1. Tolmen erdő

*Mosolyogva ült ott a tűz fényében. Ared arca olyan volt, mintha valamiféle maszk lenne rajta. Arcának egyik része világos csíkokkal volt teli, amiket a tűz fényének köszönhetett. Másik fele pedig inkább sötét volt, de kicsit sem rideg. Biztató volt az is, mint minden más kis apróság, amivel kedveskedhetnek egymásnak. Zothar felhúzta a térdeit, majd átkarolva őket kis időre lehunyta szemeit. ~Nos, itt az idő...érzem....hamarosan muszáj lesz......nem kellene tovább halogassam.~ De ekkor Ared elmesélte röviden és tömören élete eddigi "történéseit". A férfi csodálkozva pillantott a lányra. Nem gondolta volna, hogy Ared, aki mindig is nagyon jólneveltnek és illedelmesnek mutatkozott, a fák és növények között nevelkedett. Zothar alig bírt szóhoz jutni. De végül mégis sikerült kipréselni magából szavakat.*
-Nos, erre nem számítottam. Hogy az erdőben nőttél fel.....nos, meg kell mondjam, most megdöbbentettél. De nem kicsit! Persze nem rossz értelemben. És ha megbocsátasz, akkor megkérdezném, hogy honnan származol? Mert nem meséltél még róla. Ha jobban belegondolok, még alig ismerjük egymást.
*Kínos mosoly ült ki arcára. Nem igazán tudta, hogy most mit is kellene mondania. De látta, hogy Ared is egészen el van pirulva, így egy kicsit engedett a feszültségből. ~Nos, úgy tűnik, nem csak én vagyok ennyire zavarban. Szegény éppen kitárja nekem legféltettebb kincseit,én meg makagok itt meg kérdezősködök!~ Szidta magát. Úgy vélte, rosszul cselekedett, mikor az előbbi szavakat kipréselte magából. Nem találta ahhoz méltónak őket, hogy Aredhez szóljon velük. De ekkor eszébe jutott az, hogy míg Ared gondolkodik, hogy elmondja-e, addig ő is mesélhetne magáról. Bár nem tudna sokat. Múltját köd és homály fedi. S lány szemeibe nézve lassan belekezdett.*
-Tudod, én egy nemesi családban nevelkedtem. De nem nagyon kedveltem. Mindenki felől nagy volt az elvárás. Én ezt nem bírtam. Mindenki szinte ugyanolyan volt, fura szabályok voltak....ne csináld ezt, nme csináld azt! Ezt miért nem csinálod? És tudod, ezt egy idő után megunja az ember. Én mondjuk elég későn. De még mindig időben. Azóta, amióta eljöttem onnan, sokkal felszabadultabb és boldogabb vagyok. Főleg, mióta veled találkoztam...
*Halkult el, s egy kis pír is megjelent az arcán. Ha ebben a pillanatban varázsolnia kellett volna, még lehet, hogy azt sem tudott volna a szégyentől. Pedig nem volt mit szégyellni. Az érzéseket sosem kell...*

*Ared elpirult még jobban Zothar utolsó mondatát hallva, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy a férfi is hasonló környezetből érkezett, hangosan felkacagott.*
- Így sokkal könnyebb. Az erdő csak az egyik része az életemnek ugyanis. Tulajdonképpen hasonló környezetből jöttünk. Az én hazám Narmonór, a Farkasföld. Apám Telithrandir nagyúr, akinek én a legkisebb gyermeke vagyok, az egyetlen lány. az ő szemében viszont a lánygyermek a gyengeség jele, így amikor megszülettem, édesanyámmal együtt az egyik kis hegyi kastélyába küldött, a nyugati erdőség szívébe. Ott nőttem fel, az erdőben, de ezt már tudod. Amikor anyám meghalt, apám a palotába vitetett, úgyhogy az általad említett korlátokból és szigorú szabályokból nekem is kijutott. Nálunk a nők amolyan kellékek: lehet őket mutogatni, dícsérni a szépségüket, de túl sok szavuk nem lehet. Igazán apámat sem ismertem meg, inkább a bátyáimmal bszélgettünk. Amikor fényderült arra, hogy rendelkezem a mágia erejével, apám az udvari varázslójára bízott; Isqua komolyan vette a tanításomat, sokat tanultam tőle a mágia természetéről. Alig jutott időm arra, hogy ki-kiszaladjak egy kicsit a szabadba, s így aztán későn vettem észre, hogy amíg a tanulmányaim és a kötelességeim lefoglalták az időmet, szinte észrevétlenül betették a lábukat a világunkba a sötét lovagok. Apám lepaktált velük, s bár én próbáltam ellenállni, később nem volt más választásom, csak a menekülés... így kerültem Álomfalvára, ahol erdőkerülőként éltem. Aztán pedig idevetett a sors, jobban mondva egy sárkány. És találkoztam veled... Azt hiszem, megérte.-
*Fejezte be halkan a mondókáját Ared, és kiöntötte a teát két bögrébe. Zothar felé nyújtotta az egyiket, remélve, hogy a férfi nem veszi észre a kezének a remegését.*

