02. Chattal

*Nagy nézelődés közepette ugrabugrált egyik háztól a másikig. Ó, az a sok-sok érdekesség, amiket azok mögött a nagy üvegek mögött láthat. Az egyik ilyen ablakban ruhák, a másikban guszta sütemények. Méghozzá annyira gusztusosak, hogy be is indulna tőle bárki nyálelválasztása. Szépség nagyot nyelve lépett a következőhöz. Ott meg édes, kis plüssállatkákra emlékeztető kutyuskákat látott. Aztán meg madarakat. Papagáklyokat, és énekes madarakat, meg néhány ragadozó madarat. Az egyik hatalmas sas ki is tárta szárnyát, ő meg szájtátva nézte ezt. Aztán az erdő felé vette az irányt. Ott annyi érdekességet látott már idefelé jövet is. Gondolta, keres egy kis gyümölcsöt magának az erdei növények közt. De vidám szaladgálását félbe szakította egy férfi, akibe sikerült majdnem belerohannia. Aztán megszeppenve felnézett a fölé magasodó seldere.*
- Segíteni? Nem... most nem. Hacsak nincs véletlenül némi gyümölcs nálad. Mert azt indulok keresni az erdőbe.

*Szégyenkezve kezdett a föld, és saját lábának tanulmányozásába attól a tudattól, hogy az a férfi átlátta ilyen könnyen a helyzetet. Valóban nem volt pénze. Vagyis volt, de ami volt, azt már mind elköltötte az alatt a néhány óra alatt, amióta itt volt. Persze nem hülyeségekre. Csak, hát ki kellett fizetnie a szállását jó előre, mert senki nem bízik meg benne. Legalább is abban, hogy egy korabeli gyerek képes lesz össze szedni annyi pénzt, ami elég neki a szállására. Hát kénytelen volt oda adni az összes pénzt, amit megmentőjétől kapott. De, nem bánta, mert van kése, meg miegymás, és ő majd fog magának vadászni. Már, ha rájön egyáltalán, azt hogyan is kell. A meghívásnak viszont nagyon megörült, mert már gyomra majd kijukadt az éhségtől.*
- Köszönöm szépen a meghívást, és elfogadom... természetesen majd vissza fogom fizetni neked, amint lesz munkám. *Heves bólogatással erősítette meg ígéretét, de közben már agyába is villant, hogy milyen tiszteletlen volt tőle, hogy elfogadja az ajánlatot, és még csak be sem mutatkozott.* - Bocsánat... Majd elfelejtettem... Kicsi Szépség a nevem, és örülök a találkozásnak.
*Ártatlan gyermeki mosoly ült ki bájos arcocskájára, mikor kimondta nevét, és már nyújtotta is kezét üdvözlésképpen.*

*A fogadóba lépve egyszerre csapta meg orrát több illat is. Érződött a levegőben a frissen főtt levesek, és egyéb ízletes ételek illataromája, de ezek nehézkes dohányfüsttel, és alkoholos párlatok kesernyés szagával keveredtek. De őt leginkább a fincsi leves illat hatotta meg. Ahogy haladtak a kissé kopottas bútorok között, a férfi egyszer csak megállt az egyik asztalnál. Az egyik kihúzott székre intette a lányt, aztán ő maga elballagott a pultot támasztó fogadóshoz. Szépség kíváncsian pislogva kísérte figyelemmel a két férfi beszélgetését, melyből egyébként semmit sem hallott a szomszédos asztalnál duhajkodó, lármás társaság miatt. Viszont őket is érdekesnek tartva feléjük fordult, és alaposan szemügyre vette őket. Több nép képviseltette magát a kis összejövetelben, és láthatóan majd szét feszítette őket a vihorászás valami mulatságos történettől. Aztán Lymar visszatérése újra saját asztalukra terelte figyelmét.*
- Te harcos vagy igaz? És hogyan lesz valakiből harcos? Én is lehetek harcos? *Kérdezte lelkesen a lány, mit sem törődve azzal, hogy kis termetével, vékonyka alkatával még a legjobb indulattal sem lehetett benne találni semmi félelmeteset.*

