6. Desgarath - A holtak völgye

Tárgy: Re: 6. Desgarath - A holtak völgye Kedd Aug. 25 2009, 22:14

*Akira csak áll egy darbig, majd Alex "elengedi". Erre mosolyogni kezd, majd jön az a rész, hogy három hét múlva keresni kezdi a fiú.*
~Hm, három hét...-*gondolja végig.*~végül is meg is tehetem ezalat.
*Bólint egyett, hálásan. Lereszti a kezét, de alexnek még vannak vele tervei. a kezébe nyom egy nyakláncot, egy gyönyörű fehér kővel.
~Bárhol megtalál? hm, remélem csak ő~*Erre újra elmosolyodiik, majd mikor a fiú hátrál, bólint egyet és hátat fordít. Nem tud menni, vagy sétálni. Futásnak ered, és csak akkor áll meg mikor már légszomja lesz. A követ még mindig szorongatja, megnézi, és a szívéhez emeli.*
-Meg fog találni!-*Ezzel az ígérettel vág neki a veszélynek. Így sokal könnyebb.*

Blazer

*Raissa őrjáratban járt, de ezúttal egyedül. A kapitánya ezt a parancsot adta, és sem Raissa, sem a két társnője sem lázadoztak a szava ellen. Alexanderrel Vadon-földe felé vették az irányt, és éberen figyelték az alattuk elsuhanó tájat.*
~Itt nincs semmi!~ *Raissa türelmetlenül húzta össze magán a köpenyét.*
~Rai! Nagyon is van! Harc dúl…nem messze előttünk! Mi legyen?~*Alexander izgatott hangja Raissat is éberré tette.*
~Gyerünk!~*Adja ki Raissa a parancsot, az íja máris a kezében van és ahogy meglátja a szeme elé táruló csatát idegre helyez egy nyílvesszőt.*
~Ki mellé állunk??~*Raissa a sárkánya érzékeire bízta magát, ahogy máskor is.*
~A magányos férfi mellé!~ *Alexander máris zuhanó repülésbe kezdett, majd úgy manőverezett, hogy Raissa célozni tudjon.
Az első nyílvessző az egyik bandita szívébe fúródik, aki holtan csuklik össze. A társai azonban már nem ilyen könnyű esetek, hiszen tudják már, hogy ott vannak.*
~Szállj le! Aki a közeledbe kerül az a tiéd!~
~Ezt már szeretem!~ *Azzal lendületesen landolt, és elüvöltötte magát, mire a banditák közül néhányan futásnak eredtek.
Raissa könnyedén leugrott Alexander hátáról, kezében már a kardja volt. Könnyedén lépett közelebb, ajkán mosoly játszott.*
-Üdv, akkor csatlakoznék! *A nő közelében lévő két bandita előre vetette magát a könnyű győzelem reményében…és meglelték a gyors halált Raissa kardja által.*

Raissa

~A pokolba, a pokolba és harmadszor is a pokolba!~
Elhajoltam a felém suhanó fejsze elől, majd támadtam, de a kardom hiába hányt szikrát az egyik ellenfelem hosszú tőrén nem sebezte meg.

Amikor Worton elzavart, hogy járjak utána mi baja van annak a koszos parasztnak, aki már harmadszor fordult kérésével felénk még örültem, hogy végre kimozdulhatok. Fehértorony szép hely volt, de túl zsúfolt. A nyílt tereket jobban szerettem.

Bal kezemmel elkaptam egy baltát, ami a vállamat célozta, majd megrántva az odébb pördültem, a fegyver eddigi hordozóját véletlenül pont belerántva a nekem szánt lándzsaszúrásba. A lándzs tűzzel keményre égetett fából készült, valószínűleg a szálkák pokoli kínokat okoztak a férfinek, aki
felüvöltött, de nem én kértem, hogy támadjon rám.

Amikor a paraszt sápítozni kezdett, hogy a banditák tucatjával járnak a környéken legyintve közöltem, hogy bízza csak ide, levadászom őket. Gondoltam, csak képzelődik és két-három suhanc lopdossa a birkáit. ráadásul elég nyilvánvaló nyomokat hagytak, könnyű volt követni.

Bevetettem magam egy fa mögé, majd visszakézből lecsaptam az utánam zúgó fejszét tartó kart. A véres csonk a földre zuhant, a fa másik oldaláról pedig sikolyt hallottam. Egy pilanatra felmerült bennem, hogy így megnyomorítani valakit még akkor is embertelen, ha valakinek az életére tör, de hamar meggondoltam magam, amikor láttam, hogy a távolban ketten íjat emelnek fel.

Követtem a két nyomot, de csapdába sétáltam. Legalább tizenöten voltak, nekem pedig egy szál kardom volt, még pajzsom sem. Egy szűk folyosón lett volna esélyem, de az erdőben lassan, de biztosan körbe tudtak venni. Egy ideig tudtam azzal védekezni hogy menekültem és gyorsan mozogtam, de folyamatosan fáradtam, megölni pedig csak néhányukat sikerült.

Magamban tisztelegtem a taktikának, hiszem ha szabadon maradok az íjászok szednek le, ha közelharcba bonyolódok, akkor pedig a többiek. Dühöngtem, pedig Lee arra tanított, hogy fegyelmezzem magam. „Harcban a düh csak arra jó, hogy felnyársald magad az ellenség kardjára.” mondta mindig. Én viszont dühös voltam, hiszen fiatal voltam, annyi minden még előttem, most pedig nagyon úgy tűnt, hogy véget ér a csodás karrierem a hadsereg berkein belül.

Odébb vetődtem az első lövés elől, majd félrecsaptam egy fiatal, nálam alig idősebb férfi baltáját és megragadtam a vállánál. Befordítottam magam elé, épp az utolsó pillanatban. Két vessző csapódott a testébe én pedig belöktem az élettelen tetemet a többi semmirekellő közé. Hárman haltak már meg, de még mindig egy tucat ellenfelet kellett legyőznöm, ha el akartam vinni a bőrömet. Teljesen esélytelen. Brom jutott eszembe. Az öreg legendamondó esténként Fehértorony katonáit tanította, főleg történeteivel a régi idők nagyjaival. Tőle tanultam a szavakat, melyeket az Ezüst Keresztesek mondtak, ha tudták, hogy a biztos halálba indulnak. Két kézre fogtam a kardomat.
- Lehunyom a szemem…
A banditák eltűntek előlem, ahogy behunytam a szemeim. Csak remélhettem, hogy megadják a lehetőséget, hogy befejezzem.
- A sötétben jobban látok…
Állítólag voltak Ezüst Keresztesek, akik látták a hőt, így bekötött szemmel is képesek voltak harcolni. De én nem voltam ilyen.
- Hisz a lelkembe nézek…
Jól éltem. Mindig azt cselekedtem, amit helyesnek tartottam és nem tettem olyat, amiért szégyenkeznem kell majd őseim előtt. Bárkik legyenek azok.
- S az álom elragad.
Az örök álom, vagyis a halál. Felnyitottam a szemem. Először a csodálkozást láttam meg ellenfeleim arcán, majd a halovány kék derengést a pengén. Nem tudom mi volt az, de elvicsorodtam. Valami földöntúli segít és biztos voltam benne, hogy legalább a csapatuk felét magammal viszem. Előre lendültem és az egyik meglepett ellenfelemnek felhasítottam a mellkasát. Ekkor érkezett meg a sárkány. Alig két méterre tőlem landolt, maga alatt két törvényen kívülit zúzva össze, lovasa pedig egy harmadikat vágott le, mielőtt egyáltalán felfogtam volna mi történik. Egy pillanatra torpantam csak meg, aztán rájöttem, hogy mindegy mit akarnak, a sárkány ellen tehetetlen vagyok. Ha megölnek, akkor végem van, ha segítenek, akkor nem kell velük törődni. Folytattam a támadást, bal kezemmel félrecsaptam egy lassan emelkedő tőrt, majd a kard keresztvasával bevertem a bandita orrát.

