01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

- Rendben van lelkiekben addig felkészülök. Akkor az említett helyeken megtalálsz!-*felete mosolyogva a lányra nézve. Nem ismerte a sárkányok szokását mivel nem kedvelte őket és távol is tartotta magát tőlük. Valahogy neki nem sikerült megbarátkoznia eme gondolattal hogy társa legyen az életben. De neki nem is kellett. Elnézi amint Kressara feltekint az égre. Nem zavarja meg hisz nem tudja mit csinál, de arcára kiülhet az értetlenség mert a lány egyből megmagyarázza.*
- Vagy úgy...nos ez jó dolog...műrmint látni más szemével. el sem tudom képzelni milyen lehet.-*kipróbálná de oly áron nem hogy sárkánylovas legyen, másképp viszont ez nem lehetséges. a kérdésnél feláll leporolja fenekét miközben rázza szőke fürjeit.*
- Ó nem én még maradok! Megnézem a naplementét!-*bökött a lemenő nap felé,majd figyelte ahogy a lány felszálll lovára. Búcsút intett neki a közeli viszontlátás reményében, majd átfova saját derekát visszasétáűlt a dombtetőre és elmélyülten nézte a lemenő nap látványát.*

*Csak mosolyog és bólint egyet.*
-Igen, jó dolog. De ha te maradsz, akkor én megyek. Ég áldjon, Selly! Akkor majd igyekszem meglátogatni még a napokban! A Fény kísérjen utadon!
*Azzal felszáll lovára, megfordul és egy pillanatig dermedten figyeli a tündét, majd biccent egyet, s integetve megfordul, hogy lovát megsarkazva elvágtasson az Emberek földjére, hol már Ofimys és a fejedelem, valamint az apja várja. Nem lesz egyszerű dolga, de valahogyan biztosan túl fogja élni mindezt. És akkor még utána jön csak a nagyja! Kemény idők következnek. De meg kell élni ezeket, hogy utána új, békés jövő táruljon eléjük. Már ha sikeresen győzni fognak a háborúban, ami már a végeken kezd kibontakozni...*

//Nagyon szépen köszönöm a játékot! //

*Milyen rég volt az, amikor először sétált itt, s, milyen rég, amikor utoljára. Azon a napon, a megérkezés napján, itt állt egy nagy tömeg a város lakóiból összegyűlve, mostan meg, szinte kihalt a táj, háta mögül a tengeri, enyhén hűvös szellő fújdogál, s előtte a homokos part terül el a holdfényben meg-megcsillanva.
Akkor még remélt, volt amiért…volt akiért…E percekben szíve helyébe, melyet egykor egy gyönyörű tünde szerelme felolvasztott, újra kő nehezedik. S, a remény mely pár napig még benne élt, mostan semmivé lesz…a remény, mely szívében lakozott a megérkezés napján…a remény, mely kíséretében elhagyta e helyet, s visszatért pár napon belül Álomfalvára…*
~Négy hosszú éve…négy éve nem láttam őt, hiába kutattam fel a falu, s a környező városok
romjait…~
*Térddel a homokba rogy, tenyerébe felvesz egy kis homokot, s lassan lepergeti ujjai között.*
~Glorien…bárhol is vagy most, én valóban szerettelek…~
*Hirtelen mozgást vél felfedezni a közelben, ezért gyorsan feláll, s gondolatait lezárja…e gondolatokat örökre…*
~Kegyetlen az élet…hát én is az leszek újból…~

*Ared ábrándos szemekkel nézte a partot. Jó ideje már annak, hogy megérkezett, éjnek évadján, ázottan és reszketve mászott ki a partra. Akkor sírt a kimerültségtől, a félelemtől és a magánytól. Sokáig járkált ki a partra, hogy lesse-nézze, vajon jön-e valaki, aki ismerős, szívének kedves barát. Megannyi estét eltöltött itt, hátha ráakad valakire...
Most azonban más szándékkal jött. A híres tintakagylót kereste a parton, mert igen nagy szüksége volt rá egy varázsital elkészítéséhez. Útközben viszont eszébe jutott a kedvese, Zothar, így igen hamar azt vette észre, hogy nem is a víz mellett sétálgat, hanem fenn a fövenyen, és ábrándosan figyeli a közeli erdő fáit. Gyorsan megrázta magát, és igyekezett a feladatra összpontosítani, amikor észrevett egy alakot a parton.*
~Ki lehet ez? S vajon kire vár? Közelebb megyek, hátha tudok segíteni.... az istenekre, ez nem lehet...~
*Ámulva nézte a kibontakozó alakot, aki köré a lenyugodni készülő nap fénye ragyogó arany aurát vont. Hirtelen gondolattal a férfi elé állt, és az arcába bámult. csak nézte a szép férfiarcot, a szemébe könnyek szöktek, és egy hatalmas sóhajjal átölelte.*
-Aldo, drága Aldo, már nem is reméltem, hogy valaha is viszont látlak.-
*Hirtelen mozdulattal apró puszit lehelt a férfi arcára, majd mosolyogva nézte tovább.*

