01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

// "az emberek nem tojásból kelnek ki, hanem valami olyan módon mint ő" <-- Ezt a mondatot nem igazán értem, hiszen a sárkányok tojásból kelnek ki! Vagy én értem félre? //

*Még mindig kissé távolabb állunk a sárkánytól, ami kezd kicsit idegesíteni, hiszen minél közelebbről akarom megszemlélni a jószágot. Nagyon érdekesnek tűnik és érdekel, hogy hogyan néz ki, hogyan beszél, mit eszik és hogy hol és hogyan él. Rettentő sok érdekes kérdés kezd formálódni a fejemben, de persze nem akarom lerohanni a sárkányt. Furcsán is érzem magam, hiszen eddig nem vonzódtam ennyire a sárkányok iránt. Sőt! Kifejezetten utáltam őket és nem is mentem a közelükbe. Mikor Chris megjelent nálunk Celestin-nel elkapott a frászt és alig akartam köszönni neki(k). Valahogy mindig is idegenkedtem ezektől az állatoktól és persze a repüléstől is. Nem igazán szeretem a magam dolgokat, így igyekszem mindig a földön maradni. Ahogy egyszer Xerio mondta, a fold több érdekes dolgot rejt, mint a levegő. És ezzel teljesen egyet is értek. így maradok a földön és élem kis életemet. De most, ahogy ide kerültem és itt feküdt előttem ez a jószág, valahogy vágat éreztem, hogy megszólítsam, hogy megismerjem és megnézzem magamnak. Érdekes egy dolog az emberi kíváncsiság. De úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok ennyire kíváncsi, hanem 4 lábú, szárnyas barátom is. Mikor kihúzza magát és lenéz rám, ámulat ül ki az arcomra. Elcsodálkozom, hogy milyen gyönyörű lény ez a sárkány, majd látom, hogy lefekszik és kényelembe helyezi magát. Erre a mozdulatra elmosolyodom, hiszen ez azt jelenti, hogy a) nem akar bántani engem, hiszen lefeküdve igen nehéz lenne és b) ő is bízik bennem, hogy nem akarom bántani. És ez így is van, hiszen mi okból bántanám? Nem is tudnám legyőzni és késztetést sem érzek hozzá, hogy ezt megtegyem vagy épp megpróbáljam. Inkább hallgatom és figyelem a sárkányt. Végül Jason is feloldódik és legelészni kezd mellettem. Megpaskolom a nyakát, majd kicsit közelebb sétálok a sárkányhoz. Úgy tűnik, hogy elég sok kérdése van az emberi világgal kapcsolatban, ahogy nekem is sok kérdésem van a sárkányokkal kapcsolatban. Kölcsönös a kíváncsiság. A fejemben ismét meghallom a sárkány férfias hangját, aminek örülök, hiszen jó vele beszélgetni és megtudni tőle egyet s mást. A kijelentésére bólintok egyet, majd mikor megértem a kérdést jelentését felvonom a szemöldökömet.*
-Te a vízben laksz? Vagy hogy érted azt, hogy felétek nincsenek szárazföldi lények? *kérdezem érdeklődve, ismét hangos szóval. Nem próbálkozok, hogy be tudok-e törni vagy épp lépni a sárkány elméjébe, hiszen nem vagyok sárkánylovas és úgy tudom, hogy közvetlen telepatikus kommunikációra csak lovas és sárkánya képes. így nem is próbálkozok, jó nekem így a beszélgetés. A kérdésemre, hogy van-e neve, válaszol méghozzá kissé lenéző módon: hiszen mindenkinek van neve! - és el is árulja, hogy mi az ő neve.*
-Üdvözöllek Shura! *biccentek a sárkány felé, most már a nevén szólítva, majd végül én is bemutatkozom:*
-Caius Alec Snarknit vagyok *mondom a nevem dicsőséggel és büszkeséggel, hiszen valóban büszke vagyok a családomra. Az első és legnemesebb elemi mágus család és szinte az egész világon ismertek vagyunk. Habár itt még nem találkoztam olyan emberrel - Edwardon kívül - aki ismerte volna ezt a nevet. Érdekes. De persze majd én ismertté teszem a nevünket. Erre a gondolatra büszkén elmosolyodom. A sárkány nem hagy nyugodni és úgy tűnik hatalmas kíváncsisággal van megáldva, mert egy újabb kérdést küld az agyamba.*
-Szülőfalumban éltem egészen idáig. Történt egy szörnyű baleset a családban, így küldetésem van, amit be kell teljesítenem. Ezért utaztam most ide, Evolyranba *magyarázom ismét kimérten és büszkén a dolgot, hogy miért is kerültem el szülőfalumból, Fresyllából ide, Evolyranba. Majd a másik mondatra elnevetem magam.*
-Nem. A sivatagban semmi zöld nincs. De én imádom az erdőket. Te hol élsz? *kérdezem vissza én is, hiszen legyen két irányú az érdeklődés a másik faj iránt.*

//Olvad... Ayame Smile

//

*Csodálkozva hallgatta az elf szavait. Nem számított ilyen mértékű életkedv-vesztésre tőle. Hiszen Ayame olyan életerős, harcias volt.. Legalábbis azok alapján, amit hallott róla ott a myrték földjén abban a tóban. Elhúzta a száját. Az ő arcára is kissé szomorkás arckifejezés ült ki. Egy ideig csendben is voltak, egyikük sem szólt egy szót sem. Laenaya végignézett az elf testén. Nem látszott viseltesnek. Legalábbis ahhoz képest, hogy mekkora nagy vihar volt aznap és hogy milyen pusztító is volt egyben. A többit már nem tudta megmenteni sem a királynő, sem pedig a sellői. Mindegyikük teste darabokban, cafatokban úszkált a víz felszínén, vagy épp a "tengeri szörnyek" martalékává váltak. Csak Ayame volt az, aki épségben megúszta az egészet. Laenaya tudta, hogy most mit érezhet a nő. Szánta is nagyon emiatt.*
-Nem kellene így elbúsúlnod. Nem tesz jót neked. Sem a testi sem pedig a lelki épségednek.
*Közelebb ment hozzá, s megérintett a kezét. Az elf bőre olyan selymes volt, mint a legfinomabb pamutruha. Sőt, talán még annál is selymesebb. Bezzeg a sellőkirálynő kezei! Az övéi igencsak megviseltek voltak. Néhol már le is jött róla a bőr és csak a húsa látszott ki. Nem lehetett valami szép látvány. És a tapintása sem volt olyan kellemes, mint a tündéé. De Ayame nem húzta el a kezét. Laenaya ennek örült. Finoman simogatta a nő kezét, miközben ismét szólásra nyitotta száját.*
-Hidd el, hogy minden rendben lesz! Ez a hely igencsak barátságos, ahogy hallani szoktam az ide tévedőktől, akik a Birodalom szívéből jönnek errefelé. Az tény, hogy ez a sós víz nem vált az én és a sellőim kedvencévé, de mégis szeretjük a helyet. Mert béke van és nyugalom. Legalábbis itt a partokon. Bár az a hír járja, hogy Dagorlad, a szomszédos birodalom háborúval fenyegeti Evolyrant. Hogy ebből mi igaz, s mi nem, azt mi nem tudhatjuk. Kevesen hagyják el Evolyrant s jönnek errefelé, hogy mesélhessenek az ottani dolgokról. Így hát nincs sok információnk.
*Egy pillanatra elhallgatott, majd a tenger felé fordulván folytatta.*
-Tudom, hogy mit érzel. Tudom, hogy fáj az a tuda, hogy nem tudtátok megvédeni szeretett Varázslófalunkat. Nem csak te érzel így. És em is csak mi, sellők. Evolyranban sokan vannak a régi álomfalvi lakosok közül. Gyanítom, te is hamar találkoznál ismerősökkel. Csak venni kellene a bátorságot és elindulni a Birodalomba. Nem pedig itt tűnődni azon, hogy miért nem haltál te is ott a többiekkel együtt. Tudod, ha engem kérdezel, szerintem ennek oka van. Mégpedig nyomós oka. Az isteek más utat szabtak ki neked. Talán még van feladatod ebben az életben. Így hát ne búsulj, ne sirasd a múlt veszteségeit! Bár fáj, mégsem élheted le így a hátralévő életed, hogy keseregsz. Túl kell lépni a dolgokon. Így az Álomfalván történt dolgokon is. Nekünk is sikerült. Bár nem olyan egyszerűen ment, mint gondoltuk, de átvészeltük azt az időszakot, mikor idekerültünk, s beilleszkedtünk. Csupán ezzel a sós vízzelnem jövünk ki jól. De talán egyszer ez is elmúlik. Vagy ha mégsem, akkor találunk magunknak más élőhelyet Evolyranban, ahol édes vízű tavak és folyók vannak. Már vannak terveink ezzel kapcsolatban...
*Igencsak belemelegedett a mesélésbe. S már fel sem tűnt neki, hogy teljesen másról beszél, mint eredetileg szeretett volna. De most elhallgatott. Csendben visszafordult Ayame felé, s elmosolyodott.*
-Mi...én segítek neked! Csak mondd, miben tudok neked segíteni, s megteszem. Tudod, egészen megkedveltelek.
*Kacsintott az elf nőre, majd kezeit elvette a selymes bőrről, s visszaengedte a vízbe.*
-Le tudlak vinni a városunkba, ha akarod...

