01. Evolyran városa

* Maya nézelődött, s egyszer csak valaki belé ütközött. Maya megfordult, majd egy szép lányt pillantott meg. Szimpatikus volt számára, így rámosolygott. A lány ezt viszonozta, utána pedig bocsánatot kért az iméntiért. *
- Nincs semmi baj! Elvégre könnyen előfordulhat bárkivel.- mondta Maya még mindig mosolyogva.
- Hát az igaz, hogy nem olyan jó, mint a mi szülőföldünkön, elfeknél, de azért lehet találni itt is jó dolgokat. Például gyógynövény. Igaz keresni is megkeresem az erdőben, de, ha egyszer már meglehet venni, akkor minek fáradozzak érte.- mondta Maya belemélyedve a mondanivalójába, majd megmutatta a gyógynövényeket.*
- Jaj, milyen feledékeny vagyok. Még be sem mutatkoztam a nevem Zenoti Maya.-
Most jársz először Evolyran városába?-

// Időntúli//

*Méllyen Evolyran városa alatt, egy csukjás csapat haladt a folyosón. Köztük ott menetelt egy alacsonyabb fiú is. Őt hozták ide,..a szentélybe. Mikor kinyilt a folyosó egyetlen nagy vaskapuja egy oriási teremben találta magát. Bevezették és egyikük előrre lépett kettőt.*
-Üdvözlégy idegen eme földalatti rejteken...*megfordúl, és meghajol*-és most hajolj meg királynőnk, és uralkodónk elött, a legyőzhetetlen Shaila elött!
~Na ez már túlzás...eeeeeeeh
*Ekkor jelent meg egy fekete hajú nő színtiszta feketébe öltözve, és leüllt a trónra. Miután elhelyezkedett rászólt a beszélőre.*
-Elég legyen már...azt akarom tudni inkább miért hoztad ide ezt a gyereket!?
-O, úrmnőm tud róllunk.
-Most már biztosan!
-A-a- a segítségünket kérte.
-Így van!-*Vágott közbe a türelmetlen vendég*-...Azért jöttem ide, mert úgy tudom maguk alkímiával foglalkoznak...
-Csend legyen! Nem emlékszem, hogy szót adtam volna.
*Edward lecsendesült ahogy kívánták.*
-De ha már beleszóltál, gyere közelebb.-*Mit volt mit tenni, hát közelebb ment*-Miért akarod ismerni az alkímiánkat?
-Mert úgy tudom humán kísérletek is folynak itt.-*A nőnek kitágult a szeme.*
-Bökd már ki, mit akarsz!?
-Meg akarom tanúlni a humán trannszmutáció elvét.*Erre nagy kacagásban tört ki a nő*
-És csak úgy becsörtetsz ide, és aszt hiszed elárulunk mindent?
-Nem! De nincs más választásom, tudnom kell!
-Nahát! Nem adod fel?
-Nem...megfogadtam, hogy sose adom fel, tehát nem!
-Jó, ez tetszik, akkor állj közénk.
*Edward tett egy lépést hátrább. Mágusok. Mégpedig Darthar mágusok. Egy szövetség fekete mágusokból, akik azért hozták ezt létre, hogy az örök életet megszerezzék. Gyilkosok, könyörtelen gyilkosok. Tudnia kell a titkot, de milyen áron? A nő újfent nevetett.*
-Talán...fééélsz?-
-Az luxus dolog ilyenkor...*Vett egy mély leveőt, és kimondta.*-Jó, de kikötésem van.
A nőnek nagyon tetszett. Nevetve állt fel, és megközelítette a mágust.*
-Izekre szedhetnélek, és még csak keresni sem fognak...nem mintha megtalálnak,... és te még kikötésekkel jösz nekem?
*Edward megmakacsolta magát.*
-Ha nem hát nem.
-Hahaha, van benned mersz kölyök. Ám legyen mi lenne az?
-Nem ölök. Megfogadtam, hogy nem fogok gyilkolni, és ehhez tartom magam!
-Hmm, sokat kérsz...biztos hogy akarod tudni az elméletet?
-Igen.
-Jól van...ám legyen. Tégy belátásod szerint...de*Itt megfordúlt és méllyen a fiú szemébe nézett*-Az alatvalóm vagy, azt teszed amit mondok, és akkor hagyom, hogy kutakodj az elméleted után, sőt minden segítséget megkapsz.
*Széles vigyor*-Ért-he-tő?
-...hm, nem...nem elég pontos. Mi az amivel megbízhatsz?*Újjabb mosoly a nő felöl*
-Okos! Lássuk csak, mi egy külön kis katonai csapat vagyunk, és hadban áll az ország Dagorladdal, de gondolom magad mennél a harcba ha a testvéredről van szó...
~Hogy? Honnan tud Alról?
-Nem mondtam, hogy lenne testvérem!
-Ugyan, most mondtam, hogy a mi szervezetünk elég sokrétű, nem csak alkímiával foglakozunk, és ráadául legálisak vagyunk. Ne becsülj alá minket...Na szóval ha megtámadnak, akárkik legyenek azok, te jösz és melletünk harcolsz.
-De hiszen az elöbb egyeztünk...
-Azt mondtam, tégy belátásod szerint. Ha nem ölöd meg az ellenséget ám legyen, de tedd ártalmatlanná.
*Öszvonta a szemöldökét, és sötéten maga elé meredt. Úgy érezte becsapták.*
-Na mi lesz? Vagy nem kell a humán transzmutáció elmélet?
-De kell. ... Elfogadom!

//Caiusnak//

* Saeoh lassan rója Evolyran utcáit, csodálva a márvány-fehér falakon megcsillanó napfényt. Hosszú fekete hajtincseivel játszadozik a lenge szellő, földig érő ezüstszürke ruhája súrolja az utca kövét. Karján palástja lóg, vállán míves íj és teli tegez. A nyakában levő tűzgömb ezer színben csillog a napfényben. *
~ Akárhányszor megfordulok itt, mindig lenyűgöz ez a hely. Leírhatatlanul szép ez a város, egy tökéletes építészeti remekmű. A valamikori építői nagyon jó munkát végeztek a megalkotásában. Ha abbahagynám a vándorlást, ez lenne a megfelelő hely a letelepedésre. De az még távol van. ~
* Amint halad a város utcáin, a boltokat, meg a járókelőket figyelve, megpillant egy szőke kislányt egyedül üldögélni az egyik épület sarkán. A kislány olyan négy év körüli lehet, és óriási könnycseppek potyognak szemeiből. Saeoh közelebb lép hozzá, és kedvesen megszólal. *
- Szia, kicsi lány. Hogy hívnak és miért sírsz? Bántott valaki, vagy eltévedtél? – * kérdi tőle szelíden, miközben megsimogatja fejét. A kislány félénken felnéz, majd egy rövid szünet után megszólal. *
- Arinánának hívnak. Vásároltunk édesanyámmal, és én a szép köveket nézegettem. De amikor felnéztem, ő eltűnt. Nem találom sehol, és nem tudok egyedül hazamenni. – * mondta, majd újra sírva fakad. *
- Ne sírj, Arina. Én Saeoh vagyok, és segítek megtalálni édesanyádat, jó? Meg tudod mondani, hogy hogy hívják őt?
- Dina Tollnak hívják.
* Amint ezt megtudta, Saeoh odalép a zöldségbolt tulajdonosához, aki éppen az árut rendezgeti, és érdeklődni kezd egy ilyen nevű nőről. Reméli, hogy rendszeres vásárló és a boltos esetleg útba tudná igazítani. Ám mielőtt a tulajdonos felelne, egy kétségbeesett nő szalad végig az utcán, lánya nevét szólítva. *
- Arina, nézd, ott van édesanyád. – * mondja Saeoh a kislánynak, aki ennek hallatán felugrik, és édesanyja karjaiba veti magát. A nő megköszöni Saeohnak a segítséget, majd kislányával kézen fogva távozik. Saeoh is folytatja útját, egy fogadót keresve. *
~ Édes kicsi lány, de örvendek, hogy megtalálta az édesanyját. Nem tudom elhinni, hogy senki nem vette észre, hogy ott üldögél egyedül és sírdogál. Az embereket túl lefoglalják a mindennapi teendők, és elfelejtik, hogy az élet nem csupán csak abból áll. ~

