02. Chattal

// Caius//

Rohant, ahogy a lába bírta, de ez még mindig nem a helyes kifejezés arra, hogy hogy sprintel egyenest a fogadó felé. Volt is miért... Úgyhogy szabályosan beesik az ajtón. Vagy inkább bezuhan. Aztán már csapja is be maga mögött az ajtót, vissza sem tekintve... és kimerülten dől a fának. Szinte abban a pillanatban a hátán érzi a sűrű becsapódások erejét. Mintha jeges tűvel bombáznák. Aztán, nagyos sóhajt. Levegővétel ki-be, lassan. És kinyitja a szemét.
A fogadó apraja-nagyja rajta legelteti a szemét. Tisztára mint egy utcai bunyóban, majd kiesik a szemük. De szólni, ne adj isten segíteni már olyan luxus számukra, amit nem engedhetnek meg maguknak. De jó nekik...
Tudomást sem véve a közönségéről, lassan lecsúszik az ajtón és a fáradtságtól elnehezült tagokkal csüccsen le az ajtó tövében. Térdét átkarolja, s a fejét ráhajtja... Csak nyugi, Seyla. Légzés. Ki-be.... úgy. Mindjárt jobb, amint újratanult lélegezni. És még így, behunyt szemmel is megérzi, hogy árnyék vetül rá. Böhöm nagy árnyék. Itten fel kell nézni, sajnos...*
- He...?
* Csak a fogadós, és úgy tűnik, kifejezetten élvezi a helyzetet. És egy NAGY söröskorsót dug az orra alá, telis-tele vörös lötyivel. Naná, hogy imádja ezt az embert! Széles vigyorral szó nélkül átveszi a poharat, s egy húzásra lehajtja. Még szép, hogy vörösbor volt.... mi más lenne?!*
- Köszönöm.
* Feláll, minden imbolygást, hányingert, fejfájást, szédülést mellőzve. És persze visszaadja az üveget a fogadósnak.*

//Seyla//

*Caius már rég lemondott arról, hogy a lánnyal menjen Evolyranba. Már két üres pohár van az asztalán és egy fél elfogyasztott csirke. Sóhajtva pillantgat az ajtó felé. Majd egyszer csak az ajtó kivágódik és berobban Seyla. Majdnem elesik, de végül csak megtudja tartani magát. És mikor becsapja az ajtót maga mögött, lassan lecsúszik az ajtó mellett a földre. Caius megcsóválja a fejét, majd lassú éptekkel az ajtóhoz sétál. Megfogja Seyla karját és felállítja.*
-Van fogalmad róla,mikor volt naplemente? Egy órával ezelőtt!! Csak úgy szólok: utálom a pontatlanságot! *sziszegi a foga között Caius. Sötét tekintettel mered a lányra, majd a karjára néz és el is engedi. Végül ismét mélyen Seyla szemébe néz.*
-Indulhatunk végre? *morogja a fiú és kinyitja az ajtót, remélve, hogy a lány még idejében arrébb ugrik.*

* Ahogy Caius odalép hozzájuk, a fogadós szedi a sátorfáját, és visszavonul a pult mögé. Biztos neki is feltűnt, hogy egyesek figyelemre sem méltatják. Már minden oké nála, szóval eléggé fel tudja kapni a vizet egy ekkora sértésen. Dühödten fúj Caiusra.*
- Miattad késtem, szóval lehetnél tapintatosabb! És csak hogy mondjak valamit, én is utálom a pontatlanságot! Utálok késni, de még jobban utálom, ha ok nélkül kérik számon rajtam!
* Normál hangerővel, csattanósan beszél, és nem, nem áll félre az ajtóból. Keményen koppan a hátán a nehéz tölgyfaajtó. Meg a fején.
Hogy szóvá teszi-e? Á, dehogy!
* Szó nélkül kimasíroz az épületből, tudva, hogy kint már nem várhatja kellemetlen meglepetés... nem úgy, mint múltkor. Javára legyen mondva, egy hang nem hagyja el a száját, miközben megkerüli a fogadót az erdő irányába. Méghogy nem jó kislány?!*

//Seyla//

*Bizony nem igazán veszem figyelembe a fogadóst. Minek? Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok Seylával és hogy mit is mondok neki. Múltkor már úgyis odajött hozzám, hogy mi van kettőnk között? Semmi! Mi lenne? Jesszus. Nem szeretem a nőket. Szerintem csak púpok az ember hátán. Fölöslegesek és hisztisek. soha nem voltam még nővel és azt hiszem nem is akarok. Köszönöm szépen nagyon jól megvagyok nélkülük. Ezen is elgondolkoztam, hogy hogyan fogok kibirni egy utat egy nővel. Habár Seyla nem tűnik tipikus nőnek. Nem hisztizik és nem is használja ki, hogy nő. Csinosnak csinos, de erre a tényre immunis vagyok. Nem érdekel. Remélem az út is ilyen jól fog telni, ahogy az a múltkori beszélgetés. Mert ha Seyla hisztizni fog, akkor bizony ki fogok akadni, leütöm és otthagyom az egyik bokor tövében. Nélküle is eltalálok Evolyranba, de legalább igy lesz, aki szórakoztat. *
-Miattam? *meredek rá és fel is háborodok. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy Seyla hol töltötte a napját? Miért miattam késett? Ez baromira nem világos számomra, úgyhogy remélem, hogy meg is magyarázza. Kezemmel az ajtófélfát támasztom és türelmesen várok, hogy megmagyarázza, mi közöm van nekem az ő késéséhez? *
-Ok nélkül? 1 órája lement a Nap. Naplementére beszéltük meg, nem naplemente után egy órával *háborodok fel ismét, hiszen Seyla is igen csattansósan beszél. És ezt a hangnemet nem viselem el. Főleg nem egy nőtől. Kinyitom az ajtót, de Seyla nem állt el az útból, igy a hátán csattan az ajtó. Kicsit ismét becsukom és a lányra nézek.*
-Bocs *morgom, majd mintha mi sem történt volna, kimasirozok az ajtón és remélem, hogy Seyla nem fog hátba támadni azért, mert béna volt és nem állt félre. Végül megindul az erdő felé. Értetlenül meredek rá.*
-Ugye nem gondoltad, hogy az erdőben megyünk? Gyalog? *kérdezem és úgy nézek rá, mint valami elmefogyatékosra. Megcsóválom a fejem, majd füttyentek egyet, mire Jason jelenik meg. A hátamon lévő táskát felpakolom a nyeregre, majd felülök Jason hátára.*
-Gyere, elférsz még mögöttem... *sóhajtok és hangom kissé csendesebb és kedvesebb? Nem az túlzás, de lágyabban hangzik, mint az előbb. Várakozóan nézek a lányra és kiváncsi vagyok, hogy tényleg komolyan gondolta-e, hogy gyalog megyünk Evolyranba.*