*A fogadós egy nagy tálcán hozta az ételeket, és elé pakolta. A lány kissé az asztal fölé hajolva szippantotta be a mennyei illatokat. Aztán megcsodálta a bőséges kínálatot. Végül szeme a desszerten állapodott meg. fel is ismerte rajta az áfonyás öntetet. Ez volt a nagy kedvence... az áfonya. Milyen sokjat is evett belőle régebben. Mert mindig akadt a szakácsnőjük kötényében egy-két szem friss áfonya, amit ő olyan szívesen tömött mindig a szájába. És végre most megint eheti kedvencét. Persze előbb a leves elfogyasztásának látott neki, amit csakhamar ki is végzett, a férfi legnagyobb döbbenetébe. Aztán a többi eleség is erre a sorsra jutott. Mind egy szálig ott végezték a jóllakottan hátra dőlő kislány gyomrában. Mikor végzett az evéssel csak akkor jött rá, hogy milyen gyorsan be habzsolta az ennivelót. Kissé elpirult ettől, és szégyenlősen pislogott a harcosra.*
- Bocsánat... nagyon éhes voltam...
*Aztán mosoly jelent meg fiatal arcán, és szemeibe is vissza költözött a csillogás.*
- Egyébként még nincs tervem a továbbiakra. Bár tudom, hogy nincs is sokmindenhez tehetségem. De az énekléshez van, és az állatokkal, s a növényekkel is nagyon ügyesen bánok.

*Az utolsó kérdésnél arcán lévő mosolya megdermedt, majd elillant, hogy helyét búslakodás vegye át.*
- Egyedül érkeztem a reggeli hajóval... A szüleim... Ők... Ők nem tudtak velem jönni.
*Nem mondta el neki, hogy a szülei már nem élnek. Nem azért mert félt tőle, nem félt. Csupán képtelen volt kinyögni, hogy azok, kik a világot jelentették számára, már nincsenek az élők között. De végül sikerült vissz varázsolnia mosolyát, és hálás szemekkel nézett a harcosra.*
- Köszönöm szépen az ebédet Lymar. Amint módomban áll, meghálálom. Már csak egy valamiben kérném a segítségedet... Megmondanád nekem, hol találom a kézművesek házait? Van egy távoli rokonom, aki már néhány évtizede eljött ide. Őt szeretném megtalálni.
*Tovább nem magyarázta kérdését, mert nem tartotta lényeges momentumnak rokona bővebb ismertetését.*

*Még egy darabig elücsörgött a jó meleg helyiségben, de aztán már úgy elunta magát, hogy felállt, köszönt, és kiment a fogadóból. Az utcák valóban összevisszaságnak tűntek neki, míg föl nem fedezett benne némi rendszert. Aztán már könnyen eljutott az ötvösműhelyig. Mert azt kereste. Meg is örült nagyon, amikor megátta az ajtó fölött lógó cégért. Zörgetett is befelé a sárkányfejes kopogtatóval, de senki nem nyitott ajtót. Így aztán fogta magát, és újabb sétakörre indult. Gondolta, talán pár óra múlva vissza fog jönni. Addigra hátha otthon lesznek. Ezekkel a gondolatokkal sétálgatott Chattal kihaltabb utcáin.*

*Szerencsére este elég korán tért nyugovóra, így most a nap első sugaraival ébredezhetett. Még maradhatott volna az ágyban de ő inkább kipattant belőle. Villámgyors, de azért még alapos mosakodás után sebesen magára öltötte ruháját. Beágyazott, és a szoba gondos kitakarítása után kisétált az épületből. Ideiglenes szállására, mely az emeleten helyezkedett el, még sandán felpillantott, aztán gyors léptekkel indult el rokona házához, akit előző nap egyszer sem talált otthol. Újra ott lépkedett a poros macskaköveken, majd az ötvösműhellyel egybe épített háznál megállt, és bekopogott. Pont úgy csinált mindent, mint előző nap. Úgy is történt minden, mint előző nap. Azaz nem történt semmi. A nagy tölgyfaajtó továbbra is kíméletlenűl zárva maradt előtte. Természetesen erre a lehetőségre is felkészült most. Zsebéből egy kis cetlit húzott elő, leguggolt, s az ajtó alatt becsúsztatta azt. Felállt, körbe nézett, hogy nem-e akarja valaki nem tetszését kifejezni iménti cselekedete miatt. Úgy tűnt, senkit nem érdekel, mit is dugdoshatott ott befelé, ezért egy vállrándítással kifejezve érdektelenségét sétált le a lépcsőkön, és újra megindult a macska köveken.*