//Időntúli//

//Saeoh//

*Caius a fogadóból kilépve néz körbe az utcán. Jason-t, a lovát a fogadó elé kötötte ki még egy ló mellé. A ló és gazdája már elment, így Jason most egyedül unatkozva nézelődik az utcán és szeme felderül, mikor Caius kilép a fogadóból. A férfi is észreveszi, hogy Jason unatkozott, í]y odasétál hozzá, eloldja és megsimítja az orrát.*
-Ne haragudj, Haver. Kicsit tovább tartott az ebéd*simítja meg a ló orrát, majd eloldja és maga mellett vezetve indulnak meg Eloran-ba, Chris barlangjába, ahol Caius mostanában lakik. Ahogy haladnak az utcán egy nő karjait kitárva rohan el mellettük, beleütközve Caiusba. *
-Nézzen az orra elé! *kiált utána Caius, és ahogy meglátja, hogy a nő a gyermekéhez rohant, fintorogva megcsóválja a fejét. Elgondolkozik, hogy milyen durva, hogy manapság ennyire elhagyják a gyerekeket. Egy nőt is megpillant a kis páros mellett, aki lassan felé sétál.*
-Mi történt?*kérdezi az ismeretlen nőt és a kis páros felé bök fejével. Látszik az arcán, hogy nem annyira érdekli és lenézi a nőt azért, mert ilyen feledékeny a gyerekével kapcsolatban, de azért kíváncsi, hogy mi volt annyira sürgős, hogy az anya otthagyta a gyereket egy lépcsőn bőgve.*a

* Saeoh tekintetével még követi egy pillanatig a kislányát vezető édesanyát. A nő arcáról leolvasható, hogy kimondhatatlanul bánja, ami történt. Abból, ahogy egyre csak vizsgálgatja kislányát, nehogy valami baja esett volna, látszik, hogy mindennél jobban szereti Arinat. *
~ Biztosan a világ dőlt össze benne, mikor meglátta, hogy a kicsi nincs mellette. De mégis, arra nincs mentség, hogy valaki ott felejti valahol a gyerekét. Sajnos ha az embert elkapja a mindennapi élet áradata, nehezen menekül. Hajlamos arra, hogy elfelejtse, hogy az élet a napi tennivalókon kívül számos apró dologból tevődik össze, amiket nem szabad mellőzni, mert nélkülük az élet nem az igazi. Egy gyerek nagy felelősség, és azzal meg kell tanulni élni. Ez a nő szerintem most megtanulta, és remélhetőleg nem feledi el soha. ~
* Amint így elmélkedik, egy férfi hangot hall. Felnéz, és egy magas, vörös hajú férfit lát feléje közeledni a fogadó irányából. A férfi a lovát vezeti. Arca hideg, olvashatatlan. Egy kérdést intéz Saeohoz, amire a lány felel is. *
- A kislány elbámult a boltban, és elmaradt az édesanyjától. Itt találtam az épület előtt sírdogálva, és éppen elindultunk volna megkeresni az édesanyját, mikor ő megtalált. – * mondja, miközben utánuk nézve elmosolyodik. Miközben a férfi előtt áll, hirtelen egy váratlan meleg hullám fut rajta keresztül, és a nyakában levő gömb egy pillanatra felizzik, a testvérmágia közelségét jelezve. Saeoh a férfire emeli tekintetét.*
~ Ez aztán a véletlen. Tűzmágussal hoz össze a sors. Ez nagy meglepetés, hiszen már a mesterrel folytatott utazások óta csak párszor találkoztam tűzmágiát űzővel. Napjainkban a tűzmágia az egyik legritkább mágiaág. Vajon ő megérezte, amit én? ~

*A nő és a gyerek egymás karjába borulva sírnak, majd a nő köszönetet mond a másik nőnek és elvezeti a gyereket. Caius az ismeretlen nő felé sétál és egy kérdést intéz hozzá a páros felé bökve. Egy apró kis fintor és lenézés is megjelenik a férfi arcán, hiszen alapból nem szereti sem a nőket, sem a gyerekeket és még hogy a nő ilyen felelőtlen legyen. A tekintete lenéző és addig követi a párost, míg el nem tűnnek egy utcasarkon. Majd szemeit az előtte álló nőre emeli. Végigméri és a nyakában megpillantja a medált. Már messziről érezte, hogy a nő mágus, és most, hogy látja a kis medált a nyakában azt is érzi, hogy bizony tűzlobbantó az illető.*
~Érdekesnek ígérkezik. Nem engedem el egy darabig~*gondolja a férfi és látványosan végignéz a nőn. Majd a kis lépcsőre néz, ahol a gyerek sírt. *
-Felelőtlen egy anya, az biztos... Caius Alec Snarknit, tűzlobbantó *mutatkozik be Caius és kezet is nyújt a lány felé. Rangját egy apró kis szemvillanással és egy kis mosollyal teszi hozzá a nevéhez, jelezve a lánynak, hogy észrevette, hogy bizony a leányzó is tűzlobbantó.*

* Elkapja a fintort a férfi arcán, amint az a nőre és gyerekére pillant. Első benyomásra a férfi hidegnek, kifejezéstelennek mutatkozik. A törődés semmi jelét nem találja Saeoh a hosszúkás arcon, valószínűleg kíváncsiság késztette az előbbi kérdés feltételére. Nem tűnik valami emberszeretőnek, bár az is lehet, hogy csak nagyon jól titkolja. Végül is minden emberben van jóság, csak egyesek sokat áldoznak arra, hogy elrejtsék. Amint a férfi a nyakláncra pillant, Saeoh gyanítja, hogy érezte a mágiát, bár a nyaklánc nem igazán árulhatta el, mert az mesterének egyetlen tűzmágiával készített tárgya. A férfi végre bemutatkozik, és kezét nyújtja Saeoh felé. *
- Saeoh Alaesse, örvendek. Szintén tűzlobbantó. – * mondja, az előbbi mosolyt egy szélesebbel viszonyozva. *
- Igen, felelőtlen, de most biztosan megtanulta a leckét – * feleli a lány, és egy utolsó mosolyt küld a sarkon eltűnő páros felé. *
* Figyeli a férfi arcát, próbálva olvasni benne. Az előbbi kis mosolyt látva megbizonyosodott róla, hogy a fiatalember maszk mögé rejti igazi énjét. Jó kihívás lenne kiugrasztani őt a maszk mögül. Minden esetre felkeltette Saeoh figyelmét a férfi képessége, és szándékozik többet megtudni a mágusról, ha az engedi. *
- És mi járatban erre felé? Te sem tűnsz idevalósinak. – * kérdezi, miközben a férfi mellett lépkedő csodálatos teremtésre pillant. Közelebb lép a lóhoz. *
- Szabad? – * kérdi, jelezve, hogy megsimogatná, ha Caius megengedi. *

