1. A Sötét oázis

*Korosodó férfi vonszolta magát egyik dűnéről, a másikra Namarre égető homokjában. A következő dűne tetejére felkapaszkodva megállt, s tenyerével napellenzőt formálva nézett a messzeségbe. Görnyedt, ereje hagyott testén sallangokként lógott túlságosan is viseltes barna köpenye, melyet a szél kedve szerint cibálhatott bármely irányba. Egy erősebb szélroham hátra is tépte a szakadozott csuklyát, mely eddig a nap emésztő sugaraitól óvta viselőjét. A dombtetőn fürkésző alak egy ember volt, egy lassan hajlott korba lépő férfi. A csuklyát azonnal elkezdte vissza rángatni fejére, miközben a szél folyamatosan támadta a néhol már izzani látszó, tűzforró homokpermettel. A bőréhez érő homokszemcsék apró, de annál fájóbb karcolásokat égettek arcába. A távolban vöröslő felhők gyülekeztek, melyek gomolyogva közelítettek a dűne tetején álló ember irányába. A férfi végül csak vissza szenvedte valahogy csuklyáját fejére, aztán hátat fordítva az ébredő homokviharnak eredt abba az irányba, merről épp az előbb érkezett. A következő emelkedőre már éppen csak volt ereje felmászni. A tetején térdre rogyott, és zihálva nézett hol előre, hol hátra. Aztán balra is kipillantott, és bár nem látszott, de szemeibe halálfélelem költözött, mely a három irányból közelgő vihart tükrözte vissza. Fejét minden irányba kapkodva küzdötte talpra magát. Lerongyolódott ruhájáról el-el iramodott egy-egy darabka a durva szélnek köszönhetően. A parázsként izzó homok melyet a szél egyre sűrűbben hordott a dűnéken keresztül, minden érintésnél lüktető sebeket hagyott hátra. A férfi az arca elé emelve kezét bukdácsolt le a dűne oldalán, s rohant az egyetlen szabad irányba, mely még járható volt. A homokvihar meg egyre csak közelebbről ordított a hátába. De szerencséjére, néhány dűnével később egy oázis tűnt föl szemei előtt. Az oázis mélyen a dűnék, s homok által alakítgatott magas sziklák védelmező körében helyezkedett el. A környező homok borította szirtektől nagyobbak nem is akadtak az egész sivatagban. Ez tökéletes védelmet jelentett a homokviharral szemben, mely már el is érte az oázis előtt magasodó sziklaszilárd falakat. De a természet remekbe szabott alkotásai rendíthetetlen nyugalommal állták a vihar ostromát, amely hamarosan el is ült. A férfi letolta fejéről csuklyáját és elkullogott az oázis közepén elhelyezkedő, apró tavacskához. Nehézkesen ereszkedett ott térdre, s emelt ki tenyerében egy kis vizet, hogy megtisztítsa fájó sebeit. A hűs víz érintése elhozta számára a megkönnyebbülést. Arcáról lemosta a vért, aztán felkászálódott a földről. Mozdulatlan hordozta körbe tekintetét az oázis buja, zöld növényzetein. Figyelmét a vihar elmúlását jelző csöndre irányította. Aztán elő halászott köpenyéből egy kulacsot, s azt megtöltötte a tó vizével, meghúzta, majd után-töltötte még. Az ember vissza húzta csuklyáját, s felmászott az egyik hatalmas homokhegyre. A tetején állva kémlelt körbe, de nyoma sem volt a pár perccel azelőtti égetően forró viharnak. Egy darabig csak állt ott, de utána hangos nevetésbe kezdett.*
- Nem győztél le te átokfajzat! Engem nem győzhet le egy rühes sivatag!
*Vihogva kiabálta ezeket a szavakat a sivatag homokjának, mely nemrég még égőn sebezte föl arcát. Aztán köpött egyet a porba, s végig nézte ahogy nyála sisteregve elpárolog. És tovább vihogott. De nevethetnékje hirtelen elmúlt. Fuldoklásra emlékeztető hangot kiadva kapott torkához. Görcsös igyekezete, hogy levegőt vegyen kudarcba fulladt, s a férfi térde esett, aztán tehetetlen húsdarabként gurult le a dűne oldalán, vissza az oázisba. Szemei kidülledve meredtek a tavacskára, melynek áttetsző vize visszaverte a lemenő nap vörösbe forduló sugarait. A víz tükrén remegések futottak át, s a felszíne feketébe fordult.
A férfi nyöszörgött még egy kicsit, próbált még valamit kinyögni, mielőtt a halál magával ragadná.*
- Méreg?... Átkozott sivatag...
*Ezek voltak utolsó szavai, s a következő pillanatban feje lecsuklott, s szemei élettelen ürességgel nézték tovább a vízzel elegyedő fekete iszonyatot.

Mert jól vigyázzon minden kalandor, ki bemerészkedik Namarre izzó homokdűnéi közé, mert ha túl is éli az égető homok viharát, nem tudhatja, mikor talál másik utat hozzá a sivatag, hogy halálba taszítsa!*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 11:07

*Csak a perzselő forróság érzete jut el előbb tudatáig, de utána már kapcsol is. Nagyra kerekedett szemekkel kapkodja fejét erre-arra. Aztán ráeszmél... Lát a közelben egy erősen megtépázott sátorfélét, amit láthatóan nem kímélt a sivatag tomboló dühe. Erre a lány döbbenten fordul Malow-hoz, és szinte sziszegve szűri fogai között a szavakat.*
- Minek hoztál ide? Mégsem hagysz föl a kínzásommal?
*Újra körbe pillant, majd dühösen tépi ki karját a férfi kezéből.*
- Eressz!
*Határozott tempóval siet a viharverte sátorféleséghez. A bejáratánál megáll, és egyik kezével felcsapja a bejáratot fedő anyagot a sátor tetejére. Fejét kissé lehajtva nézi egy darabig a már nagyon is ismerős tákolmányt.*
~Igen... Ez valóban az a bizonyos sátor... Ahol Malow megmentette az életemet.~
*Futó pillantást vet a férfira, aki nem igazán veszi magának a fáradtságot, hogy felvilágosítsa Loanerat, miért is ide hozta őt?*
- Néha olyan távolinak tűnik az egész, mintha csupán egy nyomasztó álom lett volna. *engedi visszazáródni a sátor bejáratát, majd a férfi felé fordulva folytatja* - Persze nem mind volt nyomasztó, ami történt.
*Jobban nem is megy bele a múlt felidézésébe, hanem újra hátat fordít a férfinak, és összehúzva magát, bemegy a sátorba. Odabent még ramatyabbnak tűnik a tákolmány állapota. Még most is cibálja a forró sivatagi szél, és a sátor helyenként felszakadt részei úgy lobognak oldalt, mintha szárnyra akarnának kelni.*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 11:24