*Megvárta míg közelebb jön az idegen, s akkor emelte rá tekintetét. Vett egy mély lélegzetet, a lány szemeibe nézett és akképp könyvelte el magában, hogy nem ismerős....de mégis, mintha már nézett volna vele szembe....a szeme emlékeztette valakire...egy rég látott barátra.(mintha lettek volna is valaha barátai...)~
~Ki lehet ez? Annyira ismerősnek tűnik és mégsem tudom beazonosítani.~
*Már épp kérdezni szerette volna, hogy ismerik-e egymást, amikor a lány könnyes szemekkel átölelte őt és nevén szólította. Aldo meglepődve viszonozta az ölelést, azonban a hang hallatán sem jött rá, hogy kivel áll szemben. A puszi után, szinte kétségbeesve ragadta meg a lány két kezét, s mélyen a szemeibe nézett.*
-Te....te vagy...
*Törte a fejét, egy nevet keresett emlékezetében, s akkor, ahogyan a nap legvégső sugarai rájuk vetültek, hirtelen beugrott egy kép. Egy erdő, a fák...közöttük meg egy házikó...*
-Ared? te vagy az?
*Örömtől sugárzott arca, magához szerette volna szorítani a lányt, de próbált nem az érzelmei után cselekedni...*

*Ared határtalan örömmel hallgatta a rég nem hallott kedves hangot, megsimította a rég nem látott arcot, és mosolygott az olyan régóta hiányolt szemekbe.*
~A fenébe az udvariassággal, itt van egy ember az előző életemből, akit nagyon szerettem és hiányoltam, és nem érdekel, mit szólnak hozzá, de én ...~
*Egy lendülettel átölelte Aldót és szorosan hozzábújt.*
-Jaj, annyira örülök neked, már azt hittem, soha többé nem látlak. Mi történt veled, nem tudtam semmit rólad, és nagyon hiányoztál. Hogy kerülsz ide, és mondd csak, jól vagy?-
* Izgatottan hadart a lány, majd a kérdési végére elvékonyodott a hangja, és csendesen elhalt, látva a férfi furcsa arckifejezését.*
~Hmm, Aldo mindig is furcsa és rejtélyes volt, de ez a komorság... Annyira szeretném mosolyogni látni.~

*Nem rövid ideig próbálkozott Aredhelnél Álomfalván(mindvégig sikertelenül) most meg egyszerre átöleli őt és hozzábújt. A biztonság kedvéért még egyszer ránézett a rajta csüngő lányra, de végre teljes mértékben felismerte benne Aredhel Narmolany-át...csak a viselkedése, na meg az öltözéke volt kissé furcsa. Félkezével átkarolta a régen látott barátot, s lassan sétálni kezdtek a tengerparton. Az első pár percben meg sem tudott szólalni, próbálta elrendezni érzéseit, melyeket kissé felkavart benne Aredhel...az ölelése...a puszija...a baráti szavai. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyen szavakat hall valakinek a szájából is, hiszen az ő megjelenésének nem túlzottan szoktak örvendeni.*
-Köszönöm, jól vagyok, nagyon kedves vagy. És te, hogy megy sorod e helyen? Örülök, hogy látlak.
*Talán még szólt volna valami kedveset Aredhelhez, de akkor hirtelen eszébe jutott a lány háttere, melyet ismert. Arcán megjelent a mosoly...a gonosz, kárörvendő, jól ismert mosoly és egyből a lényegre tért.*
-Hogy mi történt velem, az most nem számít,majd később elmondom. Annyira örül a szívem, hogy látlak téged....mond csak, megtaláltad apádat?
~Vagyis megtalált ő téged és végre megkaptad az örökséged?~