*Valóban Caius arcén nem sok együttérzést és esetleg szeretet lehet felfedezni a nő és a kislány iránt. Alapból nem szereti a nőket, csak akkor, hogyha szüksége van rájuk, hogy élvezze őket. De persze az anyákat azért becsüli, de ezt a nőt nem, főleg hogy elhagyta a gyerekét. Ez látszik is az arcán és úgy tűnik, hogy ezt a lány is észrevette. De ez persze Caius-t nem érdekli, miét is érdekelné? Soha nem érdekelte más véleménye. De Caius egyből érzékeli a lányból áradó mágiát és azt is, hogy bizony hasonló az övéhez: tűzmágus a lány. Erre Caius csak egy mosollyal mutatkozik be neki és érzékelteti a lánnyal, hogy bizony tudja, hogy ő is tűzlobbantó, akárcsak Caius. A kéznyújtást a lány elfogadja és ő is elárulja a nevét és bizony egy szélesebb vigyorral válaszol Caius mosolyára. A fiú biccent egyet, majd megpróbálja memorizálni a nevet. Igen különleges névről van szó és kimondani sem egyszerű, de Caius azért próbálkozik vele. Legalábbis fejben. //Amúgy hogy kell kiejteni? Leírod fonetikusan?// A kérdésre Caius biccent egyet.*
-Valóban nem vagyok idevalósi. Fresyllából származom. Olyan város, mit mi Snarknit-ot alapítottunk és egy iskolában tanítjuk az elemi mágiát *magyarázza el röviden Caius hogy honnan is jött. Majd hozzáteszi jövetele okát:*
-Egy gyászhírt és egy üzenetet hoztam egy lánynak *jelenti ki komoly hangon. Szemében és hangjában nincs jele annak, hogy sajnálná a dolgot és örömnek sincs. Éppen csak kijelentette a dolgot.*
-Na és te? Mi járatban itt? *dobja vissza a labdát Caius, hiszen ő is kíváncsi, hogy a lány miért is van erre. Nem látta még itt, habár nem régóta van ő sem Evolyranba, talán 2-3 hónapja. Jason felé nyúl a lány és a paci egy kicsit prüszköl. Caius megrántja a kantárt és Jason fülébe suttog:*
-Nem fog bántani *jelenti ki a lónak, aki megnyugszik, de szeme azért idegesen jár. Majd Caius biccent a lánynak.*

//Séo-nak ejtik, amúgy koreai név//

* Bár a ló idegesnek tünik, amint Caius int, Saeoh még közelebb lép, és gyöngéden végig simogat a paripa sörényén. Tudja, hogy nincs mitől félnie, hiszen a lovak érzik az emberek szeretetét. Ezen kívül pedig a tündéknek mindig vele született képessége volt az állatokkal való bánás. Ez a ló hasonlít a gazdájához, így biztosan rég Caius mellett van. Saeoh a ló füléhez hajol, de csak annyira, hogy az a szemével tudja követni, így láthatja az állat, hogy nem szeretné bántani, és egy pár szót suttog ősi tünde nyelven, amit lehet, hogy Caius egyrészt nem hall, másrészt nem ért. *
- Ni van mala le, avá nár kaura. Le ná naite calwa. (Ne félj, nem bántalak. Valóban nagyon szép teremtés vagy.)
* Saeoh tudja, hogy minden állat megérti ezt a nyelvet, na meg azt is, hogy mindenikük barátságosabb lesz ettől. Ez amolyan megmagyarázhatatlan mágia. Biztosan megszelídíti majd.
Caius elmondja, hogy egy Fresylla nevü városból származik, ahol a családja egy mágusiskolát vezet, meg hogy egy gyászhírt kell egy lánynak átadjon. *
~ Sajnálatos, hogy gyászhírt hordoz. Az ilyen hir nemcsak a címzettnek hanem a hírhordónak is teher. ~
- Gyárhírt kell átadnod? Sajnálom, őszinte részvétem. – * mondja együttérzően Saeoh. *
- Engem csak ide vezetett az utam. Meglátagattam a családomat a szülőfalumban, most pedig újra vándorlok. Ha a sors nem tart itt, akkor követem majd máshova. – * feleli a lány mosolyogva. *
* Amint elhallgat, tekintetét az égre emeli, ahonnan egy kecses madár közeledik. A sólyom szélsebesen repül a lány felé, majd megpihen annak kitartott karján. *
- Rúná, merre kóboroltál. Jó volt a vadászat? – * kérdi a lány a madarat, miközben szárnyát crogatja, majd újabb kérdést intéz a mellette lépkedő fiatalemberhez. *
- És most merre tartasz? Egy igeig veled tartanék, nincs más elfoglaltságom.

//Oké, köszi //

*Jason valóban nem szívleli az idegeneket, de mint az erdőben Tikinának, Saeoh-nak is mintha kicsit megszelídülne. Caius is kicsit megnyugtatja Jason-t, de úgy tűnik, hogy erre már nem sok szükség van. A ló szeme megnyugszik és úgy néz Saeoh szemébe. Majd mikor a lány valamit suttog a ló fülébe - merthogy Caius látja, hogy mozog a szája. Fel is vonja egyik szemöldökét - Jason halkan nyerít egyet és fejét a lány kezébe nyomja. Caius egyből megérti a dolgot.*
~Ez a lány tünde!~*gondolja és eszébe jut a hasonló eset Tikinával, mikor a lány meg tudta szelídíteni ugyan így Jason-t. Végül Caius túl lépve az elfes témát - merthogy a fiú nem igazán szereti az öntelt, minden tudó, halhatatlan elfeket - elmeséli, hogy honnan is jött. a hangján hallatszódik, hogy rájött valamire és hogy nem túl barátságos és nem túl bizakodó hangon folytatja tovább a beszélgetést. De persze elmeséli azt, amibe már belekezdett, hogy honnan jött és hogy hova tart és miért jött el ide. A részvétre ismét nem látszódik Caius arcán semmi, ahogyan Dreamien-nél sem, mikor a férfi megjegyezte sajnálatát. A fiú arca semleges és csak egy aprót biccent a részvétre. Őt annyira nem hatotta meg unokabátyja halála. Soha nem szerette annyira, inkább afféle túlfűtött, egoista vezetőként tekintett rá. De kihasználta a dolgot, hogy világot láthasson és elhozza kedvesének a levelet. Végül a nő kezdi el mesélni, hogy miért is jött erre és mi hozta erre útját. A sors.*
~Hűha. Megint egy kószáló ember. Jesszus, ki kéne írni a város tetejére, hogy Vámdor megálló~*gondolja Caius és egy apró fintor, majd egy még apróbb vigyor hagyja el ajkait a kis gondolatra. *
-Követed a Sorsodat? Nem neki kellene téged? *kérdez vissza Caius komoly tekintettel nézve a lány szemébe. Majd szárnysuhogást hall. Felnéz az égre és egy hatalmas fekete madár száll le Saeoh karjára. Caius és Jason kissé hátrébb lépnek, de mikor a lány a nevén szólítja a madarat, Caius elfintorodik.*
-Egy madarad van? *kérdezi kisebb lenéző hangsúllyal a fiú, majd hozzáteszi:* -Szép! *persze mindketten tudják, hogy ez nem igaz és egyáltalán nem így gondolja a fiú, de az illem megköveteli. A kérdésre, melyet Saeoh tesz fel Caiusnak, elgondolkodtatja a fiút.*
-Azt hiszem a Tolmen erdőbe készülök, egy kis sétára. Gyere velem! *mondja a fiú, majd felpattan Jason-re és maga mögött megpaskolja a ló hátát, hogy Saeoh is üljön fel rá.*

