01. Belhan-tenger Keleti Szeglete

Tárgy: Re: 01. Belhan-tenger Keleti Szeglete Szomb. Jan. 09 2010, 22:09

*Az ég egyszer csak elsötétült. A tengermosta parton haladó zöldköpenyes alak megmerevedve pillantott a feje fölött gyülekező, baljós fekete fellegekre.
Bosszankodva igazgatta meg magán a testét eltakaró köpenyt. Néhány órával ezelőtt még csak meg sem fordult a fejében, hogy késő délutánra vihart kap a nyakába. Más sem hiányzott a mai napjához, mint egy kiadós elázás. Nem elég, hogy egész nap azon kell törnie a fejét, mihez is kezdjen magával jelen helyzetében de, most még menedéket is kereshet a vihar elől. Bár, meg kell hagyni, inkább járatná az agytekervényeit teljes gőzerővel, hogy megoldást találjon a történtekre is, minthogy bőrig ázva bandukoljon végig az előtte elterülő, a tenger csapongásai miatt barázdálttá vált partszakaszon. Már meg sem lepődött azon, hogy folyton ilyen helyzetben találja magát. Mert, ugyebár miért is lenne a közelben egy aprócska, tengerparti vityilló, ahol meghúzhatná magát míg a vihar elül?*

~ Még a végén jól érezném magam...~

*Gondolta magában zsörtölődve. Viszont nem látta sok értelmét tovább bosszankodni.
Mennydörgés rázta meg az elcsendesedett vidéket. Az erőteljes hangtól összerezzent a gondolataiba mélyedt magányos alak.
Az eső szemerkélni kezdett. Még egy rémisztően hangos dörgés következett, és az égi áldás úgy megindult, mintha el akarná árasztani a világot.*

- Már csak ez hiányzott. *motyogta lágy, búgó hangján Ayame*

*Az égen őrült tempóban cikáztak a villámok. Egynémelyik olyan közelinek tűnt számára, hogy szívesebben ásta volna magát előle a föld alá. Eszébe is jutott, hogy élő villámhárítóként captat előre az egyre tébolyodottabbá váló hullámzás célpontjaként menetelve. Jobban jár, ha sürgősen menedéket keres, még mielőtt őt keresné meg egy eltévelyedett villám, vagy egy irgalmatlan erőteljes tengeri vízcsapás. Első gondolata az volt, hogy mágia alkalmazásával egy szempillantás alatt védhetné magát a körülötte záporozó, széltépázta vízcseppek rohamaitól. De, azonnal ki is verte a fejéből ezt az ötletet, mert fenn állt annak a veszélye, hogy a varázslás hatására megnövekedő energiája csak még kívánatosabb célpontot csinálna belőle az égen eszeveszetten szaladgáló energia-kisüléseknek. Nem… Nem fog két lábon járó villámfogót kreálni magából. Így hát hangtalan lépéseivel tovább bandukolt a parton fölfelé, s már az sem foglalkoztatta, hogy lábait fedő lábbelijét mindinkább határozottabban, és magasabban nyaldossák a homokra futkosó, habzó hullámok.*

~ Miért nem emlékszem semmire azután, hogy a tengerbe zuhantam... Halottnak kellene lennem... Ez tagadhatatlan...~

*Köpenye rejtekéből elő bukkantak karcsú ujjai, melyeket lassan hajlítgatni kezdett, s néhányszor össze zárta ökleit, majd kinyitotta. Érezte a kezeiben rejlő erőt... Érezte, ahogy egész testében hullámzó állapotokban leledzik még mágiája. Hol lent, hol fönt van a szintje.*

- Talán az istenek irgalmának kellene tulajdonítanom a dolgot... *kezeit újra a köpeny alá rejtette* - De miféle könyörület volna az, ha életben tartanak azzal az érzéssel, amit Antos halálának látványa okozott? Az nem irgalom volna... Ilyet csak egy szadista isten volna képes tenni... bárkivel...

*Emlékei az eső cseppjeinek hangjával hozták vissza a fájdalmas múltat. A véráztatta várfalakat, a halálra vált tekintetű gyermekeket, mielőtt a lovagok eltiporták volna őket. És mit tett Ő? Mit? Az ég világon semmit. S még csak az sem vígasztalta, hogy azokban az órákban, amikor azok a mészárlások történtek Álomfalva központi terén... Ő a falu határát védte megmaradt harcosaival.*

~Mennyi vértünde lehelte ki lelkét abban a hitben, hogy életünkkel a falu népeit megvédjük....~

*Csak a mélyen szemébe húzott csuklyának, na meg a sűrű cseppekben hulló esőnek, mely arcába hullt, mikor égre emelte arcát, csak ezeknek volt köszönhető, hogy arcán lecsorgó könnyei senkinek nem is tűntek volna föl. Aztán tekintete újra a tengerre vándorolt.*

~S ha csupán egy rossz tréfa volna életben maradásom...~

*De már arra sem volt kedve, hogy saját gondolatait hallgassa. Inkább fél úton elfojtotta azokat. Végül megállt egy a parthoz közel eső sziklaszirtnél, és sebtiben felkapaszkodott. Még csak eszébe sem jutott felvenni valamilyen állat alakját a könnyítés végett. Nem... Hiszen az ott csak egy halom kőrakás volt, amit játszi könnyedséggel képes volna megmászni akkor is, ha fél lábát, és fél karját összekötöznék. Az animágus elf merengő pillantással figyelte a vad hullámzást miközben a szikla peremére ült. Lábai a mélybe lógtak, s ő pedig két kezén támasztotta meg magát, kissé hátra dőlve. Így legalább láthatta az égen gyúló apró csillagok fényének csillogását, s sziporkázását az aláhulló esőcseppeken megtörve.
S a szél csak lobogtatta hosszú köpenyének szélét, s arcát a csillogó vízpermet mosta tisztára előbb kicsordult könnyeitől.*

Tárgy: Re: 01. Belhan-tenger Keleti Szeglete Szomb. Jan. 09 2010, 22:53

*Kissé furán érezte magát. Fura volt a víz, a környezete. Valahogy megszokta azt az édesvyzű tavat ott a Myrték birtokain még Álomfalván. Ott valahogy sokkal kellemesebb volt. De itt. Itt olyannyira sós a víz, hogy már-már kikezdte Laenaya pikkelyeit és finom, sikamlós bőrét. Néhol ez már látható is volt. A királynő egész rosszul festhetett. Bár ezt nem árulta el neki senki sem, ki népéből eljött vele ide, Evolyranba a három nagy hajót követve. De persze a sellő tisztában volt a szomorú tényekkel. Egykori szépsége fakulni kezdett ebben az irtózatos, sós vízben. De mivel egyelőre nem találtak jobb helyet, kénytelenek voltak itt élni. Talán egyszer majd találnak egy olyan helyet, ahol majd kellemes, édes víz fogja kényeztetni őket, mint a régi szép időkben.*
~Hogy mily jó is lenne, ha minden a régi lenne!~ *Sóhaj.* ~De talán ez itt fent segíteni tud nekem. Talán..nem tudhatom, milyen állapotban van. Jobb is lesz, ha felnézek rá, mielőtt valami butaságot csinálna.~
*Kiúszott ideiglenes relytekhelyéről, majd felfelé kezdett emelkedni, hogy meglesse, mit is művel éppen az a bizonyos elf, akit a minap kimentett a tengerből. Lassan emelkedett felfelé, nem volt sietős kedvében. Útközben beszédbe elegyedett pár másik sellővel, akik épp akkor tértek vissza az aznapi felderítésről az új, édesvízű otthon ügyében. Sajnálatos módon semmiféle eredmény nem volt. Úgy, mint az előző napokban sem. De Laenaya azért még reménykedett, hogy egy nap sikerül megtalálniuk a számukra legalkalmasabb helyet Evolyranban. Addig is itt "kínozzák" magukat a Belhan-tenger sós vizében.
Miután elérte a vízfelszínt, lelassított, s megállt. Hallgatózni kezdett, amjd felnézett az égre. Úgy tűnt, egy ideje már tombolhat a vihar, ugyanis igen csúnya felhők gyülekeztek az égen. Mást nem is lehetett látni tőlük. Laenaya nyugtalanul dugta ki a fejét a vízből, majd érdeklődőn, s kissé aggódón nézett körül. Amint lelőször látta, senki nem volt a parton.*
~Talán talált magának egy menedéket...remélhetőleg. De ha mégsem? Ehh...~
*Nyugtalan volt. Valamelyest az ő felelősségének tudta be az elf biztonságát. Hisz ő mentette meg, s azóta egy szót nem volt hajlandó vele beszélni. És mindezt csak azért, mert félt, hogy az úrnő túl dühös lesz rá. Ugyanis nem nagyon akarta, hogy kimentsék a tegnerből. De Laenaya mégis megtette. És ez bántotta...félt Ayame haragjától. De most mégis aggódó tekintettel nézett körül ismét, mikor is meglátta az említett személyt, amint egy sziklára mászik fel, s le is ül oda. A sellőkirálynő a víz alá bukott, majd gyors úszást követően már ott is termett a bizonyos szikla előtt, amin az elf csücsült. Laenaya kidogta a fejét, de épp ekkor egy hatalmas mennydörgés csapta meg a fülét, amitől kissé megrémült. De aztán összeszedte magát, s igyekezett a lehető leghangosabban kiáltani, hogy hangját meghallja a sziklán "pihenő" elf.*
-Ayame úrnő! Ayame úrnő!
*Semmi eredmény. A sellő bosszankodva úszott kicsit közelebb a sziklához. Itt ismét kiáltgatni kezdett, de semmi eredménye nem született a dolognak. Méregtől felhergelve az ég felé szegte a fejét, s elkiáltotta magát, kezeit felfelé tartva.*
-Eső, állj el!
*És mintha csak kérte volna, az eső azon nyomban alábbhagyott, s szép lassan a felhők is engedtek egy kis fényt a tengerre és a partvidék egyes részeire, mint az imént említett sziklára is, amelyen az ott ülő elf most csodálkozva nézett körül, mi is történhetett. Laenaya kissé meglepetten szemlélte bugyuta próbálkozásának igen szép eredményét. Persze meg kell gjegyezni, nem ő állította el az esőt. Nem. A parton az erdő szélén egy homályba burkolózó alak állt, akit a sellő csak későn vett észre, s már nem láthatta az arcát, mivel az eltűnt a rengetegben. Hatalmas energia áramlott az irányból, amit a sellő könnyen megérzett.*
~A mindenit....~
*De most nem ez foglalkoztatta leginkább. Ayame-val akart beszélni. És ismét megpróbált kapcsolatba lépni vele, most már kissé szolidabban.*
-Ayame úrnő! Kérem, figyeljen rám! Itt vagyok...lent...a vízben!
*Egyk kezével még integetett is. Úgy tánt, végre észrevette az elf, ugyanis most érdeklődve kezdte el a tenger felszínét pásztázni. Hamarosan rá is lelt a hang forrására, a sellőre, aki ott integetett neki a szikla aljában. Laenaya egy mosolyt küldött felé.*
-Nem mehetnénk egy kicsivel arrébb? Amott egyszerűbb lenne beszélnünk... Ott közelebb tudunk kerülni egymáshoz.
*Persze stílusosan el is felejtett bemutakozni. Így hát kissé elvörösödve (amit a másik nem láthatott) meghajolt (már amennyire ez lehetséges volt a vízben), majd bemutatkozott.*
-Ayame úrnő...Laenaya Nimira vagyok, az álomfalávról ideérkezett sellők királynője. Öhm...ami azt illeti, nekem köszönheted az életed...ugyanis én mentettelek ki a háborgó tengerből.
*Látta Ayame arcán a csodálkozást, s még egyéb érzelmeket is. De mivel valóban egyszerűbb volt az, ha egy közeli partszakaszhoz mennek, ahol közelebb tudnak kerülni egymáshoz, így hát elindult abba az irányba, s ott megállva várta, hogy a másik is odaérjen. Amíg várakoznia kellett, addig is összeszedte a gondolatait, hogy tisztán, érthetően tudja tájékoztatni a történtekről Ayame-t.*