*Már magasan járt a nap az égen, amikor megunva a sokadik sikertelen próbálkozást úgy döntött, hogy kikapcsolódás képpen sétál kicsit a falu körül. Az égen röpködő énekes madarak vidám csicsergése magával ragadta annyira, hogy mire észbe kapott már az erdő széli fák közt futkosott utánuk. Meg is rémült egy pillanatra a sűrű erdő mélyére nézve. gyorsan megfordult, és elszaladt jó messzire. Végül egy rét közepén csak vette a bátorságot, hogy megálljon. Maga sem tudta, mitől ijedt meg, de úgy érezte, mintha valami lesné őt a fák közül. Ezért futott el olyan hirtelen. Lassú sétával haladt a szélben ringó fűszálak, és mezei virágok között. A napra pillantva arra jutott, hogy már dél körül járhat az idő. Egy idő után már látta a falu szélén álló házak tetejét. Majd a házak nőni kezdtek, mint nyáron a gyom, és egyre nagyobbra duzzadtak. Az egyik ház mellett haladva valami elsuhant lábai előtt. Először arra gondolt, talán egy kiskutya szaladgál itt. Aztán meglátta az állatot. Nem kutya volt, hanem egy jó nagyra nőtt mezei nyúl. Ekkor gyomra hangosan megkordulva jelezte, hogy bizony elérkezett az ebéd ideje.*
- Ó, de jó lenne most a mami nyúlpaprikásából enni. Milyen finom lenne ez a nyúl megsütve!
*A mondat végét már kiáltotta, mire a nyúl megrettenve iramodott el a lány mellett. Keze a táskájába surrant, és kihúzott egy sötét bőrtokot. Másik kezével már rántotta is ki belőle tőrét. Vagyis rántotta volna, ha nem épp az üres levegőt markolássza tőre helyett. Ilyedten néz fegyvere hült helyére, aztán a fal mellett futó nyuszira. Fájó szívvel néz még egy darabig ebédje után, aztán látja, hogy az a ház végében lévő farakás alá menekül be. Meg is örül, hogy mégsem veszett el teljesen a pecsenyének való. Fejét a másik irányba kapva nézi a közeli házat, melyet már eddigi sétái során sokat látott. Tudta, hogy ott egy kovács lakik, így futásnak erdet, s a házat megkerülve bement a műhelybe.*
- Hahó! Kovács uram! *kiáltotta mindhiába, mert válasz az nem jött* - Itthon van? Kellene nekem egy tőrt csinálni...
*Még mindig sehol senki. Szépség meg csak állt, és elmerengve nézte a kovács szerszámait. Közelebb ment az asztalhoz, amin edzett vasadarabok hevertek. Nem tudta, mire lennének jók, de végül rá akadt egy tőr markolatára, amihez már csak a penge kellene. Hosszas keresgélés után talált is egy olyan fémdarabot, mely szerinte erre a célra lehetett félre téve. Még egyszer körbe pillantott, hátha haza ér a kovács, de a műhelybe csak nem akaródzott jönnie. Szépség, kezében a pengéhez valóval nézegette, hogyan is kellene neki hozzá fognia a dologhoz. Látta az izzó tüzet, amit aztán kissé felhevített, és még egy irdatlanúl hosszú fogót is talált mellyel a kovács a vasat szokta a tűzbe tartani. Karnyújtásnyira tőle ott volt a kalapács is, mely a megmunkáláshoz kellett. Szépség pedig kezébe vette ezeket az eszközöket, ahogy azt korábban látta néhány alkalommal a saját kovácsuknál, és megkísérelte elkészíteni élete első kovácsolt fegyverét.*

