1. Fehértorony-vára

Ahogy a főváros macskaköves utcáin lépkedtem nem tudtam betelni a látvánnyal. Fehértorony maga volt a testet öltött csoda. Bár nekem nem volt nehéz újat mutatni a város égig nyúló tornyai és hatalmas falai nem lehettek mindennaposak más tájakon sem. Több okból döntöttem úgy, hogy meglátogatom az emberiség legszebb és legerősebb bástyáját. Egyrészt kíváncsi voltam, mire képesek az emberek, ha igazán elhatározzák magukat. Hallottam legendákat a többi fajról és nehéz volt elhinni, hogy a saját népem nem lenne képes felvenni a versenyt velük. Biztos voltam benne, hogy vagyunk olya jól mint az elfek vagy éppen a mágusok, akik bár kinézetben nem térnek el tőlünk, de rendelkeznek a varázserő áldásával és évszázadokig élnek. Másrészt pénzre volt szükségem. Alrik befogadott, munkát, szállást és kosztot adott, de nem akartam túlságosan kihasználni a jóindulatát, fizetni pedig nem tudott. Duncan ötlete volt, hogy biztos van városőrség, akik talán felvesznek a szolgálatba úgy, hogy nem kell a fővárosban élnek, hanem járom az országot. Nemrég útbaigazítást kértem az egyik őrtől, aki röviden és talán kicsit mogorván, de elmondta az utat a kaszárnya felé, amit most meg is láttam. Hatalmas, fehér márványból épült épület, udvarán katonák tucatjai gyakorlatoznak. A bejárat mellett felhívás kitűzve. Toborzó hirdetés, keresik azokat az erős férfiakat, akiket vonz a kaland, a veszély és a jó fizetés. Ha családom lenne, gyerekeim, feleségem talán nem ez lenne a legjobb módszer, hogy megkeressem a napi betevőre valót, de nem volt senkim, tehát vesztenivalóm se. És ha nem fiatalon, életerősem próbálja ki magát az ember fia akkor mikor? Beléptem hát az udvarra és követtem a hirdetés utasításait. Balra, folyosó, végén jobbra tárt ajtó. Apró szoba, benne egy asztal, rajta rengeteg papír, mögötte ősz írnok.
- Tiszteletem, a hirdetésre jelentkeznék.
Az öreg felnéz, majd hunyorogva végigmér.
- Sose gondoltam volna, hogy tudsz olvasni. Ezzel a szöveggel mindig a finom úri fickók jelentkeznek, akik egy jó pajzsot sem bírnak el. De rajtad látszik, hogy nem ijedsz meg a munkától.
Egy papírt vett maga elé, majd a tollát kivette a tintatartóból.
- Neved?
- Blazer.
- És a vezetékneved?
- Nem tudom uram. Nem emlékszek rá.
- Ne szórakozz velem, fickó. Mindenki ezt mondja, aki nem akarja bevallani a származását. Megszöktél egy nemestől, aki papnak akart adni, vagy egy tolvajfejedelem fia vagy?
- Nem uram, csak nem emlékszek semmire, ami nyolc hétnél régebben történt.
- Én ugyan el nem hiszem. De úgyse tudom belőled kiszedni. Leszel Culton. Jól jegyezd meg és légy hálás, hogy nem zavartalak el rögtön.
- Igen uram, köszönöm.
- Milyen fegyverhez értesz? Lőttél már íjjal, vagy fogtál már kardot?
- Egy ideig dolgoztam kovácsinasként. Láttam már kardot, fogtam is, de sose harcoltam vele.
- Több, mint a semmi.
Az öreg unottan kérdezgetett, ha ki kellett volna találnom mire gondol azt mondom, hogy unta a sok újoncot, akik még csak fegyvert sem láttak és bosszantotta, hogy én is az vagyok.
- Hol élsz?
- Eclarban uram.
- Rendben. Itt ez a pecsétgyűrű, ezt mutasd fel és megkapod a felszerelésed. Utána menj az udvarra és Worton kapitány elmondja, amit tudnod kell. Nincs most őrünk Eclarban igaz?
- Nincs uram, még sosem láttam ott katonát.
- Akkor szinte biztos, hogy oda leszel elhelyezve. Üdv a seregnél katona.
Elém lökte a gyűrűt, amit felhúztam a jobb kezemre, azzal a tudattal, hogy bár nincsenek rokonaim, akiket ismerek, legalább már tartozom valahova. Az emberek seregének egy tagja vagyok, hazám védelmezője, az igazság harcosa. Na persze mindez nagyon jól hangzik, majd meglátjuk mire viszem.

