1. Fehértorony-vára

-Ő sem fog többet halálra kínozni senkit…
*Szólott egy rekedtes hang a sötétből.*
- He? Ki vagy? És mit tettél vele? Megölted a testvéremet?
- Bolond vagy! Szíven akart szúrni és még aggódsz érte?
*Sorra gyúlt föl két kisebb fáklya a szoba szemközti falain. Egyik az ajtó mellett, másik egy asztal fölött, ahonnan már egy kés hiányzott, de számtalan más eszköz várt arra, hogy használatba vegyék.*
- Nem, nem öltem meg. A halálban nincs móka. Az unalmas. És ne aggódj, téged sem ölünk meg.
*Lépett el az asztaltól Aldo hátához kerülve.*
- Csupán olyanná változtatunk, mint őt.
*Fura mód eddig, testvérét látva, nem is gondolt arra, hogy nincs tovább, bármennyire is veszélyesnek tűnt a helyzet. De mostan nem kellett szeme elé sem kerüljön a rekedt hangú, s rögtön eszébe jutott Glorien, Galwor, a kialakulófélben lévő boldog életük, s szíve összeszorult, hogy úgy érezte, mindezt elveszítheti...*

*Hideg szél kapaszkodott hajába, arcát teljesen beborítva vele. Félreakarta simítani szemébe hulló tincseit, de észrevette, hogy kezei hátra vannak kötve. Most már teljesen öntudatára ébredt és igyekezett megérteni mi történt az utóbbi fél órában. Már nem volt a sötét pincében, kint állt a várfalon, s szemei előtt a környező uradalmi falvak. Épp akkor kezdett házaikban kigyúlni egy-egy homályos fény, mintha csak mezőn szállingózó szentjánosbogarak lennének. Középen a széles föld út, mely egészen a várig vezetett, észrevétlenül felvéve kikövezett páncélzatát a várkapu közelében.
Az esti szellő egyre erősödött, s mintha távoli sikolyokat, segítségkérő, sőt kétségbeesett kiáltásokat hozott volna fülébe a falvak felől. Ideje sem volt tovább hallgatózni bele a szél suttogta titkokba, mivel a mellette álló, őt markoló alak végre megszólalt.*
-Hallod? A jajszavak, a vérbe fúló ordítás, és tűz, mely felemészt mindent, amit láthatsz magad előtt.
*Újra lenézett és csakugyan, a távoli bogarak már máglyarakásokként fénylettek, egyre csak bekebelezve maguk előtt mindent és mindenkit, házat, istállót, jószágot, s embert, kit még nem gyilkoltak le a támadók.
Szólni akart, de ekkor az úton egy sötét foltként közeledő alakzatot vett észre.*
-Mi? Nem értem! Mit akartok az emberektől? Nem úgy volt, hogy a mágusokat, myrtéket meg a többi népet szállja meg Dagorlad? Mit akarnak Fehértoronytól?
-Hirtelen hogy a szíveden viseled embereid sorsát...nyugi, majd a többiek is sorra kerülnek. Viszont gondolhattad, hogy tinektek sem kegyelmezünk. Hasznunkra voltál eddig, de a dolgok változtak...
-Mi az, hogy változtak? Csak így?! Teljesítettem minden parancsotokat, megöltem mindenkit, ha saját emberem volt, ha idegen, kit a kínzókamrába vetettetek. Betörtem más földekre, városokat fosztogattam a csapatommal, meghurcoltunk másokat, elmeséltem szóról szóra a vezérek találkozóján elhangzottakat, kiadtam minden információt és ez a hála, melyet Dagorlad tartogatott számomra?
-Hála? Szó sincs róla. Népednek nagy jövőt szánunk és te leszel az első, ki láthatja az első lépéseket. Ahogyan felőröljük őket és létrehozunk valami egészen mást belőlük, e nyomorult halandókból. A pár évvel ezelőtti nagy háború minket is ugyanúgy legyengített, de még pár perc és meglesz a sereg, mellyel meghódítjuk egész Evolyrant. Nézd már, jön is fel a hold.
-Mit akartok? Ezzel a maréknyi sereggel, mely a vár felé közeledik akartok ti csodát tenni? Ezzel? Még a várat sem tudjátok vele bevenni.
-A várba semmiség lesz bejuttatni őket, ezért is vagy te itt. Talán még emlékszem azokra a szavakra, amiket mondtam neked, mikor először találkoztunk: "Látni fogod majd, ahogy megfertőzi az egész fajtádat, és nem fogsz ellene tenni semmit, sőt az egész a te vezetésed alatt történik..."
Nos, az utolsó részét elfelejtheted, mivel nincs már szükségünk rád, de azért kösz a segítséget. Most pedig nézz a kapu elé és figyelj jól.
*A körülbelül kétszáz gyalogosból álló fekete árnyék felért a kapuhoz az úton. Nem szóltak, nem mozdultak, csak vártak. És a telihold fénye nemsokára rájuk vetült...*
~Nem lehet! Vérfarkasok! Zaphyrának igaza volt.~
-Szólj, hogy nyissák ki a kaput és engedjék be őket a várudvarba, különben végzek veled!
-És ha nem?
-Idő kérdése és embereim átveszik a kapu fölött az irányítást, de akkor te már a túlvilágon leszel, már ha nem költözött át lelked minden darabja már így is...
-Az előbb mondtad, hogy amúgy sincs szükségetek már rám!
-Igaz, de nem adtak utasítást a kivégzésedre, még elmehetsz innen és valahol újrakezdheted. Itt amúgy is már minden veszve van. Ugyan már, ne légy olyan drámai, hadd legyen az utolsó kiadott parancsod, mint fejedelem egy emlékezetes történelmi eseményhez kapcsolható. Talán még szállóige is válhat belőle...
*Tőrét Antonius nyakához emelte.*
-Mondd, hogy nyissák ki a kapukat! Mondd vagy meghalsz!
*Már a saját hangját sem hallotta a lenti pokolfajzatok zsivaja miatt, de emlékszik még, hogy száját kinyitotta és kiáltott valamit. A megrémült kapuőrök a fejedelem parancsát szitkozódva, de követték, aztán már csak azt lehetett látni, ahogyan beözönlik kétszáz vérszomjas farkasember a várudvarra.
Antonius még érezte, ahogy a levegőben zuhan, aztán elsötétült előtte minden.*