*A fogóval kiemelte az izzó vasdarabot, és az üllőre helyezte. Másik kezével a hatalmas vasverőért nyúlt. Jobb kezének újjai rákulcsolódtak a nyelére, vékony karját megfeszítve kezdte megemelni a súlyos eszközt. De csak kezdte, mert tovább nem sikerült a mozdulat. Bosszúsan fordította arra fejecskéjét, s úgy nézte a kalapácsot, mintha az valami nagyon helytelen dolgot cselekedett volna.*
- Ajaj... Ez nagyon nehéz ám. *állapította meg magának.*
*Másik kezével elengedte a fogót, és két kézzel markolta meg a kalapácsot. Még így is csak nagy üggyel-bajjal tudta felemelni. Ténykedése közben az eszébe sem jutott, hogy a fogót eleresztve kiszabadul közüle az izzó penge. Egy hangos csörrenéssel zuhant le az üllőről az izzó fém. Szépség oldalra kapva fejét nézte, amint alakítgatni valója leszökik helyéről, és elterül a földön. Sebtiben lökte félre a kezében tartott súlyos tárgyat, és ösztönösen a lehullott tárgyért nyúlt. Felkapta a tüzes pengét, de egy sikítás közben azonnal el is hajította.*
- Mami... mami... ez nagyon fáj!
*El is törött a mécses, és a lányka sírva fakadva rúgott bele az őt bántó fémbe. A formátlan penge keresztül csattogott a kis helyiségen, majd az ajtón kibucskázva landolt a porban. Szépség sértődötten, de már könnyeit letörölgetve nézett a gonosz tárgy után.*
- Nem is kellesz nekem... Majd találok másik pengének valót.
*Álláspontját elmondva lépdelt a szerszámos asztalhoz, és újra kotorászni kezdett benne. Végül az egyik fiókból sikeresen elő kapart egy kissé viseltes, de még éles pengét. Úgy döntött, ez is megfelel arra a célra, hogy elkészítse a tőrt. Megújúlt lelkesedéssel vette elő a pengéhez szánt nyelet, és próbálta össze illeszteni a két tárgyat, hogy vajon össze illenek-e. Legnagyobb örömére a penge vékony vége könnyedén csúszott bele a markolat tetején lévő résbe. Már csak az volt hátra, hogy rögzítse valahogy a pengét a nyélben.*

*Csodálkozó pillantással kísérte figyelemmel úrnője szárnyáról rája reppenő csillámporokat,mik egy bűbáj eszközéül szolgáltak.A ruhája pillanatok alatt tiszta lett,akár csak új korában.Hallott úrnője kedvességéről és szeretetéről,így hálásan pillantott rá.*
- Köszönöm úrnő! Nem vagyok ilyen két bal kezes egyébként...-*pironkodott el.Tulajdonképpen elég gyakran,de próbálja magát figyelemre tanítnai,mi eddig kisebb nagyobb sikerrel tulajdonított el.
Amint sokkal fontosabb dolgokról kezdett beszélni a Valda szíve a torkában dobogott.Hirtelen kiverte a veríték és lázasan zubogott ereiben a vér. ~ Jaj istenem menten elájulok!~ gondolja s elkerekedett szemekkel hallgatta úrnője szavait.Örömében szaltózott egyet a levegőben szárnyai segítségével smikor sikeresen landolt a földön két lábán felkiáltott.*
- Ez volt minden vágyam! Köszönöm úrnőm! Köszönöm!-*nem győzött hálálkodni,annyira boldog volt hogy ki tudott volna bújni bőréből.Követte úrnőjét az otthona felé.Otthona...mennyit is várt erre a pillanatra!De eljött itt volt, s most felé tartott.Útközben mosolyogva hallgatta hogy az úrnő mindvégig figyelemmel kísérték és hogy talán a testes asszonyság is kedves nő lehet,a csikó is csak egy bűbájtól vadult meg és még megannyi dolgok mind mind kitervelt feladatok voltak számára.De már maga mögött tudhatta s csak ez számított.Persze hogy nem haragudott rá,hisz ő is jól érezte magát közben.Beszélgetve indultak a Ragyogó Tölgyes felé....*


