08. Temető

.Le nem veszik egymásról a szemüket. Declan hallgatja a nő válaszát.*
~Hmm... valami fontos. Ha bízna bennem... szívesen segítenék neki.~
*Halkan és lágyan szólal meg.*
-Nem érdekel a bor. Valójában két kérdés az, ami engem érdekel. Az első. Bízol bennem?-
*Majd mikor a nő felel, csak akkor teszi fel a következő kérdést.*
-A másik pedig... szeretsz?-

* Na ezen el kel gondolkodni. Ilyenkor... lényeg, hogy nagyon szívesen testbeszéddel is kifejezné, hogy erősen gondolkodik a válaszon. De farkasszem közben ugyebár ez nem lehetséges.*
- A..... talán. Talán igen.
* Ezt akarta elkerülni. Egész életében. Ezt a "bizalom-dolgot".Sehol sem kötelezi el magát. Egyszerűen nem tudja. Azt embereket, ha túlságosan kötődni kezd, egyszerűen... elhidegül. Elüldözi őket. *
~ Légy észnél Seyla! Fújj már visszavonulót! Éppen ideje.
* Namármost. Declan nem a megfelő kérdést tette fel. Már megint. Erre aztán nem számított. Mindegy, úgy sem tenné fel, ezek szerint. És nem is találná ki magától. Akkor megmondja. Úgy sem tehet mást. Elfordul, és lenéz a tűzre. Még mindig változatlan. Akkor kell még egy kis idő.*
- Úgy sem találnád ki, tehát megmondom. A pokol kapujában állunk. Vagy inkább a kapuja előtt.

~Talán?! Kössz! Nagyon kössz!!~
-Ez kedves tőled.
*Majd furcsa, de a következő és Dec számára a legfontosabb kérdésre nem válaszolt a nő. De válaszolt olyanra, amit nem kérdezett, de jó tudni. A férfi elcsodálkozik. Nem tudja, hogy reagáljon.*
-Nagyszerű... NACCERŰ!-
*Lenéz a mélybe. Majd Seylára tekint.*
-Hmm... gondolom egy kicsit már unod a kérdéseimet, de fel kell tennem. Mért vagyunk a... pokol kapujánál?-
*Nem kell elfelejteni, hogy a farkas szem versenyt Declan nyerte.*

- Mert valaki itt van. Kijátszotta a szabályokat, és nem ott van, ahol lennie kellene. -
*mondja, nem is kicsi utálattal a hangjában.
Nerm néz rá Declanra . Csak felé nyújtja a kezét.*
- Ugorjunk!

*Hallgatja a nő válaszát. Érzékeli az utálatot a hangjában. Majd Seyla felé tartja a kezét.*
-Már megint?-
*Most jön az a drámai rész, hogy "igen! Utánnad megyek a pokolba is". Na ez mondjuk nem enyire megható, de most mégis ez történik. Nem tudja, mi a terve a nőnek. Nem tudja, kiről van szó. De megígérte neki, hogy követni fogja, akárhova is megy, így nem is tehet mást. Megfogja a nő kezét, és ugranak. Na meg zuhannak... szépen zuhannak...*
~Azt hiszem kezdek dilis lenni. De, hogy Seyla az, az már biztos.~

* Egy méter. Ennyi, amennyit "zuhannak". Egyfajta következő szint az, ahova leérnek, és itt van egy rejtett alagút, ahol koromsötét uralkodik. első rénézésre, mert másodikra márt észreveszi, hogy van ott valami. Valami mozdul ott... és a világító szemek. Vörösek. Egy pár. Megszorítja Declan kezét, majd elengedi. S ismét előveszi a tőreit. Eljutott oda, ahova... nagyon régen akart. A bosszúhoz. És most itt van. Ráadásul úgy, hogy közben félre is vezették.
Közelebb lép, s beszól az árnyákba. A szája közben gonosz, gúnyos mosolyra húzódik.*
- Ugye megismersz, Robin? Vagy szólítsalak inkább Sethnek? Úgy hallom, azt jobban szereted.

