Leroan dombság ~ Mágus határ

Leroan dombság

*Remegett a nyári szellő borzolta, zölldellőn hullámzó fűtenger, de még a fák élénk színben pompázó lombjain megülő levelek is reszkettek a talaj morajlásától. Enyhe táncot járt a föld a mezőn járó emlősök, hüllők, s kétéltűek alatt. De még a gyümölcsöktől roskadozó bokrok is megremegtek a rajtuk pihengető énekes madarak alatt. Por nem szállt fel sehol. A dombság dús növényzete megakadályozta ezt. Aztán a dübörgő hang közelebb, s közelebb ért. Már csupán egy kimagasló domb állta útját az arra vetődők tekintetének, elrejtve a föld remegésének okozóit. Mert többen is voltak. Sőt...
A morajlás már a környéken tébláboló élőlények fülébe kúszva dübörgött tovább. Végül megjelent egy almásderes mén az emelkedő tetején. Egy pillanatra megtorpant, de aztán hangos nyerítéssel ágaskodott föl, hírül adva a világnak, hogy Ő itt van, s Ő itt az úr. Erőteljesen vágta mellső patáit a földre, s a fűcsomók megvadulva szóródtak szét lábai körül. A morajlás meg csak nőttön nőtt. A hatalmas, izmos mén újra felágaskodott, nyerített, azután neki iramodott a zöldellő rétnek. A domb tetején ekkor jelent meg még egy, majd még néhány, aztán több tucatnyi vadló. A domb pillanatokon belül hátak, s fejek sokaságából álló, hömpölygő áradattá változott. Csak a lovak terén jártasok tudnák megsaccolni hány ló is törtetett most át a dombokon. Lehettek akár hetvenen, vagy százan is. Talán nem is egy, hanem több ménes összeverődött állománya volt. De, mint eleven víz, árasztották el a zöldellő tájat. Madarak rebbentek szét jöttükre, rágcsálók menekültek be búvóhelyükre, s ragadozók inaltak el közelükből félbe hagyva vadászatukat.
A ménes elidőzött egy darabig a dús füvet legelészve, majd ugyanezzel a hévvel tovább is álltak, hogy újra, és újra bebarangolhassák a myrték, s a mágusok földjének határait.
Ez hát a Leoran dombság, melyben szabadon áramlik az ezer színű élet, s háborítatlan vadsággal vágtázhatnak a vadlovak.*

*Vidáman mosolyogva állt a rét közepén, s kezét szemellenzőként tartva kémlelte a messzeséget. Csípőig érő hófehér haját játszi könnyedséggel lobogtatta a kellemesen langyos szél. Az elf leengedte kezét, majd a hátulról hallatszó zsibongás felé fordult. Kissé hunyorítva nézte fogócskázó gyermekeit, majd kellemesen gyengéd hangján megszólalt.*
- Alya szívem... Ne legyél durva!
*Ezt csupán azért mondta, mert a lányka éppen rávetette magát bátyjára, és így most a selymesen zöldellő fűben bírkóztak. De persze a fiúcskát se kellett félteni, mert ő azonnal fordított is a pillanatnyi helyzeten, és ügyesen kiszabadult testvére szorításából, s egy vidám nyelvöltéssel már el is illant szemük elől, hogy aztán Alya mögött megjelenve, egy nyálkás békát dugjon a ruhájába. Volt is nagy visongás, és kacagás.*
- Thalion! *de végül csak nevetett rajtuk, mert nem volt értelme az örökös kiabálásnak, mert mire egy dologban kikiabálná magát, addigra az ikrek már legalább egy tucatnyi csínytevést elkövetnek* - Na, ha lehiggadtatok, akkor talán megkereshetnénk apátok lovát, mert nem lennék a bőrötökben, ha megneszeli, hogy kiüldöztétek ide...
*Azzal megfordult, és tovább fürkészve a tájat megindult a közeli bozótos felé, hátha annak védelmébe menekült el a ló.*

-Letértek az útról,és elfordultak északnak.*mondta Fangë*
-Arra a Leroan dombság van.*Volg*
-Ha arra mentek akkor nekünk is arra kell.*Fangë*
-Akkor mire várunk?*Ingor*
*Mikor megérkeztek a Leroan dombságra nem látták az ellenséget,csak egy elf nőt és a két gyermekét.Látták hogy a nő valamit,vagy valakit keres.Mivel nem akarták megzavarni elbújtak a legközelebbi bozótosba.Fangë kinézett a bokor mögül és nő pont arra felé ment.*
-Ide jön.*Mondta suttogva Fangë*
-Meglátott?*Volg*
-Nem tudom.*Fangë*
-Menjünk tovább.*Ingor*
*Tovább akartak osonni de már késő volt.Így kiugrottak a bokor mögül és üdvözölték az elf nőt.*
-Az én nevem Isqua Fangë,az ővé Volg a másiké pedig Ingor.*Fangë*
-Szabadna tudnunk a neved?*Fangë*

- Thalion kikap apától...
*És nevetgélve igyekezett elszökni bátyja elől, amikor az megjelent mögötte. Hát persze, hogy tudta, milyen szándékkal került a hátához, hiszen ő maga is ilyen dolgokat művelne vele. De elkésett a meneküléssel, mert az a hideg, rusnya varangy, már csúszott is lefelé a hátán, hosszú nyálkás csíkot hagyva fehér ruháján.* Alya meg visongva ugrált, hogy kirázza ruhájából azt a förtelmet, ami végül nagy nehézségek árán sikerült is. De hallotta közben testvére kárörvendő kacagását, aki igyekezett biztonságos távolba kerülni húgától.*
- Mami! Thalion rossz!
*Azzal már kint is voilt a béka, ami a földet érés pillanatában semmivé is vált. Ugyanis csak illúzió volt, s még nem tudta a fiú sokáig fönn tartani. De annyira éppen elég volt, hogy Alyat megugráltassa egy kicsit.*
- Megvagy! *ezt Thalion már csak akkor hallotta meg, mikor a lányka ismét rávetette magát, de a fiú újra ügyesen elkerülte őt, s annyira el volt foglalva saját kis huncutságaival, hogy észre sem vette, anyjának megindulását.*

*Pedig már azt hitte, sikerül megfutamítania kishúgát, de nem így volt. Tehát a béka nem vált be... Aztán Alya újra megpróbálta elkapni őt, de sikerült elugrania kicsiny kezei elől. Olykor azért anyjukra is pillantottak, de tényleg csak olykor, hogy azért még se maradjanak le nagyon tőle. Nem örültek volna annak, ha anyjuk leszidja őket a rakoncátlankodásért. Hát Thalion oda pislantott a távolba révedő fehér hajú nőre, aztán amikor látta, hogy megindul, jobbnak látta, ha arra folytatják tovább incselkedéseiket. Futott is, ahogy bírt testvére elől, de még annyira kicsik voltak, vagy csak a fű volt oly magas, hogy immár harmadjára terült el a fűben futás közepette. De mindig talpra ugrott, és tovább szaladt, hátában hallva Alya sikkantgatásait, amikor ő is elesett néha. De futás közben hirtelen felbukkant a bozótosból három furcsa szerzet, és ettől Thalion annyira meglepődött, hogy azonnal meg is állt. Ennek köszönhetően Alya neki csapódott, és vihogva dőltek el a magas fűben. Thalion fekve maradt, és kíváncsian hajtotta félre a fűszálakat, hogy lásson rá anyjára, meg azokra ott a bokornál.**

