01. Carmellyé

*Csöndes kuncogással mulatott fia pimaszságán, majd kissé felszisszent, amikor Alya megmarkolta piciny ujjacskáivak a haját. De mosolyogva tűrte, hogy felkászálódjon hozzá. Aztán Mitryasra pillantott, aki felkapta fiát, és kisebb dorgálásban is részesítette. Persze a legcsekélyebb komolyság nélkül.*
- Thalionnak nagyon hiányoztál, ezért valahogy mégis meg kellett büntetnie téged... Bár, én a helyében nem hagytam volna, hogy ennyivel megúszd.
*Felült, s eme cselekedetétől Alya kezei lecsusszantak róla, és a lányka elégedetlen arcot vágva indult most apja felé. Ami persze az ágy végébe mászással járt. Hiswa halovány mosollyal arcán csípte el a kis mászkálót, majd vele együtt felállt. A mester sötét szemeibe fúrta tekintetét.*
- Mondd, hogy nem tart már sokáig ez a felfordulás... Nehezen boldogulok, ha olykor napokra eltünsz. ha tegnap nem látogatott volna meg Aredhel, talán már be is csavarodtam volna ma reggelre. Fárasztóak néha ezek a kis ördögök. Ráadásul úgy tűnik, mintha sosem fáradnának ki.
*Utolsó mondatainál azért ellágyultak vonásai, ahogy az ikreket szemügyre vette.*

*Midőn testvére meghúzta a haját és megrúgta, már éppen visszavágott volna, de apja felkapta, s valamit nagyon magyarázott neki. Thaliont ez nem nagyon érdekelte, csak apja arcvonásait nézte, s szája lassacskán széles mosolyra húzódott. Aztán mikor apja másfelé figyelt, s nem rá, mérges arccal elkezdett kapálózni, hogy újból ő legyen a figyelem középpontjában. Elégedett mosoly ült ki ismét arcára, majd kinyújtotta kezecskéit apja felé, s aranyos tekintettel nyitogatta, s csukogatta markát. Úgy tűnt, ez beválik, ugyanis Mitryas magához ölelte a kis lurkót, aki megnyugodva hunyta le szemét, s szorította apját magához. Aztán elengedte, s a maga kis gügyögő nyelvén mondott pár "szót", ami talán ezt jelenthette, hogy hiányzott neki az apja. De ekkor vége lett a boldogságnak, ugyanis megpillantotta a feléjük tartó Alyát, aki biztosan Thalionka "trónját" szeretné elvenni és apjához bújni. Ezt persze nem akarta hagyni a fiúcska, így kiküszködte magát a mester kezei közül, aki készségesen le is tette fiát. Ezután Thalion húga felé indult, aki közben anyja kezébe került. De ez nem volt akadály a fiúcska számára. Felmászott anyja testébe kapaszkodva, hogy elérje húga haját. Mikor már elég közel volt, kinyújtotta kezecskéjét, s elkapta húgocskája hosszú haját és rángatni kezdte óriási kacagás közepette. Persze a kislány visított, de Thalion annál jobban húzta a haját...*

Anyja közelében biztonságban érezte magát. Egészen addig míg valaki bele nem csimpaszkodott szőke hajába. Alya első reakcióként keserves sírásba kezdett, de amikor meglátta a tettest, aki nem volt más mint az ő bátyja, akkor elhallgatott, s lebiggyesztette alsó ajkát. Morcosan nézett testvérére, miközben heves kalimpálásba kezdett kezeivel. Ez be is vált, hiszen Thalion kénytelen volt elereszteni a szőke fürtöket, ha nem akarta, hogy húga véletlenül orrba találja gyűrni nagy kapálózása közepette. Alya azonnal fel is hagyott a kalimpálással. Most sokkal érdekesebb dolgok foglalták le, mint testvére macerálása. Anyja, és apja. Akik most végre elérhető közelségben vannak neki mind a ketten. Gügyögve nyújtogatta karjait a mester felé, hátha sikerül kicsikarnia belőle, hogy átmehessen hozzá is egy picikét.*

*Mosolyogva nézett kedvesére, majd rákacsintott kezében lévő fiára és így szólt.*
-Nos, ha minden igaz, akkor még a mai nap folyamán befejeződhetnek az építkezések és este vagy holnap este talán már rendes házban alhatunk. A MI házunkban!
*Éppen közelebb hajolt volna kedveséhez, mikor is Thalion kapálózni kezdett, így Mitryas kénytelen volt őt elengedni. Aztán a mester csak széles mosollyal figyelte fia tevékenységét. Azt hitte, hogy anyjához mászik és átöleli, de csalódnia kellett. Ehelyett Alya haját kezdte el cibálni, ami láthatóan nem esett jól kislányának, így a mester közelebb lopakodott, s épp szedte volna szét a verekedő párost, mikor abbahagyták. Mosolyogva nézett kislányára, aki láthatóan alig várta, hogy apja karjaiban tudhassa magát, így a mester nem is habozott. Kinyújtotta ő is a kezeit, majd átvette kislányát Hiswától, s összedörgölte orrát a kicsi orrával.*
-Na mi van, te kis szépség? Tudod, már most olyan szép vagy, mint anyád! Az én kis hercegnőm!
*Azzal nagy, cuppanós puszit nyomott Alya arcára, ami láthatóan tetszett a kislánynak, mert apjához bújt és szorosan átölelte azt kis kezecskéivel. Már amennyire bírta...Ezután a mester fiacskájához fordult és így szólt.*
-Thalion drága....ne bántsd a húgodat! Attól hogy még idősebb vagy, nem jelenti azt, hogy téged jobban kell szeretnünk. Különben is...csak negyed órával vagy idősebb. És tudod, hogy téged is nagyon szeretlek!
*Azzal a rosszcsont kisfiú után nyúlt szabad kezével, s magához ölelte őt is. Közben felnézett Hiswára és széles mosollyal jelezte, hogy nagyon is örül a kicsiknek.*
-Figyelj, ma kapsz egy kis pihenőt. Majd én elleszek velük. Aztán majd éjjel befejezzük a munkálatokat...

