03. A Chattali, Casve törött kupája- fogadó

*Szobát nem kapott, így egy sarokban álló kis asztalhoz húzódott, s próbált nem kitűnni a fogadóbéliek közül. Sikertelenül. Egy kis frissítőt rendelt magának, majd elfogyasztva azt indulni készült, de egy közbejövő esemény, illetve személy meggátolta benne. Az „uram” megszólítás eléggé sértette a fülét, de nincs mit tenni, felismerték…remélhetőleg csak az urat és nem a volt fejedelmet. Rátekint a mellette álló „szegény” mágusra, bár nem sokat lát arcából, mivel a csuklya elsötétíti. Az idegen szemei viszont annál inkább felfehérlenek a sötét arcból és elég hihető alázatosságot sugallnak.*
~Eh, mi rossz történhetik abból, ha meghívom egy italra?~
*Elgondolása szerint cselekedvén kezével jelzi a mágusnak, hogy foglaljon helyet asztalánál. Másik kezével int a fogadósnak egy italért. Közben a mágus helyet foglal vele szemben, de a csuklya még mindig takarja arcvonásait.*
-Remélem nem bánod, ha meghívlak egy pohár italra. Bár eléggé sietnem kell, de nem illik egy evolyran-i jóember társaságát visszautasítani. Csak néhány hete vagyok itt, de nagyon megszerettem e földet és a rajta élő népet…Kár, hogy el kell hagyjam…sajnos nekem nem ez a hazám….~többé~.
-És te, idegen? Mi járatban vagy a szigeten? Most jöttél, elhagyni kívánod, vagy netán helyes az a feltevésem, hogy idevalósi vagy és csak ellátogattál eme szép kis falucskába?
*Mondandóját hazugságok nélkül próbálta formálni, viszont néha, beszédje közben, csak úgy, alig észrevehetően meg-megremegett a hangja.*

*Neki is szemébe akad a két belépő őr. Egy pillanatra nagyot dobban a szíve, arcvonásai teljesen megmerevednek, még lélegzete is eláll, de ez a pillanatnyi ijedelem hamar elszáll, amikor látja, hogy elfek…és nem emberek a fegyveres alakok.*
~Bolondság…miért is kerestetne már...Óh, fennvaló istenek, segítsetek, hogy eltudjam hagyni minden gond nélkül a szigetet.!~
*Arcára próbálta visszaerőltetni az előbbi barátságos mosolyt, majd folytatta a társalgást, mintha semmi nem történt volna...pedig nem ő volt az egyetlen, akit „megijesztett” az örök feltűnése…bár a mágus reakciójából ő nem vett észre semmit...remélhetőleg ez fordítva is igaz.*
-Nos, Edward, örülök, hogy megismerhetlek. És kérlek, ne érezd magad feszélyezve, nem vagyok én sem evolyrani nagyúr, sem valami előkelőség, csupán dicső őseim kései leszármazottjaként viszem tovább a nemesi rangot…de hozzájuk képest nem vagyok több bármely más embernél itt e fogadóban. Egyébként az én nevem Mereth. Örülök, hogy találkoztunk.
*Nem gondolkodik sokat, ahogy szavai elhagyják száját, már nyújtja is kezét az új ismerős felé, ezzel is bizonyítva, hogy előbbi mondandóját komolyan gondolta és igazán nincs semmi szükség rá, hogy embertársa úrként kezelje őt…Hisz’ hol az ő úriassága, hatalma, joga, hogy irányítson egy népet, amikor eladta e tulajdonságait egyetlen dologért…az élet csak fontosabb..bár, ha hozzátársul e keserű menekülés és bujdosás..akkor meggondolandó…talán…de már választott…és pár órán belül megszűnik önmaga és mindenki számára (ex)nagyúr lenni e szigeten…valahol, más távoli földeken várja őt az új élet, az úr remény…egy új személyazonossággal együtt, feledve a régit.*
-Tifar? Nem, soha nem hallottam ezt a nevet. Talán családtag, vagy netán valami elintézetlen ügy miatt keresed?
