Hullámvirág Varázsiskola

Lépésről-lépésre nőt a zsivaj, már majdnem olyan volt, mint egy elvadult új hajtásokkal teli kert. Kaján mosoly telepszik az arcomra, pusztán csak a gondolat jelképeként elevenedve meg, hogy utána kényszeredetten emlékeztessem magam: Ki tudja milyen távol van innét az otthonom!
Már nincs kedvem mosolyogni, inkább a folyosó jobb oldalára sorolok, hogy kényelmesen megkereshessem az első ajtó a másik oldalon. Fellapozom a z aktát, mert út közben igen is voltam olyan elővigyázatos, azaz hogy nem, hogy becsuktam. A mutatott részre azonban ismerőssége révén hamar rátalál a tekintetem, már csak össze kell hasonlítani a betűket és ez játszi könnyedséggel menne is, ha éppen nem tűnne el szemem elől a falapra rögzített név. Az ajtó kinyílt, de nem az jött ki, akire elsőként gondoltam. Ismerős volt. A apapírra pillantottam, igen ott láttam, csak nagy valószínűséggel egy másik oldalon, ahogy ismét felnéztem rá önkéntelenül tettem hátrébb egy lépést, közben összecsuktam az aktát is. Nem úgy tűnt, hogy olyan állapotban lenne, mint aki pont olyasmi látványnak örülne, amilyet részben nyújtok. Kezemben még mindig ott van a vértől maszatos óra, amit odalent senki nem szándékozott átvenni tőlem.
- Minden rendben van? – teszem fel a kérdést végig sem gondolva, hiszen csak rá kell nézni. Szép szemei vörösek és fényes csillogásuk is példázva mutatja, hogy sírhatott, meglehet, nem is keveset, hiszen szeme alatt sötét ív fut végig. Pillantásommal lazán kísérem várva, hogy megáll, talán szól is valamit, vagy némán tovább siet. Lehet késlekedést okoz, de a tettesnek már így is hatalmas előnye van, nem egy-két percen fog múlni.
Ha magamra maradok és más ok nem tántorít el tőle, azon ajtó elé állok, amin a lány lépett ki. Kétségtelen, hogy pont ide küldtek. Bekopogok hát, határozottan, de nem türelmetlenül. Nem nyitok be azonnal, várok egy keveset, hátha beinvitálnak, vagy ha nem, akkor is legyen ideje felkészülni a bent lévőnek az érkezésemre.
- Elnézést… – a mondat illem követelte végét egyszerűen lenyelem. Pillantásom egyszerűen és gyorsan járja körbe a kicsinek tűnő teret, amin azért növel az ablakon beáramló szürkés fény. Még mindig nem javult az időt. Pillanatnyi bámészkodásom, egyben csendben töltöttek is előnyt adtak a nőnek, hogy övé legyen a kérdezés előjoga.
- Köszönöm, de inkább állva maradnék. – arcom megenyhül, de a világért sem mernék mosolyogni, vagy is.. – Shyon vagyok. - de, mert már kedveskedő, de a kellő komolyságot nem mellőző halovány görbe üli meg ajkaimat, mikor bemutatkozva meg is hajolok. Otthoni szokás. – Igen, jól sejti. – bólintok is, miközben megadom kérdéseire apránként a válaszokat és legalább olyan aprólékosan közeledem felé, végül meghagyva a tisztes távolságot. – A segítségében reménykedem. – az előbbi óvatlanságból okulva, most tiszta és óramentes kezemben tartom a szerencsére vörös folttól mentes papírköteget. – Az írott szóval meggyűlt a bajom és így kevéssé lehet társaim segítségére, mmm… - egy pillanatra behunyom szemem, ahogy megpróbálom azt a megjegyezhetetlen egyben mókás neve előhalászni igen csak új emlékeim közül. – Vi..Wiseleap kisasszony mondta, hogy ön tudna segíteni. Megkérhetem, hogy elolvassa. – felé nyújtom az aktát, majd ha helyet foglal inkább mellé térdelek sem mint leüljek, ha állunk, akkor úgy figyelem a képeket és a hozzájuk várhatóan szóban megelevenedő szöveget.
- Ez a lány jött ki öntől. – megvan a kép és a kirakósban betöltött vélhető és talán valós szerepe is. – Őszintének tűnt, bár.. egy fiatal gyilkos nagyon sokáig tűnhet ártatlannak is. Egyetért azzal, amit leírtak? – váratlan ötlött fel bennem a kérdés, így habozás nélkül fel is tettem. Érdekesnek tűnt az elf, nem esett nehezemre a szemébe nézni, de vajon látok is benne valamit?