01. Evolyran kapuja

*Nero egy faágról figyeli gazdája monoton ággyűjtését. Csak rövid ideig tűnteti ki figyelmével a számára érdektelen folyamatot, és inkább egy Aloryä fölötti ágra telepszik. Állati intelligenciája arra a következtetésre jut, hogy talán élelmet keresgél a táskában. Hisz mi mást? Csak jól kell játszani szerepét, és akkor neki is csurran cseppen egy-két morzsa. Sokszor eljátszotta már ezt másokkal is, és ha nem jött be csak kihasználta repülő tudományát. Azonban most csalódni kell, csak haszontalan dolgok kerülnek elő a zsákból. Ráadásul a szél is elég kellemetlenül borzolja fekete tollait ilyen magasságban, ezért inkább mélyebbre száll, néhány szemrehányó károgás keretében. Közben Sebastian is termetes halmot alkot a rőzséből, és ráteríti félig üres zsákját. Majd a zsákból előszedett pokróccal, és egy viaszosvászon darabbal kezd foglalatoskodni. Naggyából akkor lép hozzá a lány, a térképpel.*
-Köszönöm, mindenképp átnézem. Csak gyorsan felhúzok valamit, ami este megóv valamelyest minket.
*Majd szakavatott keze neki is lát a munkának, amíg a lány távolodik. Miután a kötél is előkerült és mindenhol lecövekelte a vásznat, ahol lehet, előveszi a térképet.*
Vajon merre tudok szerezni halenyvet, és néhány marhát? Hm…

~Áhá! Talán abban a Chattalban!~
*Legalább egy órát tölt a térkép felett görnyedve. Minden egyes részletét gondosan az emlékezetébe vési. Bármikor jól jöhet még. A térkép analizálásból, a hirtelen szemetelni kezdő eső ébreszti. Gyors mozdulatokkal a bőrtokba rejti az érzékeny tekercset, majd Aloryä felszereléséért indul. A összes holmit biztonságba hordja az ég hűvös könnyei elől. Az élelmes holló természetesen már a szitálásnál behúzódott a szedett-vedett menedékbe. Csak néhány percet tölthetnek, csöndesen szemlélve az apró kristálycseppeket. Az idillt ,egy gyomorkorgásnak is beillő, vészjósló morgás szakítja félbe. A néhány méteres látótávolságot engedélyező vízfüggönyön át, egy éhesen villogó vörös szempár rajzolódik ki. Nem sokáig marad egyedül, hamarosan kigyúlnak társai lélektükrei is. A préda becserkészése mindig hosszú előjátékkal jár, de a karmos mancsok most türelmetlenül kaparják a lucskos talajt. A félelem jellegzetes szaga keveredik a farkasok ázott kutya szagával. Sebastián már sok hasonló esettel találkozott, de egyik alkalommal sem látott ennyi elkeseredést egy farkas szemében sem. Mindig is érdeklődött az állatok iránt. Tisztelte és szerette őket, így a törvényeiket is. Tudta, harc most elkerülhetetlen. Enyhén hüllővágású szemeivel viszonozza a falkavezér kihívását. Mire kilép az esőbe, már kezében pihen az ezüsttel futtatott rövid kardja. Közben az égi ajándék lassan csapássá kezd válni. Oly sűrűn esnek az esőcseppek, hogy már lélegezni is alig lehet. A felhők azonban csak sokasodnak. Még Nero is csendben figyel a földön. A lassan vaksötétté váló délutánt, csak az itt-ott becsapódó villámok világítják be. Dobhártyaszaggató erejükkel, szinte körülölelik a két egymásra fenekedő vadat. Az égi pörölyök fényében fogant árnyaik a másodperc tört része alatt rugaszkodnak el a talajtól…*

