4. Temető

Dagorladiak is csak ritkán és csak nagyon indokolt esetben látogatják a helyet. A temető közepén van egy nagyon őrzött, titokzatos szentély. A szentély alatt vannak a kazamaták, több kilométer hosszan. Csak a legbátrabbak merészkedtek le oda. Az a mendemonda, hogy a halottak éjfélkor odalent életre kelnek, és akit legelőször meglátnak, azt visszaviszik magukkal a mélybe. Éjjelente őrök járkálnak erre, nehogy megbecstelenítsék a sírokat.

*Sötét a sűrű erdő,a lombok ágai csak suttognak,mintha egymáshoz beszélnének.....
A szél nem fújt,csak egy kisebb szellő ment át az erdőn.Tikina ballagott,jobban mondva inkább nyugodtan lépkedett..de nem úgy mint egy öreg nyanya...hanem inkább mint egy normális ő.Szóval átvágott az erdőn,egészen a temetőig.~Már megint a temető...*Mormolta félhangon magában.
Nem volt se hideg,se meleg.Az idő kellemes volt.Olyan mint a nyári éjjelek.Tikina leült az egyik sírkőre ,nem mintha tiszteletlen lenne a hallottakhoz.../persze milyen lenne ..ráül valakinek a sírjára,az meg kikel onnan és leordítja Tikina fejét.../szóval,leült és elővette a tőrét,és azt birizgálta..hátha van rajta valami hiba,vagy karcolás...*

*Cecília az egyik sírkőnek támaszkodva számolta a csillagokat. A gond csak az volt, hogy egy sem látszott....Nos igen, így egy kicsit nehéz de ő azért serényen számolta...Végül beleunt a semmi megszemlálásába és felpattant. Egy-Két percig csak nézett maga elé végül elindult valamerre...Azt, hogy merre ő se tudta. Itt mindenhol csak öreg régi sírok voltak, szabályosan egymás mellett. Néhol feltűnt egy őr, aoknak intett, azok vissza intettek...na kb ennyi volt a nagy izgalom..Mert ugye azt ígérték neki, hogy itt garantáltan lehet benne része, viszont most nincs itt semmi. SEMMI! Hirtelen egy simerőse szagát érzi, de valahogy nincs kedve odammeni hozzá.*~Dagorladi nem barátkozik Evolyraniakkal!~*Szóval sétálgatott tovább szép csnedesen, és várta azt a "nagy" izgalmat.*

Sötét volt. Csak az őrők, és a lányok voltak a temetőben. Hirtelen a lányok egy furcsa érzést éreztek. Hogy el kell bújniuk, mert egy nagy hatalmú sötét démon közeleg hozzájuk. Hirtelen egy fekete csukjás ember jelent meg a levegőben kaszával. Arcát alig lehetett látni de amit látszott ,hogy piros jelek voltak rajta. A sötét alak az őrök felé repült, majd egy, két másodperc alatt levágta mindkét őr fejét. A lányokat még nem vette észre mivel a sírkövek mögé bújtak. De még nem biztos ,hogy megsem fogja találni őket. A kaszáját a vállára rakta és elkezdett a sírkövek között sétálni. Éppen arra amerre a lányok vannak, de még nem látja őket...