Tárgy: Re: 01. Belhan-tenger Keleti Szeglete Vas. Jan. 10 2010, 00:32

*Az ég szüntelen leszakadni akarása közepette alig jutott el némi hangfoszlány amúgy érzékeny füleibe. Azokat, melyek mégis eltaláltak hallójárataiba, azokat egyszerűen a vihar játékának tudta be. Nem is tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak.
Lábait kissé föntebb húzta, s előrébb dőlt, hogy láthassa azt a valamit, amit mintha odalent, a fodrozódó hullámok közt rejtőzve pillantott volna meg. De akárhogy meresztette szemeit, akkor sem látott mást, csak a végeláthatatlan víztömeget.
Majd kicsit oldalra fordította fejét, s szeme sarkából újra látta egy pillanat erejéig azt, ami már az előbb is felsejlett fáradt szemei előtt.
Még föntebb húzta lábait, mert már lábát csaknem érték a vergődő hullámok.
Egy újabb futó pillantást vetett a tengeren abba az irányba, ahol az imént látta azt a valamit. De megint csak a puszta vizet bámulta.
Vállát megrántva húzódott hátrébb a vízpermet elől. Már kezdett fázni átázott öltözékében.*

~Talán az eszem is elment a múlttal egyetemben...~

*De alighogy más irányba nézett, újra hangot hallott. Most határozottan meg is tudta mondani róla, hogy az bizony női hang, és nem máshonnan érkezik, mint odalentről... a tajtékzó hullámverések közül. Meredten kezdte tekintetével pásztázni a vizet, s végre megpillantotta a habok közül előbukkanó arcot, melyet csapzott haj keretezett.*

~Egy sellő? Itt?~

*S ekkor furcsa dolgot művelt odalent az a sellő. Kezét az égre irányítva mintha kiabált volna valamit. Az ég még egy utolsót mordult, s végül beállt a csend. A vihar oly hirtelen múlt el, mintha leordították volna a világ eme feléről.*

- Nem mehetnénk egy kicsivel arrébb? Amott egyszerűbb lenne beszélnünk... Ott közelebb tudunk kerülni egymáshoz. *szemöldöke kissé talán meg is emelkedett a csodálkozástól, amikor ráébredt, hogy ez a sellő bizony neki beszél, s nem másnak* - Ayame úrnő...Laenaya Nimira vagyok, az Álomfalávról ideérkezett sellők királynője. Öhm...ami azt illeti, nekem köszönheted az életed...ugyanis én mentettelek ki a háborgó tengerből.

*Erre már fel is állt a sziklán, s úgy nézett le rá. De mondani nem mondott semmit. Egy szempillantás alatt elrugaszkodott a sziklától. Még látta, ahogy a sellő riadtan hőköl vissza. Biztos volt abban az úrnő, hogy nem a legjobb dologra gondolhatott, amikor látta a szikláról elrugaszkodó nőt. De Ayame ügyesen kapaszkodott bele a legkisebb kiszögellésbe is, ami csak stabil fogópontnak számíthatott, s egy hegyi vad magabiztosságával, és fürgeségével haladt lefelé. Az utolsó három métert már meg sem tette ezzel a módszerrel. Inkább egy elszánt mozdulattal leugrott, és egy pillanatnyi megingás nélkül ért talajt. Talpa alatt kavicsok és homok elegyét érezte. Még így is bele-bele nyomódott egy-egy lépésnél a talpába, pedig a lábán igen csak strapabíró holmival büszkélkedhetett. Már, ha a gyengéi közé tartozna a büszkélkedés. De ez nem volt így.
Hamarosan - csupán néhány, a tenger sekélyes részén álló szikladarabkákon átküzdve magát - már ott is állt a sellő előtt, mely éppen az érkezése pillanatában kecemergett kifelé a vízből.*

- Hallottam rólad... Laenaya Nimira, sellő királynő... A myrték egyik tavában éltél népeddel, ha jól emlékszem. *egy kicsit még el is gondolkodott azon, amit mondott, majd újra megszólalt* - És ha nem esik nehezedre, akkor kérlek... Többé ne szólíts úrnőnek! A vértündék úrnője Álomfalvával együtt múlt el...

*Azzal kiegyenesedett, majd némi tűnődés után, s persze aztán, hogy a sellő végre sikeresen elhelyezkedett előtte... Akkor a lány egy határozott huppanással lecsüccsent mellé. Hidegen hagyta, hogy a szikladarab, amin helyet foglalt, merő víz, s ettől csak még vizesebb lett ruhája. De nem izgatta, mert már amúgy is csurom vizes volt az eső miatt.*

- Láthatóan téged jobban megviseltek a változások, mint engem... * igyekezett nem feltűnően végig mérni a sellő viseltes bőrét, már amennyire ez lehetséges* - Megjegyezném egyuttal azt is, hogy nem kellett volna fárasztanod magad a megmentésemmel királynő... Eggyel több elf, vagy eggyel kevesebb... Mit sem számít már. Hiszen minden odaveszett. Nem védtük meg azt, amiért az életünket is áldozni kellett volna...

*Lassan a tenger nyugvó felszínére vándorolt tekintete.*

- Egy egész birodalom bukását nem lett volna szabad túlélnünk...

