04. Chattal kapuja - térkapu

[Érkezés]

*Éjszaka volt amikor átlépett a kapun. A csillagok úgy pettyezték be az ég fekete bársonyát mintha ezüstös vízcseppeket fröcsköltek volna rá, a hold szégyenlősen eltakarta kerek arcát, csak vékony, karcsú, törékeny oldalát mutatta. A lány egyik kezében kivont kardot tartott, biztos ami biztos alapon, hiszen nem tudhatta, hogy mi vár rá a másik oldalon. Vagyis ezen, ahova megérkezett. Hosszú utat tett meg míg rátalált az első, útjába kerülő térkapura és már besötétedett mire odaért. Noha tudta, hogy veszélyes éjszaka ismeretlen területre érkezni, kockáztatott, türelmét elcsomagolta abba a zsákba ami a másik kezében tartott kantárszár végén baktató kanca nyergére volt erősítve. Nem akart még egy éjszakát eltölteni várakozással, az elhatározás amivel szüleit sokkolta úgy ette bele magát a lelkébe mint szú a fába. Amint sikerült meggyőznie Apját és Anyját arról, hogy csak egy dolog foglalkoztatja és az nem az állattenyésztés, máris útnak indult szülőfalujából. Makacsul törtetett előre célja felé, azokkal a gyér ismeretekkel melyeket egy evolyrani utazótól tudott meg, s melyek reményt csepegtettek szívébe. Annyit tudott csak, hogyan juthat el a birodalomba, de hogy mi vár ott rá már elképzelése sem volt, ezért mindenre felkészült. Hitte ő.
Három napon át szinte minden órában nyeregben ült mire elért egy kapuig. Az első két napot viszonylag lassabban de biztonságban vészelte át egy kereskedő karaván oltalmában, a harmadik nap egyedül utazott mely az éjszakába nyúlt. Nem sokat tudott a kapukról, tulajdonképpen semmit sem azon kívül hogyan használhatja, fogalma sem volt arról, hogy időben mit is jelent ez, hogy a két kapu mekkora távolságot hidal át, hogy ugyanabban a percben érkezik-e melyből elindult odaátról, vagy több órás eltéréssel.
Amikor megérkezett, csillagpöttyös éjszaka volt akárcsak mikor elindult. A szíve a torkában dobogott, a fülében dübörgött, úgy érezte mintha a környező hegyek sötétbe vesző szürke falai felerősítve vernék vissza dobpergésszerű ritmusát. Ujjai szinte elfehéredtek acélkék fényű pengéjének markolatán, alsó ajkát beharapva várta a szeszélyes természet viharát, a csapkodó szelet, esőt, vagy épp fullasztó forróságot. Meglepő volt a kellemes nyári, lanyha szellő, a fűszeres illat ami a légben kavargott, a balzsamos estét ígérő levegő. Csupasz vállát cirógatta, beletúrt vékony fonatokba fogott hajába, gyengéd szeretőként simította meg arcát.
A kanca végszóra horkantott fel s megrázva fejét halk csörgést szúrt a csendbe a zabla és a kantár fémkarikáival.*
-Jól van, megyünk már. Csak van itt egy patak valahol. Mindenhol van patak.
*Hangja suttogva bújt elő ajkai közül, önkéntelenül is vigyázott a hely alvó csendjére, majd szavai után meg is indult a kapuhoz vezető ösvényen. A hold szégyenlős fényében nem sokat látott, a sötét árnyékok között azért némi szürkébb sáv mutatta merre lehet menni. Csizmája talpa néhol kavicsot jelzett, meg-megcsikordult léptei alatt, felszisszent egy-egy nagyobb göröngyöt érezve. De a világ minden kincséért sem állt volna meg, ha már itt volt kár lett volna leülni. Talán ha esett volna az eső, vagy fogvacogtató hideg csipkedte volna tüdejét, akkor behúzódott volna valahova, de így semmi sem tartotta vissza.
