6. Desgarath - A holtak völgye

Huszonnégy… tudtam, hogy Raissától, mint lovastól szó szerint ég és föld választ el, hogy valószínűleg sose látjuk egymást többé, de az eszem nem tudott parancsolni a szívemnek. Mindig ott van a „De mi lenne, ha…?” Úgy tűnt, hogy a lány is jól érzi magát a társaságomban, bár nem ismertem korábbról, lehet hogy mindenkivel ilyen közvetlen. Viszont volt egy mondat, ami nem hagyott nyugodni.
„Néztek már így rám, de Alex eddig rosszabbul tűrte”
Most vagy én értek valamit nagyon félre, vagy a sárkány éppen kerítőt játszik. Ráadásul azt se tudom, hogy ez a kettő mit beszél egymás közt. Lehet, hogy csak játszanak velem és közben magukban meg jót szórakoznak rajta, hogy mire jutok. Egyáltalán a sárkánynak mégis honnan jöhet az ötlet, hogy… á bonyolult ez az egész. Ekkor kezdi el a lovas a kérdéseimre megadnia választ. Elroan… talán kétszer hallottam a nevet, a sárkánylovasok fellegváraként emlegették. Sose vettem komolyan, hogy tényleg létezik és hogy sárkánylovasok járnák a világot, pedig rengeteg ember hitt bennük mint valami felsőbb erőben. És most, hogy Alexre néztem tényleg megértettem miért bíztak ennyire azok az egyszerű emberek a lovasokban. Viszont a válasz felkeltette az érdeklődésem a vad sárkányok iránt is. Milyenek lehetnek? Alex is kellőképp félelmetes tud lenni, akkor milyen lehet egy több száz éves sárkány, aki a vadonban nőtt fel?
Szóval tizenhat éves korától volt lovas. Nem csodálom, hogy így megedződött, nyolc év rengeteg idő. Mikor ölhetett először? Még én sem tudok tiszta lelkiismerettel életeket elvenni, neki még nehezebb lehetett. Egyáltalán, kit szolgálnak a lovasok? Függetlenek? Saját kód alapján szolgáltatnak igazságot? Vagy mindenki a saját népének törvényei szerint? Már épp feltettem volna a kérdést, amikor Raissa megszólalt. Nem hozzám, hanem a sárkányához. Vetkőzni? Anélkül, hogy feltűnt volna egy pillanat alatt szaladt vigyorba a szám, amit csak tovább fokozott, hogy látszólag az ötlet gazdája Alex volt. Persze nem tudhatom, nem hallom, amit egymás között beszélnek, de a képbe beleillene. Nem lenne ellenemre a dolog, elvégre férfiból vagyok vagy mifene, ami viszont belém hasít, hogy okos dolog-e? Akarom-e hagyni, hogy a sárkány döntse el mit teszek? Eddig egyetértettünk és szimpatikus volt, de nem tudok vele közvetlenül beszélni. Végül is mindegy is, majdcsak lesz valami.
~Eddig se nagyon terveztem a holnapra, miért kellene éppen most elkezdeni? ~
És mikor ezt kimondtam magamban vágott belém a felismerés, hogy ez mostantól mennyire nem lesz igaz.

Kíváncsian figyeltem Blazert, hogy vajon ő is hasonlóan gondolkodik Alex viselkedéséről, mint én. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy hol rám, hol Alexre pillant. Furcsa érzések kavarognak bennem…ismeretlen kíváncsiság, hogy mi lenne ha…ha holnap és azután is mellette lennék. Magam sem értem, hogy honnan ez a sóvárgás, hiszen alig ismerem még.
Alex felé fordultam, aki nagyon gyanúsan viselkedett. Már azt kellett gondolnom, hogy felcsapott kerítőnek itt az erőd közepén. Kíváncsian méregettem a sárkányomat, ő pedig a szokásos nyugalmával nézett rám. Rendesen felültem, szűk nadrágba bújtatott lábaimat magam alá húztam és előre dőlve figyeltem néhány percig.
~Mire készülsz? És ne mond nekem, hogy semmire, mert sikítok!~ *Figyelmeztettem Alexet nagyon határozottan.*
~Valóban, de én csak azt teszem, amit jónak látok. Most pedig ezt látom annak.~ *Alex nyugodt és jó kedvű válasza nem nagyon volt ínyemre.*
~Alex?!?~ *Alex hirtelen feltápászkodott, és kitárta a szárnyait. Meglepetten néztem, ahogy felszállni készül, és egyre kíváncsibb lettem, hogy mire is készül valójában.*
~Megyek, és körülnézek, hátha van valahol a közelben egy tanya vagy falu. Nem megyek messze, és sietek vissza.~ *Alex nem várt választ, csak felszállt és eltűnt a magasban. Felsóhajtottam megadóan, és visszafordultam Blazer felé.*
-Ne haragudj, hamarosan vissza fog jönni, csak körülnéz. *Kíváncsian néztem a szemébe, és próbáltam kitalálni, hogy mi járhat a fejében.*
-Van egy tetoválásom…vagyis több is van, de Alex arra az ősi szövegre gondolt, ami róla és rólam szól. Lovas és sárkány egy, egy a sorsuk. *Elmosolyodtam, ahogy felidéztem az első napokat Alex-szel.*
-Nincsennek mágikus képességeim, kivéve a gondolati kommunikációt, de ez eddig csak sárkányokkal működött. Ritkán vagyok beteg, és jól bírom a szélsőséges időjárást, de egyébként normális ember vagyok. Már ha nem vesszük hozzá, hogy sárkánylovas vagyok. Pontosabban Lovasíjász, az elsődleges feladatom a felderítés. *Elgondolkodva néztem rá.*
-Jobban vagy kicsit? *Feltérdeltem, és ismét hozzá hajoltam. Kezem a homlokára tettem, hogy ellenőrizzem a lázát.*

Úgy tűnik sárkány és lovasa nincsenek akkora összhangban, mint az elsőre gondolná az ember. Követem a szememmel, ahogy Alex kinyújtózik, majd szárnyra kap. Meg kell hagyni, lenyűgöző látvány, bár valahogy a lovasa nekem még jobban tetszik. Most hogy felül és látom a szűk nadrágot, ami szépen kirajzolja, amit ki lehet, megint látok valami újat. Na nem mintha unnám már a látványt.
- Nem vagyok annyira ostoba, hogy meg akarjam mondani egy sárkánynak, hogy mit tegyen.
Mondom miközben megvonom a vállam.
- Ilyenkor is hallja a gondolataidat, vagy csak ha te is akarod?
Kérdezem sejtelmes mosollyal. Ha igazam van a sárkánnyal kapcsolatban, akkor el tudom képzelni, hogy azért hagyott itt minket, hogy ne legyen egy harmadik személy, aki mindkettőnket feszélyez.
Raissa mesélni kezd a tetoválásairól és bár nem mondta, hogy erről volt szó közte és a sárkánya között, azért engem sem ejtettek a fejemre. A heves reakció, a „Még vetkőzzek is” és hogy most sem mondja el, hogy hol is vannak a tetoválásai csak még jobban csigázzák a fantáziámat. A hátán? Végignézek rajta és valószínűleg sejti min gondolkozok nem tudom megállni, hogy ne képzeljem el, hogyan mutatna egy tetoválás, mondjuk egy sárkány alakú, egészen a bal csípőtől a jobb vállig… a sárkány farka eltűnik a szűk nadrág mögött… felül pedig tüzet fúj, ami átcsap a vállán, előre… Kicsit meg kell ráznom a fejem, hogy újra arra tudjak figyelni, hogy mit mond.
- Pedig ahogy nézem a csata hevében is jól kiismered magad.
A jobban vagyok-e kérdésre tucatnyi válaszlehetőség jut eszembe, végül véletlenszerűen választok egyet.
- Nem tudtam, hogy ilyen módszerekkel is lehet gyógyítani, de kétségkívül tehetséges vagy benne.
Hagyom, hadd bogozza ki, hogy mire gondolok.