*Egy lány közeledik a parthoz.Régóta úszik már..Talán van már egy napja is.Nagyon fáradt és amikor elérte a partot észre vesz két idegent, akik közelednek felé.Kikúszik,de felállni nem bír.Kezeivel felnyomja magát és nézi a közeledőket.Megvárja míg odaérnek hozzá és elhaló hangon szólal meg.*
- Üdv!*szemügyre veszi őket.Először a nőt.Érdekesnek találja, de van benne valami megnyugtató.
~Vajon ő barátja volt Gloriennek?*
Utána nézi a férfit.Igazán jóképű, fess fiatal férfi.Aztán belenéz szemeibe és valami furát érez.Meg nem tudja ugyan mondani, hogy mit, de nagyon különös. Szemei szinte szikrát szórnak, de a lányé is.A szeme az egyetlen ami hasonlít Glorienre.Ugyan olyan zöld és szikrázó, mint a nővéréé.Aztán feltesz egy kérdést.*
- Ismeritek Glorient?*megpróbál felülni, de túl gyenge hozzá, így visszapuffan.*

*Ared boldogan mosolygott Aldóra, egészen addig, míg az apját nem említette.*
-Nem találkoztam apámmal, és azóta nem is hallottam róla. Sőt, ha jobban belegondolunk, nem is nagyon szeretnék.... boldog vagyok ezen a földön, miért hagynám tönkretenni?-
*Ahogy kiejtette ezeket a szavakat szemei máris ábrándosan lecsukódtak, és megjelent előtte Zothar arca. Szinte már érezte az illatát, a bőre tapintására bizseregtek az ujjai, és nem lepődött volna meg, ha egyszerre ott termett volna... AZtán mégis visszatért a kedves képtől a valóságba, hiszen a szeme sarkából észrevett egy alakot, aki keserves vesződséggel mászott kia a tengerből.*
-Hűha, Aldo, siessünk csak, szerencsétlen még elájul itt nekünk a vízben... nem, már kiért....gyere, segíts.-
*Szélnél sebesebben rohant a bajba jutott alak felé, akiről az utolsó pillanatokban kiderült, hogy egy kivételes szépségű elf nő. Zöld szemei az erdőt juttatták Ared eszébe, de a lánynak nem volt túl sok ideje a kérdezősködésre, hiszen úgy látta, hogy a hajótörött éppen elájulni készül. Gyorsan előkapta hát a tarisznyája mélyéről a mindig magánál tartott kis zöld üvegcsét, és óvatosan egy csepp folyadékot öntött a lány ziháló ajkai közé.*
-Ez sárkánykönny. Segít kicsit erőre kapnod, csak lélegezz mélyeket.-
*Vizestömlőjéből egy kevés vizet öntött a zsebkendőjére és óvatosan megtörölgette a lány arcát. MIután úgy vélte, hogy már megtette, amit így első pillantásra szükségesnek látott, jutottak el a lány szavai a tudatáig.*
-Glorien? Ismerem, de.... itt nem láttam, szerintem nincs erre... vagy mégis? Aldo?-
*Óvatosan nézett Aldóra, hiszen pontosan tudta, a férfi mekkora nagy szerelemmel viseltetett Glorien iránt.*

*Nem az a fajta volt, ki életét áldozná bárkiért is, de ez nem is volt az az eset. Miután odasiettek, Aldo megragadta a hajótörött lányt karjainál fogva és kissé kijjebb húzta a vízből a homokos partra. Ezután odaengedte Aredhelt, hogy lássa el a lányt, s közben egy lépést tett a tenger fele, s mélyen a messzeségbe kémlelt. Nem nagyon figyelte meg a szerencsétlenül járt lányt, a sötétben csak a felkelő hold világított. Gondolataiban elmerengve várta, hogy Ared végezzen, de egyszerre mintha csak szíven döfték volna, Glorien neve hallatára még a lélegzete is leállt. Ezután mély csend következett egy másodpercig, míg Aredhel felé törő hangja meg nem szakította azt. Ez volt az a pillanat, amikor magyarázatot kellett adjon kedvese hollétéről. Egy kis hang jött ki a torkán, szembe sem fordult a két nővel, csak a holdat nézve, erőltetett ridegséggel ennyit mondott:*
-Glorien.....
*Mély levegővétel, majd folytatta:*
-...meghalt
*El szeretett volna futni e pillanatban minél messzebbre innen, de nem tehette.