//Köszönöm a játékot és hogy a Fejedelem lehettem!
Talán még vérfarkasként visszatérek...//

-Nemsokára vége. Olyan leszel, mint ő, a "testvéred". Egy érzelmileg halott fadarab, kiből csodás gyilkológépet építhetünk aztán. Nem kell már többé sosem gondolkozz a saját fejeddel sem, mi irányítunk. Most pedig mondj búcsút a lelkedn...
-Uram!
-Mi van? Mondtam, hogy ne zavarjatok!
-A vérfarkasok!
-Mi van velük?!
-Elszabadultak. Már nem lehet féken tartani őket. Nem engedelmeskednek semmiféle parancsnak. Hiába mondtuk nekik előre, hogy az ember katonákat csak megsebezni kell, helyette megölik mind...és ami még rosszabb, minket is gyilkolnak, dagorladiakat!
-Óh, hogy az a rosseb...Hát most beigazolódott, amit jósoltam. Hiába mondtam a tanácsban, hogy ha egyszer beengedjük a várba és elkezdenek gyilkolni, nehéz lesz őket bármi módon is megfékezni...
*Aldo fejéről levéve kezét idegesen elkezdett fel-alá járkálni a cellában, végül aztán hangos ajtócsapkodással kiment a hírhozóval, míg az utána keletkező légáramlat kioltotta a fáklyákat, sötétbe borítva így mindent Aldo körül.
Egy perc sem telt bele és rohant vissza. Az előbbi ember torkát szemei előtt harapták ketté, ő meg épp, hogy visszatudott menekülni ide. Az ajtót kulcsra zárva fordult a szoba felé, de a sötétben semmit sem láthatott. Talán még utoljára egy vörösen felvillanó szempár éghetett bele retinájába, ahogyan szívét átszelte egy hosszú tőr.
Gyilkosa, a csatamágus most már elérkezettnek látta az időt, hogy megszabaduljon a ráaggatott, fejére csavarozott fémes szerkezetektől, s karjáról is a földre vetette az elszakadt szíjdarabot, mely egy fél perccel ezelőtt megszabadította a széktől.
Gondolatai még az övéi voltak, magánál volt, tudta ki ő és mit akar, megvédeni magát és családját, visszajutni hozzájuk mindenáron. Az estét, sőt a másnapot is viszont a sötét helyiségbe zárkózva kellett kiülje, mert az odakintről beszivárgó hangok elég információt adtak arról, hogy még nem biztonságos a vár elhagyása. Szerencsére tömlöcét nem is zargatták, s másnap alkonyatra úgy vélte biztonságos lenne a menekülés.
A várudvaron és körös-körül emberek, meg állatok tetemei hevertek. Nem tudni ki volt dagorladi, ki fehértoronyi, meg ki vérfarkas. Még az élők sem mertek előbújni, már ha voltak, hiszen eggyel sem találkozott. Mégis, mikor kiért a vár területéről és már azt hitte gond nélkül elsétálhat, nyomába szegődött egy kisebb csapat, mely később, a hold feljöttével, falkává idomult.
Ha hazafele útközben nem találkozott volna Gloriennel és fiával, s ekképp nem szorították volna le őket a vérfarkasok a kikötőbe, talán nem kényszerültek volna arra, hogy újra visszatérjenek Lanuriára. De így, muszáj volt.

//Én is köszönöm a játékot!//