1. Tolmen erdő

*A tünde ugyan még furcsán érzi magát , de boldog, s mosolyog a boszorkányra. Majd a szavak hallatán elmúlik az a furcsa érzés, s egyszerre boldog, egyszerre szomorú a tünde. Ugyanis tudja, hogy fontosak egymásnak, de szomorú, mivel nem tarthatnak együtt.*
-Ha nem akarsz engem veszélybe sodorni... Az azt jelenti, hogy te magad is veszélyben leszel.
*Mondja komolyan a tünde, miközben leszáll a lováról.*
-Te is fontos vagy nekem...
*Közelebb lép Kellelához*
-Nagyon is fontos.
*Mondja a tünde, s mélyen belenéz Kellela szemeibe.*

Vendég

-Dehogy.Én teljesen jól leszek, csak tényleg nem akarom hogy bajod legyen, ez minden.
*Mondja el gyorsan, majd a férfi oda lép elé.*
-fontos...
*Suttogja halkan majd mélyen elgondolkozik.Mit is tehetne, ez olyan furcsa, ő nem igazán érzi felhőtlenül magát, annyira furcsa.Az egész élete.Bár kezdi megszokni.De azért amiket megtudott a szüleiről.Van valami titkuk, vagyis csak olt.És Celebriel.Azért ez tényleg nagyon furcsa.A férfi szemeibe néz, csillogó zöld szemekkel.Egy bagoly huhog.A Hold fénylik.És a hűs szellő fújja az arcukat.Kellemes és csodás éjszaka..Imádja az ilyen estéket.*

*A tünde nehezen győzhető meg, de talán neki is jót tenne, ha egy kis ideig külön utakat járnának. Hiszen a tünde nem is tudja, mihez kezdjen, csak céltalanül bolyong Evolyran vad mezein*
-Több mint fontos...
*Mondja komolyan. Talán a tünde még sosem mutatta senkinek sem az ilyen komoly oldalát.*
-Akit keresel, az több mint biztos, hogy az Elfajzottak földjén lesz.
*A tünde még Chattalban halott, Evolyran földrajzi felépítéséről, s tudja, az elfajzottak területén laknak a legsötétebb alakok.*
-Onnan még senki sem tért vissza...élve...
*Szavaiban az aggodalom, s komolyság tükröződik. De nem csak ott, az arcáról is le lehet olvasni az aggodalmat, mert tudja, Kellela ezektől sem fog megijedni.*

Vendég

*Elmosolyodik.*
-Szóval Elfajzottak földje..Hát ideje megszakítani a hagyományt.De előbb a mágusokhoz megyek.
*Mosolyog rá.Majd közelebb lép a férfihez.Lehunyja szemeit, átkarolja a férfit, és ajkait az övéihez illeszti és lágyan megcsókolja.Olyan mintha egy boldog, örök pillanat lenne.Majd hátrébb lép egy métert.*
.-Több mint fontos.
*Mondja teljesen halkan.*
-Ne félts, én jól leszek.
*Mosolyodik el, és örül hogy megcsókolta.Kitudja mikor lesz rá lehetősége, így megtette, hisz mégis csak veszélyes dolgokra készül.De ehhez meg kell tudnia minél többet Celebrieltől.*

*A tünde szinte már csak megszokásból mosolyog. Szeretné biztonságban tudni Kellelát, de nem maradhat állandóan mellette.*
-Ha valaki, akkor te képes leszel rá.
*Mondja mosolyogva, majd a csók teljesen meglepi a tündét. Emlékezteti őt az álmára, ahol ugyanígy csokolózott Kellelával. De ez sokkal jobb volt. Mintha egy hét telne el, abban a másodpercben, amikor a két ajak összeér. Majd kissé pirultan néz a boszorkány szemébe.*
-Tehát a mágusokhoz.
*Ismétli meg Kellela szavait.*
~Ott úgysem engedig tovább. Kizárt, hogy a mágusok engedélyezzenek egy nyílt támadást.~
*Gondolja magában a tünde.*

Vendég

-Igen.És hidd el, ha bármi zűr lenne a mágusoknál, egyszerű lesz meglépnem.
*Mosolyog rá.*
-Nem tudom miért vagy ennyire fontos nekem.
*Ismét közelebb lép hozzá.De most nem csókolja meg, csak hideg ujjaival végig simít az arcán.*
-Annyira sajnálom.Ezt, ezt mind nem kellett volna, sajnálom..
*Mondja össze vissza beszélve..Persze maga sem gondolja komolyan, hisz annyira örült hogy végre megcsókolta.Hisz jobb volt mint egy álom.Ám gyorsan véget is ér, és jön a rémálom,a miben Vulpesh nem reagál csak hidegen néz rá.És eltűnik.*

*Vulpesh mosolyog a boszorkányra.*
-Én sem, de örülök neki.
*Mondja, s most a tünde csókolja meg Kellelát. Ebbe a csókba beleadta minden érzelmét a boszorkány iránt. Aggodalom, bánat, szerelem...mindent. Talán az álom is így folytatódott volna... De most, csak a jelen számít.*
-Ne sajnáld...
*Mosolyogva néz Kellela szemébe, s most csak arra gondol, hogy milyen jó, így eggyütt.*

