02. Chattal

* Persze Selly tudta hogy nincs valami sok választása most még a lánynak, de ismerte, tudta hogy többre képes. Persze ami késik nem múlik. Még azt is eltudja képzelni hogy átveszi a fogadó vezetését. Viszont benne is megfordult ama gondolat, hogy itt sokkal kevesebb lehetőség adódik a lánynak.*
- Értelek...csupán a legjobbat szeretném neked...-*mosolyogva megfogja a lány kezét s enyhén megszorítja.*
- Remélem akad itt is munka, bár kétségtelenül több adódhat Evolyranban.-*bólintott mire a lengőajtó kicsapódott s a fogadós ügyetlenül felszolgálta az ételeket. Egy sunyi pillantást vetett a lányra, még kuncogott is az ügyetlenségét látva. Miután elment nekifogtak az ételek efogyasztásához, miközben Selly végiggondolta, miről is mesélhetne a nőnk. Hisz ő sem ismeri igazán e vidéket.*
- Evolyran hasonló Álomfalvához, de mégis más. Szebbnél szebb területek, tájak, tavak s folyók és vízesések szinesítik a Birodalmat, tele jóságos s segítőkész lakókkal. Voltak itt érkezésünkor emberek, tündék s mágusok. Ami új volt számunkra a tündérek. Nagyon huncut s elven népség, csodásak, bájosak. Kicsit talán hasonlítanak a myrtékhez is. Mytryas vezetésével a myrték is elfoglalták a kapott területeiket s élik életüket.-*kortyintott a teából, a beszédtől kiszáradt a szája, majd folytatta.*
- Minden népnek megvannak a maga területei....de maga a Birodalom óriási. Azt beszélik soha senki sem tudná bejárni még ha egész életét is erre fektetné. Nos és igen...Evolyrannak is megvannak a maga ellenségei. A Dragorladiak....sötétek s gonoszok...akár csak a Fekete Lovagok....érkezésünkor épp egy kitörő csatába érkeztünk. Csöbörből vödörbe....-*sóhajtotta majd lassan eszegetni kezdett, had emésztgesse a lány a hallottakat. Még nem is tudja kik azok az álomfalvi túlélők, kik otthont találtak Evolyranban. Majd megossza vele.*


FAGY

//Időntúli//
*Végre megérkezett az égbenyúló hegyormokkal körülvett falucskába. Innen már csak pár órányi út a kikötő...bár nem így tervezte a „menekülést”, de a lényeg, hogy végre elhagyhassa a szigetet, itt maradjon a fájdalom, a sok emlék, a régi élete. A síkságot elhagyva, ahol egy kisebb „kalandba” keveredett, megállás nélkül lovagolt egészen eddig a faluig, az utakat elkerülve, akárcsak a térkapukat…nem akarta, hogy meglássák, főleg olyan emberek, akik felismerhetik. Már jó ideje nem hallottak felőle, kezdik elfeledni…hát maradjon is így.
Lova és ő maga is eléggé kimerült, lelassítva a falut védő hatalmas félkörívű fal kapuja előtt, egy pillanatig tétovázni látszik, hogy bemenjen-e. Végül győz a fáradtság, áthaladva a falu nagy kapuja alatt a közeli fogadó fele veszi útját, hol reményei szerint kipihenheti majd az út fáradalmait. Lovát egy közeli oszlophoz köti, csuklyáját felhúzza a fejére és úgy lép be a Casve törött kupája fogadóba.*