*A támadóim meglepetten néztek rám, amikor az első mozdulataim lendülete hátra sodorta a csuklyámat és felfedte az arcomat. Hosszú hajamba belekapott a szél, ajkamon gonosz mosoly játszott. Láttam a szemükben, hogy nem egészen erre számítottak. Két társukat öltem meg…nő létemre.*
-Na mi lesz uraim? Csak egy lány vagyok. *Hárman lendültek felém, és tőlem jó néhány méterre megégtek. Alexander felé fordultam, és felvont szemöldökkel néztem a szemébe.*
-Na, most miért?
~Maradt még neked is.~ *Alexander nevetős hangjára én is elmosolyodtam. Azonban nem volt most időm erre. Egy íjász állt a fák árnyékában, és a férfira célzott. Eltettem a kardom, és az íjamért nyúltam. Idegre helyeztem egy vesszőt, majd tétovázás nélkül útjára engedtem. A bandita egy utolsó kiáltással a földre hanyatlott.
A férfi jó harcos volt, ahogy elnéztem és nem kellett félteni. Azonban a banditák valahogy az istenért sem akartak elfogyni. Ha egyet levágtunk két másik állt a helyébe. Alexander egy ideig csak figyelt, és neki is szemet szúrt az utánpótlás.*
~Alex! Segíts kicsit vagy elleszünk még egy darabig!~ *Hárítottam egy felém suhanó kard csapását, majd lesújtottam.*
~Gyere mögém Rai!~ *Alexander dübörgő léptekkel indult előre, én pedig tétovázás nélkül mellé léptem.*
-Remélem bírjátok a hőséget. *Mosolyogva tettem el a kardomat, és íjamat készenlétben tartva figyeltem, ahogy Alex megperzseli a törvényen kívülieket. Néhány elszánt támadó a sárkányomra rontott, de egyik sem ért célt, mivel nyilaim még azelőtt halálba küldték őket, hogy elérték volna.*

Raissa

~Négy nekem, kettő neki, kettő a sárkányának. ~
Számoltam magamban a halottakat. Ha jól számolom a szakadt bőrökbe és vászonba öltözött férfiak fele már holtan feküdt a földön, de legalábbis haldoklott. Bal kezemmel elkaptam egy bunkódbotot, jobbomat pedig hárításra emeltem, de elnéztem a penge hosszát. A rövidkard elsuhand a fegyverem mellett és elmetszve az oldalamba vágott. Próbáltam nem figyelni a sebre, de megéreztem a vér melegét. Összeszorítottam a fogaim és belevágtam a kardom a balra álló férfi lágyékába, aki felsikoltott, majd lerúgtam a kardról a magatehetetlen sikongató testet és szembe fordultam azzal, aki megsebesített.
~Még hat.~
A villanásra egy pillanatra oldalra kaptam a fejem és három szenes hullát láttam összeesni. A nő lelőtte a második íjászt is. Kettőnek kellene még lennie, de legalább hatan-heten álltak még előttünk. A többség az idegenre rontott, velük nem foglalkoztam. Ott volt vele a sárkánya. Aki jobban érdekelt a rövidkardos, akinek a fegyverén még mindig ott csillogott a vérem és a mellé felzárkózó széles vállú fickó, akinél kétkezes kard volt. Fájt már az oldalam, ők pedig támadtak. Nem volt választásom, a rövidkardot megmarkoltam, a kétkezes kardot pedig a saját fegyveremmel hárítottam, majd hasba rúgtam a támadót. Megtántorodott, esélyt adva nekem, hogy egy oldalsó csapással elvágjam a torkát. Csak reméltem a támadás sikerében, nem voltam benne biztos, hogy elérem, de a fröccsenő vér biztosított a találatról. Eközben a rövidkardos már újra felemelte a pengéjét, nekem pedig nem volt több trükk a tarsolyomban. Vagy mégis? A kétkezes kard pont elém esett le, keresztben. Hátrálni kezdtem. Ellenfelem követett, majd hamarosan megakadt a lába elhullott társa fegyverében. Egy pillanatra lenézett, én pedig ekkor támadtam. Felnyársaltam a hasánál, majd egy lökéssel még beljebb toltam a pengét. Az arcunk alig hüvelyknyire volt.
- Viszlát a pokolban.
Mondtam vicsorogva, majd elfordítottam a kardom és hagytam, hogy lecsússzon róla. Lihegve emelkedtem fel, majd elindultam, hogy beteljesítsem a szenvedők végzetét. Aki még nem halt meg annak alulról, a nyakán át az agyába szúrtam a kardom. Véres és kegyetlen munka, de csak a szerencsén múlott, hogy nem hagytam itt a fogam és ők se lettek volna könyörületesek.

//Szintlépő feladat elfogadva!
Dreamien Tifar

~Ez az, Alex!~ *Mosolyogva helyezek az idegre egy újabb nyilat. Azonban még célra tartani sincs időm, mikor egy nyíl alig centikre süvít el a fejem mellett.*
-Hé!! *Szalad ki a számon, de nem tétovázok. Megtalálom a célt, mikor botor módon kilép a fa takarásából. A nyilam telibe találja, mire hangtalanul csuklik össze.*
~Van még egy íjász a fák között. Maradj mögöttem!~ *Csak bólintok Alex szavait hallva, és a takarásból figyelek.
A szemem sarkából látom, hogy a harcos gond nélkül bánik el az ellenfeleivel, így nem kapkodom el az utolsó íjász elintézését. Nyilak repkedtek körülöttem, de eltalálni egy sem tudott engem. Az utolsó nagyon elszánt volt, és úgy tűnt csak egy befejezést ismer: a halált.*
~Rai! Számolj háromig, és három óra irányba célozz!~ *Pontosan követtem Alex szavait, és az utolsó íjász a bokrok közé zuhant holtan. Általában halálosan célzok, tiszta munka, ha már ölnöm kell.*
-Köszönöm! *Elteszem a fegyvereimet, és Alex orrát simogatva várom vissza a harcost.
Hallom, ahogy közeledik. Felé fordulok, és figyelem, ahogy véget vet a haldoklók szenvedéseinek. Van ebben valami hátborzongató és mégis nemes. Így jobb, le kell zárni, ha belekezd az ember.*
-Végük! *Szólok hozzá, mikor látom, hogy végzett.*
-Kérdés már csak az, hogy nekünk meg kell e még vívnunk? *Kezem a kardom markolatán pihen, tekintetem egyenesen rá szegezem.*