*Viszont a kérdés előtt elhangzó megjegyzés sem kerüli el figyelmét…nahát, nem hitte volna, hogy „hasonló” sors adatott mindkettejüknek Ez kissé vigasztalja őt is. A vele szemben ülő mágusban egy lelkitársra talált, aki szintén elvesztett mindent és legszívesebben itt hagyná régi életét és tovább állna…persze ő még nem döntött, nem úgy, mint Antonius, aki vagy marad és elfogják, vagy….elfeled mindent örökre…hogy valaha nagyúr volt, volt birodalma, népe...de minek is ilyeneken gondolkodni, Edward úgysem érthetné mit jelent, ha valakinek menekülnie kell az életéért…ha a fejére vadásznak és soha nem lehet nyugta…
Kinéz az ablakon, a hanyatló nap egy órán belül lenyugszik, sietnie kéne, napnyugta után már nem indul hajó a szigetről. Ha addig nem ér a kikötőbe, akkor az éjszakát a fogadóban kell töltse…márpedig ő jobb szeretne mihamarabb vízen lenni, eltűnni az éj leple alatt, észrevétlenül, mintha soha nem is élt volna a városban egy Antonius nevezetű fejedelem.*
-Nos, azt hiszem indulnom kéne. Köszönöm a társaságod, Edward, jó volt egy ilyen ember mellett tölteni ezt az órát…~az utolsó órát a szigeten~ Talán még látjuk egymást. Remélem szerencsésebb útra tér sorsod…neked is.
*Mielőtt indulna, int a fogadósnak, hogy hozzon még egy pohárral az előbbiből barátjának, majd az ajtó fele veszi az irányt.*

*Úgy néz ki sikerül különösebb feltűnés nélkül kijutnia fogadóból, bár ha meg is állítanák az őrök, az esély, hogy felismerik szinte egyenlő a nullával. Ellenben az utat mégis csak elállják, nem engedve az ajtóhoz a távozni készülő (volt) nagyurat. Szíve hevesebben kezd dobogni, vére mind a fejébe száll…mintha újra maga előtt látná a Fehértorony várában lezajló csatát, a támadók sötét szemeit, fényesen csillogó kardját és a szörnyű mészárlás…Liana, a kegyetlen!..mi van, ha ő küldte ide a két elfet? Ha valójában nem is a falu őrei, hanem ő utána vadásznak…még belegondolni is szörnyű. Mielőtt teljesen elhitetné magával, hogy akár életveszélyben is lehet, megszólítja az egyik elf és Edward felől kérdez…hála az égnek, nem felőle. Antonius hátrafordul, hogy egy pillantást vessen az előbbi beszélgetőtársára, de az asztal, melynél ültek, üres, a mágus meg…ott áll pár lépésnyi távolságra tőle.*
~Ez meg mit akart? Muszáj volt az őrök figyelmét felkelteni?!~
*Szúrósan nézi a mágust, mintha hangosan kérdezné azt, amit gondol. Mielőtt Antonius megszólalhatna, már az ajtó nyitva áll és kitessékelik őket rajta. Értetlenül néz az őrök szemeibe, de azok nem hajlandóak távozni, míg választ nem kapnak. Rátekint Edward-ra, nyugtalannak látszik, csuklyája még mindig a fején. Antonius egy percre habozni látszik, nem akarja bajba keverni az újonnan megismert mágust…de a viselkedése…annyira furcsa, legalább az arcát fedné fel…A legjobb lenne, ha tagadná, hogy ismeri a mágust, így biztos lehetne benne, hogy nem fogja követni. Próbálja elhessegetni a gondolatot, hogy a mágus talán rossz szándékkal közeledett hozzá…és talán eddig is követte…de mi van, ha ártatlan…megéri feláldozni egy másik ember szabadságát az ő „szabadságáért”? Kezével int a két elfnek, hogy várjanak, odamegy Edwardhoz és vállára teszi kezét. Arcán komoly kifejezéssel próbálja létrehozni a szemkontaktust, de sikertelenül.*
-Figyelj, én nem akarlak bajba keverni, tudom, hogy te sem akartál ártani nekem, amikor utánam jöttél, de meg kell ígérned, hogyha kihúzlak a bajból, nem fogsz követni! Nekem még ma este el kell hagynom a szigetet, minél előbb! Mindenhonnan veszély leselkedik rám és ha arra vállalkoznál, hogy követsz, te is bajba kerülhetsz! Ennél többet nem mondhatok, de remélem, felfogod szavaim súlyát.