Vendég

-Én is.
*Mosolyog rá.Majd az újabb csók után sorosan átöleli.*
-Örülök hogy utánam jöttél.
*Mondja egy mosollyal, majd kibontakozik az ölelésből, és megcsókolja újra.*
-Most mennem kell.Vszlát.
*Ad egy puszit a férfi arcára, és oda megy lovához, felül és elvágtat.*

*Ölelés közben szorosan tartja Kellelát, s közben behunyja a szemét. Valahogyan nem akarta elengedni Kellelát, szerette volna, ha ez örökké tart, de hamarosan szétválnak,s egy újabb csók után mosolyogva néz Kellelára.*
-Vigyázz magadra.
*Mondja halkan,de komolyan.*
-Szeretlek.....szia.
*Mondja, mikor elköszönnek egymástól, majd nézi, ahogyan Kellelának még a körvonalai is eltünnek.*

*Aredhel Narmolanya békésen sétálgatott az erdőben. Csendesen szívta a friss levegőt, és gyönyörködött a fák levelén átszűrődő napfényben. Hallgatta a madarak dalát és amikor a patak partjára ért, boldogan lógatta a kezét a vízbe. Jóízűen ivott, majd leült a meder szélére. elővette a tarisznyájából a gyűrűt, amit a Merengőszavú-tóból kihalászott, és figyelmesen megszemlélte. Rubinköves gyűrű volt, valami különleges, sárkányos veretű foglalatban. A kő volt a sárkány szeme. Némán gyönyörködött a tenyerére fektetett gyűrűben, majd...
Hirtelen egy vörös villanást látott, és érezte, hogy valami puha megérinti a kezét. Apró lábak tapodtak rajta, és egy bolyhos valami simított végig az arcán. Mire föleszmélt, a tenyere üres volt. Elképedve bámult. Aztán meglátta a kis tolvajt.*
- Mókus... Tudhattam volna. Gyere ide te kis pimasz, add vissza a gyűrűmet.-
* Gyorsan talpra ugrott, majd a kis állat után vetette magát. Egészen az erdőig kergette, majd elkeseredve látta, hogy a mókus egy pillanat alatt egy fán terem. Megállt az egyik ágon és kárörvendően nézte a lányt.*
-Úgyis elkaplak.-
*Ared elkezdett mászni a fára, de a mókus, mintha csak incselkedni akarna, átugrott egy másik ágra. A lány utána. Így ment ez egy darabig, mígnem a kis tolvaj ismét leugrott a földre, és eltűnt egy nagy fa odvában. Ared követte.*
-Na, most aztán megvagy, kisbarátom.-
*Elkeseredetten négykézlábra állt és benyúlt a sötét üregbe.*

*Zothar már egészen régen rótta az utakat itt, Evolyranban, mióta ideérkezett. De most úgy döntött, hogy kimozdul kényelmes kis otthonából, mit felépített. Amágusoknál él most. Nagyon tetszik neki ez a hely. De valami hiányzik neki. Vagyis valaki. És ez a valaki most ki tudja, hol kóborol! Zothar magányosan bandukolt az erdő felé, s egyáltalán nem volt kedve semmihez sem. Gyötörte a magány és ilyenkor nem szokott valami jó kedve lenni. Bár kinek szokott? Lassan felkaptatott egy kisebb dombon, majd elindult az erdő belseje felé. Lassan lépegetett, de így is viszonylag hamar elért az erdő sűrűbb részébe. Itt valamiféle hangokat hallott. Mintha egy ember beszélt volna. Vagy kiabál? Zothar nem habozott, azonnal elindult, hogy utánanézzen a dolognak. ~Vajon mi lehet az? Remélem, senkinek sincs baja!~ Lépteit meggyorsította, s hamarosan oda is ért. Egy alak éppen lehasalt a földre és a fa odvában turkált. A mágus ezt nem tudta mire vélni. Így csendben maardt, de nem bírta ki sokáig, muszáj volt megszólalnia.*
-Szép napot! Maga meg mit csinál odalent?
*Kérdezte, majd karba tett kézzel nézett le az alakra, akiről még nem tudta, hogy ki lehet az.*

*Ared hallotta az udvarias köszöntést, de mivel majd' megpukkadt a dühtől, csak egy intésre tellett tőle.*
-Üdvözletem. Éppen azon vagyok, hogy elkapjam ezt a kis pimasz tolvajt, hogy az a...-
*Mérgesen rázta ki az arcába hullott haját, és hasra vágva magát szinte a válláig belenyúlt az odúba. Erőlködve kotorászott, de sajnos nem tudott semmit sem kitapintani a kezével. Mintha a föld nyelte volna el. Égnek emelte a szemeit, és akkor észrevette a faágon vígan figyelő mókust. Egy pillanatig habozott, majd egy nagy kiáltással az állat után ugrott. Persze nem sikerült elkapnia. Legyintett hát egyet és lemászott a fáról. Porolgatta a kopott nadrágját.*
-Ezt a kis bajkeverőt akartam elkapni, lenyúlta a gyűrűmet. De azt hiszem, azt már nem fogom viszontlátni. Pedig megdolgoztam érte rendesen.-
*Felemelte a fejét, és tisztességesen köszönteni akarta a férfit, ám amikor ránézett, elállt a lélegzete. csak állt ott, és nem tudott megszólalni. Végül nekidőlt a fa törzsének, és vett egy mély levegőt.*
-Örülök, hogy látlak.-