*A lány a belé öntött folyadéktól kicsit erőre kapott és felült.Várta nagyon a választ, hiszen éveken át kutatott a testvére után.Aztán a választ meghallva maga elé meredt.*
- Gondolhattam volna...Megígérte, hogy hetente írni fog és egyszer csak abba maradt.És nem vall rá a feledékenység.Éppen ezért indultam útnak.
*Elgondolkozik.Eszébe jutnak az évek, amikor még fiatalok voltak.Egymás kezét fogva rohantak szüleikhez.*
~ Anya, anya!Riel fogdossa a csúnya békákat.
~ Jaj., a kis nyafka hercegnő.Nem igaz, hogy nem látod meg a szépséget e kis szelíd élőlényben.*majd anyja felé mutatja a békát.*
*Aztán egy másik kép, amikor Glorien úgy dönt, hogy elhajózik.*
~ Drága tetsvérem.Maradj itt és vezed a népünket.Nekem hivatásom van el kell mennem.Minden héten írni fogok.Ne félts engem.
~ De féltelek tetvérem! Ne menj el.
~ De megyek.A viszont látásra Riel.*megölelték egymást*
*Riel elhesegeti gondolatait és szemeiben könnyek gyűlnek.*
- A nővérem odaveszett?*kérdezi szinte magától, mert most tudatosul benne, hogy mi történt.
- Az nem lehet.*és elkezd zokogni.Csak Glorien maradt neki szüleik halála után.Senki más.....

*Ared fejében lassan összeálltak a történet főbb pontjai. Glorien meghalt, feltehetően a háborúban vagy az átkelés alatt. Riel a testvére, aki őt keresi. Kereste. *
~Kegyetlenek voltak az istenek... Pihenj békében, Glorien, áldásom kísérje halhatatlan lelked.~
*A lány zokogását hallva Ared szemébe könnyek gyűltek, szíve összeszorult, és hirtelen nem is tudta, mit tegyen. Aztán óvatosan a tünde mellé térdelt, és átölelte.*
~Nem túl eredeti ötlet, de mindig jól jön egy váll, amin az ember lánya kisírhatja magát... szegény, szegény Glorien, olyanokat hagytál magad után, akik nagyon szeretnek...Itt ez a lány, ha jól gondolom, világokon át keresett... és Aldo....~
*Könnyes szemmel nézett fel a férfira.*

*A zokogás hallatára kezei ökölbe szorulnak, próbál erős maradni. Egy pillanatra megfordul és látja, hogy Aredet, ki próbálja vigasztalni Glorien húgát, a sírás kerülgeti. Gyorsan előre kapja fejét, kezével elsimítja haját homlokáról, s csak áll ott a parton, az irtózatosan nehéz szívével.*
~Nem szabad sírni, légy erős Aldo!~
*Elmenni nem akar, mert az udvariatlanság lenne részéről. Pedig nagyon el szeretne most menni, be az erdőbe, egyedül lenni. A hölgyek közelében van, de nem bírja hallgatni a lány szavait. Hirtelenjében megfordul és megszólal:*
-Gyertek be a városba, ránk szállt az éjszaka.
*Választ nem várva megindul előre, a város kapuja fele.*

*Ared vállára borul és kisírja magát.*
- Mit csinálok? Egek! Most sírtam életemben másodszor.Először akkor, amikor szüleink meghaltak.*Hangzanak Riel szájából mostmár keményen a szavak.Látja Adlo zavarodottságát és kezdi érteni.Összerakja Glorientől kapott leveleiből leírt jellemzőket a szerelméről és világossá vált a kép.Ared mellől feláll és rámosolyog.*
- Köszönöm, hogy meghallgattál.*Aztán szinte kiabálva és temperamentumosan mondja ki a férfi nevét, akár csak Glorien annak idején..
- Aldo Barras! Állj meg! *büszkén közelít hozzá.Rávillantja zöld tekintetét és felpofozza a férfit.Elég erős a lány ökle, köszönheti a régi kiképzéseknek.*
- Ezt azért kaptad, mert régebben megbántottad a nővéremet.Nem volt szép tőled..*és úgy siet tovább a város felé, ahogy előbb Aldo tette.*

