2. Carcaras-középhegység

* Rich megértően végig hallgatta a lányt, ami meglepetést szerzett Lounynak. De az mégjobban meglepte, amikor azt mesélt, hogy ezen ő is átesett, s , hogy jobb az, ha valakinek elmeséljük a dolgokat, mert akkor megkönnyebül az ember. Hát Louny nem az a mesélős fajta, aki csak, úgy kiteregeti a magánéletét. Persze Rich nem is, így értette, de Louny már csak ilyen. Magának való teremtés. De az, hogy Rich végig hallgatta és nem tekintette őrültnek, jól esett neki, így belenézett a szemébe és ezt mondta neki kissé rekedtes hangon még: *
- Köszönöm!-
-Köszönöm, hogy megértesz, de erről senkinek se tudok beszélni.- mondta Louny, majd fölugrott, s előre felé kezdett sétálni, kis idő múlva, pedig megfordult, s, így szólt Richez: *
- Tudod, erről annyit tudok mondani, hogy meggyilkolták a szeretteimet a szemem láttára. Még fiatal voltam, így engem nem mészároltk le. Így elfogtak és egy dús gazdag ficsúrhoz adtak, akit ápolnom kelett és .....- mondta, majd a szégyentől égett az arca.*
- Gondolom tudod mire célzok.-
Tehát teltek az évek, de, amikor elértem a 18.-ik évemet kardot ragadtam, majd elszoktam. Ki a szabadba. Szószerint mentem a fejem után. Csak, hogy ne találjanak meg. Most pedig várok a bosszúra!- Louny szemei csak, úgy égtek ettől a szótól. ''Bosszú''.*
- Most, hogy már tudod én nem tudok itt maradni. Nem kérek senki sajnálatából, tehát a tiedéből sem. -
-Örülök, hogy megismehettelek. Talán még látjuk egymást.-
- Viszlát!- * Louny még egy mosolyt dobott Richnek, majd sarkon fordult és pár perc után már nem lehetett látni.

// Köszi a játékot! //

*Ahogy mesélt Louny,és közben csakúgy lángolt a szeme a bosszúvágytól,Rich teljesen megtudta érteni.És nem hagyta szónélkül:
-Szívesen hallgattalak Louny!*ránéz a lányra,látja,hogy már éppen indulni akarna,ezért gyorsan be is fejezi:*
-Viszlát,Louny,és még valami...vigyázz magadra!!*Ezt még utána kiáltotta,mivel a lány már éppen elindult,és sarkon is fordult,viszont ezt még biztos hallotta.*
/Köszönöm én is a játékot! /

*Cecília nyugodt lépésekkel mendegélt Carcaras középhegységeiben. Macskája Milk, sajnos ma is megtisztelte társaságával.(újonnan mindig ezt teszi) Úgyhogy kettesben sétálgattak a nagy fűben, ahol cicája nem volt hajlandó saját lábán menni így a lány vállára telepedett fel. Ő már nem is szólt semmit, elmélyedt saját gondolataiban. Mikor beértek a fás részre leült az egyik fa tövében és egy nagyot sóhajtott. Minden annyira nagynak tűnt hozzá képest, ha felnőtt lehetne..Akkor ez nem így lenne. De nem az..Így hát másképp nem is láthatja ezt a földet...Csak nagynak, örökké nagynak. *

*Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre se vette rég nem látott fajtársa közeledését. Persze mikor már ott állt előtte, azonnal felfogta, hogy mi a helyzet. Milk, aki eddig az ölében összegömbölyödve szunyókált, most ijedten ugrott fel a lányka vállára. Cecília arcán gonoszkás mosoly jelent meg és feltápászkodott. Szépen leporolta ruháját aztán kezeit majd lehajtotta kapucniját, úgy nézett bele kedves fajtársa szemeibe.*
- Rég láttalak Guinevere! Azt hittem már ide se érsz! *Elvigyorodott, két szemfoga megcsillant az éjszakai holdfényben aztán a vigyorból mosoly lett és eltűntek.*
- Mesélj, merre jártál? Aggódtam ám érted..*Fejével észak felé intett és lassú léptekben elindultak*