*Kissé komikus volt a helyzet. Zothar majdnem el is nevette magát. De végül sikerült visszafognia előtörni készülő nevetését. Vígan nézte a próbálkozó alakot, akinek még mindig nem látta az arcát. És ez zavarta nagyon. Nem szeretett úgy emberekkel beszélgetni, hogy nem látja az arcukat. De muszáj volt várnia. Aztán egy hirtelen mozdulattal felugrott az az alak a fára és elkezdett felfelé mászni, de az ükdözött mókust nem érte el, aki ekkor nevetve elugrott egy másik fára. Zothar türelmetlenül várta már, hogy meglássa az arcot. És ekkor végre meglátta. Alig hitt a szemeinek. ~Ez...ez...tényleg Ared?~ Csodálkozott, majd pillanatnyi ledöbbenése után mosolyogva köszöntötte a lányt.*
-Szia Ared! Nem si vettem észre, hogy te vagy az...én is örülök!
*Úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Le sem lehetett volna lohasztani arcáról a vigyort. Túlságosan jó kedve lett. ~Végre! Már olyan rágen láttuk egymást...ő hiányzott nekem ennyire...ki kell használnom ezt a véletlen találkozást...~ Azzal kacsintott egyet a lányra, majd így szólt.*
-Látom, van egy-két dolgod itt. A mókussal miért nem bántál el varázslattal? Bár, ah jobban belegondolok, nehéz eltalálni a kis mitugrászt....De most nem is ez a lényeg, hanem hogy itt vagy...itt vagyunk. Annyira meglepett ez a találkozás! Már hiányoztál!
*Mondta kissé elpirosodva, majd a földet kezdte el bámulni. ~Hát igen...az ő jelenlétében akár vajra is lehetne engem kenni.~ Mosolygott, majd felnézve Ared szemeivel találta magát szembe, mik szabályosan lefegyverezték.*

*Ared zavartan nézte a mosolygó férfit. Majd egy kis idő után észbe kapott.*
-Őszintén szólva eszembe se jutott a varázslat. Elfogott a pulykaméreg és rohantam utána, ahogy csak tudtam. Meg ugráltam, másztam és közben szidtam.-
*Bökte ki pipacsvörösen. Egyszerűen nem jutott az eszébe semmi; állt ott és nézte Zothar arcát.*
~Hűha, életemben nem voltam még ilyen zavarban, és nem is tudom, miért. Annyira örülök neki, de szinte nem tudok megszólalni.~
*Végül félszegen lehajtotta a fejét és végignézett magán. A szeme megállapodott a koszos kezein, amiket ijedten dugott a háta mögé. Aztán elnevette magát, hiszen Zothar is láthatta, hogy mitől lett ennyire piszkos.*
-Lejössz velem a patakhoz? Ott a holmim, ha ugyan a többi cuccomat is el nem lopta ez a kis vörös veszedelem. És szeretnék megmosdani is, eléggé összekoszoltam magam a nagy kergetésben.-

*Csak mosolygott a lány feledékenységén. Vele is előfordult már ilyen, hogy túl mérges volt ahhoz, hogy gondolkodjon. Ared eközben a kezeire pillantva hamar hátradugta őket, ugyanis koszosak voltak. Ezután pedig Zotharra pillantva lehívta a patakhoz.*
-Természetesen lemegyek veled. És remljem én is, hogy nem vitte el a cuccaidat az a kis mókuska!
*Kacsintott, majd Ared mellé szegődött, s mosolyogva sétált mellette. Hosszúnak tűnt az út a patakig, pedig alig volt pár száz méter. Végül Zothar megtörte a csendet és így szólt.*
-Nézd csak, ott van a holmid, nem? Akkor ezek szerinte ezt nem tudta elemelni a kis ravasz.
*Mosolyogva mondta, majd egy távoli kis kupac felé mutatott. Mikor odaértek, Aredhez fordult.*
-Na, mosakodj meg...aztán majd sétálgatunk egy kicsit. Vagy amit szeretnél...
*Mondta kissé zavartan, azzal lehuppant a lány holmija mellé, majd mosolyogva nézte, ahogyan megmossa a kezeit és a többi koszos testrészét. ~Nos, igazán nem tudom, hogy mit is kellene pontosan csináljak és hogyan. De remélem, hogy az ösztöneim jókat súgnak!~ Gondolkozott, majd az ég felé nézett.*