*Hosszan, nagyon hosszan gondolkodott el a sellők királynőjének szavain. Kezével itt-ott meg is érintette a sellő néhol betegnek tűnő bőrét.*
~Kitartó volt, és a népéből ő sem tudott megmenteni mindenkit... És mi maradt nekik is? A szenvedés. A szenvedés az életet jelentő víztől, mely lassan de, biztosan halálig mardossa bőrüket, hogy az utolsó reményüket a csontjaikig hatolva irthassa ki.~
*Szemei újra megteltek könnyel, ám ezuttal nem önnön sorsa okán.*
- Szánalmas vagyok... Csak tobzódom itt az önsajnálatban. Pedig, ha kinyitom a szemeimet, és nem csak nézek, hanem látok is, akkor be kell látnom, bizony jelentéktelen méretre törpül a lelki problémám egy egész nép szenvedéseivel szemben.
*Közelebb hajolt a sellőhöz, hogy a fülébe súghasson.*
- Ha valóban segíteni akarsz, akkor engedd, hogy én is segítsek rajtad... s a népeden. *pillanatnyi habozás után szólalt meg ismét* - A tenger mélye most temérdek hősi harcosunk fegyveret atartja hullámsírban... Csak azt kérem, hogy csupán egy még használható tőrt hozz fel nekem.
*Mást nem mondott, csak térdére ereszkedve várta a sellő döntését.*

*Megrázta a fejét. Na nem mintha ellenkezni akart volna. Csupán megsejtette, Ayame vajon mit is szeretne kezdeni azzal a használható tőrrel. Laenaya mélyen beszívta a friss levegőt, majd a tünde szemébe nézett.*
-Igen, valóban szeretnék neked segíteni. És ezt kihangsúlyozom: SEGÍTENI. Csak akkor vagyok hajlandó felhozni neked egy épségben lévő tőrt, ha nem rossz dologra óhajtod használni. Mert ha igen, sajnos nem segíthetek. Mivel úgy gondolom, az nem segítség, ha valakit a halálba taszítunk a "segítségünkkel".
*Karba tett kezekkel, kissé mérgesen tekintett Ayame-ra. Nem gondolta volna, hogy az elf ilyesmire merne vetemedni. Rögtön az jutott a sellő eszébe, hogy akkor egyáltalán mi értelme volt anak, hogy megmentette. Ismét megrázta a fejét, majd sóhajtott egyet és a tündére nézett. Nem szót semit sem, csak nézte. Egyikük sem szólalt meg hosszú időn át. Végül Laneaya törte meg a csendet azzal, hogy lemerült a víz alá, s farkával a vízfelszínre csapott. Beletelt jó pár percbe, míg újra fel nem bukkant. Először csak a fejét lehetett látni, majd a két keze is megjelent. Az egyikben mintha lett volna valami. A sellő visszaúszott a nő elé, majd kinyújtotta felé a kezét, s széttárta tenyerét. Abban ott pihent egy csodaszép tőr. Mintha nem is lett volna semmi baja, mintha víz se érte volna, oly gyönyörű volt. Laenaya határozottan szólt.*
-Csak akkor adhatom oda, ha valóban nem sötét dolgokra szeretnéd felhasználni. Ha odaadom, s te olyat teszel vele, amit nem lenne szabad, jaj lesz neked!
*Most sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint valaha. Ez volt az igazi sellőkirálynő, az igazi Laenaya Nimira.*

*Már csaknem magyarázkodásba kezdett, amikor a sellő meggondolta magát, s lemerült. Nem is kellett sokáig várnia arra a bizonyos tárgyra, melyet kért.
A királynő makacs ellenállása azonban mosolygásra késztette.*
- Nem áll szándékomban kioltani az életemet. Tehát, ha felséged is jónak látja... Megkaphatnám a tőrt?
*Bíztató pillantást vetett a sellőre, miközben egyik kezét a tárgyért nyújtotta, s várakozón nézett Laenayara.*
- Elf szavamat adom neked, hogy semmi rossz gondolat nem ötlött fel bennem, amikor azt a tőrt kértem Laenaya.
*S ez valóban így is volt. Hát várta, hogy a sellő döntsön a tőr átadásáról.*

*Csodálkozva hallgatta Ayame szavait. Felötlött benne annak a gondolata, hogy talán tényleg csak félreértette az elfet. Kissé elszégyellte magát, s el is vörösödött. Bár ez nem tartott sokáig. Hamar úrrá lett kis zavartságán, s kedves kis mosollyal az arcán átadta a tőrt Ayame-nak.*
-Hiszek neked, nemes tünde! Használd ezt a tőrt a jó cél érdekében. Mától varáserővel is rendelkezik, ami segít majd téged, hogy bármit el tudj vágni, amit csak szeretnél. Ez a sellők királynőjének, s népének ajándéka számodra, Ayame!
*Azzal végleg elengedte a tőrt, ami először kék, majd aztán zöld fényben kezdett el izzani. Végül az izzás alábbhagyott.*
-Nos, mos már csak azt szeretném tudni, hogy mit tervezel. No meg elsősorban azt, hogy mire kívánod felhasználni a tőlünk kapott varázstőrt. Hisz tudod, hogy bármiben a segítségedre vagyunk, ha képesek vagyunk segíteni bármiben is.
*Mosolyogva simította meg Ayame alkarját. Majd felnézett az égre, s megrázta a fejét.*
-Jobb lesz, ha lejössz velem a városunkba, vagy pedig keresel magadnak egy erős és biztonságos búvóhelyet. Hatalmas vihar közeleg. Nem lenne szerencsés, ha idekint érne el minket.

*Türelmesen kivárta a nő döntését, majd elvette a felé nyújtott tőrt.
Meglepve nézte a felizzó fegyvert, majd hálás pillantással fordult a sellőhöz.*
- Hálám örökké elkísér majd téged úrnő. Köszönöm a varázslatot.
*Lassan talpra állt, majd a lemenő nap fényében fürdő tőrt jobb kezébe fogva felemelte fejének magasságába. Bal keze ügyesen fogta össze a hátán leomló, hosszú hajzuhatagot. Egy gyors csavarintás, s a tőr pengéje finoman érintette is a lányan lengedezni akaró hajszálakat.*
- Nincs egy sem a régi fegyvereimből, nincs egy sem a szeretteimből, s nincs egy sem a társaimból... Az úrnő Ayame is elmúlik... Ideje tovább lépni, egy olyan ösvényre, melyen nem vezet út a múltba...
*A nap vöröslő fénybe vonta az elf karcsú alakját, ahogy a tőr egy suhintással elmetszette a hosszú tincseket.
Hajszálak repkedtek a kora esti szélben, mely egyre inkább erősebbé kezdett válni a nap lenyugvó sugaraitól kísérve.
Ayame lehunyta szemeit, s csak akkor nyitotta ki, amikor már biztos volt abban, hogy a szél elfújta múltjának jelképes áldozatát.
Tőrét továbbra is markában szorította, s úgy nézett le a sellőre.*
- A vihar jó... Hagy jöjjön, hiszen elviszi a múltam maradványait minél messzebbre, még az éjszaka folyamán.
*Féltérdre ereszkedett a nedves talajon, s kezét a sellő karjára tette.*
- Holnap... Ha a vihar már elhagyta e partot, újra eljövök hozzád. És szavamnak eleget téve, segítek neked, s népednek édes vizeket keresni, hogy otthonra leljetek.

-Hm. Értelek. Szóval nem óhajtasz meglátogatni minket. Megértem, hisz eglszen furcsa történetek keringenek rólunk és a vendégszeretetünkről. De megnyugtatlak, ebből egy sem igaz. Bár ha jól gyanítom, te nem is hiszed azokat, miket beszélnek. Csupán így akarod. Megértem.
*Elhallgatott, s elmosolyodott. Hálás volt a tündének, amiért ilyen kedves volt vele. S annak a gondolata, hogy talán még segíteni is tud rajtuk az elf, még jobban felvillanyozta.*
-Köszönöm kedvességed! Ígérem, sosem fogjuk elfeledni ezt neked!
*Azzal elrugaszkodott a parttól, s a sziklától, aminek eleddig támaszkodott. Már-már lemerült volna a vízbe, de még előtte illendően elköszönt.*
-Ég veled, Ayame! Az istenek óvjanak téged éjszaka!
*Hirtelen merült el a vízben. Szinte észre sem lehetett venni azt a pillanatot, mikor farkával csapott egyet a víz felszínén, s eltűnt a földiek szeme elől. Bár ez nem tartott sokáig, ugyanis egy pillanattal később ismét megjelent a vízfelszínen, s mosolyogva integetett a még mindig arrafelé néző tündének.*
-Ó, és nagyon jó lett a hajad! Gyönyörű vagy így is, mint mindig! A Fény kísérjen utadon!
*És most már végleg elmerült a számára oly sok fájdalmat, s keserűséget okozó tengerben. Boldogan úszott lefelé, a sellők városának bejárata felé annak reményében, hogy talán nemsokára megszűnik szenvedésük. Begyógyíthatják sebeiket, visszanyerhetik teljes erejüket, s békében, nyugalomban élhetnek. Alig várta, hogy mindezt elmesélhesse kedvenc sellőinek. Ez talán új reményt ad nekik, s jobban fognak igyekezni annak érdekében, hogy kikerüljenek ebből a sós pácból, ami szépen lassan felemészti őket.
Laenaya boldog volt. A szívében érezte a boldogságot. Már régóta nem érzett így...nagyon rég nem. De talán ez jelzi a nagy változások kezdetét...*

