Norb Lutham erődje

*Ruhájának vékony sejem szövete súrolta a földön lévő száraz ágak felületét, ahogy könnyű léptekkel futott a kietlen vidéken. A hegyek magasak voltak, de ő mégis könnyedén ugrált sziklatömbről sziklatömbre, s kecses mozdulatokkal húzta fel magát minden egyes sziklapárkányra. Az egyiket megmarkolta, majd valami vissza húzta, s mikor lenézett, látta, hogy egy ág kapaszkodik erősen fekete ruhájának anyagába. Egyik karjával elengedte a sziklát, s lenyúlt, majd kitekerte az anyagot az ág karmai közül, s egy rántással vissza dobta a földre. Néhány másodperc múltán már ott állt ismét egy szürke tömb tetején. Meglehetősen kellemes volt számára a szél, mely némileg durván tépte haját, s bal oldalára fújta nagy részét, azonban elölről néhány hosszabb tincs keresztezte arcát. Lágy mosoly ült ajkán, s mélyen szívta magába az egész tér levegőjét. A gonoszság szele édesen támadta meg érzékeinek minden pontját, s kellemes borzongás járta át mindenütt. Legszívesebben nevetett volna, hogy mindenki hallja, hogy micsoda boldogság ez számára. Ez, mikor körülötte érezhető a fájdalom, a düh, a keserv, s még mélyebb borzalmak. Ki tudja mi féle föld ez, de első benyomásra tökéletesnek hat számára. S így, hogy a kietlen vidék még sem annyira az, még csodálatosabb dolog itt lennie, s állnia ez előtt a csodálatos birodalom előtt. Az ég szürke, s majdnem fekete felhők mögött rejtőzött valahol messze, ki tudja pontosan hol. Felnézett, s mosolya egyre szélesebb lett.*

*Fáradtan sétálgatott a félelmetes fák között. Sok megpróbáltatás érte már a kis vámpírt, de ez a hely...ez a gonoszság...valahogy feltöltötte erővel. Mélyen beleszagolt a levegőbe, a megszokott szagokhoz még valami más is csatlakozott, egy másik vámpír illata. Szemei kivörösödtek és futásnak indúlt. Meg sem állt addig amég a másik vámpírra rá nem talált. Egy szikla tetején állt, lihegve nézte a társát aztán felugrott hozzá.
- Üdv! -Elvigyorodott- Jó látni valakit a fajtámból. Ó, jaj de udvariatlan vagyok! A nevem Cecília! Mókásan pukedlizett egyet, utána csillogó szemekkel felnézett a nőre.
- És Ön? Megtudhatnám a nevét?

*Hirtelen valami kizökkentette merengéséből. Egy fajtárs. Érezte már korábban is, de nem volt biztos jelenlétében teljesen. Most azonban egyre közelebbről, majd teljes mértékben, pár méterrel elválasztva őket egymástól. Meg sem lepődött mikor megfordult, kivétel annyira, hogy egy felnőtt egyedre számított. Azonban helyette még gyermek testbe zárt társát látta maga előtt. Vörös szemeivel végig nézett az idegenen, majd mikor már kellőképpen felmérte, elvigyorodott, s felszegte kissé állát.*
- Üdvözlet Neked, Cecilia! Én Anna vagyok. Anna Vulpius. - *Ahogy saját nevét ejtette ki, lassan lehajtotta fejét, de szemei még mindig a lányt nézték. Tartása merev volt, ám édes mosolya nem tűnt el szájáról, ahhoz túlságosan jól érezte magát.*
- Mégis mi cél vezetett ide, fiatal barátom? - *Közben felmérte a vámpír erejét. Úgy tűnt, a lány még fiatal vámpír lehet, ám nem biztos benne, így inkább várta felelét, hát ha abból többet tud meg.*

*Tetszett neki a nő. Erősnek és magabiztosnak tűnt.*- Hosszú útról tévedtem ide. Egy barátomat keresem és az ösztöneim erre a helyre vezettek. Egyébként megtudnád mondani, hogy pontosan hol vagyunk?*Kuncogott egy kicsit*
- Soha se tudom, hogy éppen hol vagyok. Csak megyek az ösztöneim után. Egyébként annyira már nem vagyok fiatal....már 16 éves vagyok! És..és 4 éve vagyok vámpír! Na jó mégis fiatal vagyok!- Megint kuncogni kezdett, aztán kedves mosolyal arcán felnézett Anna-ra. *
- Veled mi a helyzet?