Miután megkaptam a pecsétgyűrűt elindultam az utasítások alapján, hogy átvegyem a felszerelésemet. A kovácsműhely hangjai, amit már éppen eleget hallgattam Duncan közelében mutatták az utat, hamarosan meg is találtam a boltíves kaput, ami egy kis udvarra vezetett. Három üllőn kalapáltak kardokat, egy hordóban kicsorbult fegyverek voltak, egy másikban pedig vízben a lehűtött új fegyverek. Kicsit odébb egy ajtó vezetett egy kis helységbe, ahol pajzsokat, láncingeket, egyenruhákat láttam. Ide léptem be. Egy öreg tiszt ült bent az asztal mögött, a haja már teljesen ősz volt, de a válla széles, izmait még mindig sok fiatal megirigyelhette volna. A rangját a bordó egyenruhán három fehér csillag jelezte. Nem tudtam, hogy mit jelent a három csillag, de sejtettem, hogy nem egyszerű katona.
- Jó napot!
Köszöntem, majd felmutattam a gyűrűt.
- Felszerelésért jöttél igaz? Miért nem képesek a kovácsok kiosztani? Több kiképzőre lenne szükség, erre itt kell ülnöm egész nap és várhatom, hogy valaki hozzád hasonló beállítson és hozzávághassam a ruháját.
Zsörtölődött, miközben végigmért, majd egy fehér inget, egy fekete szövetnadrágot, egy hasított bőr csizmát, egy bőrvértet, egy tőrt, egy hosszú kardot, egy általvetőt, egy íjat és egy nyíltáskát teli nyílvesszőkkel rakott ki elém.
- Ha nem tanultál még kardot forgatni azt ajánlom, hogy jelentkezz le a kiképzőknél. Balra aztán egyenesen és az út végén jobbra.
- Igenis uram, köszönöm uram.
Mivel a hadseregben voltunk próbáltam kicsit hivatalosra venni a dolgot, bár nem tudom mennyire sikerült. Fogtam az egyenruhámat és a fegyvereket, kimentem az udvarra és félrehúzódtam az egyik sarokba. Csak alsóneműre vetkőztem, semmi szégyellnivalóm nem volt, de azért mégsem az udvar közepén akartam illegetni magam. Felvettem a fekete nadrágot, az inget, majd megvizsgáltam a bőrvértet. Erős, strapabíró anyagból készült, a bal oldalon oldalt találtam egy préselt mintát, ami valószínűleg annak mesternek a jele, aki készítette, ettől eltekintve sima és hibátlan volt. Az általvetőt is megnéztem, ahol az ősz katonának három fehér csillag volt, ott nekem egy fehér csík. Valószínűleg ez lehet a közkatona jelzése. Felvettem a vértet, majd rá az általvetőt és kezembe vettem a kardot. Egyszerű, több mint három láb hosszú fegyver volt. A penge közepén vércsatorna futott végig, a markolat bőrrel volt betekerve. A napsütésben megcsodáltam a fegyver csillogását, majd visszatettem a hüvelyébe és felkötöttem a fegyverövet. Először volt nálam igazi fegyver és meg kell hagyni nem kis biztonságérzetet adott. Az íjat visszatekertem a vászon borításba és a nyíltáskával együtt a hátamra vettem, majd elindultam, hogy megkeressem a kiképzőtisztet, aki majd megtanít használni ezeket a csodákat.

Követve a kapott útbaigazítást fogtam magam és elindultam megkeresni a kiképzőmet. Ahogy elindultam a kaszárnya főutcáján hamarosan meghallottam a kardok csengését, az íjak panaszos hangját, ahogy megfeszítették őket, majd a pengést, a süvítést és a tompa puffanást, ahogy a nyilak célt értek. Befordultam a sarkon és vagy háromtucat gyakorlatozó embert láttam meg, akiknek négy kiképző kiabált parancsokat. Én a vívni tanuló csapatot céloztam meg, a többségnél hasonló kardot láttam, mint amit én is kaptam, de volt olyan is, aki ennél jóval nagyobb kardot forgatott két kézzel és volt, aki a bal kezében is fegyvert hordott, általában tőrt. Odamentem a kiképzőjükhöz, majd megálltam mellette és megvártam, hogy legyen ideje rám figyelni.
- Blazer Culton kiképzésre jelentkezik uram.
Tisztelegtem, amit viszonzott, majd végigmért.
