Siger - a zuhatagok városa

/Calina/


Helena egykedvűen sétált a szekér mellett. Kezében ott égett a fáklya most is, annak ellenére, hogy fényes nappal volt. Lassan lemenőben volt a Nap. A levegő friss, hideg és üdítő volt. Egy mezőt elérve az oszlop eleje elkanyarodott és az esti táborhoz készülődtek.
A démon-szólító nem akart egyelőre még velük tartani, így a kereskedőnek, aki felbérelte az útra védelmezőnek, oda szólt.
-Én megyek, megkeresem a patakot. Addig készíts valami vacsorát kettőnknek! Hozok friss vizet.
*Ezzel egykedvűen sétált le a hegy oldalán. Ha ösztönei nem csalnak, a folyások mindig a völgy alján szoktak lenni. Néha úgy érzi, vakon is megtalálná őket. Viszont az utat már annál nehezebben... Egyszerűbbnek látta átvágni a rengetegen, még mielőtt besötétedik.
Ahogy odalent a kulacsát megtöltötte vízzel, gyanús zajra lett figyelmes. A fáklyát ott hagyta a földbe szúrva, úgy bújt az egyik lehajló ágú szomorú fűz alá. A fű teljesen eltakarta, ahogy ott hasalt, bár a fa alatt egy foltban teljesen hiányzott. Ám ezt az érkező nem láthatta. Ideális búvóhely volt, míg kideríti, ki jár a nyomában.
A nyílpuskáját a kezében szorongatta és szép lassan egy nyílvesszőt tett a helyére. Még nem érték el a várost, idekint senki sincs biztonságban.

Calinának egyre jobban fájt a lába a felfelé caplatástól. A sötétben alig látta, merre megy, és minden lépéskor ágak és tüskés növények kapaszkodtak a ruhájába és a hajába. Vágyakozva balra, az út felé pillantott. Persze nem láthatta, ügyelt rá, hogy olyan messze haladjon tőle, hogy ne lehessen őt hallani vagy észrevenni. Egy sóhajjal megállt, előhúzott a táskájából egy ütött-kopott térképet és egy iránytűt, majd tanulmányozni kezdte őket. Egyáltalán nem lepte meg, hogy eltért a választott iránytól. A falu, amit kinézett, még mindig túl messze volt, úgy becsülte, hogy még legalább két óra lesz, mire elég közel kerül hozzá. Eltette a térképet, de a hibájából tanulva az iránytűt nem, és folytatta az útját.

A hajnal már egy fa tetején aludva érte. Valamivel hamarabb érkezett meg, mint gondolta, így bőven volt ideje kiválasztani a megfelelő fát, és elhelyezni körülötte néhány csapdát. Észre sem vette a fényt, megszokta, hogy nappal kell aludnia, így nem is ébredt fel egészen délutánig, akkor viszont korgó gyomorral. Gyorsan leellenőrizte a csapdákat, az éjszakai ténykedése kifizetődő volt, elkapott egy nyulat, két mókust, és egy nagyon szerencsétlen helyre esett faágat. A mókusokat elengedte, bár nem voltak túl hálásak, végig harapdálták és karmolták a kezét, a nyulat megkötözte és a csomagjaihoz vitte, újra felállította a csapdákat, és elindult tűzifát gyűjteni. Csak napnyugtakor, mikor már eleget gyűjtött, vette észre, hogy szinte semmi vize nem maradt. Dühös volt magára, amiért ilyen alapvető dologról feledkezett meg, de már nem volt mit tenni, vizet kellett szereznie, mégpedig minél hamarabb. Becsukta a szemét, és erősen összpontosított. Igen, érzett vizet a közelben, valahol keletre... Vagy délkeletre? Megrázta a fejét, és igyekezett minden mást kizárni a gondolataiból. Csak a vízre gondolt, a gyönyörű, kékesen csillogó vízre, vagy ahogy vörösen tükrözi vissza a naplementét, egy patak csobogására, a tengerre, amit még sosem láthatott, és a megnyugtató érzésre, ahogy a víz a bőréhez ér. Már tudta, merre kell mennie, sőt, vonzotta az az irány.

Határozottan elindult, és hamarosan meg is érkezett. Egy pillanatra, ahogy mindig, teljesen lenyűgözte a víz látványa, de valami elvonta a figyelmét. A parton, közvetlenül a folyó mellett, egy fáklya pihent a földbe szúrva. Calinának csak most jutott eszébe, hogy megfeledkezett magáról, túl nagy zajt csapott, miközben ide tartott. Felvette a fáklyát, másik kezével előhúzott egy tőrt, és óvatosan körülnézett. A tűz furcsa, táncoló árnyakat vetett mindenre, farkasokká változtatta a bokrokat, és felé nyúló kezekké a fák ágait. Lassan sétálni kezdett, igyekezett egyszerre előre, és a háta mögé is figyelni, de semmit nem talált.
~ Talán csak itt felejtette valaki ~ gondolta, és visszaszúrta a fáklyát oda, ahol volt, hogy a fényénél megtölthesse a kulacsát. Mikor végzett, újra felemelte, és elindult visszafelé. A tulajdonosának már úgysem kell.

