01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

*A hajódeszkák fáradt nyögéseire ébredt, mint minden egyes napon, amit ezen a lélekvesztőn töltött. Ébenfekete hollója is álmatlanul fészkelődött az ágy támláján. A hosszú mindkettejüket megviselte. A hollón ez tollai ziláltságában, gazdájánál pedig kedélyének romlottságában mutatkozott meg.*
- Francba! De utálok hajózni!
*Mondta félhangosan, majd ruhája után nézett. Akár csak szállása, holmija is elég puritán képet mutatott. Éppen csak egy váltás ruha pihent a viaszosvászon zsákban, rajta tegezével, íjával és rövidkardjával. Épp csak magára kapta felleghajtóját, már ki is lökte a dohos faajtót. Kedven madara már csak a folyosón érte utol, miközben a fedélzet felé tartott. Sebes léptekkel, szinte rohanva közeledett a nyílt tér felé. Az utolsó nyikorgó ajtót szinte már feltépte. Odakintről sós permet csapott az arcába. A hold most járt delelőjén, s sugaraival az egész tengert behintette. Mellette friss, hűs szellő lengedezett. Egy hosszú, mély szippantás a szabadságból, majd gyors léptekkel indult a háromárbocos orrától nem messze felhalmozott ládák felé. Egyetlen szökkenéssel termett a legmagasabban lévőn, ezzel heves szárnycsapkodásra ítélve kis kedvencét. Innen szemlélte tovább a holdat, és az aranyhidat, melyet a tenger feketén csillogó, szinte tükör sima vásznára festett…*

*Néhány óra múlva arra riad, hogy a hajót rettenetes hullámok ostromolják, s ő lesodródva kis bástyájáról, a korlátnak van nyomódva, ami valószínűleg megmentette az életét.*
- Remek!
*Miközben ezt mondja fancsali vigyor jelenik meg a képén. Megkapaszkodik az első dologban amit lát, s miután megbizonyosodott róla, hogy madara a köpeny alatt van megpróbál visszajutni a szobájába. Tengerészek egész hadán evickél át, mire az ajtóhoz ér. Eddigre nem egyszer önti nyakon a háborgó tenger valamelyik ajándéka, s nem egy arcra esést is produkált a néhány méteres út alatt. Szobájához érve konstatálhatott nem egy zúzódást, és egy felszínes de vérző sebet a bal karján. A legszebb meglepetés azonban a szobán belül várta. Rögzítetlen ágya egyenesen rácsúszott a holmijára, s kedvenc reflexíját a használhatatlanságig zúzta. A döbbenettől megszólalni sem tud. Lemerevedve áll az ajtóban, s arca szép lassan kezdi csak tükrözni a bensőjét elárasztó dühöt. A madarat a négylábú vétkesre engedi, hadd szárítkozzon a lepedők között. Majd a törött íjhoz sétál. Felemeli két darabját, és belekezd a megfelelő szertartásba…*

*Bár hetek óta a kikötést várja, most mégis nyomott a hangulata. Az utolsók közt hagyja el a vízi alkalmatosságot. Zsebre dugott kézzel, vállán a hollóval. Amúgy is baljúslatú tekintetét, a kétség árnyai homályosítják el. Jelen helyzetében nem törődik sem élővel sem holttal. Csak a tudat ad neki vigaszt, hogy ma a szabad ég alatt alhat, ahogy rég. Amint lelép a pallóról, már fürkészi is a megfelelő helyet ahol kialhatja magát. Rögtön ki is szórja, ami persze nem túl nehéz, az erdőt. Útközben azonban egy térképet nézegető fajtársába ütközött.*
-Mi a?!

*Első pillanatban minden dühét a lányra fókuszálja. Teljesen magától értetődőnek veszi, hogy nem ő volt figyelmetlen, hanem a lány a hibás. Valahogy ennek megfelelően alakulnak a gondolatai. Lendülő mutató ujjával, azonban hiába hadonászik. A lány egy kurta elnézést után, faképnél hagyja. Arcára meglepetés ül ki. Ahonnan ő jön, inkább kötözködnének vele. Nem igazán tud mit kezdeni a dologgal, de így nyer némi gondolkodási időt is. Arról nem is beszélve, hogy mikor Aloryä után néz elkell ismerni, hogy szemrevaló teremtés. A néhány perc higgadás után, kissé bűnbánóan indul utána, és mellé érve beszélni kezd.*
-Sebastian vagyok, elnézést az előbbiért csak nem bírom a hajózást, és kissé ideges vagyok még.
*Szavai puhatolódzóak, és nem kevés kíváncsiságot sugallnak, akár csak szemei is.*