*Amint talajt ér, körbe is néz. Bár nem lát sokat, mert sötét van. De Seyla észre vesz valakit, akit Dec is észre vesz pár másodperccel később. Seyla megszorítja Dec kezét, majd elengedi. Ezt nem igazán érti a férfi, hogy mit jelent, de most nem számított. Seyla megszólítja azt a valakit. Az a valaki közelebb jött és egy sátáni kacajt engedett ki szájából. Rekedt, sátáni hangon szólalt meg.*
-Seyla! Seyla! Mért jöttél utánam? Csak nem arra a hatalomra vágysz, amit én ettől a helytől kaptam. Meg ennek a helynek az urától! Hahha... az uramtól!-
*Decnek nagyon nem tetszett a dolog. A hátához nyúlt és elővette a kardját. de nem szólalt meg. Mereven figyelte a vörös szemeket, és felkészült egy esetleges támadásra. Persze közben a szeme sarkából Seylát is figyelte. Ha az esetleg támadna, akkor vele tart. De Seth újra megszólalt.*
-Már régen nem vagyok Robin. Az csak egy halandó senki volt. Nem volt ereje, sem hatalma. De amióta eladta a lelkét a Sátánnak, azóta lettem és... Seth! Gyere és csatlakozz!-
-Fogd be a szádat te büdös állat!-
*Szólalt meg végre Declan. Összehúzta a szemét, és dühvel nézett a szemben álló démonra.*
-Csatlakozzon a halál!- Seyla. Mi a terved... illetve a célod?-
*Kérdezi még mindig a démonra nézve.*

* Nevet. Most tényleg, nem röhejes? Itt locsog blablabla... ilyen erőm van, ez vagyok, bebebe te ebből a hatalomból úgy sem kapsz, kis taknyos vagy hozzám képest, én vagyok az úr, a világ királya, minenki a szolgám, etcetera. Már nagyon-nagyon-nagyon-nagyon unalmas egy szöveg kezd (mit kezd? az!) lenni. Szóval, tényleg röhög rajta. Nem is kicsit.
Ja, igen. És még mindig ez a sok beszéd. Miért nem tudják egyszer befogni a szájukat? Ilyen unalmas betanult szövegre nem is érdemes időt pocsékolni.
Szóval, beereszt a sötétbe egy fénygömböt. De miért is egyet?! Mindgyárt kettőt!
Az az állat meg csak visítson. Ordítson fájdalmában.*
- Zene füleimnek...

*A szörny felháborodik azon, hogy a nő csak nevet rajta. Dec odasandít Seylára, és kicsit ő is furcsának tartja ezt a reakciót, de már megszokta. Már éppen tüzet hányna a szörny a nő felé, amikor Seyla szépen megtámadta két fénygömbbel. Az pedig az őt körülvevő tűzön kívül semmiféle fényességet nem visel el. A szeméhez kapott és próbálta kezeivel takarni magát a fény elől, de a fény hozzáért. És ott, ahol hozzáért, ott megégett a szörny és felüvöltött fájdalmában. Ehhez neki is van pár szava... mármint reakciója. Hatalmas üvöltés kíséretében Seyla felé iramodott.*

* Aztán megiramodik felé az az izé. Először fel sem fogja. Még van képe ehhez?
Van.
Mást nem tud tenni, így hirtelen, minthogy a fénygömböket az útjába ereszti. Na, ez rögtön megállítja. És is jutott idejük. Idejük mire is? A gondolkodásra? De hiszen egyértelmű: ki kell nyírni.
Hoppá, ez téves. A halottat nem lehet megölni. Akkor tényleg meg kell erőltetnie magát. Jó lesz gondolkodni. Végül is, fizikai teste van. Azt meg lehet semmisíteni. akkor tuti a pokolba kerülne. Ha meg megint nem... akkor azon ráér majd azon tépelődni, ha tényleg bekövetkezik.
Nem kell ide semmi "most meghalsz!!!" vagy hasonló végszó. A két tőr már úgy is a kezében van. A fénygömbjeit abban a pillanatban teszi semmissé, amikor odaszökken a lény elé. Nem nyerhet egérutat. De nem is fog. Amint kialszik a fény, a két tőrrel kétfelől - nyissz.*

*Seth támad, Seyla visszavág. Fájdalmasan üvölt fel, mint egy farkas, amikor a fénygömbök újra megégették testét. Majd a nő a tőrjeivel támadt. Dec tudta, most nem várhat ő sem. De a szörny sem tétovázik. Két "karját" kitárja majd éles és hosszú pengék nőnek ki kézfejéből. Mint két tüzes kard. Dec összeszűkíti a szemét. Seyla eltalálja a tőrrel, de csak az egyikkel a vállát. A másikat kivédi Seth a kardjával, majd arrébb löki a nőt. Dec nekiiramodik. Kétkezes kardjával rátámad a szörnyre és elkezdenek harcolni. Nagyon erős a démon.*
-Csak az a kár, hogy nem lehet a kezéből kiütni a kardot!-
*Kiáltja a nőnek. Ugyanis Dec nagyon sok csatát úgy nyert meg, hogy fegyvertelenné tette az ellenséget. Na most viszont erre nincs lehetőség.*