A démon-szólító csendben lapult, amíg a kislány vizet tölt a kulacsával, majd távozni készül a rétről. Nem akarta elárulni magát, bár nem látott a másiknál fegyvert, mégis... Úgy gondolta, hogy nem azért élt meg fél ezer évet, mert minden jónak tűnő pillanatba elsőre beleugrik. Várt, hogy legyen ideje a fű takarásából megfigyelnie, mit csinál a másik, van-e nála fegyver. Szokatlan dolog volt, hogy ilyen későn elcsatangol valaki az emberi települések közeléből, hiszen a sötét erdőben veszélyes.
Végig nézte, ahogy előhúzza tőrét, majd megnyugszik és megtölti a kulacsát. Amikor a fáklyát újra megragadta, akkor döntött úgy, hogy ideje akcióba lépnie. Igyekezett halkan elmondani a varázsigét:
-Solo bona! -miközben ezt mondta, a bal kezét kinyújtotta a lángok felé és koncentrált arra, hogy kezébe vonzza a fát. Eközben feltérdelt és jobb kezével a puskát is megemelte.- Ki vagy te? -kiáltotta- És mi járatban erre?
*Ha sikerült meglepnie Calinát és kirántania a fáklyát a kezéből, akkor nem elégszik meg azzal az aprósággal, hogy várhatóan kizökkenti egy pillanatra a nyugodt gondolkodásból, de rászegezi a fegyverét. Nem áll fel teljesen, csupán meg akarta mutatni magát és azt, hogy képes bármelyik pillanatban lőni. Eldobja az imént visszaszerzett fényforrást nem messze magától és két kézzel markolja az nyílpuskát.
Ha terve nem sikerült, és Calina túlságosan harcra kész maradt, akkor viszont meg sem várva a választ repít máris egy lövést felé. Egy az egy ellen vannak -legjobb esetben is- és nem kockáztatja meg, hogy egy esetleges hírszerző merénylő újra az életére törjön.

Calina ennél jobban nem is lepődhetett volna meg, mikor a fáklyája hirtelen kirepült a kezéből. Reflexből próbálta megakadályozni a szökést, de mikor utánakapott, csak a tűz melegét érezte, és gyorsan visszarántotta a kezét, mielőtt megégette volna. Döbbenten figyelte a fáklya útját, egy nő kezében áll meg, aki - erre Calina esküdni mert volna - az előbb még nem volt ott.  Most viszont nagyon is jelen volt, és egy nyílpuskát szegezett rá. A frissen megszerzett fáklyát azonnal eldobta, a lány aggódva figyelte, de szerencsére a folyópartot borító kavicsokon landolt, és csendesen lobogott tovább. Az ismeretlen megszólalt:

- Ki vagy te? – a hangja szinte csattant, ahogy Calinára kiáltott – És mi járatba erre?

Válasz előtt a lány egy kicsit jobban szemügyre vette a támadóját.  A nő a fűben térdelt, tekintete határozott, fegyvert szorító keze pedig rezzenéstelen. Calina máris levonta az első következtetést – nem fog tőrt rántani. A pillanatnyi meglepetéstől el is feledkezett róla, de utólag visszanézve ez volt az egyetlen jó döntés. Valószínűleg már azelőtt halott lett volna, hogy befejezhetné a mozdulatot.

Másodszor a ruháját nézte meg. Utazónak tűnt, nem olyannak, mint az üldözői, de akár őt is küldhették érte. Legjobb lesz óvatosnak lenni, persze csak az után, hogy nem löveti le magát vele. Attól eltekintve, hogy éppen rá szegeződött, kifejezetten tetszett neki a nyílpuska. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elemeli, de erre nem most volt alkalmas az idő, először a tulajdonosával kellett foglalkoznia. A lehető legrosszabb kérdést tette fel, a kiléte érdekli.

- Senki – válaszolta egyszerűen Calina – És vízért jöttem – félig felemelte a kulacsát, mintha bizonyítani akarná az állítást - Elengedsz?

Kicsit reszelős volt a hangja, ahogy megszólalt. Sosem szeretett csevegni, és mivel hosszú ideje vándorolt egyedül, teljesen elszokott a beszédtől. Ironikus, hogy most pont szavakra van szüksége a meneküléshez, egy tőr vagy egy méregfiola sokkal ékesszólóbb tud lenni.

A két nő ott állt -illetve egyikük térdelt- egymással szemben és a sors fintorából fakadóan nem is gyanították egymásról, ugyan azért bizalmatlanok a másikkal szemben, mint amiért ők maguk is. Hisz miért is szavaztak volna bizalmat? Mindkettejüket üldözték.
Hosszú kínos csend ült a tájra Calina kérdésének elhangzása után. Bár hallatszottak a kecskebékák esti brekegései, a szúnyogok idegesítően zümmögtek az ember -és mágus- fülekbe. A fű között apró állatkák futottak néha. De a tájra csend ült, mert ők hallgattak.
- Senki. És vízért jöttem. Elengedsz?
*A köztük feszülő imént leírt csönd végül megtört.
-Hol laksz? Haza kísérlek. -mondta kedvesen, mosolygósan, majd szinte majdