01. Carmellyé

- Ha ölni akarnék, akor mostanra mind halottak volnának.
Hiswa tudta, hogy szavai hidegen csengnek, ám nélkülözhetetlen volt ha azt akarta, egyértelművé váljon, hogy nem akarta a myrtéket bántani. Persze a mágus az más lapra tartozik. Ő más tészta. Legalábbis szívesen egyengette volna meg a fickót, ha nem avatkozik közbe Mitryas.
- Csupán némi nézeteltérésem volt a csatamágussal, akivel összefutottam. Ennyi történt. Másról szó sincs.
Nézett határozottasn a férfira, igyekezve palástolni zavarát. Mert zavarban volt. Nagyon is. Legszíveseben elmondott volna neki mindent kettejükről... a gyerekeikről... mindenről... még arról a bolond istenségről is, aki ezt tette velük. De nem tehette. Már megízleltették vele az istenek a haragjukat. Újra nem fog ebbe a hibába esni.
- Volt egy kis rendezni való tartozásom a csatamágus felé. Mélységesen sajnálom, hogy ezzel felfordulást okoztam a kastélyodban Mitryas mester.
És ennyi. Nem óhajtotta eljátszani a hülyét, mint aki nem tudja kivel áll szemben.

- A sajnálatoddal kapcsolatban vannak kétségeim. Nem úgy tűnsz mint, aki annyira elveszti az önuralmát, hogy ész nélkül, meggondolatlanul cselekszik. Ráadásul előnyben is vagy velem szemben, hiszen míg te tudod, ÉN ki vagyok addig nekem fogalmam sincs arról, TE ki vagy.
*Látva, hogy a nő csaknem szóra nyitotta a száját, ezt megelőzendően emelte fel kezét, jelezvén, hogy hallgasson még.*
- Ám hagyjuk a bemutatkozást. Az jobban érdekel, milyen ok vehet rá egy elfet, hogy más birtokán, más személy otthonában rátámadjon "vendéglátója" egyik barátjára. Bár botorság az ittlétedet vendégként kezelnem, hiszen igazság szerint nem tudok olyanról, hogy hívtam volna valaha is magad fajta vendéget a földjeinkre.

- A nézeteidet mindig is nagyra értékeltem Mitryas. Ám nézd el nekem, ha nem várom meg, hogy ide csődítsd a myrtéidet és "lebilincselő" beszélgetésben folytathassuk tovább ezt az érdekfeszítő szóváltást.
Nem akarta bántani. Soha nem szeretné összemérni vele az erejét. Már csak azért sem, mert nagyon is tudta, a férfihoz képest ő egy porszem, semmi más. A mester úgy seperné el az útjából, mint tehetetlen hópihét a szélvihar.
Nem is volt abban az állapotban, hogy megengedhessen magának hosszas csatározásokat. Olyat meg pláne nem aminek egyértelműen vesztese lehetne csupán.
Ehelyett... Hirtelen a myrte elé lépett, lábujhegyre emelkedett és mielőtt a férfi észbe kaphatott volna, már ajkaira is tapasztotta száját.
Érezte, hogy majd kiugrik szíve a helyéről. Már az az aprócska tény is megdobogtatta a szívét, hogy múltbéli párja előtt állhatott. De most... Most érezte ajkán a mester forró ajkait.
Rettegett, hogy eltaszítja magától, de nem lepődött volna meg ezen sem. Hiszen nem emlékszik rá.
De akkor is egész lényével érezte a boldog érzést amit az nyújtott neki, hogy érezhette a férfi bőrének melegét, kezének érintését. Azt hitte, hogy bizonyára nem is ért hozzá, csak saját vágyát éli meg valóságként.
Elméjében csak annyi visszhangzott a férfi felé, amit igyekezett lélek-kutászi tudását latba vetve eljuttatni a myrte lelkébe.
~ Engedj szabadon... Engedj szabadon... ~
A pillanat elillant, s Hiswa úgy ugrott hátra a mestertől mintha áram ütés érte volna. Nem szólt semmit. Egy pillanattal később már el is tűnt az ajtón kívül.
Futott, ahogy csak a lábai bírták. Amiket igazság szerint eléggé gyengéknek érzett. Túl sok volt mára a harcból és túl nagy utat tett meg egyetlen nap leforgása alatt.
Állapotos volt, bár ennek még nem voltak nagyon szembe tűnő jelei testén. De a mester éppúgy észlelhette a testi közelségnek köszönhetően mint ahogy Aldo is észrevette rajta állapotát.
Futott egyik folyosóról a másikra. Közben végig két dolog járt a fejében. Egyik az volt, hogy ki kell innen jutni mielőbb. A másik az, hogy vajon a myrte még most is ott áll csodálkozó ábrázatával a terme kellős közepén?
De ezt nem tudja meg talán soha. Most amúgyis egy fontos cél létezhet számára: biztonságban kiérni a kastélyból és mihamarabb elhagyni a myrte fővárost.
A kisebb településeiken úgysem fog senkinek szemet szúrni kiléte, hiszen úgyis csuklyás köpenyébe rejtett arccal mászkál naphosszat.