//Nagyon szépen köszönöm a játékot, Ayame! Very Happy

//

//Öhm, ha gond az egy hsz-es megoldás széttagolhatom, de látva, hogy Caiusnak elgogadta Orinm, gondoltam én is így csinálom meg, mert hát valjuk be, így sokkal könnyebb...és azt hiszem feldarabolva se tudnék többet írni.//

Szintlépő 2/2

*Ha az ember vándorló életet él, annak oka van. Mindig van célja az útnak. Jelen esetben viszont egész más célja lett a vándor útjának, mint eredetileg eltervezte. Arra gondolt, bemegy újra Chattalba, ott úgyis több féle nép szülöttei gyülnek össze, csak meg tud pár jó infót, meg úgyis útba esik a Központ felé. Ez volt a szerencséje annak a tündének, aki a Világító toronynál került bajba. Már esteledett és Ed még nem jutott el Chattalba, ezért megcélozta a Tornyot. Jókedvűen bandukolt a parton. A víz a lábát mosta. Egyre közelebb érve a Toronyhoz azonban halk nyöszörgést hallott. Elhaló segítség kéréseket, mellyek már nem nevezhetők kiálltásnak. Futásba kezdett, olyan érzése támadt, hogy jobb ha mielöbb odaér. A Világító Torony lábánál egy tünde nő szorúlt bele magába a Toronyba. Az elf fele bele volt olvadva a falba, körülbelül a derekától. Edward odaérve ledöbbenve bámúlta a szerencsétlen nőt.*
-Öööh...jól van?...vagyis...hogy került ide??
*Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a fenébe került ide ez a nő, ...na de sebaj majd amaz elárúlja.*
-Elvarázsoltak.
~Kösz, ez sokat segített...
*A nő felhúzta szemölödökét.*
-Téged is elátkoztak, hogy ilyen kicsi vagy?
-Haaaa? Én még növésben vagyok!
-Szóval akkor egy gyerek vagy...már kezdtem örülni, hogy rámtalált egy mágus...Mond hány éves is vagy, 6? A termeted alapján....
*Edward füstölögve megragadta az elf ruháját és magához húzta, hogy a homlokuk összeérjen.*
-Idefigyelj hegyesfülü...ki akarsz jutni innen, vagy nem? Krrrrrr
*A nő felnevetett.*
-Milyen heves természetű az én kis megmentőm!...Na és mit szándékozol csinálni?
-A...azt még nem tudom.
-Hehe, a nagy mágus tanácstalan!
-Fogd be és ne gúnyolódj. Inkább segíts, elvileg varázslény vagy, vagy nem?
*A lány újra felnevetett.*
-Nagyon sajnálom, de amióta itt vagyok, elég skeptikussá váltam a mágusokkal szemben. Egy mágus zárt ide be.
*Edward elgondolkodva leüllt a beszorult nő elé. Nézegette, mustrálta, hogyan lehetne rést ütni a varázson.*
-Nagyon sajnálom, ígérem valahogy csak kihozlak innen...
*A nő erre egy elkeseredett pofát vágott. A mágusfiú felállt, közelebb ment a falhoz és megnyomkodta a nő falhoz legközelebb eső részét.*
-Naaa, mit akarsz?
-He, tudnom kell mi a fene ez?!
-Milyen mágus vagy te egyáltalán, ha nem tudod?
-Ne sértegess. Azt mondtam kihozlak, akkor maradj is veszteg!
-Ehh, milyen hozzálás ez...-*Ám mégis csak szót fogadott a mágusnak, és veszteg maradt. Edward egyszer csak fogta magát és eltűnt. A nő furcsa mód pánikba esett.*
-Itt hagysz? Ne már....ne csináld, hát nem érted, hogy...
-Héé, elhallgatnál!-*Szólallt meg a fal a háta mögül.*
-Hogy?...Óó, mit akarsz bentről?
-Úgy látzsik semmi értelme. Hallod, alig fél méteres a fal, de innen nem látni semmilyen rendellenességet. Azt hiszem kimegyek...
-Ne hagy itt!
*De a fal már nem válaszolt. Várnia kellett a nőnek egy jó félórát mire Edward újra megjelent.*
-Hol voltál ilyen soká?-*Rohanta le kis megmentőjét egyből. Edward viszont oda se figyelt. Talán van egy órájuk és sötétbe borul az ég. Tehát öszeszedett egy kis tüzifát és közel a nőhöz tűzhelyet rakott. Meggyújtotta a szokásos "Flamma pila" jelszóval, majd csak utánna fordúlt az akkora lenyugodott elfhez.*
-Hoztam ételt, italt és némi tüzifát amhogy láthatod, de... még a nevedet sem tudom. Hogy hívnak?-*Az elf egy durcás grimaszt küldött felé, de azért megválaszolta amit kért.*
-Thalia. És most te jösz. Mi a neved?
-Edward.
-Ó, róllad hallottam! Te vagy az aki a tiltott tudományt kutatja!
-Nem tiltott az már jó rég.
-He, azért rúgtak ki az iskolából mi?
~Már értem miért zárták be ide....
-Nem tudsz te semmit. Az alkímia nem démoni dolog, sőt. Ez az egyetlen amihez nem szükséges a szellemek ereje. A varázslat sokrétű, de az alkímia exact. Vele le lehet írni az egész világegyetemet. Különben is....honnan tudod, hogy kirúgtak?
-Csak annyit tudtam, hogy valakit kirúgtak a Hullámvirágból, mert tiltott dologba tolta bele az orrát. A nagybáttyám ott tanár.
-Áhh, a féligazság minden bajnak okozója...
-Ha te mondod...
*Ed hírtelen elkomorodott, de semmi kedve nem volt megosztani problémáit ezzel az arogáns elfel. Megrázta a fejét, majd nekiállt az ételnek. Rárakott a tűzre egy kacsát, amit nemrég fogott, és kitette a vizes tömlőt meg a kenyeret egy kis kendőre. Mikor megsűlt, "szépen" szétszette, majd nagy hetykén odatolt a nőnek is egy combot.*
-Tessék, egyél.-*A nő fintorogni kezdett.*
-A tündék nem esznek húst.-*Edward megrántotta a vállát, amolyan "Ahogy gondolod" stílusban, majd hozzálátott a combhoz. Sokáig nem történt semmi, végül a nő kifakadt.*
-De éhes vagyok!
-Sajnálom, répával nem szolgálhatok.
*Kuncogott magában, míg jóllakottan hátradőlt.*
-Ahh, Edward. Te ember vagy?-*Furcsa kérdés, a fiú kinyitotta a szemét, de nem mozdult. Nem ült fel, habár csak késve válaszolt.*
-Mágusnak születtem.
-De vannak ember felmenőid...
-Az édesanyám az volt.
-Volt? Akkor az apád...-*Ed tüntetőleg megfordult, háttal a nőnek.*
-Rég nem láttam már... és nem is akarom.-*Eszébe jutott a Napló a zsebében, meg az a mondat amit az apja mondott utolsó pillanataiban. Tényleg ő volt? Annyira nem rémlik már az arca...de, biztosan ő volt. *
-Most hol élsz?-*Edward még mindig háttal fekve megvonta a vállát.*
-Mindenütt, most épp itt.
*Az elf elhallgatott. Kínos csönd telepedett közéjük. Talán két vagy három órát aludt csak a mágus, és hajnalodott is. Egész éjszaka ha nem a nő zavarta, akkor az emlékei nem hagyták nyugodni. Bónásan kellt fel, a haja is szétzilált volt. Álmosan rábambult az elfre, és rögtön felébredt.*
-Jó reggelt szöszi.-*Köszöntötte a nő. Ed zavarában csak morgott valamit, majd felugrott.*
-Megvan! Milyen tünde vagy?
-Lombtünde, miért?
-Hmm, nem rossz. Figyelj, képzeld el, hogy hogy helyezkedsz el a falon belül.
-Oh...jó.
-De nagyon koncentrálj. Így akarlak kihozni onnan.
-Oké, de hogyan?
-A te varázserődet is fel akarom használni.
-Az nem fog fájni?
-Nem jobban, mint mikor beraktak ide.
-OKé, de mégis, hogyan?-*Edward azonban már a gondolatai közt járt. Nem hallotta a nő kérdését.*
-Valószínűleg a fehérjék reakcióba léptek a mésszel...
-Ez az az alkímia?-*Ed mosolyogva felkapta fejét.*
-Igen.
-Alkímiával jutatsz ki?
-Nem egésszen. Ha tisztán alkímiát használnék, jócskán meg kéne fizetnem az árát. Úgy néz ki a tested jobban belekötött a falba mint gondoltam. Ha viszont mágiával ötvözöm, nagyobb erőt fejthetek ki mint külön-külön bármikor. Mégis van előnye a szellemi síkok erejének, hihi.
-Te tudod.
-Jó, akkor kezdhetjük?
-Kezdjük.
*Edward összecsapta a kezét, és a jobbat nekitámasztota a falnak. Erre kékes-fehér fény jelent meg körülötte, majd a bal karjával egy húzó mozdulatot írt le. Nagy fényesség támadt köztük. Az elf lány pedig lassanként egyre kijjebb került. Edward szúró fájdalmat kezdett érezni a jobb karjában. A karja kezdett belesüllyedni a falba. Pont olyan ütemben amilyenben a nő jött ki.*
~Ez nem jó...el fog nyelni!...He, a karom kell, csak tessék. Nem azt kapod amit vártál, alattomos kis boszorka.
*Hogy miért képzelte el a nő fogvatartóját pont egy másik nőnek, azt csak ő tudja,... de talán még ő sem. Végül a lány kiesett a falból. Meg akarta köszönni amit érte tett a fiú, de ekkor vette észre, hogy a mágus jobb karja szinte teljesen eltűnt a falban. Felsikított.*
-A karod!
-Huh, hallgas már, kiszedem csak...egy kis időre van...szükségem.
*Lihegte a srác. Egy ideig megmerevenedett köztük a kép. Thalia meg sem tudott mozdúlni. Egész testéből remegett. Arra gondolt, hogy miatta került a mágus bajba. Ezt nem akarta, nagyon nem. Edward azonban kifújjva magát, megfeszítette az izmait és puszta erőből kiszedte a kezét a fallal együtt. Jól végezve dolgát, leporolta magát és a tűzrakohelyükhööz baktatott. A lány azonban megint felkiálltott.*
-A kezed!-*Ed mint aki nem itt van lélekben, megbámulta az automailt.*
-Igen, nem a sajátom.
-Ez...ez miattam van?-*A mágus megrázta a fejét.*
-Baleset.-*A lánynak tágra kerekedett a szeme.*
-Ez amiatt...
-Nem, még egyszer mondom nem ezért rúgtak ki. Akkor veszítettem el a karom mikor az öcsémet próbáltam meg kimenteni az égő házunkból!
-...Sajnálom...nem tudtam...
*A mágus mérgesen levágta magát a földre.*
-Ezért nem kéne egyből vádaskodni...
-Hmm...
-Az édesanyámat akartam visszahozni az életbe...ő ugyanis aznap meghallt a házban.
-Miért mondod ezt el nekem?
-Mert a féligazságok minden baj okozói. Elferdítik a valóságot.
-És sikerült?...visszahoznod.
-Nem, a halottak nem jönnek visza.
-Hmm, Edward...te milyen mágus vagy?
*Ed erre felállt és öszeszedelőzködött. Majd indulásra készen újból az elfre nézett nagy, bánatos szemeivel.*
~Darthar.
-Még nemtudom! Magad mondtad, hogy még fiatal vagyok. -*A lány elmosolyodott.*
-De ahhoz képest erős mágus...és jószívű.-*Felállt és búcsú képpen megsimogatta a mágus arcát.*-Ég veled...Edward legközelebb elmondod, hogy varázsolsz varázsszavak nélkül?-*A fiú elmosolydott, és csak egy szóval felelt.*
-Alkímia.
*Edward útban Chattal felé a bal karján lévő tetoválásra gondolt. Amit akkor kapott amikor belépett a Darhar Szövetségbe. Mikor megszökött nem tűnt el és hiába próbálkozott mindennel nem járt sikerrel.*
~Vajon mikor beléptem Darthar lettem?