*A mágus továbbra is hallgat, de a két türelmetlen elfnek válaszolni kell. Antonius feléjük fordul és szólásra nyitja száját,*
-Uraim, a mágus velem van! Épp elhagyni készültük a fogadót, amikor önök feltartoztattak bennünket. Ha kérhetem, engedjenek utunkra, különben személyesen megyek a falu vezetőjéhez panaszt tenni…és abban nem lesz köszönet!
*A két őr szó nélkül(talán kicsit megszeppenve) állt arrébb, hogy útjára engedjék az idegen urat és a mágust lovaikkal együtt.*
-Amint kiérünk a faluból, te jobbra veszed az irányt én meg balra. Ha követni mersz…
*De inkább nem fejezte be a mondatot, a mágusnak ennyiből is meg kellett értenie, hogy nem követheti.*

*Nem telt bele sok idő, egy szűk órányi gyaloglás után beértek Chattalba. A fogadóra is hamar ráleltek, a bejáratnál mintha kicsit tétovázott volna a myrténk, de aztán ő is belépett, útitársa után. Nem nézett semerre, nem törődött a ráirányuló tekintetekkel, követte az elfet a pultig, ott is csak egy alig érthető köszönést hallatott a pultos felé. Megvárta, míg Kerahin rendel magának, aztán leültek egy asztalhoz. Ő nem kért semmit, éhség nem gyötörte, szomjúság ugyan nem, habár már ő sem emlékezett mikor evett utoljára, mikor érte friss víz hófehér, kiszáradt ajkait Még mindig homály volt szemein, próbálta elterelni gondolatait másfele. Óvatosan nézett körbe maga körül. Az épület tele volt mindenfele szerzettel. Hangoskodókkal, részegekkel, elmélkedőkkel, csendesekkel,
mint ő maga, de myrtét nem látott.*
~Sebaj, majd csak megtudom, ki vagyok...~
*Próbálta nyugtatni magát keserű szájízzel. "Nyugalmából" az elf szavai zökkentették ki, amint próbálta kínálgatni vacsorájából, amit a fogadós hozott ki.*
-Nem, nem, köszönöm. Nem kérek.
*Rápillantott az illatozó ételre, de valahogy nem tudott volna enni belőle, akkor sem, ha kényszerítik. Pedig anno a másodperc törtrésze alatt felgyűlt a nyál a szájában és kétszer sem kellett mondani, hogy hozzálásson. Most meg úgy érzi, hogy tele van...fizikailag tele, lelkileg meg üres, mint éjjel a tükör...pedig, ha tudna, hogy pont fordítva van minden.*

*Furcsa álmot láthatott, mert verítéktől csapzottan ébredt, kapkodva a levegőt. Látszólag az elf nem vett észre semmit a másik ágyon, ezért hagyta, hogy aludjon. Lábujjhegyre állva kelt ki ágyából, odasétált az ablakhoz és megpróbált egy kis hűvös szellőt beengedni, de nem érzett semmit arcán. Mélyeket szippantott a kinti légből fejét kidugva az ablakon, viszont az a különös légszomj, amit ébredéskor tapasztalt, nem akart most sem elmúlni, Máskor mindig eltölti egyfajta különös jó érzés, amikor friss, hideg levegő kerül tüdejébe, szétáramolva egész testében, de ezúttal ez nem érezte. Mintha elfogyott volna minden levegő bent is és kint is. Egy kis szellőcske sem akart útra kelni az éjszakában, minden olyan mozdulatlannak, élettelennek tűnt. Először nem is furcsállta a dolgot, hiszen már későre járhatott, később felpillantott a sötétlő égboltra. Parányi felhőfoszlányok takarták el a holdat, mely égi útján járva jelezte az éjféli időt. Gondolta, visszafekszik ágyába, hátha el tudna aludni, s akkor elmúlna az a furcsa érzés is, a belső, nyomasztó nyugtalanság. Közeledve ágyához, viszont egyre rosszabbul kezdte érezni magát, hol a hideg rázta, hol pokoli forróság öntötte el egész testében. Odaérve ágya széléhez, még egyszer kitekintett az ablakon és fura mód ugyanúgy találta a hold meg a felhők állását is. Mintha csak megállt volna az idő. Úgy határozott, hogy lesétál a fogadóshoz és kér valami gyógyfőzetet és egyúttal megkérdezi az időt is. Az ajtóhoz lépve többször is a kilincs után nyúlt, de sikertelenül. Sokadik próbálkozásra sikerült csak megragadnia, és akkor is teljes erejéből tudta lenyomni és feltárni az ajtót. Ekkor a szobát vakító fehér fény lepte el, mely még Kerahint is felverte álmából, de mire minden újra elsötétült, Harymane már nem volt sehol. Csupán egy távoli, túlviláginak tűnő kacaj volt, amit még hallhatott az elf, de az biztos, hogy nem a myrtéé volt…*