//Fagy...//

*A messzeségből egy hajó tűnik fel a láthatáron. Úgy tűnik, hogy kereskedő hajó, a szokásos havi szállítmány Evolyranba. De a hajón most már is helyet foglal. Caius és lova utaznak még a legénység és a szállítmányokon kívül a hajón. Küldetése van a fiúnak, amit el kell végeznie, ezért ékezik Evolyranba. Ahogy meglátják a szárazföldet, Jason hangos horkantásba és nyerítésbe kezdett.*
-Hé, nyugi haver! Igen, én is látom és örülök. Utáltam már ezt a tengert és a hajót… *csitítja a lovát Caius és mogorván hozzáteszi, hogy már örül, hogy láthatja a szárazföldet, hiszen már több, mint egy hónapja utaznak ezen a hajón. Jason elcsitul, de még prüszköl párat. Caius a ló orrát simogatja, és mereven figyeli az egyre közeledő szárazföldet.*
- Estére ott leszünk! *jelenti ki magabiztos hangon a fiú és sóhajt egyet. A lovat egy korláthoz köti, míg ő maga visszamegy a kabinjába és összecsomagol. Igaz, nem hozott sok mindent, azért mégis akadnak könyvek és ruhák, amik belekerülnek egy apró kis hátitáskába. Caius leül az ágyára, és gondolkozni kezd, hogy vajon hogyan is fogja megtalálni a leányzót, és hogy egyáltalán megtalálja-e. És ha igen, hogyan közli majd vele a hírt? Reméli, hogy unokabátyja levelében valóban minden benne van, ahogy ő mondta. Sóhajt egyet, majd fejével a hajó ringatódzó oldalához dől és el is szenderedik. Arra ébred, hogy Jason, a lova nyerít a fedélzeten, és csakhamar megállapítja, hogy a hajó már nem rángatódzik – vagyis kikötöttek. Felpattan, felkapja hátára utazó köpenyét és táskáját, majd felrohan a fedélzetre, ahol majdnem elüti egy hatalmas hordó.*
- Óvatosan! *kiált rá a férfire, aki csak egy mogorva pillantással morogja, hogy „vigyázz te!”, majd megy is tovább. Caius megcsóválja a fejét, majd Jasonhoz siet, aki elég nyugtalan.*
- Nincs semmi baj, Jason! *nyugtatja a lovat, majd eloldja, felpattan a hátára és levágtatnak a hajóról. Mindketten élvezik, hogy végre szárazföldet érezhetnek a lábuk alatt és egyikük sem gondolkozik arról, hogy hogyan tovább. Mikor leérnek, Caius leszáll a lóról, majd az egyik kereskedőhöz sétál.*
- Elnézést, de hogyan jutok el Evolyranba? *kérdezi, hiszen tudja, hogy még nem ott vannak.*
- Chattalban van egy fogadó. Ott kérdezősködjön! *morogja a kereskedő, majd el is tűnik.*
~Micsoda undok alakok laknak errefelé~*néz sötét tekintettel a férfi után Caius, majd sóhajt egyet. Ismét felpattan Jason-ra és elindulnak Chattal felé.*

*Nyugodt léptekkel sétál, minden lépésénél a pálcájának a vége koppan a földhöz. Ha valakit ez zavar, nem tették eddig szóvá. Ennek oka lehet baljóslatú külseje, maszkja, ami mintha egy démon koponyája lenne, a ruhája sem a megszokót mágus viselet, vagy az a sötétség, ami körbe öleli. De hát ez ő, Xerio, a vándor, ki a holtakkal cimborál, akinek a szíve sötét, mint az éj. Nem rég érkezet ide ki tudja mi is lehet a célja, talán csak unta már az eddigi vándorlást, vagy édesen babusgatót tervét akarja megvalósítani. Csak lépked méterről métere, és maszkja alól rideg érzelem mentes szemeivel a környéket pásztázza, remélve hogy akad a környéken valaki, vagy valami, amit érdekesnek találhat.*

*Nos valami százával akadhat, ami érdekes, de valaki talán csak egy ember és egy ló a közelében. A kikötő partjánál, a tenger homokjában Caius ücsörög. A lábán nincs cipő, csizmája maga mellett hever a homokban, kilóg belőle a kis tőr, amit mindig is a csizmájában hordott. Meztelen lábait a vízbe nyújtja, ami a szél miatt egyszer fentebb, egyszer lentebb nyaldossák a fiú lábát. Jason - Caius lova kicsit messzebb legelészik egy kisebb ligetes erdőkezdemény szélénél. Caius gondolkozik, lábait felhúzza és arra helyezi rá kezeit. Messze elréved a tenger láthatáráig. A kikőtőben most egy hajó sincs, így a szél szabadon áramolhat, nem fogja fel semmi. Caius haját fújja, de kellemes az idő, nincs hideg.*
~Vajon milyen lesz majd Evolyran? Na és Elroan? Minden sárkány olyan, mint Celestin?~*gondolkozik a fiú és agyában ezernyi kérdés cikázik össze-vissza. Majd halk, egyenletes koppanásra lesz figyelmes. Megfordul és a kikötő szélénél egy sötétbe öltözött, maszkos alakot pillant meg, aki egyre közelebb ér hozzá. Caius szuggerálja és kérdés, hogy a férfi észreveszi-e a fiút. Ha igen, akkor Caius tekintetével találhatja szembe magát. Ha nem, akkor Caius tovább követi tekintetével a sötét alakot.*

*Minden lépéssel közelebb kerül valamihez, kitudja talán a végzetéhez, vagy egyszerűen csak a partra. Furcsán kellemetlen érzés keríti hatalmába, érzi, hogy figyelik, majdnem hogy a nyakán a szőr is feláll. Lassan fordítja a fejét jobbra és balra, de egyelőre nem látja ki is az, aki figyelhetné. Egy szinte kora belli „fiún” akad meg a tekintete, bár kitudja, hogy őt nézi e? Lehet, csak elbámul felette, majd kínos lassúsággal fordítja testét a part irányába, és indul el az ismeretlen személy felé, nem messze tőle áll meg, és egy perig csak néz maga elé, majd megszólal. Hangja nem árulkodik semmi érzelemről, csak ridegség az, ami árad belőle.*
-Űdv, Xerio Arnon.

*Caius valóban az ismeretlent figyelte és Jason is felkapja a fejét a bot kopogására. Ő is megbámulja az idegent és addig nem folytatja tovább a fű evést, amíg nem tudja magát és gazdáját biztonságba. Ugrásra készen figyeli az idegent, aki Caius felé sétál, lassú vontatott tempóba. A fiú a szemét végig a maszkon tartja és oda néz, ahol a férfi szemét véli. Nem igazán lát semmit és ez idegesíti és zavarja is.*
~Minek az a maszk? így nem látom az érzéseit~*morogja a fiú magában, de ez a kis idegesség nem ül ki az arcára. Caiusnak tökéletes önkontrollja van, olyan érzelem ül ki az arcára, amilyet ő szeretne. Igen hasznos képesség, habár igen sokáig tart, míg az ember kifejleszti. A férfi valóban hozzá közeledik, így Caius lassan feláll. Meztelen lábát kicsit kínosnak érzi, de természetesen ezt sem mutatja ki. A lába belesüpped a homokba, így csak a mellette heverő csizmák árulkodnak gazdája mezítelenségéről. De szerencsére a tőr nem látszik. Caius megvárja, míg az illető odasétál hozzá - mert hogy nyilvánvaló, hogy hozzá megy - és csak akkor méri végig a férfit. Az köszön és be is mutatkozik. Caius biccent egyet.*
-Szép napot! *köszönti az idegent, de nem mutatkozik be. Hogy erről elterelje az idegen figyelmét, körbenéz, majd ismét a maszkon állapodik meg a pillantása:*
-Mi járatban errefelé? Utazni készülsz? *kérdezi Caius, habár cseppet sem érdekli a válasz. Próbálja felmérni az ismeretlen szándékait: ellenségesek-e vagy barátságosak.*

*Maszkja alatt is érzelemtől mentes marad, halva az idegen válaszát. Oldalra fordítja a fejét, és a közelben lévő lovat figyeli, majd vissza az ismeretlenre. Ki már kezdi is a faggatózást, ugyan kit zavar? Xeriot biztosan nem, de azért azt elvárja, ha bemutatkozik, akkor viszonozzák a gesztust. A válasza is ugyanúgy érkezik, ahogyan előzőleg a kérdése.*
-Én megmondtam a nevem, az illem úgy tartja te is mondod a tied. Addig választ se remélj tőlem.*Szemei végig az idegen szemeibe tekintenek.*

*Jason valóban még mindig feszülten figyeli lovasát és az idegent, aki úgy tűnik, hogy odasétál Caiushoz. A fiú vet egy pillantást Jasonre és örömmel konstatálja, hogy a ló őt figyeli és bármelyik pillanatban odavágtázik hozzá, ha baj lenne. Nem hiába, már 10 éves koruk óta együtt vannak, jól kiismerték egymást. Caius örömmel néz Jasonre, majd vissza az idegenre, aki egyre közelebb érkezik hozzá, majd be is mutatkozik, de Caius nem viszonozza ezt, hanem kérdést tesz fel az idegen számára, aki annyira már nem is idegen. Persze választ nem kap, csak egy kis megjegyzést, miszerint mutatkozzon be ő is.*
-Caius Alec Snarkit vagyok *biccent a fiú és mélyen a szemébe néz az idegennek, habár nem lát mást, csak sötétséget. Ez baromira idegesíti Caius-t, de hát nem tépheti le a maszkot csak úgy.*
-Elnézést a modortalanságomért *hajol meg kicsit Caius, de az arca érzéketlen és szinte unott marad.*
-Most már kapok választ a kérdéseimre? *kérdezi a fiú, majd gondolatban hozzáteszi: *~Nem mintha érdekelnének~