-Uff!
* Sikertelen a támadása. Most egy nagyon-nagyon hosszú kisípolás következhetne, de mégsem teszi, mert lehet, hogy olyan fülek is hallanák, akik... nem egészen ide valók. éppen ezért, csak magában átkozódik, hogy hogyan történhetett, hogy ezzel a támadással nem intézte el az ellenséget?! Nem akarta, hogy ennyire elnyúljon. Egy támadást akart rá szánni; aztán Pápá! Mégsem így történt (már megszokottá kezd válni... ez így nem valami jó), viszont, az a jó hír, hogy Declan is tesz legalább valamit a cél érdekében! Ami persze az, hogy az az izé... más lakhelyt találjon magának. Ténylegesen a poklot.
Komótosan feltápászkodik tehát, és az épp harcoló fiú és szörnyike mögé szökken, Seth pont háttal van neki. Így azt sem láthatja ( lehet, hogy látja, csak ő nem tud róla) és a csizmájából újonnan előhúzott mérges tőrt (a nevét onnan kapta, hogy egy bivalyerős méregbe lett mártva valamikor) a hátába vágja, valahol a szív vonalának tájékán. *

*Keményen harcol Seth ellen. Bár az biztos, hogy a démon nem valami rossz harcos. Declan nem is veszi észre Seylát, csak keményen, megállás nélkül küzd. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a démon fájdalmasan felüvölt és nem is védekezik. Ezzel a lendülettel Declan le is vágja a fejét. Az üvöltés abban a pillanatban abbamaradt. Összeesett a holt test, majd spontán elégett. Hamu volt már csak, ami egy idő után beleolvadt a földbe. Semmi sem maradt. Dec az eltűnő hullát bámulta, utána Seylára tekintett. Egyet bólintott a fejével, hogy igen, jól csinálta, és végre meghalt az a valaki. Sok kérdése lenne most Declannak a nőhöz, de most nem teszi fel ezeket. Ha komolyan gondolta a csókot a nő, akkor még biztosan lesz idejük beszélgetni a történtekről. Halkan, nyugodtan kérdezte a nő szemébe nézve.*
-Haza mehetünk?-

*A sötétség belepte a környék minden egyes zugát. Árnyak kerülgették a fákat, s bokrokat, melyek most vad sötétségbe burkolóztak a környezettel. A köd szinte áthatolhatatlannak hatott a tünde számára, egyetlen szerencséje, hogy szeme élesebb, mint egy emberé, vagy mint egy mágusé. Már néhány órája ott hagyta Luciot, hogy egy kicsit egyedül legyen, nem mintha nem szeretne a fiúval lenni, csupán egy kis egyedül lét nem árt meg. De nem is ezért hajtották el lábai az erdei tisztásról. Furcsa érzések csapták meg lelkét, amik arra késztették, hogy ebbe az irányba jöjjön. Fogalma sincs, miért jött ide, s mit is keres egy temető kapujában. Ahogy ott állt, nem foglalkozott a körülötte kavargó köd felhőkkel, amik mögött ki tudja mi rejtőzik ebben a pillanatban, hanem önfeledten gondolkozott, majd megtette az első lépését. Furcsa volt, hogy Lucio most nincs a háta mögött, hogy kövesse, de legalább Vedui horkantásai megnyugtatóan hatottak rá. Persze az ő kapcsolatuk teljesen más. A kanca szemei halvány vörös fénnyel világítottak, ami némileg átvágta a köd sűrű anyagát. Ned'rila átfogta az egyik oldalról a nyakát, majd a másikon a sörényébe markolt. Érdekes, de mintha a kanca szőrének színe egyre jobban beleolvadna ebbe a sötét, rideg környezetbe. A vörös tincsek a sörényében s a farkában is, mintha egyre erősebb színűek lennének.*
- Furcsa... - *Azzal tenyerét a ló szájához nyújtja, csak hogy kicsit megcsipkedje. Lassan sétálnak be, mintha nem is lenne okuk félelemre. *

*Lucio a tisztáson maradt. Nedrila valószínűleg egy kis egyedüllétre vágyott és elment valamerre. A férfi nyugodtan heverész a fűben, amikor furcsa érzések kezdték a tudatát befolyásolni. Ez Lucio egyik különleges képessége.*
~Ned'rila! Veszélyben van!~
*A férfi felkapta cuccát és felpattant a lóra. Vágtatott abba az irányba, amerre a lány is távozott. A megérzéseire hallgatva követte a lányt. Az idő borús és ködös lett. Hátborzongató egy idő. A férfi egy temetőhöz érkezik, ahol patanyomokat vél felfedezni a földes talajon.*
~Valószínű, hogy ide mehetett be.~
*Lucio a lovát kint lekötötte egy fához, majd besétált a temetőbe.*