*Nézte, hogy dédelgeti kedvese az apróságokat. Kérdő tekintettel nézett a myrtére a kapott pihenő hallatán.*
- Ó, már szabadságolsz is engem? *egy kis grimaszt is sikerült vágnia hozzá* - Nem pihenőre van szükségem Mitryas... Rád van szükségem, hogy itt legyél, ha a segítségedre lennék utalva... És még sok más miatt is szükségem van rád...
~Legfőképpen a közelségedre, mert lassan már arra sem fogok emlékezni, milyen az ölelésed...~
*Szemei egy pillanatig szomorkás fényben csillogtak, de szinte azonnal el is illant belőlük, hogy vidámabb csillogást kölcsönözzenek maguknak a tünde érzéseiből.*
- Bár, ha valóban csupán egy nap választ el a normális élettől, akkor... *ravaszkás mosolya jelent meg szép arcán* - Azt már könnyedén kibírom. De készülj fel arra, hogy néhány napig kitulajdonítalak magamnak a myrtéidtől... na meg a gyerekektől is... De velük szivesen osztozom rajtad.
*Futó csókot nyomott a mester szájára mondata végén, s közben fél szemét az ágyon tevékenykedő fián tartotta, nehogy véletlenül landolni kényszerüljön a földön, ha túl közel merészkedik az ágy végéhez.*

*Sajnos akciója nem érte el a kellő hatást, s Alya könnyen lerázta magáról. És ráadásul még apja karjaiba is kuncsorogta magát. A kisfiú ezt nem nézte jó szívvel. Ő akart apjával lenni, erre meg a húga mindent kitulajdonít magának. Apját és anyját is. Hát akkor mi marad a kicsi, szegény Thalionnak? Miután apja átölelte őt is és testvére mellé került, összehúzta így is apró szemeit, amik most még apróbbak lettek. Már éppen ütötte volna a kislányt, mikor is apja ezt észrevevén letette őt az ágyra egyedül hagyva. Ezt nem vette jó néven, s látta, hoyg nem is nagyon érdekli ő egyiküket sem. Hiswa és Mitryas jól eldiskuráltak és ráadásul megint csinálták azt a bizonyos dolgot. Thalion szomorúan nézett fel hol anyjára, hol apjára. Könnyei megeredtek és halk sírásba kezdett. Nagyon nem tetszett neki, hogy ennyire semmibe veszik. De most talán erre a kis sírásra felfigyelnek. Legalábbis remélte a kis lurkó. Így egy kicsit hangosabb bömbölésbe kezdett, de nem figyelt eléggé, s leesett az ágyról. Jól beütötte a popsiját, de szerencsére nem esett különösebb baja. Persze ez őt nem érdekelte. Elkezdett üvölteni egyre hangosabban és hangosabban. Most már tényleg volt oka sírni....

*Épp apja övéhez hasonló szőke hajával volt elfoglalva, amikor meghallotta bátyja siránkozását. Mire sikerült annyira oldalra fordulnia, hogy lássa, mi történt, akkor már csak azt látta, hogy Thalion leesik az ágyról, és fájó bömbölésbe kezd. Testvére könnyes arca, és sírása megtette hatását. Alya szája sírásra húzódott, majd csatlakozott bátyja bömböléséhez. Így most már mind a ketten sírtak.*

*Mosolyogva hallgatta kedvese szavait, mik nagyon jól estek neki. Aztán forró csók után így szólt.*
-Te döntesz. Én ma tényleg "feláldozom" magamat és a kicsikkel leszek egész nap, meg persze veled, ha itt maradsz! És gondolom, itt is maradsz! Jó lenne! Ugyanis még nem sokat voltam a gyerkőcökkel és ki tudja, miket találnak ki, amiről nem tudom, mi az! Úgyhogy elkél a segítség!
*Kacsintott szerelmére, majd a sírásba kezdő kisfiára tekintett, aki közben sikeresen le is esett az ágyról. A mester először nagyon megijedt, s majdnem el is dobta Alya-t, de aztán megnyugodva látta, hogy semmi baja nem esett Thalion-nak, csak a fenekét ütötte be. Persze az egeket rengető bömbölés nem maradt el. És ennek hatására Alya is elkezdett sírni Mitryas kezében. A mester hirtelen azt sem tudta, mit csináljon, melyik gyereket vigasztalja. De aztán kedvesére pillantott, aki vette is a lapot és Thalion után nyúlt. Addig a mester mosolyogva csitítgatta, ringatta kislányát, s lágy, gyengéd hangon beszélt hozzá.*
-Nyugi...csssss! Hercegnőm....ne sírj....nincsen semmi baj! Nem lett semmi baja a bátyádnak...ne sírj édesem.....
*Azzal egy nagy puszit nyomott Alya arcára, s magához ölelte szorosan, ami úgy tűnt, be is válik. Ugyanis a kislány egyre halkabban sírt, majd végül elhallgatott és elkezdte szopizni az ujjacskáját. Lassan a szemei is csukódtak le. Nem csoda, már lassan délután volt, s a kicsik még elég sokat aludtak. Mitryas széles mosollyal nézte kedvesét, amint Thaliont nyugtatgatja, majd halkan így szólt Hiswához.*
-Mennyire szeretik egymást! Ahogy leesett Thalion, úgy elkezdett sírni Alya is......látod. Hiába a sok verekedés, azért nagyon is kötődnek egymáshoz. Hiszen ikrek is. A mi ikreink....a legszebbek.
*Mosolyogva ringatta a kicsit, aki már-már elaludt, de még egyszer-kétszer felnézett apjára az ujját szopva. Aztán szép lassan elszenderült, úgy mint azt testvére is tette. A kicsi Thalion úgy aludt anyja karjaiban, mint sehol máshol. Teljes biztonságban volt. Bár alig várta, hogy újra csintalankodhasson. Miután a gyerkőcök mély álomba merültek, Mitryas és Hiswa még beszéltek egy kicsit, aztán a tünde lefeküdt aludni, hogy kipihenje magát rendesen. Addig a mester illúziókkal játszadozott és gyermekeit figyelgette Hiswa mellett.*