Fekete hajának tincsei belevesztek az éjszakába, csupasz vállának fehér bőre azonban világított, ahogy keretbe foglalt arca is. Érezte ahogy vékony hasított bőr felsőjének prémszegélye megcsiklandozza a bőrét, a könnyű szellő úgy játszadozott vele miként falujában a gyerekek a szélforgóval. A sötétre cserzett bőr két ujja felkarjánál még a testéhez tapadt, de könyökétől lefelé már egészen bő volt, karcsú alakjának minden ívét pedig hűen követte egészen a csípőjéig, ahol aztán egy szeszélyes és bolondos szabó művét adta vissza. Elől egészen rövid volt, láttatni engedte a passzos nadrágot tartó szíj csatját és a lány formás combjait, míg oldalt már hosszabb volt, hátul pedig egészen a térdhajlatáig ért. A prémszegély csak a vállrészen húzódott körbe, s az egész öltözetnek amolyan fűző hatása volt, beleértve az egészet elől összetartó szalagokat is.
Lassú, óvatos lépteit ugyanúgy nem zavarta a fura ruházat, mint amikor nyeregben ült, egészen hozzászokott már, mondhatni a kedvence volt. Az alatta viselt hasonló szabású kék blúzból jóformán semmi nem látszott ki, csupán az ujjak vékony csíkja de ez beleveszett a sötétbe akárcsak hajának tincsei.
Kardját még mindig nem tette el, felkészült arra, hogy bárhonnan leshetnek útonállók a gyanútlanul megérkező utazókra és Adria kész volt megvédeni magát, noha emberi volta miatt nem rendelkezett különleges képességekkel, nem tudta a mágiát az uralma alá hajtani, azért még tudott meglepetést okozni bárkinek.*

*Lassan baktatott, szemei minden árnyékot számba vettek, minden apró neszre kihegyezte füleit, nem engedhette meg, hogy figyelme lankadjon a hely, még éjszaka is látható szépségén elcsúszva. Itt minden más volt mint odahaza, feltételezte, hogy a fák lombjai és a fű is zöldebb, már csak a felé szálló friss illatokból ítélve is. Alig várta, hogy a nap kidugja fejét a látóhatár fölé, hogy fényeivel megfesse a tájat, elűzze a az éjszakát követő, rövid időt a földön töltő szürkeséget. Elvetette azt a gondolatot, hogy ez csupán az újdonság ereje, makacsul hitte, hogy itt minden azért szebb mert ilyennek teremtetett. Mikor elhatározta, hogy Evolyranba jön megpróbált a lehető legtöbbet megtudni a városról, de hozzájuk csak kevés utazó jutott el, falujuk kívül esett a karavánok útján, Aldronba csak az jutott aki eltévedt. Vagy egy nyugalmat kívánó remete aki kifejezetten távol akart maradni minden történéstől. Hát megkapta, Aldron ahonnan Adria is érkezett csupa unalom volt, főleg egy fiatal, tettre kész lánynak aki kalandokra vágyott, pezsgő életre, izgalomra. Messze esett a fájától, nem kötötte le az az élet amit a szülei éltek és nyújtani tudtak neki, egy kicsit lelkiismeret furdalása volt amiért elhagyta őket, de ők is megértették a végére, lányuknak mást szánt a sors.
Míg velük volt azért becsületesen megtanult mindent amit tanítottak neki, így az állatokkal is kitűnően tudott bánni, megérezte mikor mire volt szükségük, minden apró jelből úgy olvasott mint a tudósok a régi fóliánsokból. A fiatal, gesztenyebarna kanca a kapu újranyílásával szinte egyszerre rezdült meg, minden porcikáján átvillant a feszültség, az ismeretlentől való pillanatnyi félelem. Adria keze megnyugtatóan simult a megfeszült nyakra, érezte ujjai alatt az izmokat melyek vastag, kemény köteggé rándultak össze.*
-Fella, nyugalom.