* A tünde szavak hatottak, a ló halkan nyerített egyet, majd rögtön barátságosabb lett. Fejét Saeoh kezébe hajtotta, és a lány barátságosan megcirógatta, végül kissé megpaskolva. Saeoh közben érezte, hogy a fiatalember végig öt figyeli, és amint rápillantott, Caius arca azt sugallta, hogy valamire rájött, és hirtelen megváltozott az arckifejezése. Az előbb mintha leolvadt volna valami kevés a jeges arcból, de most mint a hirtelen fagy, az arca újra leolvashatatlanná vált, és a lány újra bizalmatlanságot, enyhe ellenszenvet látott rajta, az előbbi barátságos magatartás helyett. *
~ Vajon mitől változott meg az arckifejezése ilyen hirtelen. Mennyire összetett és kiszámíthatatlan szerkezet az ember, csupán egy szó vagy egy tekintet nagy változást okozhat. Vajon a tünde szavak az oka? A jó megfigyelőképességét kikerülte, hogy tünde vagyok? Ezek szerint a származásom az oka az egésznek. De nem tudom megérteni az embereket, miért ítélnek a származás szerint? Minden fajnak vannak különleges képességei, tulajdonságai, és mindig van olyan dolog is, amire más fajok képviselői irigyek, vagy nem tetszik nekik. Ám ez a dolog nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanolyan egy fajon belül, mert az emberek jellemét nem csupán a származásuk , hanem a megélt élethelyzetek is alakítják. Senkinek nincs joga elítélni valakit, amíg nem vette a fáradtságot, hogy kiismerje. ~
* Caius a részvét nyilvánításra sem reagált, így Saeoh gyanította, hogy nem állt hozzá közel a bizonyos személy, akinek a gyászhírét hordozza. A lány további szavaira a fiatalember egy újabb fintorral felelt. *
- Hogy követem a sorsomat? – * kérdezte Saeoh mosolyogva. * – Én nem teljesen így mondanám, de így is lehet érteni. Ám ha nem megyek sehova, hanem otthon gubbasztok, a sorsom nem igazán tud követni, ugyebár. – * mondta a lány mosolyogva, majd egy rövid szünet után folytatta. * - A neveltetésem is utazás közben folyt, a mesteremmel keresztül-kasul jártam a vidéket, és így tanultam meg sok mindent. Azt vallom, hogy a tapasztalat, a tudás nem szeret házhoz jönni, azt szereti inkább, ha megkeresik, én pedig hajlandó vagyok megkeresni. Az ember akkor okul igazán, ha kimozdul az öt körbevevő buborékból, és tud nyitni az új, szokatlan dolgok felé.
* Amint Rúna megjelent, Caius arcán Saeoh újra a nemtetszést látta, ami kissé zavarta is, mert minek kell elítélni egy embert, aki sólymot tart. A sólymok kimondottan jó és hasznos útitársak. Nagyon értelmes állatok, gyorsak, kötődőek, és jó vadászok, tehát hozzásegíthetnek az élelemszerzéshez is. *
- Megsérült, és meggyógyítottam, azóta nem hagyott el. – * mondta Saeoh. *
- Rúna, willin tára. Le pole tirne nin var ava, qui le mere an. (Repülj. Majd fentről figyelhetsz, ha szeretnéd.) – * súgta a lány kedvesen a sólyomnak, aki szárnyait széttárva és egyet enyhén lökve az öt tartó karon, a magasba emelkedett. *
- A Tolmen erdőbe? – * kérdezte Saeoh töprengve, majd újra megszólalt. * – Persze, veled tartok, jól fog majd egy kis friss levegő.
* Az ajánlatot, hogy üljön fel a lóra, a lány szintén elfogadta, és könnyedén felpattant Caius háta mögé, várva, hogy elinduljanak. Erre vezető útján is az erdőn kellett áthatolnia, de már hiányzott neki a természet, igy örült az ajánlatnak. *

//Saeoh Alaesse - időn túli//

*Az isthar csendben sétál a városfalak között. Ezúttal Odint az istállóban hagyta, mert nem akarta, hogy a rekkenő hőségben kelljen a lónak a város fehér falai között lennie.
A Fehér Vadkanban mindig lelkiismeretesen látták el, s bízik annyira a lovászokban, hogy ott merje hagyni.
Nem siet, még mindig sok ideje van neki, mielőtt a Vezérek Házához megy, így úgy döntött, kényelmesen sétálva ér el céljához. Köpenyének csuklyáját nem húzza fejébe, őszülőben lévő fejét fedetlenül hagyja, bár a köpeny ott lengedez körülötte. Calassë, Andamer legendás varázskardja elmaradhatatlanul függ oldalán, míg bal kezében fehér hegyikristállyal díszített, faragott varázsbotját tartja.
Nem kelt nagy feltűnést, hiszen nem díszes öltözetben van, szürke, középszerű utazóruháját hordja.
Dreamiennek még egy oka van arra, hogy lassan haladjon.
Nyugtalanítja az a fura szerzet, aki a Vadkanban próbálta kihallgatni Caiussal folytatott beszélgetését. Bár nem tudhatja, de inkább fő az óvatosság, hiszen immáron a mágusok népének vezetőjeként nem lehet felelőtlen.
A nép ügyeibe illetékteleneknek nem engedhet betekintést.
Az idegen pedig meglehetősen kitartóan és a lebukás után is még próbált információkat elcsípni.
Lassan halad, miközben élvezi a város egyre élénkülő életét. Az emberek a lassan növekvő hőség ellenére még fürgén és sietve igyekeznek dolguk után. A mágus emlékeiben első ittlétének emléke is felmerül. Akkor még nem sokkal szüleinek halála, házuknak felégése és feleségének elrablása után járt erre, hogy édesapjának varázskönyvét javíttassa meg.
Azóta is sokat tanult belőle. Nem is gondolta volna, hogy a szigorú, de tiszta szívű isthar ekkora tudást halmozott fel egyetlen könyvben.
Megáll az egyik téren lévő kút mellett, megmossa arcát, megnedvesíti nyakát és tarkóját.
Meleg napnak ígérkezik.*

