1. Fehértorony-vára

Mikor kiértünk az udvarra Lee újra felém fordult.
- Van valami kérdésed, amire még nem kaptál választ?
- Van. Wortonék éllel hárítottak, pedig azt mondtad, hogy tönkreteszi a kardot.
- Ez nem kérdés volt, de igazad van. Worton és Lambert kardja nem hétköznapi fegyver. Ugyan párbajban, fakarddal bárki megtehetné, hogy éllel hárít, de aki így tesz megszokja és ő jár rosszul. Worton kardját mágusok segítségével kovácsolták, olyan fémekből, amikről te talán még nem is hallottál. Még élezni sem kellett soha, az pedig, hogy kicsorbuljon lehetetlen. Ezért leheti meg, hogy éllel hárít és ha olyan ellenfele van, aki nem figyel erre akkor néhány perc múlva majd azt veszi észre, hogy a kardja olyan mint valami fűrész. Más kérdés?
- Nincs.
- Akkor kezdjük a mai gyakorlást. A kezdők hibája, hogy túl merevek, nem akarnak mozogni, nehogy elveszítsék az egyensúlyukat, de ez legalább akkora hiba, mint ha hagyod, hogy felrúgjanak. Kapsz két alkarvédőt, de fegyvert nem. Térj ki a támadások elől, csak akkor háríts, ha nagyon muszáj. Meglátjuk hogyan bírod.
Lee utasításait követve a szokás szerint halomba dobált fegyverek közül előkotortam két fém alkarvédőt és felszíjaztam őket. Vastag fémből készültek, vastagabból, mint gondoltam, de csak örültem neki, hogy erősek, legalább biztosan kibírják, amikor védenem kell Lee támadását. Miközben visszafele sétáltam azt vettem észre, hogy a kezeim lelassultak, az alkarvédők súlya bizony komolyan hátráltatta a kezeimet. Mikor visszaértem megálltam Lee előtt, aki most a kétkezes kardját egy egyszerű hosszúkardra cserélte, gondolom, hogy ne törje el a kezem az alkarvédő alatt.
Az első támadás a szokásos, bemelegítő bal felső volt. Jobbra mozdultam és behajlítottam a lábamat, hogy a fejem felett suhanjon el a csapás, amikor pedig Lee megállított a kardot és visszakézből vágott az alkarommal védtem. Bár majd negyedhüvelyknyi fém borította a karomat belém hasított a fájdalom és mikor egy pillanatra Lee szemébe néztem láttam, hogy nincs meglepődve. Tudta, hogy minden egyes hárítás, amibe belemegyek fájni fog nekem. A kiképzés szempontjából biztos hasznos, hogy az ember tudat alatt sem akar hárítani, de ezt akkor is szemétségnek találtam. Lee felemelte a kardját, hogy lesújtson, egyenesen a fejemre. A legegyszerűbb az lett volna, ha felemelem az alkarvédőket és hárítok, de azt el akartam kerülni. Hátraugrottam, a kard alig egy hajszállal az orrom előtt suhant el, de Lee nem lepődött meg, behúzta a kardot a derekához és előre szúrt vele. Oldalra léptem és kifordultam, így sikerült elkerülnöm, de most meg a lábamat célozta meg…

… néhány perccel később lihegve rogytam le a padra, ahova tegnap is. Lee visszacserélte a kardot a sajátjára és csak azután jött oda. Szokás szerint vigyorgott, szerintem élvezte, hogy egy-egy gyakorlásnál addig hajszol, amíg levegőért kapkodok.
- Nem is rossz. Ahhoz képest, hogy első próbálkozás egész jól szerepeltél. Persze ez nem jelenti azt, hogy megúszod a további edzéseket, de szép munka volt.
Nem válaszoltam semmit, próbáltam összeszedni magam, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. A kiképzőmnek valahogy nagyon tetszett, ha az újoncokat annyira kihajtja, hogy levegőt is alig kapjanak.
- Öt percet kapsz és folytatjuk.

