1. Fehértorony-vára

A mágusvezér elhagyta a várat. Antonius még mindig a főajtónál áll, ahová lekísérte Dreamirent. Hosszan utána néz, amint az eltűnik a várkapuk mögött, majd fakó arccal megfordul és felsiet a lépcsőkön. Mire a trónterem ajtajához ér, kezében már ott van az említett csillogó tárgy. Rövid ideig mintha gondolkozna, hogy bemenjen-e…Tudja, ha bemegy és megteszi, utána nem az az Antonius fog kijönni, aki eddig volt…Homlokán már gyöngyözni kezdenek az első verejtékcseppek, de nem késlekedik tovább, int az ajtónál álló őröknek, hogy nyissák ki előtte az ajtót. Bemegy. Háttal neki egy megkötözött alak áll térdén…Sokkal könnyebb lenne hátulról megközelíteni és úgy lecsapni a fejét, de nem, még egyszer utoljára szembe fog nézni vele…még, ha nem is akarja már olyan nagyon a vérbosszút…Mostmár nincs visszaút. Egyiküknek sem.
Eléje kerül a fogolynak. Lopva belenéz a szemébe, de nem olvas ki belőle semmit. Üres, akárcsak az övé. Vesz egy mély levegőt, majd egészen közel megy hozzá, elszántan veti rá tekintetét, kardját felemeli és készül lecsapni. Száján csak egy szó jön ki:
-Ezt Mulforért!

*Míg a fejedelem először csak óvatosan pillant rá, ő mélyen, szúrósan szögezi rá tekintetét. Megpillantja a kardot. De ugyanolyan nyugodt marad, szeme sem rebben.*
-Ugyan már, azt hiszed megijedek tőled? Sikerült elfognod, ez igaz, de megölni?! Te?! Még a szemembe sem mersz nézni, szánalmas vagy, tudod! Gorrius is egyedül a te hibádból halt meg, átkozom azt a napot, amikor találkoztunk veled és a még szánalmasabb testőrkéddel!
*Felnéz a nagyúr enyhén csapzott hajára.*
-A bátor, szent célokért küzdő fejedelem! Mindig is csak magadat próbáltad menteni, óvni, mindentől, sosem gondoltál senkire…most meg, szinte remeg a kezed. Ölj meg, most, vagy esküszöm én öllek meg, amint kiszabadulok innen, te gyilkos!
*A harag, a bosszúvágy, az utálat már-már szét vetik testét…mígnem a kötelek kezdnek szétszakadni testén…De hiába áll fel, hiába akar ráugrani hóhérjára. Az addigra lecsap.*

*Egy nyakától elválasztott élettelen test fekszik már előtte. Mozdulatlanul nézi, hosszú perceken keresztül, hogyan fogy ki véréből, melyet a ponyva mohón iszik fel. A terem néma csendjét határozott, acélos hangja töri meg végül.*
-Vigyétek és égessétek el!
*A bent tartózkodó két katona, kik tanúi voltak az egész véres jelenetnek, sietve tekerik össze a ponyvát, és viszik ki a teremből a benne levő testtel együtt. A nagyúr odaballag trónjához, beleveti magát, kiejtve kezéből a gyilkos tárgyat. Azonban hosszan elgondolkozni nincs ideje, az ajtón máris kopogtat valaki. A főparancsnok az.*
-Uram, talán nyomára akadtunk egy másiknak is. A Nelorad környékén tartózkodó kémünktől nemrég kaptam a jelentést. A várban lakó személy teljesen megfelel az ön által adott leírásnak. Sőt, jól tetszett gondolni, nappal valóban, mondhatni halott a vár környéke, éjszaka viszont…
-Hányan vannak bent?
-Eddig egy ember lakott ott, a célszemély. Néhány napja viszont vendége van, valami rokona, lehet az, állítólag nagyon hasonlítanak egymásra.
-Értem.
*Feláll székéből és egészen közel lép a főparancsnokhoz.
-Most jó figyelj! Honlap hajnalra szedj össze egy tíz-tizenkét emberből álló kisebb csapatot, a állítsd élükre a legjobb emberedet és tisztítasd ki velük azt a várat! Méghozzá minden feltűnés nélkül! Világos?
-Értettem uram! Viszont ha, megjegyezhetem, ahhoz, hogy elkerüljük a nagyobb feltűnést, nem lenne jobb az éj leple alatt támadni?
-Eszedbe se jusson! Nappal, csakis a napfénynél! Behatoltok, kihurcoljátok őket a napfényre és végeztek velük…már ha addigra nem lesznek halottak.
-Addigra?
-Úgy értem, hogy ha már bent nem ölitek meg őket. Most pedig menj és intézkedj.
*Amint az ember eltűnne, még utána szól.*
-Még valami, egy megbízható, tettrekész és főleg vakmerő katonát küldj be. Lenne még egy feladat, ami elvégzésre vár…

