09. Sötét orom - a vámpírok búvóhelye

//Seyla, Declan//

*Úgy tűnt Cecília és állatkája tökéletes párost alakítva szívbajt hoztak Seylára. A főlady csak mosolygott a reakcióin majd belekortyolt a vöröslő vérbe. Ő maga is megnyalta szája szélét, nem hiába nevezik az egyik legjobb minőségűnek. *
- Nem túl könnyű beszerezni, de megéri-*mondta halkan Seylának, hogy Declan számára legyen túl feltűnő. Kezdi megunni arcán az undort, bár úgy tűnik hiába próbálkozik, ott marad. Figyelmét azonban már Sey köti le. Egy érdekes állatról esik szó ami megmagyarázza pár különös dolgot amik a napokban történtek.*
- Éééértem! Szóval az volt az, így már teljesen világos. A napokban a menedék összes lakója és én magam is egy különös szagot éreztem. Végül aztán eltűnt és nem nagyon foglalkozott vele senki. * Vonta meg vállát a nő. Újra belekortyolt pohara tartalmába. Kicsit élvezte a vér különösen mámoros és kellemes ízét végül tekintete újra a férfire vándorolt.*
- Na és neked, hogy megy a sorod Declan? Nem nehéz a szegény, megkeseredett és rövidke vámpírvadászok élete? *Cecília játékosan vitte föl-le a hangsúlyt a mondat közben. Eközben a férfi elől elvitték az ételt és helyébe két palack vért vittek. Mivel Ceci féltette az extra finom vérét, és mivel minden esély megvolt rá, hogy Dec összetöri a palackoat egyik dührohama közepette ezért nem finomabból hoztak. Kihangsúlyozom: Nehéz beszerezni! *
- Ha esetleg megunnád ezt a hálátlan életformát csak szólj, szívesen vámpírrá változtatlak!*Mondta elképesztően bájos mosollyal arcán. *- Bár azt hiszem inkább rábíznám másra a feladatot. *Remélem mindenkinek egyértelmű, hogy kire gondolt...*Felkészülve a férfi következő "robbanására" az egyik folyosó sötétjébe pillantva két vámpír jelent meg. Beálltak az ajtó elé és némán felügyelték az eseményeket. *
- Ne akadj ki, csak szeretném ,hogy tisztába legyél a lehetőségeiddel.*Mondta most már diplomatikus kifejezéssel arcán. A macsek ölében fölállt megfordult majd újra kényelmesen elhelyezkedve szundikálni kezdett ölébe. A főlady csendesen várta a reakciókat. *