//2. szintlépő részfeladat elfogadva! Edward Elric 2. szintre lép!
Dreamien Tifar//

//Igen, lehet egy hsz-be teljesíteni a szintlépőt! Sok sikert hozzá! //

*Egy kicsi hajó siklott az öbölbe. A szürkületben a körvonalai szinte remegni látszottak és olybá tűnt volna a szemlélőnek, mintha a régmúlt idők egy feledésbe merült árnya érkezett volna a birodalom partjaira. Pár percig csendesen ringatózott a vízen, majd halk mozgolódás támadt a fedélzeten és egy formátlan szürke felhő ereszkedett a hajóról a partra. Könnyedén, a leereszkedő tollpihe puhaságával ért földet. Kisvártatva hatalmas ugrással követte őt egy másik árny. Állatot formázó alak ugrott a partra, körbeszimatolt majd hatalmas busa fejét a társa oldalának nyomta.*
~Itt vagyunk hát... Sehol senki, épp ahogyan elterveztük. Megérkezésünk homályban marad egy darabig.~
*Az árny halk sóhaj kíséretében magába szívta a tengerillatú friss levegőt, megigazította nagy szürke köpenyét és ruganyos léptekkel elindult a kapu felé.*
~Gyere Haran, menjünk. Chattalban talán sikerül egy gyors hátast találnom. Kíváncsi vagyok, megvan-e még a házam.~
*A nagy szürke farkas beleegyezése jeléül bólintott, majd előreszaladt, mintegy felderítve az utat a társa előtt. Néha hátra-hátranézett és öreg emberekre jellemző bölcs tekintettel szemlélte a nőt. Aredhel Narmolanya pedig csendben és feltűnés nélkül követte az állatot Chattal felé.*

*Fekete ló vágtat a tenger partján. Nemrég szabadult ki az erdőből, hátán lovasa fogát csikorgatva sürgeti az állatot mind nagyobb tempóra.
A ló nem csap nagy zajt és a mágus, ki nyergében ül maga sem ad ki nagyobb zajt.
Kevéssé bírja már irányítani a lovat.
Az állaton idegesség fut végig, hiszen érzi, a hátán ülő sérült férfi igencsak rossz állapotban van.
A darthar, merthogy az a lovas, görcsösen markolja a kantárt és igyekszik magát megtartani, de szemhélyai egyre nehezebbek és bár a tengerpart finom, nedves homokját perzseli a délelőtti nap, mégis az álom kerülgeti a mágust.
Nem akar aludni, ám a vérveszteség egyre jobban legyengíti.
Elf nyílvesszők merednek belőle. Az erdőben azt hitte, csak egy találta el, ám mostanra rá kellett jönnie, hogy kettő is célt ért azok közül, melyeket Chattal őrsége lőtt ki utána.
Fejében lázas képek kavarognak, melyeket igyekszik kiűzni, hogy tiszta maradjon tudata, de azok makacs módon újra és újra visszatérnek.*
~ Antonius...ne vigyorogj....ideje szembenézned sorsoddal....
Nem! Nem....Akira....vér....vér az arcán! Nem lehet halott!!!! Nem lehet....A tó...a tó hideg...megőrzi....s ha kell....ha meg tudom csinálni...talán...visszahozom....Nem! Halott...hideg...
Akira...érints meg....
Tifar...te szemét....önelégült dedós...kezembe kerülsz még....nincs az a kín...mellyel meg nem kínállak...ha mennél...nem engedlek....ne vigyorogj....hiába küzdesz...meghalsz...
Ninquë....a gyerek...kell a gyerek...nekem...kell...~
*Ködös pillantásában megbillen a part, a víz visszafelé folyik a mederből, majd hatalmas hulláma csap át rajta. Ujjai lassan elengedik a kantárt és lábai is erejüket vesztve a ló oldalát.
Lebucskázik a hátasról, majd perdül még kettőt-hármat a homokon. Nem messze tőle landol az evolyrani földmorzsoló botja, míg oldalán még mindig ott díszeleg az egykori seldë fejedelem kardja.
Iszákjából az pénzes zacskó kirepül, s az aranyak mind szétgurulnak belőle a nedves parti homokon.
Közben a mágus is megáll mozgásában. Hasán fekszik, körülötte a szétszórt értékek.
Jobb lapockájából egy elf nyílvessző csonkja mered ki, míg szinte közvetlenül mellette ott a másik is a hátában.
Lábai beleérnek a tenberbe, s egészen a derekáig érnek a partot egykedvű nyugalommal nyaldosó hullámok.
A hátas megáll, visszaballag, orrával megbökdösi a mozdulatlan testet, majd mivel nem gazdája, még csak nem is gondozta az ember, így lassan tovább ballag, visszafelé Chattal irányába.
A sós vizet lassan vörösre festi a csendesen folydogáló vér, mely a nyilak tövétól csorog egészen le a vízig.*