-Ha nagyon koncentrálok, akkor igen…de egyébként ilyenkor nem halljuk úgy egymást, mintha közvetlen közel lennénk. *Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tekintete elkalandozik a testemen. Éltem a gyanúperrel, hogy azon gondolkodik, hogy vajon hol vannak a tetoválásaim, és hogyan is néznek ki. Akaratlanul is elmosolyodom, érzem, hogy halványan elpirulok.
Igaz, hogy sokszor megfordulok férfi társaságban, és a lovasok között sem esik nehezemre beszélgetni a férfiakkal. Azonban ha bárki más beszél hozzám, akkor nem téved a tekintetem folyton az ajkukra sóvárogva valami után, amit talán soha nem szabad vagy egyszerűen csak nem lehet elérnem.
-Igen, jól bánok a karddal és az íjjal is. *Szokatlan gyengédséggel simítok végig a homlokán, pedig már egyetlen érintés is elég volt, hogy tudjam nem lázas.
Magam sem értem a viselkedésemet, hiszen csak néhány órája ismerem Blazert, de ez is elég volt, hogy valami megváltozzon bennem. Sejtettem, hogy Alex pontosan ezt érezte meg, és esze ágában sincsen visszajönni, amíg én nem hívom.
-Milyen módszerekkel? *Kérdezem meg végül hosszú hallgatás után. Még mindig mellette térdelek, és felé hajolok, mintha csak mágnes vonzana, aminek képtelen vagyok ellenállni.*
-Te vagy az első, akit így gyógyítok. *Huncut fények táncolnak a szememben, de nem tudok tenni ellenük.*

~Bingó.~
Úgy tűnik, hogy igazam volt a sárkánnyal kapcsolatban. Mint élőlény annyira messze volt tőlem Alex, mégis, valahogy megértettük egymást. Raissa nyakát figyelve azon gondolkoztam, hogy milyen lenne egy tetoválás, ami a nyakán fut körbe, és egészen az állánál végződik.... bár alighanem jobb így, hogy rögtön nem látszódik. Addig is törheti a fejét az ember, hogy mi merre hány méter. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy elpirul, de ettől csak még jobban tetszik. Aranyos, ahogy zavarban van. Ez a pirulás valahogy olyan... nőies és egyben kislányos is. Nem a sárkánylovast mutatja, hanem azt, hogy ő is ember, ráadásul nem is akármilyen.
Az érintése nyomán enyhén megrázkódok, amit valószínűleg ő is érez. Láz lenne? Na ezt még én is nagyon kétlem. A lány feltérdel és még közelebb is hajol. Máskor már rég léptem volna, most mégis valahogy azt érzem, hogy nem szabad semmit elkapkodni.
- Egy kicsit még mindig fáj.
Mondom a szemébe nézve.
- Gondolod, hogy van rá valami megoldás?
A bal kezemet előre nyújtom, és a nyaka mellett végigsimítom a haját. Nem tudom mi van velem, nem gondolkozok, csak teszem, amit a szívem diktál… még akkor is, ha az eszem azt mondja, hogy később megbánhatom.

~Mi ütött belém? Még soha nem …~
*Magamon érzem Blazer tekintetét, mely szinte perzseli a bőröm, de nem bánom. A kezem alatt érzem, ahogy megremeg, és valami azt súgja, hogy ennek semmi köze a sérüléséhez vagy a lázhoz. Érzem, hogy az arcom egyre forróbb lesz és nagy valószínűséggel fülig pirultam, de nem zavartatom magam, hiszen tenni úgy sem tudok ellene.
Amikor a fájdalmát említi igyekszem, arra koncentrálni, de nem sok sikerrel. Túl erős a vonzás és a sóvárgás, mely bennem ébredt életemben először. Túl közel voltam hozzá, és nem éreztem magamban erőt, hogy elhúzódjam tőle. Egyszerűen nem akartam megtenni.
-A fájdalomra? *Suttogom alig hallhatóan. A gondolataim olyan kuszák, hogy esélyem sincsen kiutat találni.
Az érintése nyomán megborzongok, egy pillanatra lehunyom a szemem. Tudatom egy józan szegletében tudom, hogy nem szabadna ezt tennem, és hogy megbánhatom. Azonban a szívem mást súg, és én általában az érzéseimre bízom magam. Kinyitom a szemem, és egyenesen rá nézek. A vonzásnak ellent nem állhatok, és nem is akarok. Lassan egyre közelebb hajolok hozzá, és már csak arra tudok gondolni, hogy ezúttal valódi csókért hajolok hozzá. Ajkam puhán érnek az ajkához, és hirtelen minden más megszűnik létezni.*

Bár Raissa szemébe bámulok a szemem sarkából látom, hogy még tovább pirul. Ha eddig még kételkedtem abban, hogy ő hogyan érez, akkor most már nem lehet több kételyem. Közel van az arca nagyon közel… bennem pedig felrémlik, ahogy elhúzódott tőlem, amikor feleszméltem. Valahogy azt is ki kellett találnia, hogy pont ez lenne a jó megoldás… na nem mintha bármi bajom lenne a megoldással.
Amikor megérintem lehunyja a szemét. Már tudom, hogy hova tartunk, de nem akarom siettetni. Nem akarok mindent elrontani az utolsó pillanatban. Azt akarom, hogy ő maga tegye meg a lépést oda, ahonnan már nincs vissza. Egyre közelebb hajol… és megtörténik.
Teljesen más így, hogy tudatomnál vagyok és tudom viszonozni. Raissa csókja egyszerre édes és tűzforró, olyan érzésem lesz tőle, hogy képes lennék egymagam Dagorladnak menni, csak hogy tovább tartson. Bal kezemmel, amivel eddig a haját simítottam végig most a hátát kezdem simogatni, egészen le a karcsú derékig, amit egész eddig bámultam, de most végre lehetőségem van megérinteni is. Ha a látvány szép volt, akkor az érintése még sokkal jobb. Egyszerre lenne kedvem magamhoz szorítani és mégis úgy gondolom, hogy végletekig gyengéden kell bánni vele… pedig nem törékeny teremtés, ezt én is tudom.
Végül elszakadunk egymástól, ekkor felemelem a jobb kezem is és az ujjaim küldő felével végigsimítok a lány arcélén. Nem szólok semmit, csak nézem a szemét. Állítólag az mindent elmond.

Csókot kaptam már máskor és mástól…de minden csók homályba veszett,a hogy Blazer megcsókolt. Csak egyetlen csók volt, melyre igazán vágytam, és azonnal tudtam, hogy rátaláltam. Egészén más volt, mint az első csók. Folyékony tűzként áramlott a vérem, és felgyújtotta egész lényem egyetlen csókja. Soha nem éreztem magam elevenebbnek, mint amikor a keze végigsimít a hátamon.
Remegve húzódok egészen közel hozzá, de nem simulok hozzá. Tudatom szélén ott van az is, hogy sérült. Úgy érzem, hogy ezt nem szabad elkapkodnom. Érintéseiben annyi gyengédség és törődés van, melybe beleremegek. A harcokban edzett nő, hirtelen eltűnik, és csak én maradok a páncéljaim nélkül. Talán félnem kellene, de eszembe sem jut. Blazerben bízom, mint eddig egyetlen férfiban sem… és Alex is bízik benne, ami már önmagában is elég lenne.
Elválunk egymástól, de az érzés még mindig ott vibrál a testemben. Lassan kinyitom a szemem, és Blazer szemébe nézek sejtelmes mosollyal ajkamon. Simogatásában olyan kedvesség van, amibe beleremeg a szívem és érzem, hogy ez nem egy egyszerű csók. Egy ilyen csók bármire képessé tesz, ez az érzés erősé és élővé tesz. Ahogy megérintett az maga volt a gyengéd ígéret, amit a szemében láttam azért tengereket is hajlandó volnék átszelni, csakhogy a karjai között lehessek újra.
Kezembe vettem arcomat simogató kezét, és lágy csókot leheltem az ujjaira. Mosolyogva néztem a szemébe, miközben igyekeztem egyenletesen lélegezni.
-Blazer. *Arcom a tenyerébe hajtottam, és néhány percig csak csendesen figyeltem a saját szívverésemet.*

Annyi tervem volt. Kovács akartam lenni Duncan mellett, házat akartam építeni Eclarban, a hadsereghez csak azért csatlakoztam, hogy legyen valami biztos az életemben és a fizetésből tudjak gazdálkodni. Most pedig itt vagyok, semmire sem vagyok büszkébb, mint arra, hogy harcos vagyok, ráadásul semmi más nem jár az eszemben, mint hogy hogyan tudok majd minél több időt kihagyni a szolgálatból és megtalálni az utat abba a bizonyos Elroanba. Ha tudnék beszélni valahogy Alexxel, akkor élek a gyanúval, hogy ő hajlandó lenne közreműködni, de őt elérni legalább annyira nehéz, mint a lovasát.
A kézcsók inkább fordított irányban volt megszokott, de semmi ellenvetésem nem volt ellene. A lány ajka a kezemen is ugyanolyan puha volt, mint a számon, minden egyes apró részletét tökéletesen éreztem. Majd az arcával a kezemhez bújik, én pedig érezhetem a bőrének puhaságát. Magamhoz ölelném, vagy odamennék hozzá, de érzem, hogy a seb az oldalamon feszül a kötés alatt, így maradok a helyemen. Viszont van, ami jobban esik még az érintéseknél is. Ahogy kimondja a nevemet. Sose gondoltam, hogy egy szóval ennyi mindent lehet mondani.
- Raissa…
Ha belegondolnék valószínűleg eszembe jutna, hogy nem sok értelme van egymás nevét mondogatni, de valahogy úgy érem, hogy ez az egyetlen szó, ami mindent elmond. Hátradőlök a fának és élvezem a pillanatot, sőt a pillanatok hosszú sorát. Itt-ott már fáj a hosszú mozdulatlanság, de ennél nagyon fájdalmat is eltűrtem már, most pedig nincs a világon semmi, amiért megmozdulnék.