Raissa

A reccsenést sose fogom elfelejteni, ahogy a kardom átütötte a fickó nyakcsigolyáját. Őt rántottam bele a társa fegyverébe. Mellkasán óriási seb tátongott és most, ahogy itt szenvedett előttem láttam, hogy milyen fiatal. Alig lehetett tizenhat-tizenhét éves. Mi hozhatta ide, a törvényen kívüliek közé? Árva volt? Esetleg ide született? Azt látta, hogy egy rokonát fogom levágni és meg akarta menteni?
- Találd meg a békét a szent fény ölelésében.
Bal kezemet végigfuttatva az arcán lezártam a szemeit. Már éppen felállni készültem, amikor megláttam valamit a nyakában… egy vékony láncot, ezüst medállal. Akárki adta neki, nagyon szerethette. Neki is biztosan nagyon sokat jelentett. Nekem viszont mindössze egy olyan tárgy, amit érdemes elvinni, mert pénzt ér. Letéptem a nyakából és felálltam. Ekkor szólalt meg mögöttem az ismeretlen nő. Felé fordultam, de a mozdulatba belesajgott az oldalam. Lenéztem rá és láttam, hogy a vérem már teljesen átáztatta a szövetet. Minél hamarabb be kell kötnöm, ha nem akarok elvérezni.
- Talán lenne értelme?
Kérdeztem az idegen szemébe nézve.
- Kétlem, hogy meg akar halni. Ha kipihent lennék és külön megküzdhetnék magával meg a sárkányával, akkor talán lenne esélyem.
Leszúrtam a kardomat magam mellé a földbe és széttártam a karomat.
- Ha meg akar ölni öljön, csak annyit kérek, hogy legyen gyors.

A férfi sérült volt, és ahogy az arcát figyeltem úgy sejtettem, hogy nem vágya megölni egy lovast. Okosabb volt annál, mintsem rám támadjon. Alexander és én egyek vagyunk, megosztozunk életen és halálon egyaránt.
~Mi legyen, Rai?~ *Alex hangja kérdőn csendült a fejemben, és már-már jókedvűnek tűnt az iménti kis csetepaté után.*
~Nem ellenség. Megsérült, ha engedi nekem ellátom a sebét vagy elvisszük az otthonába, hogy ott segítsenek rajta.~
~Egyet értek veled, de figyelni fogom.~ *Mosolyogva bólintottam Alex szavait hallva, majd a férfi felé fordultam.*
-Értelmetlenül halnál meg, és nem szokásom csak úgy gyilkolni. *Szavai hallatán ismét mosolyra húzódott az ajkam. Férfi lévén kissé lebecsült egy nőt, de én ezen mindig csak mosolyogtam. Az viszont igaz, hogy Alex még ha kérném se hagyná, hogy egyedül vívjak, ha túlnő rajtam az ellenség.*
-Ha a kardod a földben marad, és tőröd se húzod elő, akkor megnézem a sebed. Ellátlak, ha tudlak. *Lassan léptem hozzá, kezem lazán lógattam le az oldalam mellett. Néhány lépésre tőle megálltam, és vártam, hogy hajlandó e józanul elfogadni a segítségemet.*
-Raissa vagyok. Lovasíjász. *Mutatkozom be egyszerűen, majd figyelmem átvérzett ruhája felé fordítottam.*

Amikor válaszoltam a kérdésére a nő egy ideig csak maga elé bámult. Ráadásuk elmosolyodott és bólintott. Nem láttam még ilyet, de kitaláltam, hogy valakivel beszélt. És mivel sárkányt se láttam még kézenfekvő volt a feltevés, hogy valószínűleg vele. Nem gondoltam volna, hogy lehetséges ilyen, de eddig a lovasokról is csak legendákat hallottam, most meg itt állt egy előttem. Jobb kezemmel megfogom a tőröm markolatát, úgy hogy a kisujjam legyen a keresztvasnál és előhúzom. Végigfuttatom a tekintetem a pengén, arra gondolva, hogy két fegyverrel lehet, hogy több esélyem lett volna, majd előre dobom, hogy a sárkány előtt néhány arasszal landoljon. Eszem ágában sem volt harcolni. Hátrébb léptem, nekidőltem egy fának, majd lassan leengedtem magam a földre. Most, hogy kicsit pihentem és elmúlt a harc izgalma kezdett el igazán fájdalmas lenni a seb.
- Blazer Culton…
Mutatkoztam be, amikor a nő is megtette.
- … Fehértorony, Worton század.
Mint a legtöbb katona a hetedik században én is rászoktam, hogy a kapitányunk nevével hivatkozok rá. Mind büszkék voltunk, hogy Worton alatt szolgálhatunk.

Figyeltem, ahogy kezébe veszi a tőrt, majd elhajítja. A tőr a földbe állt Alex előtt, mire sárkányom felüvöltött. Nem fordultam Alex felé, tekintetem végig a férfin tartottam.
~Nyugalom! Letette előttünk a fegyvert! Nincs baj!~
~Rendben van, de ne repüljön több tőr.~ *Hangozz a fejemben Alex haragos hangja.*
~Úgy lesz!~ *Figyelmemet ismét teljes egészében a férfinak szenteltem, aki idő közben egy fának dőlve lecsúszott a földre. Nem tudtam, hogy milyen súlyosak a sérülései, és ezen mihamarabb változtatni akartam. Látnom kellett a sebeket, hogy tudjam, mi a teendőm. *
-Örvednek Blazer Culton! *Mosolyogva térdeltem le mellé, miután leoldottam a kardot az övemről és ledobtam a földre magam mellé.*
-Látnom kell a sebet. Megkérhetnélek… *Intettem a fejemmel jelezve, hogy a ruhái útban vannak és csak akadályoz. *
-Remélem bírod a magasságot, mert ha nem tudlak ellátni visszaviszlek a tiédhez, hogy ellássanak. *Kérdőn nézetem rá, és reméltem, hogy nem kell vitatkoznom. Volt már szerencsém olyan férfiakhoz, akik nem sokra becsülték a nőket.*
-Miért támadtak rád?

A sárkány felüvöltött, de én csak lehunyt szemmel tűrtem a hangzavart. Ha meg akart volna ölni már megtette volna. Azt pedig ő sem gondolhatta komolyan, hogy támadni akarok. Mégis mit ért volna a tőr? Kiüti a szemét? Még ha meg is vakítja, akkor is simán porrá éget. A lovasa közben mellém térdel és angyali mosollyal örvendezik a találkozásunknak, amit én kicsit kevésbé tudok értékelni, bár tény, hogy megmentették az életemet. A felszólítására az oldalamra tapadt ruhához nyúlok majd lassan, a kicsavart póztól és a vérveszteségtől remegő kézzel kioldom a vért szíjait, majd felhúzom az inget, hogy kiszabadítsam az övemből. Egyszerűbb lenne egy késsel felvágni, de nem akarok fegyvert elővenni, még a végén a sárkány meggondolja magát és úgy dönt ennyi elég volt nekem az életből.
- Sose próbáltam még. Az emberek többsége ki szokta hagyni az életéből a sárkányon lovaglás élményét.
Lassan, minden szóért megküzdve, de sikerül megakadás és feltűnő sziszegés nélkül végigmondani. Aztán felteszi a kérdést, hogy miért támadtak rám.
- Ezt talán tőlük kéne kérdezned…
Kicsit megállok és összeszorítom a fogamat, amikor a ruhán széle beleér a sebbe.
- …Nem voltak beszédes kedvükben.