*Az éjtünde csöndes figyelemmel tanulmányozta alvó gyermeki arcát. Egy sóhajtás kíséretében előre hajolt, és egy-egy jó éjt puszi után gondosan megigazgatta takaróikat. Felegyenesedve még pár percig nézegette a most legalább nyugton maradó ikreket.*
- Szép álmokat...
*Halk suttogása nem ébresztette föl egyiket sem, aztán a tünde elengedte a kiságyat, és felszedegette a földről a széthajigált játékokat. Amennyit csak tudott a hóna alá csapott, meg a kezeit is megpakolta a puha állatfigurákkal, és úgy igyekezett elnavigálni a sátor másik végében álló "gyereksarokhoz". Ott az állatkákat lepakolta helyükre, végül törükülésbe vágta magát a gyerekjátékok előtt. Egy puha kutyust vett kezébe, és elmélkedve forgatta szemei előtt.*
~Milyen furcsa... Egy évvel ezelőtt, el sem hittem volna, hogy nekem valaha gyerekem lesz... Pláne nem ikrek. Most meg itt ülök, azoknak a kicsiknek a játékai előtt, akiket én hoztam világra attól a férfitól, akit életemben először szerettem... és szeretek még ma is...~
- De ha már itt tartunk... Hol van már az apuka? Azt hittem, ma korábban jön...
*Olyan halkan beszélt, hogy a gyerekeket ne verje föl.*

*Sebei még mindig sajogtak, de egészen idáig még megbeszélésen kellett lennie, ahol is megvitatták, hogy hogyan legyen befejezve a város. Nagy nehezen dűlőre jutottak és megígérték az építészek, hogy holnap délelőtt mindenképpen végezni fognak az egésszel. Mitryas ennek nagyon örült, s annak is, hogy végre hazatérhet. Bár félt attól, hogy Hiswa mérges lesz rá. De ezt is túlélik majd valahogy. Mikor meglátta a sátrat, lassított kicsit a léptein, s halkabbra vette a dolgot. Lassacskán leguggolt és óvatosan elhúzta a bejáratot, majd bemászott az óriási sátorba. Hamarosan megpillantotta kedvesét, aki éppen a "játéksaroknál" üldögél. A mester arcára mosoly ült, ki majd elindult kedvese felé. Útközben meglátta az ikreket, akik szépen aludtak a kis ágyacskájukban. Nem bírta kihagyni, hogy meg ne puszilja mindkettőjüket. Ezután anyjukhoz sietett, amilyen halkan és gyorsan csak tudott és egy forró csókot adott neki.*
-Szia édesem! Bocsáss meg, de rendkívüli megbeszélés volt! De holnapra most már legalább biztosan készen lesz a város és beköltözhetünk a saját bejáratú családi házunkba. Ezt garantálom, édesem!
*Azzal adott neki még egy csókot, s rámosolygott.*
-Látom, a kicsiket már elintézted....pedig még úgy játszottam volna velük! Aú!
*Szisszent fel, mikor kedvese egy kissé kényes sebhelyhez ért hozzá. Mitryas tudta, hogy ideje magyarázkodni, úgyhogy nem is váratta meg kedvesét, rögtön belekezdett.*
-Tudod, ígértem Hyry-nak egy párbajt....hát, azt ma játszottuk le. És meg kell,hogy mondjam, nem volt semmi! Jól elbántunk egymással! De a végén átment a próbán vagy vizsgán, amit készítettem neki. EGyre jobban fejlődik......De én most a kedvesemre és az ő állapotára vagyok kíváncsi nem máséra!
*Azzal csókjával leteperte a tündét, s nem eresztette öleléséből.*

*Pont le akarta tenni a kezében lévő játékot, amikor észre vette az emlegetett személy érkezését. Mosolya bűbájosan terült el szép arcán, amíg fél szemmel oldalra sandítva figyelte kedvese settenkedését előbb a kicsikhez, aztán hozzá. De még mielőtt szólt volna bármit is, a myrte betapasztotta száját forró csókjával. Aztán már azt hallgatta, amiket a mester mondott elfelé. Egy érintése nyomán hallotta a férfit felszisszenni. Erre azonnal kérdőn tekintett párjára. Hiszen az előbb még csak megbeszélésről volt szó. Meg is kérdezte volna, hol sikerült begyűjtenie a sérüléseit (mert hamar észre vette, hogy nem ez az egyetlen sérülése), ha a férfi nem tálal ki azonnal a kis csatájukról. Erre már nem kérdőn pillantott rá. sokkal inkább volt nevezhető az a tekintet szúrósnak.*
- Gondolom, ne akarjak tudni a részletekről, hogy milyen ötleteket vethet be egy illúziómágus a csatáiban... Igaz?
*Mondta miután a mester leteprte a szőnyegre.*
- De, ha bele gondolok... legalább már ki is tudsz engesztelni azzal a bizonyos házzal...
*Csalafintán somolygott a myrtére, miközben gyengéden bele túrt a férfi szőke hajába.*
- Remélem, nem bántál el túl csúnyán azzal a szegény lánnyal...

