1. Tolmen erdő

Összeszedelőzködünk, majd elindulunk. Nem sok megjegyeznivaló van, amilyen hosszú az út, annyira keveset beszélünk. Én főleg azon gondolkoztam, hogy merre tovább. Végül Arya kérdez valamit, szerintem inkább csak azért, hogy halljuk egymás hangját, mint az információért.
- Nem városban lakok, hanem faluban. Eclar a neve, Fehértorony várától nem messze van. Innen azért nem indulnék le gyalog haza, de Fehértoronyból néhány óra alatt oda lehet érni.
Nem tudom miért válaszoltam és főképp, hogy miért az igazat. Jól tudtam, hogy ez egyszeri alkalom volt, jó eséllyel soha többet nem találkozunk. Azért mentem bele, mert tudtam, hogy nem lesz folytatás, jól érezzük magunkat egymással, aztán elbúcsúzunk. És még mindig ezt szándékoztam tenni. Valami volt abban a nézésben… tudtam, hogy nem az első voltam, de valami azt súgta, hogy ezt nagyon is tudatosan csinálja a lány és nem számíthatok rá, hogy én más vagyok, mint a többi. Hibás megérzés? Lehet. A gondolkozásomat viszont egy újabb kérdés szakította félbe. Egy kérdés, amire én magam sem tudtam a választ. Sose gondolkoztam rajta. Tettem amit az életem megkövetelt, sosem foglalkoztam vele, hogy élvezem-e, csak azzal, hogy helyes-e, amit teszek. Bár talán most letértem erről az útról. Amit most tettem és amit tenni szándékozok minden csak nem helyes.
- Nem azért lettem katona, mert vonzott az egyenruha vagy a fegyverviselés. Azért lettem katona, mert jól fizetett és nekem szükségem volt a pénzre. Előtte földművesként dolgoztam, aztán kovácsinasként, de ott volt egy barátom, aki jobban csinálta és mindkettőnknek nem volt munka. Nincsenek rokonaim, nincs vesztenivalóm. Ha meghalok úgy, hogy közben a hazámat védem és megmentem valaki másnak az életét, akkor többet tettem a sajátommal, mint sokan amennyit egyáltalán remélhetnek.
Talán nem kellett volna ennyire kitárulkoznom. Talán tudat alatt arra próbáltam célozni, hogy akármikor meghalhatok és ha olyan a helyzet örömmel dobom el az életem. Talán próbáltam Aryát elrettenteni. Láttam, hogy a lány remeg és bár én tudtam volna gyorsabban menni, hogy hamarabb odaérjünk, hogy ne fázzon, nem akartam hajszolni. Végül megérkeztünk és Arya szobájának az ajtajában álltunk meg.
- Nem, nem szándékozok szobát kivenni. Vissza kell térnem az osztagomhoz.
Végignéztem rajta. Nőies alakját csak még jobban kiemelte a fekete köpeny, a szeme viszont mintha szomorú lett volna. Eltűnt belőle mind a kislány, mind a csábító nő. Még egyszer, utoljára átöleltem és ha nem ellenkezett egy utolsó csókban forrtunk össze. Mikor elengedtem és hátrébb léptem már átkoztam magam, hogy így csak még nehezebb lesz elmenni és vissza sem nézni.
- Viszlát.
Mondtam, majd megfordultam és elindultam a folyosón. Minden lépés egy örökkévalóságnak tűnt, a hátamon éreztem a tekintetét, de megkeményítettem az akaratomat és nem fordultam vissza. A legegyszerűbb az lett volna, ha megfordulok és mindketten eltűnünk a szobában. De tudtam, hogy ez minden lenne csak helyes nem, nekem kötelességem van, ahova nem kísérhet el. Ha nem történik semmi ami megakadályozna, akkor kimegyek a kocsmából és keresek egy ékszerészt. Épp annyi pénzem van, hogy vegyek egy ezüst gyűrűt, belekarcoltatom az emberi uradalom seregének jelképét, az oroszlánt, karjai között a karddal, majd visszatérek a fogadóba és átadom a kocsmárosnak, megfenyegetve, hogy egy hét múlva visszatérek és ha megtudom, hogy nem adta át, akkor az életét veszem el cserébe. Otthagyom a gyűrűt. Aryának.