*Még mindig rideg tekintettel bámulja az idegent, aki már nem is az, hiszen egy nevet már megszerzett tőle. Caius Alec Snarkit, szép hosszú neve van, ez már biztos. Így tehát már megkaphatja azt a bizonyos választ, amire annyira vágyik. De előtte a meghajlást viszonozza, nem tart attól, hogy leesik a maszkja, mert elég jól fel van rögzítve, és pántok is tartják. Amint felegyenesedik, adja is a választ.*
-Nem probléma Caius. Most már kaphatsz. Mint már mondtam a nevem Xerio Arnon. Magamse tudom a választ a kérdésedre.*Lép mellé, és nézi a vizet.* -Mondjuk úgy, egyszerűen erre hozott az utam. Na és te mit keresel erre?*Válaszolt ridegen és érzelemtől mentes hangon, és a kérdését is így tette fel.*

*Caius és Xerio tekintete összekapcsolódik, habár a fiú nem sokat lát a férfi szeméből. Egy kicsit frusztrálja a dolog, főleg hogy a másik ki olvashat a szeméből olyan dolgokat, amiket Caius esetleg nem tud elrejteni. Habár igyekszik. Jason még mindig mereven áll és őket figyeli. Caius elnéz felé és lassan felemeli a kezét, majd bólint egyet. Jason prüszköl egyet, Xerio-ra pillant, hosszan nézi őt, majd végül ismét a fűre koncentrál. Megértette a fiú jelzéséből, hogy nincs semmi baj, nyugodtan lazíthat. A ló valóban elkezdi rágcsálni a füvet és többet nem foglakozik a két férfivel. Caius viszont annál inkább éberebben figyeli a vele szembe álló férfit. Mikor Caius bemutatkozik, Xerio sokkal közlékenyebbnek és közvetlenebbnek tűnik. Caius a kérdéseire nem kap kielégítő választ, de végül a férfi mellé lép. Caius rápillant, majd ő is elnéz a tenger felé.*
-Én Evolyranba megyek este. Egy útitársamat várom. Gondoltam addig kicsit lazítok és pihenek. Jasonre is ráfér a pihenés *vet egy pillantást lovára, majd ismét Xerio felé fordul.*
-Hol élsz?* jön egy következő érdeklődő kérdés, és habár nem is érződik, Caius kezd egyre kíváncsibb lenni.*

*Figyeli Xerio a lovat, nagyon úgy fest, hogy Caiusal régóta „barátok”. Talán mer gyerekkoruk óta, egy állat akkor védené így a gazdáját, ha az már egészen kis kora óta vele van. Amint az ló visszatér a legeléshez, már megint Caius „élvezheti Xerio „figyelmét”. Akire rápillant amikor az már mellette áll, és szintén a tengert nézi.*
-Evolryan érdekes, hej, annyi biztos. Tehát Jason a lónak a neve, hűséges állatnak látszik.*Vett még egy futó pillantást a lóra.* -Mindenhol, és mégis sehol. Vándor vagyok, ezért nekem nincsen otthonom. Csak azt nevezhetem otthonomnak, ahol este leteszem a fejem, és reggel felébredek.*Adja meg a választ.* -Na, és neked merre van az a hely, amit annak nevezhetsz a hátasoddal együtt? S mi a te mesterséged?*Minden egyes szava ugyanolyan, nem árul el semmit, de azért megkel tudnia pár dolgot Caiusrol.*

*Caius kommunikál Jason-nel, megnyugtatja, hogy minden rendben, mire Jason tovább legelészik. Bízik gazdájában. Gazdája viszont még annyira nem bízik a férfiben, főleg így hogy nem látja az arcát. Bizonytalan pillantásokat vet rá, de ezt annyira nem mutatja ki. Legalábbis igyekszik nem kimutatni. Xerio mellé sétál és Caius pedig rá néz, majd ismét vissza a tenger hullámaira.*
-Igen, sokat hallottam már róla. És Elroan-ról is, a Sárkánylovasok Fellegváráról *jelenti ki Caius elgondolkodva, mintha csak a tengernek beszélne. Hangja nyugodt és érzelemmentes. Majd Xerio megjegyzi, hogy a lóval biztosan régóta együtt lehetnek és hogy hűségesnek látszik. Caius arcán most először villan fel valami mosolyféle és ő is Jason-re pillant. A ló, mintha megérezné, hogy őt nézik, felkapja a fejét. Caius és Jason pillantása összekapcsolódik, majd mikor Caius elfordul, Jason folytatja a legelést.*
-Valóban az *válaszol arra a kérdésre is, hogy Jason a ló neve és arra is, hogy hűséges állat. Ebben a két szóban rengeteg szeretet van és Xerio érezheti, hogy a fiú mennyire kötődik Jason-hoz. Caius a kérdésére igen érdekes választ kap, de persze elfogadja, hiszen vannak ilyen világot járó emberek.*
-Én Fresyllában élek. De most Evolyranba igyekszem, Chattalban szálltam meg, hajóval érkeztem *ad igen bő választ a fiú és figyelmezteti magát, hogy maradjon már csendben. Nem kellene ennyi mindent elárulnia magáról.*
-Tűzlobbantó vagyok. Hát te? *kérdez vissza ismét a fiú.*

*Elgondolkozva nézi a tengert, ahogyan az a hatalmas erő hömpölyög, vajon mekkora hatalomra is van szükség ahhoz, hogy valaki az egészet az uralma alá hajtsa? S mennyi halott is lehet a sós tengernek az alján? Bár még korai ezen gondolkodni, hiszen még nem elég erős ahhoz, hogy véghezvihesse a terveit. Caius minden szavát hallja és felfogja. Érzi az állathoz való ragaszkodást Caiusban, de nem tulajdonit neki túlságosan nagy jelentőséget.*
-Sárkánylovasok, talán te is az akarsz lenni? S mi az oka, hogy annyira Evolyranba akarsz menni? Talán te is lovas életre vágysz?*Akkor ehhez vajon mit szólna Jason? Vagy már annyira megértik egymást, hogy Caius álmáért engedné ezt a dolgot?* -Tűzlobbantó, kellemes ágazata a mágiának. Én egy kevésbé kedvelt ágazatát űzöm. Holtfonnyasztó vagyok.*A maszkja alatt elmosolyodik, de csak egy pillanatra, és már tova is röppen az a kis mosoly.*-A holtak titkát kutatom, és a lényüket üldözöm. *De hamar elhallgat, mert ez már számára bizalmas információ.*-Mitt gondolsz a mai világról? Vagy a gonoszról?

*Caius és Jason pár másodpercre egymásba akasztják tekintetüket, majd Caius elfordul és Jason is a friss fűre összpontosít. Caius visszapillant a lóra, aki immár nem veszi észre gazdája pillantását. Túlságosan leköti a finom, ropogós, friss zöld fű. Caius ismét elmosolyodik, ahogy a lóra néz, majd visszapillant a férfire. Nem tudja hány éves, habár a hangjából nem gondolja olyan idősnek: 25-30 évesre tippeli. A kérdésre Caius megdöbbenve néz a férfire. Majd elneveti magát.*
-Oh nem. A sárkánylovasság nem az én reszortom. Arra születni kell *jelenti ki Caius és hangján hallatszódik, hogy nem becsüli és nem tartja nagyra a sárkányokat és lovasaikat.*
-És amúgy is táriszonyom van *teszi hozzá és a férfire vigyorog. De hamar eltűnik az arcáról a vigyor és kíváncsiság kerül a helyére.*
-Miért viselsz maszkot? *csúszik ki a fiú száján a kérdés, ami már régóta foglalkoztatja őt, mióta meglátta Xerio-t. Szemében valóban kíváncsiság csillan és úgy néz a férfi szemébe. Majd végül elárulja, hogy Tűzlobbantó és választ is kap kérdésére, miszerint Xerion mit csinál. Kiderül, hogy holtfonnyasztó, mire Caius bólint.*
-Sejtettem *jegyzi meg csak úgy magának és a tenger felé pillant. Majd a kérdésre, hogy mit akar Evolyranba, Caius megköszörüli a torkát.*
-Küldetésem van *jegyzi meg titokzatosan a fiú.*

~Talán érdekes ez a fiú, és nem is lehet nálam időseb.
*Ezekre gondol, miután választ kapott a kérdéseire. Az talán meg is lepte, hogy Caius nem akar sárkánylovas lenni, sőt a hangjából még a lenézés is kihallatszik. Tényleg érdekes ez a Caius.*
-Születni? Szerintem nem, egyszerűen meg kell tenni és kész az egész. Tériszony? Érdekes dolog, félni a magasban, de inkább, mint a földön féljen az ember.
*Ez az elve, ehhez tartja magát, semmi nem lehetetlen, csak egyszerűen mindenhez kellő tudás és erő kell. Semmi más, a tudást megkel szerezni, az erőt is ellehet érni, ennyi az egész. A kérdés meglepi, majd erősen megfogja a botját, a földbe szúrja, a kezeivel felnyúl a maszkjához, és leveszi, majd a csuklyáját is hátra hajtja. Caiusal egy alig a húszas évei elején járó fiatal férfi néz vissza, akinek fekete haja hátra van simítva, és a tekintete rideg érzelemtől mentes, de mégis elég jóképű.*
-Remélem, így már megfelel? Küldetés? A birodalmat szolgálod?