// Köszönöm úrnő! //

*Egyik kezével szorosan markolta a tőr nyelét, míg másik kezével bele illesztette abba a pengét. Ezzel, kisebb erőfeszítés árán, de még elboldogult. Viszont volt egy aprócska, ám igen csak jelentős problémája a fegyverrel. A penge könnyen kiesett a nyélből. Így aztán újabb kutakodásba kezdett. Nagyobb penge után kutatott. Hosszas keresgélés után rá is akadt a megfelelő pengére. Kivette a nyélből a nem bele illőt, és bele tuszkolta a nagyobb pengét. Ez félig meddig sikerült is neki. De, csak félig meddig. Ugyanis a penge félútón megakadt, és sehogy sem bírta bentebb küzdeni. A lány töprengve nézett szét a műhelyben, és szeme meg is akadt a satupadon. Bájos mosoly ült ki az erölködéstől kipirosodott arcocskájára, ahogy a satuhoz vette az irányt. Oda érve kissé szemügyre vette a satut, majd a satu két feje közé fogatta a széles pengét úgy, hogy a nyél az ég felé mutatott. Majd keresett egy egyszerű kalapácsot, és néhány erőteljes ütéssel a nyélbe kényszerítette a pengét. Amikor végzett, letette az asztalra a kalapácsot, kiszabadította a satuból saját készítésű tőrét, és elégedetten forgatta körbe maga előtt. A tőr egyáltalán nem volt szép, és távolról sem volt tökéletes, de akkor is az ő műve. A levegőbe döfött vele párszor, hogy lássa, egyben marad-e a fegyver. Boldog újjongással fogadta, hogy a penge meg sem rezdült a nyélben.*
- Sikerült! Bárcsak láthatná a mami...
*Gondolatai mélyéről váratlanúl tört föl anyja emléke. Azt pedig apja halálra rémült arcának emléke követte. Tekintetéből egy pillanat alatt tűnt el a boldogság lángja, s helyét a gyász sötétlő lángja foglalta el. S ő csak nézegette tovább tőrét. Végül gyomra sürgető hangjai arra késztették, hogy elhagyva a kovács műhelyt, ételnek való után nézzen. A háztól eltávolodva szemei ösztönösen a nemrég arra bóklászó nyulat keresték. De hiába, a nyúlnak nyoma sem volt. Gyomra hangosabb korgással adott hangot követelésének, és Szépség úgy döntött, elsétál a patakhoz. Remélte, ott majd akad némi vadon termő gyümölcs, és a halászat gondolatával is foglalkozni kezdett. Régen, míg szüleivel élhetett, saját tavuk stégjén ülve horgásztak édesapjával, kinek ez volt kedvenc időtöltése. A horgászat szeretete lányára is átragadt, és Szépség majd minden alkalommal csatlakozott is hozzá, e csendes tevékenységben. Szépség a múlton merengve lépdelt a keskeny homokúton, mely a patakhoz vezetett.*

*Sétájának unalmas perceit a homok rugdosásával ütötte el. Kedvenc dalát énekelgetve verte föl lábaival a port menetelése közben. A környező táj szépségeire ügyet sem vetve haladt célja felé. Már annyira éhes volt, és még egy falatot sem evett reggel óta. Pedig a nap már rég elvándorolt delelő helyéről. Ő meg csak ment rendíthetetlenül. Csobogó hangra lett figyelmes. Arca azonnal felderült, amikor meglátta a nap sugarait szerte szóró víztükröt. Végre elért a patakhoz. Futásnak is eredt, hogy mihamarabb a patakocska partjáról gyönyörködhessen a kristályosan csillogó vízben. Odaérve lecsüccsent a fűbe. Vidám szemei a patakban úszkáló halakat figyelték. Szép nagy halak voltak. Olyanok, amilyenek apjával is fogtak horgászataiknál. De, most nincs se az apja, se egy horgászbot. Bot nélkül meg nem tud halat fogni. Pedig a halat is imádta. Sütve, és levesben egyaránt. Lelkei szemei előtt már látta is, ahogy a szépen pirult halat eszegeti. Gondolataitól gyomra még hevesebb követelésbe kezdett. Szépség töprengve nézett körbe, hogy mit is tudna itt hasznosítani halászati terveihez. Aztán tekintete megakadt az egyik öreg fán, melyet az évtizedek alatt indák tömkelege futott be, nyúrga polipként ölelve magához az egyébként hatalmas növényt.*
~ Vajon a papus mit tenne?~
*Mélázó tekintetét járatva az indákon sétálta körbe a széles törzsű fát. Váratlanul megtorpant, és elmés mosoly jelent meg gyermeki arcán.*
- Tudom már! Hálót csinálok belőle, és akkor foghatok halat.
*Ötlete fölötti örömében hangosan mondta ki gondolatait. Táskáját ledobta a fűbe, ő maga pedig szaggatni kezdte a faágakról az indákat. Ezen művelete közben egyszer-kétszer sikeresen landolt fenekén, de ellenkezést nem tűrő nézését a fára vetve folytatta tépkedő hadműveletét.*