*Körülötte nyirkos, dohos szagú sötétség. A plafon közelében levő apró ablak rácsain keresztül beszüremkedik a késő délutáni nap fénye, de az sem dekorálja sokáig a zárka belsejét, hamarabb belevesz a sötétségbe, mint, ahogy a nap lenyugodna. E félórányi időre láthatóvá válik a szűk cella lakója, e kis időre megbizonyosodhatunk róla, hogy bent van valaki….és él….még…a várbörtön e részét uraló halálszag ellenére is. És erre a pár percre láthatóvá válik önmaga számára is, az erőtlen, csontos kezek, melyek több napja viselik a súlyos láncot, a borostás arc, mely nem is olyan rég még a finom keleti balzsamoktól illatozott…és láthatóvá válik a fájdalom is, mely mind a tömlöc belsejét, mind a rab belső világát uralja, szüntelenül és megtörhetetlenül. Csupán egy valami tudna véget vetni a fájdalomnak, a szenvedésnek, de azt önmaga nem tudja végrehajtani….vagy nincs elég ereje hozzá, vagy van, túl sok ahhoz, hogy megtegye…mégha nem is látszik kívülről…Persze akárcsak a mostani helyzete, úgy az élete is egyvalakitől függ. Az a személy a trónján ül…az ő trónján, az ő volt trónján és intézi az uradalom ügyeit…talán rosszabbul, mint elődje, talán jobban. S, mit törődik az a bársonyhuzatos szék, hogy most ki ül rajta, hogy évszázadokig ugyanaz a családnak volt birtokában. s adta át jogait apának, annak fiának, unokának, dédunokának…Most egy más család sarja ül benne, ki nem beleszületett, hanem megharcolt érte…s, lassan feledésbe merül, hogy ez a személy csak egy közönséges trónbitorló, feledésbe merül az igazságtalanság, a börtön mélyén raboskodó nagyúrral együtt..
Hirtelen halk nesz töri meg a tömlöcre nehezedő csendet, halk, de jelentős. Nem egy patkány, annál túl emberibb a hangja, túl személyesebb, közelségesebb…és, ahogy egyre ismétlődik, meg erősödik, kis idő után tisztán kivehetővé válik egy szó, egy ismerős hang kíséretében:*
-Nagyuram…nagyuram, itt vagy?
*Először nem akar hinni a fülének, képzelete játékaként fogja fel, hogy megszólítják, ugyanúgy, ahogy régen, ugyanaz a személy, aki régen…*
-Mulfor! Mulfor, te vagy az?
*Eddigi ülőhelyzetéből térdére állva és azon csúszva oda az északi falhoz, fülét rátapasztja és újra szól.*
-Mulfor?
*Rövid ideig újra befészkeli magát a jól megszokott túlvilági csend a börtön falai közé, de néhány perc elteltével az előbb hang újra hallhatóvá válik.*
-Uram…itt vagy?
-Mulfor, hát te itt vagy? Hogy kerültél ide? Azt hittem….
-Nem, még nem haltam meg…*a fal másik oldalán a hang egyre erőtlenedik, mintha a testőr haldokolna*
-Mond, jól vagy? Mióta vagy ide bezárva?

*Emlékeiben felelevenednek az akkor történtek, a hosszú, keskeny földalatti járat, mely egy ajtóval végződik…majd a hátulról rájuk támadó hegyes fogú, vöröslő szemű, fehér hajú szerzet…aztán, az omlás…és az eszeveszett rohanás a sötétbe…Ha akkor az az ajtó nem lett volna zárva, ha a kulcs nála lett volna, most minden más lenne…Nem lennének mindketten halálra ítélve…*
-Ők, hol vannak?
-Mint mondtam, Gorrius megnyitott a ránk szakadó földön egy ideiglenes kijáratot…de, ő már nem jutott ki…
*Odaát a beszélő elhallgat, úgy néz ki, nem akarja folytatni. Talán túl fájdalmasan érinti a dolog…de bárhogyan is, a nagyúrnak meg kell tudnia, hogy az elf haláláért is ő-e a felelős.*
-És Nierwes?
*De a válasz nem jön, vagy csak elnyeli azt a közeledő őrök lépteinek zaja…A zárka ajtajában a kulcs megcsikordul, majd az ajtó kitárul…*
-Mulfor, sajnálom, esküszöm, hogy visszacsinálnék mindent, ha lenne rá….
*A nagyúr halkuló szavai belevesznek a folyosó végtelenségébe, melyen keresztül épp most viszik…a Kegyetlen elé…*