*Caius bizony válaszol a kérdésekre és fel is tesz még egy párat. Egész jól megértik egymást a férfivel és ez tetszik Caiusnak. Nem sok emberrel beszélgetett még, talán egyedül Seylával. Jól esik neki egy kis eszmefuttatás. A férfi kijelentésre, miszerint meg kell tenni, Caius elmosolyodik. Egy pillanatig nézi a maszkos férfit, majd a tenger felé néz.*
-Lehet, hogy igazad van. Minden esetre akkor is tériszonyom van. Szóval ha jönne egy sárkány, és azt kérné, legyek a lovasa nemet mondanék. Habár lehet, nem fogadná el ezt indoknak *jegyzi meg Caius és hangján hallatszik, hogy ismét vigyorog. Majd megvonja a vállát.*
-A föld sokkal félelmetesebb, mint a magas, az ég. Ez biztos. Tehát bátornak mondhatom magam *fordul a férfi felé és ismét elmosolyodik. Igen sokat mosolyog mostanában, ebből Xerio is leszűrheti, hogy Caius-nak jól esik ez a kis beszélgetés. Majd Caius kicsúszott kérdésére, miszerint miért is van rajta maszk, a férfi igen furcsán válaszol. Szó nélkül leveszi a maszkot és Caius végre megláthatja mind a szemét, mind az arcán. Caius arcán egy kis döbbentség ül, majd ismét bólint a férfinek - vagy fiú? hiszen annyi idős lehet, mint Caius - ismét köszöntve, mintha eddig egy fal két oldalán beszélgettek volna.*
-Köszönöm *teszi hozzá a biccentéshez Caius. Majd a kérdésre megrázza a fejét.*
-Nem. Egy barátomnak teszek szívességet *jegyzi meg kissé halkabban, titokzatosabban a fiú.*

*Néha tényleg elég jó tud lenni egy kis csevej, még az olyanoknak, is mint Xerio. Caius arcán egy kicsit megint csak elmosolyodik, akik eddig látták az arcát, mind meglepődtek azon, hogy kit is rejt a maszk.*
-Nem erre számítottál igaz? Öregebbnek gondoltál?*Kérdezi a nyilvánvalót.* Igen talán nem fogadnák el indoknak, de lehet, képesek lennének felfogni a kis agykapacitásukkal. *Utal a sárkányokra.
S most már megint megejt egy mosolyt, de az se időzik sokáig az arcán. Elgondolkodik Caius kijelentésén, miszerint a föld félelmetesebb talán van is benne valami.*
-Igen igazad lehet, az egekben nem leselkedik rád annyi veszély, mint itt lent, hiszen fent nem támadhatnak rád portyázó rablok, és más lények. De inkább ez, mint az ég.*Dobbant a földre a talpával. *
-Egy barátnak? Akkor ez nem rám tartozik. De egy kérdésemre még nem feleltél. Mit gondolsz a mai világról? Vagy a gonoszról? Nem akarnád megváltoztatni?

*Bizony a beszélgetés jól esik, még ha nem is olyannal történik, akit ismersz és megbízol benne. Mert elhamarkodott lenne azt kijelenteni, hogy Caius bizik Xerio-ba és megosztaná vele minden titkát. Azért a fiú nem adja ilyen könnyen sem magát, sem a bizalmát, sem a titkait. Habár nincs sok titka. talán csak az az egy, ami még mindig ott lapul a mellénye zsebébe varrva. Az a bizonyos levél, amit el kell vinnie Casve-nak. De erről nem akar beszélni, hiszen valóban nem ismeri még Xerio-t. Mikor a maszk lekerül, bizony Caius arcán is megjelenik az a döbbenet ami - ezek szerint - sokak arcán megjelenik. A kérdésre bólint.*
-Igen. Olyan 30 körülinek. Nem gondoltam volna, hogy annyi idős lehetsz, mint én. Hány éves vagy? *tesz fel egy igen lényeges kérdést a fiú, hiszen igy most már érdekli Xerio kora. Xerio mondatából érzi, hogy ő sem kedveli annyira a sárkányokat vagy épp nem tartja őket nagyra. Ezen Caius csak aprót mosolyog, majd tekintetét egy pillanatra Jason-re forditja. Még mindig legelészik, de Caius észreveszi, hogy már csak immel-ámmal.*
-Na igen. A veszélytől eltekintve viszont itt izgalmasabb dolgok vannak, mint fent *pillant fel Caius. A kérdésre elgondolkozik és a tenger felé fordul.*
-Gonoszok mindig és mindenhol voltak vannak és lesznek is. Ezt nem lehet megváltoztatni és nem is szabad. Ez az élet körforgása. Ha ez felborulna, akkor káosz lenne a világban *magyarázza Caius és a tengerről Xerio-ra pillant. Időközben besötétedett és néhány csillag is megjelent az égen.*
-Ajajj. Naplementekor találkozunk a társammal. Remélem még találkozunk! *jelenti ki Caius és kezét nyújtja Xerio felé. Ha a fiú kezet fog vele, akkor elmosolyodik, ha nem, akkor csak biccent. Füttyent egyet, Jason odavágtat hozzá, Caius felhúzza a csizmáját, majd ismét int Xerio-nak és elvágtatnak a fogadó felé.*

Vendég

A tenger megszokott moraja tölti csak el a léget, a hullámok ringanak és ringatnak egy a tetejükön elnyúló alakot. Akár még lehetne mondani is, hogy teljesen kiterült, de nem is csoda, tele a pocakja, ám az sem magától telt meg. Hosszú hajszára kellet vetemednie már ilyen kora hajnali órában, mert bizony még az ég alja sem pitymallik, de már a csillagok sem virítanak olyan fényesen odafenn. Kár is viszont panaszkodni, legalább mára le van a gondja és csinálhat egész nap amit csak akar, amit csak akar? Nagyot sóhajt, vizet fújva szét. A programválaszték széles, ugyan egy kicsit megszokott és sok helyet sem foglal, de választani még sem egyszerű: kialudni magát a barlangban, ellenvetés, nem álmos, vitorlázni egy keveset, ezt is elveti, mivel most súlyosnak érzi magát, felkeresni az édesanyját. .. Megrázza a fejét, az sem volna túl jó ötlet, főként, hogy mostanság arrafelé őgyeleg egy másik hímpéldány, akinek még a szaga sem bizalomkeltő, de neki meg nincs joga beleszólni. Most viszont, hogy átnézte a lehetőségeit, kénytelen újra átgondolni a dolgot, a folyamatos ringatódzásnak viszont nem lesz jó vége, így csatasorba állítja négy mancsát és nekiáll a vizet taposni. Az úszás amúgy sem szerepelt a listán és bendője is megkönnyebbül legalább, vitorlaszerű szárnyait is behúzza, könnyítve ezzel haladását.
~ Lássuk csak, áh! Úgy is ugyan oda lyukadok ki és mint mindig bonyolítok, néha komolyan nem értem magam .. Most meg ez az új szokás?! Normális, ha egy sárkány magával társalog? ~ Mély csend, nem is csoda. Nyilvánvaló, hogy mivel egyedül van, senki nem fog választ adni a kérdésére. Le is csitította gondolatait, tán ennek is köszönheti a hírtelen jött ötletet, aminek folytán amennyire csak tudta meglökte magát, szárnyait is megemelte és rutinos mozdulatsorral kiemelkedett a vízből és meg is indult a szokásos irányba. Nem állt le magával megbálycsevegni, hogy ezt azért talán még sem kéne, hírtelen jött és kivételesen jól berendezkedett az új ötlet „Irány a szárazföld!” táblákat helyezve el. S ez ellen az ész érvek sem voltak hathatósak, hajó egy szál se, még túl korán van, talán néhány túlbuzgó halász dereglyéje lesz majd az öbölben, de az még hol van?
Az időt sárkányléptékkel mérte, s ennek viszonylatában hamar céljához ért, a néptelenebb részt véve célba. Egy kicsit sem lenne furcsa a kikötőben, bár addig nem áll szándékában elmenni, csak tovább és ennek érdekében magasabbra is emelkedik. Percek alatt döntve meg korábbi rekordjait, a lassan új színekkel gazdagodó víztükör lassan eltűnik alóla és egészen más veszi át a helyét. Zöld, amerre csak a szeme ellát, szokatlan számára és ezzel együtt kihívást is jelent, lassít röptén, hogy megfigyelhesse a lombosokat, nem akar még véletlenül sem valamiféle kunyhóba botlani. A kétlábúakkal úgy is mindig csak a gond van, s azt ő most nem akar, mivel csak sétarepül.
~ Nem is tűnik olyan veszedelmesnek, igaz egészen más mint a tenger, de azért van hasonlóság. Ha itt-ott, vagy inkább mindenhol, nem lennének ezek a hegyek, akkor ez zöld rengeteg pont olyan végtelen lenne, mint a tenger. Mh!? ~ Szimatol, persze hasonlót már érzett, de az ő orra a sóssal keverthez van szokva, nem pedig ehhez az édeshez(?) és mint minden új, felkelti az érdeklődését a kíváncsi léleknek.