*Késő éjszaka volt, amikor megérkezett. Egész nap csak lovagolt, sétálgatott, kereste Casvét. Nem lelte. Dühös volt. Mérhetetlenül. Ráadásul ideges volt és aggódott. Nagyon. Bement, páran felismerték, főleg a fogadós, ott is megkapta a megszokott szobáját. Sajnos most főleg nem volt olyan udvarias, de úgy tűnt, megértő szemek követték fel a lépcsőn.*
~Seyla bezzeg most megint leordítaná a fejemet, hogy milyen bunkó vagyok. Meg nyomatná, hogy Clive, Clive, Clive! A francba!!!~
*Lepakolt. Nem volt valami sok cucca. Lefeküdt az ágyra, de nem jött álom a szemére. Képtelen volt aludni. Sőt, teljesen aktív volt. Az adrenalin a tetőfokára hágott. Kipattant az ágyból, hátára csatolta a kardot és kiment az utcára. Egyszer valakivel már beszélgetett itt. Több mindenkivel, de valakivel a csillagokról. Már nem emlékezett rá. Egy ház falának nekidőlt, feje pedig felfele nézett. A csillagsereget bámulta.*

*Fut...Már megint...Mostanában egyre gyakrabban. Bár most kivételesen nem ő kerget valakit hanem őt kergeti valaki. Az ember azt gondolná, hogy most mikor főlady lett már nem mer neki ártani senki, frászt! Ilyenkor jönnek csak igazán, ráküldenek a haragosai mindenféle fejvadászt meg bérgyilkost, aztán meg nem segít senki. Viszont mikor már sikerül a helyzet magaslatára állnia, letagadnak mindent és próbálják elhitetni vele, hogy mindig is az ő oldalán voltak és nem tettek semmi rosszat. Ez elég idegesítő.
Hirtelen felugrott egy háztetőre majd egyikről a másikra ugrálva haladt tovább. Üldözője egyre közelebb ért amit Cecília is jól tudott. A nő egyre inkább érezte, hogy fárad, ideje befejezni ezt a fogócskát. Leugrott, majd megtorpant. ~ 1...2...3...~* BUMM! egy jókora rúgást mért ellenfelére aki nekivágódott az egyik ház falának. Egy apró mosoly jelent meg arcán, majd gyorsan tovább állt. Most már nyugodtan sétálgatott a sötét utcán, be-be nézett pár sikátorba hátha van pár emberke arra de sehol senki. *~ Milyen unalmas éjszaka...~ Ekkor egy ismerős, mégis szokatlan illat ütötte meg orrát. Tekintetét az égre emelte és elmosolyodott. Már tudta ki az. *
- Igazán gyönyörű csillagos éjszakánk van, nemde?* Odalépett a férfi mellé és ő is nekidőlt a falnak. * - Hogy van manapság? Rég láttam...*Nem volt benne biztos, hogy egyáltalán megismeri a férfi, hisz azóta sokat változott külseje. Ettől függetlenül az az érzése támadt, hogy úgy illik ha régi ismerőse ként kezeli. *

*A távolban zajokat hall, de nem tudja beazonosítani, mi lehet az. Így miután szemével egy sötét sikátorba pillantott, újra feltekintett az égre.*
~Vajon ő látja ezeket a csillagokat? Hol vagy Casve. Reméltem, hogy a fogadóban vagy. Vagy csak elkerültük volna egymást?~
*Ekkor lépteket hall, és valaki megszólítja. A férfi egyenesen ránéz. Az a valaki is a falnak dől. Declan szemében meglepettség van.*
-Hogyne.-
*Majd kisebb szünet után újra megszólal.*
-Tudom, hogy ismerjük egymást. De segítene felidézni bennem, honnan?-
*Erősen kutat az emlékeibe, de valahogy nem rémlik neki semmi. Ehhez az archoz kissé alacsonyabb testet tud elképzelni, de hogy miért, azt sem tudja. Egyszerűen nem ugrik be neki, hát van ilyen.*

*Elmosolyodott. A vámpírok memóriája mégis csak jobb mint az embereké, bár ennek így is kell lennie ha több száz évre visszamenőleg kell gondolkodnia. *
- Cecília vagyok. Egyszer már találkoztunk, egy ugyanilyen csillagos éjszaka, egy nőről mesélt nekem, akit csak akkor láthat ha csillagos az éjszaka. *Egy újabb emlék ugrott be neki, amin kicsit kuncogott de csak pár másodpercre. *
- Sőt, még azt is mondta, hogy ezen a világon semmi mást nem szeret csak a húgát. *Akkor tűnt föl neki, hogy nem is tegezi Declant hanem magázza, pedig annak ellenére, hogy a férfi nem emlékszik rá, már találkoztak akkor pedig biztos, hogy tegezte. Most már mindegy, ha szól érte szól, ha meg nem akkor így marad. *
- Bizonyára sok dolog történt azóta önnel, amint látja velem is!- *elállt a faltól és játékosan körbefordult. * - Nem is csodálkozom amiért nem ismert meg. *Mondta a szokásos kedves hangján, arcán a mindig megszokott, gyakran mű mosollyal. *

*Bizalmatlan figyelemmel hallgatja a lányt. Beugrott neki.*
-Igen, már emlékszem... Cecília. Te voltál az a kislány... aki felháborodott, hogy nem köszöntem rá és kikerültem. Nem sokat beszélgettünk. Csak a csillagokról és arról, mi lesz a halál után. Te csillag leszel, én meg megyek egy szebb világba.-
*Nem volt jó hangulata. Ezért sötét tekintettel nézett végig a már nővé változott Cecílián.*
-Mi történt? -
*Kérdezte sejtelmesen.*
~Vajon miért nem várta meg, hogy felnőjön. Vajon, hogy változott át. Mivel nem értem, ezért azt mondanám, vámpír. De épp ez az. A vámpírok nem nőnek fel. De ki nő fel hirtelen? És ha már két lehetetlen dolog van, akkor rakjuk össze a kettőt. Vámpír, és valahogy elintézte, hogy felnőjön. Chö... meg hát kiképeztek engem a vámpírok felismerésére. A franc! Egy vámpírral cseverésztem akkor? Ha nem barátkoztam volna vele össze, lehet, hogy nem volnék annyira barátságos vele.~
*Nem mintha most nagyon barátságos volna. De várja a választ.*