*Teljes odafigyeléssel hallgatta Aredet. Különös volt, hogy szinte majdnem ugyanolyan volt a történetük. Természetesen voltak szembetűnő különbségek is, de ennek ellenére a hasonlóságok is elég gyakran észrevehetőek voltak. Zothar bólintott egyet, majd így szólt.*
-Nos, igen. A szabályok azok már csak szabályok. Mindig is utáltam őket....
*Itt nevetett egy kicsit, majd a felé nyújtott teára szegeződött a tekintete. Aztán pár pillanat múlva már nyúlt is érte. Ahogy ujjaival körülfonta a bögrét, megérintette Aredhel ujjainak selymes bőrét. Az érintés olyan volt,mintha égetné valami a bőrüket. Csak úgy izzott a levegő körülöttük. De Zothar még mindig nem csinált semmit sem. Még jobban elpirulva elvette a bögrét, majd hamarosan ki is itta a tartalmát. Nagyon jól esett neki. Ezt jelezte is Ared felé.*
-Mmmm, ez nagyon finom volt! Köszönöm szépen, Ared!
*A lányra mosolygott, majd a lassan előbúvó csillagokra emelte tekintetét. Igazi romantikus éjszakának néznek elébe. És Zothar tudta, hogy ennél alkalmasabb pilanat nem lesz érzelmei kitárására. Így hát nagy levegőt vett, közelebb húzódott a lányhoz, majd óvatosan megérintve a kezét belekezdett.*
-Ared.....nekem muszáj elmondjak valamit. Amióta találkoztunk, azóta érzem itt egbelül, hogy valami különleges kötelék fűz hozzád. Ezt először nem vettem nagyon figyelembe, hiszen alig ismertelek...De aztán egyre többet tudtam meg rólad,egyre többet beszélgettünk. Aztán eljött a búcsú ideje. Hidd el, hogy nagyon fájt a szívem amiatt, hogy el kell hagynunk egymást. És aztán az elkövetkezendő hetekben pedig szinte csak szenvedtem. Hiányoztál, Ared! Nagyon is! És most végre ismét találkoztunk...Tudod, elgondolkoztama dolgokon, ameddig nem láttuk egymást. És én biztos vagyok benne...nem! Tudom, hogy szeretlek! Teljes szívemből Aredhel! Szeretlek!
*Azzal másik kezével a lány állát felemelte, s lassan közelített felé ajkaival. Egy pillaantig habozott, de látván, hogy Ared sem ellenkezik, megcsókolta. Nagyon kellemes érzés volt. El sem akarta engedni a lányt, annyira jólesett neki a csók. Hosszú percekig maradtak így ajkaik, egybeforrva...*

*Ared teljesen beleszédült a csókba, mintha nem is a szájával tenné, hanem az egész lelkével. Olyan finoman, szépen és olyan természetesen jött ez az egész, s bár a lány alapvetően zárkózott volt, nem érezte, hogy nem helyénvaló, amit tesznek. Amikor nagy nehezen elszakadtak az ajkaik egymástól, Ared Zotharra emelte a szemeit és nézte, csak nézte a nemes vonású férfiarcot. Majd lassan felemelte a kezét és ujjai hegyével végigsimított a férfi homlokán.*
-Ninya órë ëalda. A sors döntése volt, hogy mikor találkozunk újra, és én nagyon reménykedtem abban, hogy talán hamar lesz ez a találkozás.-
*Sóhajtott egy aprót, majd ismét belemerült Zothar szemeibe. A tűz fényénél olyan időtlennek és boldognak tűnt ez a pillanat, és Ared nagyon félt attól, hogy elmúlik. Szerette volna még sokáig tartóztatni az érzést és a boldogságát.*
-Nem hittem volna, hogy valaha is fogok ilyesmit érezni.-

*A csók után különös boldogság fogta el a férfit. Mintha nem is e világonl enne, hanem már a Mennyországban. Ared gyengéd érintései és kellemes szavai csak úgy felborzolták Zothar jókedvét. Örömittasan mosolygott, s hallgatta a lányt. Helyeslően bólintott, majd mikor a lány a szemeibe nézett, ismét mosolyogni kezdett.*
-Hidd el, hogy én sem.....de ennél jobb nincs is a világon! Remélem, hogy nem cselekszünk rosszat. Bár érzéseim azt mondják, nem....de némi kis kétely mégis bujkál bennem...
*Kezeivel átkarolta a lányt, majd ismét megcsókolta. Ez már rövidebb volt, mint az előző, de annál szenvedélyesebb. Zothar alig bírta megállni, hogy ott helyben ne teperje le Aredet. De tisztában volt azzal, hogy nem illik. Így tűrtőztette magát. Eleresztve a lányt, így szólt.*
-Azt hiszem, hogy most megkönnyebültem...de nagyon! Ezt már régóta el szerettem volna mondani....és már szinte kínzott. Pedig volt rá lehetőségem....Csak, valahogy nem ment. De végül csak kinyögtem..igaz?
*Mosolyogva elfésülte ujjaival Ared szemébe lógó tincseit, s vágyakozó tekintettel nézett a szemeibe.*