*Nemsokára ott állt meghurcoltan, testileg és lelkileg egyaránt kifáradva, a fényes trónterem ékessége előtt….na, nem az uralkodónőre gondolunk, hanem, a trónusra. A trónszék, mely egykor övé volt, s általa övé a város, a hatalom és minden jog, mellyel már nem őt, hanem Liana-t ruházza fel az a bizonyos ülőalkalmatosság. Bár lábaiban és egyéb testrészeiben is eléggé híján volt az erőnek, hogy egyáltalán meg tudjon állni több, mint 10-15 percig a lábán maga erejéből, mégis, mint az elítélt, ki tudja, hogy ártatlan, hogy egyszer eljön az igazság győzelmének napja, úgy állt ott, „ítélőbírója” előtt, feszes arccal, kihúzott testtartással, felemelt fejjel,…a vörös bársonnyal behúzott széken elhelyezkedő nő szemeibe nézve, szemrebbenés nélkül. Talán túlzott magabiztosságot sugall, mintha nem érezne félelmet, bár erről meggyőzni azt, ki elől elfutott… Próbált megszólalni, de egy láthatatlan gombóc a torkában elzárta az utat szavai elől…most nem csak a saját élete volt Liana kezében, hanem a Mulforé is…és ha Mulfor nem éli túl, az az ő(Antonius) lelkén szárad.*
~Nem kellett volna belerángatnom ebbe az egészbe, miért jött velem akkor? Miért követett? Miért nem voltam akkor szigorúbb hozzá és küldtem volna el…Most mindketten megízleljük a Liana kegyetlenségét…~

*Vajon erre utalhatott a múltkori álom? Meg kell halnia Liana kardja által? Így teljesedik be a végzete, mely elől annyi időn át menekült értelmetlenül?...E gondolatok futottak át agyán, amint lehajolt a fegyverért, mellyel talán visszaszerezheti mindazt, amit elvesztett, de ugyanakkor, ha harcolni fog, elveszítheti azt is, amije még megmaradt…Márpedig harcolni fog, harcolnia kell, többé nem menekülhet! És hasított is támadója pengéje a levegőn keresztül egyenesen ő feléje, de még mielőtt lesújthatott volna vele, sikerült felvenni a kardot és félrekapnia fejét, habár a vállára így is mély sebet kapott. De nem kapott oda kezével, még csak fel sem szisszent, most már kiegyenesedve nézett szembe Liana-val, mint, aki tudja, mit akar és veszíteni, meghátrálni többé esze ágában sincs. A félig sikeres hárítás, kivédés után, most ő támadott.*
-Nevezz, aminek akarsz, de, hogy a vezetők alkalmatlannak találtak téged e nép vezetésére, annak okát csakis saját ostobaságodban keresheted. Meglehet, elmenekültem, elárultam…
*Minden egyes szónál egyre vadabbul, szikrázóbban csapnak össze a kardok, a nagyúr, mintha nem is ugyanaz, a börtönéből előráncigált megtört alak lenne, de, hogy a végén kinek fog győzedelmes mosolyra görbülni a szája, azt még korántsem lehet megállapítani.*
-…elárultam a népem, ha ezt akarod hallani, el a halált, mert nem maradtam itt meghalni, hogy a fejemet dicsőséged jelképeként kardodra tűzhessed. De mindez, már a múlt. Akaratom ellenére, bár, de visszatérített a sors e földre, ahol születtem, ahonnan menekülnöm kellett, s, ha az a sorsom, hogy meghaljak a te kardod által, akkor legyen, de, ha a népemet kell felszabadítanom kegyetlen uralmad alól, akkor küzdök, küzdeni fogok az utolsó csepp véremig!
*Lassan, de biztosan sikerült a falhoz szorítania ellenfelét, nem volt kérdés, hogy ki állt jelen pillanatban nyerésre, de még mielőtt súlyosabban megsebesíthette volna, vagy legalább kiüthette volna a pengét az úrnő kezéből, annak szabad ökle hamarabb lendült, na és persze váratlanul, s most már Antoniusnak kellett egyre inkább hátrálnia a minél erőteljesebb csapások kivédésénél…Kétségtelenül hosszú küzdelemnek ígérkezett…*