*Léptei az erdőkben nem hallhatóak, mert könnyen jár a talajon, s a fák lehullajtott levelei között, de most, mikor a csend szinte tapintható volt, talpának zaja kissé még hallását is zavarta, közben Vedui patája is néha oda pattant egy-egy kőhöz. Nem patkoltatta meg eddig, mert látta, hogy a patáira nem szükségesek, hasonló a felépítése, mint Mathieri otthonában élő lovaké. Ezt furcsállta a tünde, de csupán ennyit gondolkozott rajta. Hosszú köpenyét alig választotta el egy-két centiméter a talajtól, s most halkan surrogott, mikor egy-egy fűcsomó hozzáért, bár azok szárazak, s színtelenek voltak. Az, ami mindenhol a világban érezhető mindenütt, itt szinte áthatolt az elf testén. A halál keserves érintése megborzongatta, jobban mint bárhol más út. De a temetők mindig is vonzották a lányt, szinte lenyűgőzték a halott lelkek fájdalmai, emlékei, ahogy megérintik elméit minden egyes alkalommal. S a fájdalmukon szívesen osztozott, néha úgy érezte átvenné a terhüket, s maga vonulna egy sír alá, hogy a föld ringassa tovább mély álmok közepette. A kábult nézelődésből kancájának halk horkantása riasztotta fel, melyel mintha egy idegen világból rántották volna vissza a valóságba. Szinte majdnem megriadt a hirtelen változástól. De nem félt az ilyesfajta kísértetek játékaitól, képes volt szembe nézni velük bármikor. A köd nem volt itt már túl sűrű, de egy-egy romos sír fölött néhol eléggé az volt. Két-három kripta is állt nem olyan messze előtte, de még nem érték el, mikor egy élőt vélt felfedezni elméjével, persze csak halványan, mivel ez a rengeteg holt majdnem hogy beködösítette tudatát. De ettől függetlenül józan volt, csupán nem látott el olyan messzire, mint amennyire képes máskor. Ki járhat itt erre fele rajta kívül? S épp, mikor ezen kezdett gondolkodni, valami megragadta. De nem a testét. A tudatát, s szorítani kezdte, küzdenie kellett ellene, mert a szorítás egyre erősödött, s már nem tudatosan elengedte lova szárát, s térdre borulva kezeit kitámasztva előre görnyedt, s egész testében zihált. Egy elveszett lélek próbálta elfoglalni a tünde testének egy részét. A küzdelem heves volt, s szerencsére Ned'rila tudta kezelni, de a lélek ereje hatalmába kerítette.*

*A férfi páztázta a területet a ködben, Ned'rilat keresve.*
~Mit keres egy temetőbe? De erre vezetnek a nyomok!~
*A férfi lassan halad előre, a fegyvere markolatára simul a keze és eszeveszettül figyel. Lassan halad előre és egy árnyat pillant meg a ködben. Egy ló. Gyors elkezd rohanni és, ahogy közelebb lép Ned'rilat látja összeroskadva. Gyors körbenéz, majd lehajol a lányhoz és megpróbálja felsegíteni.*
-Jól vagy? Mi történt? -kérdezi aggódva.
*Megnézi gyors nem-e érte sérülés, majd ismét körbetekintett. Látja, hogy a lányról szakad a veríték.*

*A lélek szorítása lassan engedni kezdett, s végül valami elszakította őket egymástól. Lassan a köd, s a fekete, szürke temetőben találta magát újra, de most már állva. Valaki tartotta. Kábán fordult meg, s látta, hogy egy fiú áll mögötte, majd lassan kirajzolódott Lucio arca, mely most nagyon jól jött neki a józan gondolkodáshoz. Rögtön vissza is nyerte tudatát, s most úgy érezte, képes lenne megakadályozni még egy ilyen beavatkozást. A fiú erőt adott neki, még ha nem is tudatosan, de az a valami, ami már oly régóta köti őket össze most sokat segített.*
- Lucio... - *Suttogta, majd átölelte szorosan. Annyira hiányzott neki, annyira jól esett most átölelni, nem azért, mert félt a lidércektől, melyek a temetőben kergetik ebben a pillanatban, hanem hogy úgy elnyeri a sötétség, hogy többé nem látja a fiút. És ettől félt a legjobban. Szorításán erősített, majd végül elengedte, mert rádöbbent, hogy talán túlságosan is elragadták az érzelmei ebben a pillanatban. De talán ez jól is jöhet egy temető kellős közepén. Hiszen már eléggé bent vannak, ki tudja mekkora lehet az egész. Sok száz, talán ezer holt fekszik ebben a földben. Vedui élesen felnyerített, s a tünde gyorsan oda rohant hozzá, megpróbálta megnyugtatni, megveregetve a vállát, de nem nagyon használt, mert továbbra is folyamatosan horkantott. Megfogta a szárakat, de a kanca megpróbált felágaskodni, s vadul hátrálni kezdett, miközben a fejét ide-oda rángatta. Majd végül sikerült kiszabadítania magát, s megfordult, majd eszeveszetten elrohant befelé, nem a bejárat felé, hanem épp ellenkező irányba, s a sűrű köd kissé megmozdult, mikor ketté hasította vágta közben.*
- A fenébe! - *Azzal néhány lépést futott, majd megtorpant, s vissza fordult félig Lucio felé.*
- Remélem megérted, hogy meg kell keresnem! - *Kérlelően nézett a fiúra, s remélte talán vele is tart, majd várta a reakcióját.*