*Kissé érdekes stílusa volt fiatal társának. Annak idején ő nem ilyen volt, erre emlékszik. Komoly, s keveset nevető. De belül erős.*
- Nem hinném, hogy Én lennék a megfelelő személy akit keresel. Úgy látszik az ösztöneid most tévedtek. - *Oldalra lép, majd leül egy szikla tömb tetejére, s lábait felhúzza maga elé, így hosszú bársony ruhája néhol megfeszül, néhol pedig a földre hullik. Hosszú, sötétbarna haját hátra fújta a szél, de kellemes volt a hideg szellő. Ismét szembe nézett a lánnyal, s most próbálta el hesegetni felfelé törő nevetését, végül sikerrel.*
- Attól függ honnan nézzük, édesem. Ahogy azt Te is tudod, a vámpírok között száz-kétszáz év olyan, mintha egy gyermek, egy harminc éves felnőttel állna össze. Persze, ez csupán egy példa volt.- *Mosolya kivillantotta szép, hegyes fogait, amik csak némileg voltak hosszabbak a többitől. Oldalra nézett, a szakadék felett elterülő zord tájra, miközben a lány kérdésére gondolt.*
- Nos... *gondolkozott a válaszon.* Úgy tűnik négyszát tíz év választ el minket körülbelül.- *Vigyora kiteljesedik, s most úgy néz vissza Ceciliára, aki mindenközben édes kis mosollyal néz rá. Egy rövid gondolkodás után megkérdezi a lánytól.*
- Na és... A Teremtődet merre hagytad? - *Kissé oldalra dönti a fejét, kíváncsi tekintettel.*

-Igen, tudom. De úgyis rá találok!-*magabiztosan nézett a nőre aki közben leült. Ő is követte példáját és letelepedett mellé.* - Négyszáz tíz év? Évekkel ezelőtt mikor még ember voltam, megborzongtam volna ettől a nagy számtól, de mostmár....kissé bizar ez az egész, viszont most olyan természetesnek tűnik.- *Lelógatta a lábát a szikláról, hírtelen eszébe jutott egy emlék, szinte belé hasított.*
- Hiswa....*suttogta. Pár percig némán kifejezéstelenül bámult lefelé, aztán mint akit álmából riasztanak föl, észbe kapott. *
- Ó, a teremtőmet? Hát...Igazság szerint fogalmam sins hol lehet. Ő olyan mint a nyári zápor. a legváratlanabb helyzetekbe feltűnik aztán meg...eltűnik.*Fel kacagott.* Egy nap meglyelent a falumban, sok embert megölt, engem valamiért életbe hagyott, aztán pedig eltűnt. A túlélők száműztek otthonról, bekerültem egy rabló bandába, aminek egy vámpír volt a vezetőlye. Kiképezett, aztán őket is megölték és tovább álltam. Vagyis a teremtőmmel már jó idelye nem találkoztam, szerintem nem is fogok. És a tied? Itt él a közelben? *A huncot és édes mosoly megint visszatért az arcára. Ásított egyet aztán neki dőlt Anna vállának.*
- Ugye nem bánod? Már hosszú idelye úton vagyok és egy kissé elfáradtam.

*Halkan kuncogott, mikor a lány leült mellé.*
- Nos, igen... Az emberi elme teljesen más, mint egy vámpíré. - *Várakozóan tekintett előre, hagyta a lány had mondjon mindent szép sorban. Hirtelen halkan suttogott valamit, de a vámpír nem érthette, mivel a jelentését sem tudta. Mikor elmesélte, hogyan, s kitől is származik a lány, egy kissé elgondolkozott. Ő azért szerencsésebb volt ilyen szinten. Először fontolgatta, hogy ő egyáltalán elmondja-e a lánynak, hogy s miként lett vámpír, végül úgy döntött, nincs mit tagadnia.*
- Hasonló a történetem nekem is. Én 18 évesen lettem vámpír. Azon a földön, ahol akkoriban éltem, az emberek már régóta különbözőnek tartottak. Egy sötét éjszakán pedig, mikor az utcákon bolyongva épp menekültem a folytonos bántásoktól, egy vámpír állta utamat, aki felajánlotta számomra a fájdalommal teli boldogságot, s a halál utáni életet. Mesterem több száz éves volt, s ha hagytam volna magam, biztosan sok mindenre megtanított volna. Ám nem viseltem el, hogy valaki más beleszóljon az életembe, még ha az már nem is halandó élet. Így, mivel nem tudott már velem mit kezdeni, elhagyott... Nem bánom, mert így legalább saját, egyedi életemet alakítottam ki, s azok az emberek megbánták, hogy halandó lelkemet tépték folyton folyvást. Két nap elteltével miután vámpírrá tett mesterem, megbosszultam mindent, amit az előtt kaptam az élettől. Vérszomjam, emlékszem, csillapíthatatlan volt... - *Folytatta volna még, de ez a mondat egy feledtébb ördögi vigyort csalt ki belőle, oldalra nézett, s úgy mosolygott tovább. Tekintetét lefordította a lányra, ugyan is az Annához dőlt, mire eleinte egy kicsit megdöbbent, majd egyik karjával átfogta a lány vállát, másikkal pedig a hajacskájával kezdett el játszadozni, s lágyan cirógatta azt fürtönként.*
- Dehogy kicsim. Dehogy. - *Hangja édesen csengett, mibe egy kis gonoszság vegyült, s közben lágyan ringatta a lányt.*