//Eközben Mulfor cellájában//


-Mulfor! Mulfor, ébredj! Mulfor!
*Az ismerős hangra lassan magához tér, de nincs ereje megmozdulni, csupán a fejét emeli föl egyszer, hogy megnézze, ki szólítja őt.*
-Te…te vagy…az? Ez meg, hogy lehet…séges? Meghaltam? Értem jöttél a túlvilágról, Gorrius?
-Nem, Mulfor, nem haltál meg, és nem is fogsz, amíg véghez nem viszed küldetésedet.
-Mi? Küldetés? Miről….beszélsz?
-Antonius nagyúr bajban van, életveszélyben, muszáj segítened rajta, most az élete a te kezedben van!
-Nem értem, hogyan tudnék én…segíteni rajta, amikor nemhogy megmozdulni, de még lélegezni is alig….bírok. A saját életemet sem tudom már sokáig ebben a nyomorult testben tartani, nemhogy a másét megment….megmenteni. És, ha tudnék is mozog…ni, a kezem ide van láncolva a falhoz….é….és az ajtó is zárva.
-Figyelj, ideiglenesen visszakapod az erődet, sőt még többet, mint amennyi volt, a lánccal és az ajtóval ne törődj, már nem tartanak vissza. De most, menj, menj, mielőtt nem késő!
*Egyszerre vakító fényesség támad a cellában és a régi, megkínzott, megtört testű ember fekhelyéről egy új, életerős, keménykötésű férfi kel fel, és siet tova, hogy megmentse szeretett urát.*

*A harc hevében nem hallja meg haldokló testőre utolsó szavait, csak a tompa puffanásra lesz figyelmes, ahogy az élettelen test érintkezik a földdel.*
-Mulfor! Mulfor! Nem!
*Feltekintve a testőre holttestéről az ajtó mellett álló elf akad a szemébe, ki újra célba veszi őt íjával és bármelyik pillanatban lelőheti. Igen ám, csakhogy Liana is egyre erőteljesebb ütésekkel méri kardját, és hárítani ezeket egyre nehezebb....nemhogy még egy felé tartó nyílvesszőt is. Egy pillanattal később már újra hárítania kell Liana kardcsapását, melyet sikeresen megold azzal, hogy hátra lép két lépést egészen az ablakig. Na, gyorsan vessünk egy újabb pillantást az elfre is. Eltette a nyílvesszőjét? Hála az égnek meggondolta magát. Vagy mégsem? Újra támadásba akar indulni küzdőfele ellen, viszont ahogy megmozdul éles fájdalom hasít végig mellkasán, s ezzel egyidőben valami meleget érez lefolyni testén. Fogait összeszorítva néz le a mellkasából kiálló nyílvesszőre, majd újra az elfre és végül Lianara, ki épp most igyekszik megadni a kegyelemdöfést.*
~Azt már nem hagyom. Nem győzhetsz le!~
*Egyre fogyó erejével felüti kardjával a nő kardját és elkapva annak fel mozgó testét, azzal a lendülettel kirántja magával együtt az ablakon....le a mélybe.
Talán isteni közbeavatkozás vagy csak a véletlen folytán épp az ablak alatt álló kereskedő szekér lisztes zsákjai közé zuhannak, mely megmenti őket a haláltól....