*A földön heverő, megtépázott indák csomoja mellett törökülésbe vágta magát. Táskájából elő kotorta tőrét. Úgy gondolta, bár nincs kése, a tőr is megfelel majd arra a célra, hogy az indákat szükség esetén elvághassa. Nagy üggyel, bajjal látott neki a hálókészítésnek. Megszokott töprengő tekintettel nézegette a kezeiben tartott vékony indákat, aztán gondolt egyet, és elkezdte össze csomózni őket. A módszer nem igazán vált be. Növekvő műve inkább hasonlított egy lyukas sakktáblához, mint hálóhoz. A leány csalódottan tette félre első művét. Aztán újabb indák kerültek kezébe, és újabb használhatatlan mű keletkezett. Ezt is félre tette. Aztán, amikor már a hatodik próbálkozásnál tartott, végre kezdett hálószerű arculatot kapni folyamatban lévő alkotása. Szépség ezen felbuzdulva gyorsított tempóján. De, még így is órák teltek el mire végzett a növényi hálóval. Kész alkotását szemügyre véve megállapította, hogy bár az meg sem közelíti a halászok által készített hálókat, de azért ő sem maradna szégyenben előttük ezzel a művével.*
~Lássuk, használható-e halfogásra...~
*A patak szélére sétált. Ott egy fadarabot ütögetett a földbe, egy másik fadarab segítségével. Ráerősítette a háló végét, majd egy nahéz követ erősített a háló másik végére. Azt a végét megfogta, és behajította a vízbe. Kezében egy vastagabb indát tartott, amit a földből kiálló fadarabhoz erősített, hogy be ne húzzák a hálóval a halak. Az inda egyszerű célra volt hivatva. A háló száját húzza össze ha a halak bele úsznak. Az éhes gyerek meg csak ült a patak partján, és várakozón leste, mikor rándul meg az inda.*

*Szépség ült, és várt a halakra. Vagy talán a csodára? Mert a halak mintha csak elköltöztek volna más vizekbe. Egy apró halacska sem úszott most erre. Főleg nem a háló felé. Bele meg még úgy sem. Ez bosszantotta a lányt. Már csak azért is, mert amikor neki látott a háló elkészítésének, még hemzsegett a patak a halaktól. Most meg, mintha csak vele akarnának kitolni, mind egy szálig nyomuk veszett. Felállt, és úgy várakozott kicsit, de negyed óra múltán dühösen dobbantott lábával.*
- Hova lettetek? Így éhen fogok halni!
*Végül csüggedt ábrázattal huppant a fűbe. Térdeit felhúzva figyelte a patakot. Így ült még legalább tíz percig, míg végre megjelent egy halacska. Nem volt valami nagy darab, de egy Szépség korabeli lánykának bőven elegendő lenne. A lány felállt, és buzdító nézésével kísérte a halat. A hal mintha csak megérezte volna lehetséges jövőjét, egyszer csak megfordult, és a másik irányba kezdett úszni. Szépség arcáról lehervadt a mosoly, de szinte azonnal vissza is költözött rá, amikor a hal újra a háló irányába kezdett haladni.*
~Na... csak még egy kicsit.... egy icipicikét balra... na még egy kicsit, és már bent is leszel... Meg vagy!~
*A hal a hálóban szöszmötölt éppen, amikor Szépség megrántotta az indát. A háló szája azonnal össze is zárúlt, fogságban tartva a halat. Sikongatott, és tapsikolt örömében a lány, amikor zsákmányát kihúzta a partra. De a hal még élt, és ő nem ölt még halat. Azt tudta, hogyan kell megpucolni, de az élő halat nem pucolhatta. Megölni meg nem merte. Hát messzire húzta a hálót a víztől, aztán kiszedte belőle a halat, amit végül letett a napsütésben átmelegedett fűre.*

*A hal őrületesen ficánkolt, mivel nem mondhatni, hogy életképes lenne szárazföldön. Szépség valamivel távolabb ülve figyelte az ugrálást, és várt míg a hal ficánkolása lelassul, ritkul, s végül megszűnik. Aztán egy nagyobb követ letisztogatott a patak vizével, és ott, tőrét használva megpucolta a halat. A pucolt hal a kövön feküdt, de az elkészítéséhez valami még nagyon hiányzott a gyereknek. Aztán eszébe jutott, mi is hiányzik.*
- Hát persze! Tűz kell. Tüzet kell raknom valahogy.
*Na igen. Valahogy. Mert, hogy hogyan azt még nem igazán tudta. Amiben biztos volt az az, hogy keresni kell száraz ágakat, és valami tűzgyújtó eszközt. Arra emlékezett a magántanárától hallottakból, hogy kővel lehet tüzet gyújtani. Még arra is, hogy kovakő kell hozzá. Csak azt nem tudta, hogyan is néz ki az a kő. Ezen gondolkozva indult tüzifának valót gyűjteni.*