*Aredhel Narmolanya tágra nyílt szemekkel figyelte a másik kettőt. A megdöbbenéstől csak a levegőt kapkodta, és értelmesnek nem mondható arckifejezéssel próbálta rendezni a gondolatait.*
~Aldo, hogy lehet ilyen goromba, ez a szegény lány csak most kecmergett ki a vízből, ő meg itthagy minket... meg egyébként is...~
*Homlokát ráncolva nézte a tündét, aki egy jól irányzott mozdulattal képen törölte Aldót.*
~Hűha, ezt megkaptad barátocskám, mindjárt megy a párja is... jujjj~
*Aztán persze ő maga is felháborodott kissé, hiszen mind a kettő elindult a város felé, ő mag ott maradt, egyedül.*
~Túl jót tett a sárkánykönny az elfnek... remélem, nem attól lett olyan erőszakos...~
*Kissé behúzta a nyakát, mert nem szeretett volna a figyelem középpontjába kerülni, ha véletlen kiderül, hogy a sárkánykönny hatására született meg az a két fergeteges pofon. Gyorsan felállt, leporolta a térdét, majd a távozók után kiabált.*
-Gratulálok, kedveskéim! Aldo, látom, te nagyon örülsz annak, hogy végre olyan sok idő után láthatod a barátodat. Nem jut eszedbe, kit? Na várjál, segítek. Úgy hívják, Aredhel Narmolanya. Tudod, egy kedves lány, aki mindig is barátsággal közeledett feléd, te hálátlan kőszívű... izé.-
*Már kapkodta a levegőt a felháborodáskor, ám amikor megfordult a tünde-lány és hatalmas szemeivel ránézett, Ared már nem tudta visszafogni magát.*
-Hiába nézel így azokkal a zöld szemeiddel, te se vagy jobb! Alig él, segítünk neki kimászni a vízből, pátyolgatjuk, erre nekiáll verekedni, aztán egy szó nélkül itthagy. Gratulálok neked is. Majd holnap tégy ki egy cetlit Evolyran nagykapujára az üzenettel, hogy jól érzed-e magad! Én itt aggódom érted, te meg...-
*Mérgesen felkapta a tarisznyáját és magában morogva elindult hazafelé, természetesen egy másik irányba. Aztán eszébe jutott még valami.*
-Ja, és örülök a találkozásnak! Mindkettőtökkel!-
*

*Egyáltalán nem volt szándékában otthagyni a két hölgyet...csak előrement pár méterre, hogy ne kelljen hallgatnia a zokogásukat. Biztos volt abban, hogy utána jönnek, be a városba. Még meg is állt Riel kiáltására, hogy bevárja őt. Közben jobban szemügye vételezte a közeledőt, s valóban feltűnt, hogy hasonlít néhai testvérére, Glorienre. Mikor Riel megállt előtte, Aldo fejében megfordult az a gondolat, hogy odanyújtja kezét, hadd karoljon bele az úttól meggyötört elf, de amikor az pofon vágta, Aldo szóhoz sem tudott jutni. Nagy szemeket mersztett rá, melyek szinte szikrákat löveltek Riel fele. A magyarázat, melyet a lány adott, nem teljesen elégítette ki.*
-Mit tudhatsz te arról, ami kettőnk között volt?! Semmik közöd hozzá!
*Riel már eléggé el volt távolodva tőle, de Aldo szavait biztosan meghallotta még. Aldo Aredhel fele fordult, de ő sem volt sokkal kedvesebb az előbbinél. Magyarázkodni egyáltalán nem volt kedve egyiknek sem, érzelmei, indulatai eléggé intenzívek voltak. Várt, míg mindkét nő eltűnik a láthatárról, majd elindult ő is, de nem a város fele....maga sem tudta, merre halad...gondolatai Glorien körül szálldostak, lábai a sötét ismeretlen fele vitték...*
//Köszönöm a játékot hölgyeim//

*Riel nagyon fel van dúlva de valóban hallotta mindkét társa szavait.*
~ Többet tudok, mint ahogy te azt gondolnád.*mondja magában, mert felesleges már hangosan, hiszen Aldo lelépett.*
- Ne haragudj.*mondja a nőnek és bevárja.*
- Tudod kicsit zaklatott voltam.És veled szemben tényleg nem volt fer a viselkedésem.Azt hiszem most egyedüllétre van szükségem.Ne haragudj.De még egyzsre köszönöm a segítséget.A viszont látásra.*majd arcon csókolja a nőt és halad tovább ki tudja hova..

*A Nap rettentesen süt, szinte kánikula van. De fent a magasban a szél fúj és kellemes az idő. A Belhan-tenger fölött, Evolyran városa felé egy hatalmas feketeség jelenik meg, szinte eltakarja a Napot. Mjad ahogy közelebb ér, alakaj láthatóvá válik. Egy sárkány. Méghozzá nem is akármilyen sárkány. Egy igen ritka sárkányfajról van szó: egy Flower sárkány. Teste szinpompás, sárga, piros és lila szinek keverékéből áll, mint egy szivárvány. Fején egy virágszerű hegyes szarv van. Szárnya hatalmas, mint ahogy az egész sárkány. Teste hossza kb. 3 méter, farka végén is egy szines virágra hasonlitó tüske. Szelid teremtés, látszik rajta. Szeme vörösen fénylik, azzal pásztázza a levegőt és meg is látja Evolyran tornyait és házait.*
~azt hiszem megérkeztünk. Izgulsz?~*kérdezi gondolatban lovasától, aki a hátán ül. Celestin elmosolyodik és hátranéz lovasár,a Christopher-re, aki komoly tekintettel szegezi előre szemét és ő is a várost szemléli.*