- Először van itt, katona?
- Igen, uram.
Nem ejtettek a fejemre, a rangjelzés helyén a két keresztbe tett kard sziluettje minden bizonnyal a kiképzőket jelentette. Ráadásul az előttem álló veterán már alaposan benne járt a korban, valószínűleg többet harcolt a seregben, mint amennyit én egyáltalán éltem.
- Az én nevem Worton kapitány, de az alapokat nem én fogom megtanítani. Én csak azokkal foglalkozok, akik már az alapokat tudják és jobbak akarnak lenni.
Oldalra nézett a harcolók felé, majd odakiáltott az egyiküknek.
- Lee! Mutasd meg ennek a zöldfülűnek, hogy hogyan vívunk mi a seregben!
A kis csoportból kiváló férfi nagyjából olyan magas lehetett, mint én, karjai és mellkasa izmos volt, de amiben a legjobban elütött tőlem az a fekete haj, borosta és szemek. Első ránézésre is félelmetes látványt nyújtott, amit csak fokozott a kétkezes kard, amit a kezében tartott. A szíve fölött három vonal jelezte, hogy nem ma kezdte a katonáskodást, a bal felkarján pedig jókora heg, hogy látott már komoly harcot. Kicsit odébb vezetett, majd letámasztotta a fegyverét a fal mellé és a fegyverállványról levett egy kardot.
- Mint hallottad Lee vagyok, a hetedik századból.
- Blazer Culton, uram.
- Nem kell uraznod, nem vagyok oda érte. Tanuld meg amit mutatok és jóban leszünk.
Kis szüntet tartott, majd végignézett a kardon.
- Na figyelj Blazer. Egy ilyen kard a legjobb társad. Bár védekezni is jól lehet vele, jól jegyezd meg, hogy ez támadófegyver. Ha valakit eltalálsz vele, akkor igen kemény fickónak kell lennie, hogy visszaüssön, ezért meg kell tanulnod, hogy mikor hogyan támadj vele, hogy még azelőtt megnyerhesd a harcot, hogy az ellenfeled rutinja vagy kitartása legyőzhetne. Alapállásban a kardot mindkét kezeddel magad előtt tartod, a hegye az ellenfél torkára, vagy szemére mutat. Az egyik kezed szorosan a keresztvas alatt fogja, a másik pedig a markolatgomb felett. Minél távolabb van egymástól a két kezed, annál erősebb csapásokat tudsz bevinni. A lábaiddal szilárdan állj, ha túl közel vannak, akkor könnyen fellökhetnek. Amit még mindenképpen tudnod kell, hogy ne a kard élével háríts. A támadásokat le kell vezetned a keresztvasra. Ha a kardod élével hárítasz, akkor kicsorbul és hamarosan nézhetsz új fegyver után, ami nem olcsó mulatság. Viszont ha a feletteseid azt látják, hogy egy hosszú harc után is ép a fegyvered tudni fogják, hogy jól harcoltál. Most pedig fogd a kardod és kipróbáljuk mit tudsz.

Lihegve rogytam le a padra, kezemben még mindig a kardommal. Ez a kardozósdi sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Lee nevetve jött utánam, rajta alig látszott a fáradtság. Bár sejtettem, hogy nem hiába tőle tanulok, de ez felülmúlta a várakozásaimat. A fekete hajú férfi úgy harcolt mint valami démon, mintha előre látta volna mikor és hova fogok támadni, erőlködés nélkül védte minden próbálkozásomat és többször csak az utolsó pillanatban fogta vissza magát, hogy ne ejtsen rajtam végzetes sebet. És ami a legbosszantóbb volt, többször rám szólt, hogy túl közel vannak egymáshoz a lábaim vagy éppen a két kezem van túl közel egymáshoz. Az elsőt általában egy lökés követte, amelyek után nehéz volt talpon maradnom, míg a másodikat általában az erőtlen támadásaim után kaptam.
- Figyelj ide egy kicsit, amíg pihensz.
Hallottam magam elől a hangot. Felemeltem a fejem, egyenesen Lee szemébe néztem, miközben éreztem, hogy egy izzadtságcsepp lefolyik a nyakamon.
