Hullámvirág Varázsiskola

/Mese- Gyilkosság a Hullámvirág Varázsiskolában/

Helena egy kis rétre szállt le. Gyorsan lepattant hátasáról egy tócsa közepébe és bőrtáskájával eltűnt a közeli bokorban.
~Erre gondolhattam volna hamarabb is. A francba! Utálom az esős napokat.
Hogy lehetek olyan ostoba, hogy ennyire túlfeszítem az időkeretet? És még... Mindegy! Agyon hajszolom a madarat, ha kell, de az út végéig el kell vinnie, nincs mese!
*Aggódása nem alaptalan. Miközben a cseppektől gyöngyöző meztelen bőrére hanyagul rángatta fel a táskából elő cibált ruhadarabokat az idő kérlelhetetlen pörgött lefelé. Az imamaith, a szárnyas démon türelmesen állt a fűben nem sokkal mellette, a bokor zöld ága fölött gyorsan kilesett, hogy nem csatangolt-e el véletlenül. Már csak az kellene neki, hogy még kínos további perceket veszítsen el egy újabb hibától.
Végül kilépett a zöldből és ingerülten igazgatta öltözetét. A bűnös ruhát dühösen gyűrte még beljebb, hogy a barna bőr tető csatját bezárhassa. Bármennyire is a szívéhez nőtt a szabása, Dragoland egyik templomának őrei egyenruhája volt az, melyben majdnem bemasírozott az Akadémiára.
Bár nem sokan tudhattak Waladre határában emelt hamis kultusz szentélyéről, de az iskola tudását jobb nem alul becsülni... A legkevésbé lenne kívánatos, ha kiderülne, hogy az elmúlt évtizedeket kicsit közelebb „külföldön” töltötte, mint azt szeretné elhitetni.
Gyorsan vissza ugrott a szárnyas démon hátára és csizmája sarkát mélyen az oldalába vágta. A nyereg eme rövid idő alatt is átnedvesedett, ám most ez volt a legkevesebb gondja.
-Repülj! Már alig kis időnk maradt, oda kell érnünk!
*Erőlködése nem maradt eredmény nélkül. Hosszú nekifutás és szárnycsapkodás után végre elszakadtak újra a talajtól és pár perc múlva büszkén emelte az égre tekintetét, mikor az Almamater parkjában landolt. Ez a belépő volt az, melyet semmiért nem cserélt volna el. A nem evilági teremtmény hátán megjelenő darthar. Az, kit még most sem volt képes legyőzni az idő.
Ugyan olyan sietősen szedte a lábát a márvány lépcsőkön, mint AZON a bizonyos napon. Közel fél évezrede nem volt olyan nap, amit ne írt volna teljesen át az az egy. De most volt valaki... egészen pontosan valami ővele, ami hangjára az utolsó fokon megpördült hirtelen.
-Mennem kell!
-Oké! Megtetted a magadét. Köszönöm a fuvart. -mosolyodott el, miközben kezével búcsút intett a pokoli teremtménynek. Pár pillanat múlva már ez a társa sem volt a közelébe. Egyedül lépett be az üres előcsarnokba.
Még mindig elbűvölte az a hely, ahol kihűlt a szíve. Büszke tartással mutatta megaláztatása színhelyének, hogy nem volt képes még eltörölni a nevét a halhatatlanok közül. Bármennyire is igyekezett, bármennyire is sokat tett az auditorium, azóta ő maga vált halhatatlanná.
Ujjai ráfonódtak a hideg rézre, mielőtt megpróbálták lenyomni a kilincset. De nem ment. Az ajtó ezúttal zárva volt, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy „Nem vagy méltó már rá. Az nap kiírtad magad a tudomány sorából. Már csak egy lézengő vándor vagy. Nem vagy tudós.”
Csalódottan fordult vissza. Újra szembe akart fordulni lelke legbelső démonával, hogy felelevenítse az aznap történt vitát, mielőtt bárki ismerőssel találkozik. Át akarta élni újra azokat a pillanatokat, amikor megcáfolta a kritikákat, még ha később semmibe is vették érveit. Ma is olyan jól tudja, hogy igaza volt.
Egy oszlophoz dőlve nézte a zuhogó esőt.
~Talán semmi értelme nem lett volna. Ma is ugyan olyan csapzott, felkészületlennek látszó a külsőm. Mint akkor, amikor figyelmeztetett mentorom, hogy szedjem rendbe magam, mert nem fognak komolyan venni.
Fel kéne keresni az igazgatót. Illik kikérni az engedélyét, mielőtt a Kollégiumba mennék előadást tartani a kalandjaimról. A kicsik mindig imádják. Emlékszem, hogy én is milyen lelkesen hallgattam a vándorok beszámolóit!
Ez talán újra segít túljutni a múltamon. Amikor az elmúlt évszázadokról regélek és a képébe vágom az iskolámnak, hogy még mindig nem győzött le. Helena Kowistseska miatta fogadta meg, hogy soha nem fog meghalni. Hogy örökké fent fogja tartani fiatalságát, dacolva az ítélettel, hogy nem fogadtak a hallhatatlan lángelmék soraiba.
*Keserű mosollyal indult meg, hogy felkutassa az oskola vezetőjét. Valószínűleg örülni fog, hogy a régi diák visszatért öregbíteni a hírnevet. Ha tudná, hogy az elmúlt évben hányszor járt már a Halál peremén, hogy minduntalan visszatáncoljon! Nem is sejti, hogy a dragolandi kémeket ölt, hogy kicsússzon a karmaik közül, máskor egy vulkán próbálta elsöpörni láva és mérgező gáz tengerével. Őt, aki dacolt mindezekkel.