//Fagy!//

*Szemezés kezdődött Akirával. Az elf nagyon leste Fatima szemét. Igaz, hogy Fatima nem tudott semmit sem kiolvasni az elf szeméből, de az sem olvashatott ki semmit az ő szeméből. Rezzenéstelen arccal állta a próbatételt, nem mosolyodott el, de nem is vált szigorúbbá az arca, mint amilyen valójában is. Egyszerűen olyan arcot vágott, mint egy szobor. Semmi érzelem nem látszott rajta, a szemében sem. A szeméből mások csak a dühöt vehették észre, ami most egyáltalán nem volt az éjtünde szemében. Szóval úgy nézett ki most is, mint mindig, mint egy élőhalott. Mindenki kötelet kezdett el keresni. Fatima is elindult.*
-Igen, majd később beszélgetünk.-
*Arrébb állt, de meg is állt és éles tündeszemeivel körbetekintett ő is. Néha lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a szél meglengesse lenhaját. Ilyenkor mélyet lélegzett a friss levegőből, majd újra felnyitotta szemeit.*

* Pár percig figyelték egymást majd Fatima elfordult. Háta mögött Akira elvigyorodott. Közben észbe is kapott , hogy egy óriás is itt rohangál és össze-vissza spricceli vérrel az utcát. Mindenki kötél után kutakodott , felforgattak mindent. Nem tartotta okos ötletnek a fejetlen motoszkálást.
Mélyet szívott a sziverba majd a nézelődő járokelők felé fordult.*
- Valaki hozzon már egy nyomorult kötelet !!!!
* Majd szeme megakadt egy épp arra járó hegyivadász csoporton. Azok mindig hosszú és erős kötelekkel dolgoznak. Gyorsan el is kobozta tőlük egy kis időre , megnyugtatta őket hogy pár percre kell csak. Majd elégedetten emelte fel a zsákmányt. A kutakodó társaira nézett majd halkan felidézett egy ősi elf mondást...*
- Többet ésszel mint erővel...

*Már épp feladta volna a ...na jó ez nem igaz, Akira nem adta volna fel a reményt, csak a másik Akira alkalmazott egy kis észt is. Nah, ez kedves, mintha ő nem tette volna ugyanazt. Észrevette volna ő is azt a csoportot, ha Pain nem veszi észre elöbb...akkor most inkább megpróbál arra öszpontosítani, hogy mi legyen. Egyszerű, nem?*
-Hajrá, valósítsuk meg az ötletem!-*és egy széles mosolyt vágott hozzá. A kezében volt már Kéla kötele, így elindúlt az oriás felél, aki még mindig félig sírva félig nyöszörögve feköóüdt elöbb kiszemelt helyén. Pont a két ház között. Felugrott a hátára (ezt a város másik oldalán is lehetett hallani, az oriás gondolskodott rólla), de nem törődött vele. Repülni nem tud, addig meg bírja ki a kényelmetlenséget.. Rákötözte egy nagyjából középen lévő ki csücsökre a végét, majd intett a fehérszemű elfnek, hogy kövesse példáját.*
-Hé, te lány!!-*üvöltött le, túlharsogva a szenvedőt.*-Menj a tetőre, feldobom a kötelet. El tudod kapni?

*Aztán megszólal Pain: Valaki hozzon már egy nyomorult kötelet. Kélának majdnem fel fort az agyvíze.* ~Hogy ő dirigáll! Ugyis mindjárt elmegyek. *Aztán hozz is egy kötelet*
-Na végre hogy te is csináltál valamit! *Aztán jött a csapat munka. Az ember már tevénykedett is. Kéla csak figyelte milyen gyorsan csinálja. Aztán megszólitotta.*
-Oké. Felmegyek és elkapom.