* Már messziről kiszúrta a bozótosban a mozgolódást de, amikor az a három férfi kiugrott elé, nem sokon múlt, hogy ösztönösen támadjon. Hiszen sosem lehet tudni, miféle veszéllyel találja magát szemben ezekben a háborús időkben, ráadásul még a gyerekei is vele vannak, ami azért némi hátrány volna a harc szempontjából. Egyébként sem szeretné, hogy ilyen kicsikként kelljen azt látniuk, hogyan végez anyjuk valakivel. De, aztán látta, hogy azok hárman ártalmatlanok, akkor már el is mosolyodott a megszólításra.*
- Üdvözöllek elfek! Hiswa vagyok... *közben hátra pillantva mutatott a fűben viháncolókra* - Ott a fűben hancúrozva pedig a gyerekeim... Thalion, és Alya Hythamorys.
*Érdeklődve fordult vissza a férfiakhoz.*
- Mondjátok, mi szél hoz a myrték határára három elfet ezekben a veszedelmes időkben? Bár, meg kell mondanom, nagyon örülök nektek, hiszen saját népem tagjaival vajmi kevéskét találkozhatom lévén, hogy a myrték földjén élek. Persze ez távolról sem panaszkodás akarna lenni részemről, csupán hiányozik néha a saját népem.

-Minket sajnos épp a háború hozott erre.Egyik barátunkat Durint elrabolták a Dagorladiak,és most hajtó vadászatot indítottunk ellenük.Vadon földéről indultunk és a nyomok egészen idáig vezettek.*Fangë*
-Mi is örülünk hogy egyáltalán találkoztunk valakivel.Az csak ráadás hogy egy elf.*Volg*
-Utunk során csak egy valakivel találkoztunk.Egy tündérrel,a neve Flow.Te talán ismered.*Fangë*
*Miközben Volg és Fangë Hiswaval beszélgettek Ingort a gyerekek kezdték el érdekelni.Közelebb lopódzott hozzájuk és azt súgta nekik*
Mutassak valamit?*Erre Ingor kezében egy fényes gömb jelent meg.Majd később lóvá változott és kifutott Ingor kezéből,körbe futotta a gyerekeket majd megindult az ég felé.*
-Ingor hol van?*Kérdi Fangë*
-Itt vagyok.*Mondta Ingor,majd oda súgta a gyerekeknek ezt ne mondjátok meg anyunak.*

*Csak akkor vette észre, mi történik, amikor már Thalion szét húzta előttük a fűszálakat. De Alyanak ez is mókás volt, mert imádtak mindenkit meglesni, hogy megtréfálhassák őket. Meg is szaporodott emiatt a látogatók száma a Hythamorys család házában, hiszen olykor valóban durva dolgokat múveltek a myrte mester gyermekei. Volt, hogy egy kis myrte lánykával jött el hozzájuk az édesanyja, hogy megkérje az elfet, a gyerekek fékentartására. Mintha szegény elf anyjuk tehetett volna bármit is ellene, hiszen hol lenne ő képes megtörni a varázslataikat? Arra csak a myrték képesek, s ráadásul az ikrek gyanúsan erőteljes mágiát birtokolnak, amit olykor apjuk kénytelen mgtörni, a nagyobb problémák elkerülése érdekében. Persze neki könnyű, hiszen mégis csak ő a legerősebb, és legtehetségesebb minden myrte közül. De anyjuk ugye, szóba sem jöhet ezen a téren, hiszen nem ért az illúzió mágiához. De már lassacskán változtattak saját magukon a gyerekek, hiszen kezdenek felcseperedni, s kezdik megérteni, mekkora galibát is képesek ők már okozni a felelőtlen varázslataikkal. Főleg az anyjuknak.*
- Velük nem rosszalkodtunk... *motyogta kissé riadtan, de pajkosan csillogó szemekkel a kislány* - De majd a mami megvéd, ha mégis...
*És tovább kukucskáltrak kifelé. Aztán már látta is, hogy az egyik férfi hozzájuk lopakodik, s ettől egy pillanatra megrémült, hiszen nem szokta anyjuk oda engedni hozzájuk az idegeneket. Még Hinataval sem engedi el messzire őket, pedig az az elf lány sokat vigyáz rájuk otthol. De a gondolataiból az eléjük érkező elf ki is zökkentette.*

*Sanda pislogással próbálta felidézni emlékeiben, hogy űztek-e tréfát azzal a három fickóval, de teljesen ismeretlennek tűntek neki.*
- Nem. Őket nem ismerjük.
*Aztán, ahogy anyját meghallotta beszélni róluk, már fel is tápászkodott volna, de az egyik férfi érkezése meggátolta ebben, s inkább fekve maradt.*
- Helló! *mondta széles vigyorral az elfnek, s már láthatta is a szép fény lovacskát, ami végül fel vágtázott az égbe, s ez kifejezetten tetszett neki* - Szép paci...
*Aztán talpra ugrott, s ekkor már a férfit is vissza hívták, így magával húzva Alyat elviharzott anyjuk mellé, s onnan, biztos fedezékből nézték az idegen elfeket, amint azok beszélgetnek a nővel.*

*Mosolyogva figyelte, ahogy gyermekei fedezékként használva őt kukucskálnak kifelé az elf férfiakra.* Persze látta ő, hogy az egyikük a gyerkőcökhöz megy, de nem látott bennük semmi olyan hátsó szándékot, ami a megakadályozásra motiválta volna.*
- Remélem, sikerül majd megtalálnotok a barátotokat, és épségben vissza hozni őt. Az istenek tudják, hogy kivel, mi a tervük. Így akkor ti sem véletlen kerültetek Evolyranba. *lelkesen mosolyogva pillantott végig rajtuk, s közben gondolkozott egy picikét a hallott tündéren* - Egyébként Flow-ról is hallottam már. Ő az Evolyrani tündérek úrnője. Bár, személyesen még nem volt hozzá szerencsém, de amikor Álomfalváról megérkeztünk a hajóval, akkor ő is ott volt a fogadók között.
*A gyerekek közben újfent magukra találtak, s apró illúziókat kezdtek elővarázsolni. Egy sötéten csillogó pók is elő sikeredett tőlük, mely lassú mozgással indult meg a bozótos irányába.*
- Viszont, ha szeretnétek az úrnőt felkeresni, akkor nincs más dolgotok, mint meglátogatni őt a Ragyogó tölgyesben, ahol él a többi tündérrel.