//Tuti időntúli lesz, szal beírom, Narwynnal, és Alexel//

*A Temető melyett még a dagorladiak is csak kivont karddal, remegve közelítenek meg elnyel. Itt mindig sötétség és félhomály uralkodik. Holt lelkek tanyáznak benne, és zavarásukat gyötrelmes kínokkal jutalmazzák. Itt ahova a madár is csak meghalni jár, egy fiatal nő rogyott össze. Már alig volt benne élet, csak egy valami tartotta benne a lelket. Egyvalaki... Hörögve próbált kicsit kényelmesebb helyzetbe helyezkedni, de törött bordái nem hagytak nyugodalmat. Nem látott semmit. Vértől áztatott ruhája, arca sárral egyveleges szagot árasztott. Bal karjában varázskardja lógott. Nem rég kötötte magához, mivel az ezelötti csatája hosszúra nyúlt. Jobb karját eltörték. A csukló szilánkosra tört, így csak baljával tudott harcolni, de nemsokára azt is kificamíotta. Így kínok közt, de hozzá kellett kötnie a karjához a fegyvert. Minek levenni, nemsokára úgyis meghal. A közelmúlt eseményei jártak a fejében. Cikáztak a gondolatai, fájt a feje. Azt hitte mindjárt szétrobban. Peregni kezdtek a könnyei, véres arcát valamellyest lemosva. Félt. Nem akart egyedül meghalni. Hírtelen az jutott eszébe, hogy Evolyranban van, azon belül is a Tolmen erdőben. Narwyn nagy, vörös teste derengett fel emlékeiben. Elmosolyodott.*
~Narwyn, repülhetek rajtad?...csak most az egyszer....
*Szeme a semmibe meredt semitmondón. Halovány arca mozdulatlan volt. Csupán a könnycsíkok jelezték, hogy nemrég még mozgott. Az egyik sírkőn félig fekve, kificamított testatrással egészen halottnak látszott.*

*A szél már nehezen tudta fent tartani a levegőben, ereje kezdte elhagyni a nőstény sárkányt. Már csak egyetlen emléke tartotta szárnyait nyitva, még hozzá féltett, leendő lovasának emléke. Ahogy megérintette hátát, s kérlelte őt, hogy egyetlen alkalommal hadd repüljön vele. Az emlék nyílzáporként támadta meg szívét, és lelkét egyben, szemeit összeszorította, hogy elfojtsa fájdalmát. Meddig kell még repülnie? Meddig kell még mennie, hogy megtalálja egyetlen lovasát?
Az idő már szinte csak múlt, és semmi jelét nem érezte ennek. Arra gondolt, hogy már nem kell sok, hogy ha idáig kibírta, tovább kell mennie, még ha az izmai már ellenkeznek is vele. Mélyen beszívta a levegőt tüdejébe, s feljebb ereszkedett, közben a kihalt, sötét hegyeket pásztázta. Tudta, ez a terület már korántsem a sárkányok lakta föld. Az itteni torzszülött népség mélyen lent tartózkodik a hegyek, és sziklák alatt barlangjaikban.*
~Félkegyelműek...~ *Gondolta, s a harag kezdte táplálni fogyó erejét, amit a tudat, hogy Akira valahol itt lehet köztük, csak tovább fokozott.
A hirtelen érzés villámcsapásként érte tudatát, majd kissé meginogott a levegőben, elveszítve egyensúlyát, s ennek következtében sebesen zuhanni kezdett a föld felé. Szárnyait hiába próbálta, nem tudta megmozdítani, azok hasznavehetetlenül lógtak teste mellett a levegőben. Hangosan, s vészjóslóan bömbölt, a láthatatlan segítségért. Megfordult, s fejét a föld felé fordította, hogy legalább a landolási lehetőségeket felmérje. Ahogy egyre jobban közeledett, valami ismét felnyársalta tudatát, s a sorompóit pillanatok alatt lerombolta. Homályosan látott, ám egy valamit ki szúrt. Sikerült volna, még ha több ezren is vannak alatta. Ott volt ő. Ott volt Akira. És ő felé közeledett.
Szárnyai erőt kaptak, mintha egy égi erő mentette volna ki a hatalmas becsapódástól. Hirtelen visszaperdült, ahogy szárnyaival megkapaszkodott a levegőben, majd vissza nyerte egyensúlyát, s ismét stabilan lebegett. Ám iszonyatos látvány volt számára, ami ott volt előtte. Vinnyogott, majd amilyen gyorsan engedte ereje, Akira felé iramodott.
Pár méterrel előtte vissza fogta magát, kisebb porfelhő szállt fel körülöttük, ahogy szárnyaival csapkodott. A lányhoz lépkedett, s hirtelen szólni sem tudott a döbbenettől.
Arcára a vértől, s izzadságtól a haja rátapadva lógott, egyik karja erőtlenül lógott mellette.*
- Kicsikém...- *Mellé lépett, meg sem várva köszöntését, vagy bármit, hisz látta, a lány majdhogynem haldoklik. Fejét a mellkasához szorította, s halkan vinnyogott, miközben aggódóan várt valami jelet lovasától.*

