6. Desgarath - A holtak völgye

Miközben gondolkozok, hogy mennyire bízhatok meg ebben a kapcsolatban a sárkány és köztem a szememmel követem, ahogy Rai előhúzza a felsője közül a medáljait és kiválaszt közülük egyet. Átveszem az apró ékszert és a szemem elé emelem. Szürke fémből, talán ezüstből készült, egyszerű vonalvezetéssel és mindenféle díszítés nélkül. Raissa nyakába tökéletesen illett, de én valahogy idegennek éreztem a kecses vonalvezetést. Hozzám sokkal inkább valami durván megmunkált, áttört esetleg vésett amulett illett volna. De ha ezt kellett felvennem, hogy újra találkozhassunk, akkor ezt fogom felvenni.

- Ha már bennetek sem bízhatok meg, akkor már megette a fene az egészet.
Mondom és a nyakamba akasztom az ékszert. Arra számítottam, hogy hirtelen ráébredek Alex jelenlétére, hogy rögtön érezni fogom a sárkányt, de semmi különös nem történt. Miközben Raissa elmondta, hogy nem kell visszamennie a medál egyenletes felületén járattam az ujjaimat. Nem tudom, hogy mikor, de egyszer csak egy furcsa, bizsergető érzés kerített hatalmába. Nem volt kezdete, nem volt vége, csak ott volt. Mintha valami hangot hallottam volna… ahogy a tenger hullámai verik a parti sziklákat… ahogy a szél a végtelen puszták fölött süvít. Aztán egyszer csak sehol se volt. Nem tudom, hogy hol szakadt meg, mikor veszett el az érzés, de nem volt ott.
- Menj csak főzd meg azt a borzalmat, fel tudok kelni magamtól is.
Mondom mosolyogva Raissa aggódó pillantásaira válaszul. Amikor friss volt a seb jól jött, hogy segített, hogy ne erőltessem meg, de most hogy beforrt már a seb és nem kellett félteni az ilyen apró mozdulatoktól nem akartam mindenben a segítségét kérni. Mégiscsak én vagyok a férfi és saját magam felé is kellett, hogy legalább annyi méltóságom legyen, hogy fel tudok kelni magamtól és nem egy nőnek kell segítenie. Lassan felkelek, összeszedem a kardom tokját és újra az oldalamhoz szíjazom, majd Alex felé kezdek sétálni. Végre látni akarom közelről a sárkányt, aki egy életre lovasának választotta Raissát. Ahogy ott állok a monstrum mellett felrémlik bennem egy kérdés.
- Meddig élsz?
Kérdeztem a sárkány szemébe nézve.
- És a lovasod milyen gyorsan öregszik? Meghalhat, amíg te élsz?

Figyelem, ahogy Blazer felveszi a medált. Örömmel tölt el, hogy elfogadta ezt az apróságot Alextől és tőlem. Habár távol lesz tőlem, de tudni fogom, hogy merre jár és hogy jól van. Mosolyogva bólintok, hiszen bennünk valóban megbízhat. Soha nem árulnám el őt, inkább feláldoznék mindent beleértve magamat is…mondják a lovasok olyanná válnak, mint a sárkányok: végletekben élnek.
Nevetve állok fel, és indulok vissza a tábortűz maradványaihoz, hogy megfőzzem „azt a borzalmat”. Megértettem, hogy Blazer nem szeretné, hogy segítsek neki, és ezzel nem is volt semmi gond. Nem sértődtem meg, hiszen én magam is büszke vagyok, és sokszor akkor sem fogadom el a segítséget, ha igazán szükségem volna rá. Nekiállok elkészíteni a főzetet, de fél szemmel azért figyelem, ahogy Blazer felkel a földről, kinyújtózik és felköti az oldalára a kardját.
Meglep, hogy Blazer egyenesen Alexhez lép. Alex is kíváncsian figyeli Blazert. Érzem, ahogy kiterjeszti az elméjét. Nagyon remélem, hogy ezúttal is tudja, hogy mit csinál. Elmosolyodom a kérdéseket meghallva, miközben a víz lassan felforr és beleteszem a füveket.
~Sokáig. Sokkal tovább, mint a legtöbb lény.~ *Alex szavai ezúttal nem csak az én fejemben csendül, de erről fogalmam sincsen, így felállok, hogy tolmácsoljam a választ Blazernek.*
~Rai és én minden nappal jobban tartozunk egymáshoz. Ha megsérül én is megérzem, talán néhány év, vagy évtized múlva életünk és halálunk is egy lesz. Rai halandó, és öregszik is.~ *Közelebb lépek.*
-Alex azt mondja, hogy…
~Nem kell Rai…ő is hallotta.~ *Döbbenten pislogok Alexre, majd Blazerre nézve.*
-Hallotad?

Miközben kimondom a kérdést elgondolkodva megérintem Alex egy pikkelyét. Nem tudtam hova tenni a anyagot, természetesnek tűnt, hajlékonynak, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy a kardom elvásna rajta.
- De milyen gyorsan öregszik? Olyan gyorsan, ahogy te öregszel, vagy olyan gyorsan, mint én és amikor meghal, akkor te is vele halsz?
Észre se vettem, hogy rögtön újra kérdeztem, olyan természetesnek tűnt, hogy tudtam a választ. Egy pillanattal később jutott csak eszembe, hogy Rai még nem közvetíthette a sárkány szavait. Csodálkozva nézek Alex szemébe, ahogy lassan felfogom mi történt. Szinte érzem, ahogy vibrál a mellkasomon a medál és éreztem Alex jelenlétét. Nem tudtam, hogy azért hallottam, amit mondani akar, mert itt állok mellette, vagy az ékszeren keresztül szólt hozzám, de nem is nagyon érdekel. Valahogy most, hogy belegondoltam se tartom a dolgot annyira furcsának. Raissával az első pillanattól tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve, akkor a sárkány, aki már évek óta mellette van és mindenben társa miért ne értene meg?
- Persze miért ne hallottam volna?
Fordultam vissza vigyorogva a lány felé. Valamiért nagyon jó kedvem lett tőle, hogy a sárkány szóba állt velem és hogy hallottam mit mond. Mivel nem tudom, hogy melyikükhöz forduljak a hullák felé veszem az utamat és lassan végignézem a felszerelésüket. Végül két ezüst gyűrűvel, egy vékony ezüst lánccal és egy jóféle tőrrel gazdagodva egyenesedek fel. Nem vagyok gazdag és nekik már nem lesz rá szükségük. Miután ezzel végeztem leülök és a tőrrel elkezdem levakargatni a kardomról a rászáradt vért és átkoztam magam, hogy ez tegnap nem jutott eszembe. Nem beszéltem, lehetőséget akartam adni, hogy Rai is megkérdezze amire kíváncsi.

Még esélyem sem volt, hogy magamhoz térjek első döbbenetemből, miközben Blazer mer fel is tette a következő kérdéseit. Alex felé fordultam, hiszen első sorban tőle számítottam válaszra. Amikor Blazer keze megérinti Alexet szinte én is érzem a saját bőrömön. Nem mozdulok, csak állok a tűz parázsló maradványai mellett, kezemben a kupa, melyben a gyógy főzet gőzölög.
Alex velem ellentétben teljesen nyugodt, sőt jókedvű, ahogy szépen sorban megfeleli Blazer minden kérdését.
~Milyen sok kérdés egyszerre.~ *Megborzongok Alex sajátos nevetésétől, melyet egyszerre hallok és érzek is, de most nem csak én. Már sejtem miért ezt a medált választotta Alex, de néhány részlet számomra is homályos még.*
~Majdnem ugyanolyan ütemben öregszik, mint te. Ezt mi magunk se tudhatjuk…talán igen, talán nem.~ *Alex felém fordult, mire összerezzentem és majdnem magamra öntöttem a forró teát. Nem szólt semmit, csak a maga végtelen nyugalmával nézett rám.
Ritkán láttam őt ilyennek, de azokat az alkalmakat általában soha nem felejtettem el valamilyen okból kifolyólag.*
-Nem sok ember lenne képes rá…vagyis én nem sokszor hallottam még ilyet.*Vallom be mosolyogva, és nem is tudnám letagadni, hogy mennyire örülök ennek.
Mosolyogva figyelem, ahogy Blazer átkutatja a halottakat. Kérdőn néztem Alexre, tudtam, hogy még indulás előtt el fogja égetni a testeket. Ha tehettük nem hagytunk temetetlen testeket magunk mögött. Vártam egy kicsit, majd a már fogyaszthatóra hűlt itallal odasétálok Blazerhez. Felé nyújtom a kupát, mindketten tudjuk, hogy muszáj lesz meginnia.*
-Miért lettél katona? Miért érdekel annyira…hogy meddig élek? *Számtalan kérdésem volt még, de jelen pillanatban csak ezt a kettőt sikerült megfogalmaznom rendesen.*