*Ledöbbenve ült lován a mágus szavai hallatára. Nem is olyan rég csalódott…akkor kellemesen egy dagorladi hadúrban, pedig könnyen otthagyhatta volna a fogát…most is csalódnia kell, és itt nagyon is világos, hogy mit akarnak tőle. Amint a mágus felfedi arcát, végre sikerül megteremteni a szemkontaktust, bár nem úgy, ahogyan ő szerette volna a fogadónál…nem, most nem a két új ismerős néz farkasszemet egymással, sokkal inkább a két új ellenség. Egyiknek a pénz kell, bármi áron…másiknak a szabadság, az élete, a pénze, mellyel elutazni kívánt és nem utolsósorban idő…az egyik meghatározó tényező, ha a nap lement, a hajót lekéste, s ha netán üldöznék(mivel megvan rá minden oka Liana-nak), akkor egy fél nap is sokat számít a menekültnek, az élete függhet az időtől, ettől a kegyetlen, senki kedvéért meg nem álló hatalomtól, mely konokul múlik, pereg, akár a homok a homokórában…és közben maguk és lovaik árnyéka egyre nyúlik, míg a nap utolsó erejével küzd a színtelenség, az éjszaka eljövetele ellen.*
-Igen, valóban menekülök *szólal meg végre* már jó ideje, és ily közel a szabaduláshoz már sem te, sem senki nem állíthat meg.
*Megpillantja a mágus két kezében levő fegyvereket, ő maga is ráhelyezi óvatosan kezét kardja markolatára, s mivel egyre kisebb a lehetőség, hogy elérje a hajót, így szólal meg, kemény, határozott hangon.*
-Ha hátat fordítanék neked, megölnél varázslattal, ha továbbra is húzzuk az időt a pénz fölött vitázva, lekésem a hajómat. Nem tudom, ki vagy, te azt állítod, ismersz, hát ismerd meg a pengém élét is, te bűnöző!
*Lováról leszállva, kirántja kardját hüvelyéből és hideg tekintettel a mágus szemeibe néz.*
-Gyere és küzdjünk meg férfiként, ha annyira kell az a nyomorult pénz. Tőlem ugyan nem kapod meg, csak, ha már végeztél velem!
*Ha most nem sikerül megvédenie azt a kis összeget, mellyel a sokat jelentő hajóútját, az újrakezdést tervezi, akkor semmi kétség, hogy hiábavaló volt minden eddigi küzdelem, mely által eljutott majdnem addig a pontig, ahol örökre lezárhatná a múltat és új életet kezdhet.*

*Nem tudja, hogy meddig lett volna képes elmenni annak érdekében, hogy megóvhassa az útravaló pénzt, de szerencsére erre nem is került sor. Edward habozás nélkül otthagyta őt, amint feltűntek az őrök. Antoniusnak ellenben nincs ekkora szerencséje, még mielőtt lovára ülhetne, odaérnek a katonák.*
-Jól van, uram? Bántotta önt az az elvetemült?
-Nem bántott! De, ha megbocsátanak, van egy sürgős elintéznivalóm!
*Felkapaszkodva lovára indulásra készteti hátasát, de az őrök parancsnoka visszatartja szavával.*
-Uram, még egy szóra, ha kérhetem!
-Csak gyorsan, sietnem kell! *Fordult a parancsnok felé. Szemeik összevillantak, Antonius arcvonásai enyhe nyugtalanságot tükröztek, nem volt nehéz kitalálni, hogy melyek lesznek az őrség kérdései…de erre most nincs idő. Ha most nem indul el a kikötő fele, holnapra marad a hajóút. Egy nap, nem is tűnik olyan hosszú időnek…de ha egy menekült bőrében vagy, teljes bizonytalanságban, nem tudva, hogy mikor, merről csaphatnak le rád az üldözőid…akkor „kicsit’ változik a helyzet.*
-Először is megtudhatnám tisztes nevét és azt, hogy milyen kapcsoltban áll Etele Barbon nevű körözött személlyel? Mielőtt jelentették, hogy itt tartózkodik a faluban a szökevény, ketten az őrségből felfigyeltek rá, de ön, uram, a bűnöző védelmére állt és idézem, ezt mondta: „A mágus velem van”...
*Kérdő tekintettel nézett a lovon ülő exnagyúrra és szemeiből ki lehetett olvasni, hogy addig nem fogja útjára engedni őt, amíg nem kap választ kérdéseire. Antonius látta, hogy beszélgetésük fonala hosszabbra nyúlik, mint amennyi idő áll rendelkezésére, így gyorsan cselekedett…talán meggondolatlanul.*
-Sajnálom uram, de erre nekem nincs időm, elhiheti, hogy ha tudtam volna, hogy az a mágus egy közönséges bűnöző, nem állok az útjukba, viszont most önök álltak az én utamba…
*Sarkát belevágva lova vékonyába egy hirtelen mozdulattal kiugratott az őrök közül és a falu nagykapuja fele vette irányát…*