*Igen. Akira megoldotta a problémát.*
~Na igen. Többet ésszel.~
*Ez nem Fatima harca, igazából kedve sincs itt bármit is tenni, de ha már itt van, akkor segítsenek az óriásnak. Igazából azért ilyen érdektelen, mert nem tudhatja, hogy olyannak segít-e, aki Evolyrannal van, vagy olyannak, aki dagorladi. Általában az óriások az utóbbi csoportba tartoznak. De ez a Kéla még kis lány. Ezt még nem nagyon fogja fel. Egyáltalán semmi keresni valója nincs itt, ezen a vidéken. A többiek sem gondolkodtak el azon, hogy vajon kinek akarnak segíteni. Ez most mindegy. Fatima elhessegeti gondolatait és koncentrál az esetre. Mindenki végezte a feladatát. Ő csak szemlélődő volt. Remélte, hogy az is marad. Majd beköti annak a valaminek a sebét. Éljen boldogul!*

* Mikor megvolt már a kötél , mindenki elhelyezkedett a helyén és elkezdték húzni a kötelet. Jó nagy farönk volt és a súlya is jó nagy volt. Valószínű 2 férfiember hamarabb kihúzta volna de azook csak álltak és csodálkoztak. Az óriás fogát összeszorítva türte a megpróbáltatásokat , majd mikor a fát kihúzták a hátábol elkezdett üvölteni mint valami állat. Arrol nem is beszélve hogy elkezdett mindenfelé vergődni a földön és ezzel jópár épületet megrongált , és az emberek is épphogy el tudtak ugrani a végtagjai elöl. Még jó , hogy Akira egy háztetőn volt úgy ahogy Angel mondta.*
~ Csodás...
~ Egy megvadult óriás....
* Majd fogta a szivarcsikket és elpöccintette a háta mögé...*

-Vége..-*súgta maga elé, leordított az oriásnak, hogy csináljon már ő is valamit, ha már segítettek neki.*
-Jó lenne ha felállnál, és megfognád a farönködet!
~Hihetetlen, mint egy kezes bárány.
*Miközben az oriás állt fel, boldogságában elkiálltota magát, mintha épp ő gyógyítaná meg!*
-Kelj fel és járj!
*Szép lassan a kötelet is elengedhették.*
-Nah mre való, a határozott beszéd?!
*Jött le a lépcsőn, boldogan az elvégzett munnka tudatában, és a többienek tudatva, hogy itt azért ő is kivette a részét. Felvette az almás batyut, és pát intett az ott lévőknek. még egyszer azért mondott valamit painnek mikor elhaladt mellette.*
-Kívánj sok szerencsét.

~ Nah vége. Jobb lenne elindulni, minnél hamarabb.
-Na sikerült. Császtok én lépek. *Erre Kéla elis ment a maga utjára. Örült azért hogy az óriásanak már nincs semmi baja.

//Kösszönöm a játékot. Jó volt. Smile

//

*Igen. Az óriás megszabadult farönkétől és szépen mindenki elmegy, mint akiknek lejárt a műszakuk. Az elköszönőknek Fatima csak biccentett, majd a fájdalmában nyöszörgő, ide-oda szaladgáló óriáshoz fordult. Hangosan, de lágyan és kedvesen szólalt meg.*
-Állj meg, óriás!-
*Majd felmutatta a lénynek a gyógynövényeket és a kenőcsöket. Az megállt, leült és hagyta, hogy Fatima végezze a munkáját. Oda is ment hozzá a nő. Bekente a sebet a kenőcsökkel, a növényekkel pedig betakarta azt. Lágy, tündés mozdulatokkal dolgozott.*
-Jól van. Most pedig menj, és pihenj egy nagyot! Vigyázz, nehogy a hátadra feküdj!-
*Mondta a legkisebb elmosolyodás nélkül. Az óriás elment, Fatima pedig felállt és körbenézett, van-e még itt valaki.*