//Néhány nappal később//

*Fejedelmi lakosztályában, az ágyában tér magához, mikor a vajákos épp a sebét kötözi újra.*
-Mi történt? Hol van Mulfor? És az elf? A Kegyetlen?
-Nyugodjon meg uram, kérem! Túl van az életveszélyen, a sebe egyre inkább gyógyul, most ez a legfontosabb.
-De én tudni akarom, mi történt velük! Azonnal küldjön ide valakit, aki jelent róluk!
-Rögtön, csak még ezt befejezem, ha megengedi, nem hagyhatom félbe. Most az úr felépülése élvez prioritást, minden más fölött.
-Jól van, csinálja....Jajj, csak óvatosan.
-Egyébként ha arra a elfre kíváncsi, aki meglőtte magát, sajnos azt kell mondjam, hogy sikerült elszöknie, egy kisebb vérfürdőt hagyva maga után. A testőre, Mulfor sajnos nem volt ilyen szerencsés, mint nagyságod. Ha a szívet átszúrja egy nyíl, az örökre megáll dobogni.
-Istenek fent az égben, miért? Miért kellett mindennek megtörténnie, bárcsak ne menekültem volna el akkor....És?....És Liana? Ő él?
-Néhányan látták, ahogyan kizuhan önnel együtt a kastély ablakából, de, mire odasiettek az emberek a szekérhez, egyedül az ön véres testét találták meg. Akkor nem is gondolkodtak azon, vajon hova lehetett. Hozták a nagyurat hozzám, szerencsére még nem volt késő....Ha rá gondolok, még mindig kiráz a hideg, hogyan tűnhetett el a szekérből az úrnő olyan rövid idő alatt, senki, senki nem látta azóta, hogy fentről kizuhant....

*Jó ideje magányosan áll az ablaknál, és gondolataiba meredve tekint kifele. Kerek egy éve már, hogy Liana megostromolta a várat és neki el kellett hagynia hazáját. El kellett....Ugyanmár! Dehogy kellett, ő döntött így, itt hagyott mindenkit és mentette az irháját. Mert félt. Félt szembenézni a lázadókkal, nem akarta magát letaszíttatni a trónról...inkább önként lemondott. De legalább nem kellett itt maradnia és kivárni a végét...több, mint valószínű, hogy végeztek volna vele." Legalább életben maradtam"-*győzködi magát sikertelenül.* Sokat el ért vele, hogy elmenekült...Mostmár tudja, a sorsát senki sem kerülheti el. De az ár, hogy ezt megtapasztalja, túl magas volt...A sok bujdoklás, az állandó menekülés...Minden hiába volt! Megjárta a poklot, ő miatta halt meg két ártatlan ember is, s végül mégis ugyanott kötött ki, ahonnan elindult. "De élek, és bosszút állhatok...". *S mégis mit ér el azzal! Ha majd leüti Nierwes és Liana fejét, s látja a véres hullákat maga előtt elterülni, megfog nyugodni majd a lelkiismerete,. feltudja támasztani vele Mulfort vagy Gorriust?!...~Elég már! Ha itt maradtam volna, biztos, hogy megölnek Mulforral együtt. Az talán jobb lett volna? Így most kaptam egy esélyt, egy esélyt, hogy jóvá tegyek, mindent, hogy úgy vezessem a fejedelemséget, hogy ne kelljen fellázadnia egy alattvalómnak sem ellenem, hogy megtegyek, mindent, amit tudok, a népem érdekében, ne mulasszak el semmit, amit anno elmulasztottam. S ha netán újra szemet vetne valaki a trónra, a trónomra, azt idejében észreveszem és kiírtom a rosszat a földemről....még idejében. Liana esetleges bosszújától sem fogok visszariadni, sőt, én teszem meg az első lépést felé...hogy megtaláljam és végezhessek vele. Megtorlom a megtorolni valót, hadd lássák, hogy nem csak menekülni tudok jól, hanem visszamarni, mint a kígyó...halálosan. A Kegyetlen, az elf és az a barlangi szörnyeteg, aki Gorrius haláláról tehet, mind meglakolnak majd a bűneikért!~
*Gondolataiból egy határozott ajtókopogás riasztja fel,*
-Bejöhet!
-Uram, meghozták a tekercseket a könyvtárból, amiket kéretni tetszett. Bevihetik?
-Igen, tegyék az asztalomra mindent!
*Néhány pillanat alatt a nagyúr íróasztala megtelik régi tekercsek, könyvek, pergamenek halmazaival, sőt, még mindig hozzák a szolgák régi iratok tucatjait, s, mivel az asztalon már helyszűkében vannak, néhány köteg a földre is kerül.*
-Ennyi?
-Igen, uram, az összes irat, ami megmaradt az álomfalvi csata után, külön kötegben a "gonosz teremtményekről" szóló iratok. És persze az összes evolyrani adat, amiben említést tesznek róluk, a történetük, különböző legendák, uralkodók, az evolyrani és környékbeli helységek, ahol tanyáztak az évszázadok alatt és...
-Mi a helyzet azokkal a tekercsekkel, amiket a Nagy Könyvtárban őriznek? Sikerült megszerezni azokat?
-Nem volt zökkenőmentes, de végül is igen.
-És, ahogy utasítottam? Senki sem tud róla?
-Senki!
-Még ön sem, katona?!
-Semmiről az égvilágon!
-Úgy legyen, itt a jutalma! Ne felejtse el le...kifizetni az érintetteket sem. Ha még nem tette volna meg.
-Igenis! Engedélyt kérek a távozásra!
-Engedély megadva!