Vendég

Úgy követte az illanó illatfoszlányt, mintha magát azt a bizonyos mézes madzagot húznák el orra előtt és egészen addig nem is törődött azzal, hogy egyre kezd úgy festeni a táj, mint amit használnak. Bár minden bizonnyal inkább a lakják szó lenne a megfelelő, de ebbe kár is belemenni, Shura ugyan is átgázolt valami egészen máson. Szerencsére ez is olyasmi volt csupán, amiben kárt nem tehet és ez nem más volt, mint a szél szárnyán utazó sötétebb gomolyag, nevén nevezve, füst. Ennek a tűz égette fának illata volt mi megtorpanásra késztette és végre szemét is kinyitotta, hogy lássa, bizony nem is olyan messze tőle mintha házak lennének és nem, alig maréknyi tapasztalata az emberekkel nem vette rá arra, hogy útját arra folytassa. Letéve tehát az ismeretlen üldözéséről másfelé fordult.
Úgy tűnik ma igazán kitartó a bátorsága, mert még most sem a biztos vizek felé veszi az útját. Inkább kutat, valami más után, ami talán még érdekes is és most mennyire is áldja szárnyait és persze az időjárást is. Már világosodik, de az eget még vastag felhőréteg borítja, lehet hogy még esni is fog. Ez azért is jön ide illően, mert hát tekintve eme túlméretezett gyík színeit most még nehézség nélkül olvadhat bele a gomolygó felhők foszlányába, később viszont .. Nos az még később lesz, azzal ráér akkor foglalkozni, ugyan nem is érti, hogy mért kerít ennek ekkora feneket. A válasz félkész ugyan és kézenfekvő, de azért ilyesmit csak úgy bevallani, nem kevésbé önbizalom romboló, de mondjuk ki: tapasztalatlan és pont.
Az idő azonban nem állt meg, szinte röpült, ahogyan Shu is, csak ellentétben a fogalommal ő egy csöppet el is fáradt és kedve sem volt igen tovább merészkedni. A tenger sem lehetett olyan nagyon messze, bár ez is relatív, mivel nem nézte merre megy, de legalább azt tudja, hogy merről jött. A hátraarcot viszont szintén nem most ejti meg egy elég tágasnak tűnő mezőn, vagy réten jelölte ki magának az alkalmi pihenő helyet. Bár mehetett volna még előrébb, megnézni a nem messzi csillogást, ami értelem szerűen víz lehetett, de nem.
A leszállással nem adódtak gondjai, csak a felkavart porral és hiába emelte magasra fejét, csak nem menekült meg attól, hogy egy hatalmasat tüsszentsen. Ezzel még baj nem is lett volna, de a kellemetlen csavaró érzés még percekig nem akart múlni, hiába fújtatott. Ezen azért csak túltette magát és egy árnyékosabb részt keresve leheveredett, amennyire csak tudta szabadon hagyta, széttárva szárnyait, kissé oldalára dől és kinyújtotta a nyakát. Pihent, közben forgatta a szemét, mert most hogy csekély kis személye van szíves nyugton maradni, megélénkült a környezete, ami főként a madarak csiripelésének visszatértét jelenti leginkább. Valahol zavaró volt, de hamar hozzászokott és igen, pillái egyre nehezebbek lettek és elkezdett nagyokat pislogni, míg végül eljutott odáig, hogy nem nyitotta fel a szemeit. Végtére is, mért ne szundikálhatna egy keveset?

//Shura//

*Jasonnel ismét egy lovaglótúrára indultunk - a tengerhez. Nagyon megtetszett ez a hely a múltkori ittlétem alatt, igy nem bánom, mikor Jason errefelé indul el. Azt hiszem neki is nagyon bejött, hiszen a tengerparttól pár méterre hatalmas zöld füvek vannak, amik csak arra várnak, hogy lelegelhessék őket. Igy nem is bánom, mikor Jason vágtába fog. Élvezem ahogy a szél belekap a hajamba, a szememet lehunyom és úgy élvezem a szelet - hiszen 100%-ig megbizok Jason-ben és szinte már érzem, hogy hova megyünk, ahogy egy kissé erősebb széllökéseket érzek, habár a Nap még mindig szakadatlanul süt és melegit. Kinyitom a szemem és nem is tévedek, amikor meglátom magam előtt a hömpölygő tengert. De nem sokáig nézegetem a vizet, mert Jason befelé indul az erdőbe, kétség kivül a hasa irányitja és viszi előre. Most az egyszer nem zavar. Csak élvezem az erdő illatát, a sós viz idáig elérő hullámainak a zaját és illatát és csak akkor nyitom ki a szemem, mikor Jason a vágtából hirtelen megtorpan. Muszáj is kinyitnom, hiszen a lendületre lebukfencezek a nyeregből és a ló mellett érek földet a puha fűbe - fenéken. Ha ezt valaki látta volna, biztosan szétröhögné a fejét, de minimum a hasát fogná.*
-Jason, mi a ...*kezdem, de észreveszem, hogy a ló valamit nagyon bámul. Meredten, mozdulatlanul, szinte félve. Követem a ló tekintetét és az én lábam is a földbe gyökerezik. Mert előttünk egy sárkány fekszik - és nagyon remélem, hogy alszik. Igen nagy és lilás fehér szinű. Mikor túl vagyok az első aggodalmon, megszemlélem a sárkányt. Csinos kis lény, habár soha nem voltam oda a sárkányokért. Főleg nem a sárkánylovasokért. Nem tudom, hogy ezeket az egykor nemes és csodálatra méltó lényeket mi vette rá arra, hogy "hátasállatok" legyenek az ember számára. Undoritónak és gusztustalannak tartom az ilyesmi. Körbenézek, de lovast nem látok. Remélem egy lovastalan példánnyal van dolgom. Habár lehet ennek nem kellene örülni, mert talán meg is fog támadni. Egy nagyobb tűzgömb megidézését készitem fel magamban, majd lassan felállok. Megsimitom Jason nyakát, majd várok, hogy a sárkány valóban alszik-e, vagy épp felébredt a feljajdulásomra.*

Vendég

[Caius Alec Snarknit]

Miről is álmodhat egy sárkány? Az éhesebb fajta, biztos valami finom falatról, de akad hat még nemes küzdelmet vívó is, de ez Shuránál nem jelent meg. Igazán nem is alszik, ha leginkább meg akarnánk közelíteni jelenlegi állapotát, akkor amolyan félig alszik és félig ébrenlévő félben van, a környezete nesze csak tompán jut el felé, egész könnyűnek érzi magát, bár szárnyait sütő sugarak már olykor kellemetlenül melegek számára. Össze is húzódzkodik, szépen hajtva össze szárnyait, fejével is a sötétebb részek felé bújik, nagyokat fújva. Hah, igen a természet annyira különleges és általa annyira nem megszokott parányi lényei lassan tudatlanul is felbosszantják, ahogy a pontnyi lábak felmerészkednek a vékony sókristályos pikkelyekre. Ugyan ezek többségét nem érzi, mert vastag a bőre, de az orra, hát az úgy látszik ma semmi sem kíméli. Kezdte ugyebár a felszálló porral, s most folytatja a hangyákkal, akik dacolnak az orkánerejű széllel, mi a lyukakon át távozik, meg is dörgöli pillanatnyi nyugalmat eszközölve magának, de ha nem parányi bogár, akkor majd egy incselkedő fűszál. Mennyivel másabb a kis vacka, azt maga rendezte és nincs benne semmi zavaró, a tenger is kellemesen mossa az üreg száját, mindig megnyugtatva és könnyedén álomba ringatva a sárkányt. Na de itt! Igaz, leszámítva a kellemetlenségeket, egész kellemes hangzása van a leveleknek, ahogy motoz köztük a szél és a madarak távolinak tűnő csicsergése sem zavaró, ami mintha halkulna, de nem mert elhallgatnak, ahogy előbb észlelik az érkezőket, mint félálomban leledző gyíkocska. Aki mellesleg méltatlankodva ráncolja homlokát a dobogó hangokra és aztán, mintha valami leesne, nyekkenne egye és elhallgatna, fülét is megmozdítja, de nem emiatt telik be nála a pohár. Ez a kis mellékes inkább csak segített neki, hogy végre megmozduljon, lomhán emelve fel nyakát és ezzel annak végén ülő fejét, még nem tudatosodott benne, hogy nincs egyedül. Száját is eltátja, ahogy eluralkodik rajta az ásítás kényszere, még kéklő nyelve is elővillan a hófedte élesre csiszolt pengék közül. Szemét is felnyitja végre és innentől számítva már nem is olyan lassú a reakció ideje, ahogy szeme sarkában tükörképet vet a ló és annak gazdájának alakja, már közvetlen őket nézni.
~ Ezek meg hogy és mikor kerültek ide? ~ Meglepetten pislog s még kész szerencse, hogy a sárkánypofa nem képes határozott mimikára, mert most igen csak meglepett-csodálkozó képet vágna. Kéklő szemei tán még árulkodnak is erről, de hamar összeszedi magát és ez látszik is, ahogy minden izma megfeszül, karmaival is belekapaszkodik a földbe, hogyha mozdulnia kell minél nagyobb lendületet vehessen, de nem vicsorog és főként nem rivall rá a párosra. Ám egy határozott morranást hallat, mélyről jövőt, de határozottan figyelmeztető éllel: Ne gyere közelebb! ~ Most mihez kezdje? .. Elég kicsinek tűnik, de melyik ember nem az? Árgh, kellet nekem pont itt lustulnom .. ~ A magára szórt egyéb szitkokat szépen lenyeli és elkezdi a dolog pozitív oldalát nézni, saját tapasztalatot és véleményt gyűjthet az emberekről és a négylábú társáról. Hiába, Shura embert is messziről látott csak, lovat meg aztán pláne, kutyát már többet is, de ez a patás jószág nem hasonlított rá, ezért is nézte meg egy kicsit jobban, de csak fél szemmel. A másik felét az emberen tartotta, ahogy azt édesanyja javasolta, mert ezeknek a lényeknek nem lehet csak úgy hátat fordítani. ~ Lehet még most szednem kéne a sátorfámat és me .. nem, ki van csukva, hogy csak úgy menekülőre fogjam. Azért bennem is van némi büszkeség! ~ Megmakacsolva magát, lejjebb eresztette időközben fenyegető magasságba emelt fejét és bizakodva levegőbe szimatolt és várt, mit lép a másik.