*Ared igyekezett minél gyorsabban megtisztogatni a kezeit. Iszonyú nagy zavarban volt, s bár már kezdett fölengedni, egyszerűen nem tudott úrrá lenni a keze remegésén. Se a lábáén. Leguggolt hát a partra, szorosan a víz mellé. Amikor a kezeit megmosta, eszébe jutott, hogy alaposan megizzasztotta a nagy loholás, így az arcát is meg akarta mosni. Óvatosan hajolt a víz fölé.*
-Egy pillanat és kész vagyok.-
*Egy pillanat múlva pedig azon kapta magát, hogy megcsúszik a lába és egy kevésbé kecsesre sikeredett ívű eséssel hatalmasat csobban a patakba.*
~Ez nem az én napom... És most jön az égés, hogy miért pont most kell nekem így ügyetlenkedni?!~
*Elképedt arcot vágva üldögélt a patak medrében, majd feladva a küzdelmet, nevetni kezdett.*
-Ez elképesztő. Még jó, hogy nem a fáról jöttem le ezzel a technikával.-
*Felállt, majd víztől csöpögve kikecmergett a partra. Még mindig nevetett magán.*

*Türelmesen várt. Ared már szólt is, hogy mindjárt elkészül, mikor megcsúszott és beleesett a patakba. Zothar nem is tudta, hogy nevessen-e vagy menjen és segítsen-e Arednek. Végülis arra jutott, hogy nem ártana segíteni, így hát somolyogva odament Aredhez, aki közben már elkezdett harsányan nevetni. Ki is kászálódott a vízből, így a mágusnak nem kellett neki segítenie.*
-Nos, elég érdekesen estél bele,meg kell hagyni. De nézd a jó oldalát! Most megfüröstél és később majd nem kell.
*Kacsintott, azzal eszébe jutott, hogy tüzével megszáríthatná a csurom vizes lányt. Ravaszul el is mosolyodott, aztán már a kezében lobogott a tűzláng. De aztán rájött, hogy ez mégsem jó ötlet.*
-Ared! Légyszíves, ne ijedj meg! Csak megszárítalak vele!
*Azzal erőt gyűjtött,majd dobbantott egyet, s kezeit lentről felfelé emelte. Magas tűzoszlop keletkezett Aredhel körül, mi hamarosan meg is szárította a lányt. Ekkor Zothar eltüntette a tüzet, s a lányra mosolygott.*
-Ugye nem égettelek meg? Mert azt nem bocsátanám meg magamnak.
*Kacsintott immáron sokadszorra, majd a lány holmijára nézett.*
-Talán hozzam a holmidat? Mert ugye indulhatunk, ugye?
*Mosolygott a lány szemeibe nézve.*

*Ared jólesően vette tudomásul, hogy a férfi segít neki. Amikor pedig megszárította, egyszerűen csak átadta magát a jó melegnek.*
-Nem, nem égettél meg, sőt. Már éppen dideregni kezdtem, úgyhogy jól jött a tudományod. Jól átmelegített.-
*Mosolygott Zothar szemébe. Amikor az indulást pedzegette a férfi, egy kicsit elgondolkodott.*
~Jójó, de hova megyünk?~
*A pillanatnyi hezitálás azonban ahogy jött, úgy el is múlt. Megvonta a vállát, és úgy döntött, rábízza magát Zotharra. Végül is mindegy volt, hol vannak.*
- Hát, ha van szabad kezed, örömmel veszem a segítséget. Szedtem egy csomó málnát az egyik bokorról, meg amúgy is megtömtem még délelőtt a tarisznyámat barackkal, szóval...-
*Kiszedte a gyümölcsöket a szütyőjéből, átrakta egy kisebb zsákba és rámosolygott a férfira.*
-Mehetünk.-

*Mosolyogva várta a választ, amit meg is kapott hamarosan. Felkapta azt a bizonyos kisebb tatyót és Aredre mosolygott. Azzal elindultak, bár maguk sem tudták, hogy hová. Egy ideig csend volt és egyikük sem szólt semmit sem. ~Ez nem igaz! Miért nem szólalok már meg! Elvitte a cica a nyelvemet vagy mi?~ Erőlködött, de nem nagyon bírt megszólalni. Aztán végül, hosszú győzködés után megszólalt.*
-Nos...ami azt illeti, többször is álmodtam veled,amióta elváltunk. Tudod, hiányoltalak nagyon. Csak hát sajna nem tudtam, hol talállak, így nem is tudtam a keresésedre indulni. De nagy szerencsénk van, hogy így összefutottunk. Én legalábbis nagyon örülök...Bár tudom, hogy mondtam már.
*Zavart volt kissé, s nem tudta, mit is mondjon. Pedig el akarta mondani, hogy mennyire szereti a lányt. De ezt még mindig nem merte, mint legutóbb sem...vagyis nem merte megismételni. Ugyanis a múlt alkalommal bevallotta érzéseit, de akkor még nem volt bennük annyira biztos, mint most. Csakmosolygott és sétált a lány mellett.*
-Figyelj csak...mesélnél nekem arról, hogy mik történtek veled azóta? Kíváncsi vagyok...remélem, nem gond!
*Szélesebbnél is szélesebb mosoly ült ki az arcára, s úgy nézte Ared szélfújta haját, majd a gyöbyörű haját. Teljesen el volt varázsolva.*