*Suttogása alig hallatszott többnél mint a fák törzsei között kúszó lágy, könnyű szél. Visszafordult a kapu felé, látta amint egy nagydarab férfi - az ő százhetven centijéhez képest mindenképp - lép ki rajta egy csodás lovat vezetve. Állatszerető fele egy picit tovább időzött a foltos paripán, annak minden erőtől duzzadó mozdulatán semmint gazdáján. Nem becsülte ugyan alá azért mert nem látott nála rúd nagyságú fegyvert, két kezes pallost, szálfegyvert.....pedig termetéhez az illett volna, de volt benne valami nyugalom ami napnál is fényesebben sütött belőle. Ennek ellenére azért óvatos volt, a köztük lévő távolság épp elég arra, hogy megtartsa és ujjai is megszorultak a kard markolatán bár a pengét nem emelte feljebb, az lazán lógott teste mellett.
A férfi fehér inge jelzőoszlopként világított a kiflire fogyott hold és a csillagok szórt fényében, túl tiszta volt és léptei is hanyagul lezserek, nem egy olyan harcosra vallottak aki minden pillanatban résen van, de persze ez nem jelentett semmit.
Adria hitt a sorsban, szerinte semmi nem történt véletlenül, az élet történések hosszú sora melyek előre el vannak rendelve, egy pillanatra sem fordult meg a fejében az, hogy a kapu csupán véletlenül nyílt meg közvetlenül az ő érkezése után s köpte ki magából az idegen vándort. Csak még azt nem tudta miben fogja befolyásolni az életét. Óvatossága mellett ott lapult a kíváncsiság is mellyel a közeledő idegent figyelte, láthatóan az út szélére húzódott lovával együtt, elég teret hagyva a másiknak aki néhány lélegzetvételnyi időre alkalmi társa lett az úton. A férfi az ismerősök magabiztosságával gyűrte maga alá az ösvény minden kavicsát, minden bizonnyal több időt töltött errefelé mint a kapu bármelyik másik végén, ellentétben Adriával aki először érintette Evolyran földjét s szívta magába zamatos illatait.
A kanca egy helyben toporgott, bár gazdája jelenléte megnyugtató volt számára annyira, hogy ne rántsa el a fejét szárastól s ugorjon bele a sötét semmibe. Néhány cirógatás elég volt, hogy a lány meggyőzze a maradásról, tudta, hogy nem az idegen férfi és a közelgő veszély lehetősége okozza a derék hátas idegességét, hanem a másik ló. Pompás állat volt, ahogy az övé is csak Fellából nem sok látszott a sötétben, inkább csak büszke tartása nyert kontúrt a fák festette árnyékok között.
A lány tapodtat sem mozdult onnan ahol először megpillantotta az idegent, félreállt ugyan az útból de mind végig követte tekintetével a férfit s lovát. Mivel felőle semmilyen ártó szándékot nem fedezett fel, a maga fegyverét is az övére tűzte, csak egy apró mozdulat volt, a pengének nem volt tokja, fémkarika tartotta a helyén melyen a hold fénye meg sem csillant. Nem szólt, alig észrevehetően biccentett csak a férfinek mikor pár lépésnyire ért hozzá, esélyt adott a helyi vendégszeretetnek.*

*Nem akarta megzavarni a láthatóan magát otthon érző férfit türelmetlen szavaival. A kései óra miatt próbálta magát visszafogni, nincs rosszabb egy megfáradt utazó számára mint mikor kérdésekkel zaklatják, holott ő inkább haza igyekezne a családjához, szerelméhez vagy ha férfi az illető a felsorolásba még bele lehet venni a fogadók szép leányainak titkos szolgáltatásait is amivel kiengedheti a gőzt kusza gondolatai közül, elfelejtheti néhány könnyed percre, órára amit maga mögött hagyott az úton.