* Nem és nem teszi szóvá, hogy kupán vágták egy ajtóval. De hát megesik az ilyen, nem? És főleg nem szándékosan, ugye? Nem, úgy látszik mégsem tud elfojtani egy morgást az orra alá. Még jó, hogy a fiú nem hallja. Úgy tűnik, éppen a lovával van elfoglalva. Hát csak tegye.*
~ Hímsoviniszta hülye...
* Igen, végül csak gondolta. Hiszen Uram bocsáss' honnan tudná ő, milyen "belül"" a fiú? Tippeljünk csak... fekete vagy rózsaszín? Hát bizony, nem könnyű a választás...
De azért mégsem válaszol. Talán nem a helyes szavak jönnek a szájára. Továbbra is az erő felé tart. Innen már látszik is az út. Azt meg, hogy észrevették-e azok a bizonyos valakik, hogy itt van, úgy is meghallja... és mivel jelenleg nem hall senkit rajtuk kívül, ráér még sétálgatni.*
- Kösz, nem. Csak gyere. De ha te ráérsz...
* Hátrafordul (miközben sétál... pedig bármikor elkaphatja a bokáját egy gyökér. Mégis meg meri tenni. Mostanában igen bátrak lettünk), bár egyáltalán nem kíváncsi most Caius arcára. Anélkül is élénken maga elé tudja képzelni.
Aztán visszafordul (bár ebben az is közrejátszik, hogy a szél egyenest a képébe fújt) és füttyent egyet. Á, már hallja is...*

//Seyla//

*Bizony kupán vágtam Seylát, de bocsánatot is kértem tőle, habár nem úgy és nem olyan hangnemben, ahogy az illendőség megkövetelte volna. Ha ezt apám látná, valószinű nyakon is vágna, hogy bánok egy hölggyel. De persze apám nem tudja, hogy engem már (vagy épp még?) baromira nem érdekelnek a nők. Minek legyek velük kedves és illemtudó, ha úgysem érdekel a véleményük és nem is akarom meghóditani őket? Fölöslegesnek tartom a dolgot. Persze azért alap illendőségek belém is szorultak, de valljuk be nem sok. Épp hogy csak nem néznek sik taplónak és bunkónak a nők. Elvileg... Habár el tudom képzelni, hogy Seyla fejében milyen ocsmány jelzőkkel illet engem. De valahogy most ez sem érdekel. Seyla elindul az erdőbe - gyalog. Kicsit hülyén nézek rá és megállitom. Odahivom magamhoz Jason-t, felpakolok rá és felülök a hátára. Felajánlom Seylának is, hogy üljön fel mögém. A hangom már kicsit kedvesebb és lágyabb. Hiszen mégsem kellene az egész utat harciaskodással tölteni. Sokkal jobban kedvelném az utat, ha esetleg beszélgetnénk vagy ilyesmi. Mikor Seyla visszautasitja a nyereg egyik felét, sóhajtok egyet. Leszállok Jason-ről és gyalog folytatom az utamat Seyla után sétálva. Én is vigyázok a gyökerekkel és ágakkal, és nem egyszer majdnem elesek, de fogva Jason kantárját a ló megtart, ha esetleg elesnék. Végül egy kisebb úthoz érünk és Seylára pillantok, aki füttyent egyet. Értetlenül nézek rá és várok: hogyan és merre tovább?*

//Ha gondolod, irj valahova máshova. Ragyogó Tölgyes vagy ilyesmi. Csak hogy érződjön hogy tényleg haladunk előre. //

// Folyt. - [You must be registered and logged in to see this link.] //

*Melinda most a nyulacskáját nagyon szorongatta az ölében.
Nagyon rossz volt neki minden.
Egy fa tövében leült és elaludt.
Nagyon elfáradt.*

Egy borús délutánon sétálgattam a fák sötét árnyékában dolgom végeztével.
Elintéztem amiért ide jöttem. Két napon át üldöztem őt az erdőkön át, de végül elkaptam. Egy vastag fa törzsének támaszkodtam, és úgy vártam, hogy lenyugodjon a nap. Hosszú perceket töltöttem el elmélázva.
Oldalra pillantottam, és egy másik fa tövében megláttam egy lányt ölében egy nyúllal.
Közelebb sétáltam hozzá, és tőle néhány méterre megálltam.

