2. Carcaras-középhegység

*Érezte Aldo szavainak súlyát. Szívére nehezedett minden egyes szó. És tudta,hogy igaza van a férfinak,de azért lehetne kicsit megértőbb. Neki csupán egy kis megerősítésre lett volna szüksége, amit nem kapott meg. Ráadásul Aldo ott is hagyta. Ő is felpattant és hiába is érzi, hogy ebben a játszmában nincs igaza a nemesi vér csak kitör belőle és nem hagyja annyiban a dolgot. Aldo után futott és elé került. Látta, hogy a férfi megállt és így szólt.*
- Már megint elfutsz? Csak összeveszünk és elfutsz? Tudod, nem jó, ha a problémák elől csak úgy elrohansz. És neked nincs jogod engem kritizálni. Nem te hordtad ki fogságban azt a gyereket. Tudod, mikor terhes voltam vele meghurcoltak. Hozzákötöttek egy hintóhoz és húztak maguk után. Alig maradt épp bőr a hátamon, mert arra vigyáztam, hogy a hasamnak ne essen bántódása. Aztán így várandósan tömlöcbe vetettek és ott szültem meg. Teljesen egyedül. Mindenem csupa vér volt és senki nem segített. Másnap reggel látták, hogy gyerekem van és direkt nem adtak enni. Éheztettek és egy idő után elapadt a tejem is és nem tudtam etetni Aldo. Tudod te, hogy én akkor miken mentem keresztül? Most olyat mondok, amit soha senkinek nem mondtam el, mert annyira megalázó és fájdalmas emlék. Az egyik katona ígértet tett, hogy éjjel kienged és így lesz esélyünk a túlélésre. De cserébe is kért valamit. Azt kérte, hogy este adjam oda magam neki. Beleegyeztem, mert a fiam élete mindennél fontosabb volt. Így bebugyoláltam mindenféle ruhadarabba és a pokrócba, amit ott kaptam, majd lefektettem aludni és mát jött is a katona. Vigyorgott rám, de én nem tudtam visszavigyorogni. De utána mentem, mert nem volt más lehetőségem. A hátamba szegezett egy kést, így szökni sem volt esélyem. Bementünk egy szobába és ott nekem esett. Életem legrosszabb estélye volt. Végig sírtam az egészet és csak a fiam lebegett a szemem előtt. Azt hittem te meghaltál. De tudtam, hogy a közös gyerekünket meg kell védeni. A legrosszabb az volt, hogy az a férfi elhúzta az egészet. Megalázva kísért vissza a tömlöchöz. Fogtam a gyereket és ő mutatott egy alagutat. Adott egy kis pénzt a "szolgálatomért" és útnak indultam. Így jutottam el apámhoz és így kaptam azt a hajót, amin először Evolyranba érkeztem. Tudod, akkor elhatároztam, hogy soha egyetlen férfi sem érhet hozzám többet, de itt újból találkoztunk és tudtam, hogy te nem bántasz és megbízok benned. Ezt most is így gondolom. De soha többet ne vond kétségbe az anyai érzéseimet. Csupán arról beszéltem az előbb is, hogy nem szeretném többet kitenni effajta veszélyeknek a fiúnkat. Persze félek attól is, hogy mit szól, majd hozzám, de az a legkevesebb. Nekem már úgy is mindegy. De neki nem. Nos, akkor mehetsz is tovább.
*Félre állt Aldo útjából. Nem hibáztatja, hogy ha ott hagyja. Az is lehet, hogy most megundorodott tőle. Könnyei eleredtek. Még mindig undorodott magától egy kicsit. Az a férfi beszennyezte a testét és utálta ezért magát. De a fiú miatt megérte. Mindennél jobban szereti Galwort. Összerogyott a fűben és csak zokogott. Tulajdonképpen erről a dolgoról tényleg soha senkinek nem mesélt. És nagyon fájdalmas volt felidéznie.*

