5. Amerälioh erdeje

//Aldo... Időntúli//

*Egyetlen szót vagy megjegyzést sem tett miközben a csatamágus kiadta magából mondandóját.
Egy-két dolgon azért sikerült meglepődnie is.
Fogalma sem volt arról, hogy ilyen mély gyűlöletet szított egykori barátjában. Arról még kevesebb sejtése volt, hogy még fel is nézett rá ez a férfi. Ezen már csak azért is akadt fönn, mert meglehetősen furcsán mutatja ki a vele szemben álló a szóban forgó dolgot. Legalábbis egy elfnek sosem fordulna meg a fejében az, hogy elpusztítsa azt, kire felnéz.
S vajon honnan a csudából szedi, hogy az ő elpusztításával megoldódnak az említett gondjai, amit láthatóan Hiswanak köszönhet.
Ezeken viszont nem is maradt ideje töprengeni, mert a dolgok váratlan fordulatot vettek, s a szavakat tett követte. Hiswa épp csak beszédre nyitotta volna ajkait, amikor a férfi előkapta kardját, és felé sújtott.
Ösztönösen jött a reakció a nőből, mely gyorsaságát talán annak is köszönhette, hogy nem csupán önmagát kell megvédenie, hanem meg sem született gyermekét is.*
- Solo bona!
*Hangzott a lány szájából a halk igézet, minek hatására Aldo kardja kitépte magát a férfi ujjai közül, s landolt az elf kezei közt.
A következő pillanatban már ütött is a kard markolatával, méghozzá teljes erőből. Mire sikerült kissé eltávolítani magától a gyilkos szándékú mágust, már mondta is a következő bűbájt.*
- Gond hroa!
*Az átok hatására mozdulatlanná válik Aldo, aki minden bizonnyal máris úgy érzi, mintha kővé váltak volna végtagjai és emiatt nem képes mozdulni. Aldo egy darab kőre emlékeztetve hull földre. Hiswa pedig félre dobja a kardot, mely életét volt hivatott kioltani.
Csend telepszik közéjük, mely hirtelen beálltát kihasználva a férfihoz sétál. Szemügyre veszi azt a fiatal fácskát melyet sikerült Aldoval vízszintesbe terítenie. Ennek persze nem örül, hiszen elfként nagyon is tiszteli a természetet.
Tekintete eztán vissza vándorol a mozdulatlan mágusra.*
- Te ostoba! Te barom! *szavai már-már sziszegésként hagyták el ajkait* - Mégis honnan a fenéből veszed azt, hogy a megölésemmel megszabadulsz a benned gyökeret vert érzésektől? Hihetetlen, hogy mekkora barom vagy Aldo Barras! Azzal senki sem mentheti meg magát, hogy gyávák módjára menekül a számára gondot jelentő dolgoktól... Senki... Még te sem.
*Pár másodpercnyi hallgatás után szólalt meg ismét.*
- Én csak tudom... Nekem elhiheted. Tanulj meg együtt élni a kudarcaiddal, és felülemelkedni rajtuk! Más megoldás NINCS! *közelebb hajolva, suttogással mondja továb* - Vagy eljön egy olyan nap, amikor vérbe fagyva találod magad az Én vagy valaki más keze által! Hidd el barátom, nem éri meg futkosni a halál elé!
*Felegyenesedett, vetett egy pillantást a tehetetlenül fekvőre.*
- Nem kell beijedni... Ez csak egy átok volt, ami elhiteti a tested minden porcikájával, hogy kővé vált... Szerencsédre ma nem vagyok kimondottan gyilkos hangulatban Aldo. De! A következő próbálkozásodnál esküszöm, hogy olyan apró darabkákra szedlek szét, hogy a barátaid sem fognak a maradványaidra ismerni!
*Azzal lovához lépett, s egy rugalmas lendülettel már a nyeregből nézhette a férfit.*
- Bocsánat! Majd' kiment a fejemből... Hiszen nincsenek is barátaid... Azt az egyet, aki még barátnak tartott téged, azt az egyet is sikerült egy életre elvadítanod magadtól.
*Ében türelmetlen prüszköléssel ütötte lábával a földet, mely darabkái szétrepülve hullottak vissza a talajra.*
- Imádkozok majd az isteneinkhez, hogy ne keresztezzék egymást útjaink! Mert, ha mégis találkoznak... azt már csak egyikünk lesz képes folytatni! Ég veled Aldo Barras!
*Ében vad nyerítése rázta meg az erdő csendjét, s még egy darabig hallani lehetett a távolodó paták zaját. Hiswa arra sem óhajtott időt szánni, hogy végig gondolja a történteket. Részéről lezártnak tekintendő a dolog mára kialakult része, s végtelennek tetsző ellenségei listáját egy újabb névvel bővíthette. Aldo Barras nevével. Egykori barátjáéval, kinek szemrebbenés nélkül választja majd el fejét a nyakától a következő, és hasonló találkozás alkalmával.*
~Sosem bírtál épeszű döntéseket hozni Aldo, te ostoba!~
*Gyors lovának köszönhetően hamarosan már újra a myrték földjén vágtathatott.*

//Nagyon szépen köszike a játékot Aldo! lol!

