01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

*A fövenyre futó csónak hangja már beleveszett at este csendjébe, de a közeledő lépteket hallotta és idegen földön lévén keze szorosabban fogta varázsbotját. Mikor meghallja, hogy valaki a torkát köszörüli halvány mosoly jelenik meg az ajkán.*
~Egy boszorkány…egy nő…talán nem is mágus, talán csak egy falusi…~
*fut végig az agyán a gondolat, de amikor megfordul, s a nő köszönti a mágus szeme azonnal látja, hogy nem egy parasztasszonnyal van dolga, hanem egy boszorkány áll előtte.*
- Neked is üdvözlet kisasszony! E késői órán itt e vad tájon mit keresel egymagad? *miközben köszöntötte a nőt, körülnézett és látta, hogy egyedül van.*

- Ysthayr Shallymor vagyok!*mondja meg ő is a nevét.*
~A Déli-szigetek bárója…~*teszi hozzá gondolatban, de szégyene árnyékot vet arcára, amit azonban a boszorkány nem láthat. Amióta elűzték ősei földjéről a fekete mágusok, azóta nem ejtette ki hazája nevét.*
~Majd ha újra a Kastély-hegyről pillantok le…~*de ezt a gondolatot is gyorsan elhessegeti és a nőre néz. *
- Egy ilyen kecses és törékeny boszorkány mint te vagy, talán azt sem tudja, hogy mi fán terem a vad szó kedves Merin. Hozzád inkább a báj, kellem, lágyság illik és semmiképpen nem a vadság, mi eszembe jut ha rád nézek. De nem vagyok jó ember ismerő… talán tévedek s több harcot láttál már, mint én magam.*mondja a nőnek, miközben felnéz az égre, ahol a Holdat szürke fátyol fonja körbe.*
~Bár kétlem, hogy e bájos teremtés sok harcot látott volna…~*gondolja, majd egy lépést tesz a lány felé.*
- Ha elakarunk még érni valami lakott települést, akkor induljunk Merin. *s elindul a tenger és a fövenyt maga mögött hagyva…*

/Gazdálkodók küldetése: 1. szint, 1. feladat/

*Fél napnyi lovaglás után Emaline elérte a Belhan - tengert. Lépésre fogta lovát és nézte miben is tudna segíteni. Az emberek a vihar okozta károkat javították. Hajóroncsokat távolítottak el, a mólót foltozgatták. Egy nő zokogott a part szélén. Emaline oda lovagolt és megkérdezte miért sír.*
- A kislányom.. eltűnt.
*Emaline nem habozott, leszállt lováról és keresni kezdte a roncsok között. Nem sokkal később megtalálta a kislányt aki halálra volt rémülve, teste hideg volt és fázott. Egy hajó roncs alatt volt. Emaline odébb rakta a roncsot, hogy kiszabadíthassa a kislányt. Felkapta és oda vitte az anyjának. A nő nagyon hálás volt, azt mondta ha bármire szüksége lenne akkor csak szóljon. A történteket látta egy férfi is, aki oda sietett Emaline -hoz.*
- Kisasszony. Segítene, el kellene távolítani a hajó roncsokat. Minél többen vagyunk annál jobb.
- Szívesen segítek.
*Emaline lovát is befogta dolgozni.*

/Gazdálkodók küldetése: 1. szint, 1. feladat/

*Estére Emaline ahhoz a nőhöz ment szállást kérni, akinek a kislányát megmentette. Tőlük kért vacsorát és szállást éjszakára. Szívesen látták, de Emaline nem hagyta meghálálatlanul. Adott a nőnek 10 aranyat. Adott volna többet is, de amúgy sincs sok pénze. Minden ember haza ment estére, hogy másnap újult erővel folytathassák a roncsok eltakarítását. Emaline ágyában sokáig gondolataiba volt mélyedve, de végül elnyomta az álom.*

/Gazdálkodók küldetése: 1. szint, 1. feladat/

*Másnap kora reggel folytatták az emberek a roncsok eltakarítását. A munka lassan haladt, ahogy az órák csiga tempóban vánszorogtak előre. Emaline, hogy jobbá tegye a napot dúdolni kezdett. Lassan csatlakoztak hozzá mások is, végül az egész csapat énekelve dolgozott. A hangulat nagyon jó lett, mindenki boldog volt és az órák is gyorsabban haladtak.*

Ezeket énekelték:
[You must be registered and logged in to see this link.]