*Arcára kaján vigyor ül ki. Érezte, ahogy a nő ellöki magától. Ő a szemeit még csukva hagyta. Közben hallotta, hogy a nő miket mond neki. Kissé (nagyon) ingerült lehetett, ahogy Malow megítélte. De azt is tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani. Ahogy hallotta a nő lépseit, úgy rajzolta meg fejében a látványt. Hiszen nagyon jól ismerte ezt a helyet. Így nem kellettek neki a szemei, hogy lássa, mi is történik. Tovább hallgatózott. Homlokát összeráncota kissé. A hangok összekeveredtek, nehéz volt kivenni, mi is történik. De aztán egy kis gondolkodás után sikeresen megállapította, hogy Loanera immáron a sátorbann van. Erre csak elmosolyodott, s végre kinyitotta szemeit. A hirtelen világosság kissé bántotta a szemét, de hamar hozzászokott. A meleg meg nem számított. ~Úgyis még melegebb lesz...és én azt is kibírom..de még mennyire!~ Gondolta, azzal a sátor felé fordult, s szép lassan megindult felé. Pár lépés után már ott is volt az említett tákolmány előtt. Leguggolt, majd elgondolkodott kicsit. De ez nem tartott sokáig.*
-Így van. Nem volt mind nyomasztó, az bizonyos. Sőt, annyira nem volt nyomasztó, hogy én szívesen megismételném émely részeit. Természetesen csak ha te is benne vagy. És miért nem lennél benne?
*Mondta halkan kacagva. Azzal elhúzta az anyagot, ami ajtó gyanánt szolgált és belépett a sátorba. Odabent még melegebb volt, mint gondolta. De ez természetes, hiszen zárt a tér, alig szellőzik. Bár némely helyen igen nagy lyukak tétongtak az anyagon, de ezek mégsem voltak elég nagyok a kellő szellőzéshez. Nem mintha kellene szellőztetni. Ide nem lakni szoktak jönni. Egyáltalán nem. Malow a nő szemeibe nézett, majd így szólt.*
-Nos...én amondó vagyok, hogy ne várassuk meg egymást...
*Azzal a nőre vetette magát. Vadul csókolni kezdte, miközben keezeivel már vetkőztetni igyekezett Loanerát. Kaján vigyor jelent meg arcán. Ezt már nagyon élvezte. Élvezettel tolta feljebb Loanera ruháját a hasán, s mindenütt. Kéjes érintéseivel egyre csak feltüzelte magát és a nőt is.*
-Nos, most válaszolnék egy kérdésedre. Nem, nem hagyok föl akínzásoddal. Csak most módszert váltottam. Így sokkal élvezetesebb a kínzás, nemde?
*Mondta két vad csók között, majd tovább falta a nőt. Szép lassan lehúzta róla ruháját, miközben Loanera is ugyanígy tett az ő ruháival. Malow szorosan átölelte a nőt, s nem eresztette. Vadul szerette, ahogy még talán sosem...*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 11:54

*Mire megfordul, már nincs egyedül a sátorban. Malow hangja azonban most nem szenvedést ígér. Sokkal inkább szenvedélyt. Loanera közelebb lép hozzá, és szája szegletében huncut mosoly jelenik meg, miközben jobb keze magabiztosan csúszik be Malow inge alá. Élvezettel viszonozza a férfi vad, követelőző csókjait, és ugyailyen hévvel simogatja a férfi felsőtestét, s egy pillanatra sem szakítja ki tekintetét a mágus pillantásának fogságából.*
- Az effajta kínzási módszereidben boldogan veszek részt, mint szenvedő alany.
*Amikor ruháik lekerülnek róluk, a nő kissé elhúzódik a férfitól, hogy futólag szemre vehesse őt. Arcára kiülő vigyora árulkodik arról, menyire is tetszik neki a látvány.*
- Tetszik a kínzókamrád is Malow...
*És újra egymásnak esnek, de már nincs az az anyag, mi gátat vethetne vágyaik beteljesítésének. A lány átszellemült arccal hagyja, hogy a férfi azt tegyen vele, ami csak jólesik neki... nekik. Hosszú órákon keresztül élvezhetik az egymásnak nyújtott örömöket. A nap már régen lebukott a sivatagi dűnék között, amikor amikor Loanera szájából sóhaj szabadul ki, s még percekig maradnak egymásba kapaszkodva. Loanera a férfi hátát simogatva pihen meg kissé heves szerelmi csatájuk után. Malow ölében ül, ki szorosan magához ölelve tartja még mindig, s nem úgy néz ki, mint, aki szívesen elengedné a közeljövőben. De a lányt ez nem zavarja. Szorosabban simul a férfihoz, s fejét Malow vállára hajtva néz ki a sátor egyik nagyobbacska lyukján, figyelve ahogy a szél kavarogva hordja minden irányba a forró homoktengert.*
- Miért mentettél meg? Az első találkozásunkkor? *tűnődve néz a férfi szemeibe* - Hiszen sosem találkoztunk előtte... És nem arról vagy híres, hogy valaha is megesett volna valakin a szíved.
*Elgondolkodva, és kissé mosolyogva kezdi közben cirógatni Malow hátát, s fejét újra a vállára hajtja.*
~Érzem a szívverését... Erős... nagyon erős férfi...~

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 12:16

*Hihetetlenül élvezte az együttlétet. Loanera most sokkal vadabb volt, mint máskor. Talán most még azt is beletette, azt a mérget, amit a férfi iránt érzett az elmúlt órák miatt. Hiszen Malow valóban nem bánt vele kesztyűs kézzel. De most már ennek a haragnak nyoma sincs. A férfi jobban érezte magát, mint valaha. Már rég volt együtt a nővel, s lassacskán hiánya volt már. De ez a vadabbnál is vadabb szeretkezés kielégítette minden vágyát. Egy kis időre. Hiszen pár nap múlva már úgyis "szenvedni" fog, ha a nő nem lehet az övé. Lassan a lételemévé vált Loanera. Malow ezenm a gondolaton el is mosolyodoik, s közben tovább hallgatta a karjaiban nyugvó boszorkányt. Az igen különös kérdéseket tett fel éppen. Malow hirtelen azt sem tudta, mit válaszoljon. De aztán végigsimított egyet a nő szép hosszú, szőke haján, majd halk, mély hangján így szólt.*
-Nos, ami azt illeti valójában én sem tudom, mi vezetett rá arra, hogy megmentselek. Talánmár akkor is elvarázsoltál bájaiddal...és az arcoddal. Igen,be kall vallanom, hogy az arcod hihetetlenül tetszik nekem. Olyan...természetes. És...fura, hogy ezt mondom, de szép. Számomra legalábbis az.
*Ekkor kicsit elhúzódott Loanerától, hogy az arcára pillanthasson, majd szemeibe nézhessen. Halvány mosolyt csalt az arcára a látvány. Ezután újra magához ölelte a nőt és a hátá cirógatva tovább mesélt neki.*
-No meg az is benne van a pakliban, hogy azt a parancsot kaptam, minden egyes dagorladit menekítsek ki innen. Már aki sebesült. Ugyanis a találkozásunk előtt volt egy nagy csata Evolyrannal. És a sebesülteket ide teleportáltattuk. Engem meg elküldtek ide, miután a nagyját elvitték biztos helyre, hogy az itt maradottakat vigyem még a többihez. De senkit sem találtam. Rajtad kivül. De te nem tűntél dagorladinak. Mégis úgy éreztem, hogy meg kell mentenem téged. Hiszen láttam a kígyómarást a lábadon. No meg a karodon. Itt....és itt.
*Azzal egy-egy csókot adott Loanera karjára és lábára, ahol anno még a marások éktelenkedtek. Ezután kezeivel végigszántott a nő testén, majd egy forró csókot adott a nőnek, s úgy folytatta tovább a beszédet.*
-De nem is oly érdekes ez. A lényeg, hogy megmentettelek. És utána remek kis dolgok történtek. Amik ha nem történnek, talán a mai napon már nem is léteznék. Ugyanis a tábort, ahova vittem volna az itt maradottakat...téged ugye...Evolyran seregei megtámadták és elpusztították. Meghalt mindenki. Én pedig közben itt voltam veled. És segítettem rajtad...no meg...különleges gyógymóddal gyógyítottalak, igaz?
*Nevetett fel. Ő is kinézett az egyik résen. Épp egy szélrohamot pillantott meg, amint felkapja a homokot, s arrébb fújja pár méterrel, hogy ott letegye és kisebb buckát építsen. Malow komoly arccal nézte mindezt, majd felocsúdva pillanatnyi révületéből Loanerához bújt még jobban, s csókolgatni kezdte a nyakát. Jó darabig kényeztette a nő testét, majd hajába túrva szólalt meg.*
-És, mit tervezel a jövőben? Kész vagy folytatni mindezt és vállalni a kockázatot? Vagy inkább nem szeretnél az életeddel játszani? Nem kötelezhetlek rá. Bár tény, hogy nekem ez így most jó. És úgy érzem neked is, de vannak némi kétségeim. És hát...bevallom, kissé féltelek is. Bár ez badarság, hiszen az én kezeimben vagy a legnagyobb veszélyben. Lásd az elmúlt órákat...a tengerparton.
*Utalt a történtekre, miközben a nő hajáva játszadozott, s egy-egy csókot lopott tőle.*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 12:41