//

//Arya időntúli//

*Etele mélyen elgondolkodik. Minäril Calathot úgy ismeri, mint a tenyerét, így jó eséllyel a városon belül nem lehetne megtéveszteni.
Elégszer járt ott, amellett, hogy kénytelen volt megismenri a szálláshelyeket, az egérutakat, amikor egy felbőszült áldozat próbálná visszavenni, amit elvett tőle.
Most azonban inkább a szélesebb körét próbálja átlátni fejben a térképnek.
Mi lehet északnyugatra?
Akárhogy is gondolkodik rajta, a majdnem teljesen lakatlan Alceron-fennsíkon kívül csak az elfek területei vannak abban a irányban.
Félig hallgatja közben Arya szavait is.*
~Az a követés nem is olyan rossz ötlet.~
*A lány kérdésére a mágus magában számolgatni kezd, majd ahelyett, hogy átnyújtotta volna a füvet, inkább kérdez.
Tekintetét a lányra veti, közben mintegy véletlenül végigsiklik szeme a földön heverő lány alakján.*
- Mennyi füvet szívsz el egy nap alatt általában?
*Nem erőlteti a választ, de egyértelmű, hogy attól függ, ad-e a fűből. Arya most úgy tűnik, nincs rosszul, tehát nyomós ok kell, vajon miért is adjon neki belőle.*

*Felvonta a szemöldökét a kérdésre. Nem nézett Etelére, úgy felelt.*
-Mielőtt találkoztunk, akkor napi 10-et biztos... Ma még nem kaptam. Tény hogy egy kicsit jobban bírom, de érzem, hogy kell. De ha nem óhajtasz adni, akkor szerzek én magam. De akkor viszlát!-
*Felet kicsit szigorúan és határozottan. Elege van, hogy állandóan ez a gazember irányítja az életét. Felül és nekidől az egyik fa törzsének, onnan néz mereven a férfira. De tekintetéből semmi nem olvasható le.
~Mégis mit képzel ez magáról?!~*

*Etele éles szeme azonnal észreveszi a felvont szemöldököt. A válasz éle nem különben.*
- Megegyeztünk valamiben, s ez az, hogy leszoksz a fűről. Napi egy-kettőt adhatok, és most is adhatok egyet, de még erről is le kell majd lassan szoknod.
Ha szerzel magadnak, vajon meg tudod állni, hogy ne szívj többet? Nem hinném.
Ha pedig menni akarsz, hát menj. Én nem tartóztatlak akaratod ellenére. Nincs szükségem senkire.
*Hangja kicsit megemelkedik az utolsó szavakra, majd Akira arca ötlik fel benne, s halkabbra véve fejezi be mondandóját.*
- Már nincs…
*Némi csend, majd a tarisznyából egy adagot dob oda a lánynak. Nyűgös hangulatban van. Arya pedig úgy látszik szintén és ez nem szerencsés.
Etele nem ragaszkodik hozzá, hogy társasága legyen. Mindig is egyedül volt, most sem hiányzik már neki a társaság. Azon rövid, szép pillanatok, melyeket utoljára Akirával töltött változtatták volna meg az életét.
De másképp döntöttek az istenek, s Barlon ezt is tudomásul vette.
Most viszont néha már-már terhes az, hogy külön figyelnie kell a lányra, mert bizalma még mindig nem teljes felé.*
- Nem kell elfogadnod a segítségem. Van sok más darthar, akik biztosan szívesen segítenek neked. Elfogadják a függőséged, a gyengeségeid is.
Vannak ilyenek. És vannak olyanok is, akik átvernek és kihasználnak.
Én nem ragaszkodok sem a megállapodásunkhoz, sem hozzád.
Menj, ha menni akarsz!

*A válaszra arca nem reagált. Túlságosan üresnek érezte most magát lelkileg ahhoz, hogy bármilyen érzelmet kifejezhessen. Megkapja a füvet, amit már szív is. Így hallgatja tovább a férfit. Kisebb csend után felel.*
-Nos... köszi, hogy megengeded, hogy elmenjek, és ne aggódj, elmegyek, ha úgy áll kedvemben. De egyelőre jól vagyok itt. Én is kíváncsi vagyok arra a Tifarra. Na meg szerintem egy cseppet mégiscsak szükséged van rám. Ha te követted volna azt az embert, biztosan megérez téged. És más merre megy, hogy elirányítson. Engem viszont nem érzékel. Szóval csak én tudom, hogy merre kell menned, és az égvilágon soha senki más nem fogja veled közölni. -
*Mondja mindezeket érzelem mentesen a fűre figyelve. *
-Szóval légyszi, ne gondolj arra, hogy csak nekem van szükségem rád. Ki tudja mennyi évet kellene még kutatnod utána, miközben az én segítségemmel már holnap tudhatod, hogy hol lakik a kedves kis családjával. Szóval, ha vagy olyan türelmes, hogy várjál még éveket - nagy valószínűséggel eredménytelenül - , akkor tessék. Legyél velem undok, utáltasd meg magadat velem és akkor én szépen elmegyek magammal víve az irány titkát.-
*Hatásszünet.*
-És amúgy...-
*Megint leheveredik, úgy szívja tovább a füvet.*
-... az egy dolog, hogy le kell szoknom... de még csak pár napja kapok kevesebb adagot. Azért még neked is tudnod kellene, hogy nem szokik le senki sem a fűről kevesebb mint egy hét alatt. Lehetnél türelmesebb. És eleve... ez már nagy szó, hogy nem szívok olyan sokat. Lehetnél egy cseppet büszke rám. De ha nem, hát nem. Magasból nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam.-
*Többet nem szólt. Csak kényelmesen szívta a füvet és nézte a füst játékát.*

*Etele csendben hallgatja Aryát. Magában részben igazat is ad neki, de ezt a világért sem ismerné el, még maga előtt sem.
Tifart, Arya mostani információi alapján tudja, hogy merre kell keresnie, de a lány segítsége nélkül jóval tovább tartana a család megtalálása és a terv helyett is másikat kellene kitalálnia.
Nem mintha nehezére esne, ha gyűlöletről van szó és mások lelkének sárba tiprásáról, abban a Lélefosztó élen jár.*
- Valószínű, így is, úgy is megtalálnám őket. Mostmár tudom, hogy merre keressem. Sokat szűkítettél a körön.
*Elhallgat. A lány tényleg segített neki. És segíthet is, de nem akarja, hogy elszálljon attól a tudattól, hogy a darthar esetleg rá van szorulva és olyan követelései legyenek, amikkel a darthar ellen fordulhat.*
- Tetszik, hogy így bírod…de attól, hogy szépen haladsz, még nem kell lazítanod. Nem vagyok undok veled, legfeljebb kemény és szigorú.
Én ilyen vagyok. Vagy elfogadod, vagy nem. Te kértél, hogy tanítsalak, én pedig azt teszem.
*Csendben marad. Megvárja, hogy Arya végezzen a fűvel és esetleg még válaszoljon is neki.*