-Igen. Tudod, néha nehéz az embernek az érzéseiről beszélni. Olyankor kitárja a lelkét, önzetlenül és tisztán. Ritka pillanatok ezek.-
*Boldogan fészkelte elé magát Zothar karjaiban és lusta boldogsággal nézte a tüzet. Csendben töltöttek pár percet, mígnem Ared, megtörte a csendet.*
-Legszívesebben tűzijátékot rendeznék, annyira jó most... Tényleg, tűzijáték... Hogyan kerültél kapcsolatba az elemi mágiával? Nagyon tetszik a tüzed, és számomra a tűzmágia annyira elérhetetlennek tűnik... Azaz most már nem annyira.-
*Mosolygott ravaszkásan, és előszedte a batyuból a barackokat.*

*Csak mosolygott Ared azon ötletén, hogy tüzijátékot szeretne csinálni. Legfőképpen azért, mert Zothar bármikor képes lett volna rá. De nem szólt semmit. Inkább a kérdésre válaszolt.*
-Nos, hogy hogyan kerültem vele kapcsolatba? Szerintem ez szinte egyértelmű. Tehát....ugye ez a szabályozás meg, hogy mindenki egyforma..ez volt a falunkban. És a vezetők használhatták csak a nagyon magas szintű mágiákat. Pedig voltak köztünk, kik képesek lettek volna rá. De nem engedték. Féltették a hatalmukat. Persze mi is féltünk tőlük, akik meg tudtuk csinálni a nehezebb igézeteket is. Pedig nem kellett volna. És én erre rá is jöttem. Örökké csak lázadtam és lázadtam...persze sikertelenül. No, és itt jött képbe a tűz. Ugye igen heves a vérmérsékletem éls szeretek lázadozni.....tehát praktikus volt atüzet választanom tanulásaim középpontjába. Na és persze érdekelt is a tűz. Ugyanis az egyik vezetőnket így győzték le..csak sajnos utána a legyőzője lépett a helyére és ugyanolyan diktátor lett belőle. De nekem persze nem voltak efféle hajlamaim....
*Mosolygott, miközben gyengéden simogatta és cirógatta Aredhel hasát. A barackokra tévedt tekintete, amiket a lány éppen kihalászott a tarisznyájából. De Zothar nem szólt semmit sem. Szép nyugodtan várt. Biztos volt benne, hogy ő is meg lesz kínálva.*

-Ez érdekes... pedig nem is tűnsz a számomra túl lázadozónak... Inkább megfontoltnak véltelek eddig.-
*Kivett a többi közül egy szép pirosas barackot és Zothar felé nyújtotta.*
-Persze csak ha szereted. Mármint a barackot... És ki az a rablóvezér, aki miatt folyton felhúzod a csuklyádat?-
*Ared is kiválasztott egy barackot, és jó nagyot harapott belé. Természetesen sikerült lecsöpögtetnie magát a levével, így aztán kissé röstelkedve törölgette az arcát.*
- Engem apám varázslója tanított. Ő is elemi mágus volt, de nem tudom, hogy sütötte ki, mihez van tehetségem... Az mindenesetre biztos, hogy a tűzzel nem boldogulok.-
*Mosolygott hozzá, majd elkezdett fészkelődni, hogy a tömlőből egy kis vízzel lemossa az arcát.*

-Nos, azért azóta vátoztam ám! Nem mostanában jöttem el otthonomból....már réges-régen...
*Egy pillanatig hallgatott, majd elvette a barackot, s mosolyogva beleharapott.*
-Hogyne szeretném! Főleg, ha tőled kapom!....És a rablóvezér történetesen az egyik legjobb gyerekkori barátom is egyben. Vagyis mondjam úgy, hogy az ikertestvérem?Mert bár külön külön családban nevelkedtünk, voltak, akik váltig állították, hogy egy és ugyanazon apától és anyától származunk. Csupán szétválasztottak minket. De erről most inkább ne beszéljünk...én tudok egy sokkalta jobb témát.
*Kacsintott, majd az arcát törölgető, s közben mesélő Ared nyakát kezdte el csókolgatni, miután ő már megette a barackot. Aztán mosolyogva így szólt.*
-Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de szerintem engem sikeresenmegszelidítettél....méghogy nem bánsz a tűzzel....ezért még meg kell büntesselek!
*Óvatosan a lány naykába harapott, majd feljebb tévedt ajkaival ismét Aredet csókolta. Egész lénye kívánta a nőt és a testét, de Zothar egy pillanatra megállva várt, hogy Ared tudja jelezni, ha nem akarja....Bár a férfi remélte, hogy nem ellenkezik majd...*