*Csak mosolygott Hiswa kérdésén, de enm szándékozott először válaszolni. Aztán mégis meggondolta magát és így szólt.*
-Ha nagyon szeretnéd tudni, hogy egy illúziómágus mit vethet be a csazáiban, akkor remélem, kielégítelek ezzel az egy szóval is: Bármi! Ugyanis szinte mindent megtehet. Csak a képzelete szab határt a tetteinek. De inkább nem meélnék konkrétumokat....még őrzöm fájó emlékeiket.
*Azzal az egyik kis sebhez kapott, ami a dereka táján helyezkedhetett el. De nem sokáig foglalkozott vele. Hiswa sokkal érdekesebb volt annál a fránya sebnél. A mester még egy ccsókot nyomott kedvese ajkaira, majd mosolyogva, halkan folytatta.*
-Nem bántottam...vagyis hát nem esett nagy baja. Igazából ez amolyan kiképzés volt számára. Mert a végén igen csak szorult helyzetbe hoztam....de kiszabadult. SZóval ügyes volt. Tehetséges lány.....De engem akkor sem ő érdekel most, hanem te! Végre alszanak a gyerekek! Most azt csinálhatunk, amit akarunk. Nem lenne kedved valamihez? Valamihez, amit már túl régen csináltunk?
*Kacsintott szerelmére, azzal újból csókokkal halmozta el. Majd felült, s felhúzta szerelmét is magával. Egy pillanatra elengedte, hogy körülnézzen, aztán szép lassan bevonszolta magukat az ágyba. Abba az ágyba, amiben még egy éjszaka nem aludt. És ma sem biztos, hogy fog....Ravasz mosoly ült ki arcára, s Hiswára nézett.*
-Édesem...azt hiszem, hogy itt túl meleg van. Talán le kellene vetned a felsődet...én is így teszek.
*Egy szempillantás alatt ledobta ruháját felsőtestéről, majd Hiswáról is lehámozta azt gyengéd mozdulatokkal. Már nem bírt vágyainak gátat szabni. Egyre csak csókolta a lányt, s a többi ruhadarabot is kezdte már levetni róluk.*

*A képzelete neki is igen jó volt, így volt néhány kusza gondolata, hogy vajon miket vethettek be a myrték a harcban. Aztán már ki is ment fejéből az egész, mert minden figyelmét kedvesére fordította, aki meglehetősen határozottan vonta magával az ágyba. Hiswa szemöldöke kissé megrezdült, amikor a férfi a hőségre hivatkozva elkezdte lefejteni ruháik felső részét. Mikor testéről lekerült a finom anyagú ruhadarab, a lány ravaszkás mosolyát villantva a mesterre megszólalt.*
- Talán seblázad van a sérüléseidtől... Nem kellene inkább meggyógyítani téged?
*Persze tisztában volt azzal, hogy a legcsekélyebb mértékben sem veszélyesek azok a kis sérülések, de nehogy ilyen könnyű dolga legyen már a férfinak. Mutató ujját Mitryas ajkaihoz érintve tartotta távol magát a csókoktól. Vigyorogva érintette meg a férfi fedetlen felső testén immár látható sebet, mi valószínűleg kis fájdalommal is járt a kedvesnek. De Hiswa gyengéd volt, s épp csak annyira érintette a sebet, hogy az még nagyon messze álljon az erős fájdalomtól.*
- Talán csak nem erre céloztál, amikor arról beszéltél, amit már régen csináltunk?
*Kuncogva szántották végig ajkai a mester nyakát, miközben kezei a férfi hasán kalandoztak ide-oda. De hirtelen abba hagyta a tünde, és visza hőkölt.*
- Ó nem... te biztos a gyógyításra gondoltál... *és ártatlan képet igyekezett vágni a dologhoz*

*Nem szólt semmit sem, csak rázta a fejét, hogy neki ugyan nem kell gyógyítás. Azok a kis sebek majd idővel begyógyulnak. Ettől nagyobb sdebe is volt már. Amit ugye a csatában szerzett még Ronyában. De most nem akart ezekre gondolni. Csakis kedvesével akart játszadozni, mint régen. Amint szerelme keze a hasán található sebhez ért, kicsit megránudul Mitryas felsőteste, de bírta. Nem fájt azért annyira, hogy most ne élvezhesse ka tünde érintését. Aztán átadta magát Hiswa kényeztetéseinek. De mikor a lány megállt, Mitryas csalódottan csóválta meg a fejét.*
-Én kis drága butusom! Ez nekem a gyógyítás, amit eddig csináltál! Ez mindennél hatásosabb! Úgyhogy ne is késlekedjünk! Folytassuk!
*Azzal végleg lehámozta róluk a többi ruhát is, így mezítelen testüket betakarta a takaróval, ami csak az elején maradt rajtuk. A további "csata" során már leesett róluk és az ágyról. Mitryas magához szorította kedvesét, s csak csókolta. Kezeivel a lány testrészeit kényeztette. Hol ide nyúlt, hol oda. Azt sem tudta, merre tapintson, oly régen járt már kedvese testén. De most újra feltérképezi. Százszor meg százszor. Ajkai forrón követték a tökéletes idomokat, s lassan lejjebb kúszott fejével a lány testén belekezdve a szokásos kis "kirándulásába", mit mindig így kezdett. A tünde keblei most még teltebbnek tűntek, mint valaha. A myrte alig bírt betelni a látvánnyal. Aztán lejjebbb, egy kényesebb helyre érve elidőzött egy kicsit, s végül a lábakat célozta meg. Aztán ismét felfelé haladván egyszer csak kedvese szemébe nézett, majd átadta a "parancsot". Kedvese óvatosan megfordult, s Mitryas újfent birtokába hajtotta szilaj vágyait, s Hiswa nagy örömére testük ismét egymáséhoz simult. A mester végigcsókolta Hiswát a gerince nyomán, miközben kellemes mozgásokat végzett testével. Remélte, hogy a kicsiket nem ébresztik fel. Nem is kellett ettől félniük. Így vígan folytatta tevékenységét.*