-Hö... valószínűleg...-
*Mondja az orra elé a válaszát Etele első mondatára, de nem feltétlen ellenkezésből. Majd a második kijelentésre felül.*
-Aham, az vagy. De nem is ez itt a gond. Hanem az, hogy csak magaddal vagy elfoglalva. Egyébként semmi különös.-
*Megvonja a vállát, majd eldobja a fű csonkot. Kisebb szünet következett.*
-Most mi lesz? A mai napból van még 12 óra. Ma megyünk, vagy holnap? És addig mit csinálunk?-
*Kérdezte közönyösen.*

*Etele szeme kikerekedik.*
- Csak magammal? Most is épp veled foglalkozok.
*Azért gyorsan túlteszi magát a lány kijelentésén. Nem érzi a kelleténél pArya második kérdésén nem gondolkodik sokat. Tudja, hogy mit akar. Tudni akarja, hogy hol lakik Tifar, látni akarja a házat, azt, ami körülveszi. Biztos benne, hogy az isthar varázslattal is védi, így tett a régi házáal is.
Kíváncsi, mennyire rejtőzött el előle, hogy milyen boldog a család. Bár ez Arya feladata lesz, azért ő maga is közelebb menne.*
- Mutasd meg, hogy merre indult Tifar! Most valószínűleg úgyis bent van a városban, a ház védtelen… de nem bántom…még…
*Fel is áll, tekintetét ismét a lányra veti.*
- Közben gyakorolhatunk is.
Látni akarom , mit tanultál és erre útközben jó sok lehetőség lesz.
* Még áll, várja, hogy Arya is mozduljon, vagy legalábbis mondjon valamit.*

*Az első mondatára a férfinak csak megvonta a vállát. Úgy értette gondolatban gondol csak magára. Úgy is lehet önző valaki, ha éppen máshoz beszél, tehát ez nem zárja ki Arya igazságát. Arya is feláll.*
-A múltkori után nem tanultam semmi újat. Többet úgysem tudok kihozni magamból, ha nem tanítasz. De mehetünk.-
* Felvette az tokot, amibe belehelyezte a botot, a tarisznyát is a nyakába vette, majd a köpenyt is magára vette, de a csuklyát nem. Elindult abba az irányba, amerre Tifart látta sétálni. Többet nem szólt.*

*Ő is csendben halad Arya mellett. Jól látható, ahogy a lány egy ösvényre tér. Az út elvezet Minäril Calath mellett és tovább halad az Alceron-fennsík felé.
A darthar a fejébe húzza csuklyáját. Nem szeretné, ha valami kóbor vándor felismerné, és ezzel keresztül húzná a számításait.*
- Amit megtanultál, azt lehet tökéletesíteni is. Fényt és sötétséget tudsz idézni? Igaz, az nem fegyver, de hasznosnak bizonyulnak a harcban.
*Megint csak csendben haladnak. Etele gondolatai lassan elterelődnek Tifar felé.
Úgy emlékszik, hogy a Däsyron is a fennsík környékén folyik. Az már az elfek területe felé van.
Közben azonban a fejét is foghatná megdöbbenésében. Gondolhatott volna rá; hogy ez lesz Tifar döntése.
A felesége tünde. Logikus, hogy valahol ott kezdjenek új életet.
Fél oldalasan rápillant a lányra. Vajon meddig mard még mellette? Bízhat benne annyira, hogy Tifarékhoz küldje? Ha már megkapott tőle mindent, vajon mennyire könnyen árulja el?
Ezek csak gondolatok. Nem mutatja járás közben.*

*A kérdésre Arya elgondolkodott.*
~Hmm... mintha a barlangnál Etele használt volna fényvarázslatot. Hogy is csinálta? Megvan.~
-Csak fényt tudok idézni.-
*Nem állt meg, sétálva a kezére nézett, belefújt, majd kimondta az igét.*
- Lucis!
*És egy fénygömb jelent meg a tenyerében. Elmosolyodott, örült, hogy meg tudta csinálni, és a fénygömb is szép volt, annak a látványa is felvidámította.*
~Nem emlékszem, hogy Etele mit mondott az elzárására. Nem is hallottam, hogy mikor mondta...~
-Azonban nem tudom megszüntetni.-
~Vagy vajon elég a megszüntető varázslat?~
*De nem tett semmit. Várta Etele reakcióját.*

*Belülről majd szétfeszítette a düh, szeretett volna utána futni és letépni a fejét, apró darabokra zúzni minden egyes porcikáját, de mivel ujjbegyeit sem bírta mozgásra késztetni, így nem maradt más mód, mint gondolataiban álljon bosszút, illetve tervezze meg a következő lépését, mellyel végre elpusztíthatja „régi barátját”, na meg annak családját.*
~Már másodjára kerültem hasonló helyzetbe, Álomfalván sem ölt meg…pedig megtehette volna. Többet viszont nem hibázhatok. Erősebb nálam, ez evidens. De nekem még mindig van egy ütőkártyám, nem tudja, hogy mi vagyok, és így nem is ölhet meg olyan könnyen. Mindezek ellenére, egy jól képzett fejvadásszal nem lesz könnyű felvenni a versenyt, sőt, ő nincs is egyedül. Talán jobb lesz kissé nagyobb méretet szabni a személyes bosszúra. Elvégre egy kisebb tartomány nagyura vagyok, minden piszkos munkát nekem kelljen elvégezni? Nem! Itt az ideje, hogy körbejárjam Nelorad falvait és csatlósokat gyűjtsek. Azokkal majd kiírthatom az egész Hythamorys családot, mintha soha nem is léteztek volna….Hiswával az élen…na, meg…~
-Meg vagy te őrülve, Barras? Háborút akarsz? Felfedni népünket? Tudod, hogy milyen következményekkel járhat mindez?
*Szemei elkerekednek, most érzi csak igazán, mennyire viktimizációs helyzetben van. Ki lehet itt még rajta kívül és honnan tudja, hogy mikre gondol?!*
-Talán mert tudok olvasni a gondolataidban. Egyébként nem kell félned, nem vagyok testvérgyilkos….és ritkán ölöm meg a saját teremtményeimet. Jut eszembe, Constantin nagyúr üdvözletét küldi Álomfalváról...