Türelmesen figyeltem, ahogy nehézkesen felhúzza az ingét. A szövet a sebbe ragadt, ahogy arra számítottam is, de inkább hagytam, hogy ő maga tegye meg. Nem szerettem volna még több fájdalmat okozni neki, mint, ami szükséges. Ha túl lassan fejtettem volna le róla az átvérzett ruhát, az csak rosszabb lett volna.
-A többség igen, és soha nem tudják meg, hogy az micsoda…szabadság. *Akaratlanul is elmosolyodom, felcsillannak a szemeim, ahogy a repülésre gondolok. Le sem tagadhatom, hogy erre születtem.*
- Ez valahogy nem lep meg. Banditák voltak, nekem ennyi is elég. Alex érezte a rossz szándékot bennük. *Odanyúlok, és segítek neki. A seb elég mély, és sok vért veszített, de elsőre úgy tűnik, hogy el tudom látni. Viszont ahhoz tűzre lesz szükségem, és kötszerre, ami akad is a táskámban.*
- Elláthatlak itt is, de ha akarod vissza is vihetünk az otthonodba. *Komolyan nézek a szemébe. Jobb lenne, ha én látnám el a sebet méghozzá minél hamarabb, de annak könnyen lehet az a vége, hogy itt kell éjszakáznunk az erdőben.*
- Jobb volna. ha én látnálak el, de ahhoz meg kell bennem bíznod. *Egyenesen a szemébe nézek, ahogy a válaszára várok.*

A fatörzs keménysége a hátamnál…
A szíj szorítása a derekamon…
A szél játéka Raissa hajával…
Egyedül ezek a dolgok tartottak ébren. Koncentráltam, hogy nem aludjak el a rám törő álmosság ellenére. Bár nem voltam még háborúban de az alapszabályt megtanultam: ha valaki sérülten elalszik amíg nem látták el, akkor általában nem ébred fel többé. A sárkánylovas közben kihámozza a ruhám maradványait a sebből, majd feltesz egy kérdést. Igaza volt abban, amit ki sem mondott: nem ismertem, ellenben azokkal, akik a kaszárnyában láttak volna el. Viszont akiben otthon megbíztam, azok nem voltak gyógyítók. Ő pedig már egyszer megmentette az életemet.
- Tedd meg, amit tudsz. Nem hiszem, hogy jót tenne a hazaút.
Talán túl sem élném. Nem túl nagy a seb, de egy hüvelyknyi vágásba is bele lehet halni. Akármilyen gyors a sárkány, mire visszaérünk Fehértoronyba elvérezhetek. Ostoba voltam. Nem kellett volna vállalni a harcot. Mindig el lehet menekülni. Kitalálni valamit. Nem csak az ész nélküli, de dicsőséges halál van. A szemem sarkából látom, ahogy a nő hajával játszik a szél és ahogy a nap átsüt rajta. Próbálok arra koncentrálni, hogy ne aludjak el.
Éberség…
Éberség…

Nagyon sok vért veszített, és már tudtam, hogy nem megyünk innen sehová sem. Egy pillanatra átfutott rajtam a félem, hogy elbukom, de nem hagytam időt neki, hogy gyökeret verjen a szívemben. A lehető leggyengédebben tapintom ki a seb szaggatott széleit. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem, és szerencsére még sebkenőcs is van a táskámban, de előtte ki kell tisztítanom, vagy Blazer be fog lázasodni, és az életveszélyes is lehet.
-Nem tenne jót. *Bólintok aggodalmasan, hiszen jól látom, hogy le-lecsukódik a szeme.*
-Ne aludj el! Kérlek maradj velem! *Közelebb hajolok hozzá, és mélyen a szemébe nézek.*
-Nem hagylak meghalni, de segítened kell! *Határozottan szólok, majd végigsimítok a homlokán. Megnyugszom, hiszen a láz még nem tombol benne.*
-Elmegyek a táskámért, addig maradj ébren kérlek! *Azzal már szaladok is. Könnyedén szökkenek fel Alex hátára és oldozom le a táskám a nyeregről.*
~Itt maradunk! Tűz kell, és forró víz és…~*Sorolom gyorsan Alexnek, de ő közbevág.*
~Menj a harcoshoz! A többit bízd rám.~ *Csak hálásan bólintottam, és már szaladtam is vissza Blazerhez. Letérdeltem mellé.*
-Blazer!! Az alkohol kitisztítja a sebet, de fájni fog. *Kiveszem az üveget, lecsavarom a tetejét. Szabad kezem Blazer mellkasára teszem a kezem, majd nagy levegőt veszek és alkoholt locsolok a sebre.*

~Alex? Ki a fene az a… ja persze. Nagyhangú, tűzről pattant, pikkelyes barátunk. Elkalandozott a tekintetem a kékes pikkelyekre. Vajon mire képes még? Repül, tüzet fúj, megérzi az emberek érzéseit. Érezhette, hogy a fiú mennyire volt elvetemült? Meg tudtuk volna menteni? Láthatja a gondolataimat? Érzem, hogy hunyódik le a szemem, amikor Raissa elém hajol és alig arasznyira az arcomtól figyelmeztet, hogy maradjak ébren. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudok a kékeszöld szemek, miközben végigsimít a homlokomon. Egy kis gyengédség… mint egy angyal érintése. Valamit még mond, de a szavak jelentését már nem fogom fel. Az egyetlen, amit látod, hogy elszalad, én pedig igyekszek figyelni arra, ahogy a haja ugrál futás közben. Valami, amire figyelhetek… akármi… aztán újra megérkezik a lány… vagy nő? Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Bár én se voltam már tacskó. Viszont sárkánylovas volt… öregszenek ők? Lehet, hogy több száz éves már? És a sárkánya? Alex?
Az alkohol csípése ébreszt fel az álmodozásból és döbbent rá, hogy megint csukva volt mindkét szemem és csak egy hajszál választott el az álomtól. Egy pillanatra megfeszül a hátam, ahogy próbálom elkapni a fájdalom elől, de a mozgás is csak növeli a kínokat, ráadásul tudom, hogy ki kell bírnom, ha azt akarom, hogy felépüljek. Hatalmas sóhajjal szakad fel belőlem a levegő, majd visszatartom a lélegzetem és várom a következő adag szeszt.

Mindent megteszek, hogy enyhítsem a fájdalmát, de sajnos itt nem sok lehetőségem van. Igyekszem minél gyorsabban dolgozni, ha már mást nem tehetek érte. Kitisztítottam a sebet, majd fehér fűzfa és még vagy tizenhat féle gyógyfű keverékéből készült kenőcsöt kenek a sebre. Könnyed mozdulatokkal kötözöm be a sebet. Miközben dolgozom kénytelen vagyok megmozdítani, de Blazer végig csendesen tűrt. Elismerő mosollyal nézek a szemébe, mikor végzek a sebkötözéssel.
-Nem kínozlak tovább. *Súgom közel hajolva hozzá. Kisimítom az arcába hullott hajtincseket, ujjaim alatt érzem, hogy egyre melegebb a bőre.*
-Van még lázcsillapító fű nálam. *Összeszedem a kötszereket, és visszapakolok mindent a táskámba. Ahogy Alex felé pillantok meglátom a vidáman lobogó tábor tűzet. Elmosolyodom, ahogy Alex szemébe nézek, aki nyugodtan fekszik a tűz másik oldalán.*
~Köszönöm Alex!~ *Alex csak fújt egyet, és elfordította a fejét, mire elnevettem magam. Visszafordultam Blazerhez, közelebb hajoltam hozzá és kíváncsian figyeltem az arcát. Be kellett vallanom, hogy nagyon jóképű férfi, és nagyon jó harcos.*
-Blazer! *Óvatosan érintem meg az arcát, hogy felhívjam magamra a figyelmét.*
-Pihenj nyugodtan, és ne nagyon mozogj, ha nem muszáj. Elkészítem a gyógyszert, de nem leszek messze. *Rámosolygok bíztatóan, majd könnyedén felállok, és a tűzhöz sétálok, hogy nekilássak gyógyteát főzni.*