*Egy jó ideje már csak császkál, hisz nem tud egy helyben megmaradni. Fekete köpenye rajta van, a csuklyája is a fején, és egy fű a szájában, ami jellegzetes erős illatú füstöt áraszt magából. Kényelmesen sétálgat a Belhan-tenger partján és nézi a vizet, a tájat. Mezítláb van. tenger hullámai nyaldossák a talpát, ami egyáltalán nem zavarja a fiatal lányt. Ellenkezőleg. Gondolataiba mélyed. Visszaemlékezik kalandjaira a fogadókban, de akárhogy próbálja figyelmét elterelni, nem tudja elfelejteni Blazert. A tőle kapott gyűrű már a tarisznyájában van. Égette a nyakát, nem tudta viselni tovább. Ráadásul mindig lelkiismeret furdalása lesz, amikor egy másik férfival van és közben a láncot hordja. Így jól eldugta, hogy ne is lássa. Gondolt arra, hogy akár el is adhatná. Végre ehetne egy jót. Nem mintha ő szeretne sokat enni, de már harmadik napja nem volt egy normális étkezése sem. Ha összekapar egy-két kalandból pár aranyat, azt sem élelemre költi. Ráadásul most egy kicsit ki van akadva. Elfogyott az altató füstölője. Három napja egy szemhunyásnyit sem aludt. Egy cseppet fáradt.
Tehát a parton sétálgat és egyszer csak egy aranypénzre lesz figyelmes. Azonnal ráveti magát és elteszi. A fű kiesik a szájából, sercegve alszik ki a nedves homokban. Majd Arya több aranyat talál és mint valami koldus, lohol a pénz után. A körme tele lett homokkal. Majd meglátott a homokban egy férfit. Körülötte a víz pirossá vált. Arya megrökönyödött. Felállt. Körbenézett. Megtalálta a botot.*
~Mágus... és az aurájából ítélve... hmm...~
*Akárcsak ő. Darthar. Odament a férfihoz. Két nyílvessző állt ki a testéből. Arya hirtelen nem tudta, mit tegyen. Nem mintha nem került volna ilyen helyzetbe, de ő még nem igen gyógyított. Ő ember, nem mágus. Egyszerűen csak látomásai vannak. Nem nagyon gyakorolta a mágiát. Apja valami miatt nem nagyon engedte. Talán félt attól, hogy egyszer szembe száll vele a lánya? Hát az biztos, hogy a dagorladi égen-földön keresteti a lányát. Arya megérintette a férfi arcát.*
-Hé! Ébredjen! Uram!-
*Mondta nyugodtan, de mégis határozottan. Ébresztgette az ájult férfit.*

*Mozdulatlanul fekszik, mint aki nem is él. Csak halk, kapkodó légzése jelzi, hogy még nem hagyta el teljesen a testet az élet. Küzd még, bár egyre fogyó reménnyel.
A darthar fejében a képek azok, melyek még mindig követik egymást.
Látja maga előtt az elfet, akivel összefutott és mikor annak meleg takaróra lett volna szüksége, csupán ellenszolgáltatásért adott volna neki. Ki tudja, él-e még?
Megpillantja a lányt, ki a Tolmen erdőben szorított torkának tőrt és kivel később is találkozott még.
De látja egykorvolt mesterét is, arca egészen közelről üvölti képébe, hogy „Elárultál” és látja Loki Tifart és Liana Abernanat is, kiket ő küldött a másvilágra, mikor felfedezték, hogy jó szívükért, s mert megszánták, hálátlanul rablással fizet. Tekintetük szomorú és jóságos, még akkor is, mikor vér csorog ár sebeikből és lángok marcangolják testüket, arcukat.
Lát mindenkit, kivel dolga akadt. Sokan vannak, kiket megölt, kirabolt, megvert, és elárult. Látja őket és mind-mind kísértik őt.
Nem jut el tudatáig az lány érintése arcán, de érez valamit.
Közben Akira arca jelenik meg szemei előtt, ahogy az ágyában fekszik. Újraéli, ahogy megérintette, ahogy meglátta nyugodt, szinte megkönnyebbült arcát, újraéli a fájdalmat is, mint ki élete utolsó esélyét vesztette el.*
- Akira…
*Nyögi alig hallhatóan, szinte az érintésre reagálva. Szemét nem nyitja ki, de legalább hallható, hogy él.
Láztól forró arcán szinte hidegnek hat a levegő, mely simogatja.
A Lélekfosztó lelkén nagy a teher. Sokaké szárad rajta. Egy dolog vitte előre az utóbbi időben már. Csak Tifar iránt érzett mérhetetlen, megrögzött gyűlölete, s most talán már ez sem elég ahhoz, hogy visszahozza az életbe.
Minden ellensége visszatartja és mégis úgy érzi, talán épp az ishtar az, ki legkevésbé gyűlöli mind közül, pedig neki otthonát, szüleit pusztította el, s feleségét és születendő gyermekét ragadta el tőle. Mégis, a naiv, lenézett ishtar gyűlöletét nem érzi eléggé. Talán ezért is gyűlöli annyira.
Mozgást érez, távoli hangok jutnak el a fülébe. Egy nő hangja az. Nehéz gondolatai megmozdulnak.*
~Akira…Akira…AKIRA! Élsz?!~
*Ujjai megmozdulnak, s egy pillanatra belemarkolnak a nedves homokba. Szemei felnyílnak, és ködösen keresik a hang forrását.
Női hang. Azt látja, amit látni akar. Akira arca dereng elő a ködből. Megmozdul, kezeit maga alá húzza, s megfeszíti, egy pillanatra megemelve felsőtestét, majd erőtlenül visszahull a földre.*
- Akira…

*Mintha halott halott lenne a férfi. Semmit nem reagál. Arya dühösen feláll és elakar menni.*
-Mégis mit gondolnak?! Senkinek nem vagyok a védőangyala! A fenébe!-
*Dühösen, kiabálva a semmibe fel-le járkál, azon gondolkodik, hogy elmegy. De egyszerűen a lelkiismerete nem hagyja. Lelkiismeret? Mindegy. Visszahajol a férfihoz, és már durvábban ébresztgeti. Az felébred, ránéz, és Akirának nevezi. A lány kicsit megnyugszik, hogy életben van a férfi, de elkomorodik.*
-Majdnem. Nem Akira, hanem Arya, de ez most mindegy.-
*Felsegíti a férfit, még ő maga sem tudja, hogy van erre ereje. A közelben van egy kis faház, odavonszolja a férfit. Szó szerint a földön húzza.*
-A francba! Hány kiló maga? Mi vagyok én?! Igavonó barom?! Hát az vagyok, egy nagy barom! Mi a túrónak kellett magába belebotlanom!-
*Végig csak káromkodott és zsörtölődött magában, de azért benyitott a kis faházba és az ottani kis egyszerű ágyra hasra fektette a férfit..*
~Na most mit csináljak?~
*Fújt egy nagyot, majd meglátott egy poharat. Elrohant és vizet töltött belé. /Természetesen nem tengeri vizet./ Adott pár kortyot a férfinak, majd azon volt, hogy a nyilakat ki kellene venni a hátából.*
~Apám... bár ne arra tanítottál volna, hogy egy virágot, hogyan növesszek ki a földből. Nem mertél semmi normális dolgot tanítani nekem... hö...~
*Máris feltámadt benne a gyűlölet apja iránt.*
~Nincs más hátra mint előre.~
*Tudta, hogy ha a nyíl átütött volna a testen, akkor le kellene törnie a hegyét, és úgy kihúzni a nyilat. De most nem volt átütve a test. Úgyhogy ez veszélyes és fájdalmas mutatvány lesz. A tarisznyájába nyúlt és elővett olyan gyógyfüveket is, amelyek nem csak bódításra, gyógyításra is jók. Kötszerek is voltak nála. Sokat kellett hordania magánál ilyesmit, mert apja még kisebb sérülések meggyógyítására sem tanította meg.*
-Hát akkor hajrá!-
*Megfogta a férfi hátában lévő nyilat és egy rántásra kihúzta.*
~Au... ez fájhatott.~
*Akárhogyan is reagált a férfi, Arya egy gyors mozdulattal kihúzta a másikat is. Csak úgy ömlött a vér. Bőr és húscafatok voltak a nyilak végén, a lány fehér lenge ruhája is azonnal felitta a vért.*