*Beérték. Egyikük megpróbált eléje vágni, hogy megállásra késztesse a menekülő lovát, de Antonius, látva, hogy nincs más kiút, egy erőteljes gyeplőrántással az erdő irányába fordította lovát és belevetette magát a sűrű rengetegbe. Igaz, hogy ezen az úton is, ha tartja az irányt, ellehet jutni a kikötőig…viszont bármily közel is a cél, kétségei egyre jobban felgyülemlenek, és nem hiába. Az ösvényre még nem sikerült rálelnie, a fák közti szakadatlan rohanás és főként a navigálás kezdi lefárasztani mind a lovat, mind az urát. Ha megállna, elkapnák, bár jelentősen megnőtt a távolság közte és üldözői között, de még nem sikerült egészen eltűnni a szemük elől. A nap utolsó sugarai lopakodnak be a fák között az erdőbe, egy újabb ok, hogy nem szabad megállnia, rohanni kell, futni, futni, míg csak a lova bírja, még mindig van esélye, hogy elérje a hajót, és ezt az esélyt nem szabad elszalasztania. Szemében végzetes elszántság, arcvonásai kissé megenyhülnek, amint hátrapillantva sikerül megállapítania, hogy már nem követik, de lova tempóján nem lassíthat, a hajót el kell érnie…el kell…és hirtelen, mintha csak neki ment volna egy tömör falnak, egyensúlyát vesztve nyergében meginog, s a következő pillanatban már gazdája nélkül fut a ló tovább, egyenesen a kikötő fele…Bár falnak nem vágtatott neki, de amint visszafordult nyergében, egy öreg tölgy deréknyi vastagságú ága úgy mellkason találta, hogy a világ egy pillanatra, minden zajával, minden gondjával együtt megszűnik létezni …csak egy élettelenül lezuhanó test, ami az avarban halk neszt kelt…s a madarak dalolnak tovább, a fák lengetik lombjaikat tovább ugyanúgy, mintha semmi sem történt volna, mintha senki sem járt volna az erdőben már száz év óta. Csupán egy távolodó lódobogás zaja hallatszik még, de lassan az is elhal és a csönd úrrá lesz újra a természeten…
Nem telhetett bele sok idő, mert mellkasát ugyanolyan erővel szorítja a fájdalom, a sötétség még teljesen nem igázta le az öreg erdőt, amikor léptek zaja töri meg a síron túli csendet, s valaki vagy valami egyre közelebb és közelebb lépdel, egészen a mozdulatlan testig. Hallani lehet lélegzését és mozdulatait, lépteinek minden zaját…biztosan a falu őrei, utána jöttek…nem sikerült leráznia őket…hála az égnek. Ők majd vissza viszik a faluba és gondozásba veszik, sikerül majd tisztáznia magát…csak a magyarázata lesz egy kicsit kényes téma…
Pontosabban lenne…ha valóban egy katona állna előtte...Levegőt egyre nehezebben vesz, a nagy nyomás, mely az ütközéskor érte, nem akar szűnni mellkasáról, egyre elviselhetetlenebbé kezd válni….Lassan szemeit kinyitja, sötétség veszi körül az erdőt és őt magát is. Fejét kissé megemelve fókuszál az alakra, aki ott áll előtte, akár egy mozdulatlan szobor…talán csak arra várt, hogy magához térjen…és akkor fog cselekedni…Hogy mit?...Semmi jót, az bizonyos...*
-Etele…*szólítja meg minden erejét összeszedve…de többet nem tud mondani a hirtelen rátörő köhögéstől...Kezét szájához emeli, és letörli a meleg nedvet, melyet a köhögés szabadított fel tüdejéből...Talán ez volt az utolsó név, melyet életében kimondott...az elkövetkezendő pillanatoktól függ élete…na meg a fölé hajló mágustól…viszont, ha netán megkegyelmezne neki, akkor sem biztos, hogy túlélné a mai napot…*

