.*
-Mond csak, kislány, mi a neved?
*…A kis áldozat angyalian vékony hangon adta tudtára a vámpírnak, hogy mi a neve. Aldo újra elmosolyodott.*
-Melinda…Szép név…Mondcsak, Melinda, mi az utolsó kívánságod?...

*Melinda vékony hangon elmondta a nevét. Aztán lassan feleszmélt, és tudta hogy tennie kell valamit mert ebből jó nem fog kisülni.
Mélyen elkezdett gondolkozni.* ~Lássuk csak mit tudnék csinálni. Mit csináljak mit.. is.... Meg van! Lelassítóm aztán elfutók Nwalca tűzeglápba és ott nem ér utól. És megmenekülök! Várjunk csak! Hogyan is fogom lelassítani? Nézzük csak.... Ezt is megolldottam! Hát a víz! Összpontósítok és a földből iszapos mocsár lesz. És nem tud egy jó darabig elmenni. Igen! *Szóval Melinda kinyújtotta mind a két kezét és víz sugár jött. Oda ahova a vámpír áll. És ahogy gondolta, mocsár lett. Felállt gyorsan és elfutott de még egy szót szólt.*
-Te gonosz vámpír. Az én véremet ugyan nem szívod ki. *És már nem is látszott.




//Nwalca tűzeglápba írj. Aztán én, aztán Cecilía.//

Gyakorlat teszi a mestert, mondják az okosok. Heti öt nap a gyakorlótéren, kettő terepen. Minden nap máshova raktak ki minket, hogy derítsük fel az erdőt, figyeljünk az esetleges banditákra, goblinokra, koboldokra. Eddig csak az emberi uradalomban voltunk kiküldetésen, de most, hogy szokjuk az idegen terepet Evolyranban kaptunk feladatot. Egy egyszerű járőrözés lett volna a feladat, azonban én valahol letértem az ösvényről, így egy kicsit többet bolyongtam az erdőben, mint mások. A Tolmen erdő sosem volt veszélyes, de a béke arra való, hogy felkészüljön az ember minden eshetőségre, nem arra, hogy élvezze a semmittevést és ha jön a baj, akkor meg nézzünk, hogy erre nem számítottunk. A Tolmen eddig békés volt, de semmi sem garantálja, hogy nem telepszik be ide néhány bandita vagy goblinok nem vetik meg a lábukat. Már néhány órája bolyongtam, lassan kiismerve az erdő ezen felét, de hogy merre kellene elindulnom még mindig nem tudtam. Főképp a sziklákra figyeltem, Lee szerint az ilyen kis álnok fajzatok előszeretettel telepednek meg olyan barlangokban, ami nekünk kicsi lenne és nehezen vesszük őket észre. A kóborlásom közben egy patakra akadtam, ittam a friss vízből és megmostam az arcom, majd néhány pillanatig néztem a tükörképem. Fiatal, húszas éve elején járó férfi, hátán bőrtokban hosszú kard, aminek a markolata a jobb válla felett látszik, mellkasán bőrvért, rajta bordó általvető egy fehér csíkkal. Oldalt a fegyverövön tőr, lábain fekete posztónadrág és bőrcsizma. Felálltam a patak mellől, majd körülnéztem. A patak folyását követve az egyik fa mögött valami feketét láttam meg. Lehet egy békés utazó, bandita, kobold vagy akár medve is. Bal kezemet a tőröm markolatára téve indultam közelebb, hogy veszély esetén rögtön védekezhessek. Ahogy oldalt kerültem viszont hamar kiderült, hogy egy ember ül a fa tövében. A fekete köpenye eltakarta a vonásait, de elég vékony lehetett. Fiatal fiú, vagy nő. Ezt látva elengedtem a tőröm markolatát és úgy indultam közelebb, néhány méterre tőle szándékosan rálépve egy apró ágra, hogy a reccsenésre felfigyelhessen, bár akár hamarabb is meghallhatott, sose mozogtam annyira halkan, a bőrvért néha csikorgott, az általvetőt kicsit mozgatta a szél… lett volna mit tanulnom lopakodásból, de sose volt célom.