//Folyt. köv…//

//Arya//

*Csendben haladnak egymás mellett vissza, az erdő felé a fennsíkról. Etelének megfordul a fejében, hogy esetleg ne térjenek vissza, éjszakázzanak a fennsíkon, de gyorsan elveti. Túl kockázatos lenne.
Gondolataiba merülve ereszkedik lefelé, úgy tűnik Arya is hasonlóképpen el van merülve.
Teljes a csend és a nyugalom, csak a fennsík állatai zajonganak, révén még egészen világos van és ez egy elég aktív napszak.
Mikor végre leérnek, még mindig hosszú út vár rájuk a várost elkerülve, hogy visszatérjenek táborhelyükhöz.
Etele azonban ezúttal nem arra tart.*
- Én itt most elbúcsúzok, találkozunk este a táborhelynél. Fel kell hajtanom a leendő támadókat.
*Ezzel eltűnik a fennsík lábát körbeölelő erdő sűrűjében.
Jól tudja, hogy akiket keres, azokat nem a városban fogja megtalálni, hanem kint a legsötétebb búvóhelyeken.
Jól ismeri ezeket, egy időben ő is sokat használta. Akkoriban még csak kisebb csínyekért keresték őt Minäril Calath hatóságai.
Kicsit változott a helyzet mostanra.
Hamar ráakad az elsőre, egy sötét barlang legmélyén tanyázik, s elég csupán emlékeztetnie arra az esetre, amikor ő maga húzta ki a jeges Däsyronból egy tavaszi éjszakán. Szikár, magas férfi, jellegzetes dupla pengével, melyeknek élei fogazottak.
A másodikat katonák karmai közül mentette ki. Az volt élete első igazi vérfürdője. Őt a rengeteg mélyén egy kis fák által jól védett tisztáson találja, sátra szinte beleolvad az erdő sűrűjébe. Nem lehet összekeverni mással, egyik szeme hiányzik, míg hátán egy elmaradhatatlan pallost hord, övébe pedig két gyilok van tűzve.
A harmadiknak ételt, italt adott, mikor már az éhhalál kínozta, s a darthar épp igencsak adakozó kedvében volt. Megszállta valami, amit szívjóságnak hív.
Mindegy is, mostanra jól jön. Őt a saját kezűleg épített kunyhójában találja, s bár nem örül neki, a tartozás, az tartozás, még a haramiák között is. Kissé köpcössé vált, jól megerősödött az éhezés óta. Fegyvere a csizmájába rejtett tőrön kívül egy bot, melynek csúcsát ónix díszíti, s ez jól jellemzi is sötét jellemét.
A negyedik, egy hatalmas, megtermett alak. Mégis játszi könnyedséggel mozog az erdőben, s bár Etele sejti, hogy hol akadhat rá, mégis a másik talál rá. Mestere az erdőben rejtőzködésnek.
Annak idején is nehezen fogták el, ám halálos ítélet várt volna rá egy másik nép területén, ha Barlon, épp arra nem jár, s számítva az óriás későbbi jóindulatára meg nem szervezi a mentőakciót. Kalandos, veszélyes, de eredményes volt. S ennek köszönheti a darthar, hogy a kard nem metszi el a torkát, mikor az óriás hátulról meglepi.
Megvan hát a négy támadó, s mint ki jól végezte dolgát, a mágus is útra kel a táborhely felé.
Mikor végre odaér, hűvös biccentéssel üdvözli a lányt, de arcáról lerí az elégedettség. Terve jó úton halad, s végre úgy érzi, újra él. Tifar pedig hamarosan megemlegeti még a napot, hogy újat húzott Etele Barlonnal.*

-De...-
*Szólalt volna meg, de az már el is ment.*
~Jó, akkor visszatérünk rá, amikor megérkezik.~
*Elindult egyedül a táborhely felé. Nem félt az úton. Ki lenne az, aki ilyenkor rátámad? Amúgy is meg tudja magát védeni. Ezen gonoszan elvigyorodott.*
~Ki támadna rám? Hát pont ők. Elég vicces lenne, ha beelőzné őket valaki más.~
*Megint elereszt egy fájdalmas gonosz mosolyt. Félt. Félt attól, ami várt rá. Tudott is a félelméről, azt is tudta, hiába takargatja. Maga előtt nem tudja leplezni. Addig féljen, amíg nincs itt Etele. Utána már erősnek kell lennie. El kell viselnie. Már most gyűlöli ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Gyűlöli Etelét is, és azokat is, akik jönnek majd megtörni a testét.*
~Mit kapok ezért cserébe Etele? Mit? Tudod ezt valaha viszonozni? Többet teszek érted, mint azt gondolod. Belegondoltál valaha, hogy én mit vállaltam? Hogy mibe mentem bele?! Ó Etele! Bárcsak egyszer belegondolnál! Bár csak egyszer túl látnál a bosszúdon és a gyűlöleteden! És látnál engem. Nem a tetem, nem azt, hogy jó fegyver lennék. Engem. De vak vagy! Vak...~
*Mikor megérkezett a táborhelyre, már jócskán besötétedett. Várta a férfi visszaérkeztét. Leült egy fa tövében és gondolkodott, pihent, készítette a lelkét a nagy megmérettetésre. Egyszer csak megjelent a mágus. Arya is biccentett felé. Kisebb szünet után megszólal.*
-Tehát, amit már mondtam... kellene az összes tea és álomfű. Valamint a mosolyfüvek is kellenének. Arra gondolta, hogy egyszer úgy csinálhatnék, hogy azt hiszem senki nem lát, rágyújtanék, majd ugye lebuknék, és így még szánalomra méltóbb leszek és Tifar még inkább segíteni akar majd nekem...-
*Mindezt monotonon, mégis némi szomorúsággal a hangjában mondta a férfinak. Kisebb szünet után megint megszólalt.*
-Mi lesz a jutalmam?-