A férfi fogadja néma köszöntését de továbbmegy anélkül, hogy lépteinek lendülete akár egy röpke pillanatra is megtörne. Tekintetük találkozik, a férfi mélykék szemeinek árnyékába szinte belesüllyednek a lány ónixfényű íriszei, de aztán a csődör vibráló izmaira rebbennek könnyedén. Adria nem mozdul még, ujjait csak megigazítja a kantárszár szíján, figyelme a csillagok fényének tüzében a távolodó férfi fartájékára vetődik, ajkainak zugában elégedett mosoly rándul meg. Na igen, a kezdeti izgalom után jöhet a megmérettetés, a pillanatnyira fellobbanó mosolyból ítélve az idegen férfi könnyedén átment a vizsgán, ám mindez szélfútta felhőként tűnik el a lány arcáról mikor a rajtakapás lehetősége áll fenn. A férfi megáll s megfordul, Adria pedig azon agyal, vajon mi juthatott eszébe, hogy meggondolta magát. Mivel a mágia távol áll tőle és legjobb ismeretei szerint nem rendelkezik más boszorkányos tulajdonsággal sem, a fenéknéző tekintete nem jöhet számításba, ergo a chattali vendégszeretet léphetett előtérbe, vagy valamilyen bűn enyhítése ami a férfi lelkét nyomasztja. Kíváncsian várja be még mindig mozdulatlanul a közeledő férfit, féloldalra fésült hosszú tincsei közül az egyik szemöldöke láthatóan magasra emelkedik, szája szegletében egy apró rándulás jelzi, hogy mosoly próbál a felszínre törni de képtelen. A kanca a férfire horkant mire a lány határozottan húzza vissza a fejét, valamit mintha mormogna az orra alatt, de a "neveletlen cinka" kifejezést úgy szűri a fogai között mintha csak nagyobbat sóhajtott volna.*
-Inkább óvatos vagyok semmint halott.
*A lány hangja kellemesen és változékonyan mély, határozottsága mögül kihallatszik a könnyed, humorra mindig vevő szín, az eddig szája sarkába bilincselt mosoly kibontakozik, de mindennek ellenére az ónix fényű szemek kíváncsian tekintenek a felé nyújtott kézre. Ilyennel sem találkozott még, az ő falujában maghajlással tisztelegnek az emberek egymásnak, a kézfogás a testi kontaktus csupán rokonok és vér szerinti családtagok között lehetséges.*
~Most nem otthon vagy.~
*Emlékezteti magát majd ő is kinyújtja a kezét, hiszen kardját pár pillanattal ezelőtt az övön függő karikára kapcsolta, annak pucérsága csak azért tűnhetett fel a férfinek mert hüvelye az sosem volt.*
-Adria Belorian. Szavadon foglak és van kérdésem bőven.
*Határozottan szorítja meg a férfi kezét de csupán egyetlen röpke pillanatra aztán úgy húzza vissza mint akit bűnbe csábított az éjszaka. Első kérdésével nem is késlekedik, rögtön az őt érdeklő tárgyra tér.*
-A Sárkánylovasok várát keresem. Erre meg tudsz válaszolni?

*Emberi szemeinek meg kell küzdeniük az éjszaka sötétjével, melyet csupán a kiflire fogyott hold és a csillagok fénye enyhít valamelyest. Nem látja a férfi arcának vonásait, keveset tud felismerni a finom mimikából, csupán az elnagyolt mozdulatok beszélnek neki és persze a csodás paripa. Adria jobban ért az állatokhoz mint az emberekhez, elfekkel sem találkozott túl sokszor, hogy alaposan kiismerje őket, de hozzájuk úgy is sok idő kellene. Ahányan vannak annyi félék, míg az emberek arca és szemük tükre sokkal beszédesebb és bár első látásra nincs két egyforma közülük, reakciójuk hasonló egymáséhoz.
A csődör kicsit játékos, láthatóan ragaszkodik a gazdájához és láthatóan egy hullámhosszon vannak, köztük már kialakult egyfajta bizalom, az a „szavak nélkül is megértik egymást” féle néma kommunikáció amit Adria még csak most gyakorol Fellával. Köztük még sokat jelent egy-egy érintés, hang, szó ami tovább lendíti őket az ismeretségen. Ennek ellenére is érzi, hogy a kanca minden izma megfeszül mikor a csődör a férfi mögé lép s ezáltal hozzájuk is közelebb kerül. Fella orrlyukai kitágulnak, beleszimatol a felé szálló illatokba, fáradtságát felülírja a különös találkozás, fejét a lány vállára ejti a lószerszám fémjei halkan csendülnek egymáshoz félbeszakítva a pillanatnyi csendet a férfi két mondata között. Adria csupasz vállát csiklandozza lovának törleszkedése, halkan felkaccant majd játékosan ellöki magától de rögtön utána végig is simít a kanca nyakán, ujjaival beletúr a dús sörénybe. Figyelmét azonban megosztja lova és az idegen férfi között, tekintetének ónix fénye egy pillanatra sem rebben el a vele szemben állóról s szavai is neki szólnak.*
-Rendben, elkél némi segítség ebben a fene nagy sötétségben.