*Cecília lenyalt szája széléről egy kis vércseppecskét, majd elvigyorodott. Szemei még lángoltak, fogai tökéletesen látszódtak, és egy ember feküdt előtte. Még a városban szemelte ki magának, helyes kis férfi volt, szegénynek ez lett a veszte. Bár, megérte feláldozni az életét hisz így Cecíliának egy remek kis szórakozást kínált fel. Egészen idáig követte, a pasas pedig csak menekült, és kiabált, hogy "Tűnj el! Menj innen te szörnyeteg!" Meg hasonlók, és csak elmondom a halandó nézelődőknek, hogy egy vámpír számára az ilyen szavak jelentik a legnagyobb örömöt. Na de ideje visszatérni a jelenbe. Miután Cecil megunta a kis "fogócskát" gyorsan elkapta és végzett áldozatával. Ezután vidáman és elégedetten ugrált a fa ágakon. *~Hehehe, igazán finom volt a vére...A halál utána élet kezd egyre szebb lenni...*Gonosz mosoly futott végig az arcán, majd hirtelen megtorpant. Mélyen beleszagolt a levegőbe és kíváncsian kutatta az erdőt egy magas fa egyik ágáról. Végül gondolt egyet és egyszerűen csak leugrott, pár másodpercig csak zuhant, aztán tökéletesen landolt. Szemeivel újra fajtása után kutatott.*

*Shade elszabadulva teendőitől nagyobb sétára indult Tolmen erdejében. Kellemes idő volt. Hosszú órák óta járta az erdő mélyét gondolataiban mélyedve. Eltűnődött az otthoni dolgain. A fák sűrű lombjainak óvó árnyékában lépkedett halkan, nesztelenül. Hirtelen feltámadt a szél. Reflexszerűen kapott arcához és szedte ki haját szeméból, melyet a hűs légörvény belefújt. Egy pillanatra megtorpant, és az egyik fa vastag törzsének támaszkodott. Hűs szél borzolta meg a fák lombjait, s hozta magával a friss vérszagot. Shade vadászösztönei felébredtek, érezte, hogy a közelben egy halott ember van. Mélyen beleszagolt a levegőben, pupillái vörösen izzottak. Jól tudta, a halottan kívül van még más is a közelében. Talán egy másik vámpír, ki tudja. Úgy gondolta nem árt az óvatosság. Ezért úgy döntött, hogy nem az erdei vágáson közelíti meg a helyszínt. Pillanatok alatt felmászott az egyik fára, és az ágak között, a lombok takarásában közeledett a vérszag forrása felé hangtalanul. Elég gyorsan haladt, mégsem keltett feltűnést. Néhány perc alatt odaért. Nem messze a tetthelytől megállt, és a magasból, a zöldellő lombok közül nézett le.*

*Nekidőlt a nagy fának és szép csendesen dudorászni kezdett. Hallotta, érezte, hogy itt van fajtársa de pár percig még nem szólalt meg. Végül mély levegőt vett és felnézett a fára.*
- Még egy ideig szeretnél onnan fentről elemezgetni, vagy lejössz végre? *Kedvesen elmosolyodott. Fajtársakkal mindig jóban kell lenni, vagy is hát nem lenne rossz...Ellökte magát a fa törzsétől és elsétált egy pár méterre növögető virághoz. Nézegette egy darabig, majd leszakította és a hajába tűzte.*
- Gyere már le! Kérlek! *Kiáltotta kicsit pimaszul, de jókedvűen.*

*Egy darabig még a sötétben lapult a zöld lombok között, onnan tekintett le. Figyelte a fatörzsnél álló idegent. Nem tűnt veszélyesnek. A lány elrugaszkodott a fatörzstől és a virágokhoz sétált. Shade jól tudta, ahogy ő kiszúrta a lányt, úgy a lány előtt sem maradt rejtve jelenléte, tudta, hogy a fák ágai között rejtőzik. Nem is volt értelme tovább titkolnia jelenlétét. Shade elmosolyodott a lány szavainak hallatán, és lassan leereszkedett a lombok közül a sötétbe. Pár lépést tett az idegen hívó hangja felé, majd megtorpant. Csendesen figyelte a lány mozdulatait onnan a sötétből egyelőre még szavak nélkül. Tudta, hogy egyik fajtársával hozta össze a véletlen, a szaga elárulta őt, pont úgy ahogy Shadet is.*