A feketébe öltözött alak egy fiatal nő, vagy talán inkább lány volt. A bőre egy kicsit sápadt, a csontjai szinte zörögnek, mégis, a mosolya valahogy nem azt támasztja alá, hogy ennyire rossz lenne a sora. Inkább olyanvalakinek tűnik, aki nem azért sovány, mert éhezik, hanem mert olyan a természete, hogy nem eszik. Viszont valami furcsa illat is megcsapja az orrom. Talán valami füstölő lehet. Varázshasználó lenne, boszorkány? Duncan szerint a varázslók szoktak a rituálékhoz mindig gyertyákat meg hasonlókat használni, de azt sose mondta el, honnan tudja. Egyébként pedig, még ha az is, nincs okom tartani tőle. Nincs az a varázshatalom, ami kartávolságból megvédi. A nap a hátam mögül sütött, nem volt túl meleg, de a sugarai jól estek. Közben enyhe szellő támadt, az arcomon éreztem a hűvöset és ahogy a hajamat mozgatta egy kicsit, de mivel mindig rövidre vágtam nem tudott belekapni. Nem nagyon tudtam, mit mondjak. A tettek embere voltam, a szavaké csak akkor, ha tanítani kellett, magyarázni, vagy éppen valaki feldobta a magas labdát és nem tudtam megállni, hogy meg ne szólaljak, de általában nem nagyon beszéltem. Végül arra jutottam, hogy maradok a hivatásomnál.
- Látott valami szokatlant errefelé hölgyem? Vadállatokat, akik veszélyt jelenthetnek vagy esetleg mást, ami feltűnő lett volna?
Nem akartam rögtön goblinokkal ijesztgetni, mert bár nem voltak túl veszélyesek, azért elég rémisztőek ha az ember nem készül rájuk és bizony fegyver nélkül azért kevés esélye van egy nőnek. Ha képzetlen, akkor általában fegyverrel is.

A válasza meglepett, én sose hallottam ilyen varázslatról. Nem is vagyok varázsló, így valószínűleg, ha tapintató lenne, akkor sem tűnne fel a dolog. De persze az is lehet, hogy csak legenda és eddig csak a szerencse segített.
- Sajnos nem bízhatok meg egyetlen ilyen varázslatban sem. Nem ismerem a varázslatok működését, de azt tudom, hogy semmi nem mindenható. Egy idő után megadja magát vagy nem mindenre tér ki… az én dolgom az, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs semmiféle veszély. Lehet, hogy mondjuk farkasok nem élnek erre, de egy szarvasbika is ölhet embert.
Kicsit viszketett a kezem, hogy a kardom után nyúljak, talán túlságosan beleéltem magam a harcba már lelkileg, úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy nem nyúlunk fegyverhez, amíg nincs tényleges veszély és néha még akkor sem. Körülnéztem a környéken, hátha meglátok valamit, de igazából nem nagyon számítottam semmire. Az egyetlen említésre méltó esemény a volt, hogy a lány bemutatkozott. Mikor felém nyújtja a kezét megfogom az apró kézfejét és lehajolok, hogy kézcsókkal köszöntsem. Nem tudom mi hozta elő belőlem, talán a hetek a kaszárnyában, ahol néha se lát az ember ellenkező neműt.
- Blazer Culton, emberi hadsereg, hetedik, Worton század.
Mutatkozok be én is, a rangomat inkább nem hangoztatva tekintve, hogy közönséges talpas vagyok. Mikor hellyel kínál egy pillanatra magam mögé nézek, talán mennem kéne. Épp elég lesz megtalálni az utat vissza a szakaszhoz és bár nem tűnt veszélyesnek az erdő éjjel minden más. Nem akartam itt éjszakázni. Valahogy túl… csendes volt. Valami zavart, de nem tudtam elmondani, hogy micsoda.
Végül leülök, törökülésbe, hogy rögtön felugorhassak. Ezt is még Lee mutatta nekem, hogy hogyan lehet ülésből egy mozdulattal felugrani és kardot rántani. Azóta hordom a hátamon keresztbevetve a fegyverem.
- Vándor, katona, földműves, testőr és kovácsinas. Mikor mit hoz a sors. Most éppen a szakaszomat vezényelték ide, ki hogy nézzünk körül. Bár semmi okunk nincs feltételezni, hogy bármi gond lenne sose tudhatjuk. Lehet, hogy ráakad valaki néhány koboldra, akik egy év múlva már százan lennének, majd ha hagyjuk őket akkor még többen és többen és előbb utóbb eléggé magabiztosak lesznek, hogy utazókat támadjanak meg.
Nem tudom miért mondtam el neki mindezt. Semmi köze nem volt hozzá, nem is ismertem. De ő barátságos volt és valahogy úgy éreztem elmondhatom. A fene se érti.