*Idegei pattanásig feszültek a myrte csókjai, és szenvedélyes érintései közepette. Vágyai az egekbe szöktek, és nem érdekelte most más csak a myrte, és saját maga. Ebben a pillanatban a világ egy eldugott kis résszé zsugorodott körülötte, melyben csupán ez a sátor fért el, benne négyükkel. Igen, négyükkel, mert azért a gyerekeikről nem tud teljesen megfeledkezni. Ez persze nem zavartatta abban a cselekedetében, hogy újra hódoljon vágyaik kielégítésének. Érezte, hogy szerelme is alig tud betelni testével, és a gyönyört fokozó érintésekkel. Hiswa kibontakozott a férfi öleléséből, és újra szembe fordult vele. Néhány hosszú pillanatig csak néztek egymás szemébe, majd a tünde vontatott lassúsággal előre hajolt, és érzéki finomsággal kezdte ízlelgetni a férfi ajkait. Idővel kissé elhúzódott, és a fekete szempárba mélyesztve tekintetét megszólalt.*
- A harcok végén megfogadtam, hogy többé egyetlen éjszakát sem töltök nélküled. De, mióta itt vagyunk...
*A modatot elharapta, mert nem akart mégsem azokról az éjszakákról beszélni, amiket egyedül töltött itt. Inkább bocsánatkérőn elmosolyodott, és folytatta, amit az előbb félbe hagyott. Forró, de méznél is édesebb csókjai válogatás nélkül kerültek a férfi minden porcikájára, ami a tünde felfedező útjába került.*

*Nem volt semmi, ami ezen az éjszakán történt vele. A mai második csatáját vívta, de ez sokkal kellemesebb volt, mint az előző. Egyfolytában csak mosolygott, mást nem is tudott csinálni nagyon az eszeveszett érintések közepette. Jól esett neki végre ismét kedvesével lenni eme hosszú idő után. Aztán a nő szép szemeibe nézve így szólt.*
-Édesem.....nem tudok semmit sem ígérni. De egyet biztosan. Hogy megpróbálok minél többször hazaérni időben és nem elhanyagolni titeket! Az éenne a legnyagyobb hibám a világon, ha megtenném! Tudod, hogy mennyire szeretlek titeket!
*Azzal tovább folytatták csodálatos nászukat. A mester fáradtan pihent el kedvese mellett, de szemeit le nem vette a lányról, mosolya le nem hervadt arcáról. Csak nézte és nézte a hőn szeretett nőt, majd a kicsikre tévedt pillantásai után halkan megszólalt.*
-Ha éjszaka felébrednének, te csak maradj itt az ágyban! Én majd elintézem, hogy nyugton legyenek és ne zavarjanak az alvásban!
*Azzal kacsintott egyet, s ismét megcsókolta kedvesét. Nagyon kellemes volt az éjszaka minden egyes perce. Jó volt hallani a kicsik szuszogását, kedvese lélegzését, a saját szívverését. Már régóta nem volt ily nyugodt éjszakája. Lassan isméát szólásra nyitotta ajkait, mert nem bírt csendben maradni.*
-Gondolom elvoltatok sétálni vagy valami....vagy mégis itthon maradtatok? Múltkor egészen jól elvoltatok Areddel....rendes teremtés! Egy ihazi tünemény az a lány! De tudod egy dolog nagyon aggaszt. Mylene még mindig nem jelent meg nálunk. Pedig biztos hallott a kicsik érkezéséről....Talán haragszik, maiért nem értesítettük? Nem tudom, de ez nagyon aggaszt....
*Ismét csen borult a nagy sátorra. Mitryas szőka hajába túrt, majd kedvesére tekintett gondterhelt szemekkel tanácsot kérve.*

- Tudom, hogy szeretsz... Azt is, hogy ha teheted, itthon vagy amennyit csak lehet. Nincs szükség ígéretre, mert ismerlek, és tudom, hogy anélkül is igyekszel mindent megtenni értünk.
*Elhallgatott, s lágyan végig simított a szőke tincseken.*
- Biztos vagyok benne, hogy Myl, még ha haragszik is, azonnal megenyhül, amint megpillantja a két kis ördögfiókát.
*Bíztatón csókolta meg kedvesét.*
- Bízd a kiengesztelését a lányodra, és a fiadra. Persze majd én is igyekszem megbékíteni a húgodat, ahogy csak tudom. Ne aggódj!
*Közelebb bújva a myrtéhez jutott csak eszébe, hogy hosszú napok után először fekhet így szerelme karjában. Talán a kínzó távolság szülte nála oktalan félelmeit a myrtétől. Hiswa egy utolsó csókot nyomva a mester szájára, hajtotta fejét Mitryas mellkasára.*
- Fáradt vagyok szerelmem. Kész küzdelem a gyerekeket elaltatni... *lusta csókot nyomott a myrte bőrére, és mosolyogva hunyta le szemeit* - Szép álmokat Mitryas!

*Mosolyogva hallgatta kedvesét. Jól estek neki ezek a szavak. Nem is tudott mit mondani rájuk. Sok dolog nem jutott eszébe. Csak elképzelte, milyen is lesz majd, mikor Mylene megjelenik és a kicsik elkezdik "kíbozni". El is nevette magéát, s egy illúzió képében ezt meg is osztotta kedvesével.*
-Hát, nem ők a legaranyosabb gyerekek a világon? Igazad van, biztosan örül majd nekik. Csak idő kell neki....és Myrthar miatt is fáj a szíve. Sok baj zúdult most szegényre. És én is hiányzok neki. Amióta veled vagyok együtt, kevesebbet foglalkozom vele. Csak az a baj, hogy rátok is alig van időm! De majd valahogy ezt a problémát is megoldjuk, közösen!
*Rámosolygott kedvesére, majd utolsó csókjaik után mindketten készülődtek az alvásra. Mitryas még simogatta egy ideig kedvese gyönyörű hajzuhatagát, majd lassan lehunyta ő is a szemeit, s halkan ennyit suttogott.*
-Jó éjt Szerelmem!
*Azzal szép lassan elaludt szépeket, és csodásakat álmodva. Annyira kellemes volt végre rendes ágyban aludni a keedvese mellett. Ez már nagyon hiányzott neki. Nyugodalmas éjszakája is volt...Csupán kétszer kelt fel a kicsik miatt, akik pár aranyos illúzió után már el is nyugodtak és aranyosan visszaaludtak...*

*Aredhel Narmolanya a délután utolsó óráiban érkezett meg a
myrték földjére. A barátnőjét, Hiswát kereste, de legnagyobb sajnálatára nem
találta őket a nagy sátorban.*