*Az idegen végre lejött a fák közül. Kíváncsian vizsgálgatta az arcát a lányka, nagy mosoly telepedett meg az arcán. Tett pár lépést, majd megállt és továbbra is csak nézte. Szép lassan újabb lépéseket tett, végül mikor már kb fél méter volt csak köztük, kivette hajából a virágot és az idegen kezébe nyomta.*
- A nevem Cecília! Benned kit tisztelhetek? *Még mindig kedvesen mosolygott, de közben tett pár lépést hátrafelé, hogy ne legyen kínos a közelség. Közben, lopva néha felpillantott a csillagokra. Gyönyörűen világítottak akárcsak a hold, szép este volt az biztos. Pár másodpercig megint csak állt, végül hirtelen megfordult és megint csak dudorászva visszasétált a virágokhoz. Többet már nem tépett ki, sajnálta volna megölni őket. Bezzeg az embereket mostanság nem sajnálja...Bár ez a vámpíroknál így van rendjén.*

A vastag fa árnyékából figyelte a lányt, aki közelebb és közelebb lépett hozzá. Volt ideje alaposan szemügyre venni őt. A lány a hajához kapott, majd egy virágot emelt ki tincsei közül, és Shade felé nyújtotta. Kicsit meglepte a gesztus, de elfogadta a lány virágát.
-Köszönöm. - apró mosoly jelent meg az arcán.
-Örvendek Cecilia! - biccentett felé.
-Shade vagyok. - árulta elő is a nevét.
*A lány az égre nézett, ezért Shade önkénytelenül is a sötét, csillagokkal teli égboltra helyezt tekintetét. Néhány pillanatig ő is elmerengett a csillagfényes csodában. Majd szótlanul figyelte, ahogy a lány visszaszökkent a virágaihoz. Cecilia határozottan jó kedvűnek tűnt. Shade az egyik fa fatörzsének dőlt, mellkasa előtt keresztbe fonta kezeit, és úgy figyelte a dúdolászó hölgyet.
-És mit csinálsz így egyedül ilyen késői órákban? - kérdezett rá kíváncsian.

*Magában nagy harcot folytatott, de csak azért, hogy letépjen e- még egy virágot, vagy sem. Érdekes, mostanság nem hezitál, csak öl. Még akkor is, ha nem éhes. Viszont, ha egy virágról van szó...Hát igen, valami megváltozott. De mi is? Nagyot sóhalytott majd lassan felállt és újra fajtársa felé fordult. *
- Én is örülök Shade. *Játékosan pukedlizett egyet majd folytatta.*- Eleinte egy halandóval kergetőztem, de hamar meguntam, ugyhogy be is fejeztem a játékot.*Elvigyorodott és két szemfoga előbújtde csak pár másodpercre. A vigyorból újra kedves és "ártatlan" mosoly lett.*
- És te mit keresel erre felé?*Kérdezte majd egy pillanatra elgondolkodva tekintett vissza a virágokra. Szemei egy másodpercre fellángoltak majd újra fakó vörössé váltak. Mókás dolog jutott eszébe, de előbb kíváncsi volt Shade történetére is.*

A fatörzsnek dőlve hallgatta a lányt, amint a találkozásuk előtti pillanatait mesélte el neki.
Közben tekintetét a sötét, csillagokkal teli égboltra emelte, és egy pillanatra elmélázva figyelte a csillogó sötétséget. Kellemes szellő suhant át megborzolva a fák sűrű lombjait. A hűvös szél érintésébe kicsit beleborzongott, kabátját egészen a nyakáig felhúzta, majd tekintetét ismét a lány felé fordította.
-Sétálgatok céltalanul, így vacsora után. - felelte, miközben figyelte, ahogy a lány a virágok között vidáman sétálgat.
Még a vak is láthatta volna, hogy odavan a virágokért.
-Szereted őket, ugye? - kérdezte a lánytól, miközben a virágokra helyezte tekintetét.
-Honnan ez a rajongás? - érdeklődött, majd a lánytól kapott virágot pillantott.