*Mikor a mágus visszaér a táborba, a lány kéréssel fordul hozzá. Barlon nem hülye. Jól tudja, hogy ezekre szüksége lesz, mindre Aryának.
Nem is teketóriázik sokat, előbányássza tarisznyájából és átnyújtja társának a kért holmit.
Még nem szól, pedig út közben sok minden megfordult a fejében.
Arya azonban kérdez, és bizony jót kérdez.
A darthar felpillant rá.
Nem siet, átgondolja, mit akar mondani.
Kis szünettel belekezd.*
- Megtanultad a fénybűbájt, annak ellenvarázslatát.
Ismered a vonzó bűbájt, a lefegyverző bűbájt, tudsz gyógyítani.
Megtanítottam neked a víz- és tűzgömbök idézését.
Ezeket tudom, hogy megtanultad.
Ezen kívül tanítják még az ajtónyitó, és ajtózáró varázslatokat, a taszító varázslatot. Van erősebb fényidézés is.
És amit még nem tanítottam meg, az egyszerű átkok megszüntetése.
Ezeket most elmondom neked, mivel itt nincs alkalmas hely, és megátkozni sem akarlak.
Amit nem írnak a könyvek.
Ha az ereidben varázserő is kering, nem csak a könyvekből tanulhatsz varázsolni.
Kitalálhatsz saját bűbájokat, átkokat, varázslatokat, olyanokat, amilyen fajta mágussá válsz majd.
Én nem tudom, te milyen leszel.
De megadom neked a volt mesterem nevét, és azt, hogy merre találhatod meg. Ő tud segíteni, hogy megismerd a mágiádat és megtanuld használni.
Csak azt mondd el, hogy bántottalak, rosszul bántam veled. Segíteni fog.
Darthar ő is és gyűlöl engem.
*Elhallgat. Emlékszik még arra, hogyan verte át egykor mesterét és hogyan eredt az a nyomába.
Etele felpillant Aryára. Várja a választ tőle. Más jutalmat nem adhat neki, hacsak ő nem kér még valamit, de abba a dartharnak is lesz beleszólása.*

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Hétf. Aug. 09 2010, 10:14

*Mikor a férfi átnyújtja a kért dolgokat, Arya szó nélkül elvette és a tarisznyájába tette. Majd csendesen, mozdulatlanul hallgatta Etele válaszát. A végén biccentett egyet, majd teljesen hidegen és monoton szólalt meg.*
-Rndben. Mondd el az összes varázslatot, amiket tudsz, illetve mondd el, ki a mestered. Meg fogom keresni.-
~Na meg valószínűleg Dreamientől is tanulhatok. Etele, mégis van abból hasznom, hogy a múltkor mit tettél velem... Így hazugság nélkül mondhatom az ellenségeidnek, hogy bántottál, így mellettem fognak állni, és segíteni fognak. Bezzeg, ha nem így viselkedsz, akkor sokkal nehezebb helyzetbe kerültem volna. Köszönöm... hmm... köszönöm...~
*Elereszt egy pillanatra egy gúnyos mosolyt, majd a mágusra néz, hogy felel-e a kérdésére.*

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Hétf. Aug. 09 2010, 16:26

*Etele figyelmét elkerüli a gúnyos mosoly. Gondolatban már az elmondandó varázslatokat gyűjti össze.
Előlép a rét közepére, hogy Arya jól láthassa, habár nemigen tart komoly bemutatót, de minél teheti, annál mutatja is a mozdulatot.
Köpenyét hátra is hagyja, hogy jól látható legyen, mikor, mit csinál. *
- Akkor nézzük!
Ajtzáró bűbáj. Ha ezt használod, rajtad kívül más nem nyithatja ki az általad bezárt ajtót. Bal kezed az ajtóra teszed, és kimondod a Ladacus varázsigét. Ha más is kinyithatja, akkor a Ladercus igét használod.
Kinyitáshoz a jobb kezed kell rátenni, és Ladacus után a Delamma, Ladercus után a Dalemme ige a jó.
Fényidézésnél, erősebbnél, mint a Lucis-féle, a varázsbotodat használod. Kört írsz le magad előtt, így, közben kimondod azt, hogy Lumora tilus.
Ha el akarod oltani, akkor az ellenkező irányba rajzolod a kört a bottal és az ige ellene a Nubiliscus.
Nem bonyolult, de olyan 50 m sugarú körben megvilágítja neked a környéket.
Ha egyszerű átokkal van dolgod, valakit mondjuk megátkoztak, a kezedet kell felette elhúznod, mint a gyógyító bűbájnál, és közben kimondod a varázsigét. Ez a Stromeror. Erős átkok ellen nem jó, de én nem tudok ettől erősebbet.
Körülbelül ennyi lenne, amit még nem tanítottam.
De a lényeg úgyis abban van, ahogy használod az erődet.
*Csendben visszaballag a helyére. Leül a levetett köpenyre, a botját pedig lefekteti maga mellé.
Nem néz Aryára, hangja csendesen szól.*
- A mestert Gordon Artonnak hívják.
*Ismét csak csend. A darthar tudja, hogy most kezdődik majd a lényeg, legalábbis az a lényeg, ami őt érinti.*
- Holnap reggeltől már ott várnak rád a támadók az ösvényen, ami a Tifar házhoz vezet.
Nem tudom, az a szemét mikor indul el hazulról, gondolom, nem kel túl korán. Egyikük ottmarad majd, hogy figyeljen rád, nehogy meghalj, mielőtt rád találna….
*Felemeli a fejét. Sötét szemeiben lángol a gyűlölet. Nem messze van attól a pillanattól, amikor átveszi felette a hatalmat. Megrázza a fejét, majd lehajtja. Hangja elhalkul.*
- Nem akarom, hogy meghalj. Küzdj minden erőddel! Erős ellenfelek.
Ha tudsz, küldj nekem üzenetet, akár madárral, akárhogy, ahogy tudsz…mindent, ami lényeges Tifarról…és hogy tudjam, mikor érdemes támadnom…ez a legfontosabb….