*A lány feleszmélt és egyből elragadták az érzelemek. Luciot erősen magához szorította, majd a férfi nem tudta mit csináljon, viszonozta az ölelést. Vedui teljesen fékezhetetlen volt, a lány megakarta nyugtani, de a ló beljebb rohant a temetőbe.*
- Volt egy ilyen sejtésém...! Veled megyek, úgy sem hagynám, hogy egy ilyen helyen egyedül kószálj.
*Lucio a lány mellé lépett és elkezdtek elindulni a sűrű ködben. Mindenütt dohos szag áradt. Rengeteg egyszerű sír állta útjukat, amiket kikerültek. Hatoltak a temető mélyére, már a távolság is hatalmas a kaputól. A ködön átlátni egy árnyat. Ez biztos Vedui. Egyre közelebb értek az árnyhoz, de egy emberi alak kezd kirajzolódni.*
-Ez nem Vedui!
*Lucio kardot rántott és a lány elé lépett.*
-Állj meg és mond meg, hogy ki vagy! -kiált az árnyra.
*Az alak nem válaszol csak lassan közelít feléjük. Mikor közelebb érnek kezd kirajzolódni az arca. Mikor közelebb lép azt veszik észre, hogy nincs is arca. Egy ocsmány rohadás van a fején. Visszataszító. Lucio Megvárja mi lesz, de az elkezd felé nyúlni. Lucio levágja a karját és lerúgja a földre. Ekkor egy kisebb kiáltás mögüle. Ned'rilat hátulról egy zombi megfogta és szorongatta. Lucio egy fordulattal a zombi vállába szúrta kardját és lerántotta a földre. Levágta a fejét, de fel akart kelni a zombi. A fejlevágás hatástalan. Egy erőteljes csapással levágja a zombi lábát. Gyors felkel és amit az előbb leterített élőhalottat ismét földre taszítja és levágja annak is a lábát. Újább árnyak látszódnak a ködben. Egy nyerítést lehet hallani, ami feléjük közelít. Egy ló. Valószínűleg Vedui. A férfi Ned'rila kezébe nyomja a kardját. Ő maga elővesz két tőrt. A ló feléjük vágtat, de ez nem Vedui. Az egyik lába már csak csont, az oldalából kukacok lógnak, rajta meg egy lovas, aki szintén élőhalott. Lucio a két tőrrel a ló csontos lábát célozza a hajlatánál. A ló elesik a lovasával együtt, de Lucionak kiugrott az egyik válla. Közben újabb zombik közeledtek. Lucio egy hanyag morgással visszarakta saját vállát, majd Ned'rilahoz lépett, hogy őt védje.*
- Imádom az ilyen helyzeteket! Ezért nem unatkozok én egyik nap sem!

// Folyt.//

Vége. Egészen biztos ez? Ő annyira nem bízik benne. Pedig kellene.
Az égre tekint (jobb híján a koszos barlang mennyezetére) , majd felsóhajt. Elege van. Csak aludni szeretne most, semmi mást. Az előbb pedig még teljesen fel volt dobva. Na igen, ezek a hangulatváltozások is ki tudják készíteni az embert. *
- Haza?! -*pillant értetlenül Declanra*- Hova olyan sietősen? Még csak most kezdtük el! De ha te menni akarsz... csak rajta.
* Visszamegy a barlang szájához és lepillant a mélybe.*
- De hiszen én itthon vagyok...-*suttogja maga elé*
- Na! Most jön a jobbik része! -*kiáltja hátra a fiúnak, s felé nyújtja a kezét*- Gyere, ha csak nem akarsz itt maradni. Vissza megyünk a felszínre. Mármint egy szinttel feljebb.