*Egyre szélesebbé válik mosolya a férfit hallgatva. Ó igen... Még ő is élénken emlékszik azokra a napokra, amikor tombolt a háború a két birodalom között. Loanera meg csak véletlen került ide a sivatagba. Persze nem önszántából, hanem egy balul elsülő varázslat miatt. De még az is nagy szerencse, hogy túlélte a véletlen teleportációt, mivel gyakorlatilag akár egy kőfal közepében is materializálódhatott volna. Ennek ellenére ő a Tűz-sivatagban találta magát, méghozzá egy veszedelmes fekete kígyóval szemközt hasalva. Akkor marta meg az a dög, melynek apró nyomait örökké viselni fogja finom bőrén. Mert annak az átkozott kígyónak a marása egy életre szóló emléket hagy, már ha túléli valaki a vele való találkozást, ami igen csak ritka eset. De Loanera szerencséjére Malow éppen arra témfergett, és megmentette. Persze kézzel fogható volt utána a nő hálája ezért a cselekedetért. Talán az itt történtek hatására kezdtek ennyire egymásba gabalyodni. De ez egyáltalán nincs is ellenére.*
- Malow... Évek teltek el, mióta kémkedek nektek, és sosem panaszkodtam. Az életemet meg még kevésbé féltem. Megtudom magam védeni, ha a szükség úgy hozza.
*Utolsó mondata közben elhúzódik a férfitól, és a szemébe néz.*
- Féltesz? *kicsit nevet is a feltételezésen, de utána elhallgat* - Malow... Én kém vagyok, és az is maradok. Ha ez azzal jár, hogy az Evolyraniak kezeitől fogom bevégezni, akkor hát legyen. De, akkor sem fogok megbújni, hogy védjem a semmi kis életem.

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Szer. Aug. 19 2009, 13:00

*Megértően bólint egyet. Érti, hogy Loanera meg tudja magát védeni és, hogy már sok éve kém és ezt cisnálja. De valami akkor is azt mondja neki, hogy a nő nagy veszélyben van. Kissé furán kezd cviselkedni, de ez hamar elmúlik. Halvány mosoly jelenik meg arcán, majd végigsimítva a nő arcán így szól.*
-Értelek Loanera. Csak...valami miatt mégis bennem van ez az érzés. Hogy féltelek. És ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Nem is akarok. Fontos vagy számomra. És nem szeetném, ha bármi bajod esne. Főleg, ha súlyos...vagy esetleg halálos. Ez iszonyúan megviselne. El sem tudom képzelni, mennyire...
*Mondta félig lehajtott fejjel. Kissé szégyellte magát, amiért így érez, de tudta, hogy ez korántsem baj. Csak hát jól tudta azt is, hogy nem szabadna érzelmileg kötődnie senkihez sem. Bár ezt valahogy sosem értette. És a lelke mélyén meg is tagadta ezt a "parancsot". Már neveltetésekor is utálta ezt az egészet. És most már érezte, hogy nem is kell vele foglalkoznia. Hiszen ki tudhatná meg ezt a kis apróságot? Hogy ő összeszűri a levet egy kémmel? Senki, ha nagyon vigyáznak és kerülik a feltűnést. És eddi ezt csinálták. És még egyszer sem buktak le. És remélhetőleg nem is fognak.
Malow mosolyogva adott még egy hosszú, forró csókot a nőnek, majd mikor elengede, halkan így szólt.*
-Csodás volt az itt együtt töltött idő. Még szeretném nagyon sokszor megismételni. Úgyhogy jobb lesz, ha mindketten nagyon vigyázunk magunkra! De most még van időnk. Így hát élvezzük is ki. Még pihenjünk egy kicsit...aztán úgyis menned kell. És nekem is.
*Aztán eszébe jutott a nő ígérete a tőrről. Nagyot sóhajtott. Már igazából nem is szerette volna visszakapni azt a vcakot. Igazából nem is neki kell, hanem a kapitánynak. ~Majd ha annyira kell neki, akkor visszaszerzi!~ Mondta magában Malow, majd egy rövid csókot követően így szólt.*
-És ami azt az átkozott áldozó tőrt illeti...hagyd a francba. Nincs szükségem rá. Nem az enyém. Majd a kapitány visszaszerzi, ha aaokarja magának. Engem ne ugráltasson, nem vagyok én holmi szolga. Te pedig bocsáss meg kérlek! A tengerparton történtek miatt. *Egy kicsit elhallgatott, majd vigyorogva megszólalt.* -Azért remélem, jó pénzt kaptál a tőrért! Mert gondolom, eladtad. Mi mást is tehettél volna vele?!

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 09:19

*Kutató tekintete egyfolytában a férfi arcát, valamint egész testét vizslatja, míg hallgatj annak kellemesen mély hangját. Azután kezével finoman megérinti a markáns arcot, s ujját végig húzza az egyik finom kis barázdán, melyet bizonyosan nem a komolyság varázsolt a férfi arcára.*
~Régen legalább sokat nevettél... De mára már ezt is elfelejtetted?~
*Kezét aztán elhúzza, és teljes kényelembe helyezi magát, fejét a férfi mellkasára hajtva. Egy darabig néma csöndben fekszenek.*
- Eladtam... De nem kaptam érte sokat. *hátáról hasára fordul, és Malowra emeli tekintetét* - Ami pedig a parton művelt dolgaidat illeti...
*Arcán ekkor pajzán vigyor jelen meg.*
- Nos... Azért még meg kell dolgoznod, hogy nagyjából elfelejtsem.. Nagyjából Malow! Mert a teljes bocsánatomhoz, még jó pár ilyen kis... kis törlesztésre lesz szükségem. Amit már most el is kezdhetsz...
*És vidáman csusszan lentebb, s incselkedőn harap egy kicsit a mágus hasába.*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 09:41

*Kicsit elgondolkozott azon, hogy mennyi lehet az a nem sok, de inkább nem foglalkozott a dologgal. Hiszen most Loanera itt van a karjaiban. És ez a lényeg. Aztán szóba került a tengerparti incidensük, amit Malow legnagyobb meglepetésére Loanera képes volt elfelejteni. Méghozzá remek kis törlesztés fejében. A férfi szája fülig ért a hallottak után, s elképesztő hévvel kapta el a nőt, s lopott tőle egy hosszú csókot.*
-Nos, ebben az esetben sokszor szeretnék törleszteni. Nagyon sokszor...talán még túl sokat is fogok törleszteni. Bár ezt én egyáltalán nem bánnám.
*Mondta, majd a nő fenekébe kapaszkodva a földre döntötte őt, s fölé könyökölve, ágyékát a nő lábai közéhez közelítve forrón csókolgatni kezdte. Mindehol, ahol csak érte. A nyakán, az ajkain, a forás keblein, a hasán...és még sorolhatnánk. Látszott rajta, hogy nagyon kívánja a nőt. Szinte égett a vágytól, hogy ismét magáévá tehesse Loanerát. És ugyanez látszott a nőn is. Már hogy őrülten szeretné, ha a férfi magáévá tenné. S hát Malow ezt mondog is észrevette a szemén. Így habozás nélkül fordított a helyzeten, így a nő került felülre, amit a férfi kimondotta szeretett. Élvezettel tapintotta végig a nő testének minden egyes pontját, miközben gyengéd, majd egyre erősödő mozgásba kezdett. Halk nyögések jelezték, hogy mindketten remekül vannak és élvezik a dolgot. Malow szinte szárnyalt a boldogságtól. Hiszen eddig még sosem fordult elő, hogy egy találkozáskor kétszer is öve lehetett a nő. És ez most egy amolyan magabiztosságot adott neki.*
-Még...Loanera...még..
*Suttogta a szavakat, miközben érezte, hogy egyre csak közeleg az a bizonyos pillanat. De még nem állt szándékában ily hamar befejezni, amit itt elkezdtek. Így hát egy kicsit ravaszan felállt, s a közeli kis székbe csüccsent Loanerával a karjaiban. S itt folytatták tovább, amit elkezdtek. Hosszú hosszú órák teltek el így, kettesben. Mindketten őrült dolgokat műveltek ezalatt. De nagyon is élvezték minden egyes együtt töltött percüket. Végül Malow nem váratott tovább, s eljuttatta magukat a csúcsra. Aztán még sokáig úgy maradtak, abban a pózban...egyméson fekve. A férfi ismételten mosolygott. A mai napon már sokadszorra. Kezei szorosan fogták Loanerát. El sem akarta engedni a nőt még hosszú ideig.*
-Hm...azt hiszem, hogy ezek a törlesztések gyakrabban fognak megesni, mint gondolnánk. Mert te hihetetlenül jó vagy...kellesz nekem!
*Közben egy vad csókováltás votl köztük, majd Malow a kezeit kicsit kellemesebb helyre tette, miközben tovább beszélt a nőhöz.*
-Tudod, talán pár nap múlva is találkozhatnánk. Akkor éppen a Tolmen erdő környékén leszek. Ott pedg a közelben van valami kis viskó. Fel kellene fedeznünk, hogy milyen beülről, nemde?
*Már-már vigyorgott. Nagyon élvezte ezt a kis játszadozést. Főleg a találkáikat. Így hát nem csoda, hogy mihamarabb találkozni szeretett volna a nővel.*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 09:59