//Köszönöm a játékot//

*Dylan kérdésére csak nevetve válaszol, de már a nyeregben ül és izgatottan várja a vágtát. Szereti ha a szél a hajába kap, ha arcán érzi az erejét, ilyenkor érzi igazán, hogy él, hogy a világ megnyugtatóan veszi körül. Az arca kipirul, szemei csillognak, bár ez csak akkor látszik amikor beéri a férfit és a csődört. Fella sem egy lusta hátas, de egy tünde lóval nem veheti fel a versenyt, ezt persze Adria nem tudja és momentán nem is érdekli. Nem versenyezni óhajt, ha így lenne sem hajszolná dühösen a lovát, de most inkább eggyé válik vele. Combjaival erősen szorítja az állatot, és élvezi ahogy teste alatt megindul a több száz kiló erő, ahogy az izmok megremegnek majd vastag kötegekké feszülnek mindaddig míg el nem érik a város határát, ahol a férfi bevárja. Cinkosan rámosolyog, láthatóan felébredt az utazás okozta fáradalmakból és minden bizonnyal kíváncsisága is ezzel egyenes arányban nőtt.
A fogadó előtt száll csak le a nyeregből, mink sétáljon ha útitársa sem a gyaloglást választja, elég kellemetlen lenne olyan magasra felnézni rá, elég ha csak akkor töri ki a nyakát ha egymással szemben állnak.-
-Ez kellemesen frissítő volt. Úgy tűnik Fella fáradtságát is elmosta……maradok ennél ha te is.
*Mondatának második fele már a fogadóra vonatkozik, miközben könnyedén huppan le a talajra, átveti a szárat a kanca fején és nekilát ő is lenyergelni. Nem véletlen, hogy ragaszkodik Dylan-hez, hiszen csak őt ismeri a számára még idegen és új helyen és vele beszélgetett el csupán mióta megérkezett. Na jó, az túlzás, hogy ismeri és a beszélgetés is egysíkú volt, de ez részletkérdés. Másrészt pedig a fogadóban aminek van ivója biztosan sok részeg és nyáladzó alak iszogat még mindig, kell valaki aki mellette van. Noha Dylan-nel nincsenek _úgy_ együtt, legalább azt a benyomást keltse, hogy nem egyedül érkezik, hanem egy férfi társaságában. Dylan pedig eléggé tekintélyes nagyságú férfi akinek széles háta mögött Adria könnyedén elbújhat. Fogalma sincs kivel hozta össze a sors, egyáltalán nem úgy néz ki mint egy tünde, legalábbis nem hasonlít azokhoz akikkel Adria találkozott, a számuk ugyan csekély, csupán egy párral futott össze szülővárosában, de egyikőjük sem hasonlított egyetlen részletében sem mostani útitársára. De végül is mindegy.
Adria már csak azért is ragaszkodik Dylan-hez, mert tudja merre kell mennie a sárkánylovagok várába, ha pedig ennyit tud, akkor minden bizonnyal kicsivel többet is, azt pedig ha belepusztul is kiszedi belőle. Kissé nehézkes a nyereggel és minden más csomagjával megmozdulni, de megoldja. A nyereg mögé kötött zsákot a vállára akasztja, fegyverei pedig kellőképpen rögzítve vannak a nyereghez, csak jól kell „táncolnia” az ajtófélfa keretén belül, hogy ne akadjon bele semmibe. Fellát pedig nem magára hagyja hanem a csődörre, biztos benne ha kikötné a kanca úgy is önálló életre törekedne, ráadásul a pompás paripa biztos nem fog elkóborolni a gazdájától, így Fella is a közelben marad.*
-Ugye fogsz vacsorázni? Veled tartok.