*Az égen feltűnik egy sárkány és hátán lovasa, egy húszas évei elején járó, fekete hajú férfi. Férfi? Nos, inkább fiú, mint férfi. Fiatal, azt meg kell hagyni. Nem sok ember válik sárkánylovassá ilyen fiatal korban. Nos, nem is mondható még sárkánylovasnak. Ezért is repülnek Evolyran felé, hogy Christopher végre megtudja, milyen is igazi lovasnak lenni. Izgul. Bizony, hogy izgul, hiszen nem is biztos, hogy befogadják őket Celestinával. Ahogy alattuk a tenger, Christopher élvezi a frissitő szellőt, ami az arcába csap. Nem repülnek gyorsan, Celestin nagyon nyugodt természetű sárkány, Chris még ha akarná, se tudná rávenni, hogy gyorsan repüljön, vagy esetleg trükközzön az égen. Nagyon anyáskodó tipus, és chris néha úgy érzi, hogy a sárkányban visszakapta édesanyját, akit a sárkány miatt elhagyott. Ha erre gondol, mindig mosoly szökik arcára, de most nem. Most izgul. Bizony izgul, hiszen lehet, hogy nem fogják őket jól köszönteni, kedvesen fogadni, mert fiatalok. Celestin is igen fiatal sárkánynak mondható. A sárkány kérdésre csak nyög egyet, majd még jobban fókuszál a városra.*

*Celestin elneveti magát a fiú nyögésén.*
~hé! Nyugi! Profi vagy! Na meg... én is! ~*kacsint a fiőra. Hossző nyaka megnegedi, hogy a fiú szemébe nézzen. Ha tehetné meg is isimogatná a fiút, hiszen nagyon szereti. Mintha a fia lenne. Gyakran érzi, hogy pótolja Christopher anyját. Ezt a fiú gyakran a fejéhez is vágja, mikor jobban félti a kelleténél, de Celestin legbelül érzi, hogy a fiú bizony hálás néha neki. Nagyon önfejű, de legbelül egy elveszett kisfiú. Ismét elmosolyodik, majd előre fordul és lassan szárazföld fölé érnek.*
~leszálljak?~*kérdezi a sárkány és biztos benne, hogyha másra Chris nem reagál, erre biztosan fog.*

*Chris még mindig teljesen feszülten ül a nyeregben. Persze ez egy új sárkánylovasnál annyira nem feltűnő, de Chris és Celestin ez a csekély év alatt annyira összeszoktak, hogy Chris már kéz nélkül is merne repülni Celestinnel.*
~főleg, hogy ilyen lazán és óvatosan repül...~*gondolja Chris, majd eszébe jut, hogy bizony ezt Celestin is hallhatta. De megvonja a vállát. Most nem érdekli, hogy a sárkány mit gondol. Most csak az érdekli, hogy jól fogadják őket. Ahogy a sárkány nyugtatni próbálja, fintorogva elhúzza a száját.*
~köszi anyu...~*gondolja fintorogva, gúnyosan. Ahogy közelebb érnek a szárazföldhöz, Chris nyújtogatni kezdi a nyakát.*
~hát nem tudom. Akarsz sétálni?~*kérdezi és most először ereszt meg egy mosolyt a sárkány felé. Majd ismét lefelé néz, személi a terepet.*

*A sárkány a gőnyos megjegyzésre, horkant egyet.*
~tudod mikor foglal egközeleb bátoritani!~*jelenti ki sértődötten Celestin és előre fordul. Mjad hangtalanul reül tovább. A repülési megjegyzésre nem szól smemit, csak hajt egyet.*
~olyan nagy baj, hogy féltelek?~*jegyzi meg ,de nagyon halkan, ha Chris nem figyel erősen a sárkányra, meg sem hallja. Ő is pásztázni kezdi a zerdőt, majd ügy dönt, hogy leszáll.*
~tudod, hogy utálok sétálni...~*jegyzi meg még mindig sértődött hangon, de azért egy kis tisztást néz ki magának és puhán ér földet. Mjad lehajol, hogy Chris könnyebben tudjon leszállni róla. Tudja, hogy ezt a fiú utálja, de ez már szinte reflex neki.*