Alex szavai meglepnek. Valamiért azt gondoltam, hogy a lovasok, úgy mint a sárkányaik évszázadokon át élnek. Most kiderült, hogy ilyen szempontból ugyanolyan halandók, mint amilyen én vagyok. Kérdés, hogy ennek örülök-e? Nem akarom, hogy Rai megöregedjen és meghaljon… de nekem sincs választásom és nem is félek a haláltól. Van még vagy harminc évem, az rengeteg idő. Raissával viszont még ez a három évtized is kevés volt. Alig voltam vele egy napot, mégis úgy éreztem, hogy sose tudok majd betelni a társaságával, az ölelésével, a csókjaival. És Alexet is sajnáltam. Hozzákötötte az életét egy halandóhoz, egy nőhöz, akinek a halandósága néhány évtized múlva az ő végét is jelentheti. Ki tudja, hogy tudtában volt-e a döntésének, amikor összefonódott az életük?
A hátam mögül hallom a lány hangját és anélkül, hogy odafordulnék tudom, hogy mosolyog. Magam előtt látom a hibátlan fehér fogakat, a gödröcskét a száj sarkában, a csillogó szemeket… a leggyönyörűbb mosolyt, amit csak el tudok képzelni.
Mikor visszatérek már vár a főzettel és átnyújtja. A kezünk összeér, ahogy elveszem tőle és ez a parányi érintés is jó érzéssel tölt el.
- Egészségedre.
Emelem meg fel a kupát, majd nagy levegőt veszek és ledöntöm. Az íze nem lett jobb, de végre legalább az önállóság érzése megvan, hogy senki nem tartja a számhoz, hanem magamtól iszom meg. Ahogy végeztem kitartom oldalra az edényt, előre lépek, átölelem Raissát és megcsókolom. A pillanat hosszúra nyúlik, de végül szétválunk és pedig megszólalok.
- Remélem megérdemlek ennyi fájdalomdíjat.
Mondom bocsánatkérő arccal.
- Azért lettem katona, mert jól fizetett és akartam valamit kezdeni magammal. Ez több volt, mint a kapálás, ami a földeken várt rám. Érdekelni pedig minden érdekel, ami veled kapcsolatos.

Szerettem volna tudni, hogy mi is jár most Blazer fejében, és hogy miért kérdez ilyeneket Alexandertől. Általában nem gondoltam a halálra, hiszen volt egy olyan sejtésem, hogy nem nagy esélyem van a békés öregkorra. Egyszer régen beszélgettünk Alexanderrel erről, és hogy mi történne vele, ha én meghalnék…vagyis amikor én majd meghalok. Soha nem felejtem el a válaszát: Veled tartok, hogy tovább repülhessünk együtt.
Mesélnek lovasokról, akik nagyon sokáig éltek és halálukkor a sárkányuk nem pusztult velük. Láttam Elroanban veteránokat, akik halott sárkányukat siratták még hosszú évek után is keservesen. Nem tudtam elképzelni az életemet Alexander nélkül…és már Blazer nélkül sem. A harcos már a szívemben élt, és tudtam, hogy bár el kell válnunk egymástól, de leszünk mi még együtt. A türelem soha nem volt nagy erényem, de vannak dolgok, amikre érdemes várni és amikért nagyon is megéri harcolni.
Jóleső bizsergést érzek, ahogy összeér a kezünk egy pillanatra, amikor Blazer elveszi tőlem a kupát. Mosolyogva bólintok, hiszen valóban az egészségért itt a főzetet. Ahogy a kupa kiürül Blazer hozzám lép és átölel. Boldogan simulok a karjaiba, és viszonzom a csókját. Még érzem az ajkán a tea keserű ízét, de még ez is édesebb a csókjától.
-Soha nem tagadnék meg tőled egy csókot, főleg mikor ilyen hősiesen megiszod azt a borzalmas főzetet. *Nevetve bújtam hozzá, kezeim lazán fonódtak a dereka köré. Soha nem éreztem szükségét, hogy megérintsek valakit, vagy így simuljak védelmező ölelésébe. Édesanyám szeretet megölelni, és Alexander is szerette, ha megérintem, de ez mégis más volt.
-Értelek, bár rám soha nem várt más út. A szüleim is lovasok voltak. Sárkányok között nőttem fel. *Meséltem elkalandozva, majd Blazer szavaira visszazökkentem a jelen pillanatba.*
-Olyan nagyon sok kérdésem van, de valahogy egyik sem tűnik fontosnak, mikor a szemedbe nézek…úgy érzem, ismerlek. *Suttogtam halkan.*

Ahogy Rai mesélt elképzeltem milyen lehet sárkányok között felnőni. Az ember lépését minden pillanatban hatalmas tűzokádó szörnyek tekintete kíséri, naponta tucatjával érkeznek és távoznak a lovasok különböző küldetések miatt, ő pedig tudja, hogy tőle is ezt várják. Hogy valamikor majdnem biztos, hogy belőle is lovas lesz, a félelem, hogy nem választja ki egyetlen sárkány sem, hogy örökre közönséges ember marad, hogy a szülei szégyenkezhetnek majd, hogy az ő gyerekükből nem lett egyedül lovas.
A lány nevetése szokás szerint jobb kedvre derít, ha a csókja nem lett volna még elég. A hátát simogatom lassan, minden mozdulattal egy hajszálnyival lejjebb bátorkodva Raissa feneke felé. Nem akarok ajtóstul rontani a házba, bár nem hiszem, hogy pofon lenne a jutalmam, de mégis. Viszont mit tehet a férfiember, ha a szeretője történetesen a legjobb testű nő az ismert világban?
- Nyugodtan kérdezz bármit, ami eszedbe jut. Nincsenek titkaim előtted.
Mondom és adok egy csókot a homlokára. A lány karcsú teste hozzám simul és úgy érzem ennél békésebb pillanatot el se tudnék képzelni. Lágy szellő játszik a tincseivel az arcom előtt, a kelő nap sugarai a lombokon átszűrődve furcsa árnyékokat vetnek ránk. Nekünk pedig nem akaródzik elindulni…

A percek mintha csak szövetségesemül szegődtek volna, és az idő megdermedni látszott. Nem akartam kibontakozni még az ölelésből, és Blazer sem akart elengedni. A pillanat egyszerűen tökéletes volt, és én így szerettem volna megőrizni az emlékeimben. Még sok közös emlékre vágytam, de erre tudtam jól, hogy még várnom kell.
Magam is így érzek…nem akarok titkolózni előtte. Míg a kapitányaim elől könnyedén titkolok el dolgokat, addig Blazernek bármit hajlandó voltam elmondani, amire csak kíváncsi volt. Ha módomban állt válaszolni a kérdéseire, akkor meg is teszem és Alexander is így tett.
-Milyen jövőről álmodsz? Kedveled Alexet, igaz? Eljönnél Elroanba…csakhogy láthass? *Elnevettem magam, hiszen ennél kuszábban nem is nagyon tehettem volna fel kérdéseket. Éreztem, hogy Alex is jót mulat rajtam, de meg tudtam érteni őt.
Halkan felsóhajtok, ahogy homlokon csókol és ha lehet még közelebb bújok hozzá. Az érzések apró szikrákként táncolnak a szememben, az ajkamon továbbra is boldog mosoly játszik. Már valahogy az elválás gondolata sem rémít, hiszen az újabb találkozás ígéretét is magában hordozza.*
-Meg kellene néznem a sebedet. *Súgtam végül hosszú békés hallgatás után. Ahogy felnéztem Blazerre elbűvölt a fények játéka a szemében, ahogy a szél az arcába fújta a haját. Most sokkal fiatalabbnak és gondtalanabbnak tűnt. Gyengéden félresimítottam egy kósza tincset, elgondolkodva futattam végig az ujjaimat az arcán, mintha csak minden vonását meg akarnám jegyezni minden lehetséges módon.*