*Miközben sétáltak érdeklődve hallgatta Gui beszámolóját, eleinte gonosz mosolyal, majd figyelmes szemekkel*
- Vámpír vadászok? ~Hallottam már róluk, de eddig múgúsztam velük a találkozást, Evolyranba se találkoztam egyel se...Remélem nem is fogok...~*Tovább morfondírozott magában, közben azért hallgatta a történetet.*
-Meghiszem azt!*Gonoszul elvigyorodott, szemei égtek, tűéles fogai előbújtak megint és most kint is maradtak. A vacsora ajánlatra rábólintott, Milk bizonyára megérezte, hogy gazdája tovább akar állni, így újra a vállára ugrott, hogy esélye se legyen nélküle elmenni. Guinevere felugrott az egyik fára és szaglászott. Cecília is ugyanezt tette. Felugrált egészen az egyik fa teteéig. Mélyen beleszimtolt a levegőbe, szemei pásztázták a területet majd egy hirtelen mozdulatta elrugaszkodott már repült is le a levegőben. Volt pár akadály...Amiket ágaknak és leveleknek neveznék. Szerencsére ezek nem jelentettek olyan nagy problémát, akár egy kis repülő mókus kerülgette a levegőben. Cicája karmaival erősen belekapaszkodott nyakába, kissé fájt de volt jobb dolga mint ezzel foglalkozni. Miután tökéletesen földetért megvárta amíg Gui is megérkezik, úgy tűnt ő is érezte a vacsora szagát.*
- Én is! *Mondta vigyorogva vöröslő szemekkel a nőnek. El is indultak a szag irányába. Fent az ágakon ugráltak és Cecíliát valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha valaki figyelné őket...De nem most jött el annak az idelye, hogy ezen gondolkozzon. Most vadásznak, és ez a lényeg! *

Feliah, családom utolsó tagja, a legfontosabb "ember" a számomra. Egyik éjjel vadászni mentem, s bár nem szokásom, őt magam mögött hagytam, gondolván biztonságban lesz otthonunk meleg tűze mellett. Tévedtem. Tovább maradtam távol, mint szerettem volna, ki tudja miért, az idő repült, és a vadászat elhúzódott. Már akkor rossz érzés kerített hatalmában, de mivel összpontosítanom kellett, hogy a prédát még csak véletlen se tévesszem szem elől, így a baljós gondolatokat szépen elhessegettem. A vadat elejtve elégedetten indultam hazafelé, de jókedvem igen hamar alább hagyott. Közeledve otthonom felé, már messziről éreztem a vérszagot, mi belengte a kihalt vidéket. ~Csak nem?~ Urrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan félelem. Az utolsó kilométereket suhanva tettem meg, hogy minél hamarabb hazaérjek. A gyanúm beigazolódott, a húgom vérének illatát hozta magával az éjszaki szellő. Átlépve a küszöbön Feliah erőtlen teste hevert a padlón megsebezve. Egy állatt támadott rá néhány perccel ezelőtt, s majdnem életét vette.
A támadó igyekezett rejtve maradni, és úgy surranni el lakhelyünk közeléből. Szemeim pirosan villantak, amit kiszúrtam a fák között menekülni próbáló idegent. A keresztanyánk épp ekkor lépett be, ezért gondjaira bíztam szeretett húgomat, és az ismeretlen után eredtem. Két teljes nap telt el azóta. Gyakran gondolok Feliáh-ra remélve, hogy keresztanyánk gondoskodó kezei között újra erőre kap és felgyógyul. A Caracas-i erdő sötétjében értem, éjszaka volt, egy magas ágról kémleltem a vidéket, hátha a nyomára akadok annak a vérszomjas dögnek. Éreztem, a közelben jár, a szaga elárulta őt. Ezúttal nem menekül.