*Csodálkozva nézett a hatalmas fákra. Az erdő mélye felé közeledve egyre nagyobb, és vaskosabb fák álltak előtte. A gyér aljnövényzet között sok száraz ág hevert szanaszét. szépség ezeket kazdte össze szedni. Mikor már nem volt képes még több ágat felnyalábolni, akkor vissza indult a patakhoz, amitől igyekezett nem túl messzire távolodni. A tüzifák súlyától nehezen, de valahogy mégis elbukdácsolt addig a kőig, melyen a pucolt halat hagyta. Az még most is ott feküdt a kövön. Mellé pakolta a galyakat, és újabb tüzifáért indult. Elsétált az erdőbe, megpakolta magát jó sok száraz ággal, aztán vissza bandukolt a kőhöz. Ezt elismételte még jópárszor, mire sikerült annyi fát összehordania, ami elegendő lesz a hal megsütéséhez.*
~Akkor most tüzet rakok a fákból, és el is kerítem kövekkel. A biztonság kedvéért. Nem örülnének neki a falusiak, ha leégne miattam az erdő.~
*Neki is látott elképzelésének megvalósításának. Szabályszerűen építette a kisebb tábortűznek való rakást. Majd körülötte kitépkedte a száraz növényeket, aztán köveket gyűlytögetett össze, és tette azokat leendő sütödéje köré. Egy sor kővel be sem érve keresgélt még köveket, és azokat újabb gyűrűként pakolta körbe.*
~Most már csak meg kellene gyújtani. De vajon van a köveim között olyan, amelyiket erre használhatom?~
*Alsó ajkát lebiggyesztve lépett felesleges köveihez. Felváltva, válogatás nélkül vette kezébe a köveket, és kezdte ütögetni azokat összefelé. Egy sem szikrázott. Hát tovább próbálkozott a többivel.*

~Kész... Feladom! Ha ez sem kovakő, akkor feladom, és inkább nyersen eszem meg azt a halat.~
*A nyers hal gondolatára fancsali képet vágva pillantott a halra. Jobbnak látta, ha inkább a kövekkel foglalatoskodik. Újra, és újra cserélgette a köveket kezében. Aztán már variálgatta is használatukat. De, úgy sem ment sokra. Úgy döntött, tart egy kis pihenőt, mielőtt végleg elmegy a kedve, na meg az étvágya a sikertelenségtől. Elnyúlt a fűben, és az égen kúszó fehér felhőket kezdte tanulmányozni. Nézte a különböző formájú fellegeket. Egy idő után kész állatseregletet azonosított be a felhők formájában. Menetelt az égen vadló, medve, kutya. Sőt még egy apró, pamacsos farkú nyulacskát is fölfedezett az egyik felhőcske személyében. Aztán pici, kövekre emlékeztető felhőcskék érkeztek az égboltra. Sok, sok, bosszantó kövecske gördült át a kék égen. Ez eszébe is juttatta, hogy folytatnia kellene a próbálkozást. Hát felült, és újabb köveket kezdett össz ütögetni. Amik szintén nem szikráztak. Szépség csalódottsága dühvé változott. Egy tehetetlen ordítást hallatva dobta el a két követ. Jó messze értek földet. Azaz csak az egyik érintkezett földdel. A másik egy kőnek csapódva végezte be útját. Szépség elkerekedett szemekkel nézte az utóbbi követ. Nem a kő repülésének szép íve nyűgözte le. Sokkal inkább az a néhány szikra, ami akkor keletkezett, mikor az általa megküldött kő egy másik kőnek ütközött.*
~Az akkor... az egy kovakő... És akkor az is az volt, amit eldobtam!~
*Felpattant, és a kövekhez futott. Felvette a földről, majd mosolyogva kezdte össze ütögetni. A kövekről apró szikrák pattantak le minden irányba. Szépség boldogan szaladt a farakáshoz. Némi száraz füvet tuszkolt a rakás aljába. Sokáig kellett a köveket csapkodnia egymáshoz, mire végre sikerülta szikráknak apró lángocskává válniuk. A lángocska aztán bele kapott a farakás aljába, majd egyre növekedve birtokba vette az egész rakást.*