//48 óra elteltével//

*A fejedelem a dolgozóasztalánál ül, míg előtte egy izmos, határozott nézésű ember áll és beszél hozzá. Éppen beszámol a minapi kis akciójáról, melynek az volt a lényege, hogy...de majd a párbeszédből kiderül:*
-A térkapukat használva közelítettem meg a mágusok területét. Napszálltáig meghúzódtam az erdő szélén. Aztán Luth Dhiorn barlangja fele vettem az irányt. Úgy éjfél körül lehetett, mire odaértem, de nem mentem egészen közel, a bejáratot őrizték Tifar nagyúr emberei.
-Akkor hogyan jutottál be?
-Nem mentem be. Megkerültem a barlangot, próbáltam más bejáratot keresni, de...
-Nem mentél be? És a parancs, hogy elhozod nekem a darthar fejét MINDENÁRON?!
-De uram, ha szabad megjegyeznem, az őrség, meg a barlangról terjedő szóbeszéd, hogy mágikus csapdákat rejt magában meg az élőhalottak...
-Hogy mi? És te hiszel ezekben a babonákban? Na szép...és még állítólag te vagy az egyik legvakmerőbb emberem...
-Elnézést, ha megengedi, hogy folytassam...Tulajdonképpen nem kellett behatolnom, mert...
-Nem kellett? És ezt te csak úgy eldöntötted?
-Igen, uram, ugyanis miközben kerülgettem a barlangot, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a bejáratnál feltűnik két alak, és elhagyják a barlangot.
-Hogyan? És az őrök?
-Nem tudom, nem láttam jól, túl messze voltam és az éjjeli sötétség is megnehezítette a látásomat. Nem mondom biztosra, de talán el...
-Elintézték őket! Ez Etele lesz!
-Igen, az egyikük mágus volt, biztosan, láttam, amint néhány tűzgömb kirepül a barlang belsejéből. Talán a másik is varázsló, lehetett, ezenkívül az alakja egy nőére hasonlított.
-Nem követted őket?
-Próbáltam, de a sötétben hamar nyomukat vesztettem, és mint mondtam, messze is voltam tőlük. Így hát, visszafordultam Fehértorony-vára felé.
-Jól van, ez is több a semminél. Parancsolj, vedd a jutalmadat, de egy szót se az egészről senkinek, értetted?
-Igen uram, köszönöm...
-Most elmehetsz....Majd még lehet, ha hívni foglak, légy készen!
-Igenis, engedelmével...
~Egy nő Etelével? Milyen tébolyult lány lenne képes vele szövetkezni?~

-Uram, megérkeztek!
-Nos, már ideje volt! Remélem sikerrel jártak…
-Ha jól látom egy hölgy is velük van.
-Hogy mi? Egy nő? Hadd lássam!
*Kihajolva a dolgozó szobája ablakán, neki is feltűnik a tucatnyi lovag sorából kilógó szoknyás hölgyemény.*
~Ez meg hogy lehet? Mi az ördög történhetett? Azért küldtem őket, hogy megtisztítsák Nelorad várát a szörnyektől, erre meg hoznak magukkal egy nőt?!~
-Siess elébük és informálódj! Tudni akarok mindent!
-Igenis, uram!
*Az ablakból visszafordulva foglal helyet székén, miközben gondolatai egyre csak pörögnek a fejében.*
~Ha jól láttam minden kiküldött ember épségben visszatért. Tehát nincs veszteség a mi oldalunkról. Remélhetőleg a vámpírokéról annál több. Ezek ám az emberek, elvégezték a munkát, és még csak azt sem tudták, hogy mi ellen harcolnak. De jobb is, hogy nem mondtam el. Kiírtjuk gyökerestől e szörnynépet, mielőtt az én népem tudomást szerezne róla és elkezdene rettegni. Elég nekik a dagorladi fenyegetettség, hadd ne aggódjanak még egy gyilkos fajtól.~
-Uram, jelentem, hogy az akció sikertelen volt. A várat üresen találták, csak ez a lány tartózkodott bent, de mivel nem jelentett fenyegetést, nem bántották.
~Ha a napfény nem bántja, akkor mi sem fogjuk…~
-Látni akarom, küld be!

~Jól nevelt, művelt és még bájos is. Remélem, nem dolgozik össze azokkal a szörnyekkel.~
*Ezek voltak Antonius első gondolatai, amint a kisasszony belépett és bemutatkozott. Oldalra fordulva intett a köré gyűlt uraknak, hogy távozzanak a teremből. Azok, bár kissé vonakodva, de megtették. Persze, míg kivonultak a teremből, szemüket mindvégig le sem vették a leányzóról, meglehet, hogy kissé furcsán nézett rá egyik-másik, akárcsak a fejedelem. De megvolt az okuk rá. Már, aki be volt avatva közülük az egész vámpírok elleni akcióba. Egy lány, kire egy vámpírszálláson bukkannak? Biztosan boszorkány, biztosan sötét mágiát űz. Ezek után nem csoda, hogy két legjobb emberére kétszer is rákellett parancsoljon Antonius, hogy hagyják már magukra, higgyék el, nincs veszélyben…legalábbis titokban ezt remélte…mindenesetre egy rövid kardot a közelben tartott…*
-Kérem, Narmolanya kisasszony, foglaljon helyet. És ha már szóba került Nelorad vára, elmesélné nekem, valójában mit is keresett ott, amikor a vitézeim önre találtak?
*Határozott hangon szólt, és hideg tekintettel nézett a lány két szemébe. Egy pillanatig Nierwes jutott az eszébe, akit pár hete végzett ki ugyanebben a teremben. Veszélyes volt rá nézve, muszáj volt megtennie…vajon, eme lánnyal is meg kell tennie, ha gyanús dolgot észlel?*