Spoiler:

Spoiler:

Az erdő tőled függetlenül éli a szokásos életét, madarak repkednek a fejed felett, egyszer a távolban egy rókát is megpillantottál a pillanatra, de leginkább a legyek és egyéb rovarok rajaival van bajod. A természet nem tesz különbségeket, ugyanúgy fogad egy gyilkost és dezertőrt, mint egy fejedelmet vagy herceget. A csendet a folyamatos mozgáson kívül a falevelek és egy közelben folyó patak hangja és a kardodon karistoló fenőkő is megtöri. Alig néhány perce ülsz a szikla tövében, amikor valami szokatlanra figyelsz fel. Avarropogás. Valami nagytestű állat lehet. Azonban a hangok ritkán érkeznek és egy állandó ritmusban. Hamarosan a beszédet is kiveszed és biztos lehetsz benne, hogy emberek közelednek. Tőled jobbra látod meg a két alakot egy alacsony, de viszonylag sűrű bokor ágai között. Mindketten fegyvert viselnek, amik jó minőségűnek tűnnek, ám ruházatok a tiedhez hasonlóan kopott. Egyikük fém mellvértet visel, kék csuklya alá rejti az arcát, vállán pedig hatalmas kétkezes kardot hordoz, a másik barna és fekete bőrpáncélt választott, fegyverként pedig a egy-egy rövid kard lóg az oldalán és a hátán. Éppen a vértes beszél.
- Csak az időnket vesztegetjük. Elkapunk néha egy-egy futárt vagy kereskedőt, de a birodalom ettől nem omlik össze.
- Fordring szerint valami fontos szállítmány lesz. Lehet, hogy arany vagy drágakövek. Ha egy olyan rakományt sikerülne elkapnunk, akkor lenne pénzünk, hogy mázsára megvegyük a fél királyságot.
- Artemis, én ismerem Fordringot gyerekkora óta, de ilyen határozatlannak még sose láttam. Néha már az az érzésem, hogy beleunt ebbe az egészbe.
- Mograine halálával minden megváltozott. Az örökös meghalt, a fia eltűnt. Célunk van, de nincs vezérünk. Fordring mindig is csak a taktikában volt jó, egy igazi vezéregyéniség nélkül sose nyerjük meg az embereket.
- Ráadásul egyre kevesebben vagyunk. Persze, vannak jelentkezők, de ha hadsereggel akarnánk harcolni, akkor hamar végünk lenne. Ahhoz pedig nincsenek elég jó embereink, hogy kis csapatokat küldjünk ki, akik ütőképesek.
A hangok egyre halkultak, ahogy egyre távolabb kerültek tőled.

Amikor a hüvelyébe csúsztatod a kardodat a mellvérted felkapja a fejér és egy ideig feléd fordul. Nem látod a szemében a felismerést, de valamit meghallhatott. Tesz feléd néhány tétova lépést, mire a másik utána szól.
- Nincs ott semmi. Gyere menjünk, mert sose értünk oda.
A csuklyás fickó megvonja a vállát, mire a kétkezes kardja is többarasznyi kilengést produkál, meg megfordul és követi a társát. A magasabb, szálkás férfi kezd beszélni.
- Te még nem voltál itt, amikor Mograine vezetett minket. Ő mágus volt, de köztünk harcolt, ha kellett karddal, ha kellett a hatalmával. Mágikus fegyvereink voltak, én még sárkányt is öltem. Az volt az igazi páncél. Fekete sárkány pikkelyéből, adamantittal megerősítve. Raven viselte a harcban, de még ez se mentette meg.
- Borzalmas nap lehetett.
- Az volt. Százával feküdtek a testvéreink, levágva a völgyben. Patakokban folyt a vér.
Éppen látod két ág között, ahogy felhúzza a karján a ruhát és egy szem alakú tetoválást, valamint egy sötétzöld gyűrűkből álló csuklóláncot fed fel.
- Mindenkinek van ilyen, aki látta a mészárlást. A gyűrűk elhullott társainké voltak. Huszonhat név, akiket nekem kell megbosszulnom. Huszonhat értelmetlen halál, mert az erősítés vezért úgy gondolta, hogy fontosabb a saját birtokainak védelme.
- A halálban… áldozat.
- Pontosan.
Egyre távolabb kerülnek tőled, ahogy a bokorsor, ami mögött rejtőzöl más irányba megy tovább. Ki kell találnod valamit ,vagy felfedni magad.