//Nem hallgattam zenét, sőt, lekapcsoltam, hogy halljam a gondolataimat. //

*A napfény, mely lágyan tűzött át az ablakon, anyai szeretettel ébresztgette őt. Mintha ez nem volna elég, lágy zümmögő hang szólalt meg a fejében. *
~ Ébredj, kedves! Vár a munka! ~
* Lyna kidörzsölte az álmot a szeméből, a toronyszobából látható kilátás mindig magával ragadta, de most kissé szürkésebb, borongósabb volt az időjárás. Csak apró rést engedett a napfénynek, amely pont Lyna arcára sütött, a nagy szürke felhő. Nem foglalkozott vele a lány, hisz nem ritka a rossz idő. Gyorsan elkészülődött, majd az ablakhoz sétált, onnan pedig kilépett. Már rutinos számukra ez a szeánsz, hogy a leányzó nem az ajtót használja, hanem az ablakon keresztül lép ki, a sárkány pedig alárepül, s már meg is üli Lyna. *
~ Álmos vagy? ~
- Egy kicsit. Túl mérges az idő.
~ Mérges... hogy lehet az időjárás mérges? Egy sárkány lehet mérges, de az nagyon. Meg néha ti kétlábúak is... De az idő... ~
* Lyna nem válaszolt a kérdésre, némán szárnyaltak a központba. Bár a barlangodúkat arra találták ki, hogy közösen együtt lakhasson sárkány és lovasa, de Eya és Lyna sokszor alszanak külön. Nem mintha nem kedvelnék egymást. Csak mindketten olyan személyiségek, akik igénylik a magányt. Így is szinte mindig együtt vannak, s álmukban is érzik a köteléket kettejük között, de mégis más, ha az ember egymaga lehet egy helyiségben. Vagy sárkány. Talán majd ha már több száz éve dolgoznak együtt, akkor megváltoznak a dolgok. Leszállt a sárkánylovasok központjának főterén, besétált az épületbe, s egyenesen ahhoz a közvetítőhöz indult, akitől meg szokta kapni a napi feladatokat. Azonban most szembe jött vele, s így szólt. *
- A felettesünk hívatott téged valami sürgős államügyben. Nem tudom pontosan, mi az, de téged akar.
* Lyna izgatott lett.*
- Sürgős? Végre valami izgalom!
* Társa kissé furcsán nézett a lányra, de már nem lepődik meg az ilyen szólásain. *
~ Végre valami értelmes dolgot csinálhatok! ~
* Gondolta magában a lány. *
~ Hallottam... ~
*Csak még jobban elvigyorodott sárkánya reakcióján, de aztán gyorsan komoly képet öltött magára, mégsem mehet be a feletteséhez valami fontos államügy miatt fülig érő mosollyal. *
- Uram, Lyna Carmel jelen, szolgálatára!
*Felettese siettetve felelt.*
- Hagyjuk a formaságokat. Fogja ezt az iratot. Olvassa át...
* A lány érdeklődve vette át és olvasott bele. *
- Lényeg, hogy nagy valószínűséggel gyilkosság történt az iskolában. Ez nem sok. - Jegyzi meg keserűen. - Azt a feladatot adom magának, hogy derítse ki, mi történt az Akadémián. Tessék. A meghívója. -
* Lyna átveszi. *
- Az igazgató megbízható tagot kér a sárkánylovasok képviseletében, az ügy bizalmas és kényes. Úgy kezelje!
- Értettem!
- Magát választottam, mert tudom, mennyire szereti a nyomozósdit, de ne feledje, ez nem játék!
- Nem feledem, uram!
- Szeretném ha nem esne csorba a Sárkánylovas osztagon. Remélem érti.
* Néz a lányra célozgatva. *
- Bízhat bennem uram!
* A lány mindvégig határozott volt, de közben kiabáltak a gondolatai, hogy mennyire boldog. Gyilkossági ügy! Végre! Nem mintha a gyilkosság örömünnepre adna okot, de az, hogy ilyen titokzatos dologra kérték fel, különleges alkalom számára. *
- Egy órán belül érkezzen meg a helyszínre. Mehet a sárkányával.
- Igenis, uram!
* Ezzel ki is fáradt az irattal együtt. *
~ Hallottad Elya? ~
* Mondja örömmel.*
~ Már nem... megsüketültem a gondolataidtól... ~
*A lány ismét nem foglalkozott a reakcióval, sietősre vette lépteit, nem is, már szaladt. Ahogy kiért, rápattant a sárkányára. *
- Induljunk.
* És már repültek is. Lyna kényelembe helyezte magát, közben az aktát olvasgatta.*
- Mi az, hogy belekeveredett? Hogy lehet ilyet állítani, hogy valószínűleg belekeveredett. Hogyan? Véres lett a ruhája, belekeverte a hulla vérébe?!
~ Ne legyél cinikus! ~
- Ch. Belekeveredett. Talán meg kellene kérdeznem tőle, hogy hé... hogyan keveredtél bele?
~ Nem feltétlenül. Talán megkérdezhetnéd az igazgatótól személyesen, mit értett e kifejezés alatt. ~
* A lány elgondolkodva húzta el a száját. *
- Nah igen... talán igazad van. Akkor máris őt fogjuk letámadni. Ha tényleg ez az igazgató a képen, akkor nem valami bizalomgerjesztő...
~ Mutasd jobban... ~
*Lyna koncentráltabban nézte a képet, a sárkány hümmögött. *
~ Mindenki így néz ki. ~
- Hogy? Még én is?
~ Igen. ~
- Hogy mondhatsz ilyet?!
* Kérdezte a lány már-már felháborodva. *
~ Ennek is egy feje van, biztosan két lába és két karja is. Nem? ~
* Lyna lemondóan sóhajtott. *
- De.
*Nem szorongathatta tovább a papirost, az eső eleredt, csúnyán beborult az ég. *
~ Nem valami idilli, de a témához adott a hangulat. ~
* Üzente Lyna a sárkányának enyhe mosollyal az arcán. Amikor megérkeztek a helyszínre, az egyetlen szélesebb üres területen szálltak le. *
~ Maradj a közelben, szeretném, ha mindennel tisztában lennél, amit látok, hallok. ~
~ Így lesz, kedves. ~
*Lyna az eső miatt köpenyt vett fel és csuklyát, ami takarta arcát és egész alakját. A bejárathoz sétált, és már látott is ott pár embert. Biccentett feléjük köszöntésképen, de mivel némelyikükről fogalma sem volt, kik azok, nem szólította meg őket, inkább csak figyelte őket. Mostantól kezdve mindenki gyanúsított. Az épületre terelődött a figyelme. *
~ Varázsló iskola... minket Elroanban képeztek ki. Kíváncsi vagyok, milyen lehet belülről. Nah meg az az igazgató... ~
*Ekkor kinyílt az ajtó. A férfi különös fénnyel a szemében nézett rájuk, Lyna igyekezett a szemébe nézni, hogy olvashasson belőle. *
- Jöjjenek.
* Szólt. Lyna felvonta egy pillanatra a szemöldökét, de a többieket ignorálva maga körül, elindult, hogy kövesse azt az embert. *