*Mélyen Glorien szemeibe nézve hallgatta őt végig türelmesen. Arckifejezése mindvégig nyugodt és szinte semmitmondó volt, viszont fejében mélyre beásta magát a történet a katonával. Még a gondolat is rettentő volt, hogy a szerelme és egy életre sem méltó ösztönlény…Folyton csak e körül keringtek gondolatai.*
~ Istenek…Glorien és egy idegen, ki megalázta, meggyötörte magáévá téve a nőt, akit szeretek. Az én Glorienemet, együtt volt vele.~
*Mély levegőt vett, majd miután Glorien befejezte mondandóját, lehajolt mellé és egy határozott mozdulattal magához szorította erősen. De a gondolatok csak nem hagyták nyugodni.*
~ És ott van az az ismeretlen herceg is, akivel eljegyezték egymást. Vajon ő és Glorien…~
*Becsukta szemeit, mégjobban magához szorította a nőt, miközben egyik keze akaratlanul is ökölbe szorult.*
- Megértem, hogy félsz. Hiszen egyikünk sem szeretné veszélyben tudni Galwort. Viszont hogy semmit sem tudunk róla, az sem mehet már így tovább. És igen, most is veszélyben vagyunk, voltunk már ezerszer, és ki még hányszor leszünk, de nem várhatunk addig, amíg elmúlik, úgyis jön a következő, és csak a heteket töltjük, éljük, nélküle. Ebből meg nekem elegem volt!
*Egyszerre egy még megrázóbb eszmefuttatás ment végig fejében. Ahogyan a nő zokogott, neki ökölbe szorult a keze, egy réges régi kép kezdett kirajzolódni lelki szemei előtt.
Egy nő zokog valahol, ő meg rohan, mert ismeri a hulló könnycseppek tulajdonosát. Glorien az. Aztán amint odaér hozzá, szembetűnik egy férfi is, ki minden bizonnyal az elf keserűségének az oka. A myre! Mytrias Hythamorys. Ő meg odaérve behúz egyet a myrtének, amiért „bántotta Glorient”.*
~ De mi is történt akkor? Miért sírt Glorien? És mi dolga volt a myrtével? Glorien soha nem beszélt róla. Én meg nem is kérdeztem rá.~
- Mond csak, volt valami közted és Hiswa férjecskéje között Álomfalván?
*Lehet elég rosszkor tette fel a kérdést, de most, hogy így felmerült benne az eset, eléggé elkezdte nyugtalanítani. Hadd tudja meg most az igazat, minthogy ezen törje magát ezután. Persze ez az egész Glorienen sokat nem segít, meg is lepődhetett eme irreleváns kérdésen, de Aldo tudni akarja. Most! Talán reméli, hogy a válasz hallatán újra úgy tud nézni Glorienre, mint aki csak az övé, és sosem volt másé. Mélyen legbelül szinte tudja, hogy nem fog csalódni kedvesében.*