*Egetrengető bömbölés hasított a levegőbe.*
~Narwyn. Narwyn!
*Még mindig a Tolmenben járt, de az ösvények egyre sötétebbek lettek. A fák magasan elnyúltak felette, sejtelmes árnyékokat hozva létre. Ordítani akart. Felugrani és kiabálni a sárkány nevét, de nem engedelmeskedett a teste. Túl sok vért veszített, kezdte elveszíteni az eszméletét. Elmélye kusza világában megjelentek támadói. Ő pedig harcolni kezdett. Harcolt az életért, Narwynért, hogy éppségben földet érhessen. Kívülről viszont mindez nem látszott. A lány mozdukatlan volt, csak a mellkasa mozgása, erőltetett légzése változott. Valami megváltozott. Újra élni akart. A sárkány földet érve megtorpant elötte. Ő nem látta sárkánya reakcióit, homályosan terült el a vörös oriás szemei elött. "Kicsikém..." Viszhangzotak a szavak fülében. Sírni akart,d e könny már nem jött ki a szemén, halk zokogásba kezdett, mely abból állt, hogy remegett az egész teste.*
~Cserben hagytalak. Otthagytalak! Bocsáss meg...bocsáss, sajnálom...
*De nem mozdúlt meg.*

* Lassan szálltak, fent, magasan, kint valahol a csillagok alatt, de a fekete, sűrű felhők felett. Azt utálta legjobban dagorladban. Ezek a dagadt felhők mindent kitakarnak előle. Ha alattunk van, akkor a napot, ha pedig felettük, akkor... ne is beszéljünk róla. Érezte sárkánya bosszankodó kis áramütéseit... pardon, gondolatait. Megpaskolta a nyakán, pont a jobb mellső lába tövében. *
~ Azt hiszed, én rühellem ezt az egészet?! Már órák óta itt körözünk, és még az orrunkig sem látunk... 1
* Mint valami varázsütésre, jobbról sárkányüvöltés hasít a a fekete paca-levegőbe. Na még ez is... Ám amikor tovább fülelnek, már lentről hangzik fel a hang, de valahogy fájdalmasabban, elgyötörtebben. Sárkányának valahogy ismerős ez a hang, de ő sem tudja honnan. De ennél kevesebbért is is megfordulnának. Úgyhogy zuhanórepülésbe kezdenének. Éppen hogy ritkulni kezd a levegő a földhöz közelítve, amikor Frandorba hasít a felismerés: ez bizony egy Evolyrani sárkány!
Hogy nevén nevezzük: Narwyn.
Róla meg vajon ki jut rögtön a lovas eszébe?! Na? Tessék, lehet találgatni! Senki nem tudja...?
Dehogynem, Frandornak ez is beugrik: az oroszláncsaj. Csak hogy őt idegesítse. És folyamatosan az orra alá dörgölje, hogy "Gyerek, ezt bizony nagyon elrontottad!". Mintha nem tudná magától. Már ott hibázott, amikor elengedte a lányt. Hónapokon keresztül a kémei folyamatosan szállították a lányról a híreket. Aztán öt hete mintha elvágták volna: semmi. Se hír, se kémek. Duplán ideges volt emiatt. Egyrészt a lány, másrészt az emberei, társai, sárkányaik miatt. Ezért is van itt. Nem teszi többé kockára mások életét. Ha rendesen el akarsz intézni, akkor azt magad csináld, ne hagyd másra a piszkos melót.
Ma van két hete, hogy dagorlad határát átlépték. Igen, lépték, mert gyalogszerrel tudtak csak közlekedni abban a nyomorult bozótos erdőben. Akkor és utoljára kelt át azon az erdőn, fogadta meg. ki nem állhatja a csalánt.
Frandor gondolatai zavarják meg a gondolataiban: *
~ Nézd...!~
* És tényleg, pont felettük hasítják a levegőt. Ott vannak, Narwyn és Akira. Azazhogy... hogy az a... mondana elég cifra dolgokat.*