*Ared a nagy melegben a köpenye nélkül sétálgatott, csupán a hatalmas bőr tarisznyája emlékeztette arra, hogy tulajdonképpen hosszú hónapokig az erdő volt a lakhelye. A myrték földje felé kóborolt, hátha találkozik rég nem látott barátnőjével. Szaladtak a hetek, s Ared szinte minden idejét lekötötte az Otthon.
Ahogy kiértkaz erdőből, meglepetten sikkantott kicsit. Egy megtermett pók araszolt feléje halálos nyugalommal. Ared, bár imádta az állatokat, azért a pókoktól ha lehetett mindig is távol tartotta magát. De úgy tűnt, hogy ez a pók egyenesen felé tart, ezért aztán egy nagy lendületet véve a lány hatalmas ugrással átszökkent a pók felett. A földet éréskor kuncogásra lett figyelmes, majd körbenézve még nagyobb meglepetés érte. Barátnője három elffel beszélgetett, s Hiswa mögül apró lábak kandikáltak, huncut szemek figyelték Ared minden mozdulatát.*
~Hmm, gyanítom, innen ered a kacaj~* mosolygott, majd örömmel fordult a tündék felé.*
-Üdvözletem az uraknak! Aredhel Narmolanya vagyok.-
*Mély meghajlással köszöntötte az elfeket, majd szívélyesen köszöntötte Hiswát.*

-Üdvözlöm a hölgyet.Az én nevem Isqua Fangë.Az övék Volg és Ingor.*Mondta Fangë egy mély meghajlással.Volg és Ingor is meghajolt.*
-Amíg el nem felejtem nem láttak erre fele Dagorladiakat.Egy csordányi volt belőlük.*Volg*
*Közben Ingor megint a gyerekkel akart játszani,így a háta mögül ezúttal egy fényees pillangót dobott fel ami rászállt a gyerekek vállára egyikről a másikra,majd gondolt egyet és Volg orrát vette célba aki erre nagyon mérges lett.El akarta kapni a lepkét de az ügyesebb volt.*
-Ilyent ne csinálj többé.*Volg*
-Rendben.*Amint kimondta ezt Ingor a lepke újra Volg orrát vette célba.Volg le akarta csapni a pillangót,de mire oda ért a keze az erepült.Így Volg orrán hatalmas púp lett.*
-Jó elég lesz a játékból.*Fangë*
*Ahogy Fangë kimondta dübörgés halattszott,ami egyre hangosabb lett és egyre közelebről hallatszott.*
-Mi lehet ez?*Kérdi Ingor*
-Azt hallottam hogy erre felé élnek vadlovak amik át át vágtatnak a dombságon,és ez hatalmas dübörgéssel jár.*Volg*

*Hiswa hegyezte füleit, s a hang egyre közelebb érkezett hozzájuk. Erre ő szélesen elmosolyodott.*
- Nos, nem vadlovak ezek, csupán a férjem lova, amit valaki volt szíves elijeszteni a karámból...
*S beszéde végén róvón pillantott a két gyerekre, de arcára hamar vissza lopakodott vidám mosolya. De már lépett is Aredhelhez, és jól megölelgette rég nem látott barátnőjét.*
- Szia Aredhel... Már nagyon hiányoztál nekünk, és legfőképpen Thalionnak, és Alyanak.
*Aztán elengedte a nőt.*
- Mondd csak, hol csavarogtál, hogy ilyen sokáig felénk sem néztél? De, végülis te fogod majd elszenvedni a gyerekek túlfűtöttségét, s nem én, amiért sokáig nem jöttél el hozzájuk.
*Kárörvendő nevetése hallatán Alya meg is engedett magának egy újabb illúziót, ami most egy az előzőnél kétszer nagyobb pók volt, s az már ugrott is Ared néni felé. A gyerekek meg majd szét pukkantak a kacagástól, ahogy Aredhel igyekezett megszabadulni az őt hűségesen keresgélő póktól.*
- Thalion kicsim... Lennél szíves?
*Csak ennyibe került, és Thalion arcán széles vigyorgás jelent meg, s egy intéssel eltüntette Alya illúzióját, aki ettől kis pukkancsként kezdte méregetni testvérét.*
- Bocsáss meg Ared... *mondatát azonban egy közéjük vágtázó ló félbe szakította, s a kis társaság sikkantva rebbent szét a fekete mén útjából. A ló a tündéhez közel megállt, és kihívón ágaskodott két lábra állva.*
- Ó, istenek... Mitryas a fejemet veszi a lováért, ha nem lesz otthon, mire haza ér.
*És kínos arcot vágva indult meg a hátashoz, de előtte a gyerekeket Ared mellé parancsolta. Lassan közelítette meg a makacs jószágot, s próbálta magához csalogatni, kedves hangjával. hiszen a tündék eddig is könnyedén szelidítettek állatokat. Hát csak nem fog kifogni rajta ez a megátalkodott szörnyeteg?*

-Hűha, Hiswa, el sem hinnéd, mi történt velem! Otthonom van, újra! Flow úrnőtől kaptam a helyet, egyszer el kell jönnöd megnézni, a tündérek és az emberek földjének határán van. Egy elhagyott falu mellett.-
*Boldogan hadarta a mondanivalóját, aztán rosszat sejtve oldalra nézett. Egy hatalmas pók kezdett felé döcögni, még nagyobb, mint az első. Ared apró kis sikkantásokkal elkezdett viccesen kapálózni, majd úgy tett, mintha menekülne Alya tréfája elől. A gyerekek felé sandítva nyugtázta, hogy jót mulatnak rajta, de már nem bánta volna, ha véget vet valaki a menekülsének, mert tényleg nem szerette a pókokat. Szerencsére Thalion megmentette őt, így a kisfiút felkapva nagy puszival jutalmazta a kis hőst. S hogy Alíát is kibékítse, titokzatos arccal keresgélni kezdett a tarisznyában, majd előhúzott egy kis ezüstfigurát. A megbűvölt anyag kiskutya formát öltött és vidáman ugrándozni kezdett Ared tenyerén.*
-Nicsak, ez a kis jószág a gazdáját keresi... nem láttad véletlenül, kicsikém?-
*A myrte mester ménje éppen akkor érkezett meg, így Ared és a gyerekek távolról figyelték, hogy halad HIswa a lóval. A lány bízott barátnője öszönében, így nyugodtan fordult a férfiak felé.*
-Dagorladiakat? Én még nem találkoztam velük. És nem is nagyon szeretnék.-
*Borzongott kicsit, majd a gyerekek felé fordulva halkan énekelni kezdett a tündékről és egy híres régi lóról.*

*Mindhárman tudták hogy nem vesztegethetik túl sokáig az idejüket.Ezért hamarosan tovább kellene indulniuk.Közben megérkezett Hiswa lova.Épp az elfek előtt állt meg és két lábon ágaskodott.Hiswa megpróbálta magához csalogatni kedves hangjával.Fangë már megint eltűnt a másik két elf pedig nem tudta mit csináljon,hallgassa Aradhel énekét,segítsen Hiswanak vagy egyszerűen álljanak tovább mint egy cölöp.Miközben ezeken törték a fejüket Fangë is előkerült.Hátizsákját letette a földre,majd a ló mögé osont.De sajnos a ló azonnal észre vette és megakarta rúgni Fangët,ami nem sikerült neki,mert Fangë hátra ugrott.Most úgy tűnt hogy lenyugodott a ló de akkor Fangë bestiája kibújt a hátizsákból amit előbb rakott le.A bestia alig lehetett 10cm de a ló mégis észre vette és újra megvadult.A ló Fangë felé kezdett vágtázni.Fangënak a régi emlékei jutottak eszébe,az első lova,amikor először dobta le...Majd a ló Fangë felé vágtázott.Fangë ahogy a ló feléje vágtázott egy különös mozdulattal megkapaszkodott a nyakában,és fel lendült a ló hátára.Nehéz szörén megülni a lovat de nehezebb irányítani.Sokáig bírkozott a loval de végül a ló elfáradt és engedett így Fangë vissza tudta hozni épségben a lovat.Majd leugrott róla.*
-Nagyon sajnálom,nem így terveztem.*Mondta Fangë egy kicsit lekókadva*
*Majd vissza tette bestiáját a hátizsákba és felvette a hátára.*
-Nagyon örültünk a találkozásnak,de most mennünk kell.Így is sok előnyt nyertek.Ég veletek.*Mondta Fangë,a többiek is elbúcsúztak.Majd futva útnak indultak.Még mindhármuktól egy utolsó pillantás és egy utolsó intés..Végül pár perc múlva eltűntek a messzeségben.*