-Mulfor! Nézd csak ezt! Szerinted…
*Feje leroskad, szavai elhalnak, hisz kit akar asztalához hívni? A testőrét, a legjobb barátját? Aki már több, mint egy hónapja a föld alatt van? Onnan vajon kijönne gazdája hívására? Az első parancsra ugrana?...Na, igen, most látszik meg, hogy tulajdonképpen mennyit is ér a sok pénz, a hatalom, a nemesi származás…SEMMIT! Pedig, mit meg nem adna, hogy hűséges testőrét még egyszer láthassa, hogy megköszönje neki, amiért életét áldozta oly önzetlenül ő érte. A nagy Antoniusért, ki előtt fejet hajt egy tartomány népe, s kinek nagysága oly mértékű, hogy inkább elfut az ellenség elől, mintsem szembe álljon vele, ki inkább bujdokol majd egy évig, mintsem, elődugja orrát és tegyen egy lépést előre…de nem, nem, előre, nem, mind csak hátra…az könnyebb…Na, és megérte? Micsoda kérdés, hisz életben van, visszaszerezte ami őt illeti, a fejedelmi rangot…és közben elvesztett maga körül mindenkit. Talán ez volt megírva, talán ha marad akkor és megütközik a lázadókkal, szintúgy alakul mindnyájuk sorsa, ahogyan eddig. Igen, ez meg volt előre írva, nem az ő hibája, ez, a sors!...Bárcsak igazat tudna adni magának ebben valaha is….*
-Igen?!
-Uram, látogatója érkezett!
-Nem érdekel, mondja azt, hogy házon kívül vagyok. Most nem érek rá!
*Most nem, de azóta is, ráértél valami másra, minthogy azokat a fantázialényekről szóló könyveket bújjad, kutass, keress valami olyan után, ami talán nem is létezik, és okolni mindenért? Megoldás, az, ha egyetlen célért „küzdesz” nap, mint nap az íróasztalodnál, miközben elhanyagolod az fejedelmi kötelességeidet, nem is beszélve magadról?! Nézz, csak magadra, ez lennél te? Egy megszakállasodott, szinte tíz évvel öregebbnek látszó, gondterhelt „úr”? Néztél fel azóta az égre? Vagy a lecsüggesztett fej, örökre így marad?...*
-De, nagyuram, engedelmeddel, a mágusvezér, Dreamiren Tifar nagyúr van itt.
*Fejét megemeli, és karikás szemeivel az őrre pillant, majd hosszas csend után végre megszólal.*
-Vagy úgy…*szól kedvetlenül* -…akkor hadd jöjjön.
~Remélem nem időz itt soká.~
*A dolgozóasztalán heverő pergameneket, könyveket és mindenféle iratot, melyekkel eddig foglalkozott kezébe gyűjti és átviszi egy hátsó asztalra, mialatt már hallani, hogy lépések közelednek a terem fele.*

