01. Evolyran kapuja

*Minden olyan valósághű, mintha most történne ebben a szent pillanatban.
Testileg és lelkileg a teljes kimerültség szélén áll. Az elrejtő bűbáj fenntartása órákon keresztül, elég fárasztó tud lenni, sőt ha még egy tucatnyi személyt akar láthatatlanná tenni. Körülötte aranyozott tárgyak „lebegnek”, az egyik falnál egy régifaragású szekrény, a másiknál egy rozsdásodó vitézi páncél áll, karddal a vaskezében. A szoba közepén egy íróasztal, tele papírokkal, pergamenekkel, de nem rendbe téve, egymásra rakva, szinte beterítik az egész asztalt, az egyik kupac tetejéről, meg ömlik valami. Biztosan kiborult a kalamáris...de miért piros a tinta? Muszáj becsuknia a szemét, csak egy pillanatra, szemhéjai annyira elnehezedtek. Megpróbál a falnak támaszkodni, lábai viszont nem bírják megtartani, lerogy a földre...De nem, nem szabad most pihennie, a két vámpírnak szüksége lehet rá, segítenie kell a gonosz nagyúr elleni harcukban. Nagy nehezen feltápászkodik a földről, tekintete egyből a vaspáncélra esik, mintha hiányozna valami róla...a keze milyen üres lett.
Ekkor megvillan az ablakon betóduló fényben egy kard éles pengéje, amint ide-oda mozog egy alak kezében. Ki lehet ez? És ki ellen küzd ilyen hevesen?...
Egyszerre elsötétedik minden és amint kinyitja szemeit, újra ott találja magát a nagyváros, Evolyran kapujában, mellette az idegen lánnyal, akit az előbb megszólított, és úgy látszik csatlakozott hozzájuk még egy idegen személy. Fejében még mindig kavarognak a gondolatok, szinte szétfeszíti egész lényét egy bizonytalan érzelem, talán maga a bizonytalanság, talán a félelem, hogy mi történik, ha végére ér ennek a rémálomnak és ráébred az igazságra...*

*Az idegen szavai kis ideig visszahozták őt a jelen síkjába. A férfi bemutatkozott, de amikor hozzáért hirtelen vállához, myrténk rögtön elhúzódott tőle, mint valami vad ember. Furcsán nézett vissza rá, de száján nem jött ki egy hang sem. Rápillantott a kövön ülő hölgyre...mintha már egyszer látta volna, mintha az előbb akart volna tőle kérdezni valamit. De talán csak képzeli az egészet.*
- A nevem....a nev...a nevem...
*Értetlenül pislogott rá a nőre, aztán a férfira, látszik, hogy nagyon próbál valamit keresni a fejében, szinte már izzadságcseppek folytak le a homlokán, de nem jött a szó, a név, nem jutott semmi sem az eszébe, továbbra is a sötétben tapogatózott, egyre kétségbeesettebben.
Aztán hirtelen felcsillantak szemei, s kinek megoldódott minden problémája a világon, határozott hangon szólt a többiek felé.*
- Nos, akkor barátaim, megyünk vagy megvárjuk míg leszáll a reggel, hogy mind ott ragadjatok bent Fehér-torony várában? Most kell cselekedni, és átvenni a hatalmat az emberek...
*Folytatta volna, de, ahogy az a kettő ránézett, főleg a vele szemben álló idegen férfi...Újra érezni kezdte a zavart, hogy valami megint nincs rendben...De mi ez az egész? Hol van egyáltalán? Kik ezek az alakok? És miért nem emlékszik a saját nevére...ó, legalább eme baljós filmtekercsek ne játszódnának le folyton az agyában minduntalan...*

*A hold már egészen magasan járt, fáradtságot mégsem érzett, álmosság nem környékezte meg, olybá tűnt neki, mintha mindig is éjszakai élt volna, s a nappalokra már szinte nem is emlékezett. Hogy honnan jött, vagy hogy hova tart szintúgy homályos volt előtte, s mivel nem akart újra egyedül maradni gondolataival, jobbnak látta velük tartani. Pontosabban az elf férfival, a nő úgy határozott még marad egy keveset a kövön ülve és később utánuk jön.
Az út, amit bejártak Chattalig egészen ismerősnek tűnt, mintha derengett volna valahonnan, hogy járt már itt, törte is fejét útközben, hátha megtudna ragadni valami múltbéli emléket, keresett valami stabil pontot életében, de sikertelenül. Kereste önmagát, helyét a világban, már ha még van neki itt célja, de oly reménytelennek tűnt az egész. Útitársával kevés szót váltottak, ha kérdezett is tőle valamit, myrténk vagy lerendezte egy kurta válasszal, vagy meg sem hallotta a beszédét a fejében levő kavarodás miatt.*
//Következő mehet a fogadóba.
Ha Naomi visszatér ott csatlakozhat újra hozzánk.//