Az egyszerű dolgok öröme a legtisztább és legcsodálatosabb. Eddigi életem során soha nem terveztem előre, mert féltem, hogy valami közbeszól és elérhetetlenné válik számomra, amire olyan nagyon vágyok. Lovas akartam lenni, de ez számomra mindig egyértelmű volt, hiszen születésem percétől két sárkány is része volt az életemnek. Lovasok gyermekei vagyok, és mindig is arra vágytam, hogy a szüleim örökébe léphessek.
Most azonban itt térdeltem egy sérült harcos mellett, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon látom e még valaha. Ha véget ér ez a nap talán soha nem látom újra, és ez megrémisztett. Magam sem értettem, hogy hogyan is lehetséges ez, hiszen alig ismertem még Blazert, de mélyen legbelül éreztem, hogy rátaláltam valamire. Ismeretlen és új érzések kavarogtam bennem, és én ismerni vágytam mindet. Soha nem hittem volna, hogy így is hangozhat a nevem valakinek az ajkáról, mintha csak varázsige volna, mely örök bűvöletbe ejt.
Csendes merengéssel figyelem, ahogy Blazer hátradől, és még ez a kis távolság is hiányérzetet ébresztett bennem. Az érintése nyomot hagyott bennem, ahogy eddig még senkié. Alex volt képes hasonlóan erős hatást gyakorolni rám, de az nem ért váratlanul, hiszen vele egyek vagyunk.
Sejtettem, hogy a seb még mindig fáj, de jelét nem mutatta. A mozdulatlanság pedig nem igazán javíthatott a helyzeten. Elhúzódtam tőle, majd felálltam és étléptem a másik oldalára. Újra letérdeltem, majd jókedvű mosollyal az ajkamon odabújtam hozzá persze minden mozdulatomra figyelve nehogy fájdalmat okozzak neki. Úgy helyezkedtem, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen. Hosszú percekig nem szóltam semmit sem, nem éreztem szükségét a szavaknak és hirtelen nem is tudtam volna mit mondani. Harcos vagyok a tettek embere, de nő is így fontosak voltak a szavak, de most túlzottan összezavarodtam a saját reakcióimtól, és így inkább a biztonságos csendet választottam.
- Odahaza várnak rád? *Törtem meg végül a csendet. Ahogyan neki úgy nekem is volt néhány kérdésem.*
- Hogy én mit fogok kapni, ha visszatértem. *Elképzeltem a zord pillantásokat, és nevetni támadt kedvem. Ők is tudták, hogy nem tudnak féken tartani, és én is, ez így pedig patthelyzet volt.*

A szememmel követtem a lány mozgását, magamban felismerve közben, hogy már az érintésének hiánya is legalább akkora fájdalmat ébreszt bennem, mint a seb ami az oldalamon tátong. Nem tudom mit tervez, de bízok benne annyira, hogy nem féljek semmitől. Végül csak átlép fölöttem, lehetőséget adva, hogy olyan szögekből is megbámuljam a csodálatos vonalait, amilyenekből addig nem volt alkalmam, majd újra leereszkedik hozzám, ezúttal az ép oldalamon és hozzám bújik. Átkarolom a vállát és magamhoz húzom, a másik kezemmel pedig átveszem a lábait az ölembe és simogatni kezdem a combjait. Nem ér meglepetés, a combja is ugyanolyan formás és izmos, mint mindenhol máshol, valahogy mégis újdonságot jelent. Legszívesebben minden porcikáját külön-külön megérinteném, csak hogy minél jobban megismerjem. Most mégis beérem a combjaival, nem akarok elkapkodni semmit, hiszen hosszú még az este, nekem pedig esélyem sincs rá, hogy utazni tudjak. Békésen, minden izgalom nélkül telnek a percek, pedig mindig is szerettem a pörgést, ha éppen nem azért álltam meg, hogy kipihenjem magam egy kicsit, akkor mindig hajtott valami, hogy menjek tovább és csináljak valamit. Most ez eltűnt. Máris ennyire megváltoztam volna Raissától? Lehet, de egyáltalán nem zavar.
- Odahaza hol? Eclarban, ahol lakok nincs senki, akinek hiányoznék. Fehértoronyban, ahol a szakaszom van valószínűleg hiányozni fogok az esti ellenőrzésnél és néhány nap múlva kiküldenek egy csapatot, hogy derítse ki dezertáltam-e, vagy meghaltam. Vannak harcostársaim, de családom nincsen.
Próbáltam elnyomni a sóhajt, ami akkor szakadt fel belőlem, amikor eszembe jutott a rokonok és szerettek hiánya, de kétlem, hogy teljesen sikerült volna.
- Nem bíznak meg benned, hogy helyesen cselekszel? Elvégre nem vagy már kislány, tudsz magadra vigyázni és Alex is veled van. Vagy tettél valami olyat, amit nem szabadot volna?
Kérdeztem és nagyon reménykedtem, hogy a lovasoknak nincs valami titkos kódjuk, ami azzal kezdődik, hogy nem lehetnek szerelmese vagy hogy párjuknak csak egy másik lovast választhatnak. Bár… belegondolva nem különösebben érdekelt volna, egyedül azért reméltem, hogy Raissának ne kelljen választania a rendje és közöttem. Nem voltam benne biztos, hogy mit választana.

Egyszerűen pont úgy jó minden, ahogy van és néhány percre valóban nyugodtan simulok hozzá. Elmosolyodom, ahogy magához húzott, és keze a combomra siklott. Valószínűleg mást azzal a lendülettel felpofoztam volna, ha így ér hozzám, de tőle valahogy helyénvalónak tűnt. Blazer nem úgy mért végig, mint más férfiak. Az ő tekintetébe beleborzongtam, pír futotta be az arcom és legszívesebben örökre úgy maradtam volna összebújva vele.
Kicsi kórom óta nem voltam ilyen nyugodt, de ez most más volt, mint régen. Most mintha az én örökké szabadságvágyó szívem találta volna meg, amit eddig olyan sóvárgóan kutatott, de nem talált sehol sem. Anyám mindig mondogatta, hogy a szívet csak a szerelem szelídítheti meg, de eddig kinevettem és hanyagul visszavágtam, hogy az én szívemet semmiféle szerelem sem hajlíthatja meg. Més mégis folyékony viasznak éreztem magam, melyet Blazer gyengéd kezei formáltak. Talán félnem illett volna, hiszen hirtelen fordult hatalmasat addig megszokott világom, de bennem nyoma sem volt rettegésnek.
Figyelmesen hallgattam, ahogy magáról beszélt. Ösztönösen közelebb simultam hozzá, ahogy elmesélte mennyire egyedül van a világban. Mellettem mindig ott voltak a szüleim, majd Alex. Apám halála megviselt, de túléltem, mert voltak körülöttem, akikre támaszkodhattam. Nem kerülte el a figyelmem az a szomorkás sóhaj, melyet igyekezett elrejteni előlem. Nem szóltam semmit, csak futó csókot leheltem az ajkára, magam sem voltam benne hogy miért, de talán vigasznak szántam.
-Nem…nem igazán. *Nevetve húztam fel picit az ingemet, majd megfogtam a kezét és a csípőm felett húzódó hosszú heghez vezettem az ujjait. Megremegek az érintésre, de igyekszem nem venni tudomást róla, hiszen ezt én kezdeményeztem és csupán vakmerőségem emlékét akartam megmutatni.*
-Alexander is vakmerő, így sokszor én vagyok a józanabb kettőnk közül, ami nem nevezhető éppen megnyugtatónak. Van néhány kisebb nagyobb sérülésem, de mindeddig épségben megúsztam minden kalandomat. *Kíváncsian néztem a szemébe próbálva kitalálni, hogy mi járhat a fejében, de ezúttal nem jutottam sokra, így inkább folytattam.*
-Láttál már kisgyereket, aki csak azért mászik fel a magas fára, mert megtiltották neki, nehogy leessen? Nos, én ilyen vagyok. Ha azt mondják túl kockázatos, én azt felem, hogy akkor éppen nekem való. Eddig nem sok sikerrel próbáltak megszelídíteni. *Kuncogva vallom be, pedig tulajdonképpen gyengeségem ez.*