*Chris nem figyel a sárkányra. Most az sem érdekli, hogy megsértődött. Tudja, hogy ez kb. úgy is addig tart, amig nem csinál valami olyat, ami Celestin szerint "veszélyes" és a sárkány úgyis meg akarja majd védeni. Ahogy Celestin előre fordul, Chris sóhajt egyet és megcsóválja a fejét, majd egy szeretetteljes mosoly hagyja el a száját.*
~nyugi már. tudom, hogy te is ideges vagy, de ennyire nem kell berágni~*mondja a sárkánynak és megsimitja a nyakát. Mikor puhán a földre érnek, Celestin egyből lefekszik, hogy Chris könnyen le tudjon szállni róla.*
~leszokhatnál erről...~*gondolja Chris mérgesen, de azért megsimitja a sárkány oldalát. Megáll és körbenéz.*
~Oké, és most merre?~*kérdezi a sárkánytól, aki lassan felegyenesedik.*

*Celestin vág egy fintort, felhördül, majd a fiúra néz.*
~ezentúl... ezentúl... hagyjuk!~*sóhajt egyet és a simogatásra elmosolyodik.*
~tudod, utálom amikor ezt csinálod. Nem lehet rád haragudni!~*mondja mosolyogva, majd orrát a fiú arcához dörgöli. Aztán felegyenesedik és körbenéz.*
~hát, gondolom a városba~*jelenti ki Celestin. Mjad elgondokodik.*
~bár lehet kicsit furán néznének ránk, ha megjelennék melletted. szerintem először nézz körbe egyedül. itt leszek a közelbe, tudsz majd üzenni, ha valami baj van. De kérlek...~

*Chris elvigyorodik, mikor Celestin kijelenti, hogy nem tud rá haragudni. ÉS bizony ez igy is van. Talán egyszer vesztek össze nagyon ez a 2 év alatt, mióta együtt vannak. Akkor is Celestin kb. fél napig birta Chris nélkül. Na meg persze Chris is a sárkány nélkül, de ezt soha nem vallaná be, túl nagy a büszkesége, hogy bevallja, bizony hiányzott neki az anyáskodó sárkány. Ahogy körbenéz és a sárkány felajánlja, hogy menjen be a városba és nézzen körül, Chris a vörös szemekbe néz, majd bólint egyet.*
~vigyázzak magamra és kerüljem a bajt. igen, tudom! Ne aggódj!~*fejrzi be a mondatot a fiú és a sárkányra mosolyog. Megsimogatja az orrát, majd elindul a város felé.*

*Celestin elmosolyodik. Érzi, hogy Chris mennyire izgul és bizony ő is. De ő nem mutatja ki, hiszen ő egy sárkány. Milyen ciki lenne, ha egy sárkányon látszódna, hogy mennyire izgul és fél. Ahogy Chris befejezi a mondatát, elmosolyodik.*
~Oké, csak tényleg tarsd is be!~*mondja a srácnak, majd mikor eltűnik a fák között, Celestin sóhajt egyet.*
~tuti bajba kerül...~*gondolja. Elhatározza, hogy mivel már 2 napja úton voltak, vadászik, majd pihen egyaet. Ahogy ismeri Christ, lehet, hogy több napba fog telni, mire megtalálja a megfelelő embert, akivel beszéletne. Ezen jót smoloyg magába, majd felszáll és vadászni kezd.*

*Egy nagy kereskedelmi hajó érkezik be, nagy rakománnyal. Sokan leszállnak rakodni. Egy a sok közül nem ezért szállt le, hanem, hogy megszálljon a valahol a birodalomban. Fontos feladata van itt Evolyranban. Declan amint leszállt a hajóról lassan és nyugodtan körbenézett. Beleszippantott a friss levegőbe, majd jólesően nyújtózott. A hajó kapitánya hozzá lépett.*
-Igen, tudom! Köszönöm!- *Declan pénzt adott át neki, anélkül, hogy ránézett volna. Senkire nem nézett rá, nem foglalkozott senkivel. A fő, hogy elhozták, és hogy most már végre itt lehet. Sokat utazott már. Sok országot, szigetet bejárt már, de ez a hajóút most felettébb hosszabb volt a többinél. De talán a várakozás éreztette az idő lassú múlását. A várakozás arra, amiért eljött. És a remény, hogy talán nem hiába jött el ide.*
~Hol vagy te csaj? Hol vagy? Ó bár itt lennél!~
*Szépen elindult a kikötőből, hogy szállást keressen. Sokan köszöntek neki, de ő rájuk se hederített, csak ment tovább kiszemelt útján.*
~Ezzel megvolnánk. Most jön egy fogadó.~