A világ kezd foltokká összefolyni, néha, amikor Raissa keze elém kerül, vagy a nap átsüt a fák lombján, akkor néhány pillanatra találok kapaszkodót, de kezdem elveszteni a helyérzékemet. A fájdalmat már csak tompán, nagyon messziről érzem, és bár tudom, hogy oda kéne figyelnem rá, hogy ébren maradjak képtelen vagyok. Egyszerűen túl nagy megkönnyebbülés a kínok enyhülése. Aztán valami megjelenik előttem, néhány pillanat múlva pedig felismerem megmentőm arcát. Inkább csak látom, nem is érzem, hogy végigsimít a homlokomon, félrekotorva a szemembe lógó tincseket. Mozog a szája, de nem hallok hangokat. Aztán eltűnik előlem, nekem pedig marad a nap, ami a szemembe tűz. Mennyi ideje fekhetek itt? Percek? Órák? Bal kezem megrándul, kicsit belekap a földbe, a körmeim alá port tömve. Aztán újra megjelenik a sárkánylovas, sötét haja az arcom mellé lóg, miközben megérint és újra beszélni kezd. Koncentrálok, hogy halljam, de csak foszlányokat értek meg.
-… nyugodtan… nem muszáj…messze.
Fényt látok a nő vállai fölött. Vakító, fehér fényt. Szárnyak. A haja már nem világos, hanem aranyszín. Sárga fénnyel izzik a keze, ahol megérint minden fájdalom elmúlik és minden seb begyógyul. Aztán minden elsötétedik…
…repülök. A legmagasabb hegyek felett, szabadon, a széllel versenyzek. Lenézek magam alá és a kékes pikkelyekről Alexet ismerem meg. Még csak látásból ismerem a sárkányt, mégis úgy érzem, hogy rábízhatom az életemet. Villanás…
… Véres holttest fekszik előttem. Mellette ellenfelei vérétől vöröslő kard, az, amit még a kaszárnyában kaptam. Megismerem a fa mintázatát. Bal kezén sötétzöld gyűrű, rajta a felirat: Blazer. A faim. És halott. Ugyanúgy, mint a fiú, akit én öltem meg. Ma reggel? Tegnap? Egy évszázada?

Nem szívesen hagyom magára, de muszáj elkészítenem a teát. Felkészültségemnek hála minden a rendelkezésemre áll, és gyorsan el is készül a kissé keserű ital. Bár nem az íze a lényeg, de igaz, ami igaz jobb is lehetne. Alex továbbra is ugyanott fekszik teljesen nyugodtan, és nem kommentálja a helyzetet.
Visszasietek Blazerhez a teával. A láz azonban nem várt, és máris eluralta a harcos álmát. Letérdeltem mellé, óvatosan megemeltem a fejét és az ajkához emeltem a kupát, melyben a gyógyital volt. Néhány percnyi reménytelen küzdelem után még mindig nem sikerült belé diktálnom az italt.
-Blazer! *Az arcához hajoltam, szabad kezemet a homlokára tettem. Lángoló bőre szinte égette a tenyeremet, mire elszántan próbáltam magához téríteni a harcost.*
-Blazer! Kérlek ezt idd meg! *Újra az ajkához emeltem a kupát, míg a másik kezemmel gyengéden simogattam az arcát. Már megtapasztaltam, hogy a kedvesség célravezetőbb és egyébként sem szeretném bántani őt. Megmentettem az életét, és most sem hagyom, hogy a láz legyőzzön.*
~Raissa!~ *Meglepetten kapom fel a fejem, és pillantok Alexre, aki engem figyel gyönyörű szemeivel.*
~Férfi! A halál küszöbén sem enged veszni egy csókot.~ *Értetlenül nézek Alexre, majd megértem a szavait. Nagyot kortyolok a gyógyitalból, majd Blazerhez hajolok. A módszer szokatlan, sőt ha félős lányka lennék meg sem próbálnám, de már régen megtanultam bízni a sárkányom tanácsaiban, így most sem teszek másként.*

Ezernyi csizma dobogása a pusztában…
Kardok csengése, ahogy a két sereg összecsap…
Férfiak üvöltése, ahogy a hideg fém a testükbe mar és a sikolyaik, ahogy elvesztik a végtagjaikat és az életüket…
A központban harcolok. Jobb kezemben másfélkezes kard, balomban tenyérnyi nagyságú aranyérméhez hasonlító tárgy, felületén számomra ismeretlen vésetek. Sosem láttam még, ám valahogy mégis tudtom mit kell tennem. Mellettem hozzám hasonló férfiak, vannak, akik karddal, vannak, akik csatabárddal, de mindannyian a megszokottnál nagyobb fegyverekkel harcolnak. És majdnem mindenkinek vagy a kezében vagy a nyakában az érme, ami nálam is. Ellenfeleink sötét bőrű, túlvilági fajzatok, denevérszárnyakkal, csápokkal, szarvakkal. Előttük élőhalottak hordája. Felemelem a bal kezem, mire az arany tárgy felvillan és lángba borul a kardom. Előre lépek, négy csontvázat vágok át egyetlen csapással, akik hamuvá égnek. Mellettem egy fekete bőrű, bogárszerű lény fejét veri be az egyik társam. Harcolunk. Minden percben élőhalottak és démonok százait küldjük a túlvilágra, de nem fogynak el. Hátralépek.
- Thorus! Menj és vidd el a hírt, hogy feltartjuk őket, amíg tudjuk, de egyedül nem győzhetünk. Segítséget kell küldeniük.
- Parancsodra Comtur!
Más talán ellenkezett volna, Thorus tudta, hogy csak az idejét vesztegetné. Minél hamarabb ér vissza annál több az esélyünk a túlélésre. Az ellenségeink felé fordultam. És becsuktam a szemem.
- „Lehunyom a szemem.
A sötében jobban látok
Hisz a lelkembe nézek
S az álom elragad. „
Újra felragyog a fegyverem, de immár az egész testem vele lángol. Nincs esélyünk, hogy elvigyük innen a bőrünket, legalábbis nem mindenkinek. Hát eljött a vég. De annyi mocskot viszek magammal a túlvilágra, amennyit tudok. A többiek talán túlélik.
Remegve ébredek fel. Valami keserű marja a torkomat, ami köhögésre ingerel, de ugyanebben a pillanatban valami puhát érzek az ajkaimon. Az arcomba lógó sötét haj, mintha valahonnan ismerős lenne. Raissa… Küzdve az ingerrel, hogy kiköpjem a rosszízű italt lenyelem, csak utána kezdek el köhögni. Az oldalam mintha már kevésbé fájna, de a mozgás újra eszembe juttatja a sebemet. De legalább újra ébren vagyok.