*Amint a mágus belép, a fejdelem az asztalánál állva int a kint vigyázó őrnek. Az ajtó becsukódik.*
-Hogyne, a te neved, nagyúr, nem idegen hangzású már fülemnek. Köszöntelek szerény kastélyomban, és egyúttal elnézésedet kérem a szobában levő rendetlenség miatt, nagyon el vagyok süllyedve a „munkában”, és látogatót sem vártam…Kérlek, foglalj helyet, nagyúr!
*Kezével rámutat az asztal elé előkészített karosszékre, s megvárja, míg vendége helyet foglal. Rögtön utána ő is leül.*
-Mielőtt rátérnénk látogatásod fő okára, hadd kérdezzem meg, milyen volt az utad Fehértoronyváráig?
*Amíg a mágusvezér válaszol, Antonius fejedelem tekintete hosszan elidőzik rajta, főleg az arcvonásain.*
~Remélem, a barátságos külső, barátságos jellemet is takar. Nincs kedvem egy újabb konfliktushoz, mikor ennyi rendezetlen….~
*Rendezetlen, mi? Mintha tele lenne a szoba, vagy a kastély halálos ellenségekkel. Miért nem tudja az ember lezárni a múltat és tovább lépni, amikor a legjobban szüksége volna rá? Talán mert gyarló, a legutolsó balga teremtésig, egészen a fejedelemig, semmiben sem különböznek. Hisz mit számít, ha valaki a nép első embere…meglehet mindene, de a felejtés akkor is luxus…*

*Halovány mosolyféleség suhan át fejedelem arcán, de a kérdésre a válasz nem késik.*
-Mondjuk úgy, hogy jól vagyok informálva bizonyos dolgokban. És ha már itt tartunk, hadd gratuláljak a vezéri titulus elnyeréséért. Őszintén örülök, hogy új vezető került a mágus nép élére…Worneus csillaga amúgyis hanyatlóban volt…
*Talán az utolsó mondatot nem kellett volna kimondania hangosan, most érezheti magán a vendég furcsálló tekintetét. Vélhetően ezzel is sokat rontott, amit az első benyomást illeti, de első benyomás ide-oda, hadd ismerkedjen meg csak az új Antonius nagyúrral, noha, még önmaga számára is új, új dolgok lesznek, amikre készül, amiket meg fog tenni, de mióta Liana bekavart, már merőben megváltozott a személyisége ahhoz képest, aki régen volt. Ezt hamarosan bizonyítani is fogja…hamarosan.*
-Ahogy kívánod.
*Egyezik bele az uramozás félbehagyásába. Közben keze felemelkedik és int az ajtóban álló cselédnek, hogy bejöhet. Az leteszi a kezében levő ezüsttálcát az asztalra majd Antonius engedelmével távozik. A fejedelem megdönti a tálcán levő borosüveget és tölt a poharakba, először a vendégének majd magának egy keveset.*
-Hadd kínáljalak meg a borral, melyre évszázadok óta büszke a családom. Talán már hallottad, hogy vidékünkön terem a legfinomabb szőlő...de elég a dicsekvésből…*néz föl félmosollyal az arcán* -inkább mondj te véleményt róla.
-És amíg elmeséled mi járatban vagy nálunk, a seldéknél, az ebéd is elkészül lassan. Remélem, azt sem utasítod vissza.

*Hátradőlve székében hallgatja Tifar szavait, persze figyel is rájuk, de fejében mindvégig ott motoszkál egy gondolat, mely nem hagyja nyugodni.*
~Vajon ő tud róluk? Hogy itt vannak a városokban, hogy köztünk járnak? Megmerjem kérdezni? Száz százalék, hogy őrültnek fog nézni, ha elmondom sejtéseimet. És mi van ha…~
-Tifar!... *szólítja nevén most először vendégét, amint az befejezi mondanivalóját és láthatóan a fejedelem reakciójára vár.*
-…Örülök, hogy ízlik a bor. És meg kell mondjam, hogy…kiváló ideának tartom, napjainkban nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk, hogy mikor indul ellenünk bármily fenyegetés Dargorlad felől vagy….akárhonnan. Ahogy eddig is, néped számíthat az én és az alattvalóim támogatására, ha baj van, mi ott leszünk és segítünk. És tudom, hogy ti is ugyanezt teszitek majd…
*Székéből felállva előrehajlik és kezet nyújt a mágusok urának.*
-Eme kéz jelképezzen minden embert a birodalomban, és egyúttal a bizalmat, amelyet nyugodtan belénk vethettek.
*A komoly és határozott kézszorítás után, mely által Dreamiren jelképesen elültette népe bizalmát az emberekébe, Antonius kilépett az asztal mögül és odasétálva az ajtóhoz kitárta azt a nagyúr előtt.*
-Ha jól sejtem már nem kell sokat várjunk ebédidőig. Hadd fáradjunk le a földszinti ebédlőbe. Parancsolj!
*Megvárva, míg Tifar kisétál előtte, ő is kilépett a szobából és behúzva maga mögött az ajtót, kulcsra zárta azt.*
-Mutatom az utat!...