- Mint mondtam a hosszúkard támadófegyver. Ha széles mozdulatokkal harcolsz akkor általában a penge felső egy arasznyi részével találod el az ellenfelet, ezért az keményre van edzve és élesre fenve. Hét irányból támadhatsz. A fejed fölül, ez néha nyitómozdulatnak jó, de általában máskor túlságosan védelem nélkül hagyja a tested. Támadhatsz a felső testére jobb vagy bal oldalról, általában ezek a csapások akkor sikeresek, ha valahogy elvontad a védelmét, egyébként csak felméred velük az ellenfeled felkészültségét, magabiztosságát. Ha érzed, hogy néhány határozott csapás után megremeg a kard a kezében akkor már tudod, hogy győztél. Támadhatsz oldaltól, derékmagasságban, ez akkor lehet hasznos, ha túlságosan fent védekezik ez ellenfeled, így könnyebben védi a fejét és a felső testét, de az ilyen támadás ellen védtelen. Végül támadhatsz alulról, ha egy ilyen támadásod talál, akkor valószínűleg az oldalába vágsz bele és néhány fontos szervébe a bordák alatt, vagy felcsúszik a kardod a karjáig. Mindkettő végzetes sérülés egy harcban.
Miközben magyarázott folyamatosan mutatta mit hogyan kellene véghezvinni, ám biztos voltam bene, hogy ez harc közben messze nem ilyen egyszerű.
- Ha ezeket begyakoroltad, akkor meg kell tanulnod, hogyan támadj a kard hegyével. Általában nyakra vagy vállra támadunk bele, ritkán hasra. Mindegyik véres munka, ahogy kirántod a pengét a sebből jó eséllyel nem kevés vér fog beteríteni, de inkább az ő vére rajtad, mint fordítva igaz? Általában akkor szúrunk, ha egy kézzel forgatjuk a kardot és a másik kezünkkel lefoglaljuk az ellenfél fegyverét. Ez lehet pajzs, lehet alkarvédő, akár meg is markolhatod a kardját, ha van hozzá merszed, de ezt csak a legelkeseredettebb helyzetben ajánlom.
Lee felém nyújtotta a bal tenyerét, amin ekkor vettem észre a forradásokat. A penge talán csontig belevághatott a húsába, bár a seb már összeforrt.
- Tehát a lényege, hogy a tested teljes lendületét add bele, hogy mindez az erő ebben az apró hegyben összpontosuljon. Ha jól csinálod, akkor a páncélját is át tudod lyukasztani. Szoktak lenni a raktárban fából készült lapok, ha azokat át tudod lyukasztani, akkor jó vagy.
A fekete szemek egy pillanatra oldalra néztek, majd vissza rám. Lee komolyan vette, hogy kiképez és bár még mindig fáradt volta magamban hálás voltam neki, hogy méltónak tart a figyelmére és arra, hogy átadja a tudását, amiért ő keményen megszenvedett.
- Ha azt látod, hogy ez ellenfeled nem tartja elég távol magától a lábait akkor lépj be elé és akaszd össze vele a kardodat. Ne folyamatosan told, hanem egy hirtelen lökéssel billentsd ki egy egyensúlyából és utána egy gyors vágással törd el a lábát vagy vágd fel a hasát. A lábtörés kevésbé mocskol össze, de általában nincs időd célozni. Ha nem tudod feldönteni, akkor a kard keresztvasával vagy gombjával üsd meg, nem szoktak számítani rá. Ezzel is elvonhatod a figyelmét, hogy utána mondjuk elgáncsold.
Kiképzőm még mindig folyamatosan mutogatta, hogyan kellene harcolnom és lassan előttem is kezdett összeállni a kép. Felálltam, készen a folytatásra, de Lee még nem fejezte be.
- Sokan csinálják, hogy ugyanazokat a támadásokat ismételgetik, így gyorsabbak, mint ha gondolkodniuk kellene. Ellenük akkor győzhetsz, ha kiismered a sorozatot, amit használnak és megakasztod, majd egy visszatámadással másra kényszeríted őket, mint ami jönne. A többség vagy folytatja és meghal vagy kizökken és elveszti a koncentrációt. Nekem most mennem kell, holnapra gyakorolj be egy sorozatot és kipróbálhatod ellenem.
Ezek voltak Lee utolsó szavai, egy bólintással megfordult, majd eltávolodott és hamarosan beleveszett a tömegbe. Én pedig ott álltam a kardommal, de legalább tudtam mit kellene vele csinálnom.

Harmincnyolc…
Harminckilenc…
Negyven.