//Kössz a játékot!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Smile

//

*Gyorsan követték egymást az események, s mire a tünde észbe kapott, már el is rohant tőle a ló, és az egyik férfit vette célba. Már egy halk kis szitok féle is csaknem kiszaladt a nő száján, de látta, hogy a férfi fellendül a lóra, és némi erőlködés árán, de mégis sikerül elibéje hoznia a rakoncátlan hátast.*
- Köszönöm a segítséget Fangë... *mondta a lóról leszállóra pillantva* - És mi is nagyon örültünk a találkozásnak elf uraim. De, ha valamikor újra erre vetődnétek, akkor csak nyugodtan keressétek fel a Hythamorys család otthonát. Bármikor szívesen látunk titeket.
*S azzal a kantáránál megfogva odébb vezette a lovat, hogy ne legyenek hozzá túl közel a gyerekek. Bár bízott a lóban, s tudta, hogy nem bántaná a kicsiket, de az ikrek már nem olyan biztos, hogy nem tennének valami butaságot, amitől megvadulhat a ló. Épp úgy, mint ma ebéd után, amikor is a mini ördögfiókák úgy megijesztették a lovat, hogy az a karámból kitörve elmenekült.
Hát ezért vannak még itt, ezért bolyonganak már hosszú órák óta. Míg a napi dolgokat igyekezett megemészteni a nő, addig kedvesen integetett is egy sort a távozóknak, majd mikor már nem látta őket, akkor Aredhelhez fordult.*
- Na, akkor magunk maradtunk. *mondta vigyorogva* - Hozzánk tartottál Aredhel?

//Köszke a játékot Smile

//

-Viszlát, urak!-
*Integetett a futva távozó elfek után, majd a gyerekeket kézen fogva Hiswához ment.*
-Tulajdonképpen igen, volt egy olyan gondolatom... Elindultam növényt szedni, aztán egyszerre csak errefelé kötöttem ki... úgyhogy gondoltam, megnézlek benneteket.-
*Álmodozó arccal jelentette ki az előbbieket, majd mosolyogva nézte a kicsiket.*
-Hiswa, hihetetlen, milyen tempóban fejlődnek a gyermekeid. Lassan elkezdhetsz gondolkodni azon, hogy milyen tanulmányokat folytassanak.-
*Fénylő szemmel bámult a gyerekekre, majd Hiswára. Hirtelen azt sem tudta, hol kezdje, mit is mondjon előbb, hiszen annyi minden történt vele az utóbbi időkben.*
-Jó, hogy most találkoztunk, mert még az este leszállta előtt haza akarok érni.-
*Fülelni kezdett, mivel ismét csak a mennydörgés-szerű hangot hallotta, és ámuló szemeik előtt megjelent a vágtázó ménes.*
-Szerintem menjünk innen, mert még a végén a mester lovát is elragadják magukkal-* nézett kérdőn Hiswára.*

*Boldog mosollyal hallgatta a lány szavait, de a dübörgés hallatán leharvadt gondtalan mosolya. Az isthar figyelmeztetése elkésett, mert amint befejezte a mondatot, a mester lova rántott egy erőteljeset a fején, s már ki is szabadult az elf kezeinek fogságából. Aztán nyerítve, emelt fővel, és emelt farokkal vágtázott a méneshez, mit sem törődve a szitkokat utána szóró tündével.*
- A fene enné meg... Hogy én ezért mit fogok kapni Mitryastól...
*Dühösen nézte a ménest egy darabig, majd sarkon fordult, és házuk irányába mutatva maga után intette a társaságot. Már amennyi maradt belőle az elfek távozása után. De most úgy is azon főtt már Hiswa feje, hogy hogyan fogja ezt kimagyarázni kedvese előtt?*
- Talán mondhatnám azt neki, hogy: Nézd kedvesem, az úgy volt, hogy... a lovad kiszabadult, és eliszkolt a vadlovakkal.
*Kissé bágyadt képet vágva pillantott a mellette sétáló nőre, majd azért egy kis bíztató mosolyt is előcsalt a gyerekek kedvéért.*
- Bár, úgy is meg fogja kérdezni, hogyan szabadult ki... *fejét fogva kínosan felnevetett* - Ez annyira kínos... Valami ötlet Aredhel?
*És annyira meghatóan, és persze roppant kétségbeesetten nézett rá, hogy valamit kiagyaljon.*

//Köv. hsz mehet a házhoz Smile

//

*Nem hiába kelt a vén napkorong oly komor ábrázattal ezen a reggelen. A Leroan dombságot csak nagyon lassan hódította meg a napsugár, mely most nem volt semmi jó hír mondója. Még a reggeli napsütés sem volt képes teljesen felszámolni a tájon ülő, félhomályt okozó ködgomolyagot, mely több kilóméter sugarú körbe rejtve őrizte titkát.
Mit külső szemlélő nem láthatott az egy gigászi építmény együttes volt, mely furcsa mód az elmúlt napig még csak nem is volt ott. De az éles szemű vadak, s az égben portyázó ragadozó madarak könnyedén szemügyre vehették a tompa ezüstként csillogó kastélyt. S még csak nem is a kastély okozná az embernek a legtöbb fejtörést, hanem az, hogy maga az épület, mintha a földből lenne kitépve, s úgy lebegne a talaj fölött néhány lábnyira. A nap egyre magasabbra hágott az égen, s kegyetlen sugarai felszámolták a kastély ködleplét. Ezüstösen szikráztak a pompás tornyok a nyári napsütésben, s néhol még látni is lehetett a falakon megbúvó harcosokat, amint a lőrések között közlekedve tartják szemmel a környéket. Minden csöndes volt, s az állatokon kívül egy lélek sem vetődött most arra, hol a pompázatos kastély tündökölt. A földöntúli káprázatnak tűnő alkotás egyszer csak megremegett, majd játszi könnyedséggel emelkedni kezdett. A földtől jó húsz méterre megállapodott a levegőben, s mozdulatlan lebegett egyhelyben tovább.
Ki tudja, kiféle, miféle uraság, vagy úrnő bírja e kastély tulajdonosi címét. Egy biztos. A falak közül kiszűrődő zajok harci készültségre utalnak. Talán támadásra számítanak, talán ők maguk jelentik majd a vészt? Hamarosan kiderül. Amint feltárulnak a gigantikus építmény fém kapui.*

[You must be registered and logged in to see this image.]