*Malowra dőlve hallgatja, amiket az mond. Az erdei kiruccanás említésére a kíváncsiság kezd csillogni szemeiben. Érdeklődve húzódik el a férfitól, és szólal meg.*
- Mi dolgod lesz neked a Tolmen erdőnél?
*Kezei ravasz módon kezdik kényeztetni a férfi érzékenyebbnél érzékenyebb pontjait, s a nő ajkára huncut, de magabiztos mosoly ül ki.*
- Mesélj csak Malow... Miben mesterkedsz már megint? Már megint Evolyran határain belül? Minden kis piszkos részletre kíváncsi vagyok.
*Előrébb hajolva lehel érzéki csókot a mágus forró ajkára, majd várakozó pillantásokat vet rá.*
- Avass be a terveidbe! Az ötleteidtől mindig megvadulok...
*És annyira tudja, hogy ez az utolsó mondata nagy hatással lesz a férfira, hiszen akármikor is mond ilyet, annak heves csatározás a vége. Minden egyes alkalommal. Így aztán kéjes pillantásokkal fűszerezve hangját, szólal meg még egyszer.*
- Minden kis galád részletre kíváncsi vagyok.
~És te be is fogsz avatni a kis terveidbe Malow...~

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 10:16

*A hallottaktól igen csak felvillanyozódott. Mikor Loanera ilyet mond, akkor a férfi nem tud neki ellenállni. És hát most is így volt. Malow mosolyogva a nő idomait simogatva kezdett bele a tervébe, amit Soar-ral terveltek még ki pár napja.*
-Nos, ami azt illeti, Soar-al van egy kis tervünk arra, hogyan törhetnénk borsot az evolyraniak orra alá. Így hát azt terveltük ki, hogy ketten elmegyünk a Tolamen erdőhöz, s elbújunk egy biztos helyen. Ugyanis úgy hallottuk, hogy ott fog majd egy nagyobb szálítmány érkeni Evolyran számára. Fegvyerek, élelem meg egyebek. Na, mi ezt szeretnénk megfújni. Duplán jó. Egyrészt biosszanthatjuk és gyengíthetjük Evolyrant, másrészt pedig lesz egy kicsivel több kajánk meg fegyverünk. Szerintem ez remek ötlet. Te mit gondolsz?
*Kérdezte Loanerát, miközben egy hirtelen mozdulatot követően a nő fölé kerekedett. Erősen szorította magához a nőt, nem akarta elereszteni. Közben egy-két forró és vad csókot lopott Loanerától. Aztán haját altűrte hátra, majd a nő haját is elfésülte arcából. Rávigyorgott, majd ismét csókolni kezdte, miközben kezeivel a lehető legizgatóbb dolgokat művelte a nővel.*
-Az jutott eszembe...hogy talán...te is segíthetnél a dologban. És ennek kapcsán futnánk...össze.
*Mondta két lihegés között. Ugyanis időközben ismét kellően felkorbácsolta vágyait, s igyekezett a nővel a lehető legjobb dolgokat művelni. Heves csatájuk közepette jó párszor megkarmolták vagy harapták egymást, de ez náluk egyenlő volt a vágy minél magasabbra fokozásával. Malow egyszer még jól beel is markolt a nő hajába, s erősen meghúzta azt. Mindezt persze csak az együttlét hevében tette. Loanera fel sem figyelt a dologra. Sőt, talán még odaadóbban szerette a férfit. Malow ismét érezte, hogy itt az idő. A nő teste ívbe hajlott az élvezettől. Malow viszont erősen tartotta izmos karjaival, majd végül egymást szorosan ölelve jutottak túl a törlesztés eme kis állomásán. A férfi most is, mint mindig, beszélni kezdett.*
-Még a végén az egész napot itt fogom tölteni...egyszerűen nem bírlak itt hagyni. Nem is akarlak. Túl jó most veeld ahhoz, hogy csak úgy elmenjek. Még akarlak...ahányszor csak lehet...

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 10:33

*Loanera vidám nevetése hallható egy ideig a sátorban, s közben ügyesen, és nagyon fürgén kiszabadítja magát a férfi karjai közül. Egy szempillantás alatt már odébb is gördül, s a sátor közepén ülve élvezettel nézegeti a mágus fedetlen testét.*
- Minek neked az a hülye kis szállítmány Malow?
*Kezeire támaszkodva hajol előrébb, s így alig fél méternyire van csak a férfitól, amikor újra megszólal.*
- És minek kellek én ahhoz, hogy egy maroknyi ostoba fickóval elbánhass? Hiszen egy varázslatod is elég ahhoz, hogy eltöröld őket erről a világról.
*Fürgén feltérdel, és a férfi fölé mászik. Nyugisan leül a combjaira, s kezeivel módszeres kínzásba kezd, s még szemeit is behunyja, miközben kéjes mozdulatok kíséretében simogatja a férfi izmos felsőtestét.*
- Mit szállít valójában az a szekér? Mert nem fegyvert, és élelmet csupán... Igaz Malow?
*Erre már szemeit is kinyitja, és szinte felfalja pillatásával a mágust, aki behunyt szemekkel engedi át magát az izgalmas kínzásnak.*
- Szóval? Mit titkolsz darthar?

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 10:48

-Úgy látom, néhány dolog nem világos drágságom! Te azért kellesz, hogy utána diszkréten elvonulhassunk, hogy tovább töleszhessem a dolgot. Ahogy megbeszéltük, nem?
*Nevetett fel, miközben élvezte a nő kényeztetését. Remek volt minden egyes pillanat. Legszívesebben egész életét így tltötte volna el. Loanera társaságában. Méghozzá a pucér társaságában. De hát sajnos voltak más kötelezettségei is, így nem tudott mindig a nővel lenni. Pedig ha tehetné, bizonyára így tenne. És hát éppen ezért történhetett meg az is, hogy Malow elárulta azt a "kis dolgot" is, ami még a szállítmányhoz kapcsolódott.*
-Nos rendben, elárulom még, hogy van ott egy különleges tárgy, amire nagy szükségem lenne. Az élelem és a fegyverek csupán álca. De Evolyran nem tud átverni. Kiderítettük, hogy a valódi szállítmány egy bizonyos varázstárgy. És nem is akármilyen. Ha egy nagy erejű darthar mágus kezébe kerül, akkor hihetetlen pusztítást lehet vele véghezvinni. És ez éppenkapóra jönne nekünk. Jobban mindva nekem...mert a fiúk nekem szánják. Legalábbis Soar és köztem filóznak. De talán Soar lesz oly rendes és emgengedi, hogy kipróbálhassam...és használhassam is. Már nagyon kíváncsi vagyok, mekkora erő szabadulhat fel vele. Ugyanis azt mondják, a sötétek ezzel győzték le Álomfalvát is. Így hát nagy eséllyel pályázhatunk Evolyranra is, ha ez nálunk lesz végre.
*Mondta, majd megelégelve a beszédet és a sima, egyszerű élvezetet, magához rántotta a nőt, s jó szorosan szorította testét a testéhez. Élvezettel csókolta végig a nő minden egyes porcikáját, amit csak elért, miközben kezeivel a lehető legizgatóbb mozdulatokat tette újra meg újra.*

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 11:05

*Az elhangzottaktól szemei rögvest a férfira tapadnak. Mindeközben hagyja, hogy Malow egy jól kivitelezett mozdulattal maga alá gyűrje, s Loanera vigyorogva simogatja továbbra is a férfi bőrét, ahol éppen csak barangolnak kezei.*
- Nagyon erőteljes tárgynak ígérkezik az a dolog, ha még Álomfalvát is annak a segítségével voltak csupán képesek eltiporni.
*Élvezettel nyög föl, amikor a mágus erőteljesen birtokba veszi testét, s már nem igen van tovább kitől kérdezősködnie, hiszen láthatóan a férfit, egy ideig nem fogja tudni szóra bírni. Míg ki nem elégülnek tomboló vágyai. Ami a nőben is felszínre tör a férfi érintései nyomán. Hosszú ideig csak a szerelmeskedők halk neszei hallatszanak csakki a sátorból. A sivatag közben egy pillantra sem hagy fel dühöngésével. De ez egy csöppet sem zavarja a megviselt sátorban lévőket, mivel a kis tákolmányon igen erős varázslat ül, hogy még véletlenül se eshessen bajuk a bent lévőknek, s ne zavarja őket a kint tüzesen tomboló homokvihar.*

//Köszike a játékot darthar. lol!