*A csapzott, és éhes falka szép lassan veszi körbe a két ellenfelet. Fejüket lehajtva, hogy némi levegőhöz jussanak, álltak torlaszt az esetleges menekülő előtt. Az évezredes törvények szavak nélkül mondták ki: A gyáváknak és gyengéknek el kell hullania a falka érdekében! Persze egy Tündét nem fogadtak volna el vezérükül. Egyszerűen lerohanták volna, ha véletlenül nyer. Ezzel Sebastian is tisztában volt. Nem lesz elég legyőznie a megtermett farkast. A földre kell kényszerítenie, hogy meghunyászkodjon. Csak akkor úszhatja meg ezt az életéért folyó játékot. Az ugrásaik pont a tetőponton találkoztak. Egy képzett harcos maga elé rántotta volna a rövidkardját, hogy abba ugorjon a fenevad, de Sebastian se nem képzett, se nem harcos. Így a saras, karmos mancsok egyenesen a mellkasának csapódtak. Apró reccsenés jelezte, hogy valami nincs rendben, de ezt a dübörgő eső hangja elnyomta. A fájdalom érzet is késett pár másodpercet, de amikor a tünde háttal érkezett le, mellkasán a farkassal, a kín elviselhetetlen tornádóként söpör végig a testén. Felordítana, de amint kinyitja száját, megtelik vízzel elnémítva, és fuldoklásra ítélve. Néma szenvedése, és a görcs, ami összerántja testét, segít lezúdítani magáról az alfát. Az csak néhány lélegzetvételt enged magának, és máris a négykézláb, és görnyedten köhögő tündéreveti magát. Tűhegyes agyarai mélyen belefúródnak a bal karjába, melyből gyorsan szökni kezd az életadó nedű.*

*A harapás, csak Sebastian hatalmas mázlija miatt érte a bal karját. A fekete gyilkológép egyenesen a nyakát célozta, de az utolsó pillanatba megcsúszott a lassan iszapossá váló talajon. S bár a hatalmas agyarak így is átvágtak nem egy izomrostot, és egészen a csontig hatoltak de a küzdelem még nem dőlt el. A vérveszteségtől bágyadtan, de az életösztönöktől felerősödve kezd kutatni kardja után a süppedős talajban. Hamar beleütközik a keze a kemény markolatba, és egyetlen gyors mozdulattal ki is rántja a latyak fogságából. Ugyan azzal a lendülettel súlyt a farkasra a kard lapjával. Elkeseredett próbálkozásának gyümölcseként a bal karja újra szabad, de említésre méltó sebet nem tudott ejteni támadóján. Újabb néhány szívdobbanásos szünet következett. Ez elég volt arra, hogy Sebastian két lábra tornázza magát a kard segítségével. Karja erősen vérzett, és érezte már nem sokáig bírja. Rövidre kellett zárnia az összecsapást, ha életben akart maradni. Alapállást vett fel, és az elől lévő kezét, melyről vérpatakok öntözik a talaj tócsáit, kissé lejjebb engedte, mintha a testét védte volna vele, és fejét védtelenül hagyná. Kardját egészen hátrahúzza a csípője mögé, hogy nagyobb erővel lökhesse majd ellenfelébe. A farkas be is kapja a csalit, és újra elrugaszkodik a talajtól, becélozva Sebastian fejét. A tünde arcán már meg is jelenik egy félmosoly, de hamar le is törlődik onnan. A farkas, habár valószínűleg nem tudatosan, de a fájós bal kart használja ugródeszkának. A hirtelen robbanó kínrobbanás teljesen elvonja a figyelmét a védekezésről, és ahogy újra hátrazuhannak megint csak egy néma fájdalomüvöltésre futja. Kivételesen azonban nem pártol teljesen el mellőle a szerencse. A tünde feje hátracsuklik a lökettől és csak ennek köszönheti életét, mert a farkas állkapcsa egyetlen centire csattan össze az ádámcsutkája előtt.*