//The End//

~Nem így terveztem a halálom. Akármennyire is szeretem a kényelmet, inkább egy csatamezőn halnék meg a népem érdekébe. Mondjuk ez is csak azért van, mert kineveztek főladynek. Azelőtt nem erre vágytam, bár ez érthető. Számkivetett voltam. Most csak egyet kell csettintenem és felnyalják lábam után a földet. Emlékszem, mennyire utáltam eleinte a szolgák alázatosságát, a többi nemes hazug mosolyát és az ezekkel együtt járó felelősséget. Most már megszoktam, és látom az ezzel járó előnyöket is. Viszont elfáradtam, életem nagy részét gyermek testben éltem le, mégis...Kimerültem. Jó lesz most már aludni, hosszan, mélyen álmodni. ~
* Cecília és az öreg mágus egy hatalmas, hófehér teremben álltak, ablakai nem voltak, csak egy zongorát fedezhetett fel a látogató, és két kört a padlón. A férfi gyorsan és megfontoltan készítette elő varázslatát. Ő pedig csak nézte, nézte koporsóját ami nem sokára elrejti a világtól. Kezében egy levelet szorongatott.*
~ Hány ember bírná végig nézni ahogy a halálát készítik elő? Miért nem sírok vagy ordítok? Miért nem veszem el annak a fiúnak az életét inkább? Erre csak egy válasz létezik: Megváltoztam, már nem vagyok olyan önző. Szüksége lesz rá a világnak, nem is sejtik mennyire. Vajon érdemes elmondanom, hogy a vére minden betegségre gyógyír e világon? Nem, akkor még többen keresnék. Jobb ez így, ő tudja, ez a fő. Ha segíteni akar, akkor úgy is fog. Ebben biztos vagyok~
*Hirtelen kopogtattak az ajtón, Cecília hezitált egy kicsit, de végül kinyitotta. Abban a másodpercben megbánta. Három lány térden állva, már-már hisztérikusan könyörgött neki, hogy ne tegye meg. Nagy nehézségek árán, de el tudta küldeni őket. Közben a mágus végzett az előkészületekkel. Lassan oda sétált a nőhöz, gyengéden rámosolygott. Nagyon öreg volt már, de tisztán látszott rajta, hogy lelke erős és nyughatatlan. Kezébe nyomott egy kis fiolát majd visszatért varázslatához. Cecília jól megnézte a tenyerében fekvő üvegcsét, apró és szépen kidolgozott, belsejében a kék folyadék mégis megrémítette.*
- Csak elalszik, igaz? -*A mágus biccentett. Ekkor az ajtó újra kitárult, a kis Alan jött be kézen fogva Margarettel. Most ébredhetett fel, kicsit morcosan törölgette a szemeit, látszott rajta, hogy nem érti a körülötte folyó eseményeket. Lassan körbenézett majd tekintete megállapodott Cecíliánál. Mosolygott. Tisztán és kedvesen, ahogy csak egy kis gyermek tud. Ettől csak még inkább összeszorult a nő szíve.
- Kérlek küld be utána Aldot, ezt a levelet pedig add majd neki oda. *Átnyújtotta a kis borítékot, de barátnője nem tántorított azonnal.
- Boldog vagyok, hogy barátod lehettem, és szolgálhattalak. Amíg élek, nem feledlek! *Nem várva meg a választ, elvette a levelet és kiviharzott. A teremben mindenki hallgatott, szinte víz hangzott Cecil sóhaja. A mágus végzett, már csak rá várt, Alan csendben nézelődött, nem kérdezett, csendben várt ahogy egy jó gyerekhez illik. *
- Fáradt vagy kicsim? Szeretnél aludni még egy picit?* A fiú most már végképp nem értette a helyzetet, de bólintott. *- Látod ezt itt? Ez egy varázsital! Ha megiszod akkor ettől a naptól kezdve, mindig találkozni fogunk az álmaidban! * - Viháncolva szaladt oda az úrnőhöz, átölelte derekát és hatalmas mosollyal arcán válaszolt. *
-Szeretném! Szeretném! Mostantól soha többé nem leszek egyedül, ugye?*Nem válaszolt a nő, szomorú tekintettel átölelte gyermekét, aki ugyan nem sajátja, de biztosra vélte, hogy számára teremtette az ég. Alan pár másodperc alatt megitta, majd elaludt a nő ölében.*
- Kezdjük!- Szólt fel a férfi. Cecília lefektette Alant egy kisebb körbe, amit a földre rajzoltak, ő pedig befeküdt mellé egy nagyobba. Mély, rémisztő kántálás hallatszott, a ház népe együtt sírt fel.
De Ő már ezt nem hallhatta. Testét elhagyva száll tovább, bár nem is olyan messzire mint gondolnánk. Alan alszik, nem ébreszti föl semmi, álmában újra a mezőn jár a csillagos ég alatt. Cecília pedig tárt karokkal vár rá.
Pár perc múlva véget ért a varázs, Alan ijedten ült fel a padlóról, akkor fogta föl, hogy mi történt. Zokogva, görcsösen kapaszkodott a már élettelen testbe. Margaret kint állt, szemét törölgette, amint meglátta Aldot, kezébe nyomta a levelet de nem mozdult.

Kedves vezéreim!

Ezt a levelet akár úgy is felfoghatjátok, mint egy végrendeletet.
Kívánok minden szépet és jót, amit ez a világ tartogathat még nektek.
Seyla, kint vár rád egy bőrönd. Csak, hogy ne mondhasd, nem törődtem veled. Halálom után is kölcsönveheted a ruháimat. Döntsd el, hogy hordod e őket, vagy inkább bedobálod egy halott fő lady cuccait a szekrény mélyére. Rád bízom, mindenesetre nekem már nincs szükségem rájuk. Viszont fogadj meg egy tanácsot, nézz a dolgok mélyére. Van még pár meglepetésem.
Köszönök mindent, és ne félj bízni másokban! Nem mindenki olyan rossz, mint gondolnád. (kivéve Aldo! Benne sose bízz meg! Hehe)
Barras úr, nálad jobb ellenfelem sose volt. Sajnálom, hogy így ért véget. Mókásabb lett volna egy igazi küzdelemben eldönteni ki is a jobb.
Tartozom egy történettel, de ezt nem akarom meg osztani veled. Kérlek, értsd meg, nekem Alan a legfontosabb. Azt akarom, hogy (önmagad után) számodra is ő legyen. Ha elmondanám, félek, ez megváltozna. Ne tanítsd rosszra a fiút, különben visszajövök a sírból és lenyakazlak!
Egy apró kérésem lenne még hozzátok. Vigyétek el Alant innen! Messze, messze, egy szebb világba! Ahol nincsenek vadászok, se vírus, se sötétbeburkolódzott vámpírok. Hagy élhessen most már nyugodtan, veletek együtt. Ne akarjátok vele feledtetni a múltat. A fájdalmak csak megerősítik. Legyetek türelmesek, hisz még csak egy gyerek, legyen bármennyire is okos.