*Ared boldogan hallgatta Zothar szavait. Jól esett neki a vallomás, hogy hiányzott, és már azon gondolkodott, hogy ő is megmondja, mennyire egyedül érezte magát, de nem merte.*
-Hűha, nem is tudom, hol kezdjem... Voltam a hótündék földjén; kicsit rázós volt a helyzet, mert segítenem kellett egy ügyben. Aztán megfordultam többször is a valdáknál. Nagyon megtetszett az a vidék, engedélyt is kértem a letelepedésre. persze azért nem minden része tetszik. Pár héttel ezelőtt a Merengőszavú-tónál az a kísértet egyszerűen belém beszélte, hogy elhagyta a gyűrűjét és az a legfontosabb dolgom, hogy megkeressem. Én meg, mint akit elvarázsoltak, mentem is a vízbe. Na de nem az ő gyűrűjét találtam meg, hanem egy másikat, azt lopta el a mókus.-
*Gyorsan elhadarta, majd lehajtotta a fejét, és bátortalanul az orra alatt dünnyögte.*
-Te is hiányoztál ám. Többször is megfordultam Evolyran városában, hátha találkozunk... de most jó.-
*Lehajtott fejjel bandukolt Zothar mellett, és dobogó szívvel várta, mit szól a mondókájához.*

*Figyelmesen végighallgatta Ared beszámolóját. De egy résznél fennakadt a szeme. A lányra nézett, majd így szólt.*
-A Merengőszavú-tónál én is ott voltam....és nekem is egy gyűrűt kellett volna megtaláljak.....fura, hogy nem vettük észre egymást. A valdák földje pedig biztosan szép lehet. Még nem jártam, ott, de lehetséges, hogy egy kis kirándulás keretében elmegyek oda.
*Mosolyogva haladt tovább, mikor is meghallotta a lány szája alatt mormogott szövegét. Azonnal elmosoolyodott, s krákogva egyet, így szólt.*
-Értem...A városban nem nagyon mászálok. Inkább a mágusok földjén szoktam lenni. Van is ott egy kis házam. Csak hát rossz egyedül élni.
*Mondta lehajtva fejét, s tovább ballagtak. Hamarosan egy tisztáshoz értek, ahol Zothar megállította a lányt.*
-Ared...el...nem lenne kedved kicsit megpihenni?
*Vágta rá elpirulva. Nem akaródzott neki elmondani a dolgot. Még nem volt rá felkészülve. Főleg az fewszélyezte, hogy a lány mit fog rá mondani vajon. Ez egyenlőre majd később derül csak ki. Most ott álltak egymással szemben, alig pár ventire egymástól, s várták, hogy történjen végre valami.*

-Hűha, örülök, hogy te már megtaláltad a helyed.-
*Mosolygott vissza Ared is nagy megkönnyebbülten.*
-A tónál meg szerintem elkapott minket a szellem. Nagyon sokat ugráltak a vízbe miatta.-
*Zavartan megállt, szemben Zotharral.*
-Pihenni? Jól van, végül is már esteledik. De hol gondoltad?-
*Pipacsvörös arccal bámult maga elé, majd felvetette a fejét és a szemébe nézett*
-Ismét táborozunk az erdőben?-

*Ő is csak nézett a lányra, majd mosolyogva mondta.*
-Nos, ha megvan hozzá a felszerelésed és kedved is van, akkor miért ne? Vagy ha nem szeretnél, akkor esetleg el is mehetek...
*Viccelődött, csak de ezt teljesen komoly képpel mondta. pár másodpercig kivárt, majd nevetni kezdett.*
-Csak viccelek! Bár, ha tényleg nem akarsz velem sátorozni, akkor el is indulok hazafelé...bár nem szívesen tenném.
*Azzal oldalba bökte óvatosan a lányt, s mosolyogva karolt belé.*
-Nos, akkor keresünk egy megfelelő helyet?
*Azzal már indult is volna, de még Ared kicsit váratott magára.*

//Fagy//

//Olvad...//

*Ared elgondolkodva állt egy pillanatig*
-Felszerelésem? Áááá, csak az üstömet és pár evőeszközt és bögrét, tányért hordok magammal. Ha kinn alszom az erdőben, inkább készítek valami hajlékot.-
*Vallotta be kissé félszegen*
-Tudod, így is elég sok dolgot cipelek , így aztán, amíg nincs megfelelő házam, vagy fogadóban alszom, vagy pedig lombkunyhóban.-
*Figyelmesen körbekémlelt, majd felcsillant a szeme.*
-Nézd csak, szerintem az ott éppen megfelelő lesz.-
*Elindult egy hatalmas fa felé. A fa mellett pár lépésre bokrok nőttek, így éppen jó helyet találtak maguknak.*
-Már csak a köpenyemet kellene felügyeskedni valahogy tetőnek... És ha most itt hagynál, Zothar, azt szívemből sajnálnám, és nagyon szomorú lennék.-
*Komolyan nézett a mágus szemeibe.*