*A bal karja végleg használhatatlanná vált. Félig bele süllyedt az iszamos talajba, és a törött bordáin egy 50kilós farkas terpeszkedett. Habár a légzésre amúgy sem volt gondja, hiszen a sűrű esőfüggöny rég megtelítette a mind az orrát, mind a száját. A kardot éppen, hogy csak fogja, de az oxigénhiány lassan legyűri. A rajta trónoló farkas is érzi ezt, és nem strapálja magát. Sztoikus nyugalommal figyeli az egyre lassabb ütemben emelkedő mellkast. A falka többi tagja pedig szép lassan elkezdtek közeledni a friss hús felé. Sebastian a homályosodó látásával éppen csak látta őket. Mielőtt szeme lecsukódott volna, még látott egy elfolyó fekete árnyat, ami épp támadója felé tart. Majd a teljes sötétség. Nem tudta, hogy létezik vagy sem, de ez nem is számított. Ott lebegett az univerzumban, és az univerzum ő benne. A sötétség körbeölelte, s csak létezett… Egy örökkévalóságnak tűnő ideig lebegett ebben az önkívületi állapotban. Azonban ez sem tartott örökké. Arra ébredt, hogy ott fekszik a sárban, és köhögés rázza. Oldalára tudott fordulni, tehát valaki leszedte róla támadóját. Agy hamar felfogta a helyzetet, és kereste ellenfelét. Néhány méterre volt csak tőle, és épp a hatalmas hollóval küzdött. Az eső kissé csillapodni látszott, és a falka is visszább húzódott. Úgy döntöttek a bozót mégis csak biztonságosabb. Sebastian nagy szerencséjére, kardja a kezében maradt. Annak segítségével tornázta magát négy lábra, és indult meg a küzdők felé. Néró, eszeveszetten karmolt, és hegyes csőrével csipkedte a fekete vadat. A farkas pedig mancsával, és agyaraival próbált maradandó nyomot hagyni a madárban. Sebastian elősszőr csak néhány apróbb lépést tett előre, de egyensúlyérzéke már elveszőben volt. Hamarosan megdőlt előre, és úgy indult neki. Súlyának teljes erejét beleadva sújtott előre… már ha a zuhanását annak lehet nevezni. A kard azonban hihetetlen sebességgel közeledett a farkas feje felé. A holló is csak az utolsó pillanatban ugrott félre az ezüstös veszedelem elől. A teljes sötétség előtt még egy pillanatra megláthatta, hogy már nem csak saját vére, de a farkasé is keveredik a lucskos talajjal. Azután előre hanyatlott, és a világ elcsendesedett…*

*Ismét a lét és nem lét határán egyensúlyozik. Az ismeretlen sötétség, szinte már várta vissza, hogy ne egy szilánk legyen, hanem a nagy egész része. Tudata szinte lubickolt az univerzum távlataiban. Nem volt én és te, ő és mi. Csak a nagy egyetlen, melyben milliónyi tudat egyesült az önkívület ajándékát nyújtva egymásnak. Fájdalom és szenvedés nélküli dimenzió ez, hol a feledés helyett a nemlét balzsamozza életünkben szerzett ezernyi sebünk. Azonban most sem maradhatott az utópikus nyugalom eme univerzumában. Az élet maga volt az ki szólította. Hívta csalogatta vissza kötöttségekkel teli rabigájába. S ami eddig vigasza legfőbb forrása volt most árulójává lett. Saját öntudatlansága kárhoztatja döntésképtelenségre, és emlékei, tapasztalatai hiányában talán még akarat sem tudná mi a helyes. Így kényszerül vissza a földi láncok rabigájába… Az ébredés maga viszont már jóval kellemesebb, mint az önmaga nemlétbe álmodása volt. Aloryä szépséges arca várja amint felnyílnak a szemei. Valamint boldogan konstatálja, hogy Nero is jól van és a feje mellett tollászkodik. Majd néhány dühödt pillantást küld a farkas felé. A falkát is keresi egy darabig szemeivel, de vagy elbújtak, vagy elmenekültek.*
-Nagyon örülök, hogy visszatértél, és hálásan köszönöm a segítséget. Nélküled valószínűleg a sárban fulladok meg.
*Talán még megölelni is megpróbálná a lányt, de a fájdalom újra beáll a bordái közé. Kissé összegörnyedve, é egy szisszenés keretében viseli, majd egy kevés vérti is felköhög.*
-Remek, ez az én formám!
*Mondja kissé gúnyosan, mikor a tenyerébe került vért vizslatja.*
-Javaslom, ellenőrizd le a farkas komát is. Valószínűleg csak elájult, és akkor még bajt okozhat.