A lázálmok kínozzák Blazert, és én csak remélhetem, hogy az orvosság hatásos és a gyógyításban szerzett jártasságom elég, ahhoz, hogy segítsek rajta. Alex tanácsa helyesnek bizonyult, hiszen Blazer ajkai szétnyíltak a gyengéd érintésre, és a gyógy főzet a szervezetébe került. A keserű íz megmaradt a számban, és sejtettem, hogy Blazer sem rajong a gyógymódért, de nincs más lehetőségem, hogy csillapítsam a fájdalmát és a lázát.
Elhúzódom tőle, és a szemébe nézek. Zavarodottságot látok a tekintetében, de az igazság az, hogy én is össze vagyok zavarodva. Nem szokásom csak úgy megcsókolni egy idegent, de újra megtenném gondolkodás nélkül. Igyekeztem a csókra, mint gyógymódra gondolni, de magamnak nem hazudhatok, hiszen beleremegtem ajkának érintésébe.
- Üdv ismét a valóságban. *Mosolyogva tartom elé a kupát.*
- Ezt meg kellene innod. Az íze szörnyű, de hatásos. *Próbálok uralkodni az arcvonásaimon, hogy ne látsszon rajtam a zavarom. *
- Ez majd segít, hogy nyugodtan tudj pihenni. Ma itt kell éjszakáznunk, ha csak nincs valami más ötleted. Nem tenne jót a hosszú utazás, és a sok mozgás. A sebednek időre van szüksége, hogy összeforrjon. *Inkább beszélek, mert a csönd valahogy rosszabb lehetőségnek tűnik számomra.*
- Hogy érzed magad? *Felsóhajtok a saját buta kérdésemet hallva, hiszen sérült, hogyan is érezhetné magát.*

Ugyan a gyógyszer íze hagy némi kívánnivalót maga után azt meg kell hagynom, hogy nem lennék ellene ha minden reggel így ébresztenének. Na persze nem Leetől várnám. Mire befejezem a köögést azt látom a könnyeimen át, hogy Raissa távolabb húzódott és a sarkára ült, kezében egy kupa. Kicsit meglep, hogy itt, a vadon közepén is van nála kupa, de ha az ember holmiját egy sárkány hurcolja, akkor belefér egy kis kényelem. Átveszem tőle az edényt és beleszagolok. elfintorodok, mert borzalmas szaga van, de ha valamit megtanultam, akkor azt biztos, hogy ami egészséges az szinte mindig kellemetlen. Nagy levegőt veszek, majd gyorsan, még mielőtt a szervezetem ráébredhetne, hogy milyen kívánnivalókat hagy maga után a folyadék íze ledöntöm a felét. Az első korty után felnézek a nőre, majd mikor azt kérdezi, hogy van-e jobb ötletem, mint hogy itt éjszakázzunk megrázom a fejem.
- Nem hiszem, hogy bármi veszély fenyegetne minket, amivel Alex nem bírna el.
Bár elsőre nem volt szimpatikus a sárkány kénytelen vagyok belátni, hogy a segítsége nélkül a banditákat jóval nehezebb lett volna legyőzni. Újra lenézek a kupára, majd egy hirtelen mozdulattal megiszom az orvosság másik felét is. Tényleg borzalmas az íze. Lerakom magam mellé az edényt, majd feltornászom magam, hogy egyenesebben üljek. érzem, ahogy a kötés húzza az oldalamat, de legalább a biztonságérzet megvan, hogy nem fogok elvérezni.
- Úgy emlékszek, mintha lettem volna már jobban is.
Válaszolok, kicsit elhúzva a számat.
- De legalább a társaság jó. Az már fél siker.
Talán most először őszinte a mosolyom, mióta megsérültem, ahogy Rai kicsit oldalra fordított, de csillogó szemébe nézek.

Megnyugodtam kicsit, mikor Blazer tekintete kitisztult, és teljesen magához tért. Nagyon kell igyekeznem, hogy el ne nevessem magam, mikor elfintorodik a gyógyszer keserű szagától. Igaz se az íze, se a szaga nem jó, de a hatása igen, és ezt ő is tudja. Mosolyogva figyelem, ahogy a szájához emeli a kupát, és leküzd egy újabb kortyot.
- Akkor itt maradunk. *Jó kedvűen felnevetek, mikor Alexet említi. A sárkányom felé pillantva látom, hogy minket figyel rejtélyes tekintettel.*
~Legalább elismeri, hogy micsoda előnyeim vannak.~ *Hangzik Alex hangja a fejemben, mire csak még jobban elkezdek nevetni.*
~Te vagy a legjobb, ezt te is tudod.~ *Mosolyogva fordulok vissza Blazer felé, és kicsit aggódva figyelem, ahogy felül, de nem szólok semmit. Harcos, és valószínűleg nem először sérült már meg. Bár azt nem tudom, hogy ápolta e már sárkánylovas, hát lehet ebben első vagyok.*
- Volt egy ilyen gyanúm, de leszel még jobban is. *Bíztatóan mosolygok rá. Leülök a földre, és kinyújtóztatom a lábaimat. Teljesen elzsibbadtam, és szívem szerint elhevernék a fűben, de mégis inkább ülve maradok.*
- Rám vagy Alexre gondolsz, vagy mindkettőnkre? *Kérdezem huncut mosollyal az ajkamon. A tekintete foglyul ejt, és hirtelen nem tudok máshova nézni…talán nem is nagyon akarok.*
- Meg fogsz gyógyulni, és ma az én társaságomat élvezheted. *Nevetve hajtom hátra a fejem, és néhány percig lehunyt szemmel élvezem az arcomat simogató napsugarakat.*

Raissa szemmel láthatóan jól szórakozik rajtam, ahogy a teájával küzdök, de ennyit megérdemel azért, amit értem tett. Mennyivel szebb így vidáman, mint aggódva, amikor a sebemet vizsgálta…
Ahogy kinyújtózik először vehetem szemügyre úgy, hogy semmi másra nem kell figyelnem, bár élek a gyanúval, hogy a sárkány éberen figyel mindkettőnket. Nem igazán tudom hova tenni a helyzetet, hiszen különálló személy, legalábbis amit eddig tudok róla úgy tűnik, hogy sokkal értelmesebb mint elsőre látszik, valószínűleg még nálunk is többet tud. Valahogy kívülálló, más. Mégis, feltétlenül megbíznak egymásban a lovasával, aki épp tőlem nem messze kinyújtóztatja karcsú, de izmos tagjait. Most veszem csak igazán észre, hogy erősebb, mint látszik. Vékony nő, sose gondolná az ember. De ami különösképp feltűnik, az a hajlékonysága. Vajon mindig is ilyen volt, vagy a sárkányon lovaglás tette azzá? Mikor visszafordul összefonódik a tekintetünk és egy pillanatra nem létezik más, csak a kékeszöld mélység. Alex szuszogása ébreszt fel a bámulásból. Oldalra fordulok vigyorogva, valamiért nagyon szórakoztatónak tartom, hogy a sárkány is tudatja, hogy itt van, nem vagyunk egyedül.
- Mondjuk úgy, hogy ketten együtt vagytok az igaziak.
Hátra veti a fejét, nekem pedig újra lehetőségem nyílik megcsodálni a sötét hajzuhatagot, a napsugarakat, ahogy a hibátlan bőrön játszanak, az érzéki száját, amiből nem is olyan rég a gyógyszert kaptam… és ha már férfi vagyok miért állnék meg a nyakánál? Tekintetem tovább indul a karcsú testen, valószínűleg Alex szeme láttára és sejtem, hogy Raissa is érzi magán, de ez zavar most legkevésbé.
- El tudnám viselni ezt a látványt többször is.
Mondom vigyorogva, már előre jót szórakozva, azon, ahogy elképzelem, hogyan fog reagálni.