*Aredet
ismét elragadták az érzései amelyeket Zothar csókjai idéztek elő. Lehunyt
szemmel simult az ölelésbe, viszonozva a csókokat. Érezte ő is a sürgető
vágyat, s amíg Zothar habozott, Arednek is volt egy kis ideje végiggondolni a
dolgokat.*
~Jajjjajjj, mit is csinálok én itt? Szinte alig találkoztunk... de mintha egész
eddigi életemben rá vártam volna, mintha már életek hosszú sora óta ismerném...
és végül is megmondatm neki, hogy odaadtam a szívemet...~
*A lány lelkében megnyugodva mosolygott párás szemmel Zotharra.*
-Drága Zothar, a szelídítéshez nem értek. Magam vagyok a szelídség, de az
akaratomat nem kényszerítem senkire… legalábbis eddig még nem volt erre példa.-

*Ismét
megsimította a férfi homlokát, leheletfinoman, szinte alig érezhetően. Csendes
mosollyal figyelte Zothar szemeit, ajkát és súgva szólalt meg.*

-Milyen
büntetést eszeltél ki?-

*Órák óta kaptattak fölfelé az erdős emelkedőn, de még mindig nem érték el a tetejét. Formenya türelmetlen pillantást vetett a dombtetőre. Nem értette a dolgot. Ő nem ilyen végtelennek tűnő emelkedőre emlékezett. Ettől függetlenűl rendíthetetlen tempóban haladt tovább barna kancáján. Időnként oldalra pislantott a mellette haladó myrtére.*
- Milyen volt Carme földje? *kérdezte hirtelen a mágusnő* - De, ha még nem szeretnél beszélni róla, én megértem. Hiszen elvesztetted az otthonodat. Tudom, milyen elveszíteni azt, ami fontos nekünk. Vagy, aki fontos neünk... Csak tudod, már sokat hallottam jártomban tengerentúli hazátokról.
*Tovább nem beszélt, csak várt, hátha lesz kedve mesélni othonáról a lánynak.*

*Egészen más volt az út eddig, mint gondolta. De Formenya közel semvolt olyan beszédes, mint gondolta. Pedig Myl szívesen diskurált volna bármiről. De ha nem,akkor nem. ~Jól van Arduinna...~ Dicsérte meg lovát magában, amiért ilyen jól bírta a strapát. Még sosem utazott vele ilyen terepen. De a ló bírta a tempót, amit Formenya hátasa diktált. Ennek nagyon örült a myrte. Már épp adott volna neki egy puszit is, mikor a mellette lévő ráékérdezette gy olyan dologra, amiről Mylene újabban sosem beszélt szívesen. De készen volt arra, hogy meséljen valamennyit...ha nem is mindent. Nagyot sóhajtott, majd Formenyára pillantott.*
-Nos, Carme földje csodaszép..volt. Annál színesebb helyet még életedben nem láttál! Volt egy mező, ahol a tér közepén egy piramis volt, aminek a tetején egy illúziógömb állt. És és...volt ott egy gyönyörű folyómeder is! Ott éltem....ott volt a házam. No és persze a csodás Terragula erdeje....mindig aranyszínben pompázott az egész. No meg ott volt Ghalas Ghatis, a központ is. Ott oly gyönyörű házak épültek! De itt is szépek....csak azért mégis más...olyan otthontalan.....bár ez leginkább más miatt van.....
*Lehajtotta fejét, s úgy ügetett tovább lovával. Nem nagyon akarta előhozni Myrthar esetét. Bár ha a boszorkány felhozza, muszáj lesz neki...*

*Érdeklődő pillantásokkal hallgatta a lány rövid beszámolóját.*
- Piramis egy mező közepén, és egy illúziógömb fölötte? *értetlen pislogással bámult rá* - Mi haszna egy piramisnak, és egy gömbnek egy mezőn? Nem látom az összefüggést...
*Közben továbbra is fürkészte időnként az emelkedőt, amin még mindig fölfelé haladtak. Ezt már kezdte furcsállni. Már biztos volt benne, hogy nem volt ilyen nagy ez az emelkedő legutóbb, és nem hinné, hogy néhány év alatt ennyit változna ez az erdő. Megállította lovát, majd leszállva róla tüzetesen megnézett néhány bokrot, s még babrált is velük valamit. Aztán vsszaszállt a nyeregbe, és haladtak tovább.*
- Bocs a megállásért, csak kíváncsi voltam valamire... *adott rövidke magyarázatott előbbi tettére*

*Csak sóhajtott egyet, mert nem nagyon akaródzott neki most ecsetelni a dolgokat.*
-Ezt látni kellene...elmondani hiába mondanám. Úgy nem oly csodálatos.
*Azzal tovább haladtak, de Myl csak egyre rosszabbul érezte magát. Ismét előtörtek emlékei a régi hazáról és Myrtharról. ~Jaj, ne! Csak ezt ne! És pont most! A fene enné meg!~ Zsörtölődött.Erőt véve magán tovább ült a lovon, s ment Formenya után. Aztán megfékezte Arduinnát, mikor a másik is megállt sajátjával. Myl nem értette ezt az egészet és már éppen kérdezett volna,mikor megkapta a választ. Csak bólintott, azzal elindult tovább. Rosszekdve megmaradt ugyan, de már könynebben utazott és kerülgette azokat a fákat, amik vele szemben "jöttek".*
-Figyelj....én beteg vagyok..lelki beteg...és ez kihat a testemre is. Ha esetleg valami olyan történne velem, akkor tudod most már, hogy mi miatt van....Bár reménykedek, hogy nem fordul elő ilyen. Csak most egészen felkavartak az emlékek....Bocsánat!
*Már épp azon ügyködött, hogy eltüntesse magát. Nem akarta, hogy Formenya lássa sírni. De végül nem volt annyi ereje, hogy eltüntesse magát. Így megállván lovával leszállt róla, s egy fa tövébe letelepedve sírni kezdett.*
-Sa...sajnálom! De..ddd...e nem...nem....bírtam...ki.
*Könnyei csak hulltak, s hulltak.....Formenya lassan közeledni látszódott.*