Ahogy Kazai aprítani kezdi a bozótot a két alak megfordul és mindketten fegyverükhöz nyúlnak. A bozót könnyen utat enged neked, négy-öt csapás után már látod a két idegent és ők is észrevesznek téged. Nem támadnak rád, még csak nem is állnak valamilyen alapállásba vagy emelik fel a fegyverüket. Csak egy kicsit megszorítják a fegyverük markolatát, ugrásra készen, ha támadnál. Akár hogy is nézzük, a kivont kard, még ha a bokor ellen is használod nem éppen a békés szándék jele. Bár egyik fél sem látja, a távolban az egyik fa takarásából egy másik mágus lép ki vörös köpenyben, hogy ő is szemtanúja legyen az eseményeknek, bár a szavakat nem nagyon hallja, csak ha a felek kiabálnak.
A mellvértes idegen a másikra néz, de nem szól semmit. Az szintén szótlanul bólint, érzésed szerint már tucatnyiszor használták ezeket a jeleket, hogy úgy is tudjanak beszélni egymással, ha valaki hallaná a szavaikat. Az se kizárt, hogy más jeleket is használtak, amiket nem vettél észre. Valamit megbeszéltek, de nem tesznek semmit. várják, hogy te kezdeményezz.

//bocsi a rövid reagért, cserébe bemeséltelek Ed, bár mindenféle ötlet nélkül//

A Kazai sarj nyugodtan kiírtja a természetes akadályokat maga előtt. Fél szemét a másik kettőn tartja, miközben recseg, ropog a bokor a kardja útjában. Szerencsére hamar sikerül túljutnia eme kis akadályon, és gyorsan körülnéz a területen. A hely ahol áll jól védhetőnek tűnik, hiszen mögüle a bozótosból nem tudják hátba támadni anélkül, hogy ne venné észre. A két csuklyás fazon viszont messze van tőle, és nem reagálnak semmit, csupán csak fegyverükhöz nyúlnak, valamint non-verbális jelekkel megtárgyalják, hogy mitévők legyenek.
~Nagyon úgy tűnik, hogy egy összeszokott párral állok szemben. Tehát ha harcba keveredek, meghalok. Szép kis jövőkép, mondhatom.~
Ekkor hirtelen egy harmadik idegen jön be a képbe. Eddig valószínűleg távolról szemlélte a dolgokat, de most valamiért közbeszólt.
~Ez bolond. Ki az, aki kijön két ilyen fickó elé a rejtekhelyéből?~
A harmadik, szőke ifjú hátrálva próbálja elhagyni a helyszínt.
~Hátrafele halad, tehát védekezésre készen áll. Talán mégsem olyan bolond. De vajon mit akarhat? Mi lehet ő?~
Végül Anomor úgy dönt, hogy kissé bolond utazónak álcázza magát. Ha kérdezik, akkor a páncél és a kard, csak a biztonság kedvéért van nála, még használni sem nagyon tudja. Lassú, magabiztos léptekkel halad a két idegen felé. A harmadik lassan kihátrál a képből. Az aljnövényzet dallamosan ropog lába alatt, és az erdő állatai is érdekes szimfóniába kezdenek. Itt- ott zümmög egy-egy bogár, néha-néha megreccsen a bokor. Tökéletes kép, egy érdekes napon. Ez az, amire az ifjú dezertőrnek szüksége volt már.
Miközben lépked, kardját visszacsúsztatja hüvelyébe, majd félig felemelt kézzel beszélni kezd. Mivel közelebb ért, már nem ordít, csupán kicsit felemeli a hangját, hogy ezzel is rátegyen egy lapáttal a „bolond álcára”.
- Szép napunk van ma utazó társaim, nemde? Nemrég megláttalak benneteket, és gondoltam megkérdezem, hátha csatlakozhatnék. Már régóta kóválygok errefelé, és elég unalmas egyedül lenni. Szabad megkérdeznem, hogy merre tartotok?
Anomor csak reménykedhet, hogy színészként nem fuccsol be, bár szinte biztos benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. Fél szemét rajta tartja a harmadik idegenen, hiszen ő is lehet, hogy csak színészkedik. Bár ki tudja… több idióta van, mint színész.
A két harcostól 6-7 méterre megáll, leereszti kezét úgy, hogy az egyik a kardja markolatán pihen, de csak lazán, hogy ne legyen feltűnő.
~Most vagy hatalmas vérengzés lesz, vagy elküldenek nagyon messzire… Az első esetben… Meghalok. A második esetben követem tovább őket. Viszont azzal is számolnom kell, hogy még egy lehetőségem nem lesz, másodszorra megölnek.~