-Nos, Aredhel!
*Állt föl székéből, ugyanazzal a határozott testtartással, ugyanabban a komoly hangnemben szólva, mint az előbb.*
-Szavaidból ítélve, melyek eléggé hitelesnek tűntek, hogy higgyek neked, világosan látom már, hogy nagyon is sokat tudsz, nemcsak a neloradi vár lakóiról, de magukról a démoni lényekről is.
*Lassan közeledik a máguslány széke felé.*
-Nyilvánvaló, hogy segítséged a hasznomra, azaz a népem hasznára lenne, hogy végleg leszámoljunk a vámpírokkal. Egyelőre természetesen csak a Nelorad környékbeliekre gondolok. Mindenesetre egy fényhozó segítsége sokat vetne a latban…de…van még valami…
*Mélyen a lány szemeibe fúrta tekintetét és úgy folytatta.*
-A népem, az emberek, mint a leggyakoribb zsákmánya a vérszívóknak egyúttal a legnagyobb veszélynek vannak kitéve. Legtöbben egyszerű hétköznapi gazdaemberek, földművelők, kereskedők, kik nem értenek sem a mágiához, és ha netán olyan helyzetben vannak egy vámpír ellen sincs sok esélyük, hisz sokan azt sem tudják, hogy lehet megölni egy afféle pokolszökevényt. Nos, a vámpírok itt vannak a szigeten, a városokban, körülöttünk, közöttünk, elvegyülve a lakók között. Ez tény, bár magam is elég későn jöttem rá, de most már nincs kétség efelől. És igen, aggódom, álmatlanul töltöm éjszakáimat, várom, hogy mikor csapnak le, vagy hogy mire készülnek, mit lépnek, de ennek véget akarok vetni! Méghozzá oly módon, hogy nem akarom azt, hogy közben a népem is aggódjon. Az csak rossz hatással lenne mindenre, mindenkire. Nem akarom, hogy rettegjenek a vámpíroktól. Meglehet, terjeng egy két szóbeszéd, hogy mi miatt szaporodott meg a halálesetek száma, hogy mi miatt pusztul el számos jószág egy éjszaka leforgása alatt, de mint mondtam ezek csak pletykák. Van, aki sejt valamit, van aki szkeptikus, és vannak, ki nem hiszik el, de azért óvatosak. Na, én így akarom tudni a népemet, inkább legyenek óvatosak és ne tudjanak róluk, minthogy éjszakánként rettegve reteszeljék el ajtóik zárját és a többi gond mellett még azokért a lények miatt is aggódjanak, vagy ami mégrosszabb csapatokba szerveződve járják a környéket és irtsák azokat a teremtményeket elhanyagolva a munkát. És az aztán nem tenne jót sem a gazdaságnak, sem a fejlődésnek, sem a fejedelemségnek.
Hadd éljék csak jól megszokott életüket, aggódjanak az élet kis problémái miatt, én majd gondoskodom a vámpírokról. A kis csapatot, ami elhozott ide, visszaküldöm a várhoz, és ha jól alakulnak a dolgok nemsokára egy „fészekkel” kevesebb lesz.
*Halvány mosolyt villantott, majd az ablakhoz sétált.*
-Tőled meg csak annyit kérek, hogy ne áruld el senkinek ittléted valódi okát. Amíg sikerül előkeríteni azt a Barrast, addig maradj, itt nem szenvedsz semmiben majd hiányt…aztán meg majd eldől….
-Uram, ha szabadna egy pillanatra…
-Bocsásson meg kisasszony! Egy perc és itt vagyok…
-Uram az a tucat katona további parancsra vár, mondhatom nekik, hogy menjenek a kaszárnyába?
-Szó sem lehet róla! Azonnal menjenek vissza Neloradba és foglalják el a várat….
-Azt az üreset?
-Ahogy mondtam vegyék uralmuk alá és várják meg, amíg a vár ura hazatér!
-És akkor a fejét…
-Nem, meggondoltam magam. Élve hozzák elém!....

//FÉLÉV ELTELTÉVEL//

*A főparancsnok nyit be Antonius fejedelem dolgozószobájába.*
-Elnézést, uram! Új hír érkezett Etelen Barlonról!
-Hogy kiről?!
-Barlon. Etele Barlon, a mágus, ki az ön életére merészelt törni pár éve. Azt tetszett kérni, hogy ha bármit megtudunk felőle, azonnal értesítsük! Nos...Barlon meghalt, Dreamien Tifar, a mágusvezér végzett vele a napokban!
-Tifar?
-Igen, a mágusvez...
-Tudom ki az!
*Szólt kissé indulatosan.*
-Szóval meghalt! Hát akkor....
*Próbált keresni valami ideillőt, de mivel Ő még soha életében nem találkozott ezzel a bizonyos illetővel, Etele Barlonnal, és mostmár úgy néz ki nem is fog, nem mondhatott sokat róla...viszont annak az ismeretében, hogy megpróbált az emberek fejedelmének életére törni, s továbbá úgy néz ki, hogy a mágusok vezérével is összetűzésbe keveredett, bátor mágus lehetett. Hogy ő volt-e a rossz, akinek vesznie kellett, és a két vezér a jó, vagy éppen fordítva, azt még nem tudhatja, Ő, nem ismerte egyiket sem. Antonius bár fizikailag még igazgatja a Fehértoronyi teendőket, de lelkileg már jó ideje, hogy eltávozott az élők sorából és Ő, a párhuzamos univerzumból visszakerült Antos Ballay, ki gazdája lett eme testnek. (Erről kicsit később részletesebben.)
Ez a Barlon meghalt, tehát nem maradt más, mint Dreamien Tifar, akivel még beszélhet eme ügyről, hogy kiderítse, miért kellett meghalnia annak a mágusnak, jogosak voltak-e eddigi cselekedetei. Hiszen az ő szemében mindenki egyenlő.*
A főparancsnok látva, hogy a nagyúr (már megint) elmerengett valami felett, úgy vélte, hogy jobb lesz, ha távozik. De amint kiakart lépni az ajtón, Antonius hangja megállította.*
-Várj, csak. Kérlek, maradj! Csukd be az ajtót és gyere be! Foglalj helyet!
*A főparancsnok úgy tett, ahogy az ura kérte.*
-Nézd, tudom, hogy még mindig merülnek fel aggályaid velem kapcsolatban. És meg is értem! Az a múltkori kis incidens, a térkapuknál, amikor elakartam szökni, hogy megkeressek valami fura nevű nőt...
-Ayame!
-Igen, az az, Ayame...*Nyelt egyet, majd folytatta...le sem lehet írni mennyire nehezére esett ezt a számára szent nevet csak úgy, minden érzelem nélkül, akár egy közönséges szót kiejteni- *
-Na, szóval, mint tudod, még az is a betegségem utóhatása volt. De most már érzem, tudom, sőt te is láthatod, hogy kezdek kigyógyulni belőle teljesen. Az a penge, amivel anno leszúrtak, ki tudja milyen mérget tartalmazhatott...
-Ha szabad félbeszakítanom uramat, hadd nyugtassam meg: én teljes mértékben átérzem, hogy miken ment, megy keresztül. Az után az eset után, nem mindenki épült volna fel. Biztosítom, hogy eskümhöz méltóan hű maradok Önhöz a halálomig, és soha nem vonnám kétségbe szavait!
~Na, azt jól is teszed...kár, hogy, akinek hűséget esküdtél, az már rég nincs köztünk...~
-Köszönöm, főparancsnok!