*Kicsit kuncogott, jó érzés volt nosztalgiázni de a többi vámpírral nagyon nem lehet, a halandók pedig keveset élnek és ebben a kevés életben is mindig úgy sietnek, hogy alig lehet velük leülni egy kicsit és beszélgetni...Így hát az ilyen különleges alkalmakat mint a mai ki kell használni. Kár, hogy most is éberen kell figyelnie, a vámpírvadászokkal kapcsolatos dolgokat még most is szemmel tartja amennyire csak tudja, és fölröppent egy-két pletyka arról, hogy kik lettek azok. Sajnos ezeknek a nagy része tényleg csak pletyka így nem lehetnek benne biztosak, hogy melyik igaz és melyik nem. Viszont ezek között a nevek között egy bizonyos Declan is szerepelt. Előfordulhat, hogy mást is így hívnak és arról beszéltek...de lehet, hogy erről. *
- Fogalmazzunk úgy, hogy az Istenek kegyeikbe fogadtak. *Gonosz mosoly suhant át arcán. Ekkor valami különös hangot hallott, pár lépést hátrált és éberen figyelte a madár érkezését ami pár másodperc alatt már elő is tűnt a sötétségből, és rászállt a nő vállára, karmait jól belevésve húsába. Föl se szisszent, egy ilyen kis sérülést már meg se érzett, éppen csak egy kicsit bosszankodott magában. *~Seyla egy újabb ruhát tett tönkre...Mindig sikerül valamilyen bajba keverednie amiben az én ruháim szívják meg igazán. Na de sebaj, a lényeg, hogy ő legalább túléli őket. ~* Amint meghallotta az üzenetet szemöldöke pár másodpercre összeszaladtak arcán, viszont tudtában volt annak, hogy nincs egyedül az utcán így gyorsan tovább engedte az állatot, s miközben az fölfelé repült utána kiáltotta: *
- Üzenem a gazdádnak, hogy hamarosan ott leszek! * A madár vijjogott egyet majd el is reppent a sötétségbe. Hosszan felsóhajtott és a férfira nézett. *
- Az egyik nyughatatlan fajtársam egy kis bonyodalmat okozott, ne haragudj de mennem kell. *Megfordult de hirtelen visszanézett. * - Bár nem jöhet rosszul a segítséged, ha szeretnél elintézni egy vámpírt akkor kövess...Ha tudsz. * Gonoszul elmosolyodott és már szaladt is a Sötét Orom felé. Sokan úgy gondolhatják mekkora ostobaság egy halandót ( aki lehet, hogy vámpírvadász) a vérszívók fészkébe hívni, de mindennek megvan a maga szépsége, és ha bejön az állítása akkor őket nem fogja bántani. Bár ezek a dolgok csak akkor működhetnek ha képes követni őt...*

~Hmm... az istenek mi? Én csak egyről tudok... a Láthatatlanról. Bár őt a szüleim ismertették meg velem. Azonban tudom, hogy a Birodalomban több isten hit van. ~
*Majd jött egy nem túl szép madár. Ahogy lezajlott az egész szituáció, főleg, hogy Cecília abszolút nem takargatta, egyértelműen kiderült, hogy a lány vámpír. Declan összehúzta a szemöldökét.*
~Pff... ez nem igaz...~
*A lány menni készülődött, de egészen érdekes dolgot mondott még.*
~Na ná! Amikor csak lehet, kinyírnék minden vámpírt. Egyet főleg.~
*A lány elviharzott.*
-A franc...!!!-
*Ő pedig utánairamodott. Karddal a hátán, bőrruhával a testén rohant a lány után. Semmi kedve nem volt bemenni a vámpírok lakhelyére, de mindenképp előny, hogy megtudja a tanyájuk helyét, illetve lehet, hogy alkalma lesz Aldoval találkozni. Casve megtalálása után ez a legnagyobb vágya. Lehet, ez most előbb jön össze, mint az első. Nagy nehezen, de képes követni a lányt. Nem adja fel. Nem adhatja fel. Kiképzője is ezt tenné a helyében.*

*Lassan közeledett a város felé. Most már még hatalmasabb volt a fal és a város szívében álló három torony. *
~Szép nagy város. Biztos, hogy nem egy nap alatt épült. Megnézem a másik oldaláról is, mielőtt bemegyek kapuin.~
*Letért az útról és fejét a város fele fordítva elkezdte megkerülni. Hatalmas fehér falai előtt sátrakra lett figyelmes. Néhány pillanatig gondolkodott, hogy kik lakhatnak a sátrakban, de ekkor fegyverekre lett figyelmes, így hamar megállapította, hogy katonákról van szó. Már rég óta menetel a város körül, de még mindig nem ért el a másik végihez. Ekkor megpillantotta a falban ékeskedő hatalmas kaput. Hamarosan elérkezett a kapu elé, amely többedmagával tornyosult előtte. A kapukat őrök őrizték. Lassan elindult a kapu irányába, ekkor azonban egyik őr az útjába állt.*
- Ki vagy te idegen? Nagyon furán nézel ki. Honnan jöttél? - kérdezte gyanakvóan az őr.
*Nem felelt, tovább meredt a földre.*
- Tán süket vagy? Hozzád beszélek.
*Az őr megfogta vállát. Csuklyája alól kivillantotta vérvörös szemét. Az őr, szemei tekintetétől, összerezzent. Olyan hidegséget még Hail Barum-ban sem érzett, mint ami a szeméből áradt, és olyan ürességet még az üres sörös kancsó sem mutatott.*
- Miféle szerzet vagy? Látom vándor vagy és messze földről érkeztél. Azt is látom nem vagy dagorladi. Mi történt a kezeiddel? Gondolom Heil Barumot is megjártad. A városban majd ellátják sebeidet. Üdvözöllek a fővárosban!
*Köszönően bólintott egyet, majd továbbhaladt a kapu fele. Mikor túllépet a kapun, olyan város tárult szemei elé, amelyet azelőtt még nem látott.*

//Dante - időn kívüli játék//

*A térkapun keresztül érkezett. Nem szívesen van ilyen vészterhes időkben távol Minäril Calathtól, még kevésbé az Alceron fennsíktól, de van, hogy népének érdekei távolabbra szólítják.
A mágusvezér úgy tervezi, nem marad sokáig, mert Etele ugyan fogoly Luth Diron barlangjában, de ki tudja, meddig tartja ott az őrség és a barlang mélye?
Fekete deres lován sebesen ügetve érkezik a várostól távolabb álló térkapu felől.
Odin kecses mozgása tiszta vérű ősökről árulkodik.
A város őrsége már ismeri, de ha nem így lenne, a jelvény, melyet felmutatna nekik, igazolná kilétét.
Első a kötelesség. A külső városban egy jellegtelen, a többi közé olvadó házban rejlik Evolyran hírszerzésének központja.
Korábban, mikor Etelét nyomozta itt, elhajtották. Sokat változott a helyzet, ezúttal tisztelettel adóznak az újdonsült mágusvezér előtt, s csak néhány pillanatig váratják, mire a kért jelentéseket kiadják neki. Nem érdekli a kémek neve, akik az információt hordozzák, ami érdekli, Dagorlad mozgása.
Az utóbbi időben igen elszaporodtak a betörések, s ugyan ezek legfőképpen vagy Evolyran területeit érintették, vagy az emberek uradalmát, de Dreamien nem tekinti ezeket távoli dolgoknak.
Csak idő kérdése, hogy az első csapást a mágusokra is rámérjék a dagorladiak.
Úgy véli, tesztelik a Birodalom népeinek felkészültségét, éberségét.
Szemöldökét összevonja, de nem szól egy szót sem.
Udvariasan megköszöni a tisztnek az anyagot és visszaadja neki.
Ugyanolyan csendesen és természetesen távozik, ahogy érkezett.
Mikor kilép a házból, vesz egy mély levegőt, egy pillanatra hagyja, hogy a nap sugarai végigszánkázzanak arcán, majd a főkapu felé veszi az irányt. Nemigen törődik az utcákon szaladgáló gyermekekkel, a gyakorlatozó, családjukkal pihenő katonákkal.
Ezek a béke képei, s ő így szeretné látni mindig, de tisztában van vele, hogy előbb-utóbb újra beköszönt majd a háború, s addigra készen kell állni rá.
A főkapunál is gondolataiba mélyedve áll meg lovával, egy pillanatra az érkezőket szemlélve. Nem csak evolyraniak sietnek ki-be rajta, elfek, emberek, még néhány myrte is feltűnik az érkezők között.
Ami felkelti figyelmét, egy mágus. Népének tagja, sötét, arcát elrejtő csuklyás köpenyben.
Kisugárzása egyértelműen elárulja, miféle mágia áramlik vérében.
Lován léptet oda a láthatóan magába zárkózott alakhoz és szólítja meg.*
- Légy üdvözölve a Birodalom fővárosában, mágus!