~Hmm, valószínűleg nem kellett volna bejelentés nélkül
jönnöm. talán elmentek valahová sétálni. Két ilyen örökmozgót, mint az ikrek,
nehéz lehet kifárasztani.~

*Efféle gondolatok jártak a fejében, míg kutatva nézte a
sátrakból alkotott utcákat. És akkor észrevett valamit. A sátortábor mintha
kissé elhagyatottabb lett volna, mint amire utolsó ittlétekor tett
megfigyelései alapján emlékezett. Sőt. Arednek olybá tűnt, igen sokan
kiköltöztek innen. A lány a távolba nézett, és örömtől csillogó szemmel,
elégedetten szemlélte az immár teljesen kibontakozott város körvonalait. A
szigeteken drágakőként csillogtak az épületek fénylő ablakai és a lassan
leszálló alkonyban szinte remegni látszott a kép.*

~Mint a legszebb délibáb, amit egész eddigi életemben
láttam.~

*A lány leült egy nagy kőre és csendben gyönyörködött a
látványban. A vöröslő nap utolsó sugarai aranyszínben fürösztötték Ared arcát.
A béke áradt a földből, szinte kézzelfoghatóan. Ared egy kis idő múltán arra
lett figyelmes, hogy pár myrte kis csoportba verődve óvatosan közelít felé.*

~Mi a szösz. Mintha támadástól tartanának.’

*Végignézett magán. Kopott erdőjáró hasított bőr nadrágja és
zekéje nem rejtette el a véznaságát.*

~Mintha én képes lennék bárkit is megtámadni!~

*Halkan felnevetett, majd jókedvűen megszólította a közeledő
myrtéket.*

-Jó estét, urak! Fogadják gratulációmat. Az új lakóhelyük egyszerűen
lélegzetelállító.-

*Kissé sértődötten vette tudomásul, hogy udvarias köszöntése
süket fülekre talált, és az immár őt magát közrefogó férfiak morcos képpel
bámulnak az arcába. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy mi történt, amikor az
egyik, talán a vezetőjük rákérdezett ittléte okára.*

-„Kit keresel itt, hölgyem? Mi a célod? Mióta járod a
földünket?”-

*Ared egyre bosszúsabb lett, elvégre nem ez volt az a
fogadtatás, amire számított. Szokásától eltérően kihúzta hát magát és
fensőbbséges arcot vágva szólt a férfiakhoz.*

-A barátnőmet keresem. Az a célom, legalábbis az első. A
többihez nincs túl sok közötök. És körülbelül egy órája érkeztem, de lassan már
indulok is. Mert ahol nem látnak szívesen… Egyébként Aredhel Narmolanya vagyok,
mágus.-

*Szúrósan nézett a férfi szemébe, hiszen az elfeledkezett a
legelemibb udvariasságról is a bemutatkozást illetően.*

-„Sűrűn jársz erre, asszonyom?”-

*Ared kezdte elveszíteni a türelmét.*

-Egy kezemen meg tudom számolni az itteni látogatásaimat. De
ha mostantól ez a módi járja, inkább nem is jövök.-

*A férfi még közelebb húzódott a lányhoz, föléje tornyosulva
jócskán le kellett hajolnia, hogy Ared szemébe nézve szólhasson hozzá.*

--„A mágiának mely területét műveled? Fontos kérdés ez,
kérlek, válaszolj őszintén.”-

*Ared meghökkenve bámult a férfi arcába. Aztán vállat vont
és egykedvűen közölte.*

-Isthar vagyok. Fényhozó.-

*A halk sóhajok hallatán körbenézett, s mintha amolyan
megkönnyebbülés-félét vélt volna fölfedezni a myrték arcán.*

-„Megkérlek, mutass valamit a tudományodból.”-

*Ared eddigre már teljesen megzavarodott.*

- Mi ez, uraim? Kihallgatás? A jó kislányok igazolják
magukat?! Voltaképpen mindegy, úgyis eléggé sötét van már… Adjatok helyet!-

*Gyanakvó tekintetektől szemlélve a lány pipacspiros arccal
kotorászott a tarisznyájában, mígnem végre a kezébe akadt a gyertyákat tartó
kis zsákocska. Könnyű lépteivel körbejárta a férfiakat, itt-ott letéve egy-egy
gyertyát. Aztán a kör közepére állt. Lehunyta a szemét és a fényre gondolt;
lassan ezüstösen fénylő aura vette körül. Amikor úgy gondolta, hogy elég már a
komédiázásból, kinyitotta a szemét és kiejtette a varázsigét:*

-Luminallë.-

*Pördült egyet és úgy intézte, hogy a mágia a myrték
szemének láthatóan érje a gyertyákat. Apró aranyszínű szikrák pattogtak, míg a
kanócok mindegyike lángolni nem kezdett. Sosem látott finomságú színekben
pompáztak a gyertyalángok, s még Ared is meglepődött.*

~Hűha, nem is gondoltam volna, hogy ilyesmire is képes
vagyok. Ezek a színek… levélzöld, tengerkék, az ibolya színe és az
elefántcsonté, és amott indigó meg bársonyos bordó. Na, kíváncsi vagyok, mit
szóltok ehhez, kiskomáim!~

*Még inkább elámult, amikor észrevette, hogy az előbb még
durva és faragatlan módon viselkedő férfi letérdelt előtte.*

-„A bocsánatodat kérem, mágus. Kérlek, engedd, hogy
megmagyarázzam az előbbi viselkedésünk okát.”-

*Ared ezen annyira meglepődött, hogy ö maga is letérdelt,
szemben a myrtével. Amikor pedig a férfi megfogta a kezét és megcsókolta azt, a
lány egyszerűen leült a fenekére. Nem jött ki egyetlen hang sem a torkán, így
aztán inkább kérdően nézett a vezetőre.*