*Mel még csak fél álomban volt. De úgy érezte mint ha figyelnék vagy figyeli valaki., valami. Ásitott egy nagyott természetesen a szája elé tette a kezét, és körbe pillantott. Látott sok embert. Aztán nem tűnt fel neki hogy egyáltalán valaki nézi-e. Ugy hogy megint ásitott, és tovább aludt. Nagyon fáradt volt. Nem volt se energiája se figyelme semmihez.*

Körbenéztem a téren. ~Mennyi ember.~ Mindenki csak rohant, ki erre, ki arra. De az a lány, a fa tövében...
Felmerült bennem a kérdés, miért egy fa törzsének dőlve alszik. ~Lehet, hogy hajléktalan?~
Annyi biztos, nagyon fáradt volt, legalábbis annak tűnt innen messziről. Egy pillanatra felriadt talán, és egy hatalmasakat ásított, majd visszapihent. Az ölében egy szőrcsomó lapult. Ahogy közelebb léptem, a kis szőrmók kiugrott az alvó lány kezei közül, és ugrálva egészen a lábamig pattogott. Lenéztem rá, és láttam, hogy a cipőm orránál ülve néz fel rám, és figyel engem. Néhány hosszabb másodperc tanakodás után lehajoltam, megragadtam a grabancát és szemmagasságig felemeltem. ~Ez meg mi?~
Alaposan szemügyre vettem a szuszogó kis dögöt, nem láttam még ilyesmit.

*Melinda jó nagyott aludt, hisz kivolt fáradva. Szóval, felébredt, ásitott, és megdörzsölte a szemét. Elkezdett aztán kotorászni a táskájában, és ki is vett egy szendvincsett, meg egy üveget ami már csak félig volt.*
~Oh. Kevés kajám van. Ugy látszik kéne vennem majd ételt. De ez most elegendő lesz.
*Hozzá is fogott enni, ha nem vette volna észre hogy nincs meg a nyula. Körülnézett és látta hogy egy vadidegen embernél van.
Mel felállt, és haragos szemmel fordult hozzá.*
-Mit képzelsz? Elveszed a nyulamat! Hát ilyett! Nah most add is vissza! Szegényt, biztos megijesztette! Tudod én egy mágus tanonc vagyok. Ugy hogy vigyázz kivel packázol.

Etele Barlon írta:: //Antonius//

*A darthar felkacag.*
- Ostoba? Gondolod, hogy nem tudom, mit csinálok? Hát mondd meg, szerinted mit csinálok?
*A mágus láthatóan jót mulat az uraság fenyegetésén, de csak egy pillanatig.
A seldë kimondja Tifar nevét. A gyűlölt, a megvetett, az irigyelt Tifarét.
Számtalanszor átrágta már magát a történteken, de most is, mint mindig csak a benne burjánzó gyűlöletet növeli vele.
Haragját kivételesen nem vezeti le a hozzá legközelebb lévő élőlényen. Hallgat egy rövid ideig, közben lassan lenyugszik. Nem szabad, hogy az úr kihozza a sodrából.
Bevillannak neki emlékek. Mikor még az ishtar nejével mentek együtt épp az ishtar elől.
Járt az emberek uradalmában. Muszáj volt bemennie lakott területre, hogy rendes élelmet is ehessenek. Akkor hallotta két pletykás vénasszonytól, hogy már nem Antonius a vezér.
Gyáván elfutott, mikor Liana Fehértorony várára tört seregével.
Az emberek új vezére, Liana azóta is keresteti, de nem akad nyomára.
Jó, hogy végre eszébe jutott. Végig gondolva az eddig történteket, nagyon is nyilvánvaló, hogy Mereth azonos Antoniussal.
Merthogy eddig csak blöffölgetett, a megfigyelései alapján feltételezte nagyhatalmú nemesnek, úrnak, és erre kiderül, hogy a seldëk egykori feje áll előtte. Kicsi ez a világ. Pont neki kellett összefutnia az urasággal.
Közelebb hajol Mereth/Antoniushoz. Szemében a gonoszság mellett most még harag is izzik.
Figyeli a embert. Látja, hogy szenved, de azt is látja, hogy megmarad. Nem érdekli, hogy milyen fájdalmai vannak Antoniusnak, a lényeg, hogy életben maradjon.
Tervei vannak vele.*
- Először is. Az én múltam, az én bosszúm…ahhoz neked nincs közöd, Antonius!
Te csak ne fenyegetőzz! Egy mozdulatomba kerülne, hogy megöljelek. Nem többe.
De nem segítek neked megúszni. Élni fogsz. Amíg az ellenségeid hagyják.
Most pedig ideje aludnod, mivel a sérülésed súlyos. Ne aggódj, szemmel tartalak, hogy életben maradj, és hogy ne szökj meg.
*Ezzel Etele visszahúzódik az árnyak közé, ahova nem ér a holdfény se az egyik fa alá. Leül, és onnan figyeli foglyát.
Agyában már tervek követik egymást, hogy hogyan juttassa vissza a seldët Chattalba és hogyan kovácsoljon magának előnyt belőle, miközben várja, hogy pirkadjon.*

*Antonius! E szó úgy éri, akár egy villámcsapás, mely derült égből, egész váratlanul, alattomoson csap le…és végzetes. Sokáig megszólalni sem tud, elméjében százszor lefuttatja a találkozásuk óta eltelt néhány óra eseményeit, de hogy miből jöhetett rá a mágus rabja valódi kilétére fel sem tudja fogni…Hogy jöhetett rá?...És miért kellett rájönnie?!...Letagadni már hiába is próbálná, a kis beszédszünet, melyet megszólítása okozott, eléggé bizonyossá tehette a darthar előtt, hogy nem tévedhetett…Tehát meg van pecsételve sorsa: Etele nem öli meg, de Liana…ő biztosan…Ezért kellett annyit bujdosson, annyit álmodozzon az útról, egy másik „világról”, hol végre új életet kezdhetett volna...ezért kellett társainak nyomuk vesznie? A semmiért? Ó, bárcsak visszafordíthatna mindent, az idő kerekét, egészen a lázadás napjáig…mostmár biztosan nem szenvedne…
Etele közben helyet foglal távolabb az egyik fa tövénél...boldog lehet…igaz, hogy nem ölte meg, de a szavai, az a név…az átkozott név mély tőrdöfésként hatoltak bele az úr lelkébe…Csak volna annyi ereje, hogy „harcoljon”, hogy lefejtse köteleit magáról és egy óvatlan pillanatban megszökjön a gyilkos elől…Viszont ha mind fizikailag és mind lelkileg gyötrő fájdalmakkal is megkell küzdenie…lassan elveszíti reményét, mely eddig életben tartotta…s ha nincs már remény…mi értelme menekülni?*
~Aminek meg kell történnie, az megfog történni…előbb-utóbb…nincs többé menekvés…nincs…Gorrius, Nierwes…Mulfor…hol vagytok társaim? Éltek még?~
*E gyászos hangulat lengi körül, mely újra álmot bocsát szemére, s ott az álomvilágban még remélhet…remélheti, hogy többé nem ébred fel…de a valóságba mindig visszahúzza az éjszakában fénylő két szempár, két gonosz és két túlvilági…az egyik szempár tulajdonosa vele szemben ül…a másiké már az égből figyel, de vigyázni már nem tud rá…legalábbis nem annyira, mint a darthar szemei…*