*Azonnal felveszi a férfi lépteinek ritmusát ahogy mellé sorol, s Fellát is távolabbra űzi ezzel a csődörtől hiszen nem tett még le az óvatosságról, s jobb közvetlenül szemmel tartani az idegent, mintsem lova nyaka alól legyen kénytelen állandóan kikukkolni.*
-Elroan….észak-kelet….Főváros felé.
*Halkan, inkább csak magának ismétli a fontosabb neveket, szavakat így memorizálva a megadott útirányt. Ám ennél sokkal többet kap, több jut el hozzá a férfi száraz szavain kívül. Mivel Adria nem csak könnyed lépteire figyel s az útra mely előttük nyújtózkodik a számára még ismeretlen táj felé, így észreveszi azt az apró sóhajt ami Dylan ajkai közül tör fel, s a tény, hogy egyszer sem nézett rá míg beszélt, valamiféle lelkitusára utal, mely azokkal lehet kapcsolatban akikről beszél. Érzékeny az ilyen hangulatváltozásokra, s bár csupán néhány szívdobbanásnyi ideig tart, az ő lelkében nyomot hagy, kérdéseket melyekre választ most nem kaphat, mert otrombaság és tapintatlanság lenne érdeklődni, mi az ami ólomsúllyal nyomja a férfi lelkét. Ennek ellenére nem tesz le arról, hogy alkalomadtán kifaggassa Dylan-t, de persze a maga módszereivel. Egyelőre azonban csak ártatlan kérdéseit teszi fel miután bájosan viszonozza a kapott mosolyt.*
-Van. Ez a Chattal rendelkezik fogadóval? És ha igen milyen ez a fogadó? Amolyan vándormarasztaló vagy inkább patkánytanya?........... Elroan milyen messze van Chattaltól lóháton?............. Te hol laksz? Nem Chattalban az biztos.
*Kíváncsi gyerekként sorolja kérdéseit a végére hagyva azt ami a férfira vonatkozik. Nem mintha olyan nagyon érdeklődne iránta, de az a picinyke változás ami morzsákat szórt maga után, kíváncsivá tette. Dylan-ben több van mint amennyit mutat és ez óvatosságra készteti Adriát.*

*Adria java részt a férfit figyeli és kevésbé az utat, ám ez nem akadályozza meg abban, hogy lássa mi van a lábi előtt. Csak épp a galádul megbújó apróbb köveket nem tudja kikerülni a sötétben és csizmáján keresztül érzi ahogy szemtelenül benyomódnak a talpába. Kérdéseire kapott válaszok nem túl lelkesek, ez újabb információ arról, hogy útitársa nem Chattalban él, különben jobban áradozna a faluról. Ebben biztos, átutazott már jó pár falun és városon mire elért otthonától az első térkapuig, a korábbi „idegenvezetések” merőben különböztek Edwardétól. Egyre inkább azt érzi, hogy a férfival valami nem stimmel, valami nem egészen kerek, s bár mindig is óvatos volt, most inkább úgy gondolja, hogy nem kell tőle tartania.
A hangulatváltozásokra érzékeny receptorai aztán újra megrángatják azt a kis csengőt elméjében. A férfi otthonára vonatkozó nem egészen ártatlan érdeklődése kicsiny szünetet eredményez a társalgásban, de legalább a férfi végre ránéz. Igaz az éjszaka sötétjében nem sokat lát az arcának vonásaiból melyek árulói lehetnének Edwardnak, de az apró hezitálás is jelentős információval szolgál.*
~Szóval nem akarod elárulni hol élsz….most még. Érdekelne miért.~
-Nem azért kérdeztem, hogy meglátogassalak. Eszemben sincs itt leragadni Három-négy nap utazás még vár rám.