Nem leptek meg Rai kérdései. Bármennyire harcos volt, bármennyire meggondolatlan, bármennyire a mának élet, a szíve mélyén nő maradt. Nő, akinek a vérében van, hogy állandóságot, békét, családot, gyerekeket szeretne. Nem láttam még olyan nőt, legyen az kislány vagy öregasszony, aki nem érzékenyült volna el kisgyerekek láttán vagy nem akadt volna meg a pillantása ha meglátott egy boldog családot.
- Sose gondoltam a jövőre….
Kezdem lassan. Eddig tényleg nem foglalkoztam vele mit hoz a holnap, lesz-e tető a fejem fölött vagy étel az asztalomon. Persze, a katonaság ezt egy kicsit rendszerezte de fel voltam rá készülve, hogy bármikor otthagyjam.
- … most is csak annyit tudok, hogy veled akarom eltölteni.
Egy csókkal adtam nyomatékot a szavaimnak. Ahogy összeértek az ajkaink tudtam, hogy ez az, ami az élet minden szenvedését elviselhetővé teszi, ez az, amiért megéri küzdeni, legyen bármilyen messze a cél.
- Igen, úgy tűnik, hogy kijövök Alexxel. De ezt tőle is meg kell kérdezned.
Felnéztem a sárkány szemébe, majd vissza Raissáéba. Valahogy annyira hasonlónak tűntek.
- Ezt meg se kellett volna kérdezned. Tudod, hogy Elroannál sokkal messzibb helyekre is elmennék, ha tudnám, hogy ott talállak. Ha kell Dagorladból is kihozlak, még ha belepusztulok is, hogy összeszedjek egy sereget, hogy esélyem legyen.
Mikor ezt említi, hogy meg kellene néznie a sebemet lassan elengedem és eltartom az oldalamtól a karomat, hogy hozzáférjen.
- Csak tessék.

A harcosok nem sokszor gondolnak a jövőre, ezzel nagyjából tisztában voltam. Vagyis a többségük, a másik véglet a mesterek és a vezérek pedig egyfolytában a jövőt próbálták megjósolni vagy éppen megelőzni. A magam részéről én csak arra vágytam, ami a szüleimnek kijutott. Bár meglepően kevés volt a lovasok közötti házasság kötés.
Blazer szavai igazi kincsek, melyeket tudom, hogy soha, de soha nem fogok elfelejteni. A csókja ezúttal valahogy még többet rejtett magában, mintha csak az ígéretek pecsétje lett volna az ajkamon. A tudat, hogy Blazer velem képzeli el a jövőjét nekem elég…elég hogy minden nap azért harcoljak, hogy újra vele lehessek. Ha más mondta volna, hogy egyszer így érzek majd kinevettem volna, pedig igaza lett volna. Ezt a szerelmet nem lehet leírni, vagy megénekelni….ezért élni és halni lehet csak.
-Veled. *Visszacsókolok minden érzésemet belesűrítve a csókba, majd mikor eltávolodunk egymástól ismét a szemébe nézek.*
-Nem kell megkérdeznem…érzem, hogy kedvel téged. Másoknak már azaz apró érintés is a kezébe került volna…ha jobban belegondolok, már az is, hogy hozzám értél. Alex megbízott benned, hogy nem ártasz nekem. * Gyengéden végigsimítok az arcán, boldogan csillogó szemekkel hallgatom minden egyes szavát…bár az félelmet ébreszt bennem, hogy talán miattam halálos veszélybe kerülhet valaha is. *
-Seregek…milyen furcsa. Csatáról álmodtam… *Elgondolkodva nézek rá, majd mikor ellép tőlem és felemeli a kezét elmosolyodom.
Lassan felhúzom a felsőjét, és lassan leoldom az átázott kötést. Kitisztítom a sebet, mely már sokkal jobban néz ki és szinte teljesen összezárult már. Odahozom a kötszereket, bekenem a sebet a balzsammal és tiszta kötszerrel bekötözöm ismét. Mikor kész vagyok elpakolok, majd megállok Blazer előtt.*
-Készen vagyok. A sebed szépen gyógyul, és már lázad sincsen. Hogy érzed magad? *Félrebillentett fejjel nézek rá, miközben csak úgy mellékesen felhúzom a felsőm kissé bő ujját. Csupasz bőrömön zöldes zúzódások és apróbb horzsolások vannak, de nem vészesek. A másik kezemmel vékonyan bekentem a zúzódásokat. Nekem ez megszokott volt, hiszen a sebeimet általában én magam láttam el, amihez gyógyító kellett az már régen rossz volt.*

Csatáról álmodott… és én is. Ugyanaz lenne? Lehetséges, hogy ugyanazt álmodtuk? Vagy csak véletlen, hogy mindketten harcoltunk és mindketten éppen egy csatában találtuk utána magunkat álmunkban is? Nagyon kíváncsi vagyok Rai álmának a részleteire… de nem most van az a pillanat, amikor véres harcokról akarok beszélni.
Szó nélkül figyelem, ahogy leveszi a kötést, majd újra beken a furcsa illatú kenőccsel. Nem láttam még sebet ilyen gyorsan gyógyulni, biztosan hatásos a krém. Még mindig nem szólalok meg, amikor Rai gyors mozdulatokkal elpakol, majd visszatér mellém.
- Soha jobban.
Mondom válaszul a kérdésére és kivételesen teljesen komolyan gondolom. Követem a szememmel, ahogy felhúzza a felsője ujját és kis híján már megszólalok, hogy jól van-e, de szerencsére még időben észbe kapok, hogy nem egy elkényeztetett úrkisasszonnyal van dolgom, hanem egy olyan lánnyal, akit egész életében harcosnak neveltek. Lenyúlok a sebemhez, óvatosan megtapogatom a szélét és elégedetten konstatálom, hogy bár még néhány napig érezni fogom hamar be fog gyógyulni. Végül újra a lányra nézek és csendesen megszólalok.
- Indulnunk kellene. Hosszú még az út.

A válaszára csak elégedetten bólintok. Mindig is ügyes voltam a sebek ellátásában, bár a többi lovas nem nagyon kért a segítségemből. Valójában mind értettünk hozzá, hogy hogyan lássuk el a saját sérüléseinket, hiszen elég sokszor adódott olyan helyzet, hogy magunk maradtunk és nem volt, aki segítsen.
Elmosolyodom, ahogy felnézek rá, miután elláttam a zúzódásaimat. Visszahúzom a ruhám ujját, és így már nem is látszanak a zöldes foltok. Van értelme a teljes testünket befedő öltözékeinknek, így nehezebb megállapítani, hogy milyen sérüléseket szereztünk be.
Blazer útrakész, ahogyan én magam is. Gyorsan földet szórok a még parázsló tűzre, majd odalépek Alexhez. Megsimogatom a fejét, majd egy pillanatra nekidőlök. Lehunyom a szemem, és egy pillanatig teljesen eggyé válok Alexanderrel.
-Maradj közel, de magasan repülj. Lehet, hogy vannak még a közelben, vagy más… *Valóban nem mondták meg pontosan, hogy miért is küldtek éppen erre őrjáratozni, de azt már megtanultam, hogy soha nem tesznek ilyet jó ok nélkül.*
~Légy éber Rai! Elővigyázatos légy, ne gyors!~
* Ellépek Alextől, aki bólint, majd szárnyra kap és a magasba emelkedik. Mosolyogva fordulok vissza Blazerhez. Felveszem a földről a kabátom és a táskám.*
-Mehetünk! * Felveszem a kabátomat, majd átvetem a vállamon az íjamat és indulásra készen állok Blazer előtt.*