//

Tárgy: Re: 1. A Sötét oázis Csüt. Aug. 20 2009, 11:18

*A szavak most már nem kellenek. A tettek itt sokkalta beszédesebbek. Malow élvezettel veszi birtokba a nő testét, s azt tesz vele, amit csak a pillanat hevében kíván. És az a legszebb mindebben, hogy Loanera ezt tökéletesen élvezte. Lehetett érezni minden egyes mozdulatán. A férfi haja eközben vállára omlott és félig eltakarta az arcát. De nem foglalkozott ezzel. Csak tovább élvezte a gyönyörű együttlétet. Vágyaikat addig korbácsolta, mígnem már annyira kívánták egymást, hogy majd' széttépték a másikat. Ekkor a férfi már nem váratott tovább magára. Újból átérezték a gyönyör élvezetét, miközben irgalmatlanul szorították magukat a másik testéhez. Aztán ami ezután történt, azt már hosszú lenne elmesélni. Legyen elég annyi, hogy még párszor törlesztettek egy "kicsit", végül fáradtan lefeküdtek egymás mellé, s elszundítottak. Bár az alvás nem tartott sokáig egyikőjük számára sem. Malow, midőn felébredt, nem bírt magával és kényeztetni kezdte Loanera testét, minek hatására a boszorkány is felébredt. Eztán egy kis szerelmi játék után kisétáltak a sivatagba, ahol most egészen elviselhető volt az idő. Bár mihez képest. A lényeg, hogy Malow átkarolta Loanerát és egy szempillantás alatt fekete füstté váltak, hogy Evolyranba visszajutva a férfi elbúcsúzzon a nőtől, majd hazatérjen dagorladba, hogy tovább szőhessék gonosz tervüket Soar-ral.*

//Én köszönöm! Nagyon élveztem! //

//A homokkirálynő titka - Mese helyszín

Várom az első hozzászólásokat, utána irok! Köszönöm!//

*Unottan ballagott a homokos talajon. Bosszankodott, amiért Nexus nélkül küldték ide.
~Persze...mert ők jobban tudják! Ha Nexi itt lenne, sokkal egyszerűbb lenne a dolgom. Ehh...de most már mindegy. Ott kellett volna nagy számnak lennie.~
Tovább kullogott a forró talajon. Lábai már majdnem össz is akadtak jó párszor. Nehéz volt itt páncélban közlekedni. Valahogy egyszerűbb lett volna, ha ledobálja magáról azt a sok fémdarabkát és úgy megy tovább. De azért mégsem mászkálhat itt egy szál "rongyban". Így hát kénytelen volt elviselni a meleget és a páncélt is. Lassacskán elért egy oázishoz, ahol megpihenhetett volna.*
-Na...ez a felderítés úgyis uncsi itt a földön. Legalább hadd pihenjek egy kicsit.
*Azzal nekiiramodott, hogy mihamarabb elérhesse az egyik fát és a tövében megpihenhessen egy kis időre. No meg innia sem ártana...*

Vendég

*Kezeivel rutinos gyorsasággal kapott csuklyája után, mit a szél igyekezett megszerezni magának. Egy pillanatra még a sivatag perzselően forró levegőjében áramló, izzó porszemcséket is érezni vélte arcbőrén. Ösztönösen oda is kapott egyik kezével, hogy felsértette-e a tüzes érintés az arcát. De szerencsére nem éreztek ujjai semmiféle károsodást.*
~ Még jó, hogy az a varázsló az utamba került idefelé jövet. Különben most úgy mászkálhatnék itt, hogy szabadon égethetne összefelé ez a vacak sivatag.~
*Nehézkesen haladt tovább a veszedelmesnek koránt sem látszó dűnék között.*
- A fene se gondolná, hogy a Tűz sivatagja nevet nem fantázia néven kell értelmezni. *ezt csupán a saját orra alatt jegyezte meg, miközben szorosabban és precízebben húzta magán össze a köpenyét, hogy kizárja a kéretlen homokszemcséket, melyek a ruha alatt azért még sikeresen megperzselhetnék* - Melyik baromnak juthatott eszébe felfedező körútat tenni ebben a szar sivatagban? Puszta kézzel nyúvasztanám meg.

*Este van a sivatagban. Igen hideg van, szinte már didergető, ha valaki épp egy szál mellényben érkezik. Érdemes jobban felöltözni. Hatalmas homokdűnék vesznek körbe mindent és nem látni semmi mást, csak homokot. Persze a távolban feltűnhet pár fa és néhány kisebb falu vagy város, de a közelben csak nagy dűnéket fújdogál ide-oda a szél. A homok még mindig forró a lábak alatt. Persze eléggé kemény, így nem süpped be a láb, de mivel egész álló nap sütötte a Nap, így az is égetően forró. Aki esetleg apró kis bőrcipőbe, vagy mezítláb jött, nos annak igen nehéz dolga lesz. Két ember bolyong az oázisban. Hogy mi célból? Az most nem lényeges. A lényeg az,hogy egyedül vannak és egy illúzió hatására lassan eltűnik az összes élet a sivatagból és csak a hatalmas homok az, ami körbeveszi őket. Hogy meg lehet-e ijedni? Nos úgy vélem igen. Habár aki sivatagba jön, nyilván hoz magával valami felszerelést is. De az most nem sokat segít. Hiszen a távolban, ahol egykor még egy magas torony látszott éppen csak egy hatalmas homokvihar bontakozik ki és egyre közeledik. Mivel nincs semmi más a közelben, csak dűnék, nem igazán tudnak sehova sem elbújni. És a vihar egyre csak közeledik és közeledik.*

//Ha esetleg még valaki be szeretne kapcsolódni, csak nyugodtan. Majd szólok, amikortól már nem lehet!//

*Viszont amikor már éppen letelepedett volna a fa tövébe, az hirtelen eltűnt a szeme elől a kis tavacskával együtt. Volt oázis, nincs oázis. Kressara ezt egyszerű ki délibábnak hitte. Így hát megvonta a vállát, s fején összehúzva a kis kapucniféleséget tovább folytatta felderítőútját.*
~Remélem, hogy most már hamarosan valami lakott területre érek! Kezdenek kifogyni a készleteim...~
*Ahogy feltekintett az égre, s maga elé, megpillantott egy olyan dolgot, ami igazán megijesztette. Egy hatalmas homokvihar volt látható a horizonton. Még igencsak messze lehetett, de Kressara tudta, hogy idő kérdése (talán pár percé) és itt is lesz a vihar. Valahova el kell rejtőznie. Egy védett helyre. De mégis hova? Hiszen sehol semmi, csak a nagy homokdűnék és a sok-sok homok.*
~Remek! Most mi a francot csináljak?~
*Télenül forgolódott, s próbált keresni valamiféle védelmező dűnét, buckát, ahol meghúzhatja magát és átvészelheti a vihart. Bár nem látta sok esélyét a túlélésnek a mostani körülmények között. Az egyik magasabb dűne mögött megbújva elkezdett egy lyukat fúrni belé, ahova bebújhat a vihar elől. De aztán hamar rájött, hogy ezzel a saját sírját ássa meg. Így hát felhagyott az ásással és gondterhelt arccal nézett körül a forró sivatagban.*