* Fentröl figyelte az eseményeket. Eléggé kimerült a nagy erölködéstöl. Majd hirtelen Angel lépett mellé és már szedelődzködött is. Kérésének eleget téve még sok szerencsét kívánt neki. Mikor lement a tetőröl , Akira végre elfeküdt és kifújta magát. Eléggé gyorsan kifárad ujabban , és többet is kell pihennie. Közben végiggondolta az eseményeket. Kis idő után felállt de már nem látott senkit. Mindenki lelépett és mintha nem is történt volna semmi az emberek folytatták napi teendőiket.*
~ Közöny.
~ Nemtörődömség.
* Ezért nem kedvelte az embereket. Ezért is. Nem volt még olyan faj az emberen kivül amelyik csupán az érdekeiket szem előtt tartva érez együtt másokkal. Ezalatt gondolt az árusokra akik csupán azért szurkoltak az óriás gyógyulásának , mert az ha meghal elfoglal egy csomó helyet és valószínüleg lezárják az egész piacot ami nekik bevételkiesést jelent.*
~ A segítség csak önzés nélkül igazi segítség.
~ Nocsak....
~ Maradt még itt valaki rajta kívül is...
~ Fatima ha jól emlékszem....
~ Az elf vér , nemhiába....
* Majd leereszkedett a tetőröl. Halkan lépdelt minden sietség nélkül az óriás és gyógyítója mögé. Szájába egy uj szivart helyezett , megvárta amig befelyeződik a gyógyitó eljárás. Majd mint végszóra meggyújtotta a szivart.Fatima hátrafordult.*
- Rendes vagy , hogy nem hagytad elvérezni szerencsétlent.
- Az igazai nagy dolgok mindig a legkisebb cselekedeteken múlnak.
* Majd biztatóan mosolygott egyett.*

*Amikor körbenézett, hogy maradt-e valaki rajta kívül, hát ott volt mögötte Akira, az elf. Fatima válaszolt az első mondatra.*
-Valakinek erre is gondolnia kell.-
*Majd a második mondat végén, amikor Akira mosolygott, akkor Fatima is elmosolyodott.*
-Igen, igazad van. ...a legkisebb cselekedetek... ez körülbelül olyan , hogy én például kipöccinthetném a szádból a szivart. Kis cselekedet, de nagy dolgot érhetek el vele. Például nem halsz meg rákban.-
*Megint elmosolyodott. Majd eltekintett és nézte a távolodó óriás alakját. Többet nem beszélt a szivarról. Nem is várt reakciót. Ez csak a saját kis véleménye, nem kel mindenkinek úgy gondolkozni, mint neki. Úgy viselkedett, mintha fel sem hozta volna ezt a témát. Már nem mosolygott. De visszafordult Akirához.*
-Te hogyhogy nem mentél még el?-
*Kérdezte komolyan, az elf szemébe nézve.*

* Figyelmesen halgatta Fatima érvelését a kipöccintett csikkröl. Halvány mosoly jelent meg az arcán amikor a gondolat átvillant a fejében.*
~ Felvenném .
- Nade ki akar örökké élni nemigaz?
* Ráérősen mozgott nem igazán sietett sehova elvégre csak vásárolni jött az erődbe. Napnyugtáig ellébecolhatott. Ugyis még egy csomó mindent kellett vennie. Nameg hátha még történik valami azzal a tunya nagy óriással. Közben még figyelte a nagy hátat és a lassú darabos menését a lénynek.*
- Gondoltam még megvárom amig egy darabban elhagyja a várost...
* Majd szivarjával a távolodó alakra mutatott. Lassan eltünt a láthatárrol. Lassan nagy levegőt vett majd eldobta a csikket és rálépett.. Végszóra.*
- Sajna nekem még sok teendőm van amit estig meg kell csinálnom , nameg haza is kellene érnem valamikor.
- Örvendtem a találkozásnak Fatima.
- Egyszer még összefutunk.
* Majd halványan kacsintott és elindult bele a forgatagba. Kis idő mulva már el is vegyült a tömegben , vásárolt amig csak a pénze kitartott.*

/ Köszi a játékot/

*Amikor Akira válaszolt, utána Fatima megint arra nézett, amerre távozott az óriás. Majd Akira megmozdult és elköszönt. Fatima biccentett neki.*
-Biztosan! Én is nagyon örültem! Akira.-
*Majd végig nézett a távolodó alakon. Elmerengett.*
~Ki akar örökké élni? Az elfek közül senki sem. Hisz ők sokáig élnek. De az emberek mindent megtennének azért, hogy örökké élhessenek. Érthető... életük akár a lehelet. Egy darabig látszik, majd elmúlik úgy, mintha ott sem lett volna. Azért keresik a veszélyt, hogy örökké éljenek, megemlékezzenek a nevükről. A tündék pedig azért, hogy végre meghaljanak. Mért nem értékeljük mi is úgy az életet, mint az emberek? Másokét értékeljük, de a sajátunkat mért nem? Ugyanolyan fontosak vagyunk, mint bárki más. Addig van lehetőséged élni, amíg élsz!~
*Majd elment a szállóba lepihenni.*

» 3. Dragolradiak titoks erődje