Csendben figyelem, ahogy Raissa eloltja a tüzet, majd Alexhez lép. Hangosan beszél hozzá, hogy én is halljam, és Alex válasza is megszólal a fejemben. Nagyon furcsa érzés, ahogy a sárkány beszél, nem nagyon tudom hova tenni a hangjának a mélységét vagy akár az erejét. Mégis, tisztán hallom és értem, hogy mit akar mondani.
- Mennyi ideig tartott, hogy tudjatok egymással beszélni?
Teszem fel a kérdést. Így tudom legegyszerűbben megfogalmazni mindazt, ami felmerült bennem. Alexnek kellett, hogy megtanulja a nyelvünket? Vagy volt valami más lehetőség is, megfogalmazatlan gondolatok, képek, emlékek sugárzása? Ha tudtak kimondott szavak nélkül beszélni, akkor akármi lehetséges.
Amikor Raissa, indulásra készen elém áll egy pillanatra nem tudom merre mozduljak. Katonák voltunk, utazáshoz készültünk. Viszont mindketten tudtuk, hogy nem akarjuk elsietni, nem erőltetett menetre, hanem kellemes sétára készülünk. Ugyan nem volt olyan közel a tanya, ahonnan jöttem, de még lassú tempóban is ma oda kellett, hogy érjünk. A pillanatnyi tétovázás után végre magamhoz térek és egy karommal átölelem a lány a derekánál és finoman az út felé fordítom. Ahogy sétálni kezdünk az erdőben azt kívánom, bárcsak lenne egy dal, amit még édesapám vagy nagyapám tanított nekem… ami most eszembe jutna. De nem emlékszek egyikükre sem.

Alex a magasba emelkedik, és fenségesen hasítja a levegőt. Mindig lenyűgöz a látvány, mindegy, hogy hányszor láttam már vagy repültem vele én magam is. Ez olyasmi, amit soha nem lehet megszokni vagy megunni. Elgondolkodom Blazer kérdésén, már régen volt, de mindenre jól emlékszem. Ahogy magához húz mosolyogva hozzásimulok, és úgy indulunk el szép lassan, hiszen egyikünk sem siet sehová sem.
-Először nem volt könnyű. Fiatal voltam, és nem voltam ura az elmémnek. Alex sárkány bébiként csak zavaros képekkel és érzésekkel kommunikált. *Igyekszem nem gondolni rá, hogy merrefelé haladunk, és csak élvezem a sétát.*
-Együtt fejlődtünk. Összeszoktunk. Érzésekkel, képekkel és szavakkal is megtanultunk rendesen kommunikálni. Sokat gyakoroltunk, és kialakult lassan.* Mindig gyorsan lépkedek, és folyton sietek valahová. Most azonban eszembe sem jut megnyújtani a lépteimet.*
-Mostanra olyan jók lettünk, hogy akár most is tudnánk beszélni. Elég nagy távolság kell, hogy ne érjük el egymást. A hívás pedig még messzebbre elér. *Mesélek tovább mosolyogva.*
-Ahogy fejlődtem más sárkányokkal is szóba álltam, vagyis inkább ők velem, de velük soha nem olyan erős a kapcsolat. *Elnevetem magam.*
-Több sárkány van, akikkel beszélgettek néhanap, de a lovasaikat egyáltalán nem ismerem. *Vallom be mosolyogva.*
-Kedveled Alexet, igaz?

Csendben hallgatom, ahogy Rai a kezdeti nehézségeikről beszél. Igen, valahogy így képzeltem el a dolgot. Úgy tűnik, hogy a képesség, hogy megtanuljon sárkányokkal beszélni mindenkiben megvan. Mégis, sose hallottam olyanról, hogy két ember egymás között beszélne így. Az egyik félnek ezek szerint mindig sárkánynak kell lennie. Viszont ha minden igaz, akkor a sárkányok akár egymás között elég messziről képesek beszélni. Tehát ha én a földön harcolok, Raissa pedig felettem, akkor Alex segítségével tudok neki üzenni. Ezt jó lesz észben tartani.
- Nem nagyon ismerem még, de úgy tűnik, hogy kijövünk egymással. Meg aztán egy ilyen barát jól jöhet még.
Mosolyodok el. Azon felül, hogy tényleg más szemszögből látja a világot és fiatal kora ellenére bölcsebb volt, mint sokan az emberek közül megvolt az a vitathatatlan előnye, hogy Alex mégiscsak egy többmázsás szörnyeteg, aki tüzet fúj. Kevesen mernének belekötni.
Jó társaságban hamar telik az idő… én is alig vettem észre az órák múlását, miközben az erdőben sétáltunk egymásba karolva.

//Köszönöm a játékot//

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Pént. Aug. 06 2010, 10:23

*Cecília gyors léptekkel haladt végig a völgyön keresztül egészen az emlékműig. Ott megtorpant és addig nem is mozdult amíg előtte álló kedves barátja nem fordult felé. *
- Rég láttalak, mintha megváltoztál volna.
- Sas szemed van, az évek nem roncsolták.* A fialtabbik vámpír elmosolyodott, nem komiszul inkább játékosan, miközben a másik durcásan elhúzta a száját. *
- Öreg ember nem vénember!
- Milyen kár, hogy te nem vagy ember...* A férfi szemöldöke összeszaladt homlokán majd mély levegőt vett, és próbálta lenyugtatni magát. *
- Hiába beszéltem neked annyi éjszakán át a tisztelet fontosságáról...Még így felnőtt testtel is olyan vagy mint egy komisz kölyök! *Cecília először csodálkozott majd gyengéd mosollyal átfogta a férfi vállát és az emlékmű felé fordította. *
- Ne mond ilyet öreg barátom! Olyan ritkán találkozunk, ne vesszünk össze ilyen apróságokon! * A férfi morcosan felhorkant, végül csak beadta derekát és már nyugodt arccal szemlélte az építményt. Cecília kíváncsian fürkészte tekintetét, majd amint felfedezte szemeiben a szomorúságot, csendesen megszólalt. *
- Nem unod még a vándorlást? Ha tested nem is, de lelked olyan öreg már! Maradj itt, szép a környezet finomak az emberek és mindig van valami ami eltud szórakoztatni! Emellett akkor jöhetsz ki hozzá amikor csak akarsz! Kérlek fontold meg! * Pár percnyi néma csönd köszöntött a völgybe majd keserű mosollyal arcán törte meg a másik vámpír. *
- Köszönöm a lehetőséget, de én inkább folytatnám a vándorlást. A sorsom az, hogy örökké járjam a világot amiben még annyi csoda van! Emellett elég nekem ha meglátogathatom akkor, amikor erre járok. *Cecília felsóhajtott majd az emlékmű szélébe helyezett virágot nézegette. Gyönyörű szép fehér margaréta csokor pihent ott várva, hogy az idő hullámai elfonnyasszák szirmait.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. *Elengedte a férfit és egy-két lépésnyit távolodott tőle, majd maga előtt összefonta karjait. *
- Indulnom kell. Kérlek megtennéd, hogy néha te is kinézel hozzá?
- Természetesen. Jó utat!
[i]- Köszönöm! Vigyázz magadra! Úgy hallottam sok fejvadász érdeklődését fölkeltetted. * A lány kicsit kuncogott de nem nézett távolodó barátjára, egyre csak a fehér margarétákat bámulta amikkel egy szellő játszadozott. Viszont a szellő aznap nem csak játszani jött a völgybe, sok illatot hozott az új Ladynek ami között egy ismeretlen vámpíré is megbújt. Ilyen távolságból már neki is éreznie kell őt, az lesz a legjobb ha szépen itt marad és megvárja. Barátja illatát is még erősen érezte, lehet, hogy vele is összefut, bár a férfi mindig is tartózkodó volt. Valószínűleg kikerüli vagy rá se hederít. Ilyenek az öregek, kevés teremtményben bíznak, de ha valakiben mégis akkor azt a halála után se engedik el. *