Vendég

- A fene enné meg! A francba!
*Ezek a mondatok szaladtak ki a száján, amikor már vagy ezredjére cibálta hátra csuklyáját a szélroham. Kezdett meglehetősen nyugtalan lenni. Felnézett az égre de, a ragyogó csillagos égbolt helyett most valami szürke fátyolfelhőt látott csupán, ami bezzeg az egész éjszakai égboltot uralta.*
- Csak kövesd az ég legfényesebb csillagát, mely a nyugat horizontja fölött ül...
*Ezzel a jótanáccsal persze az a bizonyos varázsló látta el, kinek útbaigazítása révén került ebbe a sivatagba.*
- Csak azt nem merje nekem majd mondani, hogy merő szívjóságból kalauzolt el erre az istenverte helyre!
*A további dohogás helyett a sivatagi bolyongás további felvonását választotta.
Minden esetre felkészülve érkezett. Már csak azért is, mert a szóbeszéd szerint erre bizony nem csak gnómok vagy orkok rontják a levegőt. Ha a hír igaz, akkor ebben a hülye sivatagban rejlik egy démon, mely uralja a tüzet, és még egy varázsló sem volt képes uralma alá vonni. Ezért érkezett hát ide a nő. Egy újabb démont megnyerni magának. Már csak azt kellene kiagyalnia, hogy merre húzhatja meg magát. És ezt most nem a démonra érti, hanem önmagára.
Kissé hidegrázós pillantással függeszti tekintetét a horizontra, hol nem is olyan rég - jó fél órája - még látott is valami településféleséget. Legalábbis a toronyról, mely a dűnék fölé magasodott, még ezt gondolta. Viszont a távolban készülődő homokvihar most minden tájékozódási pontot eltörölt szemei elől. Jobbnak is látta, ha valahol letelepszik, s meghúzza magát éjszakára, vagy legalább a vihar elültéig.
Végül két nagyra nőtt dűne között állapodott meg. Széltől meg sem rebbenő, lecsukott szempillákkal állt ott egy kevéske ideig, majd halk szavát fájó élességgel kapta szárnyára a csípős szél.*
- Föld ura segíts mostan!
*Aztán mély hallgatás, majd nem sokkal ezután a dűnék oldalai máladozni kezdtek, miközben groteszk alakzat kezdett kirajzolódni belőle, ahogy a homokszemcsék egyenként építgették. De ez a folyamat látványos gyorsasággal zajlott ám, hiszen seperc alatt egy hatalmas föld démon állt a lány előtt.*
- Miért zavarod nyugalmamat te lány?! *kérdezte a démon, s hangja vad dübörgésként zúgott a sivatagban, s a közeli dűnék tehetetlenül omoltak össze a hang erejétől.*
- Három hónapig hűségeddel fizetsz nekem a megállapodásunk szerint!
*Beszéde közben a démon szó nélkül homokfalakat kezdett formálni Nel körül. Az elhangzottak hatására a falak örvénylő homokkígyóként tekergőzve osontak vissza a föld mélyére.*
- Valóban szerződtünk. Mit kívánsz hát tőlem? *kérdezte a démon*
- Csupán annyit kérnék most, hogy nyújts számomra védelmet e sivatag minden támadásával szemben! Neked ez semmiség... Tudom jól, hisz' te magad is uralkodsz a sivatagok homokján.
*Neloria kérése egycsapásra védelmi feladat igénylését jelentette a démon számára, ki ebben a pillanatban a kialakult homokviharra emelte sötétség ülte szemgödreit, majd egy szempillantás alatt szerteszéledt minden kis alkotó eleme a sivatag homakjában, s levegőjében.*
- Úgy lesz! *hallatszott még a démon hangja az eltűnése utáni pillanatokban*
- Na, ezzel megvolnánk. Lássuk csak mi is kelthette fel a figyelmét.
*Szemei fölé emelte egyik kezét, s úgy próbálta meg kivenni a közelgő alakot az időközben kitisztul ég világló csillagainak, s a holdnak fényében.*
- Nocsak... Egy vándor itt?
*Még nem tudta kivenni, hogy miféle szerzet tart felé de, mivel a démon irányt változtatott a közelgőtől nem messze, már biztos lehetett abban, hogy az illető nem jelent rá veszélyt.*
- Hééé! Te ott! Gyere erre! Itt biztonságos!

*A vihar bizony egyre jobban közeledik, homokot fújva el maga előtt. Az emberek érezhetik, ahogy a közeledő vihar szele belekap a hajukba és megtántorítja őket, szétszaggatja ruháikat. Láthatják, hogyan válik semmivé egy hatalmas homokdűne a vihar hatására. Elfújja, mintha csak egy kis levél lenne. Érdekes lehet nézni, de átélni már kevésbé sem annyira. Hamarosan eléri a vihar az embereket is és érezhetik az első heves széllökéseket. Nem igazán tehetnek ez ellen semmit, hiszen nem tudnak sehova sem bújni. Neloria megidézte a Föld Urát, habár a homokvihar ellen az sem tudott semmit tenni. A homokfal hamarosan leomlik és mire a vihar odaér, semmi sem védi az embereket. És a vihar egyre közeledik. Majd már ott van előttük, az előttük lévő homokdűnét is elfújja, végül eléri őket és felkapja őket a földről. Csak forognak a rengeteg homok között, mikor hirtelen egy fehéres kék villanást figyelhetnek meg - persze ha a szemük nyitva van - és érezhetik, hogy a forgás egyre lassul, végül teljesen eltűnik és az arcukon érezhetik a forró homokot. A szél felkapta és elrepítette őket egy teljesen más helyre. Itt valóban nincs semmi falu, semmi város, csak a hatalmas nagy sivatag és a hatalmas homokdűnék. Na meg egy hatalmas piramis, ami feltűnik előttük, pár homokdűnével arrébb.*

*Ahogy körbenézett, nem látott valami sokat. Csupán néhány hangot. De azok sem emberi hangok lehettek. Vagy mégis? Mintha valaki hívná őt egy biztonságosnak nevezett helyre. Kressara még midig nem látott semmit, de azt hallotta, a hang melyik irányból jött, így hát elindult arra. Remélte, hogy nem az ellenkező irányba tart. Szerencséjére nem így volt. Hamarosan már ott volt "biztonságban" a másik nő mellett. Csodálkozva nézett végig rajta, de most nem foglalkozott bemutatkozással meg semmi egyébbel ugyani ahogy beért a menedékhelyre, az máris darabokra hullott. Ismét elkapta a halálfélelem, ami az imént hagyta csak el. Hiába próbálták mindketten elkerülni a vihart, az hamarosan felkapta őket és a sok-sok homokkal együtt forgatta őket. Szemeit behunyta, s úgy hagyta, hogy a hatalmas vihar dobálja a testét ide-oda a levegőben. Nem tudott mit tenni. Csak szép nyugodtan várta a halált. Viszont a sors (vagy más) másképp gondolta ezt, így a forgás elkezdett lelassulni, majd szép lassan alábbhagyott. Kressara azt hitte, hogy már meghalt. Persze ez közel sem volt így. Lassan kinyitotta a szemeit, s megpróbált körülnézni, de egyelőre nem látott semmit a szemébe került rengeteg homoknak köszönhetően. Kezeivel megdörzsölte a szemeit, hogy a homokot kitessékelje onnan. Ez sikerült is neki, így már rendesen körül tudott nézni. Nagy meglepetés érte. A hely, ahova vetődtek, igencsak ismeretlen volt számára. Na nem mintha olyan nagyon ismerős lenne a sivatag többi részén. Már amennyiben ez még a Tűz sivatagja. Lassan feltápászkodott, majd ismét körülnézett. Egy hatalmas nagy építmény volt tőle nem messze. A tövében ott hevert a másik nő, aki megpróbálta megvédeni magukat a vihartól. Kressara odasietett hozzá (már amennyire a páncél hagyta ezt).*
-Jól vagy? Minden rendben?
*Kérdezte. Ekkor ébredt csak rá, hogy igencsak fáj a bal bokája. Valószínűleg megütötte, mikor a vihar letette őket. Nem igazán foglalkozott vele, mert nem fájt neki annyira. Inkább a még mindig földön heverőnek segített feltápászkodni, majd nekidöntötte a hatalmas kőépítmény oldalának.*
-Mi lehet ez az épület?