Most, hogy leültem beláttam a csuklya alá és bizony nem nagyon panaszkodhattam. Arya barna haja néhol kibukkant a fekete anyag mellett, a bőre fehér volt, talán túlságosan is, márványszerűvé tette a látványt, de nem állt neki rosszul. A szemei kékje csak még jobban erősítette a jól látható törékenységét. Kicsit talán sajnáltam, ugyan az istenektől szépséget kapott ajándékként, de cserébe úgy látszik sanyarú sorssal verték meg. Eclarban a nők ugyan sokkal hétköznapibbak, átlagosabbak voltak, de ők nem voltak ennyire soványak és nem volt… ilyen szomorúság a szemükben. Bár a szája mosolyog és néha a hibátlan, fehér fogait is látom, a szeme másról tanúskodik. Valami… szomorúság. Nem tudom máshogy megfogalmazni.
- Messze nem értek ennyi mindenhez. Sok helyen dolgoztam már, sokmindent kipróbáltam, de azt nem mondanám, hogy értek hozzá. Egyébként pedig nyugodtan tegezz. Nem vagyok oda a formalitásokért.
Azt nem tettem hozzá, hogy bár valószínűleg idősebb vagyok néhány évvel, legalábbis ránézésre és mint katona hivatalos személy vagyok mégiscsak ő a nő. Egyszerűen feszélyezett ez a hivatalos stílus. Még Lee is tegezett, pedig ő a felettesem és kiképzőm volt. Furcsa mosoly jelenik meg a szája szegletében, aztán lenéz a földre és elkomorodik. Ez is sokat elárul. Ahhoz szokott, hogy lefelé néz. Akár azért, mert nem akart az emberek szemébe nézni, akár azért, mert mondjuk földműves volt és a növényekkel foglalkozott, vagy gyógyfüveket szedett, vagy valami hasonló. De persze lehet, hogy más az oka, nem tudhatom.
- A hét hat napján, napkeltétől napnyugtáig. Nem sok szabadidőm van, de legalább nem unatkozok. És te mit csinálsz itt? Csak élvezed a természetet?
A Tolmen erdő egyik jellegzetessége volt, hogy szerettek ide kijárni a városból az emberek, ezért is kellett biztonságosnak lennie. Ha elszabadul valami, akkor emberek százai halhatnak meg, mielőtt a segítség megtalálja őket. Arya közben felnéz a fára, kicsit több belátást engedve a köpeny és csuklya alá. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy nem véletlenül csinálja, csak játszadozik velem, de amilyen gyorsan jött el is múlik a gondolat.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szoktam meglepődni, de Arya életvitele bizony minden volt csak hétköznapi nem. Kevese tehették meg, hogy csak „tengődtek” és nem dolgoztak semmit. Azt, hogy bejárja a híres helyeket, világot lát, utazik jól tette, ha lett volna rá lehetőségem én is valószínűleg hasonlóan cselekedtem volna. Vajon mi lehet Arya? Nemes? Akár, bár valahogy nem tudom róla elképzelni. És nincs rajta semmi ékszer. Varázsló? Akkor biztosan csinálna valamit, akinek ilyen tehetsége van nem hagyja parlagon heverni. Ami pedig csak tetőzte a meglepettségemet, az az volt, hogy simán be akart sétálni bámészkodni a sárkánylovasokhoz. Nem gondoltam volna, hogy ez így működik, persze lehet, vagy lehet, hogy vannak olyan kapcsolatai, akik bejuttatják, de nekem furcsa. Arya következő mosolya először nem tűnik fel, de egy kis idő elteltével észreveszem a szemében, hogy már nem azzal az ártatlansággal néz rám, mint az előbb. És amit mond… sok férfi hallaná szívesen. Valahol hátul, a tudatom egy legutolsó zugában valami azt súgja, hogy vaj van, valami nem normális, hirtelen a váltás, eddig nem ilyennek ismertem meg a lányt. De Arya mosolya, a szeme csillogása és főleg a szavai… Talán máskor meg tudtam volna állni, hogy nem menjek bele a „játék”-ba. De már hónapok óta voltam a seregnél, a faluban se volt senkim… Arya pedig gyönyörű volt. Nem foglalkoztam vele, hogy minden cselekedetem komolyan akartam gondolni, hogy szeretni csak tiszta szívből akartam.
- Hogy ne lennék magányos? Most is egyedül küldtek járőrözni, mert nincs senki, aki az idősebbek közül vállalta volna, hogy jön. Talán remélik, hogy elveszek az erdőben és vissza se térek soha.
Miközben ezt mondtam kicsit felemelkedtem és a lábaimat kinyújtva Arya mellé ültem, a fa tövébe.
- Nincsenek rokonaim, nincsenek barátaim, ha eltűnnék senki sem keresne. Lehet ennél magányosabb az ember?