*Ezzel a határozott kijelentéssel követi a férfit a fogadó ajtajához és be, azon már fenn sem akad, hogy nem tartja neki az ajtót. Legalább Dylan kapja a repülő kupát az arcába, mert a fogadó nevéből – nem ismerve a történetét – Adria úgy gondolja, ez a hely sem más mint azok a fogadók melyekben kénytelen volt megszállni mire elérte az első térkaput. Lábával akasztja meg a nyílászárót s löki szélesebbre, majd belépés után hasonlóképp csukja be. Adria követi Dylan-t míg nem talál egy megfelelő asztalt kettejüknek, s közben alaposan körülnéz odabent.*

*Mint egy gazdátlan kóbor eb aki pár, odavetett falatot remél, úgy ragad Dylan sarkába. Ügyesen kikerül egy éppen távozó, kissé dülöngélő, borostás arcú embert. Még a gondolatnak is van ideje felmerülni elméjében, hogy szegény pára nem teszi zsebre amit asszonyától kap majd a kései és nem igazán józan hazatéréséért, de aztán minden figyelme útitársára és a pult mögött feltűnő csaposra akaszkodik. Az első benyomása az, hogy Dylant itt bizonyára jól ismerik, sőt….nagyon jól. A megjegyzésre széles mosoly kerekedik arcára és még torkából is feltör egy halk, de annál gurgulázóbb kacaj. A többi, jelenlévő vendég hovatartozását illetően és ezt a csöppnyi szösszenetet is hozzávéve, Adria úgy gondolta nem fog unatkozni míg a vacsorán túl álomra nem hajtja a fejét. A fogadós csupa derű ábrázata, a száján kibukott jelző és Dylan halvány mentegetőzése elmosta Adria fáradtságának maradékát is. Úgy gondolta, ha Dylan nem lesz túl közlékeny, a fogadós biztos vevő lesz a kérdéseire – még Dylant is beleértve – így a foghíjas mosolyt a maga százkarátosával viszonozta. Mondhatni, első pillanattól kezdve flörtölt vele, bár az azért látszott rajta, hogy a folytatás és a befejezés nem lesz egyenlő a kezdettel. Mindent egybevéve, partnere lett a jótanácsokat osztogató fogadósnak, ezért próbálta befogni tekintetének irányát, s mikor úgy gondolta biztosan ránéz, még kacsintott is egyet. Bólintott a kérdésre és várta a jó tanácsot Dylannel kapcsolatban, ami a kezdést illetően már nem volt meglepő.*
-Üdv…..ó, hát persze……hmmm, lehet, hogy nagy falat leszek neki. Bízza csak ide….Rony.
*Suttogta vissza annak reményében, hogy Dylan nem hallja amit mond, hiszen tudása a férfit illetően nem vetekedhetett a csaposéval, de erről ő nem tudott. Még. Az, hogy a csapost a most megtudott nevén szólította, csak egy apró trükk volt a női praktikák tárházából. Hogy azonnal megjegyezte és alkalmazta is a friss információt, az csak balzsam lehet a férfiember lelkének, jól tudta ezt már, noha nem volt igazi gyakorlója a férfiak elcsábításának. Legalábbis nem abból az okból, hogy pénzt keressen vele. Adria inkább a férfiak testi vágya melletti hiányt próbálta befogni a vitorlájába.
Mindeközben sikeresen palástolta elfelejtett gyomrának jelzéseit, néhány hangosabb nyeregelhelyezéssel és padlót karistoló székkihúzással fedve el a korgást ami árulója lehet. Egy vándor gyakran érzi és hallja ezt, de egy nőnél azért elég kellemetlen lehet, Adria pedig azon túl, hogy harcosnak tartotta magát és épp azért érkezett, hogy sárkánylovas legyen, sokat adott nőiségére.*
-Nem, köszönöm. Én valami édes vöröset kérnék ha lehet. Karcosat. Sültet sok zöldséggel.