*Másodszorra tér magához. Körülötte minden sötétebb egy árnyalattal, de ugyanolyan csöndes, mint alkonyatkor. Az előbbi mellkasi fájdalom kissé csillapodott, de érzi, hogy valami nincs rendben a bordái környékén.*
~Szóval még élek...~
*Pillanatnyilag nem tudja, hogy örülnie kéne-e az életnek, vagy jobb lett volna holtan esni az anyaföldre, mivel a mostani helyzet, amiben található, eléggé kilátástalannak tűnik. Van, aki ma egész nap a nyomában volt és célja, hogy bejuttassa őt a chattali börtönbe, van, aki a fejére vadászik már a lázadás kitörése óta, és végül, de nem utolsósorban egy harmadik személy a pénzét akarja…már, ami megmaradt a hajóútra. Persze az sincs kizárva, hogy az életét is elvenné az a bizonyos mágus a pénzzel együtt, de talán hiábavaló az aggodalom felőle, hisz a darthar is menekülve hagyta el a falut. Ennek eredményeképp, ha nem is fogták el, kicsi az esélye, hogy rövid időn belül újra a közelbe merészkedjen...legalábbis a faluhoz…és az erdő közel van Chattalhoz…ide nem jöhet, nem szabad visszajönnie...Próbálja nyugtatni magát és másfele terelni gondolatait, azonban a darthar izzó szemeit még mindig magán érzi, mintha itt volna a közelben és figyelné…mintha….
A sötétben nem látszik, de a nagyúr szemei elkerekednek, pupillája kitágul és lélegzetét visszafojtva játszódik le lelki szemei előtt egy nem is olyan régen történt mozzanat: A köré tornyosuló fák nem engedik be a napsugarat már az erdőbe, ő a hideg földön fekszik...egyszerre csak léptek zaja töri meg a síron túli csöndet és egy alak sétál oda hozzá…egymás szemébe néznek: Etele!*
~Tehát itt van! Azonnal el kell mennem innen, vissza a faluba! Tudja, hogy itt vagyok és, hogy megsebesültem!~
*Hogy miért nem ölte meg a darthar, ha egyszer rátalált, vagy hogy egyáltalán vízió volt-e csak az egész azon most nincs idő gondolkodni. Nem törődve a sérüléssel és a fájdalommal erőt vesz magán és megpróbál felállni, de zsibbadt kezei nem akarnak szétválni, hogy segítsék a feltápászkodásban, sokkal inkább megmakacsolva magukat annyira ragaszkodnak egymás szoros közellétéhez, hogy tulajdonosának muszáj észrevennie: kezei összevannak kötve…méghozzá jó erősen…tehát hiába is próbálkozna kezei kiszabadításával, egyedül nem fog menni….főleg ilyen állapotban. Egy biztos, Etele itt van valahol…s ki tudja, mit tervez…Bár a sötét gátolja a látásban, de a hangot nem befolyásolja, beszédbe is „elegyedik” vele így látatlanban.*
-Mit akarsz tenni? Miért nem öltél meg? Miért nem hagytad, hogy meghaljak?
*Kis idő múlva szemei máris meglelik az egyik fa tövében pihenő mágust, ahogy az választ ad a feltett kérdésekre.*

[b]* Még volt a nőben annyi erő, hogy felmásszon a fogadó előtti pár lépcsőfokon, de mikor az ajtót kitárja érzi hogy minden ereje elhagyja. Ájultan rogyik össze s egészen addig nem is tér magához míg nem a pulthoz viszik s megtámasszák. Kicsit megrázzák hogy magához térjen mire lassan felemeli pilláit. Elsőre nem érti hol is van s miként került ide, de pár pillanat múlva eszébe ötlik, hogy a fogadó felé tartott. A hónapokig tartó remete élet a hegyek között egyáltalán nem tett jót a tündének, a mindig vidám s kedves tünde eltűnt a föld felszínéről.
Valaki megszólítja, nagy zöld szemeit melyek alatt lila karikák és sápadtság látható a hang irányába fordítja. Lustán mozgatja pilláit, nem ismeri az illetőt.*
- Jól esne köszönöm.* hallható rekedtes hangja s amint kézbe kapja a kupát esetlenül inni kezdi, ajkai szélén cseppekben csurog a bódító nedű. Nem foglalkozik vele, hisz hónapok óta nem ivott ilyesmit a színtiszta vizen kívül semmit. A korsót leteszi a pultra majd fejét lehajtja a pultra onnan figyeli a férfit. A kérdésénél szótlanul nehézkesen feláll majd lehullaltja magáról a szakadt köpenyt. Mindenki számára láthatóvá válik a vékony, csont sovány test, teljes mezíttelenségében.*
- Erre volt kíváncsi?