*A nő válaszol. Majd a férfi is.*
-Igen, haza. Elég volt mára a kalandból. Hagyjunk... későbbre is.-
*Mosolyodik el végül. Persze, nem is biztos, hogy egy napja vannak lent. Annak tűnik, de talán már több napja bóklásznak a temetőben. Seyla a barlang szájához megy, lenéz, és motyog. Declan hallotta.*
-Miről beszélsz te?!-
*Kérdezte számonkérés céljából, de lágyan és szomorúan tette. És inkább csak költői kérdésnek tűnt. Majd a nő felé tartja kezét.*
-Igen menjünk.- *Megfogja Seyla kezét...*

* A következő pillanatban már ott is vannak, ahonnan leugrottak a barlanghoz. Szinte azonnal a zsebéhez kap, s előhúz belőle egy medált, s közben elindul jobbra, a szakadék peremén. Visszanézve meglengeti Declannak a tárgyat.*
- Ha jól tippelek, ilyened neked is van!
* S kezében az amulettel, arra megy, amerre a tárgy mutatja. Amit csak ő láthat. Felfedi azt az egyszer bejárt utat, amit keres. Azokat az ember számára láthatatlan nyomokat, amiket itt hagytak a régiek. Egy újabb "láthatatlan" átjáróhoz vezeti. A barlang falához. De gyakorlott szeme meglátja a különbséget, s hozzáérve az szétporlad. Egy üreg tárul fel előtte. Benne nem is egy, hatalmas ládával.
És ő lesz ismét ez, aki felnyitja!*

*Megérkeznek. Hova? Az elejére. Szeyla meglenget egy medált Declan előtt. Declan a zsebébe nyúl, és ő is talál egy ilyen medált. *
~Pff...~
*Inkább nem kérdez semmit. Csak követi Seylát. Most fogalma sincs, mit kellene tennie. Megállnak egy falnál. A nő hozzáér, az eltűnik. Majd ládák.
~Milyen nagy ládák. Mi lehet bennük? Egyáltalán Seyla tudta, hogy ezek itt vannak?~
* Seyla felnyit egyet. Declan is...*

Lucio Rashan írta:: * Lucio a két tőrrel a ló csontos lábát célozza a hajlatánál. A ló elesik a lovasával együtt, de Lucionak kiugrott az egyik válla. Közben újabb zombik közeledtek. Lucio egy hanyag morgással visszarakta saját vállát, majd Ned'rilahoz lépett, hogy őt védje.*
- Imádom az ilyen helyzeteket! Ezért nem unatkozok én egyik nap sem!

*Ned'rila úgy rohant, hogy egyszer majdnem elbukott egy kisebb kavicsban, de szerencsére egyensúlyérzéke elég jó ahhoz, hogy könnyedén megtartotta magát. Gyorsabb volt, mint Lucio, de ez nem csoda, hiszen a tündék elég gyorsak. De ettől függetlenül az elf lány tudta, hogy a fiú elég jó kondícióban van, s nem csodálkozott, mikor pár lépéssel lemaradva hallotta trappolását mögötte. A köd egyre sűrűsödött, majd mikor már majdnem feladta volna, hogy egyáltalán rábukkanak Veduira, akkor meglátott valamit a sötétben, egy fekete alakot. Lépteit megszaporázta, jó néhány méterrel lehagyva Luciot, majd hangosan kiáltott lova után.*
- Vedui! - *Ahogy közeledett az árny felé, lassan kirajzolódott körvonala, s meglátta, hogy ez nem az ő szeretett kancája. Egy félig rohadt képű tekintet szegeződött rá, majd megérezte, hogy Lucio is megérkezik, s nyomban elé lép, majd elő rántja kardjait, s lecsapja az élőholtat. Mindenközben a lány sebesen felhúzza íját, s mikor látja, hogy egy újabb közeledik feléjük, majd még egy, s egy halott lovon, egy halott lovas tágra nyílt tekintettel, ám de józanul bámulja a holtak vágtáját. Mikor Lucio ketté lövi a csont ló lábát, ami nagy reccsenéssel rogy össze, s az a halott lovas épp elé esik, sebesületlen testét, amit hosszú, fekete, szakadt ruha foszlányok takarnak, egy erős rúgással félre tántorít, mire az néhány darabba hullik, mielőtt a lányba haraphatott volna élettelen fogaival. S akkor körülöttük egyre több tekintet lett, amikbe hiába néztek, nem láttak se életet, s egy darab húst, csak rothadó bőr, s húscafatokat melyeket undorító bűz ölelt körül egész lényükben. A fájdalom, s a keserv jeges ökle irányította őket, amivel készvoltak megölni akár mindkettőjüket is. A lány elő rántja combjára csatolt vékony pengéjét, melyet azóta tart magánál, mióta Luciot, s őt az a a hajós "baleset" érte. Próbál mellé állni, vagy hátát a fiú hátához veti néha, mert nem kéri a védelmét, még akkor sem, ha csak félti.*
- Nekem mondod? Veled már én se! - *Azzal előre ugrik, s egy csontváz alakot nyaknál lefelé kettétör, mire két zombi felé kezd sántikálni szép lassan. Az egyik már épp karjával felé nyúlt, de felrúgott, s ezzel leszakadt a bal karja. A másikkal próbálkozott, de azt egy hirtelen mozdulattal levágta könyökig. Erre mindkét zombi bömbölni kezdett, valószínűleg nem a fájdalomtól, hanem a megrökönyödéstől, hogy ők sem teljesen elpusztíthatatlanok. A tünde hátrált, majd mikor újabb támadó közelített felé, szélsebesen vágott pengéjével, mert tudta, itt a nyílvessző most mit sem ér.*