// 1. feladat – A Várkapitány parancsa //


Leevel álltunk egymással szemben, összehúzott szemmel méregetve a másikat. Mindkettőnk kezében fából faragott, kétkezes kard, testünkön párnázott páncél. Igazi harcban nehézkes és lassú lenne, de nem volt kedvünk eltörni a másik bordáit. Éppen leengedtük a fegyvereket, hogy kifújjuk magunkat, amikor Worton csak úgy mellékesen odakiabált.
- Culton, elkészültek a fegyverek, menj el értük holnap!
- Miért pont én?
Kérdeztem még mindig a karddal a kezemben. Általában az újoncok feladata volt a városba rohangászás, a tapasztaltabb katonákat készenlétben tartották a vészhelyzetekre.
- Azért mert azt mondtam, és ha nem vigyázol magadra legközelebb is te mész.
Nem volt értelme vitatkozni. Worton ritkán kelt bal lábbal, de a parancsait szentírásként kellett kezelni. Nem volt egy leányálom, de cserébe ésszel parancsolt és igazságos volt. Leehez fordulva megvontam a vállam, majd leraktam a fegyvert, hogy átöltözhessek és időben indulhassak.

Valakinek az unalmas munkát is el kell végeznie, de nem gondoltam, hogy éppen én leszek, akit elzavarnak a legújabb szállítmányért. Egy kordén ültem, elé fogva a kaszárnya egyik teherhordó lova és éppen baktattam át a városon. Fehértorony nem volt kicsi, de még a szomszéd utcából sem szívesen hoztam volna el a kezemben a tucatnyi kardot, amit élezésre és javításra vittünk. Az út általában nem tartogatott sok izgalmat, hiszen nem kellett kimenni a városból, viszont lassú és unalmas volt. A tömött utcákon nehezen lehetett haladni, gyakran állta el az utat egy másik kordé, vagy éppen a piacra igyekvő földművesek. A piacot megkerülve juthattam a kovácsműhelyhez, így kihasználtam az alkalmat és megálltam ebédet venni. A feladat miatt lekéstem a kaszárnyában az étkezést. Rövid nézelődés után egy cipóval és egy darab sonkával folytattam az utamat.

A kordé lassan begördült a kovácsműhely udvarára én pedig leugrottam, hogy a mester után nézzek. Ismertük egymást, jártam már itt többször is. Rövid keresgélés után a házából került elő, hosszab kiabálásra, még jól láthatóan zsíros szakállal. Ebéd közben zavartam meg, de nem különösebben érdekelt, kemény pénzt fizetett a sereg ezért a munkáért, ennyit megtehet érte.
- Mi kéne Culton?
Láthatóan nem volt jó kedvében, de Taras egyébként sem a jó modoráról volt híres.
- A kardok. Worton küldött, hogy vigyem el őket.
Egy horkantás volt a válasz, majd egy hanyag intés a kohótól jobbra lévő hordó felé, melybe kardok voltak állítva.
- Azok azok. Most pedig menj a pokolba!
És újra eltűnt az ajtóban. Nem volt egy jó kedélyű fickó, de értette a mesterségét és általában nem gondolta komolyan, amit mondott.

Nem volt egyszerű a nagy halom kardot biztonságosan a kordéra pakolni, végül egy kötéllel kellett lekötözni, hogy ne hullhassanak le, amikor a macskaköveken zötykölődök. Felkapaszkodok a kordéra, majd felvettem az ostort és megindítottam az öreg gebét, ami húzta. Lassan haladtunk át a piac mellett elvezető utcákon, gyakran kerülgetve a szembejövő árusokat, lovasokat, járőröző katonákat, földműveseket, kézműveseket. A nap már a nyugati látóhatár felé tartott, ám még volt néhány óra napnyugtáig. Lassan hajtottam a lovat, ha akartam sem hajszolhattam volna, de nem is volt értelme sietnem. Ugyan szívesebben gyakoroltam volna a fiúkkal a kaszárnyában, de nem akartam, hogy fel kelljen szednem a szétszóródott kardokat, ráadásul könnyen lehet hogy a mindenhol rohangáló utcafiúk felkapnak néhányat és elszaladnak vele, akkor pedig valahonnan újakat kell szereznem. Inkább türelmesen haladtam tovább, nézelődve a tömegben.

A kaszárnya fegyverraktára előtt álltam meg a kordéval, majd kikötöttem a lovat és visszavezettem az istállóba. Az üres kordét már egyedül is vissza tudom tolni a helyére és megérdemelt egy kis pihenést. Siethettem is volna a dolgomra, de inkább levettem a felsőruhámat és lecsutakoltam az állatot, majd enni és inni adtam neki, mintegy megköszönve a segítségét. Sokan talán nevetnének rajta, de ő is érző lény és nélküle sokkal nehezebb dolgom lett volna. Miután gondoskodtam róla visszavettem az egyenruhát és visszatértem a megrakott kordéhoz. Eloldoztam a kardokat és a kötélből egy hurkot készítettem, melybe beleakaszthattam a keresztvasakat. Így sokkal gyorsabb lesz behordani mint egyesével és nem kell félnem hogy elvágom magam.

Megtöröltem a homlokom. Meglehetősen fárasztó munka a kardokat hurcolászni, főleg ha állandóan arra figyel az ember, hogy semmit nem találjon el vele, amikor viszi befele és lehetőleg úgy tegye le, hogy ne essen baja a frissen élezett pengének. Így is sikerült az egyiket beverni a fegyverállvány egyik tartóoszlopába, ezt külön raktam, a többit pedig elhelyeztem az állványon. Általában ezeken a fából ácsolt állványokon tároljuk a fegyvereket, hogy a reggeli gyakorlásnál vagy riadó esetén minél hamarabb mindenki fegyverhez juthasson. Miután elpakoltam leültem a fenőkőhöz, hogy helyrehozzam, ahol az ütés meglátszik a sérült kardon. Nem nehéz munka, csak egy kicsit unalmas. Elkezdtem lábbal hajtani a kör alakúra vágott követ, miközben fütyörésztem és nekiláttam a fenésnek.