//A hosszát ennek a zenének lehet köszönni o.O (linket még nem küldhetek XD)  He lives in you //

Meghajolnak a lángok, lobognak, habzsolva falva a nyitott ajtón beáramló friss levegőt. Mintha vasból kovácsolt falnak ütköznék, úgy torpanok meg, ahogy az este hűse után arcon üt a fogadó dohos, pipafüstöt sör és bor gőzével keverő, forró levegője. Épen csak híja annak, hogy ki nem hátrálók, pedig alig egy lépéssel léptem túl csak a küszöböt. Pillanatnyi tétovázás, de a közeli asztal mellett rezgő, homályos tekintetű csontváz már lekapna húsz körmömről, mert hát, szellőztetek és az ő vénséges ízületei túl érzékenyek már az időjárásra.
Csattan az ajtó mögöttem, mintha némi méltatlankodás is lenne a kiálló szálak karcolatában. Nincs hát visszaút. A kíváncsi szemek hamar elvesztik irányomban érdeklődésüket és én e miatt borzasztóan hálás vagyok, hiszen így akad módon arra, hogy végighordozzam tekintetem az ivó zegzugos termének nagyján. Egy szürke köpeny rejtekében, maga a kelme sem az árnyékában meghúzódó vézna alak, aki személyem, nem szolgálhat újjal. Hogy miből is gondolom ezt? Mert az első pillantásra is kevésnek tűnik két kezem ujjai, de még porcai is, hogy összeszámoljam, a hasonló rejteket választó alakokat. Akit keresek, viszont nem adta szolidságának a jelét. A pipacsvörös ing, nyájasan igazított szalmaszőke haja messziről hívogatták a tekintetet és miért is tétováztam volna tovább, hogy újra figyelmeztessem: késélen táncol.
A vállát érintve hívtam fel magamra a figyelmét, megcsúsztatva csuklyám, bár nem venne erőt rajtam a bűntudat, ha egy kissé megijedne. De a kezében gyorsan eljáró késre annál kevésbé vágyom. Megismert, tudta is, nagyon jól, hogy miért vagyok itt. Meghunyászkodó mosollyal, elnézések sora közepette ragadta meg csuklómat és vont maga után, nem messze, de távolabb cimboráitól.
- Megmondtam, hogy nem hazudok az édesanyádnak! – nyomatékosítottam, mielőtt még lett volna ideje, akárcsak levegőt is venni. Lesajnáló, csalódott tekintete csupán suhanó árny volt, leült az előző pillanatban megüresedett asztalhoz. Felkönyökölt a sokat megélt szuvas lapra és csillogó szemekkel fürkészett. Nem tetszett a tekintete, pont olyan fényes volt és alattomos, mint egy áspisé. Félrebillentettem a fejem, elhúzva a számat, hogy felszínes sóhajjal meghajoljak előtte. A levegő csípős és émelytő volt, pont eleget szívtam belőle, a gyors távozás mellett döntve búcsúztam hát. Ám, amikor kiegyenesedtem fogait kivillantó mosollyal rántott elő egy papirost, gyűrött és koszos is volt.
- Tudod mi ez? – kérdezte hetykén, még is alattomosnak tetsző ravaszsággal. De még is, erre mit is lehetett volna felelni?
- Egy levél? – ingatva fejemet kérdeztem vissza, igyekezve érzékeltetni, hogy ostoba kérdésre ne várjon értelmes választ.
- Pontosan! – csattant jókedvű hangja, aztán meglobogtatta a megviselt papírost. – De milyen levél? Fontos levél? Szerelmes levél? Esetleg egy váltó, vagy nyeremény? – ahogy lejtettek szavai, úgy hullámoztak arcom vonásain a hangulatok. Már ott voltak ajkaim küszöbén toporogva a szavak, hogy hagyja a játékot és bökje ki mit is akar, amikor közelebb intett. Némi kényszerrel, de engedelmeskedtem az invitálásnak.
- Ez kedves barátom, belépő! – értetlenül nézhettem, mert elnevette magát. – Tudod, áh! A fenéket tudod. Van egy iskola a közelben és az én szerencsétlen apám, nagyon sok szép, de főként értékes dolgot adományozott nekik. Ezzel itt, nos, visszavehetek párat. Elvégre én lennék a jogos tulajdonos..
- Nekem ehhez mi közöm? – jogosnak éreztem és egyben felháborítónak is. Lehetne tisztességes ember, azaz mágus, e helyett iszik, kártyázik, lop, csal és hazudik.
- Azt hittem okosabb vagy. – elhúzta a száját. – Ott sok régi könyv van, okos emberek, tudósok halmozták őket fel. – majdhogynem homlokon nem csaptam magam a szavak hallatán. – Ha segítesz, akkor én is segítek!
- Nem fogok lopni! – tiltakoztam vehemensen, de tekintetem a lassan helyet változtató papírt követte. Belépő, talán bárhová. Akartam és ha én akarok valamit, akkor azt minden áron megpróbálom elérni!