* Tudta, mit kell tennie, még ha oly hihetetlenül is hangzik is. Az is lehet, hogy ösztönös volt. Frandor, mintha csak olvasna a a gondolataiban (mintha?! még szép, hogy olvas!) azonnal a föld felé vette az irányt, hatalmas testével zuhanórepülésbe kezdett. Az igazság az, hogy olyan jól ismerik egymást, hogy már gondolni sem kell semmire. És akármennyire ellenszenves sárkányának valaki, attól még... hát...
Oké, azt nem mondhatja, hogy egy sárkánynak meglágyul a szíve. Inkább csak arról van szó, hogy a lovasára van tekintettel. De nagyon. Éppen ezért szereti annyira. Mert neki a családja és minden egyéb egy személyben: Frandor. Mondják, hogy a szeretet veszélyes. A szeretet elvakulttá tesz. A szeretet megöl. És... nem is vitatkozhat ezzel a ténnyel. Mégis, ő most itt van, mert van itt valami, amit ő is, és Frandor is tud, de a sárkány nem akar elfogadni. De (és ez a legszebb)- nem áll az útjába.
Nem tud elveszíteni valamit, ami soha nem volt az övé. Neki éppen ezért fájna a veszteség, mert nem az övé. A szeretet birtokolni akar. Ő szeretni...*
A nagy sebesség ellenére puhán, hangtalanul érnek talajt.
Leugrik Frandor hátáról, közben gyengéden végigsimítja a nyakát, ahogy elfut mellette. Narwyn... probléma lehet, ha nem engedi oda a lányhoz... De nem, a sárkány készségesen félreáll, de azért a szemét rajta tartja. Ő pedig cserébe fejet hajt előtte. Ennyi tisztelet kijár, de aztán minden figyelmét Akirának szenteli, ahogy ott fekszik, véresen, alig-alig élve... amire gondolnia sem szabad. Csak Frandor tudhatja a gondolatait, akitől egy pillanatra sem zárja el az elméjét, mintegy támaszként.
- Kirara, Kirara... én vagyok. Alex. Hallasz engem?
* Hangja erősen, minden érzelem nélkül csendül. Gyakorlottan érinti meg a lány arcát, hajol fölé... alig- alig lélegzik, és a pulzusa is borzasztóan lassú. De él. Folyamatosan beszél hozzá. Hátha...*
- Te lány, mit tettél...? Most nézd meg magad, merő kosz vagy! Legalább a szemedet nyisd ki, nehogy eszméletlenül mert heverészni itt, amíg beszélek hozzád! Igen, hozzád, te agyament csajszi! Hogy kapargatlak össze, ilyen állapotban?! És még rakjalak is össze... chh! (...) - Hogy tehetted ezt magaddal? (Velem?!) -*szól, kissé halkabban, szinte csak magának... Közben átkutatja a lány ruházatát is, végig, milyen sebei vannak. Hát... nem valami biztató a helyzet. A számtalan külső sérülés mellett nem is mer arra gondolni, hogy nézhet ki belül...*

*Valaki jön...talán...de nem, ez valaki más lesz...csak nem Ő?...De bizony, de miért is kezd hevesebben verni a szíve? Ottfelejtette a sárkányszemet amit tőlle kapott....még akkor,... a sziklánál. Megérinti...hát tényleg eljött?! Sírni akart...úgy istenigazából bőgni ahogyan kell, de nem ment, nem jött könny a szemére... most mi legyen? Olyan hallkan hallja a szavakat. Az Ő szavait, pedig hát,... szeretné hallani, nagyon szeretné...Megvan! Tisztán hallotta, hogy nyissa ki a szemét. Úgy tesz, lassan, vontatottan, erején felül cselekszik. Épp rámerednek azok a szép kék szemek...."Gyönyörű szemed van" ... jut eszébe az a nap mikor megcsókolta a srác. Milyen más lett azóta, de még ugyanaz...jajj csak ne legyen másmilyen. Neki azaz Alex kell, akit megismert....de miért is gondolkozik így? Hiszen nem akart a fiútól semmit! ... vagy talán mégis?! Nem akarta, de megtörtént, és most mindent akar, mindent egyszerre de elősszőr is azt, hogy bocsásson meg... szóra nyija a száját, és nagy levegőt vesz.*
-Ölelj át...úgy ahogy akkor.
*A sziklán történtekre gondolt. Hangja a távolból szólt a sárkánylovashoz és akarat, élni akarás és csügeddtség furcsa keveréke szólallt meg benne. Érezni szerette volna a fiú melegét, ahogy rádőll, habár fejében az elmúlt napok eseményei kavarogtak. Az amit apjáról hallott, a csata és az ahogy végezte...mégis mi haszna, mi értelme volt ennek? Nincs múltja. Bele kellene hát törődjön? Nem, ő nem alkuszik meg...de így jövője sem lesz. Egyedül marad örökre.*
-Szoríts kérlek.
*Egyedül, elzárva a világtól, benne a világban.*
~Érezni akarom, hogy még élek.
*Elmondja-e neki ami eddig vele történt? Nem. Úgyis meghall, ha nem ma, akkor holnap, tisztában volt a sérüléseivel, és tudta azt is, hogy még sárkányháton sem jutnak ki ebből az elátkozott helyből egykönnyen. Az napokba tellne még. Talán percei vannak még hátra, és azt úgy akarta eltölteni, ahogy nem élt. Szeretve...*