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Vas. Aug. 08 2010, 16:15

*Dreamien Tifarral való találkozásom óta egy kissé másképp látom a világot. Tény, hogy óvatosabbnak kell lennem, mert, akkor este Dreamien akár meg is ölhetett volna. Még jó, hogy elmenekülhettem. Igaz, hogy vámpír létemre szégyen a futás, de hasznos. Nem mertem kockáztatni és még mindig, úgy vélekedek, hogy a lehető legjobbat tettem abban a pillanatban. A mai nap is csak a szokásos volt. Monoton napok! Ej, de elegem van ebből már! Egész nap csak a sötét kunyhóban lenni, s csak este kiszabadulni a börtönből nem éppen kellemes. Igen számomra már börtön, mert olyan, mintha kötelező lenne ott lennem! Ma már túl vagyok a vacsorán, s most az esti lágy szellőt élvezem itt a holtak völgyében. Vágytam már egy kis újdonságra, s mikor, ha nem este tehetem meg azt, hogy szabadon kóboroljak. Viszont most nem csak ez vonzott ide. Ahogy egyre jobban közeledtem feltűnt, hogy egy másik vámpír is van valahol a közelben. Nem voltam benne biztos, hogy az illető mi is lehet, de mindenesetre követtem az illatát, s egy emlékműnél kötöttem ki, ahol egy fehér hajú lány állt. *
~ Fehér hajú lány? Csak nem? Nem az nem lehet….~
*A lányt csak hátulról láttam, s talán azért is hiszem azt, hogy ő Grace. De valami mégis azt súgja, hogy ő nem Grace! Kénytelen voltam megszólítani, hogy megtudjam! *
-Szia!-
* Köszöntem kedvesen, majd nagy kíváncsisággal vártam, hogy a lány megforduljon, s én megtudjam, hogy akkor ő az avagy sem. *

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Kedd Aug. 10 2010, 16:08

*Cecília úgy állt ott mintha ő is egy szobor lenne. Hosszú percek óta megse moccant, ilyen ha gondolatai a munka körül járnak. Most épp azon, hogy az ismeretlen vámpírnak, kinek egyre közelebbről érzi illatát van e szállása és tisztában van e azzal, hogy óvatosnak kell lennie mert az Evolyraniak nagy része nem tud fajuk létezéséről. Még akkor se moccant mikor már közvetlen közelébe került fajtársa. Csak akkor mozdult mikor meghallotta hangját, akkor is csak egy mély levegőt vett, de nem fordult meg. Még bánkódott amiért barátja elutasította, bár ez már nem egyszer megtörtént így gyorsan túl tudja tenni magát a dolgon.*
- Üdv! A szagod alapján nem rég érkezhettél. Mi a neved? * A szellő most körbejárta Cecíliát is, illatát az idegen felé szállítva. A nő megfordult és kedves mosolyal üdvözölte az idegent. Szemeiben várakozást is vélt felfedezni és talán egy kis csalódottságot is, lehet, hogy másra számított. Ezt nem tudta mire vélni, bár egy könnyed sóhallyal ezt is elűzte. Bár közeledni nem közeledett egy lépéssel se, a fejvadászos dolog igaz, és emiatt nem bízhat igazán senkibe. A másik vámpír persze nem úgy nézett ki, mint aki azonnal a torkának esik, a lehetőséget azért mégse kéne megadni. Amúgy a poént, hogy ő az egyik vámpír lady szándékosan nem lőtte le, majd elmondja ha itt az ideje, előbb még szeretné megismerni az újoncot a maga módján. *

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Kedd Aug. 10 2010, 21:26

*Egy kicsit aggaszott, hogy a nő nem fordul meg, de arcomon ez nem látszott meg. Ahogy a szellő körbejárta Cecíliát az én orromhoz szállt az illat, amely a nő vámpírlétét is igazolja. Most már biztosra vehettem, hogy vámpír, s egyre jobban féltem, hogy ő lehet Grace. Ám, amikor a nő megfordult megkönnyebbült. Biztosra vehette, hogy ő nem Grace! Igaz a hajszín stimmel, de, amúgy semmi más nem hasonlít kettőjükben. Ami azt illeti, így utólag már bánom, hogy nem Gracevel találtam szembe magam. Nekieshettem volna, s megbosszulhattam volna, amit velem tett, s amit én tettem családommal szemben. Egy kissé elkalandoztak a gondolataim, s ez biztosan meg is látszott, de ezekből kikandikálva választ adtam a nő kérdésére.*
-A nevem Alexis! Alexis Wyberg, de szólíts csak Alexisnek vagy, ahogy kedved tartja!-
*Mondtam könnyedén, mivel, hogy nem nagyon érdekelt, hogy ki, hogy hív. Ebből sosem rendeztem jelenetet, s vámpírként se tartja kedvem. *
-Na és téged, hogy hívnak?-
* Kérdeztem kedvesen. Valahogy kötődést éreztem a nő iránt, hisz ő az első vámpír, akivel találkoztam. Ő olyan, mint én és ez… Ez olyan jó, hogy tudom nem vagyok egyedül. *

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Kedd Aug. 10 2010, 21:58

*Úgy tűnik nem fejvadász, ha támadni akarna akkor már lett volna épp elég ideje. Egy lépést közeledett felé majd ugyanúgy lecövekelt, és arcán kívül mindene az előbbi szobor pozícióba helyezkedett. *
- Örülök, hogy megismerhetlek Alexis! A nevem Cecília, Evolyran városához közel egy vámpír menedékben van jelenleg a szállásom, ha bármi problémád adódna csak gyere hozzám! ~ Elővigyázatosabbnak kéne lennem..vagy csak egyszerűen fel kéne fogadnom egy testőrt..~*A gondolatot viccnek szánta magában, de mi tagadás szöget ütött fejében. Természetesen azért figyelt a másik nőre is, pókerarca pedig tökéletes volt. Gondolatmenetének egyetlen része se tükröződött arcán. *
- Ma este még nem vacsoráztam, esetleg lenne kedved velem tartani egy vadászatra? Közben megismerkedhetnénk, mindig jól jönnek az új barátok, főleg egy idegen helyen.*Egy gonosz vigyor suhant át arcán, nem tervezett semmi rosszat, és ha Alexis nem egy aggódó típus akkor nem is veszi figyelembe. Egy vámpír nem támad másikra, hacsak nem a bosszúvágy vezérli, ami bennük erősebb lehet mint bármelyik másik lényben, mert ez tovább tart mint másnak az élete. Ha kell az örökkévalóságon és tovább....*

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Pént. Aug. 13 2010, 09:22

*Az, hogy tett egy lépést felém melegséggel töltötte el a szívem, de valami mást is éreztem. Valami furcsa érzést, amit nem lehet szóban kifejezni. Hasonlít a félelemhez, de valahogy mégsem az. Nem tudom, mi lehet ez, de most nem is törődök vele, mert a vámpír menedék hallatán nagyra nyílt szemekkel bámultam Cecíliára, miközben a gondolataimba merültem. *
~Vámpír menedék? Ilyen is van?~
*Ezek kérdések után egy kis remény csillant meg a szememben. Arcomon egy kisebb mosoly jelent meg, amit most Cecília nem is érthet. Az értetlen mosolyt Cecília megszólalása zavarta meg. *
-Öhmmm… persze…-
*Dadogtam, majd végre normális hangon újra megszólaltam. *
-Azaz én már vacsoráztam, de szívesen veled tartok! Jó lenne ismerni valakit, aki olyan, mint én. –
*Mondtam el a véleményem, majd vártam, hogy merre is induljunk el a vadászatra. Egy kis desszert nekem se árt! *