//Shura//

*Szinte a lélegzetemet is igyekszem visszatartani és szivből remélem, hogy nem ébresztem fel a sárkányt. Hogy is van? Ne ébreszd fel az alvó...Ja, az oroszlán. De végül is mindegy, hiszen mindkét lény veszélyes. Lassan az elmémben megidézek egy védő pajzsot, ami véd a tűz ellen. Mi mással támadhatna egy sárkány. Érzem, hogy Jason is megfesziti minden izmát, hogyha menekülőre fognánk a dolgot. Végül meglátom az apró fejet, amin felemelkedik a szárnyak mellől. Jesszus, csak most nézem, hogy mekkora szárnyai vannak ennek a jószágnak! Elámulok, de ahogy belenézek a kék szempárba, minta abban is döbbenetet vélnék felfedezni. Lehetséges, hogy a sárkány is meglepődött ugyanúgy, mint én? Érdekes lenne, hiszen egy sárkány csak nem fél egy - számára bizonyára - parányi embertől. Ha mégis, akkor a szemembe még lejjebb fognak süllyedni. De úgy tűnik ez a sárkány még gazdátlan - vagy ha úgy tetszik: lovastalan. A kezemet Jason nyakán tartom és lassan, észrevétlenül megsimitom a lovat. Úgy tűnik, hogy a sárkány nem akar támadni és a fejét is kissé lejjebb emeli. Elgondolkozom, hogy felugrok a lóra és elvágtatok, de valahogy érdekesebbnek tűnik ez a sárkány annál, hogy fogjam magam és itt hagyjam. Na meg a hirtelen mozdulattól lehet, hogy megijedne. Magamba nevetni kezdek. Egy hatalmas sárkány ijedten néz egy emberre. El is vigyorodom egy pillanatra, de hamar észreveszem magam és a vigyorom eltűnik, ismét a komoly, mozdulatlan mimika kerül az arcomra. Lassan előrébb lépek egy lépést, habár a sárkány gyomrából egy fenyegető morgás tör fel. Érzem, hogy Jason ugrásra készen vár, nem is állitom meg, hiszen lehet, hogy ez az akcióm után valóban nyeregbe kell pattannom és eltűnnöm innen. De a kiváncsiságom nagyobb, igy lassan valóban egy lépést közelebb lépek és mélyen meghajlok a sárkány előtt. Persze nem tudom, hogy ez mennyit ér, hiszen ha a sárkány szabad állat, talán nem ismeri az embereket, vagy épp az illemet. De egy ideig meghajolva állok előtte, várom, hogyan is reagál erre.*

Vendég

[Caius Alec Snarknit]

~ Ez meg mi a csodát művel a képével? Olyan egészen furán rándult meg ..~ Kész szerencse, hogy a vigyor dolgot nem érti és gúnyos él helyett valami emberi betegségnek sorolja első sorban. De mint említve vagyon ez szerencse, mert könnyen elképzelhető lett volna, hogy biz magára veszi és mint a jól nevelt szabad sárkányhoz méltón, harap, mondjuk le és komplett testrészeket. Minden esetre érdekesnek találja az embert, bár orra érzékeny és többet is megsúg, mint az jelen pillanatban tanácsos lenne, a négylábú tart tőle, s ő erre helyeslően bólint is, minthogy ez nagyon is helyén való. Az emberről ezt már nem állíthatná olyan biztosan és ez nem éppen önbizalom keltő és valamilyen szinten zavarba ejtő is, főként, hogy megmozdul. Édesanyja nem túl sokat, de pont eleget mesélt az emberekről: kiszámíthatatlan lények, akik félnek a sárkányoktól vagy túl elbizakodottak, de jót semmi szín alatt nem lehet feltételezni róluk. Shura természetesen, ha ezt megfogadná, illetve elfogadná, már nem itt lenne, de jelen pillanatban amúgy sem igen tud mozdulni. Alig résnyire nyitja csak száját, halkan morogva meg a közeledés szándékát, aztán persze csak néma csöndben pislog.
~ Előbb az arca, most meg a derekába állt görcs? Ha az embereknek ennyi baja van, a világért sem tartoznék közéjük. ~ Fejét alig néhány fokos döntéssel oldalra dönti, lejjebb és lejjebb költözve kobakjával. Puszta kíváncsiság hajtja, csak hogy lássa az idegen arcát. Kicsit kölyöknek érzi magát, még az új felfedezésének izgalma is átjárja picinyt és sajnálatára nem a bölcsebb fajtából, de nem kölyök és ha kell megvédi magát. Egyenlőre nem úgy fest a helyzet, hogy pályáznának pikkelyes bőrére, bár ez változhat, de reméli nem fog. Mindegy is, megteszi az első lépést, persze nem szó szerint, így sem éppen falatnyi helyet foglal el csekélysége. Megszólal egyszerű kérdést intézve a másikhoz: Mit akarsz?. Gondolata halk és amolyan bálnadalszerű, s éppen csak a kérdésnek megfelelő kurta ideig hallatja az ember fejében –nagyjából ezért nem szokott rárivallni senkire, bár néha sikerül egészen elmélyítenie és némi reszelős élt vinni bele, de az ő kis hangszálait bevallása szerint, nem megfélemlítésre tervezték. ~ A kommunikációval lehetnek gondok, úgy sem fogja megérteni a kérdésemet? Pedig akár még nyilvánvaló is lehetne, na jó, talán annyira nem .. ~ Békés-jámbor teremtés és nem csak benyomását kelti, ehhez jócskán hozzásegít az is, hogy rendkívül nyugodt természetű és ínye sem őrzi az emberi vér ízét, sem hátasét. Jóval nehezebb volna nyugton heverésznie, ha az előtte állók étlapján is szerepelnének, de köszönet a lazacoknak, hogy bűvkörükbe vonták eme példány gyomrát. Közelebb mozdítja fejét, de nem túl tolakodóan és újabb morranás féle hangot ad ki, de ez már nem mély, elég felületes, kíváncsiskodó kis szösszenet. Mintha csak sürgetné a válaszadást.(?)

//Módositottam a hozzászólásodat. Legközelebb kérlek figyelj oda! Köszönöm! Caius//

//Shura//

*Úgy tűnik, hogy a sárkány nem támad ránk, pedig minden kétséget kizáróan észrevett minket. Jason nem mozdul, fekete szemével csak a sárkányra mered, figyeli minden mozdulatát. Én pedig... Szintén ezt teszem, hiszen mit is tehetnék mást? Vad sárkányt még soha nem láttam ennyire közelről és nagyon remélem, hogy nem ez lesz az utolsó. Valószinű a tűzgömböm nem sokat érne a sárkány ellen, habár ha az arcába dobnám, akkor esetleg. Lassan lehajolok és kissé mulatságos, mikor Shura is egyre lejjebb ereszti a fejét, hogy láthassa az arcomat. Felvonom a szemöldökömet és felállok. Úgy tűnik, hogy ez a példány nem sokat tud sem az emberekről, sem a tiszteletről. De ez persze nem baj, hiszen igy nem várhatja el tőlem, hogy illedelmes legyek vele. Merthogy nem hiszem, hogy az leszek és nem is értem, hogy minek is legyek az. Na de persze ez nem is lényeg. Shura lassan a szemembe néz, én pedig visszanézek rá. Szóra nyitja a száját, de nem szólal meg. Vagyis nem szóban. A fejemben hallom meg a sárkány hangját. Egy pillanatra döbbenet suhan végig az arcomon, majd rendezem arcvonásaimat és lassan közelebb sétálok hozzá. A kérdésre elmosolyodom.*
-Épp átlovagoltam ezen a réten, amikor megláttalak. Nem akarlak bántani, csak szeretnélek megnézni. Felállnál? *kérdezem a sárkánytól és még mindig nem engedem el a pillantását. Remélem, hogy nem egy rossz kérés volt ez a válasz, mert állva sokkal könnyebben meg tud támadni. Habár elég tudatlannak tűnik, nem valószinű, hogy meg fog támadni.*

//Shura! A sárkányok nem élő szóval, hanem telepatikus úton kommunikálnak mind a lovasaikkal, mind egyéb élőlényekkel. Kérlek, erre figyelj majd! Köszönöm!//