Elengedtem a vascsövet, amin eddig a felhúzódzkodásokat csináltam és guggolva landoltam a macskakövön. Leet vártam és úgy döntöttem, hogy bár lehet, hogy kicsit elfáradok nem árt a plusz edzés. Most, hogy kicsit pihennem kellett a többi katonát figyeltem, főként arra voltam kíváncsi, hányan vannak ugyanabban a rangban, mint a kiképzőm. Három fickót szúrtam ki végül a tömegből, az egyik egy nálam is magasabb, sötét bőrű fickó volt, kétkezes bárddal a kezében, a másik egy nála világosabb, de nálam sötétebb bőrű, ránézésre cingár fickó, hosszú íjjal. Egy ideig figyeltem. Szinte mindig jobbat lőtt, mint a többiek. A harmadikat csak eléggé késve vettem észre, ő folyamatosan mozgott. Láttam az íjászoknál is, láttam a kardosok között is edzeni, végül pedig oldalt vettem észre az alakját, miközben a vértjén dolgozott valamit. Talán ő hasonlított a legjobban rám, bár a haja egy árnyalattal sötétebb volt, de messze elmaradt a másik kettő fekete színétől és talán egy kicsit alacsonyabb is volt, mint én. Épp azon gondolkoztam, hogy keresek valami tennivalót, mondjuk kipróbálom az íjamat, amikor a sarkon befordult Lee. Az egyenruhát a hátán keresztbevetett megszokott kétkezes kard egészítette ki, arcán nyugodt kifejezés. Int nekem, mire felkelek a padról és felé indulok.
- Remélem gyakoroltad, amit tegnap elmondtam, ugyanis szükséged lesz rá.
Mondta és intett, hogy kövessem.
- Gondolom tudod, hogy a seregben századokba vagyunk osztva. A mienk a hetedik, vagyis W század, Worton kapitány után. Minden tíz századból egynek van kapitánya, a legjobbnak. És azt, hogy a legjobbak vagyunk be is kell bizonyítanunk, ezért minden héten párbajokat rendezünk a saját embereink és a más századból valók közül. Ma is lesznek ilyen párbajok talán tanulsz belőle, ha látsz másokat is harcolni.
Mondta, miközben végigvezetett egy folyosón, majd le egy csigalépcsőn. Mikor leértünk elakadt a szavam. A kaszárnya aljába egy arénát építettek, lehetett vagy negyven méter maga a harc területe, körben pedig annyi ülőhely, hogy több száz ember is kényelmesen nézhette a küzdelmet. Most éppen íjászok álltak egymás mellett. Közös célra lőttek, mindenkinek a vessző tolla azonosította a lövését.
- A bal felkarjukon van a jelzés. A második fickó a mienk.
Súgta Lee és amikor követtem a tekintetét felismertem a második íjász felkarján a W-t. Vérvörös vesszőket használt és három lövésből kettő a legbelső kört találta el, a harmadik pedig csak egy hüvelyknyire volt tőle. A többiek is jól lőttek, de egynél több vesszője a belső körben senkinek nem volt. Három sorozatot lőttek még el, majd az íjászok levonultak és a helyüket a kardforgatók vették át. Szövettel burkolt fakardokkal harcoltak, de az ütések nyoma még így is félelmetes volt. Mikor az első harc a hetedik század győzelmével ért véget Lee megpaskolta a vállam, majd eltűnt mellőlem. Gyanítottam, hogy harcolni fog és hamarosan be is igazolódott a sejtésem, amikor a jól megszokott kardjához hasonló fából faragott fegyverrel felszerelkezve megláttam a harctérben. Kicsit előre dőltem ültömben, mert ha valakitől akkor Leetől lehet tanulni.

A harc amit a két katona bemutatott valami hihetetlen volt. Nem a gyorsasága, nem az akrobatikus mozdulatok, mindketten szilárdan álltak a talajon és ha mozogtak akkor is lassan, vigyázva, hogy egy gyors támadás ne billenthesse ki őket. Nem, ennek a harcnak a szépsége az egymásba folyó támadásban és védekezésben, a feltárulkozó alkalmak kihasználásában. Az egyik rész, ami megragadta a figyelmem az az volt, amikor Lee közel lépett az ellenfeléhez, nekifeszült a kardjának, majd amikor a másik hátralépett, hogy ne tudja fellökni, akkor a kard gombjával ütötte meg. Összességében a párbaj nem tartott sokáig, Lee néhány perc alatt megverte az ellenfelét, majd a helyüket két kétkezes csatabárddal felfegyverkezett fickó vette át. Tovább néztem a harcot, majd amikor Lee hangja megszólalt mellettem úgy éreztem, hogy egy pillanatra megállt a szívem.