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Hétf. Aug. 09 2010, 20:42

*Figyeli, ahogy a mágus a rét közepére sétál, hogy jól lehessen látni a mozdulatait. Hallgatja és nézi az előadást csendben. Igyekszik mindent jól megjegyezni. Gyorsan magyarázott Etele, de képes volt a lány minden varázsigét és mozdulatot megjegyezni. Majd biccentett egyet, amit a férfi vagy látott, vagy nem a sötétben. Majd visszaül a helyére Etele és úgy folytatja. A lány kissé elmerengve hallgatja őt. Csak akkor szólal meg, amikor a férfi teljesen befejezte mondandóját.*
-Kicsit... furcsa érzés tudni, hogy mikor támadnak rám... elmenekülhetnék... mehetnék az ellenkező irányba, mehetnék a saját utamra... elkerülhetném ezt a dolgot... és mégis el fogok arra menni...-
*Mondta csendesen, elmerengve, kissé monoton, és egy cseppnyi szomorúsággal a hangjában.*
-Milyen kedves, hogy aggódsz..., de nem kell... tudok magamra vigyázni... hö...-
*Mondta még mindig csendben, de mintha valami gúny is érződött volna a hangjában. Csend következett, majd ismét megszólalt ugyanolyan halkan.*
-Vajon ha tudnánk, melyik percben halunk meg, és milyen módon... a célunk elérése érdekében vállalnánk? Vagy elfutnánk az utolsó pillanatban?-
*Kérdezte sejtelmes, elégikus hangnemben. Persze, ez egy költői kérdés volt, nem várt rá választ, bár őszintén szólva érdekelte, mit gondol erről a férfi. Bár biztos volt a válaszban. Etelét annyira eluralta a gyűlölet, hogy képes a céljáért meghalni. De nem is ez itt a kérdés. Hanem az, hogy akkor is képes lenne-e meghalni, ha tudja, hogyan következik be és mikor. Arya nem biztos abban, hogy gyűlöli annyira az apját, hogy képes lenne miatta meghalni úgy, hogy tudja, mikor. De nem is akar erre gondolni. Ő gyűlölni akarja azt az embert, és nem akarja elismerni magában, hogy talán nincs elég ereje hozzá, hogy annyira gyűlölje, hogy meghaljon miatta. Így csak csendben volt és gondolkodott. Ha nem lesz további beszélgetés, akkor szeretne lefeküdni aludni. De valamit még ki kell ejtenie a száján. Maga elé morogja, még halkabban, de mégis érthetően, így a közelben ülő férfi, biztosan érti.*
-Csak egy eszköz vagyok... egy tárgy... egy holmi... egy semmi... -
*Majd egy kis szünet után a tarisznyájában kotorászni kezdett és elővette a füstölőt. Még nem gyújtotta meg, még vár vele egy kicsit...*

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Hétf. Aug. 09 2010, 23:09

*Még akkor sem néz fel, mikor a lány megszólal. Csendben hallgatja.*
~Valóban, elmenekülhetne. Nem is kényszerítem arra, hogy megtegye, amit vállalt, magától teszi, s ettől még inkább komoly, amit tesz. Vajon mi mozgatja? Nem tűnik olyan erősnek a gyűlölete, hogy az vezesse előre.~
*Arya újabb kérdést tesz fel, talán inkább magának, mint neki. Nem is biztos benne, hogy vár rá választ.
Pedig tudja a választ. A saját válaszát.*
- Ha életem célja az, s esélyem van valóra váltani…nem futnék el. Én nem.
*Szólal meg végül.*
- Eszköz….önmagad eszköze vagy. Ahogy bánsz magaddal, amire használod magad, azzá leszel.
*Hanyatt dől a köpenyen. A szél felőle fúj. Talán ha Arya füstöl, nem fújja felé, és nem fog elaludni tőle jobban, mint kellene.
Valakinek vigyáznia is kell, mert bár a mágusoknál nincs igazi vadon, mégis azért veszélyes az éjjeli erdő, s nem akar most kellemetlen meglepetést a cél előtt.*
- A lélek fura valami. Néha kell neki egy kis védelem, mikor úgy érzi, nehéz dolgok várnak rá. Védelem, ha meghazudtolja önmagát, védelem az is, ha nem akar tudni arról, amire készül.
Vértezd fel lelkedet, hogy állja a sarat holnap, mert nehéz nap vár rád.
És jó, ha tudod, a lelked nem a tested. Azt fegyver, kéz és láb nem törheti meg, csak a testet.
Én csak tudom….megvertek, eltiportak már sokszor, mielőtt én tettem volna meg másokkal.
De a lelkem sosem adtam. Csak másokét vettem el….
De pihenjünk, holnap is nap lesz.