// Dreamien //

*Miután belépett a kapukon, kicsit meglepően szemlélte a várost. Még életében nem látott akkora nyüzsgést, mint ami ott tárult szemei elé. Lassan végignézett a tömegen. Az emberek mellett voltak olyan egyedek is, amelyeket még nem látott. Apró léptekkel haladt egyre beljebb a tömegben, míg egy kisebb, tömegmentes részhez ért. Ott megállt, majd részletesebben szemügyre vette a várost.*
~ Most hogyan tovább? Hisz azt sem tudom hol vagyok. ~
Gondolataiba mélyülve álldogált az úton. Csuklyája, mint mindig, a fején pihent, elrejtve arcát a tömeg elől. Kezei nem értek ki kissé megkopott köpenyének ujjából. Hirtelen valaki megszólalt előtte. Csuklyája alól kipillantott. Egy férfit látott, ki egy igen előkelő fekete lovon léptetett felé. Kérdésére nem felelt, azt hitte, hogy valaki máshoz szólt. Ám az a férfi mereven bámult rá. Az évek alatt megedződött, így könnyedén kiolvasta szeméből szándékait. Látta a szemében a döbbenetet, amin nem is csodálkozott, hisz messziről kitűnik a tömegből. Látta még a gyanakvást is. Lassan felemelte a fejét, a napfényben kivillant a szeme, majd egyenesen a szemébe nézett. Néhány pillanatig csak bámult rá, aztán úgy döntött, hogy mégis megszólal. Nem tudni, hogy mióta nem beszélt emberekkel. Tán hónapok óta, vagy akár hosszú évek óta. A tömegből tisztán hallatszott mély, mégis simogató hangja, mely akár a nyári szellő, siklott végig a tömeg moraján. A közelben néhány ember rá is pillantott, hisz ehhez foghatót még ők sem hallottak. Látható volt, hogy messzi földről érkezett.*
- Szép napot kívánok, jó uram. - mondotta Dante, kissé ellenszenves hangon, miközben a lovas szemébe meredt.

*Találkozik a tekintetük. Dreamien egy pillanatra meglepődik a másik vérvörös szemein, de állja a pillantását. Hogyne tenné, csak egyedisége jelent neki újdonságot.
Odin, vasderes csődöre, (melyet fekete deresnek is hívnak a lovászok) szintén nyugodtan figyeli az előttük álló darthart.

[You must be registered and logged in to see this image.]

A mágusnak kellemes hangszíne van, s ez már egy pozitívum, habár a hangja egy pillanatra mintha arról árulkodna, hogy enyhe ellenszenv uralkodik a férfin.
Az isthar nem az a fajta, aki egyből ítélne. Szülei arra nevelték, hogy előbb ismerje meg a másikat, s csak utána mondjon róla véleményt.
Most is a kíváncsiság hajtja. Ismer példát nem rosszindulatú dartharra is, így kíváncsi, most vajon melyikkel találkozott.
Bár sietne, mégis legalább egy kicsit eltereli gondolatait az idegen az imént olvasott jelentésről.
A vele szemben állóval ellentétben, Tifarnak barátságos, barna szemei vannak, ezekkel szemléli most a másik mágust.*
- Bizonyára hosszú út áll mögötted, kedves darthar, legalábbis öltözéked állapota erről árulkodik. Megleptél megjelenéseddel, csupán ezért álltam meg előtted, s mert úgy vélem idegenül járó tekintetedből, hogy nem vagy ismerős errefelé. Talán elkél egy kis ideig a társaság, míg kiismered magad Evolyran tiszta és egyenes utcái között.

*Kissé meglepte a lovas barátságos válasza, hisz már ő sem emlékszik, hogy mikor hallott utoljára barátságos szavakat. Mielőtt válaszolt volna, először végignézett a lovon, melyhez foghatót még nem látott. Ahonnan ő érkezett ilyen szép lovak nem fordulnak elő minden háznál. Lassan odalépett a lóhoz, a feje felé nyújtotta kezét, majd megérintette. Szokatlan módon a ló nem ijedt meg, nyugodt maradt. Eddig minden állat megriadt a közelében. Ennek ellenére egy kósza mosoly sem szaladt végig arcán. Néhányszor végigsimította az arcát, majd visszanézett a lovasra.*
- Nevem Dante, messze földről érkeztem.
*Végignézett a lovas mögött tornyosuló három toronyra. Kis ideig nézte, gondolkodva, majd visszanézett a lovasra.*
- Szóval ez a hely Evolyran. Sosem hallottam róla. - mondta kissé elképedve
- És téged hogy hívnak, lovas?

*Ismeri Odint, jól tudja, hogy nála kevés intelligensebb és nyugodtabb hátas él a mágusok földjén. Ennek most is tanújelét adja, de gazdája biztos azért benne, hogy a csődör feszülten figyeli az őt megérintőt.
Dreamien sem veszi le szemét a mágusról, de okot nem lát arra, hogy bármit is tegyen.
Nem tart semmitől. Szépen faragott botja, végén a tenyér formájú csúcson csillogó fehér hegyikristállyal ott nyugszik a tartóban lovának balján, oldalán a díszes mintázatú tokban lóg Calassë az igazság kardja.
Úgy érzi, nincs mitől tartania és a darthar magatartása sem fenyegető rá nézve.
Követi a mágus tekintetét a tornyokra. Ő már látta párszor a magas, karcsú építményeket, de mindig megcsodálja őket.
Dante szavaira kissé elcsodálkozik, hiszen amerre ő járt, mindenki ismeri Evolyrant.*
- Meglepsz szavaiddal, hiszen ezen a földön nincs olyan személy, aki ne ismerné ennek a városnak a nevét….Jó messzi lehet az a föld, ahonnan származol….
Kérlek, bocsáss meg udvariatlanságomért!
*Az isthar leszáll a lóról és odalép a darthar elé, kezét nyújtja. Most látszik csak igazán erőteljes testalkata, magassága és széles vállai.*
- Dreamien Tifar vagyok.
*Mosolyogva várja, hogy a másik elfogadja-e a felé nyújtott jobbot, közben felméri testközelből a mágust. Szintén elég erőteljes, saját korabeli férfit lát maga előtt, bár a csuklyás köpeny jól rejti.
Maga Tifar is köpenyt hord, ám az világosabb, kék színű, s a csuklya sincs fejébe húzva.*