*Miután a városban megtudta, hogy napok óta különös dolgok történnek a Leroan dombságon, azonnal lovára pattant, s elvágtatott ide. Miközben erefelé tartott, többször is átgondolta a dolgot és két következtetésre jutott. Egy: Az a kastély csupán egy illúzió, ami egy sereget vagy valami kisebb repülő dolgot takar és próbál elrejteni. Kettő: Az a kastély nagyon is valódi és olyasvalaki birtokolja, kinek óriási hatalma van és gonoszokból toborozza seregét.
A mester most lassítva közeledett. Nem látott semmi különöset, csupán egy kis köd volt az egyik laposabb területen. Ez persze egészen fura volt, hisz a nap hétágra sütött. De hát lehetett az porfelhő is vagy valamiféle füst. A mester egyelőre nem is nagyon foglalkozott vele. Többször is körbekémlelete a terepet. Semmi gyanúsat nem látott. Most már csak az az egy kis füstfelhő volt közel s távol, ami kissé zavarta őt. ~Nos, ha nincs más itt, akkor biztosan az a kis felhőcske rejti azt a kastélyt. Már ha egyáltalán létezik. Bár ezek után a történtek után nem csodálkoznék semmin se. Na, gyerünk...~ Azzal szép lassan, lépésben megindult lovával, hogy közelebbről is megtekintse. Egyelőre semmi különös nem történt. Csak egyre közelebb ért a ködhöz. Vagyis nem is köd volt az. Igazából nem lehetett megállapítani az enyagát. Elég annyi, hogy füstszerű valami, ami takar egy másik valamit, ami biztosan azért van elrejtve, mert valami nagy gonoszság rejtőzik mögötte. A mester már csak úgy ötven méterre lehetett tőle, mikor megállt a lova, s nem volt hajlandó tovább menni. Mitryas akárhogy unszolta, nem tudta rávenni a továbbmenetelre. Még pár percig próbálkozott, de aztán feladta. Belátta, hogy innen már egyedül kell szembenéznie a veszélyekkel. Lovára még szüksége lehet, így szabadjára engedte. Természetesen nem ment túl messzire az állat. Gazdája nélkül nem. A mester ezt meg is mosolyogta, s bólintott egyet az állatnak, aki erre felállt hátsó lábaira, s nyerített egyet. A mesternek ez egy kis önbizalmat adott. Legalább a lova támogatja őt. Ezzel a tudattal indult meg a ködben. Nem látott szinte semmit sem, s ez aggasztotta. Még egy kicsit beljebb haladt, aztán eszébe ötlött az a nyilvánvaló gondolat, hogy mi lenne, ha egyszerűen eltüntetné innen ezt a nagy ködöt. Kezeit felemelte hát, s mormogott valamit. A köd kissé visszahúzódott, de csak amestre körül úgy tíz méter sugárban. ~Tehát valamiféle erős mágus hozta létre ezt a "kis" ködöt. Mert hogy ez nem illúzió, az biztos. Azt érezném.~ Óvatosan, alssan, mindenre felkészülve haladt a ködben. Szívét félelem járta át, de mindvégig éber maradt és nem hagyta, hogy a félelem a hatalmába kerítse.*

*Kifejezéstelen arccal, s épp ennyire érzéketlen tekintettel követte a közeledő myrte mozgását. A lány nem gondolkodott. Nem, hiszen az már megfontolásra késztethetné, s a parancsoknak is nehézkes úgy engedelmeskedni, ha elkezd gondolkozni dolgokon. Hát lustán lehuppant a szélesre tárt kapu kellős közepén, és úgy várta, hogy észre vegye őt a mester.*
- A helyedben kétszer is meggondolnám, hová lépek.
*Hiswa kiáltása tompán visszhangzott egy ideig az épület környékén, majd a nő lassan felállt, s kifejezéstelen szemeit a férfira emelte.*
- Ha azt a két vakarcsot keresed... Nos, őket nem találod már itt. De engem itt hagytak, hogy méltón adhassam át mesterem üzenetét.
*Beszéd közben kezei háta mögött voltak, mintha tartana valamit bennük. És úgy is volt. Fém zörgése hallatszott, ahogy a lány lassan, ráérősen maga mellé húzta kardját úgy, hogy a penge hegye finoman felsértse a kavicsos talajt. Hiswa tekintetébe a vadság tüze gyúlt lángra. De kardját továbbra is maga mellett húzva indult meg nagyon, nagyon lassan a mester felé. A kard pengéje fület bántó hanggal súrolta a kavicsokat. Nem átlagos kard volt az. Kétélű kard volt, melynek látszólagos nagysága ellenére szinte nem is volt súlya.*
- Hol szeretnéd bevégezni a sorsodat myrte?
*Az elf szavai hideg acélként hasították a levegőt, s tovább közeledett a myrtéhez. Végül, a férfitól néhány lépésnyire megállt, s egy utolsó csikordulás kíséretében az ég felé fordította a csillogó pengét.*
- Itt, vagy másutt?
*Többet nem szólt. Kivárt még egy kicsit, hogy az ellenfele megkapja a neki kijáró utolsó szó lehetőségét, de kardját úgy tartotta, hogy egy szempillantás alatt támadhasson, vagy védekezhessen. S csak állt ott a myrte szemeibe bámulva, s csak a szél kellemesen hűsítő érintésére koncentrált, mert az mindig is segített neki az összpontosításban.*

*Ahogy egyre beljebb került a ködbe, úgy tűnt el szép lassan a külvilág. Már csupán azt a kis sugarú kört látta, ahol nem volt köd, másutt körülötte mindenhol az volt. Egészen különös érzés fogta el, mit amikor bekerítenek valakit. Az áldozatot... A myrte rezzenéstelen arccal haladt tovább,mígnem meghallott egy kiáltást, ami egyenesen szemből jött. Nem lehetett messze, de nagyon közel sem, mert a emster nem látta a kiáltás gazdáját. Tett pár lépést előre, s ekkor kirajzolódtak egy női alak körvonalai a ködben. Egy igen ismerős alak volt ez. Mitryas tudta, kivel van dolga. S hamarosan meg is bizonyosodott róla. Hiswa állt vele szemben, kezében egy hatalmas, kétélű karddal. A mester megpróbált nem arra koncentrálni, hogy előtte áll az, akit szeret. De ezt nem nagyon tudta kiverni a fejéből. Pedig ha most győzni szeretne és élni,a kkro muszáj lesz megemberelje magát és harcba bocsátkozni kedvesével. ~Ez nem lehet igaz. Teljesen lebénulok. Egyszerűen képtelen vagyok őt bántani.~ Morgott magában, majd közben végigmérte egyszer-kétszer a vele szemben állót, majd mélyen a szeméne nézett. Nagy levegőt vett, erőt gyűjtött, s az "utolsó szó" jogán így szólt.*
-Hogy hol? Ezt még nem tudom. Ugyanis még nem áll szándékomban bevégezni életemet. Túl sok elintéznivalóm, van még itt, az élők világában. És csak ennyit mondok: Húúúú!
*Azzal intett egyet, s egy szempillantás alatt eltűnt a nő szeme elől. Mitryas még mindig képtelen volt bántani a tündét, de egy kis cselezéssel talán sikerül majd elkábítania. Ez volt a terve Mitryas-nak. Halk léptekkel a nőmögé került, s onnan kezdett hozzá beszélni, miközben folyamatosan változtatta a helyét.*
-Nos, mi történt? Talán nem kátsz elég jól? Szerintem elég nehéz lesz olyasvalakit meggyilkolnod, akit nem látsz, és akit ráadásul valójában, a szíved mélyén szeretsz.
*Mitryas a mentális támadással próbálkozott először. ~Talán ezzel is észhez tudom téríteni. Bár ez a bűbáj erősségétől függ, amit rászórtak.~ Azzal tovább sétált körbe körbe, szem elől nem tévesztve Hiswát. Viszont mikor látta, hogy ez nem fog beválni, egy kicsit bonyolított a helyzeten. Hirtelen eltűnt a köd, s Carme földje jelent meg a kettejük szeme előtt. A mester még mindig nem volt látható. Annyira nem volt biztos a dolgában, hogy előbújjon rejtekéből. Tudta, hoyg Hiswa mire képes. Főleg, ha előhozták belőle fejvadász énjét. Akkor biztosan nehéz lenne vele a küzdelem. Bár valószínű, hogy arra is sor fog kerülni, idővel. Mitryas ismét beszélni kezdett.*
-Nos, nem ismerős ez a hely? Mintha régebben itt ismertük volna meg egymást...