Magamon érzem Blazer tekintetét, ahogy kinyújtózom. Nem zavar, sőt nagyon is jól esik, hogy megnéz magának. Igyekszem nem tudomást venni róla, de az ajkamon még ott ég, annak az ártatlan csóknak az emléke. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódik egy pillanatra, a szívem hevesebben kezd verni. Alex szuszogása mosolyt csal az arcomra.
Eddig nem sok férfi mert a közelembe jönni, és őket is rendesen átrostálta Alex…annyira jól, hogy végül egy sem maradt.
-Dupla öröm vagyunk. Két makacs lény, akik együtt csak még makacsabbak. *Elnevetem magam, hiszen ez majdnem úgy hangzott, mintha a mestereim valamelyike mondta volna.
Magamon érzem a tekintetét, de nem nyitom ki a szeme. Az igazság az, hogy én is megnéztem magamnak mialatt elláttam a sebét, sőt meg is csókoltam őt. *
~Tetszel neki. Kíváncsi rám is. Érdekes ember.~ *Hangzik a fejemben Alex vélemény nyilvánítását. Bár csukva a szemem, de tudom, hogy ismét elfordult tőlünk és alvást színlelve éberen fekszik a tűz másik oldalán.*
-Alexét vagy az enyémet? *Kérdezem jó kedvűen, majd felé fordulok kíváncsian. Érdekel, hogy vajon elkapja e a tekintetét, vagy vállalja.*
-Edzésben kell lenni, hogy az ember jó lovas lehessen. A testem valóban olyan hajlékony, mint azt sejted. Talán éppen ezért vagyok olyan jó íjász. *Kíváncsian figyelem a reakcióját, hiszen ha jól sejtem kitaláltam néhány gondolatát.*

Raissa nevetése az én arcomra is mosolyt csal, bár lassan már kezd fájni az arcom a folyamatos vigyorgástól. Arya jut eszembe. Mindketten gyönyörűek, mégis szöges ellentétei egymásnak. Arya törékeny, fehér bőrű, márványszerű szépség. Raissa vele szemben élettel teli, edzett, harcos. És persze az alakjára nézve sem hátrány a folyamatos testmozgás. Valamikor úgy éreztem, hogy tudnám szívemből szeretni Aryát, de most rá kellet jönnöm, hogy túlságosan különbözőek vagyunk. Bár még éppen hogy csak megismertem sokkal felszabadultabb vagyok a sárkánylovas lány közelében. Ahogy harcol, ahogy nevet, az életkedv, ami sugárzik belőle… azon veszem észre magam, hogy annyira a gondolataimba merültem, hogy már a fejemből sem látok ki, pedig lenne mit. A kérdésre viszont felkapom a fejem és visszaül az arcomra a jókedv.
- Szerinted?
Pont ekkor fordul felém, de nem kapom el a tekintetem, hanem éppen, hogy rákacsintok. Tudta, hogy nézem, meg is mondtam neki, felesleges lenne szégyenlősködni, ő se tette. Sőt… A következő mondata viszont meglep. Honnan a fenéből tudta, hogy szinte szóról szóra épp erre gondoltam? Félrenézek a sárkányra… valahogy tud beszélni a lovasával úgy, hogy egyikük sem használ szavakat. Gondolatolvasó lenne? Sok mindent megmagyarázna. Ki tudja, lehet, hogy hozzám is tudna beszélni, csak nem tart méltónak rá. Észre se vettem, hogy ráncba szaladt a szemöldököm, miközben Alex behunyt szemei közé nézek és halkan megszólalok.
- Látod a gondolataimat igaz?
Mire kimondom jövök rá, hogy igazából annyira nehéz rájönni sem lehetett arra, hogy épp min gondolkozok, de ez akkor is furcsa.

Soha nem esett nehezemre új ismeretségeket kötni, és ez sokszor a hasznomra vált. Most sem feszélyezett Blazer közelsége, és ennek csak részben volt az oka a közelemben lévő Alexander. Már kicsi korom óta velem volt, előtte pedig Light és Mistro vigyázott minden lépésemre, ha nem küldetésen voltak. Talán ezért is lettem olyan vakmerő, mert mindig nagyobb huncutságokat találtam ki, abban a tudatban, hogy mindig figyelnek rám.
-Szerintem…én szebb látvány vagyok, de ezzel Alex vitázna. Az biztos, hogy ő az érdekesebb. *Jókedvűen nevetek fel, és már várom, hogy a fejemben felcsendüljön Alex mély hangja.*
~Okos ember, tudja, hogy beszélgetsz velem.~ *Enyhe gúnyt érzek ki a szavaiból, ami meg sem lep. Alex és én egyek voltunk mióta kikelt a tojásból, és nem sokakat tűrt meg a közelemben. Azonban az én szívem szerelemre vágyott, még ha ezt nem akartam tudomásul venni. Alex érezte ezt, de nem nagyon tartja vissza attól, hogy minden férfit elijesszen. Kiszélesedett a mosolyom, ahogy eszembe jutott hogyan ijesztett el nemrég is egy fiatal lovast, pedig ő aztán hozzá volt szokva a sárkányokhoz.
Blazer kérdését hallva felé fordulok. Azonnal észreveszem, hogy komoran ráncolja a homlokát és Alexet figyeli.*
-A te gondolataidat nem látom, de Alexét és a legtöbb sárkányét igen, már ha engedik, hogy lássam és halljam őket. Alex és én teljesen rá vagyunk hangolódva egymás gondolataira. Viszont a te gondolataidat egyszerű volt kitalálni. *Nevetve dőlők hanyatt a fűben, és kinyújtózom.*
-Néztek már így rám, de Alex eddig rosszabbul tűrte. *Fél szemmel Alex felé sandítok, de semmi reakció…furcsa, és sejtem, hogy valamire készül.*

- Egyikőtök se hétköznapi látvány az biztos. Legalább kiélvezem, amíg még látlak titeket.
Mennyivel unalmasabbak lesznek a napok a kaszárnyában úgy, hogy tudom, mi marad ki az életemből. Eddig élveztem, semmi nem hiányzott. Most tudom, hogy mi az, amim sose lesz meg. Vajon ha háborúra kerül sor – mert előbb vagy utóbb, de Dagorlad háborút fog kezdeni-, vajon akkor hogy állok majd a harchoz? Félteni fogom az életem, annak reményében, hogy a mai nap megismétlőik? Vagy elszántabban fogok-e küzdeni, hogy megvédjem a sárkányokat és a lovasaikat? Nem tudom. Ezt valószínűleg senki nem tudná megjósolni.
Bár a kérdést vagy inkább kijelentést a sárkánynak címeztem a lovasa válaszol rá. Nem is jártam messze az igazságtól. Tényleg gondolatokkal beszélnek, de csak egymásét hallják. Vagyis… egy lovas más sárkányokét is képes érteni. De csak lovas?
- Csak lovasok képesek egy sárkánnyal beszélni? Én nem tudnék beszélni Alexxel?
Aztán eszembe jut, hogy úgy beszélek róla, mintha ott se lenne, pedig minden szavamat hallja és bár ő nem tud beszélni valószínűleg érti is.
- Akarom mondani veled.
Fordulok felé. Első ránézésre talán szörnyű bestiának nézné az ember, de ha jobban megfigyeli látja, hogy semmi állatias nincs sem a tartásában sem a mozdulataiban. Ráadásul az egész lénye nemesebb, mint bármely állat, amivel eddig találkoztam.