Tudni akartam. Tudni mindent Raissáról. Pontosan melyik nap született, kik voltak a szülei, pontosan mennyire jó harcos, hol és milyen tetoválásai vannak, egyáltalán, hogy hogyan néz ki a hely ahol lakik és kik voltak a gyerekkori barátai. Hagyja hogy a combját simogassam, talán mehetnék tovább is, de féltem, hogy mindent elrontok. Egyszerre akartam felpörgetni és megállítani az időt. Felgyorsítani, hogy minél hamarabb minél többet megtudjak, minél jobban megismerjem… és bevallom, hogy bár nem csak mint testi örömök forrása érdekelt Raissa, az izmos és formás idomok nagyon csábítóak voltak.
Meglep, amikor felhúzza az ingét, először nem tudom mire vélni, de aztán mindent megmagyaráz, amikor megérzem a heget az ujjaim alatt. Megremeg, ahogy megérintem, ezért nem teszem a csípőjére a kezem, valószínűleg azt érezte, hogy hideg, hanem lejjebb engedem és csak ott fogom meg a lábát, ahogy a nadrág már megvédi a kezem hidegségétől. Ezután ismét a szemébe, nézek, hiszen akaratlanul is lenéztem oda, ahova a kezemet húzta. Nincs menekvés, mint mindig most is elveszek a végtelen kékeszöld színben, miközben próbálok arra figyelni, amit mond.
- Eddig… de soha ne mondd, hogy soha.
Válaszolom mosolyogva, miközben az ujjaim hegyét szórakozottan végigfuttattam a lány combján, majd vissza, fel az oldalán egészen a válláig, majd tovább a karján, hogy végül a kezembe vegyem a vékony ujjakat.
- Milyen lovasnak lenni?
Tettem fel a kérdést, ami már régóta motoszkált bennem. Érdekelt, hogy milyen ahol laknak, miket tanulnak… hátha ki tudok belőle valamit szűrni, hogy milyen esélyeim vannak. Abban bíztam, hogy Raissán nem fog múlni a dolog, de a rendet, amiben élt nem ismertem.
- Tudom, hogy nem teljesen tudod, hogy mi milyen életet élünk és neked ez a megszokott, de próbáld meg elmondani. Mennyire éltek szigorú szabályok szerint? Egyáltalán hányszor találkoztok hozzám hasonló emberekkel?

Ajkamon szűnni nem akaró mosoly játszott, ahogy Blazer arcát figyeltem. Láttam rajta, hogy mennyire meglepte, amikor felhúztam az ingemet. Ahogy ismét találkozik a pillantásunk ismét hevesebben kezd verni a szívem. Olyan sok kérdés kavarog a fejemben, és olyan nagyon sok minden érdekelne… vagyis minden, ami vele kapcsolatos, de mégsem teszek fel egyetlen kérdést sem. Látom Blazer szemében, hogy tele van kérdésekkel, így inkább megvártam, hogy ő tegye fel a sajátjait.
Ahogy végig vezeti az ujjait a testemen, majd megfogja a kezem ismét lecsukódik a szemem, és felsóhajtok. Szeretném érezni az érintését a bőrömön, de még időben észbe kapok. Kinyitom a szemem, és néhány percig a kérdésén gondolkodom.
-Elhivatottnak kell lenni, és kitartónak. A lovasok teste kemény edzések során válik acélossá, hogy bírják a repülést és a harcot. A felhők között nagyon hideg tud lenni. *Kíváncsian nézek rá, és azt latolgatom, hogy vajon mi érdekli.*
-Te még nem nagyon találkoztál lovassal, igaz? Sok szabály van, főleg, amíg tart a kiképzés és utána is vannak szabályok, melyek a csapat működése miatt létfontosságúak. Nem vagyunk elzárva a világtól, de a sárkányaink miatt nem mindenhol látnak szívesen minket, vagy éppen félnek. Nem szeretem elküldeni Alexet, csak mert félnek tőle. Ott nekem sincsen maradásom, ahol őt nem szívlelik. *Elgondolkodva simogatom meg az arcát, és mélyen a szemébe nézek. Valami szöget ütött a fejemben.*
-Nem szabják meg nekünk, hogy kit szeressünk. Inkább a sárkányaink azok, akik ebbe beleszólnak.

Raissa nyakát simogatom, miközben megkapom a választ a kérdéseimre. Elsőre elég megszokott válaszokat kapok, hosszú kiképzés… semmi meglepő.
- Nem tudom elképzelni, hogy téged és Alexet valahol nem látnának szívesen.
Érdekes, mert a sárkánnyal még a lovasnál is kevesebbet tudtam beszélni, igazából amit ő mondott azt is csak Rai közvetítésével hallottam. Mégis, akár a sárkányra is rábíztam volna az életemet. Tiszteltem az erejét, tudtam hogy veszélyes, de nem féltem tőle. És úgy tűnt, hogy ő is bízik bennem.
- Azt hiszem, hogy a sárkány most is beleszólt.
Mondom mosolyogva, miközben még mindig a lány szemébe nézek. Kicsit helyezkedni akarok, de az oldalamba belehasít a fájdalom. Azt is most veszem csak észre, hogy már lement a nap és sötétség telepedett a tájra. Lassan valószínűleg Alex is visszatér, nem hiszem, hogy egyedül hagyná a lovasát estére, bármennyire is tud magára vigyázni.
- Tudnál segíteni?
Kérdezem a lányt, miközben próbálom kicsit lejjebb tornázni magam, hogy végre fekvő helyzetbe kerüljek. Jobb lenne felállni és mozogni egy kicsit, de nem akarom, hogy felszakadjon a seb, inkább holnap reggelre halasztom a mozgást.

A simogatás elvonta a figyelmem minden másról. Bár éreztem, hogy Alex közeledik, és ez megnyugtatott mégsem akartam elszakadni Blazertől. A szavaiban rejlő kedvesség és bizalom nagyon jól esett, és tudtam, hogy Alexander is értékelné, már ha végre hajlandó lenne landolni.
- Pedig van sok hely, ahol nem szívesen látnak minket. Alex félelmet kelt, és mivel össze vagyunk kötve, így engem sem látnak kitörő örömmel. *Vallottam be csendesen. Bár soha nem zavart igazán az emberek viselkedése, de nem szívesen voltam olyan helyen, ahol nem láttak szívesen engem vagy Alexandert. Ha őt megsértették a bizalmatlanságukkal, akkor az nekem is szólt, és eszerint is kezeltem az ilyen helyzeteket. Bezzeg, ha baj volt, akkor rögtön könyörgőre fogták a dolgot. Az volt a dolgom, hogy segítsek, ahol kell, így mindig félretettem a sérelmeimet, de ha lehetett oda mentem, ahol szívesen láttak.*
-Alex…nos igen. Eddig éppen, hogy megakadályozta, hogy valakivel kettesben maradjak. *Vallottam be nevetve, hiszen ez tényleg új volt, és nem is kicsit jelzésértékű számomra.
Aggódva húzódtam el tőle, ahogy megéreztem, hogy megfeszül a teste. Azonnal észbe kaptam, és könnyedén felkeltem az öléből. Újra mellé térdeltem, és segítettem neki lefeküdni. Gyorsan ellenőriztem a kötést, majd megérintettem újra Blazer homlokát. A láz nem kezdte újra a tombolást, de így is hőemelkedése volt, és a fájdalomcsillapító hatása is kezdett elmúlni.*
-A sebed már nem vérzik, de a gyógyszer hatása múlik. Főzök egy újabb adagot, addig pihenj nyugodtan. Nem megyek messzire, úgyhogy hallom, ha szólítasz. *Mosolyogva hajoltam fölé, és lágy csókot leheltem az ajkára.
A vidáman lobogó tűzhöz sétáltam, és nekiláttam egy újabb adag gyógytea elkészítésének. Alex kecsesen landol nem messze tőlem, mire mosolyogva felé fordulok.*
~Szia Alex! Nem szeretnél mesélni valamit?~
~Szia Rai! Repülve 10 percre innen van egy elhagyatott tanya. Hogy van a sérült?~ *Alex hangja olyan vidáman csendült a fejemben, hogy kedvem lett volna felsikoltani tehetetlenségemben. Végül csak duzzogva felálltam, és az elkészült teával visszasétáltam Blazerhez.*
-Blazer! Ezt meg kell innod, utána tényleg hagylak aludni. * Mellé térdeltem, az arcát simogattam és lágyan szólongattam.*