//Fagy//

//Tegyük át időn túliba!//

*Mosolyogva tekintett a lányra, aki közben elkezdte ecsetelni, hogy mégis miféle dolgokat szokott magával hordani ilyenkor. Már épp mondott volna valamit, amikor Ared ismét megszólalt és elindult az említett fa irányába. Zothar először csak állt egy helyben ledöbbenve. ~Egy fán kell aludjunk? vagy alatta? Most ezt hogyan gondolta Ared?~ Azzal elindult utána, mert nem akarta magára hagyni a lányt. Mikor odaért mellé, így szólt.*
-Nos, ugye ezt most nem gondolod komolyan? Mármint itt fogunk aludni....a...köpenyed "védelmében"? Ne haragudj, de ez engem valahogy nem nyugtatott meg.......
*De eközben a lány is mondott egy-két dolgot, aminek Zothar nagyon örült. Halvány mosoly jelent meg az arcán. Mélyen nézett Ared szemeibe, s lassan közelített hozzá. A végén már majdhogynem összeért az ajkuk. De Zothar nem csókolta mega lányt. Nem volt még felkészülve rá. Csak ennyit mondott.*
-Nem hagylak itt, ígérem! És ha megengeded....
*Azzal óvatosan kivette Ared kezei közül a köpenyt, majd elkezdte igazgatni a köpenyt a bokrok tetején. Beletelt pár percbe, míg sikeresen elhelyezte, s aztán Aredhez fordult.*
-Milyennek találod?
*Közben szíve egyre hevesebben kezdett verni. ~El sem hiszem...ismét itt van a közelemben, én pedig nem teszek semmit sem! Össze kellene szedjem magamat!~ Biztatta magát, miközben mosolyogva nézett Aredre. Még mindig nem bírt szólni semmit sem. Nagyon kínosnak érezte ezt az egészet.*

*Ared látta a férfi megütközött arckifejezését, amikor kifejtette az elméletét a köpenyről és a tetőről, és elfojtva egy mosolyt Zothar felé fordult. Egy hosszú pillanatig csak néztek egymás szemébe, míg a lány bele nem szédült. Azt hitte, hogy ott helyben elájul, annyira különleges és bensőséges volta az a perc. Úgy tűnt, Zothar megcsókolja, de végül kivette a kezéből a köpenyt és eligazgatta a bokrokon. Ared közben azon gondolkodott, hogy a férfi vajon miért nem kezdeményezett.*
~Jó ez így, ezek oylan szép percek, ezt végig kell élni, meg kell ízlelni minden egyes kis csodáját. Bölcs vagy, Zothar...~
*Kis mosollyal nyugtázta Zothar ténykedését, majd letérdelt a földre és nekiállt kirámolni a tarisznyából*
~Na, most megláthatod, miféle felszerelést hordok én magammal... mint a csigák, csak az én házam ez a tarisznya, jelenleg.~
*Fél szemmel a férfire sandított, mit szól a kisebb kirakodóvásárhoz, ami a szütyő rejtekéből előkerült: a kis rézüst és a tartója, három takaró, abból a különleges, vékony anyagból, amit Ared még Álomfalván szerzett be a kereskedő barátnőjétől, két csomó zsinór, két bögre, egy palack, Ared kulacsa, és persze az elmaradhatatlan teafüvek és a méz. A lány somolyogva fogta a kötelet és a bokrokon lévő köpeny felé indult.*
-Tökéletes, Zothar. Most még ráerősítem az egyik oldalát a fa törzsére, a másikat pedig a földhöz szegezzük, kifeszítjük, és jöhetnek rá a levelek. Amott láttam pár jó nagy lapulevelet, azzal tesszük vízhatlanná a tetőt.-
*Pár gyakorlott mozdulattal és egy kisebb bűbáj segítségével a fa törzséhez kötözte a köpeny egyik oldalát, szemben a bokrokkal, míg a fennmaradó részt a gomblyukak mentén a földhöz erősítette egy száraz ágról leszedett kisebb ágacskák segítségével.*
-Szedünk pár levelet, rápakoljuk a tetejére és az oldalára, így aztán kész lesz a kényelmes éji hajlék.-
*Ared kissé feszengett, és tartott attól, hogy ez a feszélyezettség eluralkodik rajta. Mert ha izgatott, akkor mindig keres magának valami elfoglaltságot, hogy elterelje a gondolatait.*
~Ha most is nekiállok túlbuzogni, szegény Zothar nem fogja tudni, hogy mi a bajom...~
*Vett tehát egy nagy levegőt, és kezdte magát lenyugtatni.*
-Szerintem szedjünk pár levelet, és talán gyújthatnánk egy tábortüzet is. Hűvösödik, jól esne egy kis tea.. ha van kedved...-
*Bátortalanul nézett a férfira. Aztán eszébe jutott, hogy semmi baj sem történhet velük, így nem kell veszélytől tartania. Ha pedig nincs baj, akkor akár jól is érezhetik magukat. Rámosolygott hát Zotharra és kíváncsian várta, mit szól a tervéhez.*