*Ared a lova fülébe súgdosva kocog be Evolyran városába. Kissé ziláltan fest már első pillantásra is: a lány hosszú utat tett meg az Otthontól. Egész álló nap lovagolt, és remélte, talál magának szállást a városban, mert éjjel már nem akart kóborolni. Egyáltalán: kóborolni sem akart egy jó darabig. Gyalogszerrel járt-kelt, de mivel gyorsan akart eljutni a városba, reggel kölcsönkért egy lovat a szomszéd faluban. És hát a gyakorlatlan lovaglók végzete őt is utolérte.*
-Jaaaj, ne rázz már annyira te ló! Komolyan mondom még pár döccenő és kiszáll belőlem a lélek... Egyáltalán etetnek téged rendesen Ilyen csontos állatot még nem is láttam, teljesen feltörte a hátad a ...-
*Ebben a pillanatban a ló megtorpant és Ared, aki persze az egészből nem vett észre semmit, hiszen a zsörtölődéssel volt elfoglalva, szép magas ívet leírva lehuppant a földre. Az első pillanatban nem tudta mi történt, aztán óvatosan körbesandított, és amikor észrevette, hogy a ló érdeklődve nézi ahogy üldögél, megeresztett egy halk kis kacajt.*
-Persze, te gonosz bestia, ez volt a bosszúd, mi? Na várj csak!-
*Bő szürke köpenyének az egyik óriási zsebéből előszedett egy almát és a ló felé nyújtotta. Közben próbált felállni, és kicsit jobban körül nézett. Akkor vette észre a férfiakat.*
~Hujjujj, ez nagyon kellemetlen.... na mindegy, maximum kettővel többen néznek bolondnak...~
*Mosolyogva a férfiak felé fordult.*
-Üdvözletem az uraknak! Kérem, bocsássák meg nekem a kissé hirtelen érkezést.-

*Óvakodva nézi Dreamient, nem tudta, hogy mit akar. Ám, mikor jobbját nyújtotta felé, minden kételye elszállt. Szemébe meredve ő is jobbját nyújtotta és kezet rázott vele. Ám ekkor egy huppanásra lett figyelmes. Oldalra fordította fejét, és egy ifjú hölgyeményre lett figyelmes. A földön ülve köszönt. Kissé értetlenül figyelte a hölgyeményt, hisz nem értette, hogy miért ül a földön. Ám, a bujdosásban nemcsak az érzelmeit vesztette el, és nemcsak a magányhoz szokott hozzá, hanem megtanulta tisztelni azokat az embereket, kik kedvesek hozzá. Odasétált a hölgyeményhez, majd udvariasan felsegítette a földről. Fekete hajából kiszedett egy falevelet, bár eleinte nem tudta eldönteni, hogy az most egy dísz-e a hajában, hisz meglehetősen jól állt neki.*
- Szép napot, kisasszony!

*Dreamien is látja a nagy sebbel-lobbal érkező hölgyeményt és első pillanatban csak emlékezteti valakire…de kire is…?
Aztán mint kinek fény gyúl az agyába, szinte homlokára csap. Egy pillanat műve az egész.*
~Hát persze! Aredhel Narmolanya! Ő volt a gombaszedő lány, aki almát adott Odinnak!~
*Ő is odalép és örömmel üdvözli a lányt. Nem változott semmit, ahhoz képest, amikor utoljára találkoztak, talán kissé csapzottabb akkori önmagánál. Amit a fényhozó láthat, hogy Dreamien igencsak kivirult azóta, hogy utoljára látta, ha még emlékszik rá. Ez pedig az utóbbi időknek köszönhető, a megszületett kislányának és a sokkal nyugodtabb életnek, ami mostanság éli végnapjait.*
- Aredhel! Üdvözletem! Jól vagy?
*Bár az emlékek abból az időszakból egészen sötétek, hiszen akkortájt épp Etele és Ninquë nyomában loholt s csak megállt egy pillanatra, mikor belébotlott a másik isthar, vagy épp ő botlott belé….ki emlékszik már arra?!
Dreamien számára mintha már egy másik élet lenne, oly távolinak tűnik az egész és oly sok minden történt azóta.
Mégis a kevés kellemes emlék egyike épp az előtte álló lányhoz kötődik és most, mikor ismét vészterhes idők közelednek és ismét csak Etele miatt, most örömmel látja ezt a régi ismerőst.
Örömmel látja, hogy Dante nem az a Barlon típusú darthar, s szorult belé jó modor és udvariasság is.*

*Ared meghökkenve bámult. Ahelyett hogy kinevették volna, az egyik férfi kedvesen felsegítette, még a hajából is kiszedett némi falevelet. Itt el is szégyellte magát a lány kicsit, hiszen azért rendbe hozhatta volna magát a városkapu előtt, dehát el volt foglalva a sajgó hátsó fertályával...*
-Köszönöm, ez igazán... igazán... kedves.-
*Kis mosollyal az arcán kereste volna a segítségére siető férfi tekintetét, de a következő pillanatban aztán a saját nevét hallotta. Gyanakodva bámult a másik férfi arcába, azon gondolkodott, honnan is ismeri a mágust.*
-Ne haragudj uram, de túl sokáig voltam úton...-
*Hirtelen egy óvatos lökést érzett a csípőjén. Odakapott, és egy érdeklődően leskelődő lóval találta magát szemközt. De ez a ló nem is hasonlított a sajátjához. Gyönyörű, hatalmas állat volt, és feltűnően vonzódott ahhoz a zsebéhez, amibe Ared az almát pakolta. Ekkor ismerte fel a lány.*
-Hát persze! az almarajongó és Dreamien, a mágus. Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg rögtön. Valahogy megváltoztál. De a lovad a régi, ahogy látom.-
*Hanyag mozdulattal a zsebébe nyúlt és egy szép nagy almát kínált a lónak.*
-Önnel viszont nem találkoztam még. És ezért még többre becsülöm az ismeretlenül nyújtott segítséget.-*szólt komolyan a magas férfihoz, aki felkaparta a földről.*
-Aredhel Narmolanya vagyok.-

*Dante nem szólt közbe a két ismerős találkozásán. A fekete ló kicsit oldalba bökte, majd tovább is haladt a lányhoz. Ekkor a lány hozzá fordult. Kissé meglepte a lány hirtelen megkomolyodása.*
- Kérlek tegezz. - szólt a lányhoz.
- Nevem Dante. Csak Dante. Teljes nevemre nem emlékszem, mióta...
*A földre nézve egyre mélyülő hangja elnémult. Az édesanyjára gondolt. Azóta nem tudja mi is a teljes neve. Ekkor azonban nyilalló fájdalmat érzet kezén. Előkapta és értetlenül vizsgálgatta. Majd észrevette, hogy egy, korábbi fagyási sérülése felszakadt. Nem jajdult fel, csak nézte a kezét.*
- Sajnos megfagytam, mikor a nagy hegyeken jöttem átal. Azóta nem tudom rendesen használni. Ezt az íjat is hosszú fájdalmak árán faragtam a kardommal.
*Az íjára mutatott, amely a vállán csüngött.*
-Nem tudjátok véletlenül, hogy hol találhatok gyógyírt a kezemre? - kérdezte a többiektől.

» 01. Evolyran kapuja
» Tudnivalók Evolyran történelméről
» Caldurt - az elfek városa