Lesben álltam és vártam. Időm bőven volt, akár a világ végére is követtem volna őt, hogy egyszer és mindenkorra végezzek vele. Mi tagadás, megnyugtatott volna a tudat, hogy többé nem szívja már ennek a világnak a levegőjét. Mindeddig kétszer sikerült kicsúsznia a kezeim közül. Szerencséje volt. Harmadjára viszont nem lesz ekkora mákja. A sors keze utoléri, általam. S azok után, amit Feliahval tett örömmel leszek eszköz sorsa beteljesülésébe. Általam jön el számára a halál. Az egyik magas fa sűrű lombjai közül kémleltem a vidéket. Éreztem, hogy az, akit már mintegy két napja üldözök a közelben lapul valamelyik bokorban. Gúnyos mosolyra húzott a szám, amint belegondoltam, hogy gyáván bújkál itt valahol, féltve nyomorult kis életét, és reméli, hogy keresését hamar feladom. Téved, ha azt hiszi, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem. Kitartó vadász vagyok, de ezt hamarosan ő is megtapasztalhatja. A vérére szomjaztam, és azt akartam, hogy átkozza azt a napot, amikor otthonunkba lépett és kezet emelt a családomra.
Hosszú percekig némán ücsörögtem az ágon, mikor közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Őszintén szólva kicsit meglepődtem. Ezért kíváncsian lejjebb ereszkedtem a fa egyik alsóbb ágára, hogy szemügyre vegyem a felém érkezőt. A prédám szaga lengte be a vidéket, mely elnyomott minden más illatot. Éreztem elérkezett az idő, most véget vetek ennek a macska-egér játéknak. Szemeim vörösen izzodtak a dühtől. Egy sötét alak körvonalai rajzolódtak ki az erdő homályában. Sötét volt. Túlságosan is. Nem láttam az illető arcát. Így nem voltam benne biztos, hogy valóban az áll-e előttem, akinek a halálát kívánom. Nem tudtam, hogy ki jár éjnek éjjelén ezen a vidéken, de nem kockáztathattam. Észrevétlenül suhantam mögé, és rántottam le a földre az idegent, magam alá terítve őt. Kezeit és lábait erősen lefogtam, hogy mozdulni se tudjon.
-Most elkaptalak! - suttogtam gúnyos vigyorral az arcomon.

Sűrű fekete felhők borították az eget. Sötét volt. Alig láttam valamit, de a levegőben éreztem azt a jellegzetes szagot, mely belengett mindent. Az ismeretlent magam alá gyűrtem, és szorosan lefogtam, hogy mozdulni se tudjon. Próbált szabadulni szorításomból, de nem hagytam. Gyilkos ösztönök dúltak bennem, mint vadászat idején. Aztán meghallottam kétségbeesett, haraggal teli hangját. Egy női hangot. ~Ez egy lány?~ Döbbentem meg, és pillanatnyi meglepettségemben szólni sem tudtam. Szorításom lazult. A lány döbbentségemet kihasználva kirántotta kezeim közül kezeit, tőréhez nyúlt és az oldalamba döfte azt. Éreztem, ahogy a fém a húsomba hatol, és a vérem kicsordul. Összeszorítottam a fogsorom, hogy fel ne üvöltsek a fájdalomból, így egy halk szisszenő hang hagyta el a számat. Támadása váratlanul ért. De tudtam jól, hogy csak a saját életét félti, hiszen tévedésből tepertem le őt, de ő ezt nem tudhatta. Megragadtam a csuklóját jó erősen, és kihúztam az oldalamba fúródott tőrt egy laza, de határozott mozdulattal. Iszonyatosan fájt. A lány kezét kicsavartam, és kivettem belőle a fegyverét. Nem voltam vele finom, sem gyengéd. Közben tőlünk nem messze megrezdült a bokor. Az apró neszre ösztönösen felfigyeltem. A zöldből egy sötét alak lépett elő, s démoni kacajjal nevetett fel. ~Ő az!~ Felismertem őt. Ó volt az, akit napok óta üldöztem. Végigmértem a férfit, szemeim összeszűkültek és vörösen izzottak a dühtől. Eleresztettem a lányt, és felálltam a földről. Egyik kezemben a lány tőre volt, míg a másik kezemmel sebzett oldalam fogtam.