/Gazdálkodók küldetése: 1. szint, 1. feladat/

*Délben mindenki közösen ebédelt a parton. Jó ízűen ettek, beszélgettek. Egy 20 év körüli srác félre hívta Emaline -t. Arrébb megszólította.*
- Szépen énekelsz.
- Köszönöm. De ugye nem csak ezért hívtál ide?
- Nem. A segítségedre lenne szükségem. Kicsivel arrébb, a házamnál is vannak roncsok. Arra gondoltam, hogy a lovaddal eltudnád takarítani. Segítesz?
- Persze.
*Emaline lovával segített a fiún. Mindössze háromnegyed óra kellett hozzá. ez idő alatt mindenki befejezte az ebédet és folytatták a munkát. Emaline csatlakozott hozzájuk. Ezúttal mindenki csendben volt. Ám ez nem lassította a munkát.*
~Úgy látszik már senkinek sincs kedve énekelni, beszélgetni. De nem is baj. Kell egy kis csönd is.~
*Gondolta Emaline.*

/Gazdálkodók küldetése: 1. szint, 1. feladat/

*Estére mindenki elfáradt, de sikeresen befejezték a munkát. Még volt min csiszolni, takarítani. Az emberek nagy része haza ment. Emaline és még néhány ember maradt ott, hogy a takarítás végleg kész legyen. Falada, Emaline lova is elfáradt. Kapott friss takarmányt és vizet, ő már megpihenhetett. Ám gazdája továbbra is dolgozik. Az éjszaka egy részét munkával töltötte, hogy a roncsok végleg elfogyjanak. Dolga végeztével már alvó lova mellé feküdt és elaludt.*

//Glorien//
*Ahogy közeledtek Evolyran partjaihoz, egyre kezdtek visszatérni az emlékek a régi "szép" időkről. Vámpírtársai, a hirtelen felbukkant rokonai, ellenségei, akiknek nevét a végtelenségig leehetne sorolni...Aztán meg Mylene, meg Aredhel, akiket talán utoljára nem is itt, hanem Álomfalván látott csak..Mind mind fontosak voltak a múltjában, bármennyire is úgy láttatta velük, hogy nem. Ők azok, akik miatt Aldo ma is Aldo, akik miatt ilyen...tökéletes talán a megfelelő szó...talán...
Egyvalami van viszont, ami miatt mégis érzi belül, hogy nem egész, hiányzik valami. És ez nem a múlt, mely meghalt. Ez az a múlt, amit egy éve itt hagyott. A múlt, ami utána jött és visszarántotta ide, hogy folytassa azt, amit varázslatot használva magán elfeledett.
Valósággal menekültek Gloriennel Lanuriáról, a gyilkosság helyszínéről, bele a hazugságba, hogy majd itt minden jó lesz és olyan, mint a régi...amikor viszont nem is emlékszik sem Glorienre, sem Galworra. És idő kérdése, amíg Glorien rá nem jön. S akkor mi lesz vajon? Feladja Aldot a herceg meggyilkolásárt, hadd bűnhődjön? Vagy hagyni fogja, hogy Aldo akaratlanul is megint tönkre tegye az életüket? Talán akar majd segíteni az emlékei visszaszerzésében, de az túl bonyolult lenne...
Eme gondolatok gyötörték láthatóan, még az utolsó percekben is, amikor a hajó már végzett a kikötéssel.*

*Sokáig állt ott még a parton egyedül, a tengerre meredve. Egy fél óra is beletelhetett, mire feleszmélt. A sötétben hűvös szellő cirógatta meg az arcát, kevés aláereszkedő hópehely kíséretében. Ideje volt tovább állni, keresni egy fogadót, s majd holnap, miután alszik egyet rá, eldönti hogyan tovább...*

Folyt. Nibelon templománál, Hiswával...

//Köszönöm a játékot//

Fekete, földig érő, zárt ruha. Egyetlen cicoma az átlátszatlan sűrű csipke kendő, mely a feje búbjától a combjáig burkolja be az apró, törékeny alakot, arcát is takarva.