Végezetül: Gyújtsátok fel ezt a helyet. Hadd égjen velem együtt. Ne tudja meg senki, hogy régen otthonul szolgált a kárhozottaknak.

Üdvözlettel: Cecília, a vámpír nép egykori vezére

U.I.: Aldo, vigyázz kérlek a cicámra is! Ég veled!

* Ahogy itt állok a kandallónak támaszkodva Cecília irodájában, azon gondolkodom, vajon mikor is kezdődött az egész. Ekkora távlatból nézve, mintha egyik pillanatról a másikra történt volna minden, pedig évek telhettek el. A változás nem egyszerű dolog, épp ez a lényeg, hogy nem visszakozhatunk. Rájövünk, hogy a dolgok soha többé nem lehetnek olyanok, mint régen. Ez ellen nem tehetünk semmit, mert akik most vagyunk, azokat egy világ választja el azoktól, akik akkor voltunk.
n emlékszem az első gyilkosságomra. Az csak az enyém volt. És nem is volt rá különösebb okom. Megtehettem, azért megöltem. Ennyi a mese. Nem az tette különlegessé, hogy az első volt, hanem amiket mondott.
"Azt hiszem, vakmerő különc vagy! Azt hiszem, tehetséged van, hogy szembeszállj a szokványossal. Nem szabályoknak érvényt szerezni születtél, hanem arra, hogy megszegd őket. Tudod mit? Igazából ezt csodálom benned!"
Hirtelen túl szűk lett a fűző, mely összepréselte tüdőmet. Túl élénkpiros a hosszú, bonyolult szoknya, melyet a ladytől nyúltam le. Túl feltűnő a sok ékszer, melyet magamon viseltem. Fájó, ólomnehéz a konty, mely gúzsba fonta hajamat, bár még így is a derekamig ért.
Túl nem-én.*
- Aldo... -*hangom alig volt több a suttogásnál, csupán ténymegállapítás. Ahogy a személy jelenlétében, úgy abban is biztos voltam, hogy már a folyosó végén hallja a hangomat. De amikor mögém ért, még akkor sem fordultam meg. Csak mikor beszélni kezdett. Azt akartam, hogy a szemembe nézve vágja hozzám a szavakat, melyeket egyszer gyűlöltem, egyszer magaménak tekintettem, most pedig csak hallgattam, ám nem hallottam.
Majd mikor megérintett, meghallottam.
Mély, rémisztő kántálás hallatszott, majd a falak sírni kezdtek. Hát más nem hallja egy másvilág örömkönnyeit? Aztán eszembe jut valaki más, kinek ettől a perctől szüksége van, ránk...*
- Itt az idő...
Sötét, ablaktalan folyosókon megyünk keresztül, minden egyes lépést visszhangzanak a hatalmas termek falai, melyek elsuhannak mellettünk, hallom a szoknyám susogását minden lépésnél. "Halál halál halál"
Hófehér tölgyfaajtó előtt állok. Nem tudom, honnan tudtam az utat. Őszintén, nem is szokott érdekelni a miért, ha csak magától megtörténnek a dolgok. Ha boncolgatnám, már rég hulla lennék. De én túléltem a halált. De ott benn abban a teremben, valaki nem.
- Margaret... * de ő csak áll, és sír. Egy levelet nyújt Aldonak, de nem csinál semmit. Vagy annál is kevesebbet. Engem most nem érdekel az a rohadt levél. Kitárom a súlyos ajtószárnyakat....
Ó, én felfogom amit látok. Kommentálni nem szükséges. A gondolataimat pedig nem fogom. Azt sem, hogy miért kezdek neki egy réges-régen elfeledett dalnak, mely varázslatot sző a levegőbe... Emlékeztek? Valamikor lelkeket ejtettem foglyul. Nekem már nincsenek emlékeim.*