*Együttérző pillantással irányította lovát Arduinna mellé. Halovány mosolya azért továbbra is ott bújkált ajkai szegletében.*
- Nincs miért bocsánatot kérned Mylene... A sírás nem rossz dolog. Segít felszabadítani a leket a nyomás alól, amit az érzéseink elfojtása okoz. Sírj csak nyugodtan...
*Megértőn fékezte meg újra hátasát, mivel Myl lova is megállt.*
- Néha segít, ha kibeszéljük magunkat... Én csak tudom... Már nem egyszer emésztettek engem is olyan emlékek, amiket soha nem kívánnék még az ellenségeimnek sem.
*beszéd közben újra leszállt a nyeregből, és a fák közti bokrokhoz sétált.*
- Sejtettem... *csak ennyit mondott, s már ki is húzta botját a nyereg mellől*

*Hallgatva Formenya hangját, kissé megnyugodott, de még mindig sírt.Myrthar képe még mindig ott lebegett lelki szemei előtt. ~Én ezt nem bírom ki.....el kell mondanom......~ Azzal erőt vett magán, s magába folytva a sírást lassan, remegő hangon így szólt.*
-Tudod, a szerelmem, Myrthar....szóval fogalmam sincs, mi történt vele. A csata óta nem láttam...az álomfalvi csata óta.....a hajókkal biztos nem jött el. És...és....kezdem azt hinni...hogy...szürnyű ezt mondani, de azt hiszem...hogy meghalt. Persze reménykedek még...csak ez a remény egyre halványabb és gyengébb lesz...nem tudom, meddig fogom így bírni, de az biztos, hogy nem sokáig.
*Aztán felnézett a boszorkányra, aki pedig botját tartva kezében állt ott előtte. Mylene nem értette, miért is van Formenya kezében a botja. ~Jobb lesz, ha megkérdezem....~*
-Formenya.....mit akarsz a botoddal? Látsz valamit? Vagy...nem értelek...
*Értetlenül nézett a másik arcába, miközben a háttérben a lovak egyre jobban megvadultak. Hangosan nyerítettek, s azon voltak, hogy elszökjenek. De Myl ezt nem hagyta annyiban. Kezét kinyújtotta feléjük, erősen koncentrált, majd egy szép, füves, napsütötte tájat vetített a két állat szeme elé. Azok megnyugodva halgattak el.*
-Ha a lovak is megijedtek, akkor ez nem lehet egy egyszerű kis dolog....
*Állt fel, s kérdőn nézett Formenyára.*

- A reményt... a reményt sosem szabad elveszíteni Mylene! Az hal meg utoljára. Ha utolsó lélegzetig hiszel abban, hogy szerelmed visszatér hozzád, akkor a világmindenségben automatikusan olyan erők lendülnek mozgásba, melyek feléd fogják sodorni őt, a vele történtek közepette. Csak hinni kell Mylene. Ennyi az egész.
*Tett pár lépést előrébb, mintha csak kíváncsiskodásból nézelődne, de közben éles szemei alapos vizslatással fürkészték az erdő szinte láthatatlan részeit. Aztán szeme sarkából meglátta az árnyként tovasurranó sötét alakot.
- Tudod, nem mindig alakulnak úgy a dolgok életünkben, ahogyan azt mi szeretnénk. Az istenek csupán a megmondhatói, hogy miért tűnnek el emberek, vagy miért kerülünk esetleg egy ravasz átverésbe. De az istenek jó útmutatók, s mindig küldenek jeleket, csak értelmezned kell őket. Így megtudhatod, Myrthar életben van-e még, vagy egy esetleges kellemetlenkedő alak rablási, vagy gyilkolási szándékát...
*Nem beszélt nyíltan, nem akarta elárulni megfigyelőjüknek, hogy már észlelte jelenlétét. Fülelt, s egy apró nesz vonta magára figyelmét. Akkor látta meg a nem is olyan távoli fa lombjában rejtőző, torz képű koboldot. Fanyar mosoly úszott keresztül a nő arcán, ahogy halkan duruzsolt valami igézetet. Botján a sárkányfej halovány fényjátékba kezdett. Az erdei avar fokozatosan lendült mozgásba. Egyre erőteljesebb széllökések kúsztak a fák levelei közé. Majd orkánként tombolva csapott le a szélroham egyetlen fára. A falevelek néma haláltusájuk után, lassan hullottak a földre. És nem érkeztek egyedül. Az ocsmány kobold nagy nyekkenéssel csapódott be Formenyáék közelében. A kobold forgatta szemeit kínjában, de mire lábra tornászta magát, már a mágusnő ott volt mellette, s az utolsó, amit látott az a felé suhintó varázsbot volt. Aztán elsötétült előtte minden.*
- Nos, azt hiszem, ma kiváltképp megérte az istenek jeleire figyelni... *mondta a boszorkány vigyorogva, miközben gyorsan megkötözte a koboldot* - Érdekel, hogy vajon miért járatott minket körbe-körbe ez a konold.