* Ez az! Kinyitotta a szemét! Felfoghatatlan megkönnyebbülést érez, amint a lány elkezdi megemelni a szemhéjait. Érzi az izmain az erőfeszítéseket, amiket megtesz ezért az apró mozdulatért. Ha alig-alig is, de eszméleténél van, és most csak ez számít. Bár legszívesebben átölelné, magához szorítaná, és soha el nem engedné, nem teszi. Soha nem tette. Csak a lányra kell nézni, és kész, megvan az ok. Egy apró mozdulattal is kárt tehet benne. Ismételten kirázza a hideg, amikor arra gondol, hogy nézhet ki most belül...
Inkább a lány horzsolásokkal teli arcára simítja a kezét, és mélyen a szemébe néz.*
- Maradj velem!
* Aztán óvatosan, ahogy csak teheti, felnyalábolja és megemeli a pihekönnyű testet. A kardjáról sem feledkezik meg... nem is lehetne... Lassan teszi meg a lépéseket. Egyet-egyet. Még véletlenül sem tesz semmit hirtelen, gyorsan. Bár már Elronban lenne, szán időt arra, hogy megálljon Narwyn előtt.*
- El kell vinnem. Elroanba repülünk, az ispotály kettes tornyába viszem. És még valami... -*szól hozzá ismét, mikor már Frandor felé venné az irányt. De nem mer megfordulni, nehogy kárt tegyen a lányban.*- Tudom, hogy nehéz, de egy ideig ne érintkezz vele hosszabb ideig, mert a szervezete nem bírná el...
~ Feltéve, ha túléli -*teszi hozzá magában, Frandorral egyszerre felhangzó gondolatuk lidércnyomás-baljósan visszhangzik tovább a fejében... Van, amit nem lehet csak úgy elhessegetni.*
~ Szállj egyetlen sárkányom, és ezúttal ne kíméld az energiát. Élvezzük azt a száguldást!
* Még el is vigyorodik. Ő maga is a nyeregben van már, Akirát tartva a karjaiban, lába erősen a nyereghez szíjazva. Na igen, sajátos kis könnyűlovas újítások. Minden lovasnak megvan a maga kis trükkje.*
- Nehogy itt merj hagyni, Kirara! -*súgja a fülébe*- Ugyan ki mással osztanám meg a látványt, amikor Frandor olyan vak?!
* Nem viccel. Páratlan látvány, ahogy Dagorlad sötétjéből egyszer csak előtűnnek a felkelő nap sugarai, megszínezve a füstterhes eget, közeledve Evolyran földjéhez, egyre eloszlatva a baljós árnyakat...*