//Aldo, ha gondolod, akkor összefuthatunk a kapun túl. Very Happy

Mester neked meg köszönöm a játékot... még találkozunk remélem Wink

//

*Kételkedett abban, hogy bármit is tudhat a vele szemben álló nő az ő nézeteiről. Ugyan honnan is tudhatna róla bármi olyat, amit csak a vele szorosabb kapcsolatban lévőknek van szerencséjük megismerni.
Kizárt, hogy ez a furcsa elf lány tudjon róla bármit is. Legalábbis Mitryas erre gondolt. Egészen addig, míg gondolatmenetének megálljt nem parancsolt egy meglepő és nem előre kiszámítható mozzanat, melyet ennek a hozzá képest még igen csak fiatal elfnek tudhatott be.
Lehet, hogy a mester hatásosan fojtotta a szót egy kézmozdulattal a nőbe, ám most a nő fojtotta belé a szót, s nem épp egy kézmozdulattal érte el ezt.
Mitryas döbbent pillantása árulkodott arról, hogy mennyire nem számított most arra, hogy a kastélyát felforgató betolakodó csókkal bírja hallgatásra.
Megdöbbent, sőt még egy röpke pillanat erejéig, még düh is átfutott elméjén. Hiszen ez mégis csak arcátlan cselekedet a myrte mesterrel szemben. Kezei automatikusan ragadták meg a karcsú elf karokat ám végül mégsem taszította el magától. Érezte a testét átjáró kellemes melegséget, mely mintha ismerősnek tűnne most számára. Mintha mindig is erre a csókra vágyott volna.
Aztán ujjai erősen megragadták a nőt és kissé hezitálva de végül mégis viszonozta a csókot. Érezte a testéhez simuló elf bőrének forróságát. Na meg saját ébredező vágyait is melyek eddig, mintha mélyen eltemetve szunnyadtak volna valahol lelke legmélyén.
Nézte az elf hosszú, fehér fürtjeit ahogy vállán előre omlottak. Gyönyörű teremtés volt. Ezt az első pillanatban is látta, hiszen nem volt ő vak.
Majd a lány törékenységet sugárzó teste teljes egészében a myrtéhez simult. Furcsa érzés volt ez neki. Olyan volt, mintha... mintha érezné a másik hasának finom kidomborodását. Különös - gondolta és kezei lassan lentébb kezdtek vándorolni a karokról át az elf derekának karcsú vonalára.
A mester szemei zavarodottságot tükrözve pillantottak az elf kinyíló szemeibe.
Ez volt az a pillanat, amikor ez a különös és mégis az érzékeit letaglózó varázs hirtelen szertefoszlott. Belülről érezte a nő vágyát arra, hogy eressze szabadon. Szinte az egész lelke ezt üvöltötte felé és Mitryas engedett a fájdalmasnak tűnő kérésnek.
Az elf ekkor kisiklott kezei közül és elugrott tőle. Egy futó pillantás, ennyit vethetett rá csupán mielőtt a lány sarkon fordult és kiviharzott a teremből.
Mitryas meg csak állt ott a helyiség közepén, mint akit villám súlytott és szemeinek egyetlen rezdülése nélkül meredt arra, amerre az előbb még karjaiban tartott fehér hajú szépség elmenekült.
Mert menekült tőle ebben biztos volt. Úgy ahogy ez az elf nő futott csak a menekülő vadak futnak, akiket üldöznek.
Pedig a mester egyetlen szóval sem hívta továbbra sem az őröket. De még csak meg sem kísérelte ott tartani ezt a különösen felháborítóan viselkedő elfet. Mert hiába a felháborító cselekedet azért a mester úgy gondolta, ez a csók megér annyit, hogy futni hagyja.
Más is motoszkált azért fejében. Fura volt, de mintha úgy érezte volna, hogy az elf állapotos. Éppen ezért nem tudta hova tenni magában a dolgot.
Végül mégis lerázta magáról a heves elfhez kapcsolódó gondolatait és a legközelebbi ablakhoz sétált.
Nem kellett azon agyalnia, hogy vajon merre fog távozni az elf a kastélyból. Ő maga hozta létre az egészet, így aztán nem volt olyan benne, ami titokban tudna maradni előtte. Ezen helyen szószerint is értelmezhető volna, hogy a falak beszélni tudnak. Persze a maguk módján és annak, aki létre hozta ezt a fizikai valósággá teremtett illúziót.
Mitryas nézte a kastélyból kisétáló köpenyes alakot. Magas, karcsú testét akár nehéz páncélzat mögé is rejthetné, hiába, mert a mester pontosan tudta, kit rejt a csuklya.*
~Vajon miért gonolom úgy, hogy még össze fog minket hozni a sors valamikor?~
*Nézte ahogy a fehér köpeny elvegyül a kinti tömegben.*
~Legközelebb nem hagylak meglógni.~