Még mindig nem akartam elhinni. Sose volt gondom a nőkkel, bár nem hevertek tucatjával a lábam előtt, de általában jellemző volt ,hogy elég hamar megkaptam, akit igazán akartam. Viszont egyvalami mindig közös volt: én kezdeményeztem. Most viszont valami megváltozott. Nem mertem annyira „erőszakos” lenni, nem mertem kezdeményezni, mert féltem, hogy mindent elrontok. Viszont itt volt a sárkány és itt volt Raissa, aki sokkal belevalóbb volt annál, mint hogy hagyták volna, hogy rajtam múljon az egész. Most is ő hajol fölém, mielőtt elmegy újra megfőzni az orvosságot, aminek az első csókot köszönhetem. Valami megváltozott… egy érzés, hogy megtaláltam valamit. Egy érzés, ami azt mondja, hogy ez az a lány, akire életem végéig szükségem van, akit sose akarok majd elengedni. És nagyon úgy tűnt, hogy nem csak én érzek így.
Megremeg alattam a föld, amikor a sárkány megérkezik. Alex hatalmas méreteire gondolva még így is elismerést érdemelt a landolásért, de nekem nem esett jól. Mennyivel egyszerűbb lenne ha mágus lehetnék. Beforraszthatnám a sebem és már el is tűntek a gondok. De akkor nem kellett volna a kötözés és a gyógytea… hogy is mondják, minden rosszban van valami jó? Oldalra fordítom a fejem, hogy lássam, ahogy sárkány és lovasa egymás mellett állnak, valószínűleg beszélgetnek. Nem hallom őket, de Raissa mozgásának kecsessége és szépsége kárpótol mindenért. Végül visszatért mellém a friss, de ettől még cseppet sem jobb ízű teával, amit meg kellett innom. Ha más mondja, akkor inkább vállalom a lázat vagy akármi mást, hogy ne kelljen előtte megküzdenem a keserű itallal, de a lányban bíztam.
Mivel a jobb oldalamon volt a seb a bal kezemmel próbáltam kicsit feltornázni magam, hogy legalább anélkül meg tudjam inni a forró folyadékot, hogy megfulladnék ha már egyszer más pozitívumra nem számíthatok. Jobb kezemmel a kupáért nyúltam, miközben Raissa szemébe néztem. A fejembe akartam vésni ezeket a szemeket, hogy emlékezzek rájuk akkor is, ha soha többé életemben nem látnám őket. Hogy tudjam: van miért élni, van miért küzdeni. Van fény az alagút végén, bár a színe nem fehér hanem kékeszöld.

Miközben a teát készítettem mindvégig magamon éreztem Blazer tekintetét, ez egyszerre volt megnyugtató és zavarba ejtő. Mindig is könnyedén mozogtam a férfiak között, nem zavart, ha megbámultak, de mindig megvédtem magam a túlzottan buzgó bókoktól. Szerencsémre a férfiak többségét visszariasztotta a tény, hogy nem csak díszként hordok magamnál fegyvert. Ha akartam, ha nem a hosszú évek gyakorlása és kemény edzései igen is nyomot hagytak a testemen. Nem éreztem magam kevésbé nőiesnek, csak mert volt bennem elég erő, hogy megfeszítsek egy íjat, és meglovagoljak egy hatalmas sárkányt. Erre születtem minden fellengzőség nélkül.
Szabad kezemmel igyekeztem segíteni Blazernek, hogy fel tudjon ülni, és könnyebben meg tudja inni az orvosságot. A tea még mindig borzalmas volt, de ezen sajnos nem tudtam változtatni. Nem engedtem el teljesen a kupát, így is próbálva segíteni Blazernek. Jóleső borzongás futott végig a karomon, ahogy ujjai az enyémek köré fonódtak, ahogy a kupát fogtuk mindketten. Ha akartam sem tudtam volna elfordítani a tekintetem tőle, ahogy a szemembe nézett úgy éreztem a lelkembe lát. Minden féltett titkom és vágyam ott vibrált a tekintetemben, mely kis szikrákat eddig csupán Alexander ismert.
Elmosolyodtam, mikor a kupa kiürült, és Blazer hősiesen leküzdötte az italt. Elvettem a kupát, és félretettem. Gyengéden végigsimítottam az arcán apró kárpótlásként az orvosság íze miatt, majd segítettem neki visszafeküdni.
- Próbálj meg pihenni! Itt leszek a közeledben. * Percekig csak térdeltem mellette, és figyeltem egyenletes légzését. Tudtam, hogy most pihenésre van szüksége, csak azt nem sikerült még eldöntenem, hogy nekem mire van szükségem. Legszívesebben visszabújtam volna hozzá, de nem mertem megtenni. Vártam valamire…talán csak egy bíztató szóra vagy egy mozdulatra.
Alex éberen figyelt minket. Magamon éreztem tekintetét, elméjének súlya rám nehezedett és érzéseimet kutatta. Megtanultam az évek alatt elrejteni előle az érzéseim többségét, de ha nagyon akarta, akkor nem maradhatott titkom előtte. Végül lassan felkeltem a földről, és elindultam, hogy elpakoljam a gyógyfüveket, csakhogy elfoglaljam valamivel magam. Nem volt nagy alvásigényem, így az éjszaka nagy részében úgy is ébren leszek, és lesz időm megvizsgálni ezeket az új érzéseket.*

Raissa érintése az arcomon egy pillanat alatt elfelejteti a tea keserű ízét. Segít visszaereszteni a fejem az avarra, majd pihenésre bíztat. Én is tudom, hogy arra lenne szükségem, de a szívem úgy ver, mint még soha, a lányt pedig egy pillanatra sem akarom a szemem elől veszteni, még ha egy újabb ujjnyi mély sebbel fizetek is érte. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy most semmi ne fog eldőlni. Történhet akármi az este, a jövőnket az fogja meghatározni, hogy reggel hogyan válunk el. Úgy, hogy tudjuk, soha nem fogjuk egymást többé látni és ebbe beletörődünk, vagy úgy, hogy mindketten megfogadjuk, hogy megkeressük a másikat?
Hallottam az avar rezgését, ahogy Rai felállt mellőlem és Alex felé indult. Mintha éreztem volna merre van a sárkány, bár tény, hogy az egyenletes, mély lélegzést nehéz lett volna még csukott szemmel is eltéveszteni. Egyetlen gondolat vibrált bennem, hogy mi lesz holnap?
Akármi is lesz, ma este már nem tehetek érte semmit. Meg kell várni, hogy holnap reggel hogyan viselkedik a lány, amikor felébred. Semmi haszna nincs, ha ahelyett, hogy pihennék és nem hagynám a szervezetemet leküzdeni a lázat és beforrasztani a sebet azon őrlöm magam, hogy mit hoz a holnap.
Elengedtem magam és hagytam, hogy az álom elragadjon. Álmomban távoli tájakon, égig érő hegyek között jártam. Egyedül voltam, de valahol éreztem, hogy van itt valami, amit keresek. Valami sokkal ősibb gyökerű, mint én. Tűz és levegő keveréke.