*Nem öleli meg, hiába kérleli. Újjabb sírógörcs fogja el. Megrázkódik, de könny nem jön ki a szemén, valahogy még eszméleténél marad. Minden erejével a fiúra koncentrál. Már nem nagyon érti amit mond, de látja,... ha homályosan is, de látja.*
~A szeme...szinte éget mikor rámnéz vele. Körülölel a melegségével és úgy érzem soha többé nem fogok fázni.
*Nem tud közelebb hajolni hozá, pedig ha tehetné... lassan felveszik. A karjához kötött kardot finoman emeli fel a fiú vele együtt. Majd Alex megáll. Nem érti mit mond, de nem hozzá beszél. Közben egyre az arcát, a haját figyeli. Mikor felültek Frandorra heves rosszúlllét fogta el. Hírtelen ólom nehézzé vált a feje. Nem bírta tartani és lecsuklott. Ekkor hajolt közelebb a férfi és a fülébe suttogta a bíztató szavakat. Újra felfigyel, és még elkapja a suhanásnyi mosolyt. Ő is szeretne mosolyogni, de nem megy. Újbóli melegség tölti el, és most hangosan hallja a szívét. Gyors ütemben egymás után dobbant. Nem érdekli.*
-Mondd mégegyszer... mond ki a nevem.
*Most látni akarja ahogy kimondja azt a nevet, amit csak ő mondhat ki. Senki más csak ő, és erről a névről csak ők ketten tudnak. Senki más. Aztán újra félelem fogta el.*
-Narwyn! Narwyn hol van?
*Halkan és homályosan ám annál élénkebben szólal fel.*

*Gondolataival nem nagyon zavarta Alexet. Tudta, hogy most nincs szükség, sem idő a felesleges locsogásra. Bár valójában a sárkány még mindig nem önszántából tette azt, amit tett. Nem. Alexért tette mindezt. Tudta, hogy ez fontos a lovasa számára. És persze az sem hagyta hidegen, hogy a lány már-már a halálán volt. Szó mi szó, nagyon ramatyul festett. És ez nem kifejezés. Frandor aggódó szemekkel pásztázta hát a területet, s közben igyekezett minél sebesebben repülni. Teljes erejéből csapdosott szárnyaival. Úgy szelték a levegőt, mint kés a vajat. Talán ilyen gyorsan még sosem repültek, mint most. A sárkányt ilyenkor semmi nem tudja zavarni. Vagyis majdnem semmi. Egyedül a hátán utazók diskurálása zavarta. Persze nem azért, mert annyira érzéketlen, faragatlan tuskó lett volna. Nem. Csupán neki csend kell a koncentráláshoz és ahhoz, hogy mindent azonnal észre tudjon venni, s adott esetben kikerülni, stb. A lényeg az, hogy nagyon mocorogtak a hátán, s ráadásul még hozzájött a kis duma is. S ez persze nem nagyon tetszett Frandornak. De most az egyszer megpróbált nem beszólogatni, hanem szépen, illedelmesen megkérni lovasát. Az már más dolog, hogy ez most ebben a nagy sietségben nem pont úgy sikerült, ahogy azt a sárkány szerette volna.*
~Alex! Mondd meg a kis barátnődnek, hogy most ne a sárkányát keresgélje! Örüljön, hogy van egy másik meg egy lovas, aki most épp igyekszik megmenteni az életét. És ha lehet, maradjatok csendben, különben...~
*Ekkor egy hirtelen lökés balról jócskán lelassította őket. Frandor hatalmasat üvöltve húzódott el az előbb még láthatatlan sziklafal mellől. Jól lehorzsolta a bal szárnyát, s egy kicsit az oldalát is. Néhány helyen vérzett is, de ez nem akadályozta abban, hogy tartsa az eddigi tempót.*
~Látod?! Ha nem tudok odafigyelni kellően, az ilyenek sajnos telibe kapnak. S ha nem vagyok elég éber, akkor minhárman felkenődhetünk az egyik ilyen sziklafalra... Úgyhogy ha lehet, csendet kérnék!~
*Kissé meg volt sértődve. Annak ellenére, hogy az előbbi az csakis az ő figyelmetlenségéből fakadt. Persze ezt ő is tudta jól. De most nem volt idő ilyen csip-csup dolgokkal foglalkozni. Repült tovább, ahogy csak bírta. Közben oda-odafigyelgetett a két utasára, s tanácsokkal látta el őket Alexen keresztül. Végül is egészen jól haladtak már, mikor hirtelen valami természetellenes akadály állta útjukat. Frandor megpróbálta időben kikerülni, de nem sikerült. Egyenesen nekirepültek, teljes erőből. Alex és a lány ennek következtében leestek a sárkány hátáról. Frandor pedig egy pillanatnyi eszméletvesztést követően meg sem nézve, mivel ütköztek, a két zuhanó test felé vette az irányt. Jól behúzta szrányait, amikből már néhány helyen szabályosan folyt a vér. De most nem volt idő ezzel foglalkozni. Alex és a lány egyre csak zuhantak és zuhantak. Frandor pedig igyekezett alájuk repülni. Minden erejét, s tudását bevetette. Szükség is volt rá. Már-már azt hitte, nem fog időben alájuk érni, de úgy húsz méterrel a földfelszín felett sikerült alájuk kerülnie. Nem lehetett kényelmes landolás a sárkány kemény páncélján, de legalább épségben voltak.
Vagy mégsem? A legfőbb kérdés az, hogy mi volt az, ami útjukat állta és Alexék rendben vannak-e?*