*Nem is volt az. Mylene ahogy kimondta a mondatot, elszabadult a pokol. Legalábbis ő így élte meg azt a pár pillanatot. Csak arra eszmélt fel, hogy Formenya a koboldot kötözi éppen. Fel sem fogta, hogy mi történt. Csak állt és nézett ott, mint egy újszülött csecsemő. Aztán végül összerakta a képeket, s végül rájött, hogy az a kobold szórakozott velük egészen idáig és most Formenya jól elintézte. Fejét fogva közeledett a nő felé. Erősen szédült és alig bírt megállni a lábán. Végül a boszorkányban megkapaszkodva így szólt.*
-Nem vagyok jól.....kérlek, segíts!
*Már-már a boszorkányt is lehőzta a földre, annyira kapaszkodott benne. Az ájulás keringette, de nem tudott ellene küzdeni. Lassan elernyedt testtel hullott a földre. Jó pár perc beletelt, míg eszméletlen volt, de aztán sikerült felébredni. Lassan kinyitotta szemeit, s megpillantota a mágusnő arcát. Halványan elmosolyodott, s halkan, erőtlenül így szólt.*
-Vizet.....egy kis vizet kérek! Siess!
*Alig várta, hogy ihasson végre. Nagyon szomjasnak érezte magát. És felelőtlennek is, hogy el mert jönni erre az útra, pedig tudta, hogy ez a leki teher könnyen kikészítheti. Bár mondjuk már voltak jó előjelek....De mindezekellenére is kiderült, hogy nem bírja a nagy sokkhatást....*

//Fagy Sad

//

//Ared...//

*Csak mosolygott és ravaszan így szólt.*
-Nos, azt hiszem, hogy ezt hamarosan megtudod....
*Azzal újból megcsókolta, s immáron nem habozott. Óvatosan benyúlt Ared felsője alá, s simogatni kezdte a kebleit, hogy aztán egyetlen gyors mozdulattal levegyeróla a felsőt. Ahogy levette róla, Zothar szorosan hozzábújt, hoyg a láyn ne fázzon. Bár biztos volt abban, hogy nem fázik. Ő is lekapta magáról a felsőt, s immáron a nadrágaikkal küzdött. De szerencsére Ared is segítségére sietett, így ha,arabb sikerült egymást megfosztani eme ruhadarabtól, mint gondolták volna. Zothar egyre csak csókolta Aredet, s lassan betakarta testével, szorosan hozzásimulva. Bőrük égett, ahogy összeért. Zothar alig bírt betelni a gyönyörrel. Heves csókok közepette vágyaikat kielégítve lassacskán lefeküdt Ared mellé. Teljesen megizzadt. De mosolygott. Mosolygott Aredre, s megfogta a kezét.*
-Nagyon szépen köszönöm! Isteni vagy! Szeretlek...
*Azzal ismét megcsókolta, s mosolyogva elkezdett játszani a lány hajával.*

*A lány teljesen elmerült az érzésekben és a férfi testében, és szerette volna, ha soha nem ér véget a pillanat. Zothar érintései és csókjai felkorbácsolták a vágyát és végül engedte magát elragadni. Beleszédült az ölelésbe, és amikor együtt elérték az érzékek birodalmának legszebb helyét, a szíve is beleremegett, éppúgy, mint a teste.
Kimerülten pihegett Zothar karjaiban, és élvezettel szívta be a férfi testének illatát. Kényelmesen elfészkelte magát az ölelésben, s amikor Zothar szavait meghallotta, egy apró könnycsepp gördült le az arcán.*
-Ezt még senki nem mondta nekem. Köszönöm.-
*Ábrándos arccal meredt a hamvadó tűzbe, majd felnézett a holdra. Szemében távoli csillagok fénye tükröződött vissza, és Ared halkan, szinte súgva mondta el Zotharnak a szerelmét.*
-Nekünk a jó már beteljesült,
Vágyaink tengere árad és apad,
Szerepeink lassan lebomlottak rólunk,
Bőrünkhöz bűncsepp többé nem tapad.-