*Sorolja a kérdésre válaszát, közben pedig látványosan lepakolja magáról a hozott nyerget és zsákot. Reméli nem nagyon terheli meg a szakács fantáziáját és kamrakészletét az igényeivel, de odafigyel arra mit és mennyit eszik, főleg egy hosszú út után. A bor csak ráadás, lazítás a kemény napok feledéséhez, nem mellesleg kiváló altató. Lecsüccsen midőn mindent lepakolt, minél közelebb Dylan-hez, hiába rámolja a férfi a nyergét a szomszédos székre, Adria azonmód a másik oldalán lévőt foglalja el, lehetőleg nem szemben ülve vele hanem minél közelebb. Míg a fogadós elslattyog a rendelésért, addig Adria kezébe veszi további sorsát.*
-Ismersz sárkánylovasokat? Úgy értem személyesen. Milyenek? Én hallottam róluk, de mindenki azt mondta oda vannak magukért. Igaz ez?

//Értem:)//

*Azért ül olyan közel Dyaln-hez, hogy viszonylag halkan tudjon tőle kérdezni, nem szeretné ha bárki más is tudna arról mi iránt érdeklődik. Tettével semmilyen hátsó szándéka nincs, vagyis esze bogában sincs elcsábítani a férfit, esetleg valamilyen más, törvényen kívüli dologgal megrövidíteni. Viszont ha már idáig együtt jöttek, Adria nem hagyja magát levakarni, akkor is a férfi mellé ült volna ha ő vagy a csapos másképp gondolja. Addig üsd a vasat amíg forró, mondják a népek és Adria e szerint cselekszik. Dylan sok mindennel kapcsolatosan készséggel válaszolt a kérdéseire és a lánynak bőven maradt még a tarsolyában kérdés, hát piócát játszik és marad. A férfinek nem kell azon aggódnia hogyan ne váljon kínossá a csend, Adria gondoskodik arról, hogy ilyen ne történjen meg. A kérdésre vállvonogatással válaszol, még elmereng azon pár röpke pillanatig mit is mondjon, az igazat, hazugságot vagy a kettő között, aztán döntésre jut.*
-Arra gondoltam, hogy körülnézek a házuk táján, aztán ha tetszik ott, akkor maradnék.
*Ezzel végül is igazat mondott anélkül, hogy terveit pontosan leírta volna. Nem mondta ki konkrétan, hogy sárkánylovas szeretne lenni, de azt sem, hogy mást szeretne. Egyelőre maradjon ez így, később még mindig meggondolhatja magát, kérdés, hogy Dylan mennyire marad készséges.
A csapos hamar megérkezik az étellel, Adria úgy gondolja már minden készen volt, talán ott sülögetett a tűz felett a hús, lehet, hogy kissé már ki is száradt de éhes ember nem válogat. Az első falattal elnyammog, ízlelgeti de csak addig van csend kettejük között amit enyhít a fogadó vendégseregének zsongása, a kupák koppanása az asztalokon, néhány öblös nevetés.*
-Szóval különcök. És mennyire? Úgy értem, ha valaki közéjük akar tartozni, akkor hogy fogadják? Van valami teljesíthetetlen próba ami elé állítják a szerencsétlen jelentkezőt, vagy azért barátságosabbak?