-Nos, őszintén megmondom, az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam utánanézni a dagorladi határunk felől érkező jelentéseknek, személyes okok miatt. Tudtommal a kémeim sem jelentettek semmi újat, csak a szokásos…Tudod, milyenek ez a dagorladiak…Persze, továbbra is fenntartom az előbbi kijelentésemet, hiába vagyunk bármily éberek, sosem lehetünk elég óvatosak, bármikor érhet meglepetés…igaz, hogy ezt mindnyájan szeretnénk elkerülni…és, hogy….
*Egy kis idő múlva az ebédlőteremben ül a két vezér, egy hosszú, ételekkel megrakott, tömör faasztal mellett.*
-…továbbá mi hiába akarjuk a békét, ha ők nem. Jól tudjuk, hogy kettőn áll a vásár. Mi nem erőltethetjük rájuk a békénket, de megpróbáljuk azt elkerülni, hogy ők ránk erőltessék az akaratukat. Eddig sikerült kitartanunk. Nem vagyok naiv, de hiszek benne, hogy egyszer véget ér eme háborús állapot, ha nem békekötéssel, hát harccal, talán beigazolódik a mondás: Háború nélkül nincs béke.
*Eme szavakkal zárja szavait, majd kiissza poharát. A fal mellett álló pohárnok rögtön ott terem és újra tölti a két úr poharát. Az utóbbinál, azaz Antoniusénál kicsit mintha elidőzne. Várjunk csak, mintha mondana neki valamit. Igen, határozottan rövid párbeszéd zajlik le kettejük között, melyből a jelen levő vendég csupán pár hangfoszlányt, ha meghall.*
-Uram, a csapat visszatért. Sikeresen elfogták a célszemélyt.
-Vigyék a trónterembe, egy kisebb ponyvával együtt.
-Ponyvát tetszett mondani?
-Lódulj!
-Elnézésedet kérem. *szól Tifarhoz, amint a pohárnok eltávozik.* -a fejedelemségi ügyek még ebéd közben is bezavarnak. De igazán ne zavartasd magad, kóstold meg a sült fácánt is, bátran merem állítani, hogy ilyen finomat otthon sem eszel…Hehe…És mond csak, Tifar, van családod? Feleséged, gyermeked? Nemrég kerültél e magas posztba, eddig biztosan volt időd családot alapítani, nem vagy olyan magányos farkas, mint én…

*Na, de a darthar emlegetésére, nem csak Tifar, hanem Antonius szeme is felcsillan.*
~Tehát jól sejtettem, Etele őt keresi.~
-A darthar…hmm…*ízlelgeti a szót.*…-csak, nem egy bizonyos Etele Barlon?
*Vendége válaszát meg sem várja, hisz tudja, hogy ugyanarról a személyről beszélnek.*
-Egy féléve én is összefutottam vele. Érdeklődött is egy bizonyos Dreamiren Tifar felől…Persze, akkor még nem tudtam, hogy ki vagy.
*Egyenesen felnézve a mágusvezér szemeibe, folytatja szavait.*
-Nos, nem csak a te életedet nehezítette meg. Még szeretnék egyszer találkozni vele…
*Látva, hogy Tifar teljesen befejezte ebédjét, kedves mosollyal megkérdi.*
-Remélem, ízlett az ebéd. A borról már nem is kérdezlek…
……
*….Fejében még ott csengenek a távozó Tifar szavai.*
~„hamarosan végére járunk ennek a dolognak és kézre kerítjük a darthart”…Akkor majd ott leszek én is, elhiheted…~
*A fejedelem szemében ott csillog az a sejtelmes fény, amely valójában már a pohárnok jelentése óta kigyúlt. Viszont csillog még valami. Egy rövid kard a kezében…csak ne izzadna ennyire a tenyere...