*Félig öntudatlan állapotban érzi, hogy felemelik és húzzák valahova. Sem ereje, sem elég lélekjelenléte nincs reagálni.
Ködösen eljutnak hozzá a szavak, de tudata már nem dolgozza fel őket teljesen. Kihagyások is vannak, talán rövid eszméletvesztések, mert a legközelebbi pillanat már az, hogy egy ágyon hasal. Más nem lehet az a puha felület a nedves tengerpart után.
Megitatják. Jól esnek a hűs kortyok, mert torka és szája oly száraz, mintha egy hete nem ivott volna. Talán a sebláz, talán a vérveszteség teszi.
A pokoli fájdalom, amit érez a következő pillanatban nagyobb, mint amikor a nyilak a hátába álltak. Akkor ordított és majdnem leesett a lóról, de most csak egy nyögésre futja az erejéből.
A megviselt darthar ha akarná sem állhatna ellen a „kezelésnek”.
A vér, mely most újult erővel folyik el testéből tovább gyengíti szervezetét. Hamarosan újra elborítja a sötétség, de lázas, gyenge állapotában továbbra is csak pár nevet emleget.*
- Nem….Akira…gyerek….
*Ujjai néha meg-megrándulnak, egyszer simogató mozdulatot is tesz, ki tudja, kit képzel a helyére.
Teste meg-megrándul, majd hangosan nyögi a következőket, miközben ökölbe szorítja kezét:*
- Hein hallir…..meghalsz, Tifar…dögölj meg…dögöljön meg…mindenki…
*A varázslat, melynek igéjét kiáltotta, ereje híján csak sötétbe kiáltott szó. Talán a delíriumban épp gyűlöletének megtestesülésével küzd, s talán azért harcol ily erővel, mert ha alulmarad, meg is hal.
A képek, melyeken az őszülő ishtarral mérkőzik, szaggatottak, fel-felvillanók. Néha feldereng előtte Akira Pain képe is, kivel egy új életet tervezett. De ellöki onnan az a másik mágus, ki börtönbe juttatta.
Hangjai gyengék, a házon kívülre nem terjednek át.
Megnyugszik, míg az álomképekben az ishtarral épp méregetik egymást, mielőtt újra birokra kelnek.
Dreamienben sosem látott és sosem létező erőt érez, mintha magával a világgal kellene újra harcba szállnia.
De miért is küzdjön? Talán az kellene tennie, mire Antonius is készült. Talán engednie kellene a halál hűvös és megnyugtató húzásának és megpihennie végre.
Apját évek óta nem látta, utoljára is csak kéregetni ment hozzá, de a csatamágus elzavarta.
Nője meghalt, majd a következőt is elvették tőle…Mi dolga még ezen a világon?
Család? Kivel álmodhatna róla? Bosszú? Mivel lesz több? Gyerek….az ishtar kölke….
Talán az új értelmet adhat neki.
Nem lép tovább, újra nekiront a hatalmas Tifarnak, s izmai megfeszülnek, mikor birokra kelnek. A tét csupán Etele élete.*

*Azonnal nekiáll ellátni a sebet. Adam még megtanította egy-két fontosabb dologra mielőtt hagyta megszökni a lányt. Arya nagy nehezen leszedte a dartharról a felső ruháját, majd mindenféle gyógyfüveket, gyógykenőcsöket tett a sebekre, majd bekötötte. Közben hallgatta a férfi harcát az ismeretlennel, illetve újra azt a bizonyos nevet: Akira. Mikor végzett, állandóan vizes ronggyal törölgette a férfi homlokát és arcát. Nem fordította a hátára a mágust, végig a hasán feküdt. Arya meg csak ült mellette egy széken és ápolgatta. Nem volt éhes, az idefele úton elszívott 3 fűtől jóllakott. Nem csinált egyebet csak nézte a férfi arcát, amin látszódott, hogy harcol. Arya tudta, hogy a férfi életben fog maradni.*
~Jó ideje nem volt álmom. Sem látomásom. Ha sokáig nem történik velem semmi, majd hirtelen valami kalandba keveredek, előtte mindig beugrik valami kép. Most semmi.~
*Kezére néz, ujjait vizsgálja. Vékonyabb mint máskor.*
~Muszáj ennem valamit. Még ha nem is vagyok éhes.... nem akarok meghalni! Nem halhatok meg! Előtte még bosszút kell állnom apámon. Te tetted ezt velem.... És... Adam...~
*Na igen. Adam szoktatta rá a nyugtatókra és a mosolyfűfélékre, de csak azért, hogy csökkentse a lány fájdalmát, amit apjától kapott bőven. Most szeretetet érzett Adam iránt. Pedig legutóbb még gyűlölte.*
~Megbosszulom a te halálodat is. Ne félj!~
*Ilyenkor jöhetne, hogy és a lány gondolataival elaludt. Csak hogy nem tudott elaludni. Csak csukva volt a szeme és olyan nyugodtan lélegzett, hogy egy külső szemlélő biztos azt hinné, hogy alszik.
Tehát pihent, és várta a haldokló győzelmét az ismeretlen felett.*

*Mekkora erőt adhat egy embernek a gyűlölet? Ez a folyton romboló érzelem, mely arra nem képes, hogy összefogjon életeket.
Nem tudni, de Etele harca a végéhez közeledik. Lelkének Tifarja lassan leszorítja a földre, szíve kalimpál, ereje fogytán.
A lélek, mely benne lakozik, kiutat keres, s a kiutat Akirában, illetve az ő halálában találja meg.
S ami még inkább lényeges, az elf nő halála elvágta benne azt, ami még normális életet jelentett volna neki.
Nem akar már másik nőt, nem akar családot. Csupán egy utódra vágyik, akinek átadhatja mindazt, amit ő tud.
Ki más lenne alkalmasabb erre, mint egy Lélekkutász és egy mágus gyermeke, ki még oly kicsi, hogy a világ dolgairól fogalma sincsen.
Ez a gondolat ad neki erőt, s ehhez a gondolathoz társulnak korábbi tervei, melyek a Tifar-család megbüntetéséről szólnak. Büntetés, mert elvették tőle mindazt, amit akart volna, hogy övé legyen.
Emberfeletti erővel löki el magától a hatalmas, s most mégis egyre zsugorodó Tifart.
Üti, majd dobja, leszorítja a földre, s addig üti, míg mozog, míg a képzelgés lassan szét nem foszlik lelki szemei előtt.
A köd lassan eloszlik tudatáról.
Kívülálló számra teste is megnyugszik, mintha feladta volna a harcot az életért, pedig már épp megnyerte azt.
Okot talált arra, hogy éljen, okot, melyért harcolhat és mely bár még nem tudja, de sosem adhat neki boldogságot.
Hirtelen nagy lélegzetet vesz, s kinyitja szemeit. A fájdalom, mely végre eljut tudatáig, pokoli.
Fogait összeszorítja, szemeit szűkre húzza. Még kell egy kis idő, míg hozzászokik a fényhez, ami a kis faházban van.
Behunyja, majd újra kinyitja világos, számító szemeit. Törődöttek, de az élet már visszatért beléjük, s már a környezetet veszik szemügyre.
Előbb a helyiséget, melyben fekszik, majd. Látja a vizes ruhákat, és gyorsan rájön, hogy mire is voltak jók.
Látja a barna hajú lányt is, egykori fehér ruhájában, melyet most vér szennyez. Valószínű, az ő vére.
A lány aludni látszik.
Etele is pihen még. Erősödő légzésén hallatszik, hogy túl van a nehezén.
Újra a lányra néz. Megköszörüli torkát.*

*Amint a férfi megköszörüli a torkát, azon nyomban felnyílnak a szemei és egyenesen a darthar szemébe mélyeszti a sajátját. A két szempárban van valami közös. Talán a mágus észreveszi, a lány is darthar. Bár nem mágus, hanem ember. De ez még azonnal nem vehető észre. A lány elmosolyodik. Olyan tiszta mosoly volt, hogy még ő maga is elcsodálkozott, hisz eddig azt hitte, nem szívesen segít a haldoklónak. Most úgy tűnik, tévedett. Közelebb hajol a férfihoz.*
-Ne aggódjon, biztonságban van itt...-
~Remélem.~
-Van fájdalom csillapítom, ha gondolja adok. Eddig azért nem akartam, mert mindenképp meg akartam várni, hogy magához tér. Nehogy a fű örökre a másvilágra vigye. A cuccai még kint vannak. Behozom, ha úgy gondolja. De ön csak pihenjen.-
*Eleinte együtt érzőn beszélt, mint valami ápoló, de aztán ezt észrevette és tárgyilagosra váltotta hangnemét. Fel is állt.*
-Nem akartam itt hagyni eszméletlenül, de ha egyetért, elmennék venni élelmet. Gondolom éhes.-
*Néz kimérten, mégis "bennem bízhat, mert másban úgy sem tud" tekintettel a férfira és várja a választ. Majd észbe kap.*
-Arya a nevem.-
*Nem nyújtja a kezét, nem hajol meg, csak mereven a férfi szemébe néz. És keresi a kettejük közötti hasonlóságot.*
~Megkeseredett és a bosszú hajtja... akár csak engem.~

*Etele egy pillanatig állja a lány pillantását, majd behunyja szemét és mikor kinyitja, már másfelé pillant el.*
~Biztonságban? És hol az az itt?~
*Tekintetét körbejáratja, míg az ablakban megpillantja a horizontot, ahol még a tenger zöldeskék síkját látja.
Szóval nem került túl messze a parttól.
A fűre felnevetne, hiszen a mosolyfű jut eszébe, mellyel még Akira kínálta és amelyet előszeretettel fogyasztott, míg a lány készletei bírták.
A nevetés helyett azonban fájdalom szúr bele és köhögésbe torkollik. Nem mintha az nem fájna…Hangja rekedten szólal meg.*
- Kérek…
*A lány változik. A kedvességét közömbösségre cseréli, de a darthar Lélekfosztó tudata már elég tiszta, hogy kielemezze magának.
Egyenlőre magatehetetlen, így nincs választása. A lány ha akar megy, ha nem akar, nem megy.
Éhséget azonban nemigen érez, inkább szomjúságot.*
- Szomjas vagyok.
*Arya megmondja a nevét. A darthar ugyanolyan mozdulatlanul fekszik továbbra is csak szemei élnek. Tetszik neki a lányban látható sötétség. A lelke gyűlölettel és sötétséggel teli, akárcsak az övé.
Ez sarkallja arra, hogy valódi nevét mondja. Lehet, ha nem lenne legyengülve, nem kínoznák fájdalmak, kitalált volna egy másikat, de most nem teszi.*
- Etele. Hol az a fű?
*Csendben várja a könnyebbséget adó bódulatot. Bal keze szabad és bár esetlen és gyenge, használni tudja, mivel mindkét nyíl a jobb lapockája környékén érhette.
A fájdalomból ítélve legalábbis..*
- Kellenének a cuccaim, a pénzem…