//Bocsi, hogy ilyen későn tudtam csak írni. Legközelebb majd jobban igyekszem.//

Ahogy a mágus elindul feléjük a két idegen is mozogni kezd, lassan, megfontoltan, ellenkező irányba, hogy Kazai két oldalára kerüljenek. A legifjabb Anomor azonban megáll, még a fegyverek hatótávolságán kívül. „Ellenfelei” nem engedik le a fegyverüket, hiszen észrevették, hogy bár fesztelenül próbál viselkedni a mágus, a keze nem távolodik le a kardjától. A kezdők és a veszélyt sejtők jellemzője. A fegyverek pedig túl jól karban vannak tartva ahhoz, hogy ez kezdőt sejtsen mögöttük az ember. A minőség nem sokat mond, ez ötéves gyerek is vehet három falu árából kardot és mégsem tud majd vele bánni, ahogy egy veterán harcmester is használhat rosszul egyensúlyozott, gyenge vasból készült ócskaságot. De néhány hét vagy hónap elteltével kitűnik, hogy ki az, aki vigyáz a fegyverére, értő kézzel élezi és karban tartja. Tőlük kell óvakodni. Eddel egyikük sem foglalkozik, messze van, nem jelent veszélyt és valószínűleg hamarosan eltűnik a színtérről. Helyette a rövidkardos Kazait szólítja meg.
- Remélem tudod, hogy mi csak azokat fogadjuk a társaságunkba, akik képesek tizenhat krémest megenni együltő helyükben.
Kutyaharapást szőrivel. Ha a fickónál tényleg elmentek otthontól… ami nem valószínű, bár a Tolmen erdő sok ember eszét elvette már… akkor most rohan az első városba, hogy gazdaggá tegye a cukrászokat, ha egy kis értelem is szorult belé, akkor talán hajlandó lesz normálisan beszélni. Megölhetnék, de mi haszna lenne? Csak el kell tüntetni a hullát, lehet, hogy ők is megsérülnek és a vérfoltok mindenképp itt maradnak. Egy egész heti rejtőzködéssel és kialvatlansággal fizetnének érte.