//Bocsi, hogy csak most írtam. pale

És remélem, hogy nem lett túl ramaty. De ha mégis, akkor szóljatok és átírom. Wink

//

- Sss... ne beszélj.
* Halkan, ugyanakkor ellenvetést nem tűrve beszél. Általában csak akkor üti meg ezt a hangnemet, ha a tekintélyét kell érzékeltetnie(vagy ha Frandor rossz fát tett a tűzre), de most nem erről van szó.*
~ Bocsi, egy mukkor sem fogsz hallani tőlünk, drágaságom...
* Ám ekkor oldalról egy fránya légáramlat úgy megtaszítja őket, hogy nemcsak ők, de maga a sárkány is hajszál híján felkenődik egy sziklafalra. Önkéntelenül is az jut eszébe, amikor régen a sárkányával egy fogadó ablakából elcsenték a palacsintákat és...
De most nem ez a lényeg. Ez nem az a helyzet, ahol nevetni kell.*
~ Frandor, jól vagy? Érzem, hogy megsebesültél, de nem tudok semmit tenni, ahhoz le kell szállnunk. Csak tarts ki amíg....
* Már nem tudta befejezni, mert észrevette azt, amit a sárkánya is. Volt... valami... előttük. Az idő mintha ólomlábakon járna, lelassult, és a pillanatról pillanatra érzékelte, amint tudatossá válik a felismerés: nem tudják kikerülni. Csak arra volt ideje, hogy Akirát magához szorítsa, és megkapaszkodjon a nyeregben és....
Nem volt elég. Akirával a karjában zuhan, csak zuhan, egyre gyorsabban...*
~ Frandor~
* Csak erre a sóhajra futotta. De ő bízott benne. Jobban, mint bárki másban, és szó szerint az életét is rábízta, rábízza és rábízná bármikor. Úgy irányította az esést, hogy amikor Frandor alájuk repül, a lehető legjobban tompítsa az esést. Míg baljával Akirát tartja (aki meglehetősen rossz állapotban van.... vagy valami hasonló), bal kézzel megkapaszkodik egy kiálló tüskében. Nagyobb volt a becsapódás, mint várta. De elég ereje van ahhoz, hogy ülő helyzetbe tornássza magát, és eljusson a nyeregig. Ott aztán al első dolga, hogy beszíjazza a lábát...
Várjunk csak.
Hiszen ő bebiztosította magát. A lába stabilan...
A bőrszíjak elvágva. Mintha pengével metszették volna. *
~ Hogyan...?!~

*Rászólnak*
-De Narwyn!...
*Ám egy kisebb ütközésnél majdnem lezuhantak. Ezután mély hallgatásba burkolózott. Lehunyta a szemét, most sokkal békésebb volt minden, mintha nem is Dagorlad peremét szellnék hanem Elroan felhőit. Sosem ült sárkányon még, mégsem volt magával ragadó érzés. Dehát miért? Hajdan Narwyn előtt még annyira szerette volna megismerni milyen az égen cikázni mint a madarak. Most viszont egy egész különös érzés uralta el. Elengedte magát, így sokkal könnyebb volt elviselni a vissza-vissza térő fájdalmakat. Átadta magát a megadásnak. Percről percre jobb volt, és ezzel egyidőben halványabb is az érzés minden iránt. Elhalkult benne a fájdalom, s nem maradt utánna más csak az üresség, mely húzta magával egyre lejjebb ki tudja hova. Nem érzett semmit, sem fájdalmat sem kedves szót. Nem érezte hogy magához szorítja a lovas. Ahogy elkapja és nem engedi. Nem érzete a szíve dobogást amit pedig annyira szeretett volna...körülölelte a sötétség. Az érzelemnélküli állapot.*