- Egy álló nap is elment rá, de itt van! – suttogom halkan, az izgatottság bármennyire leplezném kihallik hangomból. Korábban kisimítgattam, de most újabb ráncokat gyűrtem a vékony lapba, de meglobogtattam Ryunak, akkor is, ha nem látja és nem hallja. – Most, egy pár napra biztosan nem leszek itt. Leanara mama megígérte, hogy nagyon vigyáz rád. Úgyhogy, az a legkevesebb, hogy rendesen viselkedsz. – nem tudom minek beszélek, de valahol boldogsággal tölt el, még ha csak szólhatok hozzá. Mellettem, a földön fekvő tarisznyába gyűröm, vigyázva a levelet. Igaz, nem nekem szól és fogalmam sincs ki a címzett, csak azt, hogy nagyon részeg volt, amikor elvették tőle. Nekibátorodva megigazítottam néhány elkódorgott ezüstös hajszálát, érintve arcát is. Biztató volt, puha és langymeleg. Egyáltalán nem egy halott jellemzői. Szinte visszarántottam kezem, szeleburdi gyorsasággal markoltam fel köpenyem és táskám, hogy az ő társaságukban loholjak az ajtóig. A zsanérok nyikorogtak, de a koros falap nem állta utamat. Könnyen engedett és még sem tudtam csak úgy átlibbenni bent és kint határán. Egyik lábbal a szobában, a másikkal a folyosón. Menni, vagy maradni?
- Meg ne próbálj olyat tenni, amiért soha nem tudnék neked megbocsájtani! – kétes, hogy tényleg kimondtam e a szavakat, a fenyegetést, amit úgy sem vett volna komolyan. Nehéz volt ez a búcsúzás és a következő sem volt egyszerű, de az idős boszorka szerencsét kívánva engedett utamra. Az útra, amin minden bizonnyal csak úgy tévedtem volna el, ahogy az nagy könyvben meg van írva, de növények nem hazudnak és egy majdnem hasonszőrűnek meg végkép.

Az ég pont olyan borúsan fogadott reggel, mint amilyen szürkének és sápadtnak éreztem reménygondolataim. A hosszúnak tűnő gyalogút sem javított kedélyemen, jószerével a kitaposott ösvények porba süppedt nyomait figyeltem. Amit a megeredő eső vert el, nagy örömömre. Nincs olyan utazó, aki örömujjongás keretében dobja le magáról köpönyegét. Én megtettem! A szomjúság már az utolsó cseppet is kikuncsorogta kulacsomból és úgy molyolt körülöttem, mint az éhes öleb. Most végre megkapja azt, amiért eddig kárált! Derekam köré kötöttem a sötét anyagot, lenszínű ingem túl hosszú ujját is addig hajtottam, amíg csak lehetett és ittam az ég önzetlen áldását. Növény volnék vagy mi fene.
A lelkesedés később sem múlt el tagjaimból, még akkor sem, amikor már egy elázott patkány is szalonképesebben mutatott nálam. Elárulom ennek a titkát. A messziben már feltűnt valami, valami hatalmas sötét és határozottan olyan egyenes vonalú, ami nem lehet természetes. Talpaim már zsibbadtak, még sem okozott nehézséget, hogy gyorsabb tempóra bírjam őket. Már-már a futás fogalmát súroltam, amikor egy hatalmas árnyék bekebelezett, tompa volt és éppen csak egy suhanásnyi ideig látszott, még is megakasztott a haladásban. Az égre vetettem pillantásom, hitetlen pillogtam a hatalmas, kecses lény után és akaratlanul is összeszorult a szívem, de ha itt van egy sárkány, akkor…
Több nem is kellett! A sárkányok bölcsek és életük megszámlálhatatlan ideje alatt hihetetlen tudás birtokába juthatnak és ez számomra remény. Remények tömkelege! Tekintetemmel az égi méltóságot kerestem, de helyette más alakokra leltem, hozzám hasonlókra, de persze eltérőekre. A csalódottság csak a sietség fáradalmai miatt nem ült ki arcomra, ahogy levegő után kapva csillapítottam levegő utáni szomjamat. Úgy futottam be melléjük, mintha sarkamban farkasok állkapcsa csattogott volna. Ruháim többségéből csavarni lehetne a vizet, bőröm még is száraz. A szoros fonat, amibe korhajnalban fogtam az aranyló folyamot, már csak nyomokban emlékeztet arra.
- Ez a mágusiskola? – fojtott és enyhén rekedtes a hangom. Remek kezdés, csak nem ezzel illet volna indítani. Késő bánat. – Az előbb láttam egy sárkányt, mintha erre tartott volna… - folytattam, mindaddig, míg az ajtóban álló ősz öreg tekintetébe nem tévedtek ametisztjeim. Összepréseltem ajkaim és némileg összébb húztam magam, mintha megfedtek volna, így bólintottam, némán kérve elnézést, mindenkitől.

/Ne izguljatok! Megjött a felmentő sereg, most már mindenki rám bízhatja a rejtély megoldását./

A tündérek vezetőjének szárnyai csapkodtak a levegőben, miközben barátnéi ott loholtak a sarkában. Önfeledt fecsegésük kötötte le minden idejüket, miközben gyorsan közeledtek az iskola falai, inkább jobban mondani cserepei felé.
-Mégis, Zaphyra, miért rohanunk ennyire? -kérdezte egyikőjük.
-Mert ez lesz az első napom az iskolába. Nem akarok elkésni.
-De hát te nem fogsz oda járni... -vetette közbe zavarodottan a másik oldaláról- Vagy... oda akarsz járni?
*Erre a kék szárnyas nő megpördült a levegőben, olyan gyorsan, hogy a többiek elzúgtak mellette és egy újabb hátraarc kíséretében tudott csak szembe fordulni velük.
-Ezt hogy érted? Már persze, hogy nem fogok beiratkozni! Teljesen felesleges, ismerem a mágiát. Csak arra akartam utalni, hogy nem lenne illendő késni az első alkalommal.
-Várak minket?
-Nem. Nem értem, hova akarsz kilyukadni!
-Vagyis nem tudják, hogy jövünk sem azt, hogy mikor. De te nem akarsz elkésni az első nap. Ügye?
-Ennek semmi értelme, amit itt összehordasz! -csattant fel a merenhy úrnő hangosan- Menjünk, mielőtt elkésnénk miattad!
*A legjobb barátnői, akik megszokott kísérői mindig is nagyot sóhajtva vágódtak utána. Komolyan attól tartottak, hogy ha folytatják, még a végén nyugágyat kell kifeszíteni valahová és kipihenni a fáradságukat.
Így közeledtek inkább arról beszélgetve, vajon a mágusok és a többi nép mit szokott az intézmény falain belül csinálni, hogy felállították, miközben az Akadémia cserepei egyre közeledtek hozzájuk.
-Legalább ne áznánk bőrig, miközben igyekszünk nem elkésni.
-Fejezzétek be! Már nem kell sokat kibírni. Minél hamarabb ott vagyunk, annál kevesebb esőcsepp... Ott is van! Az ablak! -kiáltott győzedelmesen. Megtalálta végre a behatolási pontot a már rég óta szemlélt épületen a távolban.
*A magas rangú delegáció győzedelmesen vonult be, miközben az egyik szárnyát csapkodta a szél. De a másik egy könyvvel ki volt támasztva, nem fenyegetett őket az a veszély, hogy rájuk vágódik. Odabent egy tíz évesnek tűnő kislány várta őket, aki becsukni készült az elszabadult ablak szárnyat.
-Szia! Zaphyra vagyok, a tündérek vezetője. Meg tudod mondani, hogy merre találjuk a dilit?