-„Mostanság az est leszálltával árnyakat látunk kószálni és
különös, suttogó hangok vesznek körül minket. Többen eltűntek közülünk és a
föld népe félelemben tölti az éjszakákat. Ezért aztán esténként elindulunk,
hogy valamelyes védelmet biztosítsunk a magunk számára. Ezek a jelenségek
ugyanis mágikus eredetűek, de különböznek a mi varázslatainktól, így minden
idegent kikérdezünk, aki sötétedéskor erre jár.”-

*Ared elgondolkodva figyelte az arcukat, majd bólintott.*

-Jól teszitek. Már nem haragszom, teljesen érthető a
reakciótok. Rájöttetek valamire?-

-„A sötét mágia hatásait ismertük fel, de a forrását nem
találjuk. Pedig egyre sürgetőbb a dolog, hiszen már az alkonyat beálltával is
zaklatnak minket az árnyak.”-

*A lány biztosította a myrtéket a jóindulatáról, majd
elköszönt tőlük.*

-A viszontlátásra urak! Majd én is szétnézek hazafelé menet.
Kérem, adjátok át üdvözletem Mitryas mesternek és Hiswának; őket kerestem
eredetileg. de úgy látszik, egy következő alkalommal teszem majd a tiszteletem
náluk. Szerencse kísérje az őrjáratot!-

*Elindult hazafelé. Ahogy egyre beljebb hatolt az erdőbe,
kis fénygömböt idézett maga elé, hogy világítsa be az ösvényt. Talán tíz percig
bandukolt csendben, amikor baljós sutyorgást hallott. Megállt és körülnézett.
Az egyre vastagabb sötétségen kívül nem látott semmit. Újra elindult, de szinte
azonnal megállt. Úgy érezte, mintha körbefogták volna, és valamiféle lények
éles szemekkel lesnék. Megborzongott; a vastag köpeny és a bőrruha védelmében
is libabőrös lett. A félelem egyre erősebben kerítette a hatalmába és egész
testében remegni kezdett. Addigra az árnyak már szorosan körbevették és újra
hallotta azt a furcsa, kántálás-szerű suttogást is. Szinte öntudatlanul indult
el abba az irányba, amerre a feketénél is sötétebb alakok húzták.*

~Üresség, hideg, reménytelenség, fájdalom…~

*A szavak zakatoltak Ared elméjében, s a rettegés szinte
alakot öltött. A lány fénygömbje kihunyt; egyszerűen szertefoszlott. A sötétben
botladozva haladt egy darabig, majd ismét megállt. Dögletes szagot érzett.*

~Poshadt mocsár bűze és dögszag. Mintha valami
kobold-kolónia lenne a közelben~

*Szédülést mímelt, s leült a földre.*

~A kis korcs. Erős a mágiájuk, és néhányan közülük igen
gonoszak. És ha a sötét mágiába ártja magát egy ilyen…MI a fenének kellett
éppen nekem ezekbe botlani?!~

*Érezte, amit a düh átjárja a testét és őrült félelmét
ketrecbe zárva átveszi az irányítást.*

~Kobold és fekete mágia. Mit tehetek én itt? Egyedül!?~

*Lázasan keresgélt emlékezete legrejtettebb zugaiban.
Ismerte a koboldokat, még az apja udvarából. A nagy többségük a hatalom és az
arany bűvöletében él: számító és kapzsi kis lények. Félelmetes ravaszságukkal a
legkisebb lehetőséget is megtalálják, megragadják, és el nem engedik; akár
önnön életük árán sem. Vannak közöttük tudósok is, nagy erejű mágusok. Ritkán
lehet találkozni velük, hiszen amennyire óvják a kincseiket, annyira
féltékenyek a tudásukra is. Aredhel beszélt már ilyen kobold-mágusokkal, hiszen
apja tróntermében sok fura szerzet megfordult. A többségük dölyfös volt és
lenéző; kicsiny termetüket bőven ellensúlyozták viselkedésükkel. Nagyrészt a
sötét mágiát gyakorolják: életmódjuk és történelmük ösztönösen hajlik efelé. Az
mindenesetre bizonyos, hogy egy kobold-mágust nem szabad alábecsülni.*

*Ared összeszedte a gondolatait, s eközben egyre hidegebb
lett, és a levegő is mintha egy nyúlós, nyirkos masszává változott volna. És szinte
az elviselhetetlenségig fokozódott a bűz. A lány fuldokolva kapkodta a levegőt
és ismét elfogta egy pánikroham. Az árnyak – megérezve a félelmét – közelebb húzódtak,
és folytonosan szűkülő kört formáltak. Sikolyokat hallott a távolból és egyre
inkább hatalmába kerítette a rettegés.

Utolsó erőfeszítésével a nyakában függő medál után nyúlt. A
kis amulett a tenyerébe illett, tapintása biztonságot adott a lánynak. A távoli
otthon képe sejlett fel a lelkében; lehunyt szemhéja mögött kicsiny szikrák
gyúltak és fényük bátorságot öntött Aredbe, aki átadta magát a medál által
közvetített emlékeknek. Újra az annyira kedves erdőben bóklászott kislányként;
hallotta rég halott édesanyja hangját, érezte bátyjai ölelését és látta apja
komoly, méltóságteljes pillantását. Előbukkantak álomfalvi életének képei is.
Haran, a hűséges barát, gyermekkorának társa, akiről csak az istenek tudják,
merre járhat most. A mindig jókedvű Tasha és a szívének oly kedves Aldo arcát
is felidézte. Ekkor már szinte égetett a kezében a kis medál és ezüstfehér fénye
átszűrődött az ujjai között.*

~Le kell győznöm ezt a félelmet. S ha mégsem lennék elég
erős, legalább most megpróbáltam, nem futok el. Meg kell tennem, ha magamért
nem is tudnám, akkor legalább az új otthonomért. És azokért, akiket a szívembe
fogadtam.~

*A lány ismét lehunyta a szemeit, és amint a barátaira
gondolt, abban a pillanatban meg is jelent az arcuk a lelkében. Látta Hiswát a két
gyönyörűségesen kacagó gyermekkel, a myrte mestert és Sellyt és az immár
barátjává előlépett Ivant is. Lassan kirajzolódott egy másik férfi alakja.
Lángok ölelték körül, és a szikrák közül fáklyánál, tűznél fényesebben
ragyogott a szeme.