//Én köszönöm a játékot! Smile

//

*Csapzott hajjal forgolódott fekhelyén, melyen hetek óta pihentette fáradt testét, sérült karját. Eme mostani álma annyira valóságosnak tűnt, hogy szinte már érezte a szentélyben, majd az elbűvölt folyosón lezajló küzdelem nyomait minden egyes porcikáján. Álma legvégén járhatott, amikor hirtelen rájött, hogy itt fekszik ágyán és álmodja az egészet, s, mint ilyenkor szokásos, rögtön felébredt.*
-Hiswa!
*Gondolkodás nélkül ugrott fel az ágyból és rohant az ajtón át, ki a térre, s mint az őrült, kinek eszét vették, csak futott, futott a palota fele. Fejében csak úgy cikáztak a gondolatok, egyszerre ezer emlék rohanta meg a múltból, melyet eddig fátyol fedett. És ahogy sorban ezek a fátylok fellebbentek, kirajzolódott egy régi ismerős képe.*
~Hiswa!~
*Egyre gyorsabban közeledett már a palota fele, de az őrök, talán látva állapotát, nem engedték beljebb a belső ajtón.*
-Engedjetek, ti fajankók! Valaki fontos van odabent, akit látnom kell! Engedjetek!
*De kiabálhatott volna bármeddig, erőlködhetett volna, hogy beengedjék, nem ment vele semmire.
Nem tehetett egyebet, minthogy hátat fordítson az őröknek és elballagjon, s közben kifújja magát visszafele.
Ám ekkor egy gyors léptekkel közlekedő fehér köpenyes alak viharzott el mellette, felkeltve ezzel jelentősen mágusunk figyelmét. Egy pillanat múlva már az idegen alakja beleveszett tömegbe...nyomában a máguséval.*
~Követlek, bármerre is mész, bármeddig is jutsz!~

» 02. Myrte-földi fogadó - Carmellyé közelében