*Tehát kell a fű. Az a lényeg. De előtte megint megitatja a férfit. Majd átadja neki a füvet. Nem szól semmit.*
-Megyek értük.-
*Kiment a cuccokért. Felkapta a botot, majd összeszedegette a pénzt.*
~Ez így nem jó... szükségem van a pénzre. Egy fityingem sincsen és ennem kell. Fogadjunk, ha ma nem eszek, reggel ki sem tudok kelni az ágyból. Hö...~
*Ezzel a gondolattal az összes pénzt, ami kiszóródott (közel a zsáknak a felét) a tarisznyájába dugta.*
~Ennyit már csak megérdemlek. Ez a fizetség az életéért.~
*Visszament, letette egy kisasztalra a pénzeszsákot, a botot a fal mellé támasztotta, és a többi fegyvert is az asztalra helyezte.*
-Maradjon itt, ha akar. Pihenjen. Nekem el kell mennem enni. Hozok önnek is ételt.-
*Meg sem várva a választ kisietett a viskóból, és elsietett egy kőhajításra lévő fogadóba. Csak féladagot kért, tudta, hogy össze van szűkülve a gyomra. Még azt is nehezen ette meg. Nem érezte az ízeket, nem érezte, hogy éhes lenne, és nem is indult be a nyálelválasztása. Nehezen gyűrte le magába az ételt.*
~Rendszeresebben kell ennem! Oda kell erre figyelnem! Nem gyengülhetek le! Még nem!~
*Elég furcsa gondolatok egy 17 éves szájából. Mintha 70 éves lenne. Amint befejezte az étkezést (igyekezett gyorsan enni) Rendelt elszállításra egy adagot és elindult visszafelé.*
~Minek megyek vissza. Még a végén észreveszi, hogy elloptam a pénzét. Ellóghatnék simán...~
*Megfordult és bement vásárolni. Vett magának pár kifogyóban lévő mosolyfüvet, illetve vett altató füstölőt. Jól jött. A pénz felét el is herdálta. Minden belefért a tarisznyába. Egyébként cseppent sem volt feltűnő a véres ruhában. Bár rajta volt a köpenye, akkor sem rejtette el a nyomokat teljesen. Negyed óra telhetett el, visszatért a faházba. Hogy miért nem lógott el? Talán mert úgy érzi, hogy a mágus jól jöhet még neki. És amúgy is... nem is olyan rossz bőr az az Etele...
Visszatért, az ételt letette az asztalra.*
-Jobb lenne, ha enne valamit.
*Csak így üdvözölte.*

*Nagyokat kortyol a felé nyújtott vízből. Oly mohón, hogy szája mellet le is csordul egy kevés.
Nagyot szív a fűből és nem telik sok időbe, hogy érezze jótékony hatását.
Emlékeiben felsejlik a tiltott bál, melyben Akirával volt együtt, s melyben ugyanígy fogyasztották a bódító füveket.
Mosolyog a kellemes emlékek hatására.
Ekkor ér vissza a lány, még mindig véres ruhájában.
Etele még nincs elég jól ahhoz, hogy felfigyeljen a pénzes zacskó fogyatkozására, pedig jól látható, hogy hiányos a tartalma, még úgy is, hogy csak az asztalon lehet megszemlélni.
Magára marad. Szemét lehunyja, miközben szívja a füvet és élvezi hatását.
Lassan elfeledkezik a fájdalomról, könnyű lebegés és jókedv uralkodik el rajta.
Akirát látja, újra és újra, s nem halálában, hanem életében.
Látja, ahogy másnap reggel ott sürgölődik a konyhában, hogy reggelivel fogadja a még csak ébredező mágust, kivel kellemes éjt háltak el.
Majd őt látja, amint a dobok ritmusára ringatja testét előtte, miközben ő a pultnak támaszkodva figyeli.
Mosolyokat, boldog pillanatokat lát. Talán ennyi volt egész életében.
Látja első szerelmét, az együtt töltött idő minden egyes szép pillanatát.
Ám mindezt már álmában látja, mert elnyomta a gyengeség és a bódító fű hatása.
Arya érkezésére ébred, még álomittas szemekkel, mosollyal arcán.
A mosoly akkor hervad le, mikor lassan tudatosul benne, hogy hol van.
Megpróbál felkelni, s láss csodát, legalább az ülésig el is jut, igaz lassan, és meg is szédül, úgyhogy fejét a falnak támasztva el is engedi magát.
A seb és a kötés átkozottul fáj és húzódik. Jobb kezét nem is tudja mozgatni a fájdalomtól, míg a bal remeg tőle. Nyel egy nagyot.*
- Üdv, hölgyem!

*Figyeli, amint a férfi nehézkesen felül. Éljen! Sikerélmény. Elmosolyodik az üdvözlésre, ami kissé a csábító stílusával sikeredett. A férfi közelébe tolta a tányért a még meleg levessel.*
-Valamit mindenképp ennie kell. Erőt kell gyűjtenie a teljes felépülésre.
*Mondta határozottan egy kis bájjal vegyítve, majd a pénzes zacskóra tekintett, hogy fel lett-e már fedezve a hiányosság. Úgy tűnik nem. Arya pakolászni kezdett, nem mintha olyan sok mindent lehetett volna pakolászni, de hát ezzel töltötte az időt, hogy ne unatkozzon. Majd leült és a férfit bámulta. Elővett egy mosolyfüvet, azt kezdte el szívni. Lehunyta egy pillanatra a szemét, úgy élvezte a már jól megismert, de sohasem megunt hatását. *
~Talán ma már végre aludhatok. Bár... ha a mágus benne lenne, szívesen tölteném más elfoglaltsággal a ma éjszakát.~
*Gondolatai meglátszottak az arcán és a szemén is. Az eszébe sem jutott, hogy talán gusztustalan egy nem rég majdnem meghalt férfival hálni. Miért is gondolna erre? Persze ezen kívül más hasznot is lát Etelében. De még nem hozza fel. Had lakjon jól a mágus.*

*Szemét Aryára függeszti, majd a levesre. Remegő bal kezével kezdi enni azt. Eléggé lassan halad, hiszen a reszketés miatt a kanál tartalmának csak fele jut el szájáig.*
~Egész mutatós kis lány ez~
*Gondolja a darthar, miközben követi annak pillantását a pénzes zacskóig. Bizony mintha jóval kisebb lenne.
Erőlteti szemeit. Csak két oka lehet. Egyik, hogy szétszóródott, s a lány nem szedte össze, de ez valószínűtlen, így Barlonnak a másik verzió marad.
~A lány rakta el.~
- Valamiféle fejedelem konyhájáról hoztad az ételt?
*A Lélekfosztó a lány szemét és arcát tanulmányozza. Meghökkentő fordulat áll be rajta, s nem is igazán hisz a szemének. Jóllehet, amit lát, hízelgő számára, de egyenlőre örül annak, hogy életben van és ülni bír.
Másra vajmi kevés ereje marad.
Lassan végére ér az ételnek. Nem nyújt valami szép látvány, hiszen arcán a maradékok rendesen meglátszanak.
Bal karjával törli le őket. *
- Miért mentettél meg?
*A kérdés számára sarkalatos pont, hiszen nem tud olyat elképzelni, hogy valaki csupán szívjóságból cselekedjen. Hátsó szándékot keres mindenkiben.*

*Miközben figyeli a férfi nem túl gusztusos étkezését, szívja a füvet. Majd válaszol a kérdésre.*
-Nem messze van egy fogadó. Onnan hoztam az ételt.-
*Amikor végzett az étkezéssel a darthar, különöset kérdezett. A lány arca elbizonytalanodott. Arya az kinézett az ablakon, úgy válaszolt.*
-Nem tudom... Úgy éreztem, nem hagyhatom ott.-
*A férfira nézett és elmosolyodott.*
-Valamint érzékeltem, hogy van bennünk valami közös.-
*Kényelmesen hátradől a székén és magabiztos mosollyal folytatja beszédét.*
-Érdekesnek találtam önt. Meg akartam ismerni. Tud valamit, amit én nem... és én is tudni akarom azt.-
*Előrehajol közel a férfihoz és határozott, tagolt, szuggesztív stílusban szólal meg.*
-Tanítson meg a mágiára!-
*Nézett mélyen a férfi sötét szemeibe.*
-Ezt akarom öntől.-