*Az sem váltott ki belőle semmiféle reakciót, hogy a myrte elillant a szemei elől. Hallgatta, miket mond neki, de fel volt készülve erre. Arel figyelmeztette a mester képességeire, s talán kellően fel is készítették őt ellene. A szavai szinte süket fülekre találtak. De csak szinte, mert valahol nagyon mélyen, a nő lelkének legeldugottabb zugában mégis vágyta azokat a szavakat, amiket hallania kellett. De az oly mélyen tanyázott a nőben, hogy pillanatnyilag még a létezésének sem volt tudatában.*
- Felesleges szócséplés, amit művelsz. Nincsenek rám hatással a szavaid.
*kis hallgatás után szólalt meg csak ismét.*
- Vagyis mégis hat rám. Idegesít!
*Az utolsó szót úgy ejtette ki száján, hogy közben már pördült is meg, s a myrte hangja irányába lesújtott kardjával.*
- Idegesítő vagy... *mondta halkan, s közben újra a hang irányába fülelt, mert az előbb nem sikerült eltalálnia a férfit.*
- Elég a trükkökből!
*A következő alkalommal érezte, hogy majdnem sikerült eltalálnia a férfit, de így akkor sem jut előbbre. Ha nem tudja megölni őt, akkor szégyent hoz a családjára. És ő nem hozhat szégyent rájuk. Ha úgy alakulna, akkor magának kell véget vetnie az életének. Ez Arel akarata, és a tünde kész volt eleget tenni a parancsának.*
- Nem láttam soha ezt a földet... Nem ismerem, és nem is érdekel... Elég az illúziókból!
*Az utolsó mondatot már teli tüdőből ordította, de aztán hirtelen el is némult. Hiszen fogalma sem volt arról, honnan is vette azt, hogy a myrte illúziót használ? De mielőtt elkezdett volna gondolkodni ezen, már érezte is, hogy fájdalom hasít a fejébe. Nagy fájdalom volt, és a nő egy pillanatra még meg is torpant támadás közben, mert éppen újra támadásba lendült. De a fájdalom elmúlt hirtelen, s a nő szemei újra élettelennek tetszettek. A kardja pedig könyörtelenül hasította a levegőt a myrte felé, akinek hallotta a mozgását, és igyekezett rövidre fogni ezt az idegesítő harcot.*

*Úgy tűnt, hogy Hiswa nem emlékszik szinte semmire sem. Mitryas-t ez elkeserítette, de nem fogyott még ki az eszközökből. Még egy darabig hallgatta a nő szavait, amik egyre csak arról tanúskodtak, hogy kezd felidegesedni, de nagyon. A mester csodálkozva tekintett az épp mellette elsuhanó kardra, majd óvatosságból kissé távolabb lépett. Úgy tűnt, semmi értelme nincs az illúzióknak. Eztekkel csak még jobban felbőszíti Hiswát, aki amúgy is elég mérges volt. Így hát, midőn a nő kiáltott, Mitryas kezeit letéve lábai mellé megszüntette az illúziót. Még csak magát sem rejtette el. ~Meg kell küzdenem vele szemtől szembe. Nem rejtőzhetek el. Hisz mégis csak egy férfi vagyok, ő pedig egy nő. Egy nő, akit nagyon szeretek..jaj, Hiswa! Életem értelme...csak legyen már vége ennek a rémálomnak!~ Mitryas kétségbeesetten szólt a nőhöz, aki ismét magabiztos lett, amint előtűnt a myrte.*
-Édesem...mire jó ez? Próbálj meg emlékezni! Te szeretsz engem és én is viszont téged!
*A mester tudta, hogy ez úgysem fog beválni, de egy kis figyelemelterelésre azért alkalmas. A hatalmas kard félelmetesen "figyelte" a mester minden egyes mozdulatát. Látszott rajta, hogy képes lenne azonnal levágni a mester bármely testrészét, amint ahhoz hozzáérne a penge. ~Valamit muszáj kiügyeskednem. Ez így nem vezet sehová.~ A myrte mély levegőket vett. Kissé ideges lett, de még mindig próbált arra koncentrálni, hogy a lehető legjobb módszerrel hatástalanítsa Hiswát. És ezalatt nem a megölését értette. Megfontoltan szólalt meg, közben a pengétől óvva magát létrehozott egy kisebb energiapajzsot.*
-Na, most komolyra fordítom a szót. Mit szólnál esetleg ahhoz, ha szépen hagynánk, hogy mindkettőnk mehessen a maga útjára. A mestered soha nem fogja megtudni, hogy nemhaltam meg. Eltűnök, mint a kámfor.
*Kacsintott a nőre. Persze tudta, hogy ez sem fog beválni, viszont nem jutott semmi jobb az eszébe. Egylőre még azon agyalt, hogyan is tudná a legtökéletesebben átverni Hiswát. Mert ahhoz kétség sem fért, hogy nem igazán fogja tudni elkábítani meg ilyesmik. Ahhoz túlságosan is nehéz megközelíteni a nőt. Ide valami turpisság kell. Valami csapda. ~Azt hiszem, hogy megvan!~ A mester ügyesen játszott arcával. Miközben bensejében ujjongott a remek ötlettől, arcára a bánat és szomorúság ült ki. Letérdelt a tünde előtt, majd így szólt.*
-Nos, nem látom értelmét a további harcnak. Azt hiszem, vesztettem....most már megölhetsz.