//ok. akkor időn kívüli Smile

//

//Időn túli... Smile

//

*Kétszer is átnézte, mindent bepakolt-e, ami az uatzáshoz nélkülözhetetlen, de továbbra is ott motoszkált benne az a fura érzés, mintha elfelejtett volna valamit. Barna hátasa vidám nyerítéssel üdvözölte a fogadó istállójába belépő mágust. Formenya lovára tette felszerelését, majd kivezette az istállóból.*
- Ne türelmetlenkedj. Mindjárt indulunk. *Mondta a földet türelmetlenül kapáló ló nyakát megpaskolva.* - Bőven lesz alkalmad a csavargásra.
*Leellenőrizte, hogy mindent stabilan erősített-e a lóra, majd botját is felszijazta hátasa jobbjára, hogy kéznél legyen szükség esetén. Még egy kis kedveskedő bíztatás a patásnak, aztán már fönt is ült a nyeregben. Lassan irányította lovát a város utcáin, mert kezdett felélénkülni az utcai forgalom. Ezzel a tempóval bele telt negyed órába, mire végre kikeveredett a település falain kívűlre.*
- Micsoda megkönnyebbülés. Sehol egy előttünk ugráló gyerek, nem zúg a fejem a zsibongástól... Csak a kósza élet újra. *mosolyogva ösztönözte lovát ügetésre, és haladt a Tolmen erdő irányába.*
~Remélem, nem felejtette el az a myrte az indulásunkat... Kár lenne érte. Jó társaság lesz az úton.~
*Nem hajszolta lovát. Eszébe sem jutott volna, hiszen még hosszú út áll előttük Orod Ingorig, a hótündék városáig. Nem tudta Formenya, hogy miként fogják őt fogadni néhai mestere nélkül, de bízott abban, hogy ugyanúgy élvezhetik majd vendégszeretetüket, mint hajdanán.*

//Időn túli....(Formenya) Smile

//

*Myl nem habozott. Azonnal ellovagolt haza, miután Formenyával megbeszélték a dolgot. Igaz, balszerencséjére nem találta otthon a bátyját, s egyetlen családtagját sem, nem kapta el mindjárt a félelem. Hiszen felnőtt nő volt ő már. Nem kell külön engedélyt kérnie. Természetesen azért szívesen szólt volna Mitryas-nak, de ha nem, hát nem. Lassan összeszedelődzködött, majd végül kiment lovához, eloldozta, s Evolyran városába ment. Ott még vásárolt egy-két fegyvert: leginkább tőröket. Azokat szereto hsználni. De etrmészetesen ekdvenc fegyvere az illúzió marad. És neki a képzelőereje sem kicsi, így szinte akármire használhatja erejét. Boldogan lovagolt az utcákon, majd megszállt egy fogadóban. Addig a pár napig még itt volt a városban, míg nem idnultak. Miután eltelt az a bizonyos idő, lassan elindult lovához, hogy elmenjen a találkozási helyre. Az itt töltött pár nap alatt megtudakolta az erdő nevét is, hogy tudja, hova kell mennie. Most lovát simogatta, hogy megnyugtassa. Tudta, hogy Arduinnának nem fog annyira tetszeni a sok hó, de bízott a hozzá mindig kedves és megbízható lovában. Lassú ügetésben indultak, de aztán már szélvészként száguldottak, midőn kiértek a város telített utcáiból. Hamarosan meg is érkezett a Tolmen-erdő széléhez, hol már várta őt a máguslány. Myl elmosolyodva közeledett felé.*
-Üdvözletem, Formenya! Látom, voltál olyan kedves és megvártál engem. Sajnálom, hogy egy kicsit megvárattalak, de a lényeg, hogy végre itt vagyunk. Remélem, mindenre fel tudtam készülni megfelelően! De nem is szaporítanám tovább a szót! Ha minden rendben van, indulhatunk felőlem!
*Kacsintott. Már nagyon várta az utat. Persze tudta, hogy nem lesz könnyű, de ez benne a kaland. Ha egy egyszeeű kis utazás lenne, lehetséges, hogy el sem jött volna. De így, hogy Orod Ingor fagyos tájai felé veszik az irányt, már mindjárt másabb a dolog.*