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Kedd Aug. 10 2010, 14:59

*Az utolsó kijelentésére tényleg nem várt választ, igazából nem is hitte, hogy a férfi hallja. Most már mindegy. De nem volt valami megnyugtató Etele felelete, de most már nem érdekli semmi. Leheveredik a férfi, a lány őt nézi. Majd az még szónokol valamit. A lány csendben, elmerengve hallgatja.*
-De még mennyire...-
*Morogja maga elé válaszként a mágus utolsó mondatára. Ő is leheveredik, majd meggyújtja a füstölőt. Nem igazán izgatja, hogy talán Etele is elalszik tőle. Nem akart tovább gondolkodni, belefáradt. Pedig lenne min. Pl. azon, hogy ebben a férfiban semmi szeretet nincs... *
~Hogy lehet szeretet nélkül élni?~
*Majd elalszik...*

Tárgy: Re: 5. Amerälioh erdeje Hétf. Aug. 16 2010, 16:03

*Arya elment. A darthar vadászott magának reggelit. Unta már a gyümölcsöket, amiket nap, mint nap fogyasztott. A nyúl, melyet fogott kissé száraz és porhanyós volt, de mégiscsak hús.
Etele gondolatban kisérte a lányt, szinte látta, ahogy nekiesnek a mágusok. Tudta, hogy nem adja olcsón magát, biztos, hogy a támadók sérüléseket szenvedtek.
Nem tudhatta, hogy az isthar közbelép-e, vagy sem. Remélte, hogy ha becsatlakozott a harcba, a négy mágus, vele is eljátszadozott.
Nem érdekli, hogy Aryával mi lett. Tudja, hogy csúnyán elverték, de erre nem is akar gondolni. Meghalni nem halt meg, amúgy meg a terv az övé volt.
Etele már most unja a várakozást. Várja a híreket a lánytól.
Hosszú lesz, mire kap valamit. Messze kell maradnia ahhoz, hogy Tifar ne érzékelje, s ez nem könnyű.
Tifar. A gyűlölt, a megvetett.
Minden, benne testesül meg, amit Etele utál az életben.
Ölni akar, meg akarja ölni azt a mágust, legyilkolni a feleségét…s a gyerek…a gyereket talán nem.
Elfogyasztja a húst, majd gondol egyet és visszatér győzelme helyszínére. Tifar szüleinek házához.
Meglátja a két síremléket és megáll velük szemben.
Gúnyos vigyor terül szét az arcán.
Milyen önteltek voltak, mikor befogadták. Azt gondolta, hálát várnak tőle, de ő nem hálálta meg tetteiket.
Nem érdekelte, hogy a haláltól mentették meg, sem az, hogy etették, itatták, otthont adtak neki.
Nem érdekelte semmi.
Tifaréknak halniuk kellett. Csak azért, amilyenek voltak. Tiszták, naivak, hittek abban, hogy lehet jóság mindenki szívében.
Etele megtévesztette őket. Elhitette, hogy milyen hálás, hogy megbízhatnak benne. Fiuk szavai leperegtek róluk, pedig az isthar akkor belelátott Etele szívébe.
Tartott is tőle és az elftől.
Halniuk kellett, ám az elf körül már ott keringett egy kis lélek. Odakötve egy kis testecskéhez az elf méhében.
Ezt látta meg, s esélyt, hogy utódja legyen, kinek átadja majd a stafétát.
Tifar ezt is keresztül húzta.
Tifar, akit legyőzött, s az őt győzte le.
Elvette minden reményét. Tifarnak halnia kell.. Barlon dühe újra emelkedik. Elborul az agya, s addig rugdossa, lökdösi a két obeliszket, míg azok kidőlnek, s feliratok, melyeken Tifar szüleinek neve áll a föld felé fordulnak.
Így jó.
Etele lassan megnyugszik, s elhagyja a helyet, hogy visszatérjen táborába.*

Aldo Barras írta:: *Belülről majd szétfeszítette a düh, szeretett volna utána futni és letépni a fejét, apró darabokra zúzni minden egyes porcikáját, de mivel ujjbegyeit sem bírta mozgásra késztetni, így nem maradt más mód, mint gondolataiban álljon bosszút, illetve tervezze meg a következő lépését, mellyel végre elpusztíthatja „régi barátját”, na meg annak családját.*
~Már másodjára kerültem hasonló helyzetbe, Álomfalván sem ölt meg…pedig megtehette volna. Többet viszont nem hibázhatok. Erősebb nálam, ez evidens. De nekem még mindig van egy ütőkártyám, nem tudja, hogy mi vagyok, és így nem is ölhet meg olyan könnyen. Mindezek ellenére, egy jól képzett fejvadásszal nem lesz könnyű felvenni a versenyt, sőt, ő nincs is egyedül. Talán jobb lesz kissé nagyobb méretet szabni a személyes bosszúra. Elvégre egy kisebb tartomány nagyura vagyok, minden piszkos munkát nekem kelljen elvégezni? Nem! Itt az ideje, hogy körbejárjam Nelorad falvait és csatlósokat gyűjtsek. Azokkal majd kiírthatom az egész Hythamorys családot, mintha soha nem is léteztek volna….Hiswával az élen…na, meg…~
-Meg vagy te őrülve, Barras? Háborút akarsz? Felfedni népünket? Tudod, hogy milyen következményekkel járhat mindez?
*Szemei elkerekednek, most érzi csak igazán, mennyire viktimizációs helyzetben van. Ki lehet itt még rajta kívül és honnan tudja, hogy mikre gondol?!*
-Talán mert tudok olvasni a gondolataidban. Egyébként nem kell félned, nem vagyok testvérgyilkos….és ritkán ölöm meg a saját teremtményeimet. Jut eszembe, Constantin nagyúr üdvözletét küldi Álomfalváról...