Lassan lépdeltem vissz a tűzhöz, majd csendesen elpakoltam a gyógyfüveket és kötszereket a táskámba. Alex ott feküdt mozdulatlanul, és egyre csak engem figyelt. Legnagyobb döbbenetemre a kezem újra meg újra megremegett, a tekintetem folyton-folyvást visszatért Blazer nyugodtan pihenő alakjára.
Nem akartam, hogy eljöjjön a hajnal, most először akartam igazán megállítani az időt…vagy csak nyerni egy kis előnyt magamnak vele szemben. A gondolat, hogy vissza kell térnem a saját életembe cseppet sem tűnt vonzó lehetőségnek. Egy fáradt sóhajjal leültem a tűz mellé, hátamat Alex oldalának döntöttem és hosszú percekig elgondolkodva meredtem a lángokba.
~Valóban erre vágysz?~ *Alex hangja szokatlanul óvatosan csendült a fejemben, mintha csak attól tartott volna, hogy betolakodásnak veszem a jelenlétét.*
~Erre? Blazerre? Egy otthonra? Gyerekekre is…talán?~ *Kérdeztem vissza elgondolkodva. Valóban vágytam minderre. Már nem egy arctalan férfi élt a képzeletemben. Egyik percről a másikra Blazer alakját öltötte magára. Nekem pedig percről-percre jobban tetszett ez az elképzelt jövő, mely talán mégsincsen olyan távol tőlem.*
~És ha nem enged többé harcolni? Ha arra kér, hogy hagyj el engem?~ *Nem értek váratlanul ezek a kérdések. Ezek Alex kimondatlan félelmei voltak. Oldalvást fordultam, és gyengéden végigsimítottam az oldalán.*
~Nem fog erre kérni. Egyszerűen tudom, és érzem, hogy nem fog ilyet kérni tőlem. Mindig van megoldás Alex. Kell, hogy legyen!~ *Akárhogy is igyekeztem, de a sóvárgásom nem tudtam elrejteni.
Tudtam, hogy vissza kell térnem, és hogy egyáltalán nem lesz egyszerű dolgom. Tudnom kell, hogy a harcos hogyan is érez. Bár nem tiltották nekünk a szerelmet, de mégsem volt mindennapos, hogy egy lovas elhagyja Elroant a szívét követve, de volt már rá példa. Lázadó voltam, és maradok is…talán meg sem lepődnek majd, ha ezzel állok elő.*
~Mellém állsz Alexander?~ *Kérdeztem komolyan hosszas hallgatás után.*
~Remélem abban az Eclarban kedvelik a sárkányokat…ha végül ott kötnénk ki.~ *Elmosolyodtam a válaszát hallva, kezemet még mindig az oldalán tartottam, így még erősebbnek éreztem a kapcsolatot.*
~Köszönöm!~ *Szeretettel tekintettem a hatalmas sárkányra, akihez ezer szállal kötődtem. Egy a sorsunk. S ha az én sorsom Blazer, akkor Alexanderé is. Éppen ezért kellett meggondoltnak lennem…furcsa, hogy én éppen most akarok komoly döntéseket hozni, mikor a szívem már döntött.*
~Hideg az éjjel. Menj, és pihenj le!~ *Kérdőn néztem Alexre, ahogy meghallottam egyértelmű utasítását. Fejével az alvó Blazer felé intett, mire én is felé fordultam.*
~Őrködöm….menj, és feküdj le! Rai…mindig hajnal előtt van a legsötétebb.~ *Engedelmesen felálltam, majd óvatosan kinyújtóztam. A küzdelem során szerzett zúzódásaim kezdtek sajogni, de ezeket leszámítva jól voltam.
Visszasétáltam Blazerhez. Békésen pihent, és már a láz sem kínozta a testét. Megnyugodva térdeltem le mellé, majd óvatosan sértetlen oldalához bújtam. Alexnek igaza volt abban, hogy kimerültem…és talán sok másban is.
Blazerhez simulva elnyomott az álom.
A szél az arcomba csapott, ahogy a szirtről a seregeket figyeltem. A testem vért borította, kezemben íjammal álltam ott és éreztem, hogy Alex a magasban vár parancsomra. Az éjszaka a végét járta…egy kéz siklik a derekamra, és én gondolkodás nélkül simulok az ölelésbe…egy érzés ég bennem: túlélni érte…értünk.
Hajnal előtt van a legsötétebb…

Sose voltak még ilyen zavarosak az álmaim. Az egyik pillanatban felhőkig érő hegyek között kutattam valami után, amit én magam se tudom micsoda, egy villanással később pedig visszatértem a csatába, ahol a sebláz alatti képzelgésekben is voltam. Sorra hullottak el a bajtársaim mellettem. Nagyjából százan kezdhettük a harcot, majd csak ötvenen-hatvanan maradtunk. Nem hátráltunk meg, nem vonultunk vissza, bár az ellenfél ezrével és ezrével özönlött elő a völgyből. Nem tudom honnan, de tudtam, hogy csak mi állunk az élőhalott seregek és a védtelen civilek között. Az egyszerű csontvázak és zombik hordáit itt-ott varázshasználó lichek, démoni avatárok, ogrék és trollok szaggatták meg. Egy troll épp elég fertelmes látvány amíg él és épp elég nehéz megölni is, az élőhallott troll pedig csak még szívósabb, még büdösebb és fájdalmat sem érez. Zöld láng villant fel mellettem és az egyik fegyverhordozó holtan bukott fel. Az avatár, akinek ugyanilyen színnel lángoltak a szemei felnevetett, de a jókedvét hamar elrontotta az a három nyílvessző, ami átütötte az agyát, örökre az élettelen testbe zárva a halhatatlan lelket.
Három trollt kellett levágnom, míg újra szétnézhettem a harctéren. A csapat létszáma alig tucatnyira fogyatkozott. Rengetegen hevertek a földön megégve, véres darabokra tépve, vagy éppen csak egy szerencsétlen vágástól holtan. És akkor meghallottam a kürtöt. Gorn volt az, amit erősítésért küldtem. Négyszer fújt a kürtbe, majd megismételte a jelzést. Nem jönnek. Évtizedek óta ez volt a jele annak, hogy ezt a harcot halálunkig vívjuk és nem törődünk saját épségünkkel, mert nincs kiút. A fiamat sehol se láttam, pedig ő is itt harcolt. Nincs is értelme tovább élni, ha kihal a családom. Csak azért küzdöttem, hogy neki átadhassak mindent. A többiek már megteremtették a kirekesztő kört, hogy a végső rituáléban ne akadályozhassanak meg. Az arcom elé emeltem a kardom.
- Lehunyom a szemem.
A sötétben jobban látok,
Hisz a lelkembe nézek
És az álom elragad.
Leengedte a narancssárga fénnyel lángoló kardot és előre indultam.
- Békében… éberség
Harcban… győzelem
Halálban… áldozat.
Minden társam velem együtt mondta az ősi sorokat, az utolsó hangok elhaltával pedig a védő mező leomlott. Megkezdődött az utolsó harcunk.

Újra ugrott a kép és egy sziklaszirten találtam magam. Alattunk egy sereg menetelt, mindegyikük általvetőjén vörös jel. Nem az emberek jelzése volt, de a harcosok szinte egytől egyig emberek voltak. Előttem a szirten karcsú, páncélba öltözött nő. A haja kiengedve, oldalán kiváló kard. Szép mint a napfelkelte és erős, mint a legjobb acél. Mögé lépek és átölelem. Amit teszek érte teszem. Érte és azért hogy a jövő még jobb legyen neki.

Régen nem álmodtam már, vagy csak egyszerűen nem emlékeztem rá. Most is felébredtem többször is az éjszaka folyamán. Megsimogattam Blazer homlokát, hogy ellenőrizzem, hogy nem tért e vissza a láz. Azonban az álomképek most nem hagytak magukra, ahogy újra visszazuhantam az álomba folytatódtak.
A sisak a kezemben volt…vért és fegyverek.
Megfordultam, hogy láthassam az ölelő karok gazdáját…Blazer szemeibe néztem. Tudtam és éreztem, hogy összetartozunk. Egy harcot vívunk, egy azon célért...
A kép elúszik…ugyanaz a szirt, de sehol egy harcos, a csaták nyomát elsöpörték az évek. Egyszerű ruha van rajtam, a hajam egyszerű fonatba fogva kígyózik a hátamon. Mögöttem ott áll a férfi, akihez az életem kötöttem. Karjai ugyanúgy ölelnek, ahogy a csata előtt.
Hirtelen ébredek fel, felülök és körülnézek. Még sötét van, de már nincs sok hátra az éjszakából. Távolabb a már csak parázsló tűz túloldaláról Alex figyel éberen.
~Álmodtál Rai.~ *Azzal Alex visszahúzódott, lehunyta a szemét és tudtam, hogy nem vár választ.
Ébren feküdtem vissza Blazer mellé, már nem akartam elaludni. Óvatosan bújtam hozzá, nehogy felébresszem. Szerettem volna tudni, hogy vajon ő miről álmodik.
Alex képes volt elképzelni az életet Eclarban, ha én megyek, akkor ő is jön velem. Az élet Elroantól távol ismeretlen volt, és még igazán el sem tudtam képzelni. Egy ötlet kezdett kirajzolódni a fejemben, de még nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is tudok kezdeni vele. Félresöpörtem mindent, és csak a békésen alvó Blazerre figyeltem.
Életemben nem voltam még semmiben olyan biztos, mint abban, hogy az álmaimnak igen is jelentése van.