// 2-es opció elevenedett meg bennem. FEHÉRKE- FIGYELMEDBE AJÁNLOM!!! csavartam a meséden, látom, szeretsz jókat mondani. //

A kuvik nem énekel. Nem is énekes madár, hanem ragadozó. Miának ez tökéletesen megfelel. Egészen megkedvelte már a madarat s mikor az vadászni járt, sokáig kémlelte a szürkeséget, mikor jön már vissza s vajh milyen kedve lesz.
De általában egykedvűnek mutatkozott, kicsit talán szokatlanul viselkedett. Alapból is mondták rá annak idején Lanuriában, h halálmadár. S ijesztő, miért csapódott hozzá ez a kicsi bagoly. De Mia Úgy érezte ez csak természetes, ha valaki jegyben jár a halállal mióta az eszét tudja s Lanuria óta még tesz is ezért. Ráadásul, sosem volt egészen biztos benne, hogy apja meghalt és hogy nem indulnak a keresésére a nagy világban. Ha ez így van, jelenleg nem veheti fel a kesztyűt Mannahon-szigetek legnagyobb csatamágusa ellen.
Ennek tehát ismét erősen halál szaga van. Mintha egyszer rálehelt volna a Halál Istene, s teljesen belefagyott volna ebbe az állapotba az élete. Még egy bérgyilkos is udvarol neki.... Persze, nem rikolt és nem vijjog, csak csendben van, soha hangját nem hallani, Azt mondják a halál közeledtét jelzi, ha valaki közelébe telepedik és rikoltozik. Szóval lehet rá mondani, hogy a kuvik a legjobb helyen van. Mégse rikolt. Csendesen ül a vállára, mint most is...
Pedig szárnyán tépett heg van, s sok vér a tövére száradva. Eszre vette ugyan, hogy valamit cipel a karmai között, de olyan madarat, aki mindent összegyűjt és sokat vadászik apróvadra és rovarokra, nem nézeget annyit az ember. Viszont a seb aggodalmat hozott a lány szemébe.
- Mi történt veled édesem, kalandra leltél? - Kérdezte mintha választ várna. Jó ideje úgy beszélt hozzá, mint a társához beszél az ember. A kuvik csapott egyet a szárnyával, és a tenyerébe ejtette a zsákmányát. Mia látta, hogy egy másik karom nyomai vannak a kuvik szárnyán. nagy vájatok. A madár biztosan nagyobb volt, amelyik...nos, amelyikkel a levelet küldték..Véres kicsi tekercs. Véres, mint távozása Mannahonból. Véres, mint Lanuriába érkezése és véres, mint kalandja, melyet úgy hívnak: Evolyran.
-Cc...Foglalkozzunk inkább a sebeddel. Minek ez...?
Azzal elhajította a földre a levelet. Nem neki szólt és a kuvik állapota fordulhat rosszra egy kis mosdatás nem árt.
Legalábbis ezen volt, de akkor kiröppent az engedetlen kis bagoly a kezéből és megkaparintva a játékát, újra a kezébe tette.
- Na de...mire jó ez? Játszani akarsz?
A néma jószág nem hallatott hangot, csak nézett rá azzal a kis fürkész tekintetével, hogy: na bontsd már ki!
- Rendben van!
Azzal kinyitotta:

Kedves barátom.
A segítségedet kérem. Tudom, hogy elfoglalt vagy, és az sem érdekel ha ezúttal egy kislány képében jelensz meg. Nem szoktak zavarni az illúzióid. Történt egy szörnyű dolog az Iskolámban. El vagyok keseredve.
Gyere amint tudsz.

Sybil

Ez állt a kuvik hadizsákmányában.
- Nahát, ez érdekes!- mondta Mia. Érdemes lenne odamennem és kideríteni mi is történt valójában. talán kötök ott néhány érdemes kapcsolatot is!
Azzal összetekerte a levelet és visszahúzta  a kis gyűrűbe, amibe volt tekerve. Akkor a kuvik idegesen csípett felé a csőrével de hozzá sem ért. Elragadta a levélkét és elrepült vele.
Mia azt már nem is sejtette, hogy nem messzi egy fehér hajú idegen kapja kézbe hamarosan ugyanezt a levelet.
Viszont hipp és hopp, már ott is termett jelentkezni a feladatra eme patinás épületben, Irlum Sandria néven.

/Mese- Gyilkosság az iskolában/

A népe vezetőjének nem kellett sok, hogy eligazodjon. Vissza sem fordulva a diákhoz rohant, hogy a helyzetet megmentse...
Ahogy a kb. fél úton járó csapathoz leért, hirtelen kanyarral besorolt barátnőivel a kapuban a többieket fogadó varázsló elé. Emelt fővel, méltóság teljesen úszott a föld felett, a sor elején, közelebb a székekhez.
Torkát megköszörülve nézett kicsit jobbra, kicsit balra. És egy angyali mosollyal hátra felé a szakállas öreg úrhoz és a mögötte sétálókra, hogy néma elnézést kérjen a kellemetlen szituációért. Ahogy a köszöntés véget ért, megragadta az első lehetőséget, hogy szót emeljen a történtekről és az új hírekről egyaránt.
-Én Zaphyra merenhy úrnő vagyok, a tündér nép vezetője. Igazgatónő, örülök, hogy tudott minket fogadni. És szomorúan hallom a tanítványa szerencsétlenségét. Biztosíthatom, hogy a felelősöket fel fogjuk kutatni és személyesen felügyelem a nyomozást. -elégedetten nézett körbe, hogy láthassa mindenki tekintetét.
*Arcán a zavartságnak nyomát sem látni. Hangja mind végig kellemes és kedves maradt. Majd hátra fordulva gyilkos pillantásokat küldött a mögötte állókra.
-Elnézést, hogy megvárakoztattam Önt, csak kíséretem... nem tette lehetővé, hogy hamarabb érkezzem.