Vendég

Valahogy nem jutott el elsőként a tudatáig, hogy mért ne, ha nem hangos szóval akkor más módon, de beszélhetnek. A próba szerencse levén, tett hát egy próbát és láss csodát sikerült, valahol ez büszkeséggel töltötte el, attól függetlenül, hogy ennek módszernek így is úgy is működnie kéne, csupán csak egy kis gyakorlat kéne hozzá más élőlényekkel. De tessék, most ez is megvalósulhat. A válasz hallatán elmosolyodik, ami furán festhet lévén szájának vonala egy kissé rándul meg, alig egy szeletnyit feltárva a fogaiból, de tudatosodik benne, hogy a vele szemben álló nem sárkány így ezt a gesztust inkább viccsornak sem mint mosolynak értelmezheti, hát ismét szólt hozzá.
~ Fura szerzet lehetsz, ha ilyen merészen kérsz ..~ Ezzel a rövid kis szösszenettel kívánta jelezni, hogy azért a bántani szót túlzásnak tartja, nem bízza el magát, de lássuk be kettejük közül neki van kemény pikkelybőre és nem kis mérető karmai, a fogakról nem is beszélve és van egy olyan érzése, hogy gyorsaságuk sem összemérhető. ~ Legyen hát, de akkor mond meg miféle lény az ott melletted, még nem láttam hasonlót? ~ Nem szégyen a kérdés, meg hát ha nem is teszi fel, akkor sosem fogja megtudni nem de? Igaz az „átlovagolni” szóból már következtethetett volna, de elmondás alapján rengeteg szót használnak a kétlábúak, ez így biztosabb. Minden esetre komótosan, de legalább mozgásba lendül, szigorú szemmel tekintve a felette futó ágra, nem szeretne még véletlenségből sem szarvügyileg konfliktusba kerülni és netalántán egy komplett ágat cipelni a fején. Főként a jelen pillanatban nem, még csak az kéne, hogy egy ilyen jelenetet lásson ez az ember. Visszapillant hát rá, mert azért annyit tud illem szintjén, hogy a beszélgető társa szemébe néz, ha éppen hozzá szól. ~ Odébb lépnél egy kicsit? ~ Fő a biztonság elven kérte ezt, elvileg az ajánlott távolság meg van, de ő éppen elhagyni készül jelenlegi helyét és amint teret kap ki is bújik az árnyékból, jól esően nyújtózva egyet. Sőt, még szárnyait is megmozgatja, először az ég felé nyújtva majd lazán oldalra engedve s végül szorosan maga mellé húzva állapodik meg. Kihúzza magát, hogy lássák teljes pompájában, de aztán elengedi a feszes tartást és az emberre néz, várakozó álláspontot véve fel, de természetesen valahogy elméje nem csitul és rengeteg kérdés merészkedik elő a zárt kis fiókokból, de türtőzteti magát, még.

//Rendben, ezentúl figyelek.//

//Shura//

*A sárkány már észrevett és persze rám is nézett kék szemeivel. Majd benyomakodott az elmémbe és ott hallottam meg a hangját. Férfi hang volt, tehát a sárkány hím. Furcsa volt odabent hallani a hangját. Természetesen tudatomban volt ez az információ , hogy a sárkányok így kommunikálnak, átéli mégis nagyon furcsa. Az arcomra ki is ülhet afféle csodálkozás, vagy valami hasonló, de persze hamar el is tűnik. Nem szeretem az érzéseimet kimutatni. fölösleges és fel is használhatják ellenem. Úgy látom, hogy ennek a sárkánynak nincs lovasa. A modorából nem sokat láthatott még embert közelről és a hátán sincs nyereg. így tisztelettel nézek rá. A vad sárkányokban van mit tisztelni. De az olyan sárkányokat, akik lovast fogadnak a hátukra, mint az egyszerű lovak, nem tudok tisztelni. Ez megmaradt bennem és Celestin-nel sem jöttünk ki valami jól. Természetesen megérezte az ellenszenvemet, de nem tette szóvá, így Chris nem tudott róla. Az ostoba még azt is megkérdezte, hogy repülök-e egyet Celestin hátán. Cöhh. Undorító. De ahogy nézem ezt a sárkányt, hatalmas tisztelet nő a mellemben. A meghajlást már szinte csekély kis köszöntésnek érzem, habár nagyon úgy néz ki, hogy a sárkány nem értette, minek is hajoltam meg. *
-Merészen? Bocsáss meg, egyszerűen csak látni szeretnélek teljes pompádban *válaszolok a sárkánynak élő szóval. Nem tudom, hogy a gondolataimat hallja-e, de ha igen, akkor elég érdekesnek vélheti azt a kis eszmefuttatást, amit az előbb levezettem a lovasokról és sárkányaikról. A kérdésére Jason-ra pillantok és egy apró mosolyt fojtok el. Megsimítom a ló orrát, majd Shura szemébe nézek:*
-Egy ló. Hátasállat, hosszú távok megtételére használjuk ezt a jószágot *kissé beleremeg a szívem, hogy ilyen lealacsonyítóan kell beszélnem Jason-ról, de hát muszáj, hogy a sárkány megértse, hogy mire is jó egy ló. Mikor a választ megadtam, a sárkány lassan feltápászkodik, de előtte még figyelmeztet, hogy lépjek arrébb. Megfogja Jason kantárját, kicsit hátrébb húzom és én is hátrálok pár lépést. Majd figyelem, ahogy a hatalmas sárkány feláll, kinyújtóztatja szárnyait és ki is húzza magát. Majd a tartása kissé elernyed, én pedig komolyan, tisztelettel nézek a szemébe.*
-Van neved?*kérdezem tőle és remélem, hogy nem veszi illetlenségnek ezt a kérdést. Hiszen ki tudja, hogy a vad sárkányoknak van-e nevük.*

Vendég

[Caius Alec Snarknit]

~Végül is merészségtől csak egy lépésre van a kíváncsiság és abból nem csak neki van ezek szerint sok. ~ Mosolyog magában, választ nem fűzve az elhangzottakhoz, már ha azt a halk kis fújást nem lehetne e annak vélni. Nem akar tapasztalatlanságából túl sokat elárulni, de az ugye csak egy dolog, hogy nem akar mert biztos, hogy fog találni rá szavakat, hogy ékesen bebizonyítsa majd azt. Erre az intésre azonban csak gondolatban von vállat, ha mai napon nem merészkedik ennyire messzire, akkor még ezt a kevés tapasztalatot is kihagyta volna. De legalább most már tudja a lény nevét, aki néhány sárkánytársához hasonlóan embereket hord a hátán, közelebbről is szemügyre venné, de az állat szemében látottak alapján inkább megmarad újdonsült helyén és a gondolatot. Nem hallott egyet sem, nem kíváncsiskodott oktalan módon, talán, ha e tekintetben túllép egy bizonyos ponton, most azonban elég, hogy kérdés nélkül már így is kopogtatott a másik elméjében. A benne való áskálódás pedig nem volna szép dolog, már ha egyáltalán ez sikerülne neki, de ezen ráér később elmélkedni.
~ Értem és gondolom szárazföldi lények, mert felénk nem jár egy ilyen sem. ~ Pedig igen, csak ezt Shura nem tudja, mert azért van néhány lovas, akik szeretnek a part erre alkalmas szakaszán a nedves homokban nyargalni, ez csak úgy mellékesen. Mivel ez eddig még csak ezt kérdezte, hát érdeklődött még, mert egyszerű kíváncsiság űzte a szárazföldi dolgok iránt. De zavaró volt számára ennyire lefelé nézni, így ismét letelepedett, ezúttal nem oldalára, hanem hasára fekve, akárcsak a négylábú jószágok és mindjárt közelebb volt az emberhez és kényelmesen görbítve a nyakát már nem is kellet olyan nagyon lefelé néznie. Fő kényelem és persze a nyugalom megléte, látszatra a másik sem akar hős sárkányölő képében tetszelegni, így neki sincs oka arra, hogy ellenséges, vagy fensőbbséges pózban maradjon. A kérdés azonban meglepi, kicsit hátrébb is fonja a fejét és halkan morran egyet, akár lehetne egy halk nevetésnek is értelmezni.
~ Igen, van nevem, ahogy mindennek. Édesanyám a Shura nevet adta nekem, s téged milyen névvel adományoztak meg szüleid? ~ Igen, azért annyit csak kisütött, hogy az emberek nem tojásból kelnek ki, hanem valami olyan módon mint ő, de ettől függetlenül biztosan kel lennie olyan személyeknek, akik felnevelik, s míg nem képesek megállni a lábukon törődnek utódaikkal. De a név megtudakolásával most nem éri be, ahogy az előbb megelégedett a hátas állat felőli érdeklődéssel. ~ Sokfelé jártál már a szárazföldön? Mindenhol ennyi zöld van? ~ Némi izgatottság csillog a szemébe, végre kis híján belébotlott egy olyan lény, akitől érdemi információkra tehet szert és említve volt némi elkotyogás, igaz az tudatlanságával volt kapcsolatban, sebaj, most származásáról tett utalást.