Sorban álltam Worton irodája előtt. A teljes század parancsnoka volt, de mindig szakított rá időt, hogy elmondhassuk a nap történéseit, sőt kifejezetten megparancsolta, hogy mindenki számoljon be neki. Szerette tudni mi van az embereivel és mindenkiről mindig pontosan tudta, hogy mivel foglalkozik. Ha valaki hetente egyszer jelentett csak, mert például újoncokat képzett ki akkor is emlékezett rá még a hét végén is, hogy ő most újoncokat képez. Igazi vezetőnek való ember volt, aki tudta hogyan kell az emberekkel bánni, hogy megbecsülve érezzék magukat.
Diego kilépett az ajtón, így én következtem.
Beléptem, tisztelegtem, és már jött is a kérdés.
- Kardok leszállítva.
- Igen, uram.
- Volt valami gond?
- Nem, uram.
- Ittál már egy sört?
- Nem uram.
- Akkor igyál egyet, hálátlan munka a katonának a cipekedés, de nem adnak több munkást. Lelépni.
Újra tisztelegtem, majd kiléptem az ajtón. Worton nem volt bőbeszédű, de a maga módján foglalkozott az embereivel.

//Szintlépő feladat elfogadva
Dreamien Tifar//

// 1. feladat – Gyanús hangok//
Diegoval adtuk az őrséget az éjjel. A sötét hajú íjász a gyilokjárón üldögélt, ráérő idejében a nyílvesszői hegyét élezgette a kezében tartott fenőkővel. Unalmas, egyhangú munka volt, sokan meg sem csinálták, könnyen lehet hogy egy lövéssel már tönkre is tette a nyílhegyet, amit előtte hosszú ideig élezgetett, de Diego csak a tökéletessel elégedett meg. Ráadásul az éjjeli őrségben tökéletes unaloműző volt, nem is kellett rá odanézni, de legalább csinált valamit. És fel-alá járkáltam a mellvéd takarásában, kicsit megmozgattam elgémberedett tagjaim. Éppen visszaértem Diegohoz, amikor láttam, hogy leteszi a nyilat és felemeli a fejét. Én is hallottam. Halkan, de az biztos volt, hogy ez a zaj nem az erdő állataitól származik. Odaléptem a mellvéd mögé, kinéztem az erdő sötétjébe. Valami, mintha látszott volna, valami apró fény, de nem a tűz meleg fényére hasonlított.
- Mi lehet?
Suttogtam a mellettem álló íjásznak. Nem akartam megtörni az éjszaka csendjét.
- Nem tudom, sosem láttam hasonlót.
- Tartsd az őrséget, kimegyek megnézem.
- Legyen nálad por.
Emlékeztetett. A seregnek bevett módszere volt, hogy ha jelezni akartak, akkor magnéziumport szórtak tűzbe, ami a felvillanásával messzire ellátszott. Az éjszakai őrségben a riadót jeleztük vele, ha ellenséget találok Diego még azelőtt felverheti a kaszárnyát, hogy visszaérnék. Bólintottam és elindultam felkészülni.

Visszatértem a kaszárnyába, a „zsákmányt” ledobtam az ágyamra, majd visszamentem a falra Diegohoz. Elmeséltem neki a történteket, ő pedig elmondta, hogy látta a tüzet, de a láng túl nagy volt és túl sokáig égett, hogy riadót fújjon, tudta, hogy ha baj van tudok könnyen jelezni, ha a port a tűzbe szórom és azt várta. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy jelentem az esetet Wortonnak, így elindultam, hogy felkeltsem a parancsnokot. A szobája előtt posztoló őr Lee volt, így nem kellett sokat győzködnöm, felkeltette a kapitányt, aki néhány perc múlva fogadott is. Egyenruha volt rajta és az íróasztala mögött üldögélt. Szó nélkül tisztelegtem, mire bólintott és elkezdtem a beszámolót. Néhány perc alatt összefoglaltam az eseményeket, amit végighallgatott, majd megparancsolta, hogy derítsem ki, hogy mi van a könyvben, hátha megtudunk valamit, majd elküldött, hogy keltsem fel Gornt, hogy vegye át tőlem az őrséget, én pedig feküdjek le. Tisztelegtem, majd a hálókörlet felé indultam, azon gondolkozva, vajon lesz-e ennek folytatása.

//Szintlépő feladat elfogadva!
Dreamien Tifar

// 2. feladat – A fogadás //

Az éjszakai őrség unalmas dolog. A táj, mely nappal még érdekes lehetne és egy bástya magasából a messe elterülő földeket szemlélni felemelő érzés sötétbe burkolózik,az egyetlen látnivaló a szomszédos bástyán üldögélő vagy álldogáló őrszem. A bástyákra általában az íjász vagy számszeríjász katonákat osztották be, ami ugyan igazságtalan, de teljesen jogos volt, hiszen ők voltak képesek beavatkozni ha láttak valamit a falakon túl. Így mi általában több pihenőt kaptunk, egyedül Diegora járt rá a lúd, aki a század legjobb íjásza volt. Rövid idő alatt kialakult, hogy cserébe minden nap más ült ki vele az őrségbe, beszélgetni, kockázni, egyáltalán fenntartani a figyelmét. Worton nem bánta, több szem többet lát alapon csak jól járt vele, ha önként vállaljuk a virrasztást, de soha senkinek nem kedvezett azért, mert ő önként ébren volt az este. Most én üldögéltem az íjász mellett, aki a kardforgatók hátrányait ecsetelte.
- Egy íj nem csak a harcban barátod. Ha egyedül maradsz a vadonban és nem akarsz bogyón élni vadásznod kell és azt nem lehet karddal.
Több mint gyanús volt, hogy azért győzköd, hogy legyen még egy íjász, aki megosztja vele az őrségeket és ne mindet neki kelljen csinálnia, de tény, hogy volt igazság a szavaiban.
- De nem maradok egyedül. Legalábbis nem annyi ideig, hogy éhezzek. Ha pedig csapattal mozgok, akkor viszünk ellátmányt, vagy egy vadászt, aki ellát minket.
- Nem csak okkal maradhatsz egyedül. Elszakadsz a csapatodtól, felderítőnek küldenek ki, vagy akár levágják az osztagod. Ha meghal a vadászotok, akkor valakinek el kell látnia a feladatát. Egy vadász pedig akár betegségben is meghalhat, még ha nincs is harc.
Tényleg nem beszélt hülyeséget ez a Diego.