*Ahogy ott ölelte Aldo kezdett megnyugodni. Nagyon szerette ezért a férfit, amiért ilyen kedves és megértő vele. Nem mindenki lenne képes erre jelen helyzetben.*
- Megértelek édesem. Igazad van és igazad volt. Annak a gyereknek szüksége van ránk. Kicsit szedjünk össze magunkat. Úgy gondolom, hogy a maradék pénzből elmehetnénk apámhoz a fiúért. Előtte persze küldök neki egy levelet, hogy egy hét múlva számítson ránk. Na mit szólsz?
*Kérdezte immár mosolyogva. Megtörölgette szemeit és már tiszta szemmel nézett Aldora. El sem tudta képzelni, hogy most mi járhat a fejében. Egészen addig, amíg azt a bizonyos kérdést fel nem tette. Villámcsapásként érte. Felállt és szembe nézett a férfival. De nem engedte el, ölelte tovább.
- Nézd! Valóban erről még nem beszéltem neked. A válaszom az, hogy igen volt. Mytrias volt az első férfi az életemben. Kétszer voltam vele együtt. Azt hittem ő lesz életem párja. Azt hittem, hogy ennél boldogabb már nem lehetek. Aztán jött Hiswa. Ő szerintem nem is tudta, hogy mi alakul a myrte és köztem. Egyszer csak közölte velem Mytrias, hogy szerelmes, de nem belém. Emlékszem teljesen összetörtem és megfogadtam, hogy soha nem fogok megbízni a férfiakban. Aztán jöttél te, aki mindig fel tudott húzni. Annyira idegesítettél néha, de ugyan akkor tetszettél. Sikerült beidőzíteni a találkozásunkat, ugyan is, ha jól emlékszem Mytrias híre után pár nappal pottyantál be az életembe. De jól tetted, mert így legalább nem kellet azzal az árulóval foglalkoznom és te sokkal jobban lekötötted a figyelmemet. A többire pedig már te is emlékszel. Aztán utána találkoztunk Mytriassal és, amikor sírtam miatta, azért volt, mert akkor beszéltük meg, hogy jóban leszünk. Persze sikerült felszakítani a régi sebeket, mert közölte, hogy nagyon jó volt velem. Hát dióhájban ennyi. Te voltál a második Aldo. Utánad pedig....
*Itt egy kicsit elszorult a szíve. Az őr és a herceg...Nyelt egy nagyot és folytatta.*
- Volt az az őr, akiről az imént beszéltem és volt egyszer a volt jegyesem is. De csak egyetlen egyszer, amikor megkérte a kezem. De én azt nem tartom számon, hiszen nem is emlékeztem a régi életemre. Azt az időszakot már kitöröltem az emlékeimből. Na de gondolom neked is voltak kalandjaid,amíg én nem voltam itt. Ugye? Téged ismerve szinte biztos vagyok szívem, pláne, hogy, amikor az erdőben voltunk, akkor pont olyan voltál, mint régen.
*Mondta neki mosolyogva. Nem haragszik ezért a férfira, ha igennel válaszol, hiszen ezekről egyikük sem tehet. *
- Most megnyugodtál, hogy mindent tudsz? Többet nem akarom azt, hogy más férfi hozzám érjen rajtad kívül szerelemem.
*Megölelte és megcsókolta Aldot, majd elindult visszafelé a lóhoz.*
- Itt az idő, hogy tovább induljunk.
*Nézett hátra mosolyogva és a lónál bevárta kedvesét.*