Ember legyen a talpán, aki hideg fejjel tudja kezelni az ilyen helyzetet. Ha a seregben látnák, hogy járőridőben magasról teszek a munkára és helyette mit csinálok, az lenne a legkevesebb, hogy hetekig pucolhatom a konyhán a zöldségeket. Arya közelebb hajol, szinte érzem a leheletét a nyakamon és a fülemen. Ha eddig maradt is valami kis meggondolás bennem az most teljesen eltűnt. A lány felé fordulok, a szemébe nézek. Ami azt illeti nem kell messzire néznem, talán egy arasznyi távolság van közöttünk.
- Nagyon hosszú idő az az örökre. De egy kicsit rövidebb ideig talán tudnak nélkülözni.
Egy gyors pillantással végignéztem a lányon. Tökéletes ellentétem volt, a bőre fehér és hibátlan, az enyém napbarnított és apró sebhelyek, bőrkeményedések tarkították. A ruhája kicsit kopottas, de elegáns, az enyém vadonatúj egyenruha. Ő vékony és törékeny, nekem a folyamatosan munka és edzés megedzette a testemet és egyébként is szélesebb vállú alkat voltam. Arya újra felnéz a fára, majd egy pillanatra rám. Itt fogy el a türelmem. Feltérdelek, hogy kicsit jobban tudjak mozogni, mint ültömben, a bal kezemmel a nyaka mögé nyúltam, a jobb kezemmel a derekát fogtam meg és miközben óvatosan ledöntöttem a fűre, valószínűleg a saját köpenyére megcsókoltam. Megmondtam, a tettek embere voltam.

Az erdő békéje tökéletes volt. A lábaim alatt a fű puhaságát éreztem, a hátamon a fa kérgének érdességét, a bőrömet kellemes szellő legyezgette, a szemeimet pedig a fejtői táj és a kiváló társaság kényeztette. Arya a mellkasomon feküdt, ahogy a fának dőltem, a feje a vállamon pihent, a hajával éppen az orrom előtt játszott a szél. Bal karommal magamhoz öleltem, a jobb kezemmel a felkarját simogattam. Nem tudtam betelni vele. A karcsúsága annyira szokatlan, annyira gyönyörű volt… A vértem, a fegyvereim szanaszét, eldobálva a tisztáson, rajtam csak a fehér vászoning és a posztónadrág maradt. Nem szólaltam meg. Mit mondhatna ilyenkor az ember? Hogy szeretlek? Valamit tényleg éreztem, de magam sem voltam benne biztos, hogy mit, ráadásul alig ismertem a lányt. Hogy gyönyörű vagy? Hát van annál nagyobb dicséret, mint hogy alig néhány percet töltöttem a társaságában és nem tudtam neki ellenállni? A bárdok, akik egész nap csak mesélnek és teszik a szépet biztosan kitaláltam volna valami alkalomhoz illőt, de én egyrészt nem voltam bárd, másrészt úgy gondoltam, hogy vannak helyzetek, amikor a hallgatás minden szónál többet jelent. Arya a karjaim között szinte súlytalannak érződött, a fehér bőre pedig csak még jobban rájátszott, de szebb volt, mint bármely nő, akivel eddig találkoztam. Esetleg az, aki egyszer betévedt Eclarba felvehetné vele a versenyt, de belőle hiányzott valami… talán a kislányos báj, talán az ártatlanság látszata, bár már Aryáról is kiderült egy s más… valahogy ő más volt. Megcsókoltam a nyakát és tovább élveztem a pillanatot. Minden pillanat elmúlik, ha tehetjük élvezzük ki, amíg lehet.

Félig fekvő, félig ülő helyzetben, már-már azon voltam, hogy elaludjak, amikor Arya mozgolódni kezdett. A lélegzése egész eddig szabályos volt, azt gondoltam, hogy talán már elaludt, vagy legalábbis hamarosan el fog. Elvégre eléggé el lehetett fáradva. Az este leszállt ránk, az ő ruházata pedig meglehetősen vékony volt ,így meg is értettem. Valószínűleg fázott. Állítólag valami minél vékonyabb, annál jobban megviseli a hideg. Szívesen adtam volna neki valamit, amit felvehet, de sem a vértem, sem az általvető nem igazán volt alkalmas ilyen célra. Végül felteszi a kérdést, hogy hazakísérem-e? Nem igazán a válasz a kérdés, inkább a szándéka a kérdéssel. Vajon már a közös jövőnkön gondolkozik? Nem mintha nem tetszene nekem, de talán kicsit túl gyors a tempó. Ráadásul ő Evolyranban lakik, én Eclarban, egymástól mérföldek tucatjaira. Katona vagyok, akit a szolgálat akármikor elszólíthat, akármikor vége lehet az életemnek. Nem biztos, hogy ilyen társat akar bárki is. Viszont a kötelességem a birodalom lakóit védeni, a saját becsületem ellen vétenék, ha nem kísérném el. Azt már hozzá se kell tenni, hogy azt se tudom merre kell menni, így anélkül jutok vissza a városba, hogy be kéne vallanom, hogy eltévedtem.
- Nem hagyhatom, hogy bárki is bántsa a birodalom egy lakosát.
Mondom mosolyogva, majd megcsókolom. Nem tudok betelni vele, minden csókja forró, szenvedélyes, mégis megnyugtató, de feltüzel és minden egyes érintése egy másikért kiált. Miután válaszoltam neki várom, hogy mond-e még valamit, vagy lekászálódik rólam, hogy fel tudjak állni.