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Pént. Aug. 13 2010, 21:20

*Úgy tűnt fajtársát eléggé meglepte a menedék létezése. Cecília a mai napig csodálkozik ezeken hisz ő bárhol járt legtöbbször mindig ilyen helyeken szállt meg, de mint az emberek, a vámpírok is sokfélék. A mosolyra nem tudott, hogy reagálni. Sejtette, hogy miért van de mondjuk soha nem volt az a fajta akit érdekel, hogy ki miért vigyorog éppen. A beleegyezés hallatán kicsit megkönnyebbült, vadászat közben ugyanis kicsit feloldódhat, és ha közben még meg is ismerheti az újoncot akkor két legyet ütött egy csapásra. *
- Rendben, akkor induljunk. Útközben ha esetleg van kedved, elmesélhetnéd, hogyan kerültél ide, szívesen meghallgatnám. * Miután elmondta takart "vallató" szövegét megfordult és elindult az út irányába. Amint ráléptek eszébe villant a völgy átka vagy mi a fene, amit még pár ajtóban csacsogó öregasszonytól hallott. Komolyan, már ezért megéri sétálni a városba! Keresel egy helyet ahol mindent jól hallani, vagy csak beülsz a fogadóba mikor még nem rúgtak be az emberek, és pár perc leforgása alatt mindent meg lehet tudni. Ez azért valamilyen szinten félelmetes...Az emberek már nem is veszik észre magukon, hogy milyen pletykásak. Na de vissza kedvenc vámpírjainkhoz. Szóval Cecília és Alexis elindult vissza Evolyran városába, mivel amint említettem, jó minden este kihallgatni a nap eseményeit, emellett maga a gyönyör behúzkodni egy párt valamelyik sikátorba, vagy esetleg a szülőket és gyermekeiket...Ha az ember(vámpír) elég leleményes akkor bármit ki lehet hozni az estéből. Ezzel már csak az a probléma, hogy a hajnal és a nap mindig eljön egyszer, és tönkreteszi a mulatságot.*

*A táj kietlen és sivár. Nincs itt semmi és senki, csak az a bizonyos emlékmű, ami a harcosoknak áll itt már egy jó ideje. Azonban a csendet valami mégis megtöri. Szárnysuhogás hallatszik, majd a távolban egy sötét árnyék jelenik meg. Két hosszú szárny le s fel jár, és ahogy egyre közelebb érkezik az emlékműhöz, már látszódik is, hogy mi, avagy ki érkezett erre a kietlen és kopár tájra. Egy sárkány. Egy sárkány, aki színes és szemében sárga tűz ég. Gyönyörű sárkány, azonban aki ismeri ezeket a lényeket, egyből észreveheti, hogy a sárkány nem önmaga. A hátán ott van a nyereg, ami azt jelzi, hogy van egy lovasa is. Valahol... Senki nem tudja, csakis Celestin, hogy bizony a lovasa, Christopher odaveszett egy csatában. Habár Celestin túlélte a csatát, azóta nem önmaga. Gyönyörű teste lefogyott, erőtlen lett, a szeméből pedig kiégett a tűz, mely mindig is ott volt. Látszik a sárkányon, hogy beteg és nem önmaga. Ezért is érkezett ide. Egy kéréssel a fejében repült ide, keresztül a Vadon-földe tájain át, amik kietlenek és a pusztulásnak vannak ítélve.
Celestin vissza akarja kapni lovasát. Vissza bizony, hiszen nélküle nem élet az élet, és ezt már a sárkány is megtapasztalta. Több mint 2 hónapja él lovasa nélkül, de a csata végeztével, Christopher utolsó lélegzetével Celestin sem önmaga már. A lelkük és a tudatuk annyira összefonódott az elmúlt évek során, hogy egyszerűen nem tud élni a lovasa nélkül. A szárnyai lassan alább hagyják a csapdosást és a sárkány apróbb széllökéseket hagyva maga után, felkavarva a port, leereszkedik az emlékműhöz. Nem hiába választotta a helyet, hiszen a sárkányoknál legenda szól egy lovas feltámasztásáról. Volt egyszer egy sárkány, aki szintúgy elveszítette a lovasát. Azonban Mendrago segített neki, visszaadta a sárkánynak a lovasát, a lélekpárját és boldogan éltek tovább, míg meg nem haltak mind a ketten. De Celestinnél valami rosszul sült el. Neki is meg kellett volna halnia, Christopherrel együtt. Így hát a műemlékhez lépdel, habár látszik a léptein, hogy erőtlenek, gyengék és felnéz a műemlékre. Kitátja a száját és visít egyet, majd sárkány nyelven megszólal:*
- Mendrago! Hívlak Téged! Add vissza nekem a társamat, a lovasomat! Kérlek, segíts rajta. Add vissza őt nekem, vagy ölj meg, hogy a nyugodt halálban egyesülhessek végleg lovasommal! *szól a sárkány, lehunyja a szemét és elméjét betölti Christopher képe, hangja, illata és mozdulatai. Visszaemlékszik arra, ahogyan megismerkedtek és mindenre, amit eddig átéltek egymással. Végigpörgeti az eseményeke, mint mikor egy homokórának a homok szemjei folynak le egymás után, sebesen. És vár. Vár és reménykedik.*

Az ég sötét szürkébe öltözött. A viharfelhők oly gyorsan kebelezték be a völgyet, mint éhes farkas a prédáját.
Villámok hasították az eget, egyértelmű jelét adva annak, hogy vihar van készülőben. De eső nem esett.
Az órák teltek-múltak, de eső még mindig sehol. Csak a villámok világították be újra és újra a holtak völgyének minden rejtett kis zugát.
Aztán hirtelen bántó csönd ült a tájra. Tücskök sem ciripeltek már. A madarak amúgy is ritkán tévedtek be erre a kihalt helyre. Most még azok közül is messze elkerülte mind.
Aztán hosszan szelte keresztül a viharfelleget egy vakítóan fényes villám, mely mintha nem is akart volna halványulni, s elmúlni. A fény gyors alakváltoztatást kezdett mutatni. Pillanatokon belül gigászi besti fényteste öltött alakot a völgy fölött. Mendrago isteni lénye öltött sárkány alakot, mely mellett eltörpülni látszott minden. Celestin pláne. Oly apró volt istenéhez képest, mintha sivatagot vetnénk össze az őt alkotó porszemek méretével.
A titáni méretű fej az apró sárkányra irányította figyelmét. Dühös bömbölés hagyta el résnyire nyitott száját. Majd a fej meglódult a kicsiny bestia felé. Úgy tűnhetett neki, hogy talán menten semmivé zúzza a fénylő sárkány isten, ám nem ez történt.
Vakító villanás következett, s az égen arany színben pompázó sárkány termett az előbbi fénylő helyén. Méretre össze nem hasonlítható az előbbivel, ám mellette még így is kicsinynek tűnt az alanti bestia.
Mendrago megtestesülése bömbölve kezdett zuhanó repülésbe. Vészesen kivillanó karmai az utolsó pillanatban lettek szétfeszítve, hogy őrjöngő sárkány módjára ujjai közé kerüljön Celestin teste.
Az istenség körül szikla törmelékek és porfelleg kavargott, ahogy szárnyainak suhintása talaj közelbe ért.
Ha bárki látta volna a történteket azt hihetné, hogy most jött el a kicsiny sárkány utolsó pillanata, ahogyan a dühös sárkány fölé tornyosult.
Mendrago üvöltő feje elnémult, tekintete, mely eddig az eget pásztázta ordítása közben, most arra a bestiára vándorolt, melyet ott érezhetett karmos lába alatt. Az isteni lény metsző hangon szólalt meg méghozzá minden és mindenki által hallhatóan. Legalábbis azok számára akik vagy amik netán a közelben kószáltak.
- Halandó porszem! Hogy merészelsz az istenedhez követelő hanggal szólni? Hogy merészelsz olyan mélyre süllyedni, hogy a fajtársaidat semmibe nézve egy kétlábú életéért könyörögj saját istenedhez, mikor annyi de annyi sárkányért fohászkodhatnál?!
Mendrago orrlukain füst gomolygott elő. Szárnyait egy pillanatra széttárta, s aranyló tollainak vége pengeként metszette le a körülöttük lévő sziklák tetejét. A legnagyobb méretű sárkányok mellett is hatalmasnak számító ködarabok hullottak alá körülöttük az istenség egyetlen mozzanatának következtében.
A föld is rengett alattuk, s a völgy sűrű homokfelhőbe temetkezett.
Celestin sem láthatott sokkal tovább a saját orra hegyénél. De nem kellett sokat várnia arra, hogy az aranyló fej áttörve a szinte vágható porfellegen szemei elé kerüljenek újra.
- Mondd hát el istenednek, ugyan miért kellene meghallgatnia vérlázító fohászodat?!