*Bizony a homok vihar igen erős volt és sokkal inkább varázslatosabb, mint ahogy Caius hitte eddig. Bizony, őt is felkapta a homokvihar, habár ő nem volt a két lánnyal egy helyen, pár homokdűnével arrébb sétálgatott a sötétben. Egy fehér ing van rajta, azon egy fekete mellény, egy fekete nadrág és egy barna bőrcsizme, amiben ott lapul kis tőre. Övén apró kulcs, valamint egy kis élelem is - habár csak pár falat. A homokvihar valóban egy homokdűnére varázsolta őket - mert hogy ez biztosan valamilyen varázslat volt, a fiú érezte a forgásban az enegriát. Lassan elstek le a dűnére, majd Caius kinyitott a szemét, hiszen eddig lehunyva tartotta, hogy ne menjen Bele a homok. Most kinyitja és körbenéz. Először a két ismeretlenen esik meg a tekintete, majd a hatalmas piramison. Eltátja a száját, majd körbenéz.*
~Hogy a csudába kerültem ide? És hol van az az itt?~*gondolja kicsit kétségbeesve a fiú, majd a csizmájához nyúl és megtapintja a tőrét. Az még a helyén van, így kicsit megnyugszik. Végül a két ismeretlenre pillant.*
-Üdv! hogy kerültetek ide? És én hogy kerültem ide? *tanakodik. Az első két mondatot még hangosan, azt hogy ő hogy került ide, már kicsit halkabban mondja és kíváncsian és szemlélődve néz szét. Tekintete természetesen a piramison akad meg és elgondolkozik, hogy vajon mi lehet benne és hogy került ide. Illetve ők hogy kerültek ide. Mert hogy biztos benne, hogy az előbb ez a piramis még nem volt itt. Vagyis vagy az egyik nagy dűne alatt rejtőzött, vagy ők repültek el ide valahogy...*

Vendég

*Ahogy az alak közelebb ért, végre ki tudta venni, hogy az csupán egy nő. El nem bírta képzelni honnan pottyant ebbe a megátalkodott sivatagba de, hát róla se hinné el egy ismerőse sem, hogy önként ide száműzte magát. Persze nem is száműzte magát.
Már kezdett megörülni az új társaságnak, hogy végre nem kell tök csöndben bóbiskolnia itt naphosszat de, ez az öröm rövidke életűnek bizonyult.*
- Üdv! Nel vagyok... Téged meg mi szél fújt erre? Ráadásul ilyen súlyos páncélzatban?
*Tovább azonban nem kérdezősködhötött. Hallotta, ahogy nagy morajlással megadja magát a védőfal a kint dühöngő természeti erőnek, s kártyavár könnyedségével dől össze.*
- Nyavajás kis féreg! Nincs mit adni ezeknek a dögöknek a szavára.
*Ez természetesen a démonról szólt, mivel Nel egyértelműnek látta, hogy az a megátalkodott egyszerűen csak felrúgta a megállapodásukat, hátha így megszabadul az őt bosszantó varázslónőtől.
További gondolkodásra nem maradt ideje, mert a következő szélroham könnyű pilleként ragadta el a talaj biztonságából. Neloria nem fárasztotta magát az értelmetlen sikoltozással, pedig a szíve is majd megállt rémületében. Elvégül nincsenek neki szárnyai, hogy laza könnyedséggel landoljon majd.
A viharos széllökések ide-oda lökdösték.
Köpennyel védett karját az arca elé emelte, így védte magát a forgószélben süvítő, éles homokszemcséktől. No meg ki tudja, mik röpködhetnek még benne, amik aztán sokkal nagyobb sérülések okozására is képesek. De végül zuhanni kezdett. Azt hitte, itt a vég. Ám néhány fel-fel lökő szélrohamnak köszönhetően mondhatni, épségben földet ért. Egyébként arccal a homokban landolt.
Egy ideig nem is hallott semmit a körülötte dühöngő viharon kívül. Aztán a természet dühöngése alább hagyott, majd teljesen elmúlt.*
~Egek! Élek?~ *némi tapogatások után sikerült megállapítania, hogy épségben maradtak csontjai*- Fenébe is!
*Dühösen köpködte ki a szájába került homokot. Sosem értékelte valami sokra a homok ízét, már gyerekként sem. Ez a mostani eset végképp meggyőzte a sivatag fogyaszthatatlanságáról. Egyszer csak hangok jutottak el a tudatáig. Annak a lánynak volt a hangja, aki épp csak beért a menedékre mielőtt...*
- Megvagyok! Egyben vagyok!
*Bizonygatta Nel, miközben Kressara a falhoz támasztotta. Csak ekkor eszmélt rá, hogy vadidegen helyen kötött ki.*
- Hol vagyunk? Te ismered ezt a helyet?
*Érdeklődve vette szemügyre a piramist. Majd egy újabb ismeretlen személyre figyelt fel. Kissé előre hajolva kukkantott ki Kressara mellől, s meglepődve vette tudomásul, hogy egy férfi is van a környezetükben.*
- Hát ez meg ki a csoda?

*Valóban a homok vihar elrepítette őket egy egészen más helyre, mint várták. Persze ez is a sötét és hideg sivatagban van (ez nem üti egymást? hideg sivatag. ), csak éppen egészen máshol, mint ahol eddig voltak. Mind a hárman egy helyen érnek helyet és sejthetik, hogy bizony az egész mögött mágia áll, hiszen valami varázslatot érezhettek a viharban. A piramis ott van előttük, hatalmasan magasodik az ég felé. A bejáratot két kutyafejű szobor-isten őrzi és fáklyák lobognak, amiket érdekes módon nem fújt el a vihar. A piramis felől hatalmas mágia árad. És bizony Caius is csatlakozott a kis csapathoz, aminek a száma most már 3 főre nőtt. De mindegyikük szájából ugyan az a kérdés hangzik el: hol vannak? Erre hamarosan meg is kapják a választ. A piramis ajtaja kinyílik, apró köd száll fel belőle, mintha az egész piramisban füst lenne. Végül a köd hozzájuk száll és testet ölt.*

*Egy fáraóhoz hasonlatos nő áll előttük - vagyis lebeg, hiszen a lába nem éri a talajt. A nyakában egy kígyó kering és a nő sötét szemmel méri végig a három jövevényt.*
-Üdvözöllek titeket! Tehranon Hercegnő vagyok. Én választottalak ki titeket és hívtalak ide. Elnézést a kissé veszélyes utazás miatt. Segítséget szeretnék tőletek kérni. Mint láthatjátok bizony szellem vagyok és persze Perselus is *simítja meg a kígyót, aki eddig a jövevényeket figyelte és a nyelvét meresztgette feléjük.*
-A piramisban lenne végső nyughelyem, de a szarkofágomat elfoglalta egy Árny démon. Szeretném, ha segítenétek megszabadulni tőle, hogy végre én is végleg elmehessek innen és megleljen végső nyughelyem! *magyarázza a nő. Hangja kedves, nyájas, a tekintete pedig lágy és segélykérő. Kérdés, hogy kap-e segítséget.*

*Caius valóban ott találja magát a homok dűnéken, de egy egész más helyen, ahol eredetileg volt. És persze kapott két útitársat is, akik ugyanolyan bizonytalannak tűnnek, mint ő. És persze nők. Caius sóhajt egyet, majd feléjük fordulva bemutatkozik:*
-Caius Alec Snarknit vagyok és én sem tudom hogy kerültünk ide. De a homokviharban hatalmas mágia volt, szerintem valaki idehozott minket. Vagy csak arra tévedt egy mágikus homokvihar *jegyzi meg Caius csepnyi poénnal a hangjában, habár arca ugyanolyan komor és pókerarc, mint eddig. Végigméri a két nőt és reméli, hogy ők is be fognak mutatkozni nekik. A piramist nézi, majd elgondolkozik. Lehet, hogy meg kellene nézni, hogy mi is van bent. De persze az is lehet, hogy csapda. Ahogy ezen tanakodik, hirtelen kinyílik a piramis ajtaja, és füst száll ki belőle. Lassan hátrálni kezd és megáll a két lány előtt, mintegy védelmezve őket, habár sejti, hogy nem olyan gyenge virgászálak, mint általában a lányok. Hátrapillant a válla fölött, majd ismét a füstre néz és tátva marad a szája, hiszen maga előtt már nem füstfelhőt, hane megy fáraő szellemét látja. Pislog párat, majd a kígyóra pillant.*
-Utálom a kígyókat *jegyzi meg halkan. Végül a nő beszélni kezd, amire Caius figyel ,habár teljesen bizalmatlanul méregeti a nőt. Mikor az befejezi, nem szólal meg, a lányokra néz, hogy ők mit reagálnak, de a nő minden monzdulatára figyel, hogyha esetleg támadni akarna akkor... Áthajítsa rajta a tőrét? Érdekes elgondolás. Végül is mindegy, valahogy cska meg tudják majd állítani. De Caius szívből reméli, hogy erre nem lesz semmi szükség. Egyenlőre még nem reagál. Vár a lányokra.*