/Mese-Gyilkosság az Iskolában/

A vörös démonszólító kopogó léptekkel szaladt a főépület bejáratához, ahol egy kis csapattal találkozott. Nem sok ideje maradt beszélgetésbe elegyedni velük, hamarosan megnyílt az ajtó és ő utánuk lépett be, mielőtt becsukódott volna mögötte.
Úgy tűnt, sikerült pont bele szaladnia egy fontos vendég fogadásába, de így igyekezett hátul meghúzódni. Nem szívesen vonta volna magára egyik nép haragját sem egy kiadós leteremtés erejéig. A tündérek -ha hihetünk az elbeszéléseknek- hallhatatlanok, ezért valószínűleg elég bölcsek, hogy átlássák a rendkívüli helyzeteket is. Bár 500 évével ő sem panaszkodhat, de...
És lám! Már sínen is van a történet. Az egyik sárkánylovas buzgón jegyzetel és pár pillanat alatt átolvasta a vaskos dossziét és már lelkesen kérdezget is.
~Jobb az ifjú titánra bízni. Majd ha valami még hiányzik, megkérdezem, de elég nekünk egy stréber.

Érdekes – már akinek, a kapuban ácsingózók szenvtelen várakozása. Bár, mit is lehetne elvárni feltehetően egymásnak idegenektől, egy ilyen sziporkázóan szürke, teljesen színtelen és még csöpögős, minden jókedvet megfakító időben. Tekintetem átsiklik az alakok sziluettjének kavalkádján, mindenkiből lopva egy jellegzetes ismertető jegyet.
Bizonyára mind értékes és tudós lények, élek eme feltételezéssel, mert hát, egy iskola megsegítésére hívták őket. Azaz nem lehetnek kotnyeles mágiaművelők, de hogy mennyire azok, avagy éppen nem, az találgatás tárgyát képezi számomra. Hátrányát most sem érzem annak, hogy e hatalom észleléséből csupán egy gondolatnyit örököltem, valljuk be, az nem sok, de meg vagyok nélküle és nem utolsó sorban van valami, amiért megdolgozhatok. Míg elmém megfutja gondolati köreit, a szám is eljár, e két dolog nálam nem mindig képez összhangot. Senki nem mordul rám az illetlen viselkedés láttán és hallatán. Ez pediglen’ számomra igen is szokatlan! Még is csak felcsendült egy kellemes alt hang, ami nem megfedett, hanem megadta annak a bizonyosságát, hogy sikerült jó helyre tájolnom magam. Igazi megnyugvás volt ez számomra, természetesen egy gyöngécske kis sóhajjal és mély, hálás tekintettel, amit a megszólalónak szántam. A kedves hanghoz, hasonszőrű és még bájos arc is tartozott, nem volt nehéz egyenes embert mutató szemeibe nézni. „Köszönöm!” Elveszett e szó, ahogy kíváncsiságtól fűtötten érdeklődtem. Talán egyszerre, vagy némi késéssel pislogtunk egymásra rövidke párbeszédünk alkalmával, a sárkánylovas és én. A sárkánnyal érkezni nekem még mindig szokatlan tény (?), még ha tudom, hogy itt annyira nem tűnik lehetetlennek.
Egy égetőnek tetsző pillantás az, ami belém fojtja a szót és követeli figyelmemet, pedig milyen nagy mohósággal tudtam volna még kérdéseket feltenni. Hol van most a sárkány? Ismeri e világ rejtett kapuit? Vagy bármi olyan rejtélyes, mesebelinek tűnő mondát, amiben egy másik világba lehet eljutni? Nem kérdezek, az idő és a hely, a számtalan idegen tekintet és ismeretlen szándék jelenlétében alkalmatlanná válik. A türelem pedig erény, csak éppen most nehezemre esik erényesnek lenni! Csendnek adva a perceket indulok el a kis nyájjal, nyájunkkal, de ragaszkodva, a barna hajú lovas lépteihez igazítom sajátomat.
- Szépséges teremtmény… – suttogom, talán valamivel hangosabban annál, ahogy suttogni szoktak. Biztosra akartam menni, hogy tisztán meghallja, de aztán a látvány némított el. Láttam már hasonlót, Miranwaban és azt hiszem tekintetem a csodálat helyett inkább gyanakodva kereste a furcsaságokat. Aki megjárta már a Cserebere teret, az egy mágus lakában egyszerűen nem várhatja el, hogy egy fal ne ugorjon elébe és ez itt nem egy, hanem számtalan mágusnak nyújt otthont, a csemetékről nem is beszélve. Ámulat helyett, tehát gyanú és aztán maroknyi kíváncsiság, ahogy a fogadóbizottsághoz menthetetlenül közelebb kerülünk.
Egyszerű és lényegre törő a fogadtatás, ezért is húzom meg magam, jószerével a padlóra fordítva figyelmem nagy részét. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy miért kellett idejönni, eddig. Gyilkosság. A szó és értelme nem ráz meg, valahogy nem tud megérinteni és nem azért, mert még nem találtam ki a mesét, amivel a meghívóhoz köthetem hívatlan személyem. Vetek is egy töprengő pillantást batyumra, melynek rejtekében biztonságban pihen a papiros. Mire egy másik úszik be a látóterembe, elrévedő mosollyal veszem át, zavarnak nyoma sincs arcomon és nyugodt mozdulattal ütöm fel a lapokat.
Rengeteg arc, megadóan rogynak meg lábaim, félreértés ne essék, szándékosan térdelek le és ülök sarkaimra. A beszéd könnyű, az itt használt szavak többsége szinte teljesen egyezik az általam beszélten, na de az írás. A görbék, hurkok, körök és egyenes vonalak nem mind ugyan azt az értelempalástot hordják. Némi gondterheltséggel bogarászom a sorokat, az igazság az, hogy nem sokat értek belőlük. Ezért is tűnt áldásnak, hogy Lyna megragadta a kérdezz felekben az elsőbbséget és nem utolsó sorban egy új személy feltűnése sem volt elhanyagolható. A Merenhy úrnő pont olyannak tűnt, mint egy tündér. Megjelenése olyan otthonossá tette még ezt a helyet is. Egy egész pillanatra el tudtam szakadni a falaktól és azt hinni, hogyha kinyitom a szemem, akkor ott leszek a Tündérvölgyben. Nem éltem bele magam, így amikor újra az ácsorgókra és lebegőkre pillantottam, nem ért csalódásként az iskola falainak díszes látványa.