*Hálásan néz a lány után, aki kimegy a záporba és remélhetőleg „leápolja” a farkast. Egészen a sátor széléig kíséri tekintetével, majd figyelmét Neronak szenteli. Átnézi tollas barátja minden apró porcikáját. Szerencsére csak apró, nem túl veszélyes sebeket talál. Még fertőtleníteni sem szükséges. Csak utolsóként lát neki saját állapota ellenőrzésének. Több apróbb sebet is talál, és a karján lévő sebet is leellenőrzi, de egyik sem olyan súlyos, hogy a mellkasa így feszítsen, a vér felköhögéséhez, pedig egyenesen nevetségesek. Orvosi ismeretei elég csekélyek így lehetőségei is beszűkültek. Csak a mindent átszövő erő adhat segítséget. Törökülésbe helyezkedik, és nekilát a meditációnak. Lassan szívja be a levegőt minden egyes centit megtöltve a tüdejében. Tudata szálanként hangolódik rá a valóság mögött megbúvó világra. Elméje megtapogatja, és leellenőrzi a környezete összes rezdülését. Akár egy pók a hálója közepén, úgy ül az energia fényes rácsozatában. Csak egyetlen szálra van szüksége, ez is elegendő lesz, hogy megtudja mi a gondja. Már rutinosan találja meg a kígyószerűen vonagló fonalat, mely saját aurájához tartozik. Óvatosan közelíti meg akár egy vérbeli ragadozó. Hüllőszerű nyugalommal tapintja meg, majd erőteljesebben fog rá. Most már nem engedheti el, sosem találná meg újra. A vöröses energia lassan kezd csordogálni a karjaiba, melyek bíborvibrálásba kezdenek, mintha csak belülről lennének megvilágítva. Mozdulatai nyomán apró szikrák pattognak szerteszét felszárítva a kisebb nedvességfoltokat, és magát a varázslót. A két tenyér egyenesen a mellkas felé tart, és nem is áll meg a bőrnél. Mélyen behatol alá, és megmarkol valamit a saját testében. Erőlködve rángatja ki magából amit talált, nem kevés fájdalom keretében. Előbukkanó keze zöld füstölgő matériáből álló vázát markolásszák. Mintha csak felültetné saját csontozatát, anélkül, hogy fel állna. A sátrat baljóslatú zöld fényével elárasztó vázában kezd kutatni, most nyíló vörös, hüllőszerű szemeivel. Hamar megtalálja a repedéseket mellkasán. Összeforrasztásuk nem áll hatalmában, de legalább tudja mire számítson. Ekkor lép be a sátorba a tünde lány. Közeledtére úgy foszlik szerteszét minden, akárha ott se lett volna. Az utolsó szikra is kialszik mire benéz a sátorba. Egyetlen áruló nyom, csak a teljesen száraz Sebastian lehet, akiről lassan pereg le a száraz sár.*
-Hm… Hát ez egy elég hosszú történet. De előbb kérlek mond meg mi lett a farkassal?
*Ha válaszol, ha nem újabb köhögési rohamban tör ki. A varázslás rengeteg erejét szívta el, és egy újabb adag vér is előkerül a szájából. Látva a lány didergését, átnyújtja neki a pokrócát, mely vele együtt száradt meg. Majd, ha a lány elcsendesedett nekilát a hosszú történetnek…*
…- majd a sárban végeztem ájultan. A többit már tudod!