Nem tudom, mikor ébredtem fel. Azon vettem magam észre, hogy az álmaimon gondolkozok. Ez lenne a jövő? Szerettem volna… de ugyanakkor nem értettem. Kik voltak azok a katonák? Harcedzett veteránok voltak, nem frissen toborzott parasztok. Fejedelem lenne belőlem? A saját címerem alatt vezettem a seregemet Dagorlad vagy valami más ellenség ellen? Vagy… lázadó voltam? Lázadó lesz belőlem? És Raissa mellettem fog állni? Nem tudtam elképzelni magamat, mint hadvezér, aki elfoglalja az emberek birodalmát, hogy a saját hatalma alatt egyesítse. Ugyanakkor ezt se tudtam elképzelni, hogy fejedelemmé avatnának. Nem vagyok nemesi születésű. És mindemellett a józan eszem minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy higgyek az álmoknak. Biztosan csak az élményeket próbálta meg feldolgozni az agyam. Viszont a visszatérő csata még ennél is jobban zaklatott. Sosem láttam még ilyen véres ütközetet és olyan lényeket és harcosokat, mint ott. Csak homályosan emlékeztem a dolgokra, de nagyjából fel tudtam idézni, hogy hogyan néz ki egy troll, tudtam, hogy a démon által megszállt emberi testet avatárnak hívjuk és az agyát kell elpusztítani, valamint, hogy ekkor azért lesz hatástalan, mert bár a démon túléli képtelen mozgatni a testet és harcképtelenné válik… de valami nem hagyott nyugodni. Az álomban varázsoltam. És nem csak én. Mindenki, aki mellettem harcolt. Nem tudom, hogy mi folyik itt, de kétlem, hogy véletlen lenne.
Raissa mellettem feküdt, pedig határozottan emlékszek, hogy mikor elaludtam akkor nem volt itt. Tehát visszajött, miután elaludtam. Nem tudok elképzelni más módot, amivel ennyire biztossá tehetett volna abban, hogy ő is úgy érez, ahogy én és hogy megéri egy közös jövőért küzdeni. Nem nagyon ismertem a nők gondolkozását, de amit hallottam, abból azt szűrtem le, hogy nagyon fontos nekik, hogy ki mellett ébrednek. És Rai mellettem akart.
Ekkor vettem észre, hogy ő is ébren van már.
- Jó reggelt kisasszony.
Mosolyodtam el.

Az álmaimon gondolkodtam, miközben lassan derengeni kezdett a hajnal a horizonton. Ideje szembenéznem a visszatéréssel. Minden porcikám tiltakozott attól, hogy a mestereim elé álljak, de vannak az életben elkerülhetetlen dolgok. Tudtam jól, hogy anyám kiáll majd mellettem, és az ő szava nem kevés hatással van a kapitányokra.
Mosolyogva nézek Blazer szemébe, nagyon is megtudnám szokni, hogyha minden reggel az ő hangja ébresztene. Sőt…ezt akarom. Az eszem még kereste az érveket, de a szívem már nagyon jól tudta…beleszerettem egy harcosba.
-Jó reggelt! *Picit feljebb emelkedtem, és futó csókot adtam az ajkára.*
-Hogy aludtál? Én…ugye nem baj, hogy…melléd feküdtem? *Tétován kérdezem meg, pedig már felesleges, hiszen megtettem. Érzem, hogy kimelegszik az arcom és elpirulok.*
-Már nincs lázad, de később újra kell kötöznöm a sebedet. *Felsóhajtok, és elfészkelődöm. Cseppet sem úgy néz ki, mintha egyhamar fel akarnék kelni. Hiába tudom, hogy mit kell tennem, de ezt most felülírja, amire vágyom.*
-Szerinted kibírod az utat? Alex elég gyors, de elsőre megterhelő lehet a repülés. Elhallgatok, nem akarok elválni tőle.*
-Eclarban kedvelik a sárkányokat? *Teszem fel Alexszel közös kérdésünket. Van egy olyan érzésem, hogy Blazernek nem kell többet mondanom, vagy ha igen nem fog tétovázni, hogy megkérdezze, amire kíváncsi.*

Raissa csillogó szeménél szebb ébresztést elképzelni sem tudnék. Jóleső, megnyugtató érzés, ahogy a lelógó tincsei végigsimítanak az arcomon, amikor felemelkedik és ad egy csókot. A mosolyom csak még jobban kiszélesedik, amikor a lány elpirul. Határozott nőnek ismertem meg, egy harcosnak, aki tűzokádó sárkányos lovagol, ellenfeleit pedig karddal és íjjal is képes legyőzni, most mégis egy kislányt láttam magam előtt. Egyszerűen aranyos volt, ahogy elpirult. Miközben elfészkelődik átkarolom a derekát és magamhoz húzom. Érezni akarom minden porcikáját, tudni akarom, hogy milyen az érintése. Az első néhány kérdés nem ér váratlanul, tudtam, hogy el kell indulnunk. Most, hogy túl voltam az első estén már tudtam, hogy bár le fog lassítani a sebem nem veszélyezteti az utat, ha akár egyedül, gyalog elindulok. Annyira kevés választja el azt, hogy elfertőződjön egy seb vagy elvérezzen a harcos, attól, hogy semmi gond ne legyen. Most viszont Raissa gondoskodott rólam és nem kellet fertőzéstől tartanom.
- Szerintem tudok járni, akár hosszú távon is, de a sárkánylovaglással nem próbálkoznék meg. Minden tiszteletem Alexé és bízok benne, de ő se tehet róla, ha felszakad a seb. Ide is gyalog jöttem, nem kések el sehonnan, ha visszafele is gyalog megyek.
Tényleg így gondoltam a dolgokat, az, hogy valójában így is csak még több időt tudunk együtt tölteni csak azután jutott eszembe, hogy kimondtam. Rai következő kérdése viszont meglepett. Eclarban… csak nem oda akar jönni Alexxel? Persze, örültem volna nekik, de egyrészt én is elég keveset voltam otthon, másrészt Eclar egy kis falu volt, az emberek nem lennének képesek feldolgozni egy sárkány mindennapos jelenlétét.
- Sose láttunk még.
Válaszolok a valósághoz hűen, óvatosan adagolva az információkat.
- Ha néhány órára jelenne meg egy lovas biztos hősként üdvözölnék, de egy ennyire kívülálló embert befogadni szerintem nehezen tudnának. Alex annyit eszik, mint az egész falu együttvéve, de veled se tudnának teljesen megbékélni. Tisztelnének, talán egy kicsit félnének is, nem mernének akár csak ellenedre szólni, de soha nem tartanának maguk közül valónak. Én egyszerű bérmunkásként kerültem oda, nem harcosként.
Kis szünetet tartottam, majd tovább meséltem a történetemet, hátha valamelyikünknek eszébe jut valami.
- Most Fehértorony várában vagyok kiképzésen a hadseregnél. Ott talán már járt lovas. Viszont a sereg nem fog elengedni. Vagy valami olyat kell letennem az asztalra, amivel kiváltom magam, de ahhoz valami igazi hőstett kell, vagy halálig szolgálok. Esetleg dezertálhatok, de barátaim vannak az osztagnál. Talán…
Kis szünet.
- …szerintem menj haza és tudd meg, amit meglehet. Nem akarom, hogy miattam legyen valami ellenérzés közötted és a tieid között. Ha tudunk találkozni üzenj. Eclarba Vaskezű Duncant vagy Fehértoronyban a 7. századnál Lee-t kell keresni. Ők megtalálnak. Mondd meg, hogy hol tudunk találkozni és ott leszek.

Blazerhez bújva hirtelen minden gondom apróságnak tűnt. Úgy éreztem, hogy képes volnék bármilyen csatát megvívni és győzedelmeskedni, amíg ő velem van. Anyám szemében láttam ilyen elszántságot, amíg apám élt. Kislányként sokszor figyeltem őket, ahogy csendesen készülődtek egy-egy küldetésre. Szavak nélkül tudatták egymással szerelmüket, és együtt valóban mindent legyőztek. Apám halála óta nem láttam úgy mosolyogni anyámat. Talán éppen ezért is lett harcosból diplomata…már nem égett benne a régi tűz.
Csendesen hallgattam a szavait. Igaza volt abban, hogy a repülés talán jobban megviselte volna, mint a gyaloglás. Nem mellékesen így az út is hosszabb, és jóval több időt tölthetek vele. Amikor minden percünket megszámlálják nem akartam siettetni az elválást. Elszomorodtam, amikor Eclarról beszél, pedig sejtettem magam is valami hasonlót. Alex feltűnő jelenség volt, és sokakban félelmet ébresztett, de igazságtalanság lett volna csak rá hárítanom a dolgot, hiszen én magam is kilógtam a sorból. Elroan menedék volt nekem, ahol nem számítottam idegennek.
Kíváncsian figyeltem minden szavára, ezúttal ő mesélt magáról és az életéről én pedig mohón gyűjtöttem az információkat. Szerettem volna ellenkezni, de nem tudtam. Nagyon jól tudtam, hogy igaza van mindenben….bár azt kívántam, hogy bárcsak tévedne most az egyszer.
- Hazatérek, mert ezt kell tennem…de jobb lesz, ha Fehértoronyban megszokják a sárkány és lovasa látványát. Túl makacs vagyok a búcsúhoz, Blazer. Bizonyítanom nekem is kell…nem is keveset, de engem arra neveltek, hogy minden megoldható. *Elgondolkodva néztem Alex felé.*
- Alexnek van egy ajándéka számodra. *Sejtelmes mosollyal néztem fel rá, kezem a mellkasán pihent pontosan a szíve felett.*