Ared sóhajtott egy aprót, boldogat és megerősödve, acélozott
akarattal nyitotta ki a szemeit. Az őt körülvevő árnyak távolabb húzódtak és a
baljós sutyorgás is halkult. A lány számba vette a fegyvereit. Két tőrén és a
pálcáján kívül csak egy csúzlija volt, s bár az igencsak hatásos fegyvernek
bizonyult némely esetben, most úgy döntött, hogy kár kísérleteznie vele.
Levette az erdőjáró köpenyét, letette rá a tarisznyáját. elővette a
sárkánykönnyel teli fiolát és óvatosan pár csöppet öntött a tartalmából a
tenyerébe. Finoman bedörzsölte vele az arcát, a mellkasát és a karjait.
Tisztában volt azzal, hogy a koboldok legriasztóbb rémálmát a sárkányok
jelentik, így remélte, hogy valamelyes védelmet biztosít számára a könny. Tőreit
a nadrágja derekára erősített tokba dugta hátul, míg pálcáját a kezében tartva
elindult a bűz forrása felé. Az árnyak tisztes távolból kísérték.*

*Ahogy egyre ritkult az erdő és bántóbbá vált a szag, a lány
érzékei kiélesedtek. Kilépett a fák közül és amikor meglátta a holdfényben
fürdő tisztást, tudatosult benne, hogy megtalálta az iszonyat forrását.
Körülnézett, s az első pillanatban elborzadt. Körös-körül különféle alakokat
látott törökülésben. Volt itt bőven képviselője minden nemzetségnek. Mágusok,
myrték, valdák, seldék üldögéltek egymás mellett szépen sorban; sőt, még néhány
koboldot és tündét is látott. meglepetésére a tisztás másik felén erdei állatok
heverő alakjait vélte fölfedezni.

Figyelmesen megnézte a hozzá legközelebb ülő áldozat
arcvonásait. Mágus volt, férfi. Az első pillantásra egy gyönyörű szobornak is
vélhette volna: a szépen metszett arcélen megcsillant a hold fénye, mintha az
is gyönyörködne benne.*

~Valószínűleg csatamágus lehet, itt hevernek a fegyverei a
lába előtt… milyen jóképű… szinte tünde-szerűen szép.~

*Kis ideig gyönyörködött a márványsimaságú arc vonásaiban,
majd nagyot sóhajtott.*

~Az nem lehet, hogy egy ilyen kis bűzös vakarcs miatt
ennyire sok lélek essen rabságba.~

*A férfi szemei ugyanis nyitva voltak, de élet nem fénylett
bennük: mintha egy hideg és mély kútba nézett volna a lány. Elfordult a
csatamágustól és kutatni kezdett a kobold után. Surranó macskaléptekkel, csendben
kerülgette a szabályos körökben ülő áldozatokat. Óvatosan mozgott: nem akart
hozzájuk érni, mert szinte tapintani lehetett az őket összetartó gonosz erőt.*

*Amikor a lélektelen testek gyűrűjébe lépett, mintegy
varázsütésre vörös fényt adó gyertyák lángja lobbant, kísérteties fénybe
burkolva a tisztást.*

-„Itt az én újabb alattvalóm. Gyere közelebb, kicsikém,
köszöntsd illően az uradat.”-

*Nyekergett egy reszelős hang. Ared lehajtott fejjel indult
a hang irányába, s közben csendesen fuldoklott a bűztől. Mereven mozgatta a
tagjait, mintha révületbe ejtette volna a kobold hangja, és közben egyre csak
azon járt az agya, hogyan is harcoljon. Tudta, hogy a harci tapasztalata túl
kevés, és bár talán bírná erővel, alig ismert párbajozós varázslatokat.
Szerette volna varázslattal elintézni viszont az ügyet, mert nem akarta sem
magát, sem padig a fegyvereit bemocskolni a szutykos kis jószággal.*

~Talán a meglepetés erejével kellene hatnom rá. Gyors
vagyok, könnyű és valószínűleg nem számít ellenállásra. Remélem, nem várja el,
hogy hűséget nyilvánítsak felé…~

-„Jajj, te kis félénk, nyilván elgyengültél az én hatalmas
erőmtől. Jöjj hát ide, egészen közel, és térdelj le elém, hadd vegyelek
szemügyre.”-

*A lány lélegzetét visszafojtotta a hallatlan büdösség,
amint megközelítette a koboldot. Legbelül rázni kezdte a hideg, és bőszen
reménykedett abban, hogy minél hamarabb adódik valami olyan helyzet, amit
kihasználhat. Letérdelt a kobold elé. Térde éles köveken nyugodott, így amíg a
kobold a feje körül szöszmötölt, Ared észrevétlenül lejjebb eresztette a
vállait, meggörnyedt és óvatosan a kezeibe vett egy-egy nagyobb követ. Amikor a
bűzös rémség elkezdett fejhangon kántálni, Ared felemelte kissé a fejét, majd a
pillanat tört része alatt mindkét, kezében lévő kővel a koboldra támadt. Összeszedte
minden erejét és beleadta az ütésekbe, majd gyorsan felpattant és egy hatalmas
ugrással a kobold mögött termett.

Üvöltés rázta meg a fákat, és másodpercekkel később a lány
érezte, hogy egyre fogy az ereje. Mintha elszívná valami. Cikázva futni kezdett,
átugrálva a körben ülő alakokon, s közben látta a teste mellett elsuhanó vöröses
csóvákat. Némelyik meg is perzselte a bőrét. Gyengülve, akadozó lélegzettel
rájött, hogy innen tovább nincs menekvés, szembe kell szállnia a kobolddal,
vagy futhat addig, amíg össze nem esik. Lefékezett hát a lendületén, és
pálcáját előkapva kimondta az első varázsigét, ami eszébe jutott.*

-Flagellum-

» 02. Myrte-földi fogadó - Carmellyé közelében