*Celestin csak áll és várja, hogy valami történjen. Habár nem beszélt még a Sárkányok istenével, és nem is tudja, hogy ki is ő, vagy milyen hatalmas van, de azt tudja, hogy talán ő az egyetlen, aki segíthet neki. Pár perc után sem történik semmi, Celestin pedig csak ül és vár. Egyszerűen nem tudja elhinni, hogy senki nem siet a segítségére. Egyszerűen nem tudja feladni a reményt, hiszen vissza akarja kapni Christ, nem tud nélküle élni és az biztos, hogyha az istenség nem segít neki, akkor eggyel kevesebb példánya lesz az amúgy is ritka sárkányoknak. Ahogy ül és vár, hirtelen vihar kerekedik. A sárkány egyből feláll és megrázza a szárnyait, feszülten figyel. Szinte biztos benne, hogy fohásza miatt kerekedik a vihar. Összehúzza a szemét, hogy ne menjen bele annyi por és lehajtott fejjel vár. Mikor villámok szelik át az eget, furcsán fényesen cikázva, Celestin kicsit megrezzen és összehúzza magát, behúzza a szárnyait is, úgy figyeli az eseményeket. Rengeteg gondolat játszódik le a fejében, de elszántan várja, hogy valami történjen. Azonban a villámlás nem tart sokáig, hamarosan elcsendesedik minden. Feszült ez a csend, hiszen még az itt élő állatok hangját sem hallani néhány másodpercig. Celestin lassan kiegyenesedik és az ég felé néz, szárnyait ismét kicsit kitárva. Az eget hamarosan ismét egy villám szeli ketté, de ez nem egyszerű villám. Mintha nem akarna szűnni a fényessége úgy közeledik egyre jobban, míg végül az alakja változni kezd. Celestin kikerekedett szemmel figyeli az alakváltozást, hiszen a villámból egy sárkány hatalmas alakja rajzolódik ki. Hatalmas szárnyak, hatalmas lábak és hatalmas fej. Celestinhez képest a Sárkányok Istene egy óriás lehetne, hiszen a fiatal sárkány amúgy sem nőtt túlságosan nagyra a sárkányok körében. Most mégis rettentően kicsinynek érzi magát, Mendrago szinte be tudná kapni, hogyha akarná. A sárkány a lélegzetét visszafogva várja, hogy mi is fog történni. Mendrago egy hirtelen mozdulattal indul meg Celestin felé, aki csak ámulva figyeli a hatalmas istenséget, hogy mit is csinál. Érzi, hogy a teste köré fonódik a karmos láb, és szinte már várja, hogy mikor érezheti az éles karmokat a testében. Hamarosan azonban ismét földet érnek és Celestin elég fájdalmasan érkezik meg, néhány pikkelye le is válik, ahogy kicsit csúszik a sivatagi homokban. Fájdalmasan morrant egyet, majd hallhatja, ahogy az istenség megszólal. Dörgő hangja megrezegteti a levegőt és Celestin szinte biztos benne, hogy messzire elhallatszik a sárkány hangja. Elég riasztó a hang, Celestin mégis - habár kicsit remegve ugyan - a sárkány szemébe néz és igyekszik normálisan feküdni a karmok alatt. Azonban a sárkány a kérdés után kitárja a szárnyát, lemetszve a völgynek a tetejét, így hatalmas kődarabok hullnak alá. Hatalmas porfelhő vonja be a sivatagot, Celestin pedig becsukja a szemét és igyekszik nem lélegezni. Hamarosan azonban Mendrago átdugja a fejét a porfelhőn, ami nem akar csendesedni és mélyen Celestin szemébe néz. A fiatal, kis nőstény sárkány pedig megszólal:*
- Mendrago! Add vissza nekem a lovasomat, kérlek! Nem régen vagyok még a világon, nem sok fajtársamat ismerem. Azonban a lovasom nélkül nem élhetek. Add vissza nekem a lovasomat, vagy még kevesebb sárkány lesz a földön. Nélküle nem élhetek! Szükségem van rá! * szólal meg hangosan és tele érzelemmel Celestin és mélyen a sárkány szemébe néz. Látszik rajta, hogy mennyire roncs állapotban van.*

Mendrago szemei aranyló sárga fényben izzottak a dühtől, mely áradt pillantásából is. Szárnyait megmozdította, majd teste oldalához húzta be. Mozdulatának köszönhetően a talaj kavicsai, sziklatörmelékei tollpihe könnyedségével szálltak szerte a föld porát is magukkal cibálva.
Az istenség morogva nézett az apró és felettébb ifjú sárkány szemeibe. Nem foglalkoztatta, hogy ül e szemeiben rémület vagy elszántság. Egyáltalán nem érdekelte. Tudni akarta, mi készteti ezt a sárkányt arra, hogy még saját istenével is szembe merjen nézni egy olyan dologban, amiért más sárkányt már megjelenése előtt porrá és hamúvá égetett volna dühének erejével.
Most mégis ott feküdt kiszolgáltatottan a lába alatt ez az aprócska nőstény méghozzá élve.
- Mondd miért olyan fontos neked az a lovas?! Miért esdekelsz és rimánkodsz istened előtt érte? Legfőképpen mit adhatsz te nekem érte? Ugyan milyen októl vezérelve teljesíteném épp a te kérésedet?
Fejét hátra húzva emelte meg kissé lábát mely alatt most akár meg is mozdulhatott Celestin. Ám a gigászi istenség karmai fénylőn felvillanva hasítottak az alattuk fekvő sárkányba.
Celestine testén vakító villanás rohant keresztül mintha ketté vágni igyekezett volna őt az istene.
Mégis, mikor a hatalmas láb újfent érintette a földet már derengő ködben állva nézett le a kis sárkányra.
Mintha nem is az eddigi világban lettek volna. Mindent beborított a halovány kékesen derengő köd.
Mendrago szárnyai csapására a köd felszállt s láthatóvá vált egy kopár hegyvidék, hol Celestin egy távoli alakot pillanthatott meg ha arra néz amerre az istenség fordította fejét.
- Ha annyira kell neked az a kétlábú, hát bizonyíts! Mutasd meg nekem, mennyire vagy elszánt, mennyire vágysz utána!*Celestinre pillantott anélkül, hogy fejét megmozdította volna.* - Valamit valamiért Celestin! Lássuk, meddig vagy hajlandó elmenni az életéért cserébe?
Egy szempillantás alatt változott a terep, s mostmár egy nagyon is ismerős helyen voltak. Egy olyan helyen, amit éltében és holtában sem lesz képes sosem feledni Celestin. Ott álltak, hol lovasát elvesztette.
Minden éppen úgy történt, mint akkor. Éppen akkor, amikor utolsó óráikat töltötték együtt, egymást segítve.
- Áldozz érte vagy mondj le róla! Dönts, hogy mit áldoznál fel ezért a kétlábúért és add érte cserébe!
Azzal az istenség gigászi képe szertefoszlott, mintha hamvat fújt volna szét a szél. Celestin pedig ott maradt azon a helyen, melyre talán sosem szeretett volna újból visszatérni.