- De akkor sem elég ha jól tudok bánni az íjjal, ahhoz meg is kell találnom a vadat és úgy megközelíteni, hogy ne zavarjam el. Ha az osztagomat levágták és ott állok páncélban ez nehezen fog menni.
Magamban éreztem, hogy már rég meggyőzött, de azért még kitartottam, nem akartam ilyen könnyen engedni.
- Igaz. De ha az életed múlik rajta, akkor inkább hátrahagyod a drága páncélodat, hogy mentsd az irhád. Akár kereshetsz is egy barlangot vagy valaki eldugott helyet, ahol lerakod, amíg vadászol. Megközelíteni sem olyan nehéz őket, ha türelmes vagy ők jönnek hozzád. Nem ismerik az embert, általában nem félnek annyira, hogy rögtön meneküljenek. De ha nem tudod lelőni őket, akkor hiába jönnek. Karddal akkor sem fogod meg őket. Kell az íj. Nem csak azon múlik, de nélküle nem megy.
- Fogadunk?
Kérdeztem a szokásos magabiztos mosolyommal, mely sokak szerint vicsorgásnak is elmenne. Egy bárd egyszer úgy fogalmazta meg, hogy ilyen arcot vághat a hadvezér, amikor az ellenség besétál a gondosan felállított csapdába. Diego is sejtette, hogy valami tervem már van.

A században már ismertek a srácok. A többi század embereivel még el lehetett játszani a dolgot, általában csak akkor fogadtam, ha biztos voltam a dolgomban, de úgy tűnt nem sok esélyem van. Többnyire bejött, szép pénzeket nyertem rajta. A legjobb pedig az volt, hogy a többiek terjesztették, hogy gyakran veszítek, hogy mindig legyenek kuncsaftjaim. Ők általában már csak kicsiben fogadtak, amolyan cirkusz jelleggel, mert szórakoztatták őket a trükkjeim és a terveim, valamint amikor a másik fél megalázottam elkullog, most is ilyesmiben reménykedtem. Diegonak meg fogja érni a pénzt, hogy lássa, hogyan nyerem meg a fogadást. Eddig mindig megnyertem.
Leakasztottam az erszényem az övemről.
- Húsz arany arra, hogy még a holnapi őrség előtt három farkast hozok neked. Aztán azt teszel velük, amit akarsz, azzal a kitétellel, hogy a haszon fele az enyém. Szerintem jó ajánlat. Ha nyersz kapsz húsz aranyat, ha nem nyersz, akkor is eladhatod a bőrt és a húst, csinálhatsz medált vagy fülbevalót a karmokból, fogakból, könnyen megkereshetsz rajta még többet is.
- Számító dög vagy, tudod-e? Jól van, áll az alku, holnap az őrség kezdetén elszámolunk. De azzal a feltétellel, hogy ha sikerrel jársz, elmeséled, hogy hogyan. És természetesen semmilyen külső segítséget nem használhatsz. Csak te magad és az erdő.
- Csak én és az erdő.
Csaptam a tenyerébe.

Igaza volt Diegonak, már megvolt a tervem. Nem éppen a szokásos felszerelésemben léptem ki az erdőben, nem volt nálam kard, csak két tőr, a mellvért helyett csak láncinget, valamint fém alkarvédőt viseltem. Hátamon egy batyuban olaj, tűzszerszám, valamint egy jókora hús. Kerestem egy nagyobb tisztást az erdő mélyén és munkának láttam. Még hallottam az esi farkasüvöltést, nem is olyan messziről.
Tüzet raktam és egy nyársra fölé tűztem a húst. Miközben sült az olajat jókora körben kiöntöttem a tűz köré, gondosan eláztatva a földet. Egyetlen helyen nem ért össze a kör, itt rejtekhelyet ástam magamnak és ágakkal fedtem be. Fektemben éppen elférek, ha felugrok az ágak nem akadályoznak meg. Elbújtam, kezem ügyébe készítve a tőröket és a tűzszerszámot, miközben a sülő hús szaga betöltötte az erdőt. A tűz hamarosan leégett, csak gyenge parázs maradt a helyén. A farkasüvöltés pedig egyre közelebbről jött.
Hamarosan meg is láttam az első szempárokat. Nem messze tűntek fel, gyanakvóan szaglászva. Aztán az egyik odaért a húshoz és beleharapott. Csak félig sült meg, a másik fele teljesen nyers volt, ezt a felét nézte ki magának a farkas. Hamarosan egy másik is csatlakozott, majd egy harmadik is közelebb jött, de még az olajon kívül állt. Lassan araszolt be, amikor pedig beért begyújtottam az olajat. A tűz végigfutott és hamarosan falként lobogott, miközben a megvakult és megzavart farkasok közé vetettem magam. Az egyiknek rögtön a koponyája mögé szúrtam a tőröm, az nem mozdult többé, a másikak azonban nekem ugrottak. Éppen csak sikerült kitérnem az egyik elől, majdnem fellökött, a másik pedig az alkarvédőre harapott rá. Alulról szúrtam, egyenesen az agyába, majd a maradék élő felé löktem. Az oldalt ugrott, majd újra támadott. Most nem tudtam védeni, fellökött, de még estemben belerúgtam és nem érte el a torkom. Felpattantam, de már látszott rajta, hogy nehezen mozog. Még ugrani próbált, de már nem bírt akkorát, elkaptam a nyakát és a földre szorítottam. A szívébe szúrtam a tőröm, hogy ne szenvedjen, így már láttam, hogy a rúgásom eltörte néhány bordáját. Felálltam és leráztam a fegyvereimről a vért. Nem volt könnyű, de sikerült.