*A hosszú percek nehézkesen vánszorogtak. Legalábbis a nő úgy érezte, mintha már órák óta próbálná felaprítani a myrtét. Persze a legapróbb eredmény nélkül. Ez pedig csak nagyobb odafigyelésre inspirálta. De akkor a mester megszüntette a varázslatát, s saját magát is láthatóvá tette. Ez az újabb fejlemény nagyon meglepte a lányt. Egy pillanatra már majdnem el is gondolkozott a miérten, de a fejfájás újra belé hasított, s még teste is bele remegett egy röpke pillanatra az iszonyatos erőbe, mi az elméjére hatott. A következő pillanatban már újfent élő bábként nézett a férfira. És ahányszor csak gondolatai ébredtek volna, azonnal jött is az a fájdalom, s ő vissza zuhant a érzések, s gondolatok nélküli belső világba. Most pedig ott állt az előtte térdelő férfi előtt, aki láthatóan kész volt a halálra.*
- Jó döntés myrte!
*Hiswa úgy emelte feje fölé kardját, hogy közben szempillája se rebbent. Egy pillanatig talán mégis elidőzött tekintete a myrte sötét szemeinek bűvöletében, de aztán teljes erőből lesújtott. Majd tekintetével követte a halálos pengét, ahoigy az kíméletlen rideg csillogásával száguld a myrte felé.
Tudta, ha a férfi nem mozdul, akkor most már nem menekülhet. Meghal.*

*A térdelő myrte vészjóslón nézett a pengére, ami a magasba emelkedett, s megindult felé. Nem moozdult el a helyéből. Csak várta a végzetes csapást. És igen, a penge a bőrébe hasított, s elmetszette a nyakát. Mindez egy szempillantás alatt történt. A kard még csak nem is lett véres, éppen hogy egy picit. Lassan csöpögtek le róle a vércseppek. A myrte szemei kikerekedtek, de már nem volt bennük élet. A vágás mentén elkezdett folynia vér és csak folyt, egyre csak folyt. Végül a nyakizmok is mind elengedték az élettelen fejet és az a födre hullott. Épen a tünde lába elé. A test pedig élettelenül, fej nélkül rogyott a földre. Hiswa bitonyosan abban a tudatban volt, hogy most végzett a mesterrel. Pedig egyáltalán nem volt így. Az, a test, aminek most éppen levágta a fejét, csupán egy, a mester által teremtett test volt. A valódi Mitryas mindvégig láthatatlanul kísérte végig a jelenetet, kicsit messzebről, láthatatlanságba burkolózva. Már amióta a mester megszüntette az illúziót, azóta a teremtett testtel beszélgetett Hiswa. A testet Mitryas irányította, az igazi. Nem volt könnyű művelet, viszont nagyon úgy tűnt, hogy ez bevált. A valódi mester elfintorodott kissé "saját halálát" látván, de mindvégig erős maradt. Bár az nagyon is szíven ütötte, hogy Hiswa képes volt ilyet tenni. Még akkor is, ha az nem az igazi Mitryas volt. Bár a nő biztosan azt hiszi, hogy most megölte a valódi mestert. ~Nos, most már csak annyi a teendőm, hogy kövessem, merre tart. Talán elvezethet a mesteréhez vagy ki az, aki irányítja...~ Azzal karba tett kézzel várta, míg a nő elvégzi a tisztogatást és útnak indul.*

*Percekig állt a myrte élettelen teste előtt. Lassú, nyugodt mozdulatokkal törölte le kardjáról a vért, majd vetett még egy utolsó pillantást a halottra. Arra emlékezett, hogy régen mennyire jó érzés járta át minden egyes porcikáját, amikor sikerült végeznie az ellenfelével. De most furcsa módon nem érezte azt. Csak hideg üresség keletkezett valahol mélyen a bensőjében. Még az sem jutott el tudatáig, hogy egy apró kis könnycsepp legördült arcán, s észrevétlen hullott alá a myrtére.
Még néhány futó pillantást vetett a férfira, s még le is guggolt ehhez mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Lassan a testtől elválasztott fejért nyúlt, és a nyakhoz tette. A myrte testét átfordította, s így már tényleg megnézhette magának, milyen is volt az ellenfele. Nem vett észre rajta semmi különöset. Csak jól megnézte magának, hogy ne feledje ezt az arcot. Egy olyan arcot, amit egyébként kifejezetten jó érzés volt számára nézni. A fekete szemekbe pedig szinte elveszni érezte magát még most is, hogy az már üvegesen meredt az égre. Egy picit megremegett a nő az újra rá törő fájdalomtól, aztán a fájdalom elmúlt, s ő felállt.*
- Nem tudom, mit ártottál a családnak, de azt hiszem, kár egy ilyen erős szerzetért.
*Kardját hüvelyébe csúsztatta, és kecses léptekkel megindult a kastély kapui mögötti térre. Nem időzött egy percig sem a belső udvaron. Határozott léptekkel indult meg az egyik közeli toronyhoz. Egy ajtó előtt megállt, és lassan lenyomta a kilincset. Nem sokkal később már a torony belsejében fölvezető lépcsősoron haladt fölfelé, míg el nem ért a tetejéig. Ott újabb ajtó állta útját, amit kinyitva kilépett rajta. A torony pereménél egy köpenyes alak ácsorgott. Láthatóan az alant heverő myrtében gyönyörködött.*
- Ügyes kislány... Kár, hogy ilyen gyorsan véget ért. De, gondolhattam volna, hogy nem lesz képes harcolni ellened...
*A hang tulajdonosa előbb még Hinata volt, de a mondat végére megváltozott a hangja, s teste is gyökeres változáson ment át. Mire megfordult már a valódi irányító állt előtte. De az éjtünde továbbra is Arelt látta az előtte állóban, s az ő hangján is beszélt hozzá. Hiswa érzelem mentes tekintete lesiklott a halott myrtére, de még a szél is úgy gondolhatta, hogy nem kellene ezt látnia, mert hófehér haját megállás nélkül sodorta szemei elé.*