*Lucio ámult a lány harciasságán.*
~Ő az én szerelmem.~
- Fussunk, hogy megtaláljuk a lovadat! Nem túl szerencsés ennyi élőhalottal harcolni! Főleg nem egyhelyben maradni! Itt már lassan egy kisebb kupac van! -kiáltja a lánynak.
*Lucio kardjával az útjába kerülő zombikat széthasítja.*

*Minden összpontosításra szüksége volt, hogy az összes támadó zombit, s néha egy-egy csontvázat levágjon, s apró darabokra vagdaljon. Mikor Lucio egy igen reális ötletet adott, a tünde hátrálni kezdett, s úgy vágta az őket követő holtakat, remélve, hogy Lucio előröl utat teremt nekik. Mikor már semmi sem akadályozza pár percig, elkezd rohanni, s kutatja a sűrű ködöt bámulva lovát, de nem nagyon lát semmit, még éles szeme sem használ most. Azonban egy éles nyerítés elárulta, hogy merre van a kancája. Ismét elkiáltotta a nevét, majd elkezdett rohanni a hang felé, s mikor meglátta, fekete szépsége egy izzó patájú, szemű démon lóval viaskodott. Mindkettőjük felágaskodva kapált a levegőben, próbálták harapni egymást, s rúgni éles, tüzes patájukkal. Patájukkal? Igen, mert hogy Vedui fekete sörényében a megszokott vörös tincsek most égtek, s fényesen tüzelt körülötte, farkában úgy szintén, patája pedig csak ugyan hasonló képp viselkedett. A látvány letaglózta a lányt, hiszen sosem gondolta volna, hogy lova félig démon. Bár mindig is tudta, hogy nem közönséges ló, de hogy ennyire... Nem tudta mit tegyen hirtelen, ha közbe avatkozik, azzal mindkét ló haragja eléri, de nem csak erről volt most szó. Viaskodtak, a temetőben való terület foglalásért. Ráadásul Ned'rila felismerte a másik paripában, hogy ugyan úgy ő is kanca, ami még inkább fokozza vágyaikat. Ennek véget kell vetni azonban, különben egyikük elpusztítja a másikat. A tünde észnélkül rohanni kezdett, s mikor mindkét ló épp a talajt fogta, előttük hátra lépett, megtántorodva, mert fölé magasodva álltak hátsó lábukra, s feje fölött pár méterre ott kalimpált a tüzes, éles pata. Hirtelen kiárasztotta tudatát a paripák felé, s megpróbált megnyugtató energiákat, gondolatokat küldeni feléjük, amit eleinte megpróbáltak kituszkolni, de aztán az idegen kanca lassan befogadta őket, s végül hátrálni kezdett, mire Vedui is vissza állt négy lábra. Élesen nyerített, ahogy még sohasem, s lángoló tekintettel lépett egyet előre, mire a másik kanca lehajtotta fejét, s lassan elballagott. Vedui sörényének, s szemének izzása lassan elhalványult, patája is "hétköznapi" formájába kovácsolódott, s a vörös csíkok minden lábára vissza kerültek eredeti helyükre. A sörényén, s farkán úgy szintén. A tünde megrázta a fejét, majd elkapta a sörényét, s belecsimpaszkodott, innentől kezdve nem lehetett tudni ki vezet kit. De valahogy átvergődtek a sűrű köd felhőkön, s már a halottak sem követték őket. Épp a kijárat felé futottak, mikor megtorpant a lány, mert Luciot nem látta sehol sem. Megpróbálta megkeresni tudatával, de nem érezte elég erősen. Valahol itt van pedig. De merre. Hangosan elkiáltotta a nevét párszor, s remélte, hogy hamarosan meghallja őt.*