A tűz hamarosan leégett, a maradványokat mindenhol földdel szórtam be. A fegyvereket gondosan megtisztítottam és megolajoztam, a farkasokat pedig kivéreztettem. Viszonylag épségben maradtak meg a hullák, aminek örültem, így több pénzt lehet belőlük nyerni. Egy összeégett, összetört fejű tetemnek nincs eladható bundája, koponyája, vagy fogai. Lehántottam az egyik fa rugalmas kérgét, majd csíkokra vágtam és összekötöztem vele a tetemeket. Végül a batyuba rejtettem és a vállamra emeltem. Nem akartam, hogy megbámuljanak.
Visszaérve a kaszárnyába a bástya felé vettem az irányt. Még néhány percet várnom kellett Deigora, de hamarosan megérkezett. Már előre csóválta a fejét, amikor meglátta a lábamnál fekvő csomagot. Tudta, hogy húsz aranyába fog kerülni, de nem úgy tűnt, mintha bánná. Lerakta az íjat, előkészítette a vesszőit, majd leült a megszokott helyre.
- Na mesélj.
Én pedig meséltem.
Szinte végig vigyorgott a történetem alatt, úgy tűnt szórakoztatja, hogy ilyen megoldáshoz folyamodtam. A végén jókedvvel adta át a pénzem.
- Ezeket meg hagyd csak itt, majd gondoskodok róluk. Már van vevőm a bundákra és a koponyákra. Talán a húst is el lehet adni az alsóvárosba, legalább örülnek, hogy nem patkányt kell enniük.
- Egyébként gondolkoztam és igazad van. Csatában sosem használnék íjat, de egyébként hasznos szerszám. A pokolba is, taníts meg használni ha tudsz, ártani nem árt.

//Szintlépő feladat elfogadva!
Dreamien Tifar//

*Mélyre nyilalló fájdalommal ébred egy sötét helyen. A jobb lapockája alól jön a szűnni nem akaró fájás, és hirtelen be is ugrik minden. Ahogy Aldoval, testvérével menekülnek a rájuk törő fehértoronyi csapat elől, aztán éles fájdalmat érez a hátában, a következő pillanatban, meg elsötétül előtte minden. Erősen reméli, hogy Aldonak sikerült megszöknie, és nem jutott erre a sorsra, vagy rosszabbra. De várjunk csak, hol van most egyáltalán? Mi ez a sötétség, ami körülveszi, és miért nem tud mozdulni. Mintha kezei és lábai és oda lennének szíjazva valamihez, sőt még a fejét sem tudja forgatni. Pulzusa megemelkedik, légzése egyre szaporábbá válik, és homlokáról csak úgy ömlik a víz.*
- Mi ez az egész? Hol vagyok? Hahó, van itt valaki? Valaki hall engem? Hééé!!!
*Valami mozgás támad a szoba egyik sarkában és a leszíjazott rabhoz közelít. Amint elhalad az ablaknál, beenged egy kis fényt rajta, de még így is tanácstalanak vagyunk az alak kiléte felől. Odasétál az ágy mellé, vet egy röpke pillantást a nagyúrra, de még mielőtt az újra megszólalhatna, alkoholba áztatott ronggyal tömi be a száját.*
- Ne beszélj, most ne! Majd, ha kiűztünk belőled mindent. Majd akkor. Ha végre sikerül Fehértorony nagyurát önálló gondolkodásra képtelen, rabszolgává tennünk. Régi lelked már rég nem lakozik eme porhüvelyben, csak meg kell szabadulnunk a mostanitól és majd azt teszed, amit ők parancsolnak. Úgy irányítod a népet, ahogy Ők akarják. Nem kell nekik olyan bábu, amelyik megszökik és szövetkezik egy volt vámpírral, hogy keresztbe tehessenek Nekik. Nem, Dagorlad szentségtelenül ÖRÖK. És ahová egyszer sikerült betennie a lábát, onnan már nem lehet kiírtan. Látni fogod majd, ahogy megfertőzi az egész fajtádat, és nem fogsz ellene tenni semmit, sőt az egész a te vezetésed alatt történik, mert Ők...úgy akarják.
*A következő pillanatban megnyílik egy ajtó és fél tucatnyi ember lép be rajta a helyiségbe.*
- Nos, uraim! Akkor ha mindenki készen áll, kezdhetjük is. Teremtsük meg Fehértorony sötét urát!...



*....Hetek múltával egy ismerős ábrázatú ember lép be ugyanabba a helyiségbe. Tulajdonképpen egy cella, mely most már nem is olyan kihalt. Tucatnyi embernek lakhelye napok óta, akik közül sokan a falakhoz láncolva töltik napjaikat itt. Nem bűnözők ők, csak éppen rosszkor voltak rossz helyen...és most is, jelen pillanatban is elmondhatni ezt róluk. Bár szenvedésük már csak pár percig tart.
Az ajtó kinyílik és kilép rajta az előbbi ember. Kint a szolga átveszi véres kardját és máris készíti a vizet, hogy lemoshassa arcáról meg kezéről a vért. Miután, ez az ember, a nagyúr végzett eme dolgokkal, a kijárati ajtó fele veszi az irányt, de még előtte hátraszól a szolgának.
- Holnapra takarítsátok ki a "játéktermet"! És töltsétek tele!
*Rengeti meg hangjával a levegőt, majd egy nagy ajtócsapással az egész helyiséget, hogy a szolga ijedtében kiejti kezéből a vérvörös vizű tálat.*