//Időn túli...(Ared)//

*Mosolyogva nézte a lány ügyködését. Úgy tűnt, hogy egész kirakodóvásár készül itt. Végül persze csaka szülséges dolgok kerültek elő. Nem mintha azokból nem lett volna sok. A mágus mosolyogva hallgatta a lány terveit, majd csak csendben figylete a műveletet, ahogyan Ared a fához kötözi a köpenyt. Az egészet úgy csinálta, mintha legalább öt éves gyakorlata lenne ebben az egészben. Zothar csak mosolygott és mosolygott, de nem szólt semmit sem. A lapulevelek hallatán bólintott, majd mosolyogva így szólt.*
-Rendben, menjünk! Még mielőtt elkezd esni az eső! A tázről meg majd én gondoskodok. Tudod...És a tea is jól hangzik!
*Kacsintott Aredre, majd lassacskán elindult, hogy szedjen pár lapulevelet és vízhatlanná tegyék így a kis "hajlékot". Ahogy ott hajolgatot a másikkal egyetemben, egészen nevetségesnek érezte magát. ~Két mágus, amint varázserejüket nem használván kézzel szedik a lapulevelet. Még a végén valami kviblinek fognak nézni minket!~ Miután már jól megszedte magát lapulevéllel, és Arednél is volt egy pár, mosolyogva így szólt.*
-Nos, véleményem szerint ez elég lesz. Most menjünk! Aztán gyorsan csinálok egy kis tüzet!
*Azzal elindult Ared oldalán. Lassacskán visszaértek, ahol a férfi letette a sok levelet. Szedett pár szárazabb ágat, majd rendben lerakta őket a földre, s egy lapulevelet tett középre. Aztán csettintett egyet, s az ujjai közül lehulló szikra ráesett a lapulevélre, mai azonnal belobbent, később lángra lobbantva a faágakat is. Zothar mosolyogva indult Ared segítségére. A levelek hamar a helyükre kerültek, s immár a tulajdonukban volt egy vízhatlan kis "kunyhó". Ezután Zothar csípőre tett kézzel mosolyogva fordult Aredhez.*
-Szerintem ennéál jobb nem is lehetne! Szép munka! De akkor hol is van az a tea?
*Kaján vigyor ült ki arcára. Lehuppant aföldre, az előbb meggyújtott kis tűz mellé,majd rakott méf rá egy kis szárazabb ágat, hadd égjen. Végignézte, ahogy Ared előpakolja a többi kelléket is a kis tarisznyából, majd elkezdi főzni a finom illatú teát. Eközben a férfi kicsit közelebb húzódott Aredhez, s nagy levegőket véve, egyszer csak megszólalt.*
-Ared, mondd csak, te hol tanultál meg a növényekkel foglalkozni? Mert nagyon értesz hozzájuk, az biztos. Lassan kezdek attól félni, hogy a kis tüzes képességeim semmit sem érnek a te növényeid ellen! Mert akárhogy tagadod, én tudom, hogy benned hihetetlen nagy erő lakozik! Érzem!
*Mosolyogva nézett a lány szemébe. ~Nos, szép lassan haladjunk csak....aztán majd rátérek a témára...és muszáj lesz elmondanom...de addig is még hadd élvezze ezt a kis főzőcskézést....én meg majd közben bókokkal boldogítom!~ Mosolygott ravaszul. Már nagyon szerette volna elmondani valódi érzéseit, de erre még nem látott megfelelő alkalmat. De most...most nagyon úgy érezte, hogy el kell mondania. Mert talán soha többé nem elsz lehetősége rá...*

*Nagyon gyorsan összeszedték a fedezék tetejére a leveleket, a lány közben el is gondolkodott azon, hogy általában ez elég időigényes mozzanat szokott lenni egyedül. Amikor Zothar a teát említette, boldogan fogott a ténykedéshez. Annál is inkább, mivel a férfi pillanatokon belül sikerített egy éppen megfelelő tüzet, aminek a segítségével pár percen belül már vígan fortyogott a vizestömlőből származó forrásvíz. Amíg Ared a tealeveleket válogatta, Zothar leült a tűz mellé. A lángok fénye játszott az arcán, meghitt hangulatot teremtve.*
- Ezek igazi tealevelek, a múltkor szereztem Chattalban. Ma délelőtt pedig szedtem pár fajta gyógyfüvet is, de igazság szerint most csak egy ksi hársat etszek bele, az véd a hidegtől . És persze van még mézem is, igazi fenyőméz...-
*Óvatosan levette a kis rézüstöt a tűzről és beleszórta a vízbe a leveleket. leült Zothar mellé és élvezettel szívta be a tea zamatos és erőteljes illatát.
Amikor a férfi rákérdezett a növények ismeretében való jártasságára, egy ideig csak bámult a tűzbe. aztán egy kanállal kiszedegette a leveleket az immár kész teából, az aranyló mézet beleöntötte, és megkavarta a folyadékot. Visszaült a férfi mellé, kicsot féloldalasan, hogy lássa az arcát.*
~Azt hiszem, itt az idő, hogy megismerjen... Bár nem nagy dicsőség a történetem, azért remélem, hogy nem a családom híre után fog megítélni... biztosan nem, ő tiszta szívű... talán megérti a meneküléseimet is.~
*Sóhajtott egyet, aztán nekifogott.*
- Kicsit hosszú lesz ez a történet, de végül is van időnk... Nem tudom, hogy elmndtam-e neked, honnan származom. A lényeg, hogy a gyerekkoromat szinte végig az erdőben töltöttem, együtt nőttem fel a fákkal, a virágokkal, az erdő vadjaival. Ahogy nyílt az értelmem, úgy ismertem meg a növényeket. Ez az életem. Nagyjából ennyi. Nem tanultam, csak úgy jött. Talán azért, mert megtanultam tisztelni és szeretni az erdőt.-
*Elpirulva nézett Zotharra, hiszen ezzel elmondta magáról: élete nagy részét elvadultan, a többi ember elől elzártan és magányosan töltötte. Akár egy remete.*

» 5. Setét erdő