*Az éj sötét és hideg. A Holdat is felhők takarják és a néma csendben nem hallatszik más, csak az alvó nagyúr egyenletes légzése.
Nem messze tőle egy fa alatt ül egy alak. Fegyverei keze ügyében, szeme csukva, de mégis félig éber, mint a vadak. Sötétben bujkáló arcán gonosz mosoly fut végig, mikor eszébe jut Antonius döbbent tekintete a neve hallatán.
Már csak azt kell kitalálnia, hogyan jutassa vissza a fejedelmet anélkül, hogy őt elfognák.
Az éjfekete arcban talán még annál is sötétebb szemek nyílnak ki.
Az ötlet megfogant. A darthar lassan felemelkedik a fa alól. Halk zizegő hang hallatszik, mikor talpra áll az avaron.
Odasettenkedik az alvó úrhoz. Kissé még nehézkes a légzése és meg megránduló arcvonásai arról árulkodhat, álma nem nyugodt.*
~Az után a sérülés után már megmarad. ~
*Bár lábába még bele-belenyilall a fájdalom, a mágus eltűnik az éj sötétjében.
Nem megy messzire, de az éjszakai erdőben csak lassan haladhat.
Chattal határában megáll, majd megkerüli a falu köríves falát. Körbejárja, míg rá nem lel arra, amit keresett. A fal elég magas, de Barlon ezért nézte ki út közben az egyik falon felülre hajló faágat.
Mikor leereszkedik a fal túloldalán, már hallja merre kell mennie. Nem is túl távolról hallja a lovak zaját.
Chattal lovasainak istállójához ér. Az egyetlen őr fejét hátulról kapja el és addig üti a falba, míg az el nem fekszik a földön. A szomszéd épületek visszaverik a tompa koppanások zaját.
A zárat feltöri és már bent is van. Kiválasztja a hátast, majd csendesen elvezeti őket a kapu közelébe. Az őrség meglehetősen éber, így a darthar nem tehet mást, mint felszáll a lóra és kitör a kapun. Az őrök a vágtató ló elől vetődnek mindenfelé. Aki nem elég gyorsa, azt az állat lendületével elsodorja.
Még hallja az elfek riasztását a háta mögül. Számító mosolyra húzódik a szája. A terv jól működik eddig...
Lassan pirkad, mire visszaér. Az erdőben még sötét honol, de a magasban a lombok között már szűrődik a felkelő nap bíboros-narancsos fénye. Lassan elevenedik az erdő is.
Leszáll lováról és körbepillant, csendesen, nyugodtan, majd elindul a nagyúr felé. Tudja, hogy nincs sok ideje, mert a katonák közelednek és nem akarja bevárni őket.
Tarisznyájából elővesz egy lapot, elővarázsol egy aprócska fénygömböt és a nyereg sima felületén írni kezd.*

Melinda írta:: *Melinda jó nagyott aludt, hisz kivolt fáradva. Szóval, felébredt, ásitott, és megdörzsölte a szemét. Elkezdett aztán kotorászni a táskájában, és ki is vett egy szendvincsett, meg egy üveget ami már csak félig volt.*
~Oh. Kevés kajám van. Ugy látszik kéne vennem majd ételt. De ez most elegendő lesz.
*Hozzá is fogott enni, ha nem vette volna észre hogy nincs meg a nyula. Körülnézett és látta hogy egy vadidegen embernél van.
Mel felállt, és haragos szemmel fordult hozzá.*
-Mit képzelsz? Elveszed a nyulamat! Hát ilyett! Nah most add is vissza! Szegényt, biztos megijesztette! Tudod én egy mágus tanonc vagyok. Ugy hogy vigyázz kivel packázol.

Kezemben a nyúllal álltam a tér közepén. Mellettem ismeretlen arcok haladtak el sietve. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, így nemigen figyeltek egymásra.. ~Érdekes vidék ez~ Állapítottam meg magamban. Míg bámészkodtam a fa tövében alvó lány felébredt, és közelebb jött hozzám. Egy vékony hangra lettem figyelmes, hátrafordultam lógatva a szőrcsomót a kezembe. A kislány igen mérgesen nézett rám. Feltételeztem, hogy a hosszúfülő az ő tulajdona. Bármilyen haragosan is nézett nagy kék szemeivel nem ijedtem meg tőle.
-Elvenni? - kérdeztem vissza kicsit meglepődve.
-Szó sincs róla, minek kellene nekem egy ilyen szőrgombóc? - mosolyodtam el, ahogy az említett jószágra néztem.
-Tessék, visszaadom! - nyújtottam felé még mindig lógatva, és vártam, hogy elvegye tőlem.
-Szóval mágus tanonc vagy... Érdekes...- jegyeztem meg, ahogy a kis méregzsákra néztem.