*Nyelt egy nagyot, Glorien szavai hallatán. De akaratlanul is tovább ölelték egymást, valahogy most karjai nem akartak engedelmeskedni, pedig leszerette volna fejteni magáról a nő ragadós karjait, kiszabadítani magát és hátat fordítani neki, a világnak, mindennek. Érzései, gondolatai vették át teste fölött az uralmat, így, nem hogy végtagjait, de még belső világát sem ő irányította többé. Valami megszállta, valami ismerős, mégis távoli érzés, tele keserűsséggel, dühvel, bosszúvággyal, tehetetlenséggel. Még nem is lett volna gond, hogy ő a második a szeretett nő életében, de hogy az első az a myrte legyen. Az, aki elvette Hiswa barátságát, leszakította Glorien virágát, az a személy, akit mindig is ki nem állhatott. Miért pont ő? Miért kell felbukkannia nevének még annyi idő után is? Egyre szorosabban kezdte magához ölelni kedvesét, de már rég nem a szerelem irányította mozdulatait, amióta elkezdődött e, múltat érintő beszélgetésük, amióta lehajolt kedveséhez, ki a földre roskadva zokogott, mind csak próbálta leláncolni elméjét és testét egyaránt a nőhöz, hogy véletlenül se tudjon neki hátat fordítani és lelépni, ahogy tervezte. Viszont a szakadék, melyet kettejük között érzett, egyre nagyobbá vált, és hiába szorította egyre jobban magához Glorient. Egy pillanatban bele is nézett az üde szemeibe, de Glorien helyett valaki más nézett vissza. Mire viszont rájöhetett volna, hogy ki is volt az az ismeretlen ismerős, az elf csókot lehelt rá, és a tóhoz indult. Szinte jól esett, ahogy tüdeje szabadon fellélegezhetett az elf közelsége után, de a gondolatok csak nem hagyták nyugodni.*
- Igen, voltak kalandjaim, de azokat már rég elfelejtettem.
*Ha el nem is, de most teljesen más emlékek foglalták le az elméjét, Glorien emlékei. Saját akaratán kívül rajzolta le makacs agya sorozatban a képeket, amint Glorien a myrtével, a katonával, a herceggel van. Amíg kedvese a lovakat készítette elő, lehajolt a tó vízéhez, hogy kimossa undorító képzelgéseit fejéből, de amint lenézett, a tó vízének tükrében az előbbi három alak jelent meg, legalábbis úgy látta, de amint még egyszer oda pillantott, már csak egy fej nézett vissza rá. A másik kettő rég elmosódott. Az az egy meg nem az övé, a myrtéé volt. Ijedten hátrált vissza a tó vízétől, mint aki szellemet lát, majd megdörzsölve szemeit Glorien fele pillantott, de onnan is ugyanaz a fej nézett vissza. Hát ő volt az az ismeretlen arc, aki az előbb Glorien szemeiből tekintett vissza rá. Minő érdekes, hogy a másik kettő, kik azután kerültek Glorien életébe, hogy megismerkedtek, már nem is zavarták, elmosódtak. De az az egy, amelyet ezer közül is megismerne, pont az kell kísértse. Hiszen arról még Glorien sem tehet. Jóval azelőtt találkozott a myrtével, hogy megismerték volna egymást. Persze ezt ő is tudta, de ahányszor csak kedvesére próbált nézni, mindig ott látta a myrtét, Mytryast is Glorien mellett, ahogy simogatja, csókolgatja meztelen vállát. Érezte, hogy kicsúszik lába alól a talaj. Ezért megindult, s a tó szélén levő fának támaszkodott, melyhez lova is ki volt kötve. Mellette Glorien épp a nyeregbe készült felülni.
„Itt az idő, hogy tovább induljunk”, hallotta őt, de már nem volt biztos benne, hogy ki szól a lóról, az ő Gloriene, vagy a Mytryasé. Nagy erőfeszítések árán elrugaszkodott a fától és a nő szemeibe nézett mélyen.*
- Sajnálom, Glorien. *mondta, kiszáradt torokkal.* -Én most nem megyek veled….
*Lassan lesiklott tekintete róla, és meredt szemekkel a földet bámulta. Talán Glorien mondott valamit, de nem hallotta. Várta, hogy bent elüljön a fájdalmas vihar. És tudta, hogy ez csak akkor következik be, ha Glorien nincs mellette.*

Már rég járta égi útját a sápadt hold, mire felocsúdott a fátyolos valóságból. Kezében szorította még mindig a gyeplőt. Gondolkodás nélkül felült lovára és vágtát parancsolva neki tűnt el az éjszakában. Feje tiszta volt már, szíve meg üres. Mélyeket lélegzett a hűvös, éjszakai levegőből. Hiányzott a régi élete...*

//Köszönöm a játékot, kedvesem.//

*Látta, ahogy Aldoban valami összetörik. Figyelte, ahogy közeledik felé és azt is, ahogyan a fánál megállt. Sejtette, hogy mi fog következni, amikor ő már a lovon ült.*
- Megértelek. Menj csak.
*Persze fájt neki a dolog, mert tudta, hogy az is lehet, hogy soha többet nem találkoznak. Nézte, ahogy a férfi eltűnik a fák között. Ekkor megfogalmazódott benne egy olyan dolog, amit most már véghez fog vinni. Egyedül.. Elszántan indult neki a terve megvalósításának.*

// Igazán nincs mit egyetlenem! //