Miért van az, hogy néha az idő egy vemhes csiga lassúságával vánszorog, máskor pedig úgy röpülnek el az órák és a napok, mintha sose lettek volna. Raissa mellett repült az idő. Felemeltem a kezem és az ujjai külső felével végigsimítottam az arcélén, miközben beszélt. Tudtam, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni és mindenkit szebbnek tüntet fel, mint amilyennek egy kívülálló látná, de biztos voltam benne, hogy a karcsú, határozott arcél, a csillogó szemek és a selymes sötét haj azoknak is tetszene akik először találkoznak Raival. És nekem megadatott a szerencse, hogy egy ilyen gyönyörű nő viszonozza az érzéseim.
- Sose bánd a búcsút, ha tudod, hogy lesz folytatás. Még ha távol is leszünk, lélekben együtt maradunk és tudjuk, hogy mindent, amit teszünk azért tesszük, hogy újra együtt lehessünk.
Végigsimítottam az állát, majd a karcsú nyakat, de amikor a kulcscsonthoz értem megakadt a mozdulat. Raissa mondata meglepett.
- Milyen ajándék?
Kérdeztem és éreztem, hogy összehúzódik a szemem. Tudtam hogy Alextől sem kell félnem, bíztam a sárkányban, de az ismeretlentől valahogy tartottam.

//bocsi a kritikán aluli reagért//

El sem tudtam képzelni jobb helyet, mint Blazer karjai között. Valahogy eszembe sem jutott, hogy felkelljek…az az indulás első mozdulata lenne, és még húzni akartam az időt egy kicsit. Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy Blazer végigsimított az arcomon. Kíváncsian néztem fel rá. A hajnal első fényeiben még sokkal vonzóbb volt…bár éltem a gyanúval, hogy nekem ő mindig és mindenkor tetszett volna nekem.
Anyám mindig azt mondta, hogy a szeretet megszépíti az embereket és a dolgokat is. Mikor kicsi voltam sehogyan sem értettem, hogy miért tart mindenki Mostrotól, apám hatalmas sárkányától. Nekem ő mindig egy nagy, kedves sárkány volt, aki bár sokat morgott, de egyébként nagyon szeretett engem és mindig hagyta, hogy felmásszak a hátára. Csak sok évvel később ébredtem rá, hogy Mistro valóban mennyire kegyetlen is tudott lenni, de ettől nem szerettem őt kevésbé…én már csak ilyen makacs voltam.
A szavai a szívemig hatolnak, és olyasmi történik velem, ami eddig csak nagyon ritkán…kicsordult egy könnycsepp a szememből. Száz meg száz dalnok sem mondhatta volna szebben. Nem azért sírtam, mert szomorú voltam, hanem mert egyszerűen túl sok lett hirtelen az a sok érzés: szeretni, félni és remélni.
-Újra együtt leszünk. *Suttogtam annyi hittel, amennyi csak megfért ebben a három szóban.*
-Alex szerint több van benned, mit azt te magad hinnéd. Szeretne adni neked egy medált. *Picit feltámaszkodtam, hogy könnyebben tudjak Blazer szemébe nézni.*
-Ha eléggé koncentrálsz Alex megérez majd, talán a gondolataidat is. *Kicsit én magam is értetlen vagyok a dologgal kapcsolatban, de ahogy Alexander felé pillantok a sárkány csak határozottan bólint.*
~Bízz bennem Rai, majd én leszek a kapocs, míg távol vagytok.~ *Meghatott Alex önzetlen ajánlata.*
~Számomra nem is létezhetne nálad tökéletesebb sárkány társ. Köszönöm!~ *Érzem, hogy újabb könnycsepp gördül le az arcomon.*
-Alex! Gyalog megyünk. *Hangosan folytattam, mikor ráébredtem, hogy Blazert kizártam a beszélgetésből. Szerettem volna megosztani vele ezt is, de féltettem őt az ilyen kommunikáció terhétől.*

Ahogy Raissa szeméből kicsordult a könnycsepp utána nyúlok és letörlöm.
- Ne sírj királylány…
Suttogom. A kezemet az arcánál tartom, miközben beszél. Alex ajándéka még tovább fokozza az első meglepetésemet. Egy medál… amivel megérez. Nem vagyok benne biztos, hogy akarom, hogy valaki mindig tudja, hogy merre járok, ugyanakkor azt mondja Rai, hogy csak akkor működik, ha koncentrálok. És ha Alexben és a lovasában nem bízhatok meg, akkor kiben? És az is nagyon csábító, hogy a sárkány megtaláljon.
Viszont egy kérdést is felvet. Honnan van az amulett? Alex már készülhetett rá, hogy eljön az idő, amikor szüksége lesz rá? Számított rá, hogy a lovasa megtalálja a párját? Sárkányoknál ez megszokott lenne? Raissa felnéz Alexre és szinte érzem, ahogy vibrál közöttük a kapcsolat, ahogy beszélnek. Nem hallom miről van szó, egyedül azt látom, hogy a lány arcán újabb könnycsepp gördül le. Lejjebb engedem az ujjaimat, hogy ezt a cseppet is felfogjam, majd kicsit megtörlöm a szeme környékét. Azt már hangosan mondja ki, hogy gyalog megyünk bennem pedig valamiért felébred a gondolat, hogy miért titkolták előlem az eddigieket… de hamar rájövök, hogy nekik is lehetnek senki másra nem tartozó megbeszélnivalóik, semmi közöm hozzá. Rai szemébe nézek, majd kissé félszegen megszólalok.
- Semmi kifogásom az ellen, hogy rajtam feküdjél, de felkelhetnék? Elzsibbadt a lábam és szeretném kicsit megmozgatni.

Elnevettem magam, amikor Blazer királylánynak nevezett. Eszembe jutott, hogy apám és Mistro hívott régen kicsi hercegnőnek. Még mindig Blazerhez bújtam, és kíváncsian figyeltem a reakcióit. Nem tudtam, hogy vajon mit is gondol erről az „ajándékról”.
Szerettem volna, ha elfogadja, de azt is meg tudtam érteni, ha ijesztő számára, hogy egy sárkány távolról figyeli majd minden percben…vagyis mikor ő maga engedi neki. Felsóhajtok, ahogy ujjai az arcomhoz értek, és letörölte a könnycseppet. Annyira sok dolog jár a fejemben, és nagyon szeretném, ha nem félne Alex ajándékától.
-Ha nem engeded, akkor Alex nem fogja hallani a gondolataidat, bár attól még képes lesz megtalálni téged. * Blazer szavait hallva elpirulok, és gyorsan felkelek. Kíváncsian térdelek mellette a fűben, igyekszem összeszedni a gondolataimat. *
-Mielőtt elindulnánk át kell, hogy kötözzem a sebet és meg kell innod még egy adagot a főzetből. *Sikerült picit a feladataimra koncentrálnom. A szemem sarkából láttam, hogy Alex felkel a földről.*
~Add az embernek…Blazernek a hármasság medált a nyakadból, Rai!~*Bólintottam csak, hogy megértettem. Előhúztam a nyakamban függő hat különböző medált a felsőm alól, majd levettem a hármasság medált és Blazer felé nyújtottam.*
-Nem muszáj elfogadnod. Alex nem fog olyan után kutatni, ami nem az ő dolga….nem fog megfigyelni vagy ilyesmi. *Érzem, hogy kezdek belezavarodni a saját mondókámba.*
~Tudattam az éjjel a többiekkel, hogy hol vagyunk.~
-Köszönöm Alex! *Blazer felé fordultam ismét.*
-Miattam már nem aggódnak, így nem kell sehová sem rohannunk. *Figyelem őt, nem nagyon tudom, hogy mit szólna, ha felajánlanám a segítségem. Ilyen hosszú fekvés után lehet jobb, ha nem egyedül próbál talpra kecmeregni.*

» 4. Däsyron-völgye
» Királyok völgye - Ehoren zuhatag
» Eron folyó - Titánok völgye