*A lány látta hogy semmi rosszat nem akar a fickó, csak meg nézte a nyulat. Persze el is vette tőle ahogy oda adta. Szépen letette és a fiura figyelt. Az az nagy fiura. Kedvessebb is lett, és beszélgetett kedvesen.
Haragos arcából vidám kis leány jellent meg. Elkezdett mindenről csacsogni, szinte be nem állt a szája. A gyerekek már csak ilyenek*
-Jó-jó. Lehet hogy nem akartad elvenni. Csak most nagyon vigyázok reá. Mert az utóbbi néhány napban volt egy kis zűr......
Áh mindegy ugyis túl hosszú lenne elmesélni. Bemutatkozom, én Melinda vagyok. Kivel találkozhatok ?
*Aztán meghalodta hogy mit reagált a mágus tanonc szóra. Elmosolyodott és kedvesen ugymond oktatta.*
-Igen! Én mágus tanonc vagyok! Mégpedig A Hullámvirág Varázsiskolában tanultam, vagyos még tanulok csak gyakorlatott végzek.
Egyébként hallodtál a mágus tanoncról dologról? És a Hullámvirág Varázsiskoláról?

Távol állt tőlem, hogy akár a lányt, akár a szőrcsomót bántsam.
Így visszaadtam a kislánynak az állatkáját. Amint visszakapta a kis kedvencét a lány vonásai kisimultak. Haragos tekintete megenyhült és széles mosolyra húztak ajkai.
-Örvendek Melinda. Az én nevem Shade. - árultam el a nevemet neki.
A kislány egy varázsiskoláról kezdett el beszélni, ahol ő tanul.
-Még nem hallottam róla. Mágusokról még csak-csak hallottam ezt azt, de az iskolátokról még egy szót sem. - feleltem.
Leültem a fa tövébe, a vastagtörzsű fa kellemesen hűvös árnyékába.
-Mesélsz róla? - kérdeztem. Mindig is érdekeltek más fajok szokásai.

*Ott áll a vár egyik főbástyáján felöltözve páncélba, alatta, előtte, körülötte mindenütt emberek tömege özönlik...felé. Élükön egy hosszú, fekete hajú nő, ő vezeti őket…felé. A nő szemeiben fel-felcsillan valami ijesztő sötétség, amint egyre közelebb kerül őhozzá az útban álló katonákat legyilkolva. Már húszan sem vannak előtte, ha itt marad, nem éli túl, menekülnie kell. Gyorsan át a másik bástyára, onnan még lejuthat a vár udvarra, el az istállóig…A bástya fele fordul, de reményvesztetten pillantja meg hogy ott már lovagjai letették a fegyvert…Arra nem mehet…Liana és ő közte az utolsó védők buknak el véresen életüket áldozva nagyurukért…*
-Liana!
*Amint kimondja a nevet, a nő kardja lesújt rá és páncélját darabokra zúzza....És újra támad…*
-Liana!
*A kard teljesen átdöfi a volt nagyúr mellét, vérét kifröcskölve a gyilkos arcára…*
-Lia….na….
*A halálos sebet kapott exnagyúr egyensúlyát vesztve megtántorodik, majd teste, átbukva a kőkorláton a mélybe vesz bele…*
*…Verejtékében fürödve ébred, a reggeli nap meleg fénye belopózik a fák sűrű lombjain keresztül, hogy a nagyúr arcára mosolyt csaljon…de próbálkozása sikertelennek bizonyul. Heves légzése, mellyel álmából ébredt, lassan normális ritmusba tér vissza. Feltekint az előtte álló dartharra, ki láthatóan betűket vés egy sárga lapra lova nyergének támaszkodva. Száját szólásra nyitja, hogy egy kis vizet kérjen tőle, de nem is olyan távolról emberi kiáltozások süvítenek keresztül az ébredező erdőn. Légzését visszafojtva figyel és állapítja meg, hogy a hangok tulajdonosai közelednek…tehát közel a szabadulás pillanata…Hála az égnek.
Most már mosolyog...a mágusra…kissé gúnyosan is. Neki menekülnie kell tovább, de ő hamarosan újra folytathatja útját…Igen, folytatja. Az álom eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy mégis a „menekülés” mellett döntsön…a visszatérés helyett…Nem, oda nem megy vissza, kijátssza a végzetét ha kell, de többé nem kívánja látni azt a nőt, azt a várat. Még álmában sem.*

*Etele bár nem néz oda, tisztán hallja az egykori nagyúr ébredésének zaját. És hallja a közeledőkét is. Tisztában van vele, hogy nem sok jóra számíthat a chattali őrségtől, ha elkapják.
De nem kapják el. Mindent jól eltervezett.
Befejezi a levelet és a seldë felé fordul. Tekintete annak gúnyos mosolyába ütközik.
Nem tudja, minek örül, a helyében nem lenne ilyen magabiztos, de végülis ő tudja.
Mégis…a gúnyos mosoly dühöt szül az amúgy sem túl jó kedvű mágusban.
Egyenlőre nyel egyet, türtőzteti magát, mert még volna pár szava az urasághoz. Közelebb is battyog hozzá. Végignéz a földön ülő alakon. Kezei még mindig meg vannak kötve, de láthatóan már elindult a gyógyulás útján.*
- Biztos nagy örömöd leled benne, hogy itt hagylak, de ne örülj annyira.
Hogy tudd, akik ott jönnek, azokat én hoztam, hogy átadhassalak nekik. Remélem, még most is örülsz.
*Felemeli az evolyrani földmorzsolótól zsákmányolt varázsbotot és egy keresztet rajzol vele. Határozott, kissé dühös mozdulattal húzza keresztül, végül Antoniusra mutat.*
- Flamma ghorian!
Ne hidd, hogy megúszod!
*Jól ismeri az átkot, hiszen Lélekfosztó. Eszébe jut egykori mesterének tanítása, ki azóta is keresi, hiszen vele sem bánt túl becsületesen. „Az ellenfél úgy érzi, mintha belülről tűz emésztené és ez a tűz élve nyeli el őt. Amíg a lelkében dúló tűz emészti, addig könnyű préda.”
Hát erre számít. Majd a lapot, melyre az előbb írt, szépen lefekteti Antonius lábaihoz. Tudja, hogy nem érheti el, hiszen törött bordákkal, összekötött kézzel a hátralévő rövid idő alatt nem hajolhat előre, hogy eltűntesse a levelet.
Belenéz még egyszer a nagyúr szemeibe, majd maga is lóra száll. Ekkor érnek az első lovasok ki a fák közül. Harsány kurjantással erednek a szökni készülő darthar nyomába. Fűti őket is a bosszúvágy.
Etele egy ösvényre vágtat, majd megáll egy pillanatra. Arra a rövid pillanatra, amíg bal kezével néhány tűzgömböt hajít maga mögé az ösvény szájához. Tudja, hogy az avar könnyen gyullad, és a lángok tényleg gyorsan a magasba is szöknek. Nincs már ideje Antoniussal foglalkozni.
Az elf katonák nyilakat eregetnek utána, de lovaik a tűzön nem mernek átkelni.
A darthar sarkát a ló oldalában vágja és vágtat tova. A őrség nyilai keményen csapódnak be körülötte a fákba, földe, mindenhova, és az egyik vessző talál is. Barlon a testébe nyilalló fájdalomtól felüvölt, de tempóján nem változtat, bár kis híján elengedi a kantárt, de még idejében észbe kap.
A levél, melyet az őröknek hagyott ott kis üzenet nekik.
A katonák megállnak Antonius körül míg a többiek próbálnak átvergődni a tűzön. Egyikük, bizonyára a rangidős leszáll a lóról és felveszi a lapot a nagyúr lába mellől.,
„Üdvözöllek Chattal kapitánya!