*A férfi mosolyából látva már tudja, hogy lebukott és egy kicsit visszafogja magát. Vagy inkább más módszerhez folyamodik ami kevésbé átlátszó. Pedig eddig mindig bejött, Edward azonban úgy tűnik több mindent titkol magáról mint amennyit Adria eddig feltételezett róla. Már csak ezért is érdekes a személye és a lány óvatossága is ezzel egyenes arányban nő.*
-Az ott már Chattal?
*Kérdez rá fejével a távolban felderengő fények felé intve majd ismét fürkészőn útitársára tekint.*
-Te is megszállsz a fogadóban? Meddig maradsz?

-Nem városnézni igyekszem oda.
*A felesleges reagálásra válaszol, ez is egyfajta teszt amivel igyekszik kizökkenteni a férfit abból a fura állapotból ami zavarja. Egyáltalán nem olyan mint a vándorok lenni szoktak, holott azt mondta az imént, hogy az. A vándorok, mint amilyen most ő is, sokat kérdeznek, szeretnek beszélgetni a hosszú úton, hiszen nem mindig akad társaság és a csend csak addig jó míg az ember lassan bele nem őrül. Ha már valaki a fűszálakkal is beszélget, ott baj van. Adria szimplán csak társaságra vágyik, hogy hallja más hangját is ne csak a magáét. A fűig nem jutott el, csak Fellával beszélgetett eddig, de az normális dolog ha ló és lovasa sokáig egymásra vannak utalva. A férfi azonban nem érdeklődik, ami nem is lenne feltűnő de válaszolni is csak egyszavas mondatokban tud...jobbára. Szóval nem titpkus vándor.
Ami a fürkészést illeti, csak annyira veszi észre amennyire bárkitől tartania kellene, óvatos és senkit nem becsül le, mégis a viselkedése inkább közvetlennek mutatkozik semmint a "három lépés" betartásához. Szerencse, hogy nem képes olvasni Edward gondolataiban melyekben kiváltképp az ő nyakára helyezi a hangsúlyt, így azokkal nem kell foglalkoznia. Egyelőre. A férfi lovával már annál inkább, ahogy Fellán is érezte a kellemes izgatottságot s mikor a csődör lelkesen felnyerített alig tudta visszatartani a kancát, hogy ne nyomja oda testével Dylan-hez. Csizmájának talpa hangosan csikordult a kavicsokon ahogy egy lépésnyit elcsúszott a férfi felé, de sikerült megfékeznie Fellát.*
-Hééé! Csillapodj!
*Fella visszanyerített és érezhető volt rajta mennyire jó kedve lett hirtelen, pedig csak a két utolsó almával tudta a kapuhoz csalogatni a makacs állatot. Nincs is lehetősége azon merengeni mennyire emberi vonásai vannak annak a csődörnek és, hogy talán megértette a szavait. Nem úgy mint ahogy Fella szokta, hanem mint egy másik ember, csak épp nem érthető szavakkal válaszolt vissza.*
-Á, amíg szükséges. És ezt ő fogja eldönteni?
*Kérdez vissza de már érkezik a következő ajánlat, amit képtelen visszautasítani. Vagy Dylan-nel tart, vagy lemarad.*
-Nem mondok nemet. hamarabb kapok vacsorát, vagy reggelit?
*S már ugrik is fel a nyeregbe egy nagy lendülettel, láthatóan gyakorlott lovas és Fellával összeszokott párost alkotnak. Hogy a kanca Adria néma parancsára vagy a csődör iránt érzett rajongása miatt lódul-e neki nem lehet tudni, de az biztos, hogy nem hagyja magát lehagyni. Korábbi fáradt "nem akarom" kedve hirtelen átcsap lelkesedésbe, dús sörénye lobog utána és Adria biztos benne, hogy lova magában nevet.*