*A férfi utat tört, ahol a lány gyorsan megindult. Lucio egy hatalmas kiálló kődarabba megbotlott és a lány eltűnt a sűrű ködben. Lucio elindult abba az irányba, amerre a lány ment, de nem találta sehol. Néhány zombi követte, amiket könnyű szerrel elpusztított. Majd utánna eszeveszettűl kiabált.*
- Ned'rila! Ned'rila! Ned'ri... -hangja megakad.
*Egy nő állt vele szemben. Egy hófehér bőrű és hollófekete hajú nő. Arca, mint a bársony puhasága. Hívogatta a férfit. A nő a kezével csábította magához. Lucio teljesen elvesztette az önkontrollját. Elindult a lány felé, már csak pár lépésre volt tőle. A nőnek a szemfogai megnőttek. Már készült harapni, amikor egy hang törte meg a csendet. Ned'rila kiáltása. A vérszívó elnézett oldalra és a férfi kardjával az egyik falhoz szegezte. Megtört a varázsa és Lucio elintézte. A nő a falnál még kapálózott, mert Lucionak megölnie nem sikerült. Csak odaszegeznie. A férfi elkezdett a hang után futni. Lucio meglátta a lányt és a lovat amitől teljesen megtorpant.*
- Te jó ég! Ez csak nem... Vedui! -mondja csodálkozva.
- Mindegy elkell tűnnűnk! -mondja kicsit kétségbe esve.

*Már majdnem feladta a kiabálást a fiú után, mikor egyszer csak lassan felszakadt a köd felhő előtte, s eleinte csak fekete, majd végül teljes alakjában elé futott Lucio. Legszívesebben átölelte volna örömében, de nem tette, mert látta a tekintetén, hogy nincs idő várni.*
- Ez bizony ő! - *Ravaszul mosolygott. Majd értetlenül nézett a fiúra.*
- Még is miért? - *Ráncolta a szemöldökét, majd eszébe jutott miket hagytak maguk mögött. De a fiúnak nem csak ez lehetett a problémája. Egy kis sziklához vezette Veduit, majd jelezte Lucionak, hogy üljön fel a kancára, aztán maga is szikla nélkül felpattant mögé. Átkarolta derekát, s a fülébe súgta.*
- Ne féltsd, hadd mennyen... - *Hangjában egy mosoly ült, amivel bíztatni próbálta Luciot, hogy ne tartson most attól, hogyan kezelje lovát, hiszen még nem ült rajta eddig. Csak engedje, hadd mennyen. Ned'rila egy kicsit megbökte sarkával, majd a kanca eszeveszett vágtába kezdett, s a tünde mindeközben csak élvezte a helyzetet, hiszen Luciot ölelte, de abban már nem volt biztos, hogy a fiú is úgy szintén ennyire élvezi a helyzetet kancája szilaj hátán. Erre elmosolyodott. Végre magukmögött hagyták a temetőt.*

*A temetőben csend honolt, néma csend amit hírtelen egy fiatal kis vámpír lábának puffanása törte meg. Mivel besötétedett nyugodtan sétálgathatott, és mivel nem volt jobb dolga hát ide jött, a temetőbe. Cecília jól megnézte magának a helyet. Egy gonosz mosoly jelent meg az arcán.*-Rövid életüek.-*Mondta csendesen, egy ideig még sétálgatott, olvasgatta, hogy ki és mikor halt meg aztán leült egy fa tövébe és hallgatta a néma csendet, a néma csendet ami a halál éneke volt.*

*Halk muzsika szólt körülötte. A temető éjjeli dala elkezdődött, a lelkek körül fontak minden sír követ, s egyikről a másikra tekeregve táncolták körbe egymást. A vámpírnak ismerős látvány volt, hasonló, mint a néha megrendezett bálok, ahol ők hasonlóan keringenek együtt. A különbség csak annyi, hogy testük van. De mind halottak. Ahogy erre gondolt, akaratlanul is felszisszent. De nem bánta. A kripta ajtajának támaszkodott kívülről. Néhány órával ezelőtt jött ki, mert már unalmasnak hatott számára az alvás, pihenés. De ez mindig így van. A nappali órákat szívesebben töltené kint, már nem azért, hogy a Napot, és a fényeket bámulja, hanem hogy emberek között járjon nappali időszakokban is, és ha kedve tartja, megízlelheti vérük ízét bármikor. Mélyet sóhajtott, hiszen ez csak ábránd, s nem érdemes ábrándokat kergetni, ha sosem fognak valóra válni. Lábait felhúzta maga elé kezeit oldalra engedte, s hosszú, barna hajának egy előre lógó tincsével játszadozott. A Hold fényes lett volna, ha néha nem takarja el egy-egy komor felhő. Talán eső lesz. Vagy csak a temető felett mindig ilyen az ég.*

» 4. Temető