Úgy értesültem, az emberek új vezetője keresteti ezt az embert. Ő volt korábban Antonius nagyúr, a seldëk fejedelme, most csak Antonius.
Bizonyára jutalmat kap, aki megtalálja és eljuttatja az új vezérnek.
Csak annyit kérek, hogy ne feledkezzetek meg arról, hogy ki is adta a kezetek ügyébe. Kegyetlen Liana biztosan nagy örömmel fogadja majd tőletek ezt az ajándékot!

Etele Barlon"

Az elf végigolvassa a levelet, majd Antoniusra néz.*

//Köszi a játékot! Jó volt Very Happy

//

//Ez időntuli Shade-el//

*Bemutatkozott illedelmesen, mint minden illedelmes ember szokta. Az iskoláról még nem is hallott. De mágusokról keveset tudott.*
~Huh, csak hallott ezt azt? Ez érdekes! Nah mindegy. Én majd segítek ezen! Érdekli más fajok szokásai, az jó. *Mel is leült, épp a fiú mellé. Levette a táskáját, és közben magyarázott. Be nem állott a szája.
- Igen mesélek róla! Csak mutatok közben valamit. Áhá megvan! *Egy nagy vadtag könyvet vett elő.*
- Ez az én könyvem. Benne van minden fajok leírása.
- Az én iskolám a legszuperebb. *Nagyon boldogan mondta. Mint aki büszke az iskolájára.*
- Szóval a Mágusokról ezt írja. * El lapozott oda, a Mágusokhoz, és olvasta (egy kép is állt ott).*
- A Mágusok vére keveredett az Evolyrani tündék és emberek vérével. A Mágusok nagyon régen hagyták el a - partokat és utaztak el messzi földekre, köztük Álomfalvára is. A Mágusok egy időben mentek el de külön utakon! A mágusok kb. 5-600 évig is elélnek. De király. Ezt el is felejtettem. *a lány csak mosolygótt és tovább is ment.*
- Van négy fajta mágus csoprrt. Csatamágus, Elemi mágus, Darthar mágus az a gonosz mágus, és a Isthar mágus.
- Én az Elemi mág usok közé tartozom, és még pedig vízfakasztó vagyok! *Erre kíhúzta magát hogy róla van szó!
*Aztán mondott még sok-sok érdekes dolgot, és elkalandozott a figyelme. Elgondolkozott.*
- Vajon te milyen fajból származol ? Te tudod hogy én Mágus vagyok, de én nem tudom milyen fajhoz tartozol. Nagyon érdekel! Felisolvashatom! *Fellcsillant a szeme, és érdeklődö szemmel nézett rá.*

Mikor elindultam fogalmam sem volt, hogy bárkivel is szóba elegyedek. ~Szóval mágustanonc...érdekes~
Hátamat a fa törzsének döntöttem. Kényelmesen, már amennyire a földön ülve fának támaszkodva ez lehetséges...leültem. Kellemes idő volt. Borús ég, szomorkás, esőre hajló idő, lágy hűvös szellő. Egy vámpírnak pont ideális. Távol a forróság, a ragyogó napsütés, a meleg fuvallatok...minden ami az emberek számára kellemes, most sűrű fellegek mögött rejtőzik. A lány felé fordultam, és kíváncsian néztem rá, vártam, hogy elkezdjen mesélni az iskolájáról. A lány pont mellettem foglalt helyet, majd lelkesen mesélni kezdett. Egy könyvet húzott elő a táskájából. Érdeklődő pillantások vetettem a kezében lévő vaskos kötet felé.
- Minden faj benne van? - kérdeztem tőle, s közben a könyvre pillantottam. A lány kinyitotta a kötetet, majd a mágusokről szóló fejezethez lapozott, és elkezdte felolvasni a róluk szóló leírást. Felszaladt a szemöldököm mikor azt mondta hogy 5-600 évig élnek.
-Az igen. - jegyeztem meg a mágusok korával kapcsolatban. Nem gondoltam volna, hogy ennyi időt megélnek. Aztán magáról kezdett mesélni...
-Vízfakasztó - ismételtem meg a szót.
-Érdekesen hangzik. - tettem hozzá, és közben elgondolkoztam azon, mennyi különleges lény fordul meg a nagyvilágon. "Vajon te milyen fajból származol?" Kérdezte meg. Kérdésére eszméltem fel gondolaltaimból. Figyelmemet felé fordítottam.
-Szeretnéd tudni? - néztem a lány csillogó szemeibe. Látszott rajta, hogy érdekli miféle szerzet lehetek. Elmosolyodtam.