//Félévvel később//

-Értetted? Megkeresed és idehozod! Elém!
-Igen, nagyúr, ahogy parancsolja.
-Menj már!
*Az ajtó becsukódott, a teremben csend lett úrrá. Ekkor előlépett valaki a szoba másik, besötétített végéből. Ruházatán a mintázat dagorladi származásról árulkodott. Nemsokára megszólalt. A nagyúr csak ekkor vette észre jelenlétét.*
-Nocsak, nocsak Antonius. Most meg miben mesterkedsz? Ki az a Barras nevezetű és miért akarod ide hozatni?
-Hogy ki az, nem tudom, de hónapok óta, hogy kísért e név. Amióta csak...
-...felébredtél? Kinyílt a szemed? És rájöttél, hogy Dagorlad a válasz mindenre?
-Mondhatni. Bár az azelőtti időkre még mindig csak homályosan emlékszem. Ti elmeséltetek mindent többször is, de valahogy még mindig nem érzem magaménak azt a számtalan megvívott véres csatát,
leszámolást az ellenségeimmel, az árulókkal...az evolyrani pokolfajzatokkal....Pedig, hidd el, szeretném.
-A leszámolás csak ezután kezdődik, amit eddig tettünk....khmmm...tettél, az mind szükséges volt, de nem elég! Jól tudod, hogy fizetniük kell és erre te vagy a legmegfelelőbb eszköz, meglásd, ha végre kiirtottuk mindent és egyedül Dagorlad fog uralkodni Evolyran fölött, nem marad el a te jutalmad sem.
-Nem kell nekem semmi! Néha már azt sem tudom, hogy ki vagyok. Csak ez a név, ez visszhangzik a fátyolos múltból, talán ő tud segíteni.
-Én azt mondom, hagyd mostan ezt. Helyette légy hálás Dagorladnak és a kiképzett csapatokkal, pusztítsd tovább azokat, akik megérdemlik.
-Persze, én tudom mi a feladatom, de egyre nehezebb betörni a városokba, elpusztítani mindent, és úgy visszajönni, hogy ne tudják meg, hogy ki áll mind e mögött. A falvakat még könnyebb volt felszámolni, de ezek a jól bevédett városok...A múltkor is kis híján lelepleződtem a myrték földjén.
-Tudod, hogy Dagorlad nem tűri a hibákat. Volt idő mindenre, pontosan kitervelni mindent A te feladatod, nagyúr, hogy végrehajtod!...Az elit sereg lent vár, hogy indulhassatok a mágusok földjére.  Fekete mágusaink, akiket Dagorladból hozattam, biztosítani tudják, hogy az egész út alatt ne legyetek láthatóak mások számára, még a bejutást is megoldják a célvárosba. Nektek csupán ölnötök kell és kijutni. Nem bonyolult egy kicsit sem. Most pedig menj, várnak rád, nagyúr.

//Antonius//

*Antonius játéktermében ébred. Véres falak zárják közre a hideg szobát, különböző fegyverek, kínzóeszközök mindenfele, ő maga meg középen egy székhez szíjazva.*
~Hol vagyok?! Mi ez a hely?!~
*Eszébe jut Eclar, a kocsma, aztán Hiswa. Pupillái egyre tágabbra nyílnak, mély levegőt vesz, megfeszül, majd hirtelen ránt egyet magán, a széken, de semmi eredmény.  Hangot még mindig nem ad ki, minek is kiáltson, maximum azzal annyit ér el, hogy fogvatartójának figyelmét hívja fel. Márpedig ő most nem akarja megtudni kinél raboskodik éppen, elég csak a szobában körbetekinteni. Maradjon csak szépen ott ahol van, így a szabadulást sem tudja akadályozni. Az ám, a szabadulást, de fizikai erőre nem engednek sem az erős bőrszíjak, sem a szék. *
~Talán majd mágiára…~
*Gondolja, de nagyon hamar megbizonyosodik arról, hogy itten az ő mágiájánál erősebb és sötétebb erők munkálkodnak, melyeket szinte lehetetlen megtörni.*
~Remek…Jöhet a C terv…~
*Amire nekikezdene agyalni, hogy mit lehetne még e szorult helyzetében alkalmazni, az ajtó megnyílik, s közeledő kemény talpak kopogása hallható. Székével  háttal van a bejáratnak , így nem láthatja az illető arcát. Még akkor sem, amikor az elé áll, mivel pont az apró, falba vágott ablak fényét takarja el hátával. Aztán szép lassan csak kiszűri, hogy ki lehet az.*
- Antonius…Antos?
*Hosszú csend, Aldo próbálja megérteni, hogy hogyan is lehet életben testvére. Szól hozzá, kérdezgeti, de mégsem felel a másik.*
- Hát mégis életben vagy? Én meg azt hittem…
*Újra lepörögnek előtte az események, melyek azon a napon történtek, mikor utoljára látta testvérét.*
- Nem volt mit tennem mást. Muszáj volt otthagyjalak. Hiszen azt hittem meghaltál….
*Keresi a szemkontaktust, de üveges tekintet köszön vissza rá. Újra akar szólni, de ekkor testvére előkap egy kést és a szíjakhoz emeli. Mosoly jelenik meg és megkönnyebbülés a székben ülő arcán, de csak rövid ideig. A kés hegye merőlegesen Aldo karjába szúr….

//Aldo//

*Végre megvan, akit annyi ideje kerestetett. Itt ül bent és rendelkezik vele. Annyi kérdése van hozzá. Most majd kiderül, hogy miért kísértette álmaiban ez az alak, s honnan ismerős a neve. Most majd minden kiderül.*
~De előtte egy kis játék.~
*Hiába is próbál, nem tud ellenállni a kísértésnek. Belépve a szürke szobába elönti a gyilkos vágy, s már ösztönei irányítják. Felkap a közeli asztalról egy közepes kést, majd Aldohoz lép…*
- Mondd hát, mit tudsz rólam és talán életben hagylak!
*Kihúzza a kést, majd újra döf, ezúttal a vállába.*
- De figyelmeztetlek, ha hazudni próbálsz, véged van!
*Kegyelmet nem ismerő szemekkel, és ugyanilyen mozdulatokkal dolgozik. Megforgatja a sebben fegyverét, aztán ráüvölt a mágusra.*
- Beszélj hát! Ki vagy te és mi közöm van hozzád?!