*Ared szavai aig voltak hallhatóak, mégis úgy simogatták Zothar füleit, mintha kezük lenne. A mágus elégedett mosollyal nyugtázta a dolgot. Ahogy Ared a szemébe nézett....az maga volt a menny. ~Olyan gyönyörű szemei vannak! És az egész lány egy gyönyörűség! Szerencsés vagyok, hogy szeret engem....~ Azzal végigsimított a lány homlokán, s szerelmes tekintettel hallgatta végig a versikét. Szemei örömkönnyekkel teltek meg. Még meg is kellett törölje őket, nehogy megnedvesítse a forró testüket...ami persze már így is nedves volt az izzadságtól, de ez más volt. Zothar megához szorította Aredet és így szólt.*
-Hidd el, hogy ez szívből szólt! És ahogy hallottam, a tiéd is...Gyönyörű vers. Szeretlek! De most már lassan aludnunk kellene.....
*Azzal óvatosan felllt, eloltotta a tüzet, majd a pokrócot magával víve betakarta kedvesét, majd ő is bebújt, s engedte visszafészkelni Aredet az előbbi helyére. Zothar még egy darabig nyitott szemekkel feküdt, s cirógatta Ared hasát.*
-Jó éjt!
*Suttogta végül a fekete éjszakába, majd egy csókot nyomva Ared ajkaira, lassan lehunyta szemeit, s mély álomba merült, melynél szebbet még sosem élt meg ezidáig...*

//Nagyon szépen köszönöm a játékot! //

*Riel sétált ki az erdőbe, hiszen pár hetet nélüközni kellett a lányt a lába miatt.Bár még biceg de már tud menni.Leül egy fához és nézelődik körbe.*
~ Kíváncsi vagyok, hogy az a félnótás Aldo életben maradt e a dzsungelben.Kicsit aggódok miatta, bár nem tudom minek.Ő is biztos nem aggódna.*néz maga elé és tűnődik tovább.*

*Már reggel óta a birodalom különböző helyein bolyong. Mostanában inkább ismerkedik a természettel, mint a lakókkal...ritkán van ilyen, de magányra vágyik. Gondolatait fejéből elhessegteti, s csak úgy megy mindenfele, magában dúdolgatva. Az erdő fái között járkálva hirtelen egy fa tövében ülő alakra lesz figyelmes. Lépteit lelassítja, oldalból közeledik, de csak annyira, hogy megnézze magának az idegent.*
~Ez nem lehet igaz! Már megint ő. Mit kereshet itt?...Vajon egyedül van?~
*Egy pillanatra megáll gondolkozik, hogy közelebb menjen-e a lányhoz, de végül is úgy dönt, hogy jobb, ha mihamarább távozik e helyről, mielőtt még holmi szócsaták kezdődnek el közte és az elf lány között. Meg is fordul, hogy távozzék, de nem elég óvatos és egy száraz gallyra lép rá, melynek roppanása természetesen felveri az erdő csendjét egy másodpercre.*
~Remek! Remélem nem vett észre.~

*Riel figyelmes lesz a zajra és nagyon jól emlékszik, hogy Aldo múltkor sem volt a legjobb lopakodó művész, így gondol egyet.*
~ Ha ő akkor jó, ha nem akkor így jártam.*
*Aztán így szól.*
- Szia Aldo.Látom élsz még.*de nem néz rá, mert lehet nem ő az.Nem teljesen biztos a dolgában.*
- Miért kerülsz? Bár van sejtésem.*és elmosolyodik.*
~ Ha tudná, hogy igazából kedvelem, csak néha idegesít.*kuncog tovább.*

*Vár egy kis ideig az ág reccsenése után, de mivel hangot nem hall hátulról, ezért indulna is tovább. Két lépés még, amit tesz aztán megdermed. Nem nehéz kitalálni mitől, Riel észrevette. Lassan megfordul majd odamegy hozzá.*
-Szia...Riel, örülök, hogy látlak.
~És mégjobban örülnék, ha nem látnálak...~
-Hogy kerülnélek téged? Á, ugyan, ne érts félre, láttam , hogy te vagy itt, csak távolról úgy tűnt, mintha aludtál volna...ezért nem akartalak megzavarni.
*Mondja szemrebbenés nélkül, majd elhelyezkedik a földön Riel mellett.*
-Mégis mi volna a sejtésed?....már ha valóban kerülnélek...
*Tette hozzá miközben végignézett a lányon.*
~Ha nem emlékeztetne állandóan a múltra, ha nem hozná fel minden alkalommal Glorien emlékét....talán,....talán lehetne köztünk egy egyéjszakás kaland..~

-Talán az.*kezd bele*
- Hogy állandóan összeveszünk.Kössünk békét, ha már egyszer megmentettem az életed*mondja komolyan.*
- Nem szeretek haragban lenni senkivel. És veled meg főleg nem.*majd ránéz a férfira.*
- És mi járatban erre? Én szeretem az erdőt és annyira untam már magam.Tudod, a lábam miatt nem mászkálhattam.Bár még fáj egy kicsit, de ha egyszer nem bírtam..*itt sóhajt egyet.*
- Te hiszel a férfi nő közötti barátságban?*kérdezi és nem gondolja, hogy talán fején találta a szöget.Hiszen Aldo nem a barátságról híres...