//Kazai=családnév//

*A két idegen megpróbálja bekeríteni Anomort, ez azonban kiváló stratéga lévén azonnal feltűnik neki.*
~Bajban vagyok. Ha nem leszek most ügyes, akkor esélyem sem lesz. Ezek tényleg kiválóan össze vannak szokva…~
*Az ifjú dezertőr buta arckifejezést csal az arcára, hogy ne tűnjön fel a másik kettőnek, hogy egészen más szemmel figyeli az eseményeket, mint álcája mutatja.*
~Még hogy krémes. Ezzel a kérdéssel akarják kideríteni, hogy tényleg olyan ostoba vagyok-e, mint amit el akarok játszani… Tudjátok mit? A válaszom igen… Tényleg olyan ostoba vagyok!~
*Hirtelen ráeszmél, hogy az egyik keze még mindig a kardjának a markolatán pihen. Döntenie kell: ha leveszi róla, akkor sebezhetőbbé válik, és az a kis idő, amíg a markolatért nyúl, végzetes lehet számára. Ha azonban otthagyja pihenni a kezét, akkor leleplezheti az álcáját…*
- Tizenhat krémes? – kiált fel emelkedett, bolondos hangon, majd egy kis kacagás után ugyanolyan hangosan folytatja – Barátaim, nem hogy tizenhatot, de százötvenet is megtudnék enni egyszerre. – a ismét kacag egyet, majd szomorkásabb hangnemben folytatja – Csak tudjátok… Egy ilyen egyszerű vándor, mint én, nem krémesen él, hanem azon, amit éppen talál. Már ha talál valamit.
*A Kazai fiú szomorúan megrázza a fejét, és egy kis hatásszünetet tart. Közben a szeme sarkából figyeli a két idegent, nehogy valami váratlanul érje.*
~Ez így még nem elég.~
- Az a harmadik veletek van? Barátom, gyere ide, csatlakozz hozzánk! – kiált fel – Elvégre négyen még jobb – ismét egy megjátszott nevetés, ami elég jól sikerült ezúttal, majd folytatja a két idegennek – Persze csak ha csatlakozhatok hozzátok, barátaim.
*A keze már rég nem a kardján pihen, hiszen a hangos beszédhez mutogatni is kell valamivel. Ez így elég veszélyes, de Anomor úgy döntött, hogy mindent egy lapra tesz fel. Hiszen, ha valaki félig csinál valamit, akkor nagyobb esélye van, hogy lebukik, és ha lebukna is meghalna, tehát igazából ilyen szempontból mindegy volt.*
~A harmadik egyértelműen nem velük van. Ő talán tényleg csak egy bolond, de lehet, hogy még ennél a kettőnél is veszélyesebb. Mindenesetre a bevonása megkönnyíti a helyzetemet. Egyrészt kissé eltereli a figyelmét ennek a két csuklyás fazonnak, másrészt lehet, hogy ha harcra kerül sor, mellém áll. Ha ellenem fordul, akkor meg már igazán mindegy, hogy ketten, vagy hárman ölnek meg. Úgy érzem, hogy jó helyzetbe sikerült kerülnöm ebből a nem túl egyszerű szituációból.~
*Gondolatai gyorsan futnak át az agyán, minden apró rezdülést észre kell venni az álarca mögül, hiszen tulajdonképpen most is kémkedik. A célja nem változott: az összeesküvésről, a „birodalom összeomlásáról”, és Fordringról szeretne minél többet megtudni. Talán majd be is kapcsolódik a játszmába, elvégre erre született. Ami azonban még közelebbi, és még vonzóbb az a bizonyos szállítmány, amiről beszéltek. Ez a szituáció eléggé kiélezett ugyan, de annyi drágakőér, amennyit lefestettek… Simán megéri!*


//Moderálva - Caius//

A két idegen újfent egymásra néz. A bőrvértes lassan csóválja a fejét Anomor válaszára.
- Ez sajnos nem kifogás. Az, hogy ki tudd fizetni, amit megeszel szintén kötelező, ha csatlakozni akarsz. És mivel ehhez túl szegény vagy ezért arra se vagy méltó, hogy velünk gyere.
Látszólag teljesen biztonságban érzik magukat, a vértes fickó visszadobja a vállára a pallosát, a barna köpenyes pedig elteszi a rövid kardjait. Egyszerre fordítanak hátat a mágusnak, a kék köpenyes még vet egy oldalpillantást arra, amerre Ed egy pillanatra megjelent, de különösebb figyelmet neki se fordítanak. Ami talán feltűnhet a figyelmes szemlélőnek, hogy milyen halkan mozognak. Alig-alig hallatszik az avar ropogása a talpuk alatt.
Háttal Anomornak Artemis a bal csuklóvédőjéhez nyúl. Elhúz egy apró reteszt, kihámozza a fonalat és az ujjára akasztja. Tucatnyiszor mentette már meg az életét ez a kis szerkezet. Egy gyors mozdulat és a mérgezett tű már repül is ki a támadó felé, hogy a nyakába fúródjon. Nagyon kevesen veszik észre és még kevesebben tudják kivédeni. Ha olyan bolond lenne a mágus, hogy megtámadja a két harcost, akkor ronda hamar ronda véget érhet az élete.