Szépen válogatott, díszes társaság csapódott össze a patinás falak között, melyek bizonyára sok vihart, de szebb napokat is megértek már. Eléggé elbámészkodott a sok apró részlet, a belső építészeti díszítések evolyrani jellegét kutatva, mire végül is szemügyre vette sorban a társaságát. Nemesek és más előjogokkal rendelkezők éppúgy akadtak köztük, mint látszatra vándor szerzetek. A helyi kíséretük pedig egyre bővült, a mágusiskola nevelői és diákjai közül.
Ebben a nagy teremben most kezdett érdekessé válni a dolog, Mia aktát tologatott Lanuria fővárosának Városházáján eleget, úgyhogy azokba egyelőre éppen, hogy csak belepillantott, eszébe sem volt elveszni a részletekbe. Sokkal izgalmasabb volt a helyszín.
A padlón barnuló vérfolt. Mia szeme edzett volt ehhez, annak ellenére, hogy régen nem látott háborút, attól még hazájában örökös harc folyt a sárkányokkal és rettenetes ivadékaikkal. Kíméletet immáron nem ismert egyik oldal sem, a sok ezer éve zajló csaták miatt.
Így lehetett, hogy míg egyesekről fa arcuk és lazaságuk ellenére árulkodott a testtartásuk, csak Miát tartották fel az ajtóban. A lány fogta magát és szemforgatva kerülte ki a fehér hajú férfit.
- Elnézést kérek! Szabad? - Mondta csak az illem kedvéért, miközben már régen be is lépett a terem ajtaján s végre nem takarta el a magas szélles vállú idegen a kilátását.
A vérfolt kivételével is volt mit látnia.
A szószátyár Lyna nevű lány már megkérdezte, ami a nyelvén volt, Miának csak várnia kellett a válaszokat. Nem igen beszélt, a zsörtölődését pedig megtartotta magának a sok avatatlan figura láttán. Vajon valóban mindegyiküket meghívták ide nyomozni, vagy akadnak még olyanok, mint ő, akik hobbiból érkeztek s a kíváncsiság hajtotta ide őket?
Kár ezen gondolkozni a sürgő alakok előre mennek, ő egy székre állt, közel a holttesthez, amiről szószátyár kisasszony találóan megállapította, hogy hulla. Az bizony!
Tekintete végigfutott a helyiségen, a drapériákon és függönyökön. Keresett valamit. Jól értett a rendhez, az építészethez, a vendégfogadás különféle módjaihoz, a nagy és kis előadótermek berendezéséhez, funkcióihoz és az emberekhez. talán meglát valamit, ami szokatlan, ami nem ide illő.
Várta Lyna kérdésére a válaszokat. A lányéra, aki profi kutatónak látszik, talán kém, vagy tényleg egy nyomolvasó lehet. A lányéra, akinek az egész viselkedése arról árulkodik, hogy meggyőződése, itt csak rá van szükség, mindenki más felesleges és mehetnek is. Miát hűvös mosolyra ingerelte ez a felsőbbrendű hozzáállás. Még ha profi is, nála avatottabb még véletlenül sem lehet.