*Ártatlan, vándor érdeklődésnek tűnik amit csinál, s közben újabb falattal gazdagítja ízekre éhes száját, figyeli a többi vendéget, Dylant és a csapost. Utóbbinak nagy a szája másokkal is, míg a mellette ülő férfi kissé szótlan, mintha nem tudna mit kezdeni egy nő társaságában. Fura, pedig elég jóképű ahhoz, hogy rengeteg tapasztalattal rendelkezzen. Adria tovább eszik míg a válaszra vár, nem habzsol, komótosan falatozik és időnként leöblíti egy korty borral.*

*Dylan nem túl bőbeszédű és amit mond azt is késve mondja. Adria már azt hitte, hogy nem figyelt rá, vagy nem hallotta azt amit ő kérdezett. Már épp újra megszólítaná a férfit, mikor amaz megszólal.* ~Nocsak, mégis van hangja.~
*Amit mond az viszont nem nyugtatja meg Adriát. A teljesíthetetlennek tűnő feladatot érzése szerint még megoldotta volna valahogy, de sárkánya az nincs. Anélkül pedig Dylan szavai szerint esélye sincs. Aztán feltűnik neki, hogy a férfi úgy beszél hozzá, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy a lány magának kívánja a válaszokat és nem csak úgy általánosságokban beszélt. Egy pillanatra benne akad a szó, elöblíti egy korty borral és újabb falatot vesz a szájába, időhúzásképp csak hümmög mint aki helyesli és megérti a választ. Aztán mikor sikerül lenyelnie a túl nagyra sikerült falatot, és megemésztenie vele együtt a nem túl előnyös választ, megszólal.*
-Arról már hallottam milyen kapcsolat van sárkány és lovasa között, bár csak az öregek mesélték és olyan volt mintha tényleg csak mese volna. De te úgy tűnik sokkal többet tudsz róluk mint bárki más. Mond, mégis hogyan lehet valaki sárkánylovas, sárkány nélkül? Csak kell utánpótlás, nem? S miért lenne nekem sárkányom?
*Kérdez vissza, nem is egyet. Van egy olyan gyanúja, hogy a vele vacsorázó férfinek több köze van a sárkányokhoz és lovasaikhoz, mint eddig gondolta.*

*Kellemetlenül érzi magát, mert az a sejtése, hogy a másik leleplezte a terveit, noha ő nem akarta vele szó szerint közölni. Főleg miután feléledt benne a gyanú, ha nem is sárkánylovas a vele szemben ülő, villájával hadonászó férfi, de minden bizonnyal sok köze van hozzájuk. Egyelőre csak tájékozódni akart felőlük, hogy tudja mire adja a fejét, bár semmi nem tántoríthatta volna el attól, hogy sárkánylovas legyen, jobb volt előre tudni mindent, hogy felkészülhessen. Szeretett minden eshetőséget számításba venni, legfeljebb később feleslegesnek bizonyult.
Mindazonáltal sokat meg tud a lovasokról, egy részét már tudja, mást csak pletykákból hallott melyek néha megbízhatatlanok, míg van olyan részlet Dylan beszámolójában amire kifejezetten rácuppan gondolatban. Szemei tócsányira kerekednek rémületében, mintha Dylan azt mondta volna, hogy teszem azt holnap összedől a világ s csupán egy marék hamu marad a helyén.*
-Az nem lehet! Sárkánylovasokra szükség van.
*El is felejti a vacsoráját, ónix szemeit Dylanébe fúrja, mintha onnan szavak nélkül is többet tudna kifacsarni mint magából a férfiból. Néha az az érzése, hogy Dylan titkolózik, máskor meg, mint ahogy most legutóbb, túl sokat beszél. Az legalább láthatóan megnyugtatja a lányt, hogy a sárkányok és lovasaik kihalásának veszélye még igen távol van, s elhatározását mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy lelkesedése miatt beleesik Dylan láthatatlan csapdájába.*
-Tudom milyen az. Nem éreztem de egyszer láttam. Járt nálunk egy sárkánylovas de nem engedtek vele beszélni, kicsi voltam még és a faluban sokan féltek is tőlük. Én nem. De láttam mennyire megértik egymást, olyan....sebezhetően közel álltak egymáshoz, mégis áradt belőlük az erő. Én is akartam, mert azóta úgy érzem mintha hiányozna belőlem egy darab.....vagy mindig is ezt éreztem csak nem tudtam megfogalmazni magamban.
*Hirtelen hallgat el mint akit rajtakaptak, nem azért mert közben a felszolgáló az asztalukhoz lépett, hanem mert észrevette, hogy túl sokat mondott. Nem akarta a legrejtettebb érzéseit megosztani egy idegennel és Dylan kétség kívül még az volt, noha szimpatikusnak találta. A fejét rázza a felszolgáló kérdő tekintetét látva, majd mikor amaz elmegy, újra megszólal.*
-Sárkány nélkül is hajlamos vagyok bajba keveredni, ha csak ezt nézem, nem sokat változtatna az életemen.