*Az idő kezdett egyre-egyre borús lenni. Hideg szél fújt, kellemes lágy volt. Aztán dúrvábban fújt, és cseppergett azután zúhogott mint a zápor eső. Mel közben olvasgatta könyvét zavartalanul. A fiú közben reagált néhány mondatra. *
-Igen minden faj benne van. Első évben a mágusokról tanultunk. Persze még nem fejeztük be a könyvet, de sokat tanultunk.
-Hááát igen, a mágusok sokat élnek, míg meg nem hallnak. *vicesen megjegyzi a mondat végét, "míg meg nme halnak", el is mosolyodott *
-Igen vízfakasztó vagyok! *mondta magabiztosan* Mutassak valamit?
-Hát persze hogy érdekel! Kiváncsi vagyok , na?
*Mikor már-már vihar lett, akkor felnézett.*
~Ahogy látom, nagy vihar lesz itt. *körülnézett* Oh... a fánál vagyunk, bármikor belénk csaphat a villám! Elkell mennünk!

*Mivel is kéne kezdeni?!Áh,meg van....kezdjük azzal,hogy:Tikina a városba tartott,és hogy miért?Hát,mert eléggé elfáradt...
nem kicsi távolságot kellett jönnie, ide Chattalba.*
*Az idő kellemes és meleg.A szél csupán enyhén fúj...Tikina beért a faluba.Körülnézett.*
~Jó kis helynek tűnik....~Vélte.Be is ment egy közeli fogadóba,vagy nevezzük inkább az étterem elődjének.Leült a pulthoz,és kért egy
pohár fehér bort.*
-Köszönöm.
-Kérem.*Válaszolt a pultos,akinek látszólag jókedve volt,mert fütyörészett.Majd pohár törlés közben odafordult Tikinához.*
-Ön,átutazó,vagy esetleg itt is marad több ideig?*Kérdezte a nőt kedvesen.Aztán kiöblítette a poharat.Tikina letette a poharát,és így válaszolt.*
-Inkább átutazó volnék,mint hogy végleg itt telepedjem le...*Mondta kurtán.És csak a poharát nézegette.A pultos bólintott és tovább törölgetett.*
*Tikina felállt és leült egy asztalhoz,a poharával együtt.*

Láttam szemében az érdeklődést, kíváncsi volt, hogy melyik fajba tartozom. Elgondolkodtam, vajon hogy reagálna rá, ha elmondanám, hogy vámpír vagyok. Egészen biztosan sikítófrászba törne ki. Ahelyett, hogy válaszoltam volna kérdésére, elvigyorodtam magam.
-Hidd el kislány, nem akarod azt te tudni - tértem ki a válasz elől, és közben az ég felé néztem, amikor a közelgő viharról beszélt. Valóban vihar közeledett felénk rohamos sebességgel. Sötétszürke gomolyfelhők kúsztak sebesen az égen, fokozatosan uralmuk alá vették a kék égboltot. A levegő hőmérséklete hirtelen zuhan fokokat. Kifejezetten hideg volt. De nem fáztam, a vastag kabát, amit indulás előtt magamra öltöttem, melegen tartott. Aztán megeredt az eső. Előbb apró szemekben hullott, de ahogy teltek a másodpercek egyre intenzívebben esett.
-Igen, keressünk egy fedett helyet - felkeltem a fa tövéből, lesöpörtem a ruhámat, és körbetekintettem. Egy száraz és biztonságos helyre volt szükségünk. Tőlünk nem is olyan messze, kiszúrtam egy fogadót.
-Az talán jó lesz - mutattam a faépület felé.
-Menjünk! - mondtam, majd fejemre csaptam a kapucnimat, és elindultam a kiszemelt cél felé.

*Anyira anyira hideg volt hogy szegény kis leány fázott, didergett, és még hapcizott. Nem bírta ezt a hidegett, túl lengén öltözött.*
-De gyorsan menjünk már! *Dideregve, fázva mondta nagyon menni akart már. Be is értek a fogadóba. Kért egy bögre forró teát, és leült egy aztalhoz.* -Fú, de hideg van. Najó nem gondoltam volna, hogy essni fog. De azért hoztam sütit! *A táskájából kotorászva elővett egy kis dobozkát. Benne kb 12-ét málnás-fahéjos süti. A fiu felé mutotta, kínálva hogy vegyen.*
-Vegyél! Megsértesz ha nem veszel. *Kicsit komolyan és egyaránt aranyosan szólt hozzá. Néhány perc múlva hozzták is a teát. Illedelmesen megkösszönte, és oda adta a pénzt. Jóízűen, izletesen kortyolgatta a teát.*
-Hmmm... Nyami, ez nagyon finom.