*Az erdő nem valami nagy, bár sok vad van benne, ami egy sárkánynak bizony jó lakoma. Celestin is sokat vadászott az elmúlt napban és bizony jól tele tömte a gyomrát minden féle finom állattal. Egy kicsit bűntudata is volt, hiszen itt nem sok sárkány lehet, akik fogyasztják a vadakat. Az erdő mint említettem elég kicsi egy sárkánynak, igy a közeli hegyeknél keresett egy kisebb barlangot, ahova befért. Kellemesen berendezte magának.*
~ha esetleg nem maradhatunk itt Chris-szel, akkor itt lakhatunk egy darabig. Persze ez egy embernek nem valami kellemes hely,de nekem tökéletes. Épp hogy besüt a Nap, kellemes meleg van itt és a szél sem fúj be~*gondolja Celestin, elmosolyodik, majd bevackolja magát a pár óra alatt odahordott fű közé, majd álomra hajtja a fejét.*
~remélem Chris jól van...~*ez az utolsó gondolata és reméli, hogy a fiú érzi, hogy aggódik érte. Majd lilás vöröses szemei lecsukódnak és álomba merül.*

Vendég

*Egy kisebb hajó érkezik a partra.De látszik rajta, hogy nem szegényes környezetből indult.Szép lassan úszik,amíg el nem éri a partot.Egy Gyönyörű tünde emelkedik ki belőle.Körülnéz, amjd leugrik a hajóról.Aztán Szól.
- Galwor.gyere ide a széléhez és leveszlek.*szól gyengéden,majd egy kis idő múlva megjelenik egy pici fiúcska a hajón és Glorien kiemeli a onnan..Kiköti, majd megfogja a fiú kezét.*
- Látod? Itt fogunk lakni.Ide terveztük az életünket....*aztán hirtelen félbeharapja a mondatot.*
~ Nem szabad a gyerek előtt.Még kicsit.Úgy tudja, hogy az apja elment messzire.*
- Szóval mindig is ezt a helyet kerestem.*Leül a homokba a kisfiú közben körülötte futkározik.Megvárja,amíg valaki erre jár.Útbaigazítás kéne neki, nem mer egyedül nekivágni a városnak egy kisgyerekkel az oldalán.Aztán a távolba mered és eszébe jut, hogy Aldoval ez volt az álmuk.Nem is tudott a kisfiúról.Titkolta mindig is.Különben nem csatázhatott volna,pedig neki az a mindene.De hát ez a kis élet megszületett és ugyanakkor egy másik elmúlt.Aldo valószínűleg meghalt.Legalább is Glorienben így él, így hiszi.
- Nézd kincsem!.*próbálja leültetni maga mellé a gyereket.*
- Lehet homokvárat építeni.Segíts nekem.*mondja kedvesen és a fiúcska le is pottyan mellé és elkezdenek homokvárat építeni.*

*Újra a parton sétál, elmerengve, búskomoran...hiába is próbál, nem tud elszakadni a múlttól. Azon az éjjelen, amikor megérkezett, szintén ugyanezt érezte, s bár felfogadta magában, hogy elfelejti őt, ez mindeddig sikertelen volt. Közel a parthoz megpillant egy női alakot és mellette egy gyereket. Játszanak a homokban...látszólag boldogok, semmi sem zavarja őket. Aldo ott belül érzi, hogy mentem megszakad a szíve, ha nem áll odébb. Tudja, hogy ő és Glorien, na meg a fiúk ugyanígy játszhatnának most, tudja, hogy a paradicsomban lenne, ha mindez megvalósulhatna...de már nem fog, soha többé. Egy utolsó pillantást vet feléjük, majd megfordul, hogy távozzon, de valami nem engedi, hogy egy lépést is tegyen előre. Egyszeriben mintha villámcsapás érné, kissé megborzong, de nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy mégegyszer vissza ne tekintsen.*
~Ez nem lehet igaz! Álmodom...biztosan csak a képzeletem játszik velem...ez lehetetlen...~
*Lépteit felgyorsítja és a végén már futni kezd a part felé, hol játszik az anya fiával. Mikor már csak pár lépés távolság választja el őket, felkiált és a nő nyakába veti magát.*
-Glorien!!! Glorien, te vagy az? Hát élsz?
*Oly sok év múltával most újra könnyek jelennek meg szeme sarkában és valóságos patakot alkotnak, amint lefolynak arcán. A könnyei záporán keresztül megpillantja őt is..a fiát, szó nem jön ki száján, de annál erősebben öleli magához. Pár percig nem mozdulnak, Aldo csak sír és a homokban térdelve öleli magához családját.*