Míg Mia gondolatai sötétek, a tettei nagyon is világosak voltak. A kapitány még Lanuria partjaihoz közel jó pénzt kapott, hogy ide hívjon elé az érkezéskor egy vándor mágust, olyasfélét, aki segítségére lesz eligazodni és minden másban eme idegen földön. Jól emlékezett még a bizalom súlyára, amivel az életét adta emberkereskedő kalózok kezébe lanuriai megérkezésekor, csak azért, mert nem talált el egy erdőben. Ilyesmi többé nem fordulhat elő vele. A part közeléből madarat küldött a kapitány a kikötőbe és biztosította Ruton nagyasszonyt, akinek tekintélyéhez és fizetőképességéhez nem férhet kétség, hogy még ezen a délelőttön találkozni fog egy tettre kész varázslóval. Hogy ez a mágus csak felé tartozzon beszámolni, arról majd Mia tesz időben.
Így történt, hogy lassacskán már be is fejezték a kirakodást, a kevés utas már elhagyta a hajót, amikor a találkára siettek a rakparton. A lány, társával, egy titokzatos lanuriai varázslóval és a kapitánnyal lesiettek az egyik keskeny pallón a fedélzetről.
A hajó közelében egy furcsa szerzet várakozott, három hátaslóval. Egyiket megülte, a másik kettőt kötőféken se tartotta, csak úgy szabadon várakoztak. A trió közeledtére leugrott a lováról. Középmagas, vékony férfi volt, egyszerű úti ruházatban, bőrben és egy rövidkarddal az oldalán. Mellette szépen faragott varázspálca fityegett. ~Vajon melyiket használja gyakrabban és ügyesebben?~
- Üdv Siron kapitány! Beran küldött. Emlékszik rám?
Az éltes kapitány sok éve rótta már a hatalmas tengereket, ismert mindenféle szerzetet a kikötőkből. Emlékezett bizony a pénzért vásárolható zsoldosokra, bérencekre, sok sötét alakra, csavargóra is. Csak a kikötői kocsmákat járó kufárokat nem kedvelte, az ilyenek kalózokkal és ki tudja kikkel szövetkeznek. A vándornak kivételesen jó híre volt, bár néha adott-vett ezt azt a kikötőben. Kiválóan ismerte e földrészt, jó vezető volt. Szenvedélye a kártya volt és a találós kérdések. Mia Ruton asszony játékszenvedélyével ezt biztosra vette, hogy összeegyeztethető.
- Ő itt a Játékos, asszonyom! A vezetője Evolyranban. Ruton nagyasszony Lanuriából.
Az idegen mosolytalanul biccentett:
- Üdvözletem Asszonyom! Jó lovakat hoztam, ahogyan kérte. Bírják a hosszú meneteket és a vágtát is.
- Örvendek. Ez itt a kísérőm: Rilan Vaiga. Ön pedig ismeri a feladatát, ugye?
Rilan Vaiga eddig nem szólt egyetlen szót sem, ezt a hagyományt most sem törte meg. Meg se mozdult, csak állt és figyelt, karját hasa előtt összefonva.
A saját kérdésére Mia kis szütyőt vett elő a ruhája ujjából, nyomatékosítva szándékai komolyságát. A sötétbarna csődör felé lépett és oldalához állt. Csipkekesztyűs kicsi kezével végigsimította a nyakát és az oldalát, egészen a faráig. A ló kissé megugrott és prüszkölt, a fejét is utánafordítva, mintha felé akarna kapni, de nem tette. Látva a nyugalmát, Mia még közelebb lépett.
A férfi fejcsóválva mondta:
- A kancát szántam Önnek. Szófogadóbb és sokkal kiszámíthatóbb. nem beszélve róla, hogy sokkal kisebb testű, karcsúbb teremtés, jobban lovagolhatná Ruton asszony...
Mia kimért mozdulattal a csődör szemébe nézett. A baljával megérintette finoman az orrnyergét, melyen fehér csillag húzódott keresztül, egyetlen elütő színként az egész robusztus, izmos sötét testen. Majd megfogta a kantárt és könnyed mozdulattal felugrott rá. Elsimította oldalt a szoknyáját és elhelyezkedett. A csődör nem ellenkezett egy pillanatra sem. Láthatóan választottak, ló és lovasa.
A nyeregből fordult csak a vezetőjük felé. Oda lódította a szütyőt.  
- Rilannal alkudozzon! Ha vele megegyezik, jobban jövünk ki! Ebben arany van, jól tudom, hogy ez itt is beszél és szájakat fog be? Ha igen, akkor csak arra feleljen, amiről kérdezem!
- Rendben van! Elismerem, ügyes!- Vigyorodott el akaratlanul első elképedéséből a Játékos.- De higgye el, nem akartam rosszat... Még korán van, jó szállást tudok a közelben éjszakára. Holnap akár tovább is indulhatunk, ha addig méltóztatik megosztani velem valamit a közelebbi elképzeléseiből.
- Rendben, van, majd sort kerítünk rá út közben. Köszönök mindent, Siron Kapitány úr!
A kapitány felé fordult a lóval, ami úgy tűnt, engedelmeskedik neki.
- Részemről nagy megtiszteltetés, hogy az utazás fényét emelte, Ruton nagyasszony! Örülök, hogy megismerhettem! Reménykedem benne, hogy találkozunk még!
- Talán a visszaúton. Ám még nem tudom, az mikor lesz.
Válaszolta Mia, majd megfordította helyben a lovat, hogy érezze a mozgását, hiszen régen lovagolt már ilyen telivéren. Ránézett az evolyrani mágusra.
- Hogy meddig és merre? Ha tudnám, nem lenne szükségem magára. Egy részt azon is múlik, hogy valóban olyan jó vezető-e, mint amilyen a híre! Mutasson utat a szállásunk felé!
Azzal felnevetett és a mutatott irányba indult, arra, hol a tenger parti sziklák megszaporodtak. Fekete kesztyűs kezével felhúzta arcáról a sűrű kendőt, amit aztán mindjárt hátrahajtott a csípős szél, belekapva a hosszú, hullámos gesztenyebarna hajfürtök dús rengetegébe, és úgy lobogtatta a hajkoronát, minta közeli tornyok vörös zászlait. Ez volt Mia Ruton belépője, mi zászlóként lobogott előtte eme új földön, akár a híre, amerre jár majd.
Felszabadultnak érezte magát, minden előtte álló feladat kihívás volt, egyik sem akadály. Szinte bizsergett a vére a gondolatra, hogy visszatért a mágiája, hogy talán...dehogyis...biztosan magára talál itt. Régi önmagára!
kedve lett volna éles Juppié-t kiáltani és mi tagadás, meg is tette a két kísérője legnagyobb meglepetésére.
- Juppié! Hoztak az Istenek az új világban Mia Ruton!
Azzal tovavágtatott a napsütésben, a két mágus is lóra pattant és némán követte őt.