*Türelmetlen pillantásokat vetett a Chattal-i főtérre vezető útjakra. Csípőre tett kézzel, halk cöngetések kíséretével dobolt a macskaköveken csizmás lábával. Szemei mohó igyekezettel próbálták felfedezni azt, minek ideje volna már itt lennie. Vagyis sokkal inkább valakit várt, mint valamit.*
- Ehhh! A gutaütés fog a végén kerülgetni.
*Morgolódásának folyamatát három lovas zavarta meg. Hangos csörtetéssel érkeztek a lovas katonák, mind más-más úton. Végül mégis egyazon személy előtt fogták vissza hátasukat, s kezükkel tisztelegve ugrottak a macskaköves útra: Chattal kapitánya előtt.
Így mindjárt büszkébb tartásba is vágta magát Ungar, s fejedelmi méltósággal intett kezével, hogy amazok leengedhetik karjukat.*
- Kapitány úr! Készen állunk a feladat végrehajtására. *harsogta mély hangján az egyik katona* - A hírdetmények a zsákokba készítve. Már csak egy kérdésem volna uram.
*Furmányos kapitányúr szemöldökei rögvest fölszaladtak az ifjú katona szavait hallván.*
- És pedig, mi volna az? *formális kérdés volt ez csupán, amire hason' választ várt*
- Konkrétan kinek kell leszállítanunk a papírosokat? *ha a kapitány belegondolt volna, akkor bizonyára gondolta is volna, hogy ezen kérdés fogja megütni pénzcsengést szerető füleit*
- A lapokat szórjátok a főtéren szét, amikor a legforgalmasabb időszakához érkezik a nap.
*Ennyi válaszra volt csupán szükségük, s egy "Igenis! Értettem uram!" összkiáltással távozásukat kérték engedni, s percekkel később már ki-ki a számára kijelölt település felé vágtázva kavarta föl a port maga mögött.
Három irányba távoztak, hogy a település határának peremén újabb és újabb lovasok csatlakozzanak hozzájuk. Mire a porfelleg lassan ereszkedni kezdett, s engedékenyen hagyta beszűrődni a falak közé a kora napsugarak fényét, addigra már három tucatnyi lovas hajszolta hátasát, melyek mindegyikén púposra tömött zsákok ugráltak a veszett tempójú iramtól.
Furmányos Ungar kezeit hátra téve, mellkasát délcegen kidüllesztve, fütyörészve indult meg a főtér fölött őrködő őrtoronyhoz.
Körötte a lakosság egyre sokasodva rótta megszokott köreit a szokásos irányokba, s helyekre.
A helyi pék üvöltése már most, íly kora reggel csattan föl , s szavaiból kiderül, hogy egyik tanítványa bizony jókora nyaklevesre számíthat, amiért elrontotta a cipókat, melyekkel már legalább egy órája készen kellene lenniük.
A kapitány füle botját sem mozdította a lármára, még arra sem irányította a pékség felé pillantását, hogy kivágódott a helyiség főtérre nyíló ajtaja, s a tagbaszakadt pék erőteljes lendítéssel hajigálja ki az útra a kétbalkezes tanoncot.*
- Hordd el magad, amíg jó dolgod van, és ne is gyere vissza addig, míg agyat nem növesztesz! *a pékmester paprikavörös fejjel ordított a futásnak eredő ifjú után, majd orra alatt dörmögött még valamit miközben betette maga mögött az ajtót* - Idióták tömkelege eszi meg az életem.
*Ungar füttyögve lépdelt el egészen az őrtorony lépcsőjéig. Ott megállt, fejét az égre fordította, hogy láthassa az odafönn strázsálókat majd újra előre bámult, s végül komótos tempóban elindult fölfelé. A fütyörészést csak akkor hagyta abba, amikor belépett az őrhelyre. A fabódé oldalainál néhány kisebb zsákocska tanyázott. A kapitány kioldotta az egyik száját, s kezével jó alaposan belenyúlt. Egészen a könyökéig megmerítkezett benne mire végre kihúzott egy fehér lapocskát melynek az egyik oldalát szöveg tarkította. Ez állt a papíroson:*

VILÁG MÁGUSAI!

FELADATOT, MEGBÍZÁST, KALANDOT, KIHÍVÁST, FEJLŐDÉST AKARTOK?
SZÖVETSÉGESEKRE, BARÁTOKRA, HARCBAN BIZTOS TÁRSAKRA VÁRTOK?
VÁLASSZATOK CÉHET, MELYHEZ CSATLAKOZNÁTOK!

Elemi mágus vagy? Kérd felvételed a WILD ELEMENT mágusok alkotta céh-hez.
Sötét mágiát gyakorolsz? Csatlakozz hozzánk: DARK FACTOR céh
A harcok, s csaták mágiája az éltető erőd? Akkor légy egyike a BLAZING SHIELD céh mágusainak!
Fény őrzői! Istharok! Csatlakozzatok a GLARING HARRIER céh varázslóihoz!

//Az illúzió varázstudókat minden céh örömmel látja sorai közt!//

*A hófehér lapok legalján jól látható méretben virított a birodalom hivatalos pecsétje, a Birodalom vezetőinek monogrammja, címere, s az Evolyrani Nagytanács engedélye a céhek megalakulásához.
Valamint a céhek felügyeleti jogát megkapó CÉHEK TANÁCSÁnak a pecsétje, a tanácsot alkotó tagok névsorával egyetemben.
Egy darabig még nézegette az irományokat, majd egy egész szép mennyiséget fogott kézbe, s mindet szélnek eresztette a toronyból. A fent lévő katonák követték parancsnokuk példáját és száz számra kezdték szétszórni a papírlapokat.
Az őrtorony korlátján egy nyúrga alak hajolt ki. Köpenyének szegélyét finoman lengette a szél. A férfi - mivel férfi volt az illető - félhangosan elmondott egy igézetet, s máris széllökések kavargatták a lapokat, mind fentebb, s fentebb taszítva az égre, hogy aztán a temérdek papíros ott szálldogállhasson a településnek szinte minden pontján. Így aztán boldog, s boldogtalan egyaránt tucatjával kaphatta kézbe a birodalom legújabb hírét: a CÉHEK MEGALAKULÁSÁT.
Kapitányunk ajkai véznácska vigyorra húzódtak. Ő csak örült a hírnek. Bár még nem hozta nyílvánosságra de, előtte nem titok, hogy szolgálataiért cserébe Chattal-ban veti meg lábát a négy vezető céh egyike. Számára végülis mindegy volt, melyik mágusfajzat fészkeli be magát a falaik közé.
Neki egy dolog számított: a nyereség, mely velejárója lesz az ölébe csöppent lehetőségnek.*

» 04. Chattal kapuja - térkapu