//Celestin! Te minden történést és mindenkit láthatsz, hallhatsz. Téged azonban nem láthatnak, de még csak meg sem sejthetik ottléted. Még a szellemtől is észrevétlenebb leszel. Azonban a tetteid avagy végső áldozatod fog számítani.//

Úgy tűnik, hogy az esdeklés és a könyörgés talán elég volt a sárkányok istenének, hogy végül lehetőséget adjon az ifjú sárkánynak, hogy visszakapja annyira szeretett lovasát, akit egy csata miatt veszített el.
- Szeretem őt. Nagyon szeretem és ő a lelki társam. Mióta elment, érzem - nem is élek. Ezért szeretném hát visszakapni őt. Nélküle semmi vagyok, egy üres doboz, és így nem akarok élni. - esdekel ismét a sárkány, de hamarosan éles karmok vájnak a testébe, amit azonban nem érez. A két sárkányt hamarosan köd burkolja be és hamarosan a távolban egy alak tűnik fel. Celestin szeme felcsillan és egy apró halk nyögés hagyja el ajkait és egy szó: Christopher. Alig tudja felfogni, és szinte megdermed a látványra. Ilyen könnyű lett volna? Talán tényleg elég volt kérnie az istenséget? De az alak hamarosan eltűnik, és ismét ködbe burkolózik a két sárkány. Az ifjú sárkány hallja az istenség hangját és megdermed. Hogy mennyit képes feláldozni lovasáért? Akár a saját életét is, de vajon Christopher élne nélküle? Biztos benne, hogy ő sem bírná ki sárkánya nélkül. Mit tehetne hát? A helyszín ismét változik és Celestin izmai megfeszülnek, ahogy felismeri a helyszínt: a csata helyszínét, ahol Christopher az életét vesztette. Még az időpont is hasonló, hiszen Celestin megpillantja azt a fekete, tüzes sárkányt, akivel harcoltak. Könnybe lábad a szeme, majd határozottan repül fel a levegőbe és követi saját magukat, ahogy csatároznak. Christopher határozottan ül a sárkány hátán, és varázslattal támadja ellenfelét, aki határozottan tér ki a csapások elől. Celestin észreveszi, hogy a fekete sárkány farkán valami furcsa sötét varázslat lehet. Az ifjú sárkány határozottan követi saját magát a csatában, és eszébe jut, hogy hamarosan megtörténik a végső csapás, mely nem őt, hanem Christophert találja el. Ő csak annyit kapott az átoktól, hogy a földre esve elájult. Celestin egy határozott mozdulattal taszítja odébb a fekete sárkányt, így a farka nem Christopherhez ér hozzá, hanem saját lovasához, aki - hogyha sikerül beleavatkozni az időbe és az eseményekbe - holtan hullik a földre... Celestin figyeli saját magát, ahogy tekintetével követi a lehulló fekete sárkányt. A jelen kori ifjú sárkánynak könny szökik a szemébe, ahogy látja, hogy Christopherrel a hátán távolabb repülnek a csata zajától. Vajon sikerült beleavatkozni az időbe, az eseményekbe és visszakaphatja Christopher a fiatal sárkány? Vággyal és reménnyel száll le a csata szélén és néz körbe, az istenséget keresvén.

Hirtelen, s minden átmenet nélkül teríti nehézkes ködét az ég az alatta lévő világra. Egy pillanattal később, tejfehér, átláthatatlan és tüdőnek nehéz köd kebelez be mindent míg a szem azelőtt ellátott.
A hónál is fehérebb ködben formálódik meg Mendrago légies, helyenként felhőszerűen foszlányosodó alakja. A fehér szemgödrökben most is izzón világítanak az istenség baljós szemgolyói ahogy lepillant az apró sárkányra.
- Ily kevés ára volna egy kétlábúnak köreidben Celestine? Vagy van bármi, mi által az a lovas és társa méltó volna arra, hogy a ti utatokat járják be?
Hallgat egy kicsit, majd a felhőmonstrum felkavarodva formálódik egy már a sárkányhoz közelebb hajoló óriási fejjé.
- Egy sárkány életét és szívét áldozod magadért? *még közelebb hullámzik a fej* - Vagy netán önmagadra nézve alantas tehernek érzed az áldozatot, melyet hozhatnál... ÉRTE?
Az utolsó szó kimondásakor a fej oldalra pillant, s alant egy kis körben kitisztul a táj a közepén Christopherrel.
- Valóban egyenértékű az egy élet a kettővel? Mert bár csak egy halott volna, ám annak társa belül válik halottá. De ezt te is tapasztaltad már. Hát hozz megfelelő döntést, méltón fajtádhoz!

Celestin kíváncsian várja, hogy vajon mi történik, amikor tejfehér köd lepi el a csatamezőt, szinte a légzés is nehézkessé válik. Az ifjú sárkány kissé megrémül, de hamarosan ismét megjelenik a sárkány istenség hatalmas alakja, mire az ifjú sárkány lehajtott fejjel várja az ítéletet. Rettegve hallgatja az istenség hatalmas, haragos hangját és lassan felnéz rá. A tekintetében elszántság ás gyűlölet villan, de nem az istenség iránt.
- Ez a páros, akik megölték szeretett lovasomat rengeteg, több száz sárkány és lovas halálát okozta már. Gonoszok voltak, szívüket átjárta a sötétség és nem érdekelte őket, hány lovas, hány sárkány leli halálukat miattuk. A legtöbb csatát a sárkánylovasok között ők indították el, így igen! - kezd beszélni Celestin és habár először kicsit halkabb a hangja, végül megtalálja saját hangját és a lágy, nőies hang megtelik gyűlölettel és haraggal, majd határozottabb hangon ,kihúzva magát folytatja, mélyen az istenség szemébe nézve:
- Igen, úgy gondolom, hogy e két gonosz, szörnyű, sötét lelkű teremtény megérdemli a halált egy olyan lovas miatt, akinek a szíve tiszta, aki önzetlen, aki mindent megadna, hogy az emberek ne harcoljanak és hogy békesség legyen a Földön. Igen, ezt gondolom és ha nem értesz velem egyet és nem adod vissza nekem a lovasomat, úgy ölj meg engem is, had váljak vele eggyé a fellegekben! - néz mélyen az istenség szemébe Celestin, majd befejezve a szónoklatát, lassan lehajtja a fejét és vár a végítéletre, de a szíve belül remeg. Nem akar meghalni, hiszen oly' fiatal még, mégis... Christopher nélkül semmit nem ér az élete. Olyannyira összenőtt az életük, a lelkük, a szívük, hogy a lovas nélkül Celestin sem ép egész.

Mendrago hallgatott egy ideig, s amikor újra hallani lehetett hangját az felért a földrengések legerősebbjeinek erejével.
- Sárkány vagy épp úgy, mint a többi! Őseid is úgy éltek, ahogyan azt egy vad sárkány tenné ma is. Hogy sárkány sárkányt öljön az valóban bűn, ha azt mások akaratából, vagy más faj parancsára teszi. *légneműnek tűnő teste közelebb úszott az apró bestiához, hogy szemük azonos magasságban lehessen* - Miféle sárkány vagy te, hogy gyűlöletet érzel egy másik sárkány iránt? A gyűlölködés a kétlábúak előjoga, mi nemesebbek vagyunk ennél! MI NEM GYŰLÖLKÖDÜNK!
A gigászi test újra felemelkedett miközben várta az apróság kitörését, ami úgyis csak szavakban érkezett eddig. Majd megint csak lepillantott rá.
- Gyűlölettel szívében egy sárkány sem érdemel kegyelmes elfogadást tőlem. Hát áldozd azt, mi a legbecsesebb egy sárkány számára, s mi a legértékesebb számomra!
Mendrago szemei izzani kezdtek.
- Áldozd fel a szíved, mi benső lényedet is birtokolja. Akkor, és csak ilyen áron kelhet életre egy kétlábú. Ha van olyan fontos egy sárkánynak, hogy az érte haljon!
Feszült várakozás ereszkedett a tájra. Szinte érezni lehetett, hogy minden élő, létező lélegzetvisszafolytva, dermedten várta a kis bestia válaszát.

» 4. Däsyron-völgye
» Királyok völgye - Ehoren zuhatag
» Eron folyó - Titánok völgye