Mire egész belevesztek a sziklák közé a parton, ahol egyre feljebb haladtak a magasparton, megtudta, hogy a közeli parton egy kastélyban fogják tölteni az éjszakát. Azt is megtudta, hogy nem lesznek egyedüli vendégek, hanem egy különleges est lesz ott, ahol nagy pénzeket szoktak csereberélni a gazdagok. Lesz ott játék.
- Végül is ünnepi hangulatban vagyok, ha meghívtak, ott kell lennem, hogy megünnepeljem ezt a napot. Szeretem, ahogy a csípős nyugati szél csapkodja az arcomat ezen a szép földön.
- Miért? Lanuria talán nem ilyen szép?
Érdeklődött a Játékos.
- Itt érzem magam szabadnak!
Akkor látta meg az árnyékot a távolban. Nem is volt olyan nagyon távol. Az árnyék mérete és ködbe vesző alakja alapján, még túl közelinek is mondta volna, ha nyilatkozni kíván, vagy saccolgatni. De itt maximum esélylatolgatásra van idő, leginkább pedig meg kell győződnie róla, hogy amit lát, az a valóság, nem pedig holmi illúzió a ködben.
Hirtelen megállította a lovat. A fekete prüszkölt és megfordult maga körül, nem tetszett neki, hogy nem vágtázhat tovább.
- Ilyen iramban mikor érünk a kastélyhoz?
- Amott van, a nagy fejforma sziklán túl egy öböl. Ott a kastély a túloldalán asszonyom.
Kérdezte, miközben leugrott és a kicsi, lyukacsos utazó ládát kezdte kicsatolni. Rilan Vaiga megint csak nem szólt, csak segítette kipattintani az egyik zárat. Majd csendben megállt és figyelt. Játékos körbekémlelt, hátha rájön, mi lehet az oka, hogy megálltak.
Mia kurtán-furcsán, zárt arckifejezéssel matatott valamit, majd a ládácskából halk kattanás hallatszott és egy kis kuvik repült a magasba. Egyetlen kört tett, majd a furcsa árny felé vette az útját.
- Nyugalom, mindig pontosan tudja, mire kell figyelnie.
Rilan semmilyen érdeklődést, vagy érzelmet nem mutatott, míg Játékos a nyeregben fészkelődve követte a madár röptét, míg ködbe veszett.
A kuvik mintha Mia akaratának közvetítője lett volna, egészen a sárkányig szállt. A lány saját homlokát beletemette a tenyerébe. Olyasmit kellett volna éreznie, amit nagyon-nagyon hosszú ideig kényszerűen mellőzött. Látni, érezni, amit a madár. Vele szállni szinte, míg meglátja a bestiát. Sajnos ez nem történt meg. Mindenesetre annak körvonalai élesebben kezdtek kirajzolódni a furcsa látási viszonyok között is.
- Hogy tudtam! Ingens belua! Vagyis hatalmas bestia!
A férfiakra tekintve így szólt.
- Most játszunk egy kicsit uraim! Calingo in fronte de me!
Azzal egy széles mozdulatot tett. A kuvik akkor ért vissza. Mia jobb vállára ült és hallgatott, mint eddig Vaiga.
Rilan azonban most először hallatva a tenorját, szintén varázsigét mondott.
Akkor a lány felugrott a lovára, és továbbindult, megkerülve néhány parti sziklát. A férfiak közvetlen közel követték. Köröttük besűrűsödött a köd. Elnyelte alakjukat és végigkúszva a magas parton elnyúlt egészen az öböl körül, a kastélyig. Semmit se láthatott a lovasokból senki, aki arra járt.