// Elnézést a kimaradásért, igyekszem felzárkózni! o/ //

Mint aki máshol jár. Csendesen, szobrot imitálva álltam az utolsó székek sorában. Egy lépéssel sem kívánkoztam közelebb és nem a földön fekvő volt ennek az oka, inkább a nő, aki ellentmondások tömkelegével volt tele, de a legrosszabb az volt, ahogy rágyújtott. Sosem szívleltem a növények e formájának fogyasztását. Meg persze ott volt a másik új arc is, ellenszenves, az első pillantástól kezdve. Hogy lehet így viselkedni egy megboldogult közelében? Hol marad a tisztelet? A csorgó nyálat összegyűjtve egy vederbe később is a kiszemelt hölgyre lehet borítani, képletes értve persze.
Előrecsúsztattam a lában, nem is volt olyan nehéz megtenni a nyitott tér felé az első lépést és aztán a többit, amivel egyenesen a földön fekvő felé haladtam. Mellette álltam meg, hogy leguggolva közelebbről is szemügyre vegyem. Sápadt arca, a plafont néző üveges tekintete részvétet kovácsolt bennem, apám biztos tudná miként bírja szóra, nekem más módszert kell választanom. Se tehetségem az ilyesmihez, se elég kitartásom. Fölöslegesnek érzem ezt a halottszemlét, még is töprengésre késztet, a hallottak és a lehetőségek szinte végtelen lehetőséget tartogatnak. Ezért is merek közbekotyogni.
- Én nem zárnám ki, hogy máshol ölték meg. – semmi kötözködés, habár első vélemény nyilvánításnak talán nem szerencsés a tapasztalt szavaival szembe menni. Nem nézek fel, megülve sarkaimon, térdemre nehezedem és úgy figyelem a sebet. Tényleg borzasztóan nagy, legalább is sem általam ismert kard, vagy dárda nem hagy ekkora lyukat. Tüskék, karmok és ahogy Lyna mondta valami rúd, vagy cső… - Elvégre ez egy mágusiskola, nem csak egy tehetség járhat a falai között és ugye itt vannak a tanárok is. Ez a fiú pedig egyszerre volt utált és megbecsült tagja ennek az intézménynek. Bocsánat a feltételezésért, de talán… - elgondolkodva hallgatok el. Nem szerencsés másra gondolni, mint amiről beszélni kéne, de bennem egy nyakatekert nép vére folyik, ezért meg sem lepődőm, de igen is meglepődöm. Én most tényleg arra gondoltam, hogy meg kéne bontani a ruházatát? Nem tűnik úgy, hogy rejtegetne bármit is, de erről a seb mellett, az anyagot megérintő kezemet senki sem tájékoztatta. Hümmögve billentem félre a fejem, nem jutottam előrébb, sőt igazából még mindig ugyan abban a tanácstalan, idegesítő piciny pontban toporgok.
- .. talán nem is egy bűnös van. – kimondott gondolat, semmi több, de legalább passzol a véletlenül félbemaradt másik mögé. Visszahúztam a kezem, mágiával sok mindent meg lehet oldani, még egy ilyen tetthelyet is szépen el lehet rendezni. Még is. Mi okból és miért nem másképpen?
- Találkoznék azokkal, akik nem kimondottan kedvelték őt. – bizonytalan kérés volt ez, amint a titkárnő felé fordulva tettem meg, de vetve egy kérdő pillantást a nyomozóhölgyre is, hiszen az imént ő is segítséget kért ugyan attól a személytől. – és … - kínosnak érzem a következő kérést, de hogyan segítsek ha.. –.. ha megoldható, valaki segítene elolvasni azt, ami a papírokon van? – roppant mód zavar eme hiányosság, de ennek jelét igyekszem nem mutatni. Ezért is veszem talán két kezembe a korábban hónom alá csapott és szorongatott mappát.

A két mondat között, ujjaim egy helyben toporognak, de erősebbnek bizonyul a késztetés, mint a józan ész kérte tett. El onnét, szemtelen! Ó, nem. Valami kis, oda nem illő kemény dudorra futnak igen csak kíváncsi és engedetlen végtagjaim. De, tudom ám, hogy szándékosan csinálom ezt, erre mondják talán, hogy ösztön. Cseppet sem törődöm azzal, hogy milyen gondolatokat szülhet az, hogy szemrebbenés nélkül teszem meg a szükséges lépéseket, hogy hozzáférjek ahhoz, ami oly nagyon felkeltette a figyelmemet. Nem éreztem gyomorforgatónak, de kellemetlen volt, ahogy a hűvös fém felületén még ragadt a vér. Meglehet, nem volt elég idő hozzá, a mennyiséget is figyelembe véve, hogy teljesen megszáradjon. Érdekesnek tűnt. Még is ki hord egy ekkora láncon csüng medaliont? A fene nagy kíváncsiság, az hízelegte ki, hogy felnyissam a fedelét és mivel benne nem a megszokott látvány fogadott, valamint hozzá tettem a szokatlan súlyát is. Mindjárt rájöttem, hogy ez nem az, aminek néztem, bár nem működik.
- Ez egy óra!? – hitetlenkedve szemléltem a precíz szerkezetet és senki sem hallhatta azt a fanatikus izgalmat a hangomban. Sosem engedtek az ilyen dolgok közelébe, titkokat, emlékeket, baljós hatalmat rejtettek el bennük. – Oh, bocsánat! – fordultam szabadkozva a tiszt felé, aki lényegében igyekezett megosztani az enyémmel hasonló tartalmú gondolatait, csak én e közben találtam rá meglepődöttségem kiváltójára. – Azért, nem hiszem, hogy ide csupa jégszívű ember járna. – elgondolkodva fordítom vissza a halott fiúra a tekintetem. – Ha ennyire nyilvánvaló, hogy őt az érzései vezérelték, akkor nem pusztán arról van szó, hogy nem kedvelték, vagy elítélték a tettét. Az emberek roppant kicsinyesek tudnak lenni, akár a korábbi okok, mint utálni, vagy irigység is elég lehet a gyilkossághoz, de… Inkább, ki az, aki sokat vesztett azon, hogy ez a fiú megnyitotta azt a kaput? – okoskodásnak érzem a szavaimat, a többit le is nyelem, de nem azért, mert fölöslegesnek érzem tovább traktálni a többieket. Egyszerűen észreveszem azt, amit már odakint, mikor az igazgatónő elmesélte a rövid ok-okozati összefüggéseket, észre kellett volna vennem. Ő és én hasonlítunk. Az öccsén akart segíteni, akit senki sem tudott felébreszteni, én pedig hasonló „kórra” keresem a megoldást, de legalább már annyival előrébb vagyok, hogy e világ démonjait nem jó bolygatni. Megint megérintem! Igazából semmi pillanat alatt elsuhanhattam volna felette, de olyan sokáig néztem, hogy egyre inkább nem tűnt odaillőnek. Egy hajszálat tekertem az ujjam köré, fekete, de a fiú szőke, a takarító pedig vörös, a hossza vajon passzol a törpe „őrmesterhez”? Először erről győződöm meg, távolról történő szemrevételezéssel, ha nem ő, akkor vagy a gyilkosé, vagy a gyógyítóé. Mindeközben pedig sikerül vallanom is.
- Igazán köszönöm! – a titkárnővel ellentétben nekem igazán nem esik nehezemre könnyedséggel telien elmosolyodni. De ő vajon miért fél ránézni a halottra? – O. Az órát esetleg szeretné valamelyikük szemrevételezni, én nem értek hozzá. – a láncnál fogva tartottam fel, miután a visszakapott dossziét újra a hónom alá süllyesztettem. Ha kérik át adom és ha még akad megtárgyalnivaló maradok, ellenkező esetben a ragacsos lét, jobb híján a még mindig felkötött köpenyem aljába törlöm és nekivágok az útnak, amelynek a végén a második bal forduló után a megfelelő feliratú ajtó előtt találom magam és bekopogok, hogy utána várjak a beljebb invitálásra.