Létrehoztunk egy modern mítoszt
Elképzeltük ennek a felét
Mi történt akkor, egy gondolat mostanra
Mentsd meg magad, mentsd meg magad

* Mély, nyugodt hangom valódi zsárnyra kel, körbeöleli a teret, a levegőt, a földön fekvő halott testet. Mi, kik egykor a lelkeket szólítottuk, így búcsúztunk el egytől. De nem mindegyikőnk lelkének adatott meg, hogy tovább éljen. A búcsú dala ez, és kik egyszer is hallják egy elfeledett lélekszólító dalát, soha nem is feledik. Mert bőrükön tapasztalják, hogy mit a halál varázsáról hallanak, valódi, és halottat tudtommal még soha nem szólított fel, hogy játssza el valakiért a dalt... ezidáig.*

Egy titok kiderült
Egy titok kiderült

Vedd meg az igazságot és adj el egy hazugságot
Az utolsó tévedés mielőtt meghalsz
Tehát ne felejts ma este lélegezni
A ma este lesz az utolsó, tehát mondd, hogy viszlát

Egy titok kiderült
Egy titok kiderült
Egy titok kiderült
Egy titok kiderült

* Ahogy hangomat egyre hangosabban verik vissza a fehér falak, a gyertyák kialszanak, tiszta, fehér fény tölti be a termet, mely szokatlan módon egy élőlény szemét nem bántja, és egyáltalán, senkinek nem árt. Csak egy lelket fon körbe, mi még egy halott testében rejtőzik, s fehér hajfonatai felhőként lebegnek körülötte, teste centikre van a padlótól.
Aztán nem látni mást, csak fehéret, fehéret, fehéret.

Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
Viszlát
...viszlát

*S a fény eltűnik, ahogy jött. Az egykoron volt Cecília testével együtt. Csak egy csepp alakú, fehér gyémánt fekszik ezüstláncon a kör közepén.
Térdre esem hófehér ruhámban a nyakék mellett, s kezembe veszem azt, ujjaimat végighúzva a hideg kövön.*
- Gondolhattam volna, hogy ezt a formát adják neked a lelkek. Hideg, kemény... de több színt áraszt magából, mint bármi a világon. - *kuncogom, s mosolyogva Alan nyakába akasztom a gyémántot, puszit nyomva a fejére.*

*Hirtelen fel sem tudta fogni, hogy az eltelt percek eseményeit. Túl gyorsan történt minden. Sokszor lejátszódott már előtte a jelenet, amint egy gigászi, véres párbaj után Cecília előtte térdel és könyörög az életéért. Ő meg nem kegyelmez. Bár volt, amikor fantáziálgatásaiban a helyén hagyta a lady fejét, de olyankor mindig tett róla, hogy szenvedhessen az örökkévalóságig. Elengedni, nem, soha sem akarta, most meg itt a pillanat, amikor muszáj elengednie, méghozzá örökre. Kis ideje tudott már Cecília állapotáról, de hogy ilyen gyorsan, ilyen belenyugvóan, csak úgy, harc nélkül távozzon...Sehogy sem bírta felfogni. Teljesen kizökkentették a mai éjszaka történtei a nyugalmából. Feldúlták lelkét, s egy újabb fekete, bepótolhatatlan űrt hagytak rajta. Annyi mindenkit elvesztett már az évek során, most meg egy újabb...Pedig nem kéne ezt éreznie, nem szabadna, hiszen Cecília csak a főladyje volt, s egy kis piszok az útjában...Ó, de kit akarunk becsapni, ha ennyire fáj az elvesztése, tagadni sem lehet, hogy sokat jelentett, szinte olyan volt, mint egy barát. Mondhatni birtokolta Aldo szeretetének, szívének egy részét, persze ezt sosem tudhatja meg senki, hiszen neki nincs szíve, nem szabad éreznie semmit! Az már túl fájdalmas lenne!
Kezéből kihull az összegyűrt papírdarab, melyen Cecília utolsó szavai állanak. Neki még dolga van. Várják Nelorad várában. Nemsokára indul az Antonius elleni támadás. Majd utána visszatér Alanhez, gondjába veszi, és megad neki mindent, amit saját fiának nem adhatott meg. Igen, így lesz! De most mennie kell!
Távolról még látszik, ahogy az épületből egyre magasabb lángok törnek az ég felé...

Aldo Barras a támadás éjszakája utáni egy évre bukkan fel a myrték lakóhelyén, Carmellyében...*
//Viszlát, Cecília!//