//Nexux//

Vaiga lova nyűgösen prüszkölt a ködben. Miáé pedig kétszer is horkantott.
~ Hiába, nem szerettek iylen homályban futni. Értehtő...~ Simított végig a fekete telivér nyakán a lány. De nem engedte lassítani.
- Gyia!- Kiáltotta, majd ösztökélte az oldalán, hogy a ló megugrott és még gyorsabb vágtába kezdett.
Ekkor a Játékos, mintha kitalálta volna Mia gondolatát, két apró fénygömböt dobott előre.
Hiába, izgatottak a lovak, gondolta a lány, lehetséges, hogy az ellenség is a ködben jár?
A következő pillanatban már nem tudta meggondolni, mit is tegyen. Pontosan az orruk előtt valami vastag fatörzset pillantot meg a gömbök halvány fényében. Átugratni kicsit talán robosztus képződmény, megfordulni már késő...
Így történt, hogy fékezés nélkül ugratott fel a 'fatörzsre' és vártalanul elfordította fent a lovat. Egészen végigszaladt a vaskos, széles, furcsa fán, annak teljes hosszában, hogy nézze, mint bírkóznak az akdállyal a többiek.
A lovak megbokrosodtak, míg az övé kapkodta ugyan a fejét, szemeit forgatta, de csak lépett tovább. Mígnem elébe nem került néhány lépésnyire a fatörzs vége, ami inkább egy szörnyű fejhez hasonlított, merthogy feltétel nélkül az is volt. A kemény patkók a sárkány homlokán csattantak egymás után. Miának kedve támadt megállni a szörny szemei előtt.
- Micsoda Eljárás ez, hogy csak úgy elém fekszel, hogy elbotlassz? Meresztetted volna inkább a karmaidat szemtől-szembe, te gyáva sárkány-imitátor! Miért imitártor? - Kis szünetet tartva toporgott a lóval, hogy le ne lépjen, míg a szemébe nem tudott egyenesen nézni. Utána folytatta, ha amaz hagyta befejezni a mondókáját:- Mert ilyen kényelmes, lusta és gyáva húzást még nem láttam igazi sárkánytól!Mond, nem szégyeled magad? Ennyire nem lehetsz éhes. Eredj inkább vadászni,valami méltó nagyvadra!