*Hosszú percek teltek el, míg végre megindult Hiswa. A mester pedig láthatatlanul követte. Éppen a kastélyba tartottak. Mitryas nem akart lemaradni, így közvetlenül Hiswa mögött haladt úgy, hogy az ne vegyen észre semmit se. ~Ezt nem hiszem el. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a saját feleségemet követni fogom láthatatlanul egy számomra ismeretlen kastélyba.~ Gondolta magában, majd nagyokat, ámde halkan sóhajtozva tovább lépdelt a nő mögött. Nem sokkal később egy ajtóhoz értek, amely mögött egy lépcső volt, ami felvezetett egy torony tetejébe. Mitryas halkan követte ide is a tündét, s óvatosan, csendben maradva megállt az ajtó mellett. De aztán megpróbált olyan közel menni, hogy mindent halljon. Ugyanis nem voltak egyedül. Rajta és Hiswán kívül volt egy harmadik személy is a torony tetején. Köpenyt viselt, s alacsony termetű volt. A mesternek azonnal beugrott, ki az. ~Hinata...~ De aztán amint megfordult, új alakot öltött. Mitryas tátott szájjal bámult a nőre, aki most Hiswa előtt állt. ~Ez nem lehet igaz. Ez nem...~ Hitetlenkedett a mester. Alig hitt a szemének. Hiszen annyi illúziót látott már a napokban, hogy majd' belebolondult. Pedig neki a lételeme az illúzió. Viszont ez most nem játék volt, hanem komoly dolog. Itt minden nagyon kockázatos volt. Hisz ki tudja, mi történt az ikrekkel? És Hiswa vajon mikor fog észhez térni? Mitryas teljesen zavarttá vált most már. Hiszen éppen Camre úrnőt látta a toronyban. Azt a Carme úrnőt, aki cserben hagyta népét még jó pár évvel ezelőtt. Aki őt, Mitryas-t tanította az illuzionálás meesterfokán. Aki Mitryas-ra hagyta mesteri címét. És akiben minden egyes myrtének csalódnia kellett, mikor eltávozott közülük, cserbenhagyva mindenkit. Azóta sem jött rá senki sem, mi votl az oka az úrnő távozásának. De ez már régen történt, s azóta Mitryas még több hírnevet és dicsőséget vívott ki magának, mint Carme úrnő. És most mégis. Itt az elveszettnek hitt myrte, kinek szándéka most már ismert. ~Vissza akarja szerezni tőlem a mesteri címet. De nem veheti el! Jogosan vettem át! Én vagyok a Myrte Mester és senki más! Én egyedül! Amíg élek, addig biztosan...Amíg élek.~ Mondta magában Mitryas. Kezeit ökölbe szorította. Legszívesebben ott helyben párbajra hívta volna Carme úrnőt, de nem tehetette. Hiswa is itt volt, akit nem akart veszélybe sodorni. Hiszen ha most támadna Carme-ra, akkor az biztosan túszként használná fel Hiswát. Vagy pedig a mester ellen uszítaná. Bár azzt is számítsába lehet venni, hogy a pilanatnyi döbbenetet kihasználva Mitryas sikeresen elkábíthatná mindekettőt egy erős bűbájjal. De ez túl kockázatosnak tűnt, így inkább maradt annál a tervnél, hogy láthatatlanul császkál itt a kastélyban és megpróbál minél több dolgot megtudni Carme terveiről. Bár szinte teljesen biztos volt a céljában. ~Meg kell akadályoznom ebben. Én vagyok a Mester. És ő nem teheti csak úgy tünkre az eddig tökéletesen felépített életemet. Nem, nem hagyhatom magamat!~ Mitryas-ban egyre jobban gyűlt a harag, a bosszúvágy. Családja sérelmeinek visszaszolgáltatása Carme-nak. Az egész myrte nép nevében való megszégyenítés...Mitryas-ban mostanra már teljesen felülkerekedtek az érzései. És most már olyan magabiztos volt abban, hogy kiszabadítja kedves családát a gonosz karmai közül, hogy bármire képesnek érezte magát. Bármire a családja érdekében.*

*A mester szemei nem csaltak. Valóban Carme úrnő állt a várfalon, s csupán néhány lépés választotta el őket egymástól. Ám az éjtünde kettejük között helyezkedett el, s így nem volt lehetőség támadásra anélkül, hogy a mester felesége ne kerülne veszélybe. Így a myrte mozdulatlan szemlélő maradt. Az úrnő csettintett, s köpenye szerte foszlott, s a nő, a szentélyben álló szobor élethű másaként állt a férfival szemben, s szája szegletében hamiskás mosoly játszott.*
- Milyen kár, hogy nem valódi volt az a haláltusa Mitryas!
*Az úrnő szavai gyilkos kés módjára hasítottak bele a levegőbe. A myrte mestert láthatóan meglepte a kijelentés. Nem kevésbé lepődött meg azon, ami eztán következett. A torony falairól jól látható volt a kastély falainak lassú semmivé válása, hogy helyüket az átláthatatlan sötétség vegye át. Egyenként váltak áttetszővé, majd semmivé a kastély tornyai, míg végül az egészből nem maradt más csak a torony ahol ők hárman álltak. A férfi kezdeti döbbenetén túllépve függesztette most szemeit népe cserbenhagyójára.*
- Tudom, hogy itt vagy Mitryas! Felesleges a további bújócskázás. *Carme úrnő lapos pillantásokat küldött a myrte irányába, mintha csak látná őt. De a nő okos, s talán csak megtéveszteni akarja a mestert, hogy az felfedje magát.* - Fedd fel magad, és állj ki elém... ha van merszed!
*Provokatív hangja idegesítőn visszhangzott a még meglévő épület falai között. Egy ideig néma csönd telepedett közéjük, majd az úrnő egyetlen legyintésére lángba borult az előtte álló éjtünde. Az elf egy árva hang nélkül enyészett el a lángokban. Az úrnő pedig őrült vihogásba kezdett. Aztán a lábai előtt felhalmozódott hamura fújt, s az a levegőbe röppenve hullott alá a toronyból. Carme elégedetten nézett műve után. Várta, mit fog tenni a mester, és nem csalódott a reakciójában. Mitryas egy szempillantás alatt látható alakot öltött, s támadásba lendült. De a nő csak kacagva vált légneművé a kezei között, melyek már-már elérték őt.*
- Ugyan Mitryas... Csak nem gondoltad komolyan, hogy életben hagyom ezt a kis senkit, aki befészkelte magát a myrtéim közé? *mondta nevetve, majd hirtelen komoly hangra váltva folytatta* - Keress meg, és győzz le! Ha képes vagy rá... ami kizárt!
*Az úrnő semmivé vált, csak úgy mint a kastély maradék részei is, s helyüket a hideg, nyirkos sötétség vette át. Ha a mester alaposan körbe néz, akkor rájöhet, hogy már nem a myrték földjének határán van, hanem egy egész más helyen. Egy barlang járatában áll éppen, s csupán karnyújtásnyira az érdes falaktól. Bár még nem tudhatja, de a kastély csupán illúzió volt mely egy átjárót rejtett magában. Ez kapcsolta össze Norlän szigetének bányajárataival a Leroan dombságot. A dombságon ülő varázslat megszűnt az úrnő távozásával. Eltűnt a kastély, s az átláthatatlan köd is. De Mitryas is eltűnt. Nem maradt más hátra csupán a lágyan ringó mezei fűszálak, s a köztük tarkálló virágok.*

//A köv. hsz Norlän bányáihoz menjen.///

*A Nap már lemenőben van az égen, lilásra festve azt. A dombság már csendes, bár messze a távolba látni a vad lovakat, akik szinte mindig itt vágtáznak, vagy legelnek a dombságon. Nem sokan látták még őket elmenni innen, de nincs is miért, hiszen itt mindig van dús, zöld fű és hatalmas terület a rohangáláshoz. Egy alak tűnik fel a távolban a myrte falu irányából. Kezében varázsbotja, amin megcsillan a hegyikristály fénye, melyre a Nap utolsó sugarai sütnek rá. Hyp közelebb ér a dombság közepéhez, ahol pár bokor és egy nagyobb fa is áll. A myrte elmosolyodik.*
~már a második csodás tájat látom itt a myrte földön. tetszeni fog ez a hely~*gondolja mosolyogva a myrte, majd ahogy körbenéz, megpillantja a ménest is. Majd heves széláramlat járja át a dombságot, azt a felét, ahol a myrte áll. Majd paták dobogását hallja. Hyp megijed és van is oka rá: egy hatalmas ménes vágtat felé. Egy csepp gondolkodási ideje van, meglendíti botját, elmotyog egy igét, mire egy égő ág zuhan le a földre, felégetve az alatta lévő füvet. A vágtázó ménes megtorpan, majd egy pillanat alatt megfordulnak és másfelé vágtáznak el a myrte közeléből. Hyp sóhajt egyet, majd ismét meglendíti a botját. A tűz és az ág eltűnik, hiszen csak egy illúzió volt. A myrte sóhajt egyet, majd leül az egyik bokor alá és ismét nézelődni kezd.*

» Leroan dombság ~ Myrte határ
» 05 - Alerzoni dombság