*Kress megrezzent az idegen férfihang hallatán. Ijedten fordult hátra, de mikor meglátta a férfi arcát, csak elhúzta a száját. Felegyenesedett, s kihúzta magát. Nem volt magasabb a fickónál, de próbált úgy tenni, mintha az lenne. Elé állt, s határozottan és megvetően beszélni kezdett.*
-Hogy hogyan kerültünk ide? Hát, nem tudom, hogy vak vagy-e vagy süket...vagy csupán szimplán hülye? Nem láttad azt a bazi nagy vihart, ami iderepített? Ha nem lenne vörös árnyalatú a hajad, azt mondanám, szőke vagy!
*Na nem mintha ő maga nem lenne szőke. De hát azért lehetett látni rajta (meg tudta magáról), hogy nem épp olyan, mint a férfiak szerint átlagos szőke nők. Elfintorodott, majd visszafordult a nőhöz, s megrázta a fejét.*
-Ezt a pasit...őrület! Komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy értelmes lénnyel van dolgom! Na de...elfelejtettem bemutatkozni. Kressara vagyok. Téged hogy hívnak?
*Mosolygott a lányra, majd felmutatta mutatóujját, hogy várjon egy kicsit, azzal megpördült a tengelye körül, s a férfira szegezte tekintetét. Ismét elfintorodott, majd megkérdezte.*
-És ezt a félig értelmes lényt hogy szokták nevezni? Már ha egyáltalán emlékszel rá...
*Nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés. Visszafordult a másik nőhöz, s tovább nevetett vele együtt. De sajnos ez a hirtelen támadt jókedv nem tartott sokáig, ugyanis a hatalmas épületen valami ajtószerűség nyílt meg (mivel ugye a piramisoknak nem volt ajtajuk, hanem egy rejtett bejáratuk, kedves Mesélő :P ), amin füst vagy köd szállt kifelé. Kressara eltátotta a száját. De ez még nem volt minden. Amikor a köd testet öltött közvetlenül előttük, még inkább eltátotta a száját. Persze hamar észbe kapott, s becsukta. Az előttük álló nő igencsak furcsa volt. Minden szempontból. De leginkább az öltözködési módja volt különös. Alig volt rajta valami...egy átlátszó kis selyemruha vagy valami ilyesmi. Kressara megrázta a fejét. Sosem szerette, ha valaki ilyen kirívóan öltözött. Ez annyira ütközött a közerkölccsel. De mindegy...hamar alább maradt a bosszankodása, ugyanis a nő beszélni kezdett hozzájuk. És mint kiderült, szellem volt az "aranyos" kígyócskájával együtt, amit Kress csak most vett észre. Hatalmas kő hullott le a szívéről. Mert hát azt hitte, menten megmarja a kígyó és neki vége. Szerencsére nem így volt. A nő eközben elmagyarázta, hogy valami démon abajgatja a sírját, így nem tud örök nyugalomra térni, s az ő segítségüket kéri. A lány teljesen kiakad ezek hallatán.*
-Na álljon csak meg a menet. Lassítsunk egy kicsit, mert ez nekem túl gyors. Tehát...azt állítod, hogy egy szellem vagy. Ebben nem kételkedem, mivel a levegőben lebegsz...bár éppenséggel lehetsz valamiféle varázslat is. Majd még kiderül... De mondd, hogy segíthetnénk neked? És miért tennénk? Mert ez nem világos számomra...miért pont minket választottál?
*Közben a másik nő felé fordult, s segélykérő pillantással nézett rá. Szinte ordított tekintetéből az, hogy "segíts, kérlek!". Remélte, társa ki tudja segíteni.*

Vendég

- Noel! Szólítsatok Noelnek!
*Csupán ennyit mondott amikor az a fura lány végre elhallgatni látszott. Utána a piramis ajtaja kinyílt, s a füst szerű gomolyag kihömpölygött rajta, majd alakot öltött előttük.
Ezért aztán az előbbi kérdéseikre a választ nem éppen onnan kapták, ahonnan várták.
Az állítólagos hercegnő - legalábbis a gyarló, halandó füleknek úgy tűnt - nagyon nyugalomra vágyik.
Igazából magasról tett arra, hogy a nőci nyugszik-e vagy sem. Azonban a beszámolónak volt egy olyan momentánja, ami igenis felcsigázta az érdeklődését.
Mert ugye miért is vergődött már félig keresztül ezen a vacak sivatagon? Hát nyílvánvaló, hogy nem evilági lény lehet annak az oka.
Sötét mosoly suhant át oly gyorsan és lehelet finoman ajkain, hogy a többiek talán nem is észlelték e halovány, tűnékeny jelet.
Egy kis időbe beletelt, hogy rászánja magát a talpraállásra de, végül mégis felkelt a földről.
Lassan és igen alaposan szemügyre vette a szellem hölgyeményt. Lehet, hogy ő mozgott eddig rossz közegben de, mégis... Valami nyugtalanította ezzel a hercegnőcskével kapcsolatban.
Persze az a démonos dolog is érdekelte.
Míg a másik két élő személy elmondta amit akart, addig ő figyelmes csöndben várakozott.*
- Megtisztelő, hogy elárulod a neved, azonban nézd el nekem, ha én nem leszek veled ilyen tisztelettudó. Az én világomban úgy tartják, csak annak add ki a valódi neved, akiben biztos lehetsz, hogy nem lesz képes hatalma alá vonni a neved segítségével.
~Egyébként sincs valami jó tapasztalatom azokkal a kis szánalmas, névmágiával ütyködő alakokkal. Mivel volt szerencsém ép bőrrel megúszni egy ilyen mágussal való találkozást, hát nem könnyen adom ki a nevem. Főleg nem ismeretleneknek.~
- Kiegyezhetünk, természetesen csak ha neked is megfelel, mondjuk a Noel névben... *megalkuvó tekintetét villantva a szellemre szólalt meg* - Ha az minden vágyad, hogy eltávolítsuk azt a démont... Hát legyen. Részemről számíthatsz a segítségemre.
*Állítása megerősítése végett egyet előrébb is lépett. Ott kissé előre billentette a fejét, s félmosollyal száján annyit mondott:*
- Szép kis sikló. *aztán újra találkozott tekintete a nőével* - Hol az a démon?
~De ne hidd, hogy egy pillanatig is hiszek a szavaidnak.~

*A nő vár a reagálásokra, amit nem igazán kap meg. Látja, hogy Caius védi a lányokat, erre csak egy apró mosoly jelenik meg azajkán, és továbbsimogatja a kígyóját. Majd Caiusra pillant és végül a másik két nőre. A szőke nő kérdésére felvonja a szemöldökét.*
-Nos,örülj, hogy téged is kiválasztottalak. Ez hatalmas megtisztelés. És hogy hogyan tudnátok segíteni nekem? Az Árnydémon a szarkofágomban van. Nyissátok ki és engedjétek ki. Akkor én be tudok lebegni a szarkofágomba és örök nyugalmat lelek. Nem bonyolult! *néz kissé lenézően aszőke lányra, majd amásikra pillant. A bemutatkozásodira csak bólint egyet és elmosolyodik.*
-Rendben Noel! *biccent egyet a nő felé. *
-Nos, akkor itt foglak várni titeket! *jelenti ki a nő és ellebeg az útból, teret hagyvaaz embereknek, hogy bemehesseneka piramisba.*

» 09. Sötét orom - a vámpírok búvóhelye