//Folyt. köv…//

~Az nem lehet. Te, itt?! Akkor ez azt jelenti, hogy túlélted az álomfalvi csatát? De mégsem, hisz te is halott vagy, mint én…és…és én miattad…?~
*Heves érzelmi rohamok vették uralmuk alá testét, de ez csak a gondolataiból látszódott, mivel még mindig a mágia hatása alatt állt. Pedig mennyire szeretett volna felállni és a szemébe nézni annak, aki ezt tette vele, annak, akinek keresésével töltötte élete egy részét. És végül mégis csak az az illető, a saját testvére talált rá.*
~Constantin? Az álomfalvi vámpírlord? Ő még mindig….csak, nem ő változtatott át téged?! És te? Mi jogod volt ahhoz, hogy beavatkozz az életembe, amikor végre kezdtem boldog lenni és elvegyél tőlem mindent?! Csak úgy, minden szó nélkül, a magad feje után menve….Miért, miért?! Gyere és állj elém, ha van merszed, nézz a szemembe te gyáva! Ne rejtőzz többé a sötétben!~

-Csak nyugodtan dobálózz a gondolataiddal testvér, még a végén felrobban a fejed. De, ha akarod, válaszolok minden kérdésedre, sőt, elő is lépek, hogy lásd, nem ártó szándékkal vagyok itt.
*Az erdő sötétjéből egy kék kabátos, fehér hajú, magas férfi alakja körvonalazódik ki, a földön fekvő vérrokon fele közeledvén magabiztosságtól duzzadó lépésekkel.*
-Először is, igen, én itt. Igen, túléltem az álomfalvi mészárlást, annak ellenére, hogy halálos sebet kaptam. Bizonyos értelemben meghaltam, akkor. De most élek és virulok. Mondhatni újjászülettem, hisz EZ az élet. Az örök, felsőbbrendű lét, mellyel a nagyúr megajándékozott és én tovább adtam neked, te háládatlan. Ha akkor nem lépek közbe...De várj csak, túl feszültnek tűnsz, hadd segítsek…újra.
*Azzal egyik kezét kitárva a földön heverő test fölé, szemeit becsukta egy pillanatra és koncentrálva a megfelelő varázsigére, a hatás hamar megmutatkozott. A nyakában függő amulett fénnyel telt meg, majd kialudva, mint a gyertya lángja, a fény most a kezéből jött, és áramlott a mágikus csapdába ejtett test irányába. Pillanatokon belül megtört a varázs és az eddig természetfeletti erők által uralt test most könnyedén elernyedhetett a földön. Végül kezét kinyújtotta testvére felé, hogy felsegíthesse.*

*Természetesen nem fogadta el a segítő kezet, hanem felpattant a maga erejéből, hogy neki rontson a testvérének, azonban egy felé intézett kézmozdulat megállította újra kővé dermesztve őt egy pillanat erejéig.*
-Rendben, majd később vérezzük be magunkat, ha így akarod. Most viszont áruld el, hogy mi vagy te valójában és hogy vagy efféle dolgokra képes? Mit tett veled az az álomfalvi vámpír?
Gondolatolvasás? Nagyobb varázserő birtoklása, mint egy mágusnak? És ez a külső…Bevallom őszintén nem ilyennek képzeltelek. Annak a reményében érkeztem anno Álomfalvára, hogy talán megtalállak téged, egy élő tagot a fekete lovagok által lemészárolt családomból. Talán azt hiszed, hogy sosem kerestelek fel, hogy nem mentem a házadhoz, nem kopogtattam be hozzád. De nem így van. Néhány hónappal azután, hogy Álomfalva határát átléptem, végre rávettem magam, hogy felkereslek. Mi fogadott? Üres udvar, üres ház, senki sehol: küldetésen voltál néhány vérelffel a sivatagban, mint később megtudtam. Szinte beletelt egy félév, mire visszaértél, és mikor megtudtam, újra felvetődött az ötlet, hogy…de addigra már kialakult a szokásos életem…mely mindenhonnan elüldözött ez idáig. Lehet, nem akartalak veszélybe sodorni, vagy talán épp vártam a megfelelő pillanatra, hogy mikor állhatnék közéd és a vezetővé kinevezett szerelmed közé. Valójában nem is voltam teljesen biztos abban, hogy te vagy az, akit kerestem, és inkább…vártam…Aztán jött a háború, jöttek azok a szörnyetegek, és Álomfalva megsemmisült a rólad felépített képpel együtt.
*Megköszörülte torkát majd folytatta.*
-Talán a sors iróniája, hogy végül mégis itt vagyunk, csak azt az egyet nem találom viccesnek az egészben, hogy miért változtattál át a kérdezésem nélkül? Talán nem lett volna jogom dönteni a saját sorsom felől, testvérem?

-Ugyan már, hagyd a színjátékot máskorra, öcskös! Ha valóban meg akartál volna keresni „az évek során”, akkor effektíve kerestél volna is. Tudom, hogy csak a véletlen folytán tudtad meg, hogy egyáltalán van egy bátyád. Amikor megtámadták a városunkat a fekete lovagok, szüleinket, sok más ártatlan emberrel együtt elhurcolták, de a sors úgy akarta, hogy én ne legyek köztük, ötéves létemre jól tudtam már bújócskázni akkor is…Akkor még nem tudtam, hogy anyánk veled várandós…De érted amúgy sem kell aggódni, világra jöttél közöttük, felcseperedtél, megszöktél, most meg….halandóként járhatsz a többi alacsonyrendű között, miközben azt vadászol le, akit akarsz. Hát kell ennél több?
Hogy én mi vagyok azt tisztán láthatod. Fajtárs, egy az éjszaka teremtményei közül, a testvéred, az, aki azzá tett téged, ami most vagy. Örök életűvé! Az ekkora varázserő természetesen nem jellemző ránk, én is máshonnan merítem, pontosabban másokból…de nem fontos, hogy tudj minden részletet ezzel kapcsolatban. A lényeg, hogy végre az egyik testvér rátalált a másikra és szemben a múltkorival, amikor csak úgy hipp-hopp megtettem, amit meg kellett és eltűntem, most igenis maradok…
*Belepillantva testvére szemeibe, pontosabban gondolataiba, még azelőtt válaszolt, hogy a kérdés szóbeli síkon elhangzott volna.*
-Ameddig jónak látom és majd ígérem, fogsz kapni választ a többi kérdésedre is, de mindent a maga idejében. Nos, megkaphatom a kastély használaton kívüli szárnyát lakhelyül?

//Vége//

» Halott suggotások erdeje