* Egyre messzebb és messzebb távolodtak el Dagorlad földjétől, és ezt a környezet is mutatja: nem kell bonyolult dologra gondolni, csupán egyre; fényre. Mindennek ellenére, nem felhőtlenül boldog, mint az ég.
Frandor csúnyán megsérült, a lányról... hát, róla ne is beszéljünk.*
- Már csak egy kicsit tartsatok ki...
* Lassan, szinte végtelennek tűnő ideig repülnek, de azért biztosan maguk mögött hagyva a sötétséget. Ellenben ő egyre aggodalmasabban pillantgat a karjaiban ernyedten fekvő testre. Bármilyen optimista, most csak egyre tud gondolni: nem fogja kibírni.
Valami iszonyúan nyomja a hasát. Mivel Frandor viszonylag zökkenőmentesen suhan együtt egy légáramlattal, megkockáztatja, és odanyúl: Akira táskája a tettes. Hirtelen ötlettől vezérelve belekukkant.... Semmi, csak pár pergamen, stb. és... és egy fiola. Egy fiola, benne sűrű, semmivel össze nem téveszthető folyadékkal.
Ha ez nem mázli, akkor nem tudja, hogy mi az.*
- Jól van kislány, figyel rám... ezt most be kell termelned...
* Valahogyan sikerül kihúznia az üveg dugóját, és Akira szájába folyatnia az adagot. Becsukja a lány száját, ám eszméletlen állapotában nem tudja nyelésre késztetni, csak annyit tehet, hogy előretolja az állkapcsát, hogy lefolyjon a torkán a folyadék, ne akadályozza a nyelve.*
- Gyerünk...

Tárgy: Re: 4. Temető Pént. Nov. 05 2010, 22:06

*Végül is kiderült, hogy semmi olyan nem volt az útjukban, ami túl sokáig fenn tudta volna tartani őket. két utas is úgy tűnt, jól van. Frandor ezt egy hatalmas "sóhajjal" nyugtázta. Próbált minél erősebben koncentrálni. Tudta, hogy nem hibázhat többet. Talán már így is túl sok időt vesztettek miatta, s nem érnek oda időben.*
~Utálom, amikor ilyen messze eljövünk otthonról. Mindig ilyenkor történik valami nagyobb baj...~
*Közben sikeresen kikerült egy nagyobb darab sziklát, ami épp az útjukat állta. Miközben a sárkány hátán Alex igyekezett megmenteni a lányt, Frandor hirtelen megremegett. Egész teste reszketett a fájdalomtól. Sebei még jobban vérezni kezdtek. Pedig már közeledtek Elroan-hoz. Már alig kell valamit kibírnia. De mi lesz, ha mégsem képes lerepülni a hátralévő távot?*
~Alex! Nem bírom már sokáig! Szükségem van a segítségedre, hogy épségben hazaérjünk. Kérlek, segíts!~
*Eközben lejjebb ereszkedtek. Messziről mintha odalátszott volna Elroan. Bár az is lehet, hogy csupán egy látomás volt az... Mindenesetre Frandor mindent beleadott. Tudta, hogy most nem adhatja fel. Végig kell csinálnia! Még ha maradandó sérülést is szerez közben. Érezte, hogy szrányai már nagyon nehezen bírják. Megerőltető volt számára minden egyes szárnylendítés. Kétségbeesetten fordult újból Alexhez.*
~Kérlek, Alex! Csak egy kis segítségre lenne szükségem. Mindjárt ott vagyunk. Mindjárt...~
*Ekkor már nem bírta tovább. Utolsó szárnycsapása már nem volt elég erős ahhoz, hogy a megfelelő magasságban tartsa őket. Szép lassan elkezdtek lefelé zuhanni...*

» 08. Temető