*Az étel még langyos volt, így jól esett a mágusnak. Figyelme ismét a lányon van. Hallgatja a válaszokat a kérdéseire.
Nem feszegeti, hogy Arya mikor is érezte azt a bizonyos közöst bennük, vajon saját vérében fekve, vagy pedig már később valamikor.
Az igazi válasz a kérdésére még várat magára, igaz nem túl sokáig.
Etele saját tudását kevesebbre értékeli, mint amiért érdemes megmenteni valakit a haláltól.
Igaz, az aranyakért sem, hiszen elvehette volna mindet és sorsára hagyhatta volna őt.
Gondolatai egymást kergetik fejében.
Talán mert valahol tényleg hasonszőrű a lány, vagy mert több erőbe kerülne elkapni pillantását, állja Arya tekintetét.*
- Miféle közöset gondolsz köztünk?
Dartharságunk? Láttam már dartharokat, olyanokat, kik arra sem lennének méltók, hogy viseljék ezt az erős nevet. Nem tudom, te mennyire vagy erős…
Mágiát akarsz tőlem tanulni. Kész vagy megfizetni az árat érte? Én nem gyermeteg fénymágiát űzök, nem virágokat növesztek, vagy ruhákat tisztítok…nem.
*Rekedt Barlon hangja. Szemeibe azonban közben egyre inkább nő a sötétség. Így mélyednek a világos íriszen belül kitágult pupillák a lány arcába. A sötétség ott örvénylik bennük minden pillanatban erősebben.
Etele elhallgat. Elfáradt. Nincs még ereje teljében, hiszen pár órával ezelőtt még halálán volt. Az a csoda, hogy egyáltalán magánál van és ha csak a falnak dőlve is, de ülni tud.
Szemeit a házon járatja körbe.*
- Ez a te házad?

*Mielőtt válaszolhatott volna, a mágus meg is felelte saját kérdését. Arya csak biccentett. Igen, az, hogy dartahok mindketten. Etele folytatja, Arya kíváncsian figyeli. Nem veszi le ő sem a szemét a máguséról, állja az egyre sötétebb pillantást. Gonoszan elmosolyodik.*
-Na igen... virágok növesztése. Erre képes vagyok. Drága jó apám erre taníttatott meg. Apám dagorladi mágus, anyám ember. Én is ember vagyok, de csörgedezik bennem mágus vér. Ezt akarom előhozni. Apám nem tanított meg semmi érdemleges varázslatra. Gondolom attól félt, hogy ellene irányítom a tudásomat, ugyanis tiszta szívemből gyűlöltem őt. Ő is gyűlölt engem. Azt akarta, hogy tudjak dolgokat, ugyanakkor uralma alá akart vonni. Sokszor megvert, bántalmazott, nem hagyott nyugtot nekem. Na nem azért mondom ezt, hogy elkezdjen sajnálni, mert higgye el, semmi szükségem a sajnálkozására. Az apám megölte azt az egyet, akit szerettem. Meg kell bosszulnom mindent, amit tett. Ez csak akkor lehetséges ha le tudom győzni őt. Halálra kerestet, mert megszöktem tőle... hát szeretném, ha megtalálna, de csak azután, hogy felkészültem a harcra.-
*Mindezt a mágus szemébe nézve mondta és az ő szemei is egyre sötétedtek haragja növekedésével.*
-Tanítson meg a gyógyításra és a pusztításra. Az építésre és a rombolásra. Legyen a mesterem. Legyek a tanítványa.-
*Mindezt gonosz mosollyal a száján mondta. Remélte, hogy a mágus elfogadja a kérést. Sőt... tudta. El kell, hogy fogadja.*
-Ezt kérem azért, hogy megmentettem az életét. Nem veszíthetek semmit, mert nincs senkim és nincs semmim. Már lelkem sincs. Testem is megtört... semmi vagyok... a mágia még tehet valamivé.
*Körbenéz és válaszol.*
-Fogalmam sincs, kié ez a ház.-
*Mondta még mindig sötét mosollyal az arcán.*

*A darthar csendben hallgatja a lányt. Arcán fáradtság tükröződik, pedig nemrég aludt, de a vér, mely kifolyt belőle a parton nem pótolódik olyan gyorsan, s anélkül ereje sem tér vissza. Ráadásul napok óta csak küzd, harcol és gyűjti a sebeket. Végtelenül kimerültnek érzi magát.
Szemét behunyja, de nem alszik, csak pihenteti. Hallásával Arya mondandójára koncentrál.*
~ Na igen, az apák van, hogy gyűlölik a gyerekeiket.~
*Tudna mesélni, saját apja is kemény kezével próbálta igába hajtani az ifjú Etelét, kevés sikerrel.
A gyűlölet, melyet egymás iránt táplálnak sosem hamvadó lánggal ég.
Tetszik neki a lányban lakozó elszántság és gyűlölet. Magára emlékezteti, bár abban kételkedik, hogy utolérné azt, amivel Tifar felé viszonyul.
A mester szóra saját egykori mestere jut eszébe.*
~ Vajon még mindig keres? Jól kibabráltam vele. Azt hiszem, egy igazi mesterrel nem lehet így elbánni…Vajon én jobb vagyok nála?~
- Ez életemért elég pénzt kivettél a vagyonomból.
*Mordul egyet Barlon sötét pillantását Aryára vetve.*
- Nem a mágia tesz valamivé, vagy valakivé. Az csak eszköz. Azzal vagy valaki, ha vannak ellenségeid.
Valaminek vinnie kell előre. Ha más nem, a gyűlölet elég és egy cél, amiért élhetsz.
De más feltétele van annak, hogy akármire megtanítsalak, de még magam sem döntöttem el, hogy mi legyen.

*Miközben mesél, a férfi lehunyja a szemét. De a lány tuja, hogy figyel. Majd érdekes dolgot mond a férfi. Arya felnevet.*
-Haha! Nem gondoltam, hogy önnek csak ennyit jelent az élet. Többet ér, azt maga is jól tudja...-
*A mágus folytatja.*
-Micsoda bölcselkedés... Magam is mennék valamire, ha ismerném a varázsszavakat. De nem ismerem... Engem meg be nem engednének semmilyen könyvtárba. Nem mondana nekem senki sem semmit... az utca gyermeke vagyok. Abból élek, amihez egy nő érthet. Hö.- *Gúnyos mosoly*
- Csak a szavakat tanítsa meg. Mutassa be egyszer a varázslatot, onnantól kezdve én magam is tudni fogom. Jó tanuló vagyok. Könnyen megjegyzek mindent. Azt nem tudom, hogy minden varázslatra van-e elegendő erőm, de előbb-utóbb lesz. Nem fogom feladni. És ne aggódjon. Van bennem elegendő gyűlölet és van célom is. Alig várom, hogy elmondja a feltételét.-
*Magabiztosan mondta el beszédét, a végén észrevette, hogy már félig leégett a füve, anélkül, hogy szívott volna belőle. Így újra azzal foglalkozott.*
-Persze nem várom el, hogy most uzsgyi álljunk hozzá, hisz épp, hogy csak él, de hamarosan. Minél hamarabb.-
*Látszik, hogy alig várja az oktatást.*

- Az életem csak annyit ér, amennyire én becsülöm…
Nem minden a varázsszó. Könnyű úgy varázsolni, ha betanulsz dolgokat, de nem attól leszel jó mágus.
*A mágus közben hallgatja Aryát is.*
~”Amihez egy nő érthet”. Nem kell nagyon erőltetni magam, hogy rájöjjek, mihez is ért akkor…Lassan tisztára úgy beszélek, mint a mesterem…nehogy még a végén úgy járjak….szépen is néznék ki. Nem, engem nem szívatnak meg. Soha….én attól sokkal okosabb és erősebb is vagyok… ~
*Kicsit most más szemmel néz ismét a lányra. Felméri karcsú alakját, amit jól sejtet a véres, egykoron fehér ruha, majd tekintete elidőzik Arya arcán is.*
- Ha én megtanítom neked a szavakat, a módszereket, még nem fogod tudni legyőzni a mágust. Olyan, mintha tudnád a szavakat, de a nyelvtant nem.
Nem elég a tudást megszerezned. Neked is erősödnöd kell. Testileg is. Meg kell tanulnod harcolni varázslat nélkül, fegyverrel, vagy ha kell, puszta kézzel is.
Meg kell erősítened, edzened a testedet.
Ehhez az első lépés, hogy egyél rendesen és a füveket letedd. Nem élhetsz rajtuk.
*Megpihen egy kicsit. Gondolatban végigszalad tanuló évein, miközben elsajátította a különböző harci tudást. Jó párszor megverték, megsebezték kezdetben, de a végén már ő vert meg másokat és rettegni kezdtek tőle.
Nem csak erősebb lett, megtanult hatni a lelkükre is. Megtörni őket.
Aztán pedig egy terv kezd el formálódni benne. Egy terv, melynek részese Arya is.*
- Van egy ellenségem, kin mindnél jobban vágyom a bosszút. Őt és a családját akarom elpusztítani. Ha tanítalak, neked segítened kell benne.