Furcsán hangoztak a szavai valahogy, mintha már bánná, hogy talán soha többé nem lát majd minket. Elmosolyodtam, a megfogalmazásán, hiszen kettőnket említette azonnal. Alex is felemelte a fejét, és felénk fordult kíváncsian. Ismertem jól, hogy tudjam mennyire tetszik neki, hogy Blazer velei is számolt.
Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire nem szeretném, ha véget érne ez a találkozás, pedig tudtam, hogy mindkettőnknek vissza kell térnünk a magunk világába. Felültem, és Blazer felé fordultam kíváncsian.
- Miért akarsz beszélni vele? *Szavaimban csupán kíváncsiság volt, hiszen eddig nem sokan akartak beszédbe elegyedni Alexanderrel, sokkal inkább menekülni vágytak.*
~Alex?~
~Az elméje nem biztos, hogy elbírná a jelenlétemet.~ *Hangzott a fejemben a válasza. Vihar szürke szemei Blazerre szegeződött, de elméje súlya még mindig rám nehezedett. *
- Van valamiféle mágikus képességed, Blazer? Alex aggódik, hogy az elméje súlya túl sok volna neked. *Kíváncsian néztem a szemébe.*
- Rajtam keresztül tudsz beszélni vele. Ígérem szó szerint adom vissza a szavait. *Huncut mosollyal kacsintottam rá.*
~Mire kíváncsi az ember?~ *Alex hangjából is kihallottam a kíváncsiságot.*
- Az ember neve, Blazer! *Feleltem ezúttal hangosan, hogy Blazer is halja.*
- Alex azt kérdezte, hogy mire vagy kíváncsi? Kérdezz nyugodtan. *Bíztató mosollyal néztem rá várva a kérdéseit.*

Jól sejthettem, hogy Alex sem alszik, hiszen felemelte a fejét és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki most ébred. Belegondolva meg tudom érteni, az emberek többsége biztosan kevésbé érzi veszélyben magát egy alvó, mint egy ébren lévő sárkány közelében, ráadásul ha valaki esetleg az ellensége lenne az ilyenkor leplezi le magát. Mondanám, hogy okosabb, mint gondoltam, de az igazság az, hogy egyre inkább úgy gondolom, hogy értelmesebb mindkettőnknél.
- Nem tudom. Sose találkoztam még csak hasonlóval sem, mint amilyen Alex.
Kis szünetet tartok, amíg összeszedem a gondolataimat. Nem akarok olyat kérdezni, ami kellemetlen lehetne, pedig először csak ilyen kérdések jutnak eszembe, mint, hogy mennyit eszik, milyen magasra és gyorsan tud felrepülni, mekkora lángot tud fújni…
- Úgy érzem, hogy sokkal többet tud a világról mint én, de legalábbis más szemszögből látja. Neked ez nem lehet furcsa vagy idegen, mert idomultok egymáshoz, de számomra a gondolkodása teljesen ismeretlen. Ráadásul sokkal többet láttatok, mint én.
Nem mondtam ki, de talán az elveszett emlékeimet próbáltam pótolni. A sárkány és lovasa valószínűleg rengeteg helyen jártak, lehet, hogy ismerik azt is, ahonnan származok. Nem tudom, hogy van-e esélyem visszanyerni az emlékeim, de az biztos, hogy belenyugodni nem fogok, hogy nem tehetek semmit.
Raissa kérdésére megrázom a fejem.
- Egyszerű harcos vagyok, nem varázsló. Egyetlen emberben sincsen mágikus képesség.
Viszont ez a kérdés bennem is felvet egy másikat. Vajon Raissa mágus? Vagy csak Alex tette azzá? Esetleg kimerülnek a képességei abban, hogy tud beszélni a sárkányokkal? A kacsintásra nekem is mosolyba szalad a szám.
- Vannak még mágikus képességeitek azok kívül, hogy tudtok beszélni és …
Átfordulok Alex felé.
- … tudsz tüzet fújni? Honnan jöttetek? Hány lovas van rajtatok kívül? Hány éves vagy?
Nem tűnik túl mély értelmű kérdésnek, de mivel sose láttam még sárkányt nem tudtam volna megtippelni mennyi idős. Ugyanúgy lehetett öt vagy száz éves.

-Pedig sok sárkány él, bár nem nagyon keresnek kapcsolatot az emberekkel. Vagyis a lovasok kivétel ez alól. *Mosolyogva figyeltem, ahogy Blazer igyekezett összeszedni a gondolatait és formába önteni a kérdéseket, melyek foglalkoztatták. Sejtettem, hogy igyekszik úgy szólni, hogy nehogy véletlenül megsértsen valamelyikünket, és ez nagyon is jó pont volt.*
-Sokkal…ebben ne legyél olyan biztos. Még csak huszonnégy éves vagyok, és Alex sem matuzsálem még. *Kuncogva sandítottam Alex felé. Éreztem az érdeklődését, izgalom vibrált a testemben, és ennek egy része nem a sajátom volt. Blazer szavaira csak bólintok, hiszen így eldől, hogy a beszélgetés rajtam keresztül fog folyni. Magamon éreztem Blazer kutató pillantását, és nagyon kíváncsi lettem volna, hogy vajon mire gondol, de sajnos a képességem nem terjedt ki mindenkire...vagyis eddig még csak sárkányokkal sikerült így kapcsolatot teremtenem.*
~Kézenfekvő kérdések. Mégis hogy gyújtottam azt a tábor tűzet szerinte?~ *Hangzott fel a fejemben Alex jó kedvű válasza.*
-Alex érdeklődik, hogy szerinted mégis hogyan lett a tábortűz. A válasz igen, tud tűzet fújni. *Egészítem ki a sárkányom humoros válaszát kuncogva.*
~Elroanból jöttünk…mi, de a fajtám a hegyeket kedveli. A lovasok számát nem adom ki…nem is tudom, vagyunk egy jó páran. A koromat meg tudod te is Rai.~ *Csak mosolyogva bólintottam, majd visszafordultam Blazer felé.*
-Elroanból jöttünk. Mindketten ott születtünk. A sárkányok, akiknek nincs lovasuk a hegyekben élnek, és nem is nagyon jönnek le onnan, ha nem muszáj. A lovasok számát nem ismeri pontosan, de egyébként sem mondaná meg. Alex nyolc éves. Tizenhat éves koromban választott ki engem, akkor kelt ki a tojásból és azóta egyek vagyunk.
~Szerintem értékelné a tetoválásodat.~ *Alex nevetésébe beleborzongtam, majd egy megrovó pillantást vetettem rá.*
-Még vetkőzzek is, nagyon rendes vagy ma velem Alex. *Magam sem tudom miért mondom ki hangosan, de ez már így sikerült.*

» 4. Däsyron-völgye
» Királyok völgye - Ehoren zuhatag
» Eron folyó - Titánok völgye