*Kissé elmosolyodik, amikor meghallja, hogy Riel mentette meg az ő életét.*
-Figyelj, már a dzsungelben is mondtad, ugyanezt...tegyük fel, hogy elhiszem, de ha így is van, akkor is csak rendezted a számlád...hiszen én is megmentettem a TE életedet, amikor kihúztalak a tengerből, nem is olyan rég.
*Nem érti, hogy miért mondja a lány, hogy vele főleg nem szeretne haragban lenni. Nem is foglalkozik sokat e kijelentéssel, azonban a következő kérdésre már felhúzza szemöldökét.*
-Nos, az én véleményem erről az, hogy barátság férfi és nő között soha nem is volt és nem is lehet. Kivéve azt az esetet, ha közeli rokonok...de akkor már nem baráti kapcsolatról beszélünk, hanem rokoni kapcsolatról. Tudod, hiába van az, hogy egy nő meg egy férfi már kisgyerekkoruk óta barátok és édestestvérekként szeretik egymást...elég mindössze egy olyan helyzet, egy enyhe kis elgyengülés, egy félreérthető tekintet, mozdulat...s hipp-hopp, a barátság ott landol az ágyban. Ilyen egyszerű az egész...bár megtörténhet, hogy egyik sem érez úgy a másik iránt, mindkettő barátjának érzi a másikat hosszú időn át...de a kísértés az olyan valami, aminek nem könnyű ellenállni bizonyos helyzetekben.
Remélem értesz.
*Ránéz a lányra, majd elmondja idejövetelének okát.*
-Csak úgy jártam mindenfele a szigeten, közben betévedtem ide az erdőbe is...akkor láttalak meg.

-Nos elég szomorú, hogy így gondolod.Bár mindenkinek megvan a saját véleménye.A tied is érdekes, de szerintem igen is van barátság férfi és nő között.És mi van akkor ha soha nem kívánják meg úgy egymást? és tényleg cak barátok.Nekem otthon volt ilyen barátom, csak azért mondom.*majd megrántja avállát.*
- És voltál szerelmes? A nővéremen kívűl.*teszi gyorsan hozzá.
- Mert én még nem.Vagyis nem tudom, hogy az vagyok e.Kérlek mondd el mit érez valaki ha szerelmes.Ared verzióját már hallottam, de egy férfiéra is kíváncsi vagyok.*Kicsit elfekszik és fejét a kezére támasztja és úgy hallgatja Aldot.*
- És most őszintén.nagyon utálsz engem?*most csak úgy dőlnek Rielből a kérdések.
~ Nem is olyan félnótás ez az Aldo.*mélyed bele a gondolataiba.*

~Na tessék, már megint a múltat, a nővérét említi...mellette soha nem tudom elfelejteni Glorient, miért is jött ide Evolyranba, az lett volna a legjobb, ha soha ne is ismertem volna meg a 'kis húgicát'.~
-Nem, nem voltam rajta kívül szerelmes senki másba...csak bele...és nem is leszek többé.
*Tette hozzá, majd egy mély levegővétel után igyekezett az újabb kérdésre válaszolni, bár nem szívesen...*
-Hogy mit éreztem akkor? Nos, ha hiszed, ha nem, úsztam a boldogságban, rózsaszínnek láttam a világot, boldog és elégedett voltam.
~Na jó, csak boldog...ha elégedett is lettem volna, akkor nem született volna meg az a sok bosszúterv a drága 'álomfalvi barátaim' ellen, csakhogy szinte egyiket sem tudtam véghezvinni...~
*Hamar be is fejezte ezt a témát, nem szeretett sokat érzelmeskedni, érzéseit mindig is titkolta mindenki előtt...kivéve szerelmét.*
-Még hogy utállak? Ezt honnan veszed? Megnyugodhatsz, nem így van...
~De nem is szeretlek, drága exsógornőm.~
*Megtehette volna, hogy megmondja az igazat, de Aldo nem az a fajta, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra összetöri egy nő szívét...jobban szerette ezt lassan tenni, hogy szenvedjen az áldozat...ha már így turkálni akar a dolgaiban. Hátát nekivetette a fának és egy hirtelen mozdulattal átölelte a mellette ülő lányt.*
~Na lássuk, erre mit reagálsz, kislány.~

- Hát jó.Látom nem vagy bőbeszédű.Na de sebaj.*Aztán érzi a lökést és meg is lepődik csak nem mutatja.*
- Nahát.De erős vagy egy sérült nővel szemben.Igazán férfias egy dolog.*majd kuncog egyet.*
- Nem tudom, hogy mit akarsz most, de engem nem akarhatsz.Hiszen nem szeretsz és nem is kívánsz meg amúgy sem vagyok szimpatikus.*néz rá határozottan.Nem adja fel.*
~ No lám.Kibújt a szög a zsákból.*
- Nem így van? Néz csak rám.Én taszítalak téged.Egyáltalán nem vagyok az eseted.*és még mindig mosolyog.*
- És ha az is volnék nem tennéd ezt meg.Hidd nem akarod.* Most már vannak összeköttetései, nagyon megjárná Aldo.

» 5. Setét erdő