- Hogy tetszett? Tanultál belőle?
Tette fel a magától értetődő kérdést.
- Elképesztő. Tudtam, hogy jó vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire.
- Akkor gondolom fel tudod sorolni a hibákat, amiket vétettünk. Nekem kettő volt, az ellenfelemnek hat.
- Micsoda?
- Komolyan mondom. Azért mondtam el tegnap, amit elmondtam, hogy ma észrevedd a hibákat. Na gyerünk, legalább a felét észre kellett, hogy vegyed.
- Nos… amikor beléptél… biztosan azért tetted, mert láttad, hogy túl közel lépett.
- Úgy van. Tovább.
- Mintha valamikor hárított volna éllel az ellenfeled.
- Nem csak ő, egyszer én is. De igaz. Mondtam, hogy ha lehet el kell kerülni, de ha egy kirívóan erős ellenfeled van, akkor inkább tett tönkre a kardodat, mint hogy meghalj. Fegyver van másik, de feléleszteni nem tudunk.
- És egyszer túl közel fogta a kardot. Azért tudtad leszorítani.
- Igen. Erősebb volt nálam, ha nem követi el ezt a szarvashibát, akkor azt az összeakasztást megússza. Rendben van, látom figyeltél. Na, akkor most figyelj, mert olyat látsz, amit sehol máshol.
Lee a fejével az aréna felé bökött, ahova éppen Worton kapitány lépett be, felkarján aranyszínnel hímzett W-vel, vele szemben pedig egy fekete L-el jelzett harcos. Mindkettejüknél kard volt, az enyémnél hosszabb, de Lee kardjánál rövidebb.
- Ő Lambert. Ő vezeti a tizenegyedik századot, a legjobbat a második ezredből. Minden héten megmutatják, hogy hogyan is harcol az, aki igazán tud és kiállnak ketten egy tízfős csapat ellen. Még sosem vesztettek. De figyelj.
A szememet az arénára szegeztem, de valami nem stimmelt. Lee azt tanította, hogy a penge hegye az ellenfélre néz, hogy távol tartsa és védjen engem, de Worton és Lambert maguk mellett, a földtől alig egy hüvelyknyire tartották a kardot, lábukat behajlították és miközben köröztek egymás körül folyamatosan előre-hátra mozogtak, szinte hintáztak, amit a kard is követett.
- Mit csinálnak? Nem kéne az egyensúlyukra figyelniük?
- Ne aggódj, tudják, mit csinálnak. Ők már túl vannak azon a szinten, amikor valaki görcsösen mutogat az ellenfél felé a kardjával. Teljesen máshogy harcolnak, mint mi. És mielőtt megkérdezed, akkor miért úgy tanítunk téged, ahogy mi harcolunk: azért, mert tudnod kell tudat alatt figyelni az egyensúlyodra, ráérezni, mikor ér el az ellenfél, mikor hova figyel, mielőtt ezzel megpróbálkozhatnál. láttam már olyat, aki megpróbálta, csúnya vége lett. Két goblin felszeletelte.
Szinte pontosan, mikor a tanítóm befejezte a beszédét ugrott egymásnak a két harcos. Worton bal oldalról felfele vágott, amit Lambert hárított, majd visszahúzta a kardját és ellenfele lába felé vezette. A tizenegyedik század kapitányát ez nem lepte meg, előre ugrott és egy bukfencből felállva fordult újra szembe Wortonnal. Mindezt végig behajlított lábbal csinálták, a szememnek vagyon fura volt, hogy olyan alacsonyan harcolnak. Most Lambert támadott, szúrt, amit a mi kapitányunk oldalra vezetett ki, majd visszatámadott, a vízszintes kard alatt. Lambert hátra fordította a kardját, védett, majd előre lendült és rúgott. Worton kicsit hátratántorodott, de szerintem csak a közönségnek szólt, hiszen amikor Lambert követte, akkor tudta védeni a támadásait. Maga a harc nem tartott sokáig, látszott, hogy inkább bemutató volt. Mikor végeztek tíz másik katona lépett be a körbe, a két kapitány egymásnak vetette a hátát, majd megkezdődött a harc. Hihetetlen volt, egy percbe sem telhetett, amíg mindannyian „sebet” kaptak és ki kellett állniuk, a két veterán pedig sértetlenül, de fáradtan állt középen. Lee megfogta a vállam és intett, hogy ideje távozni, így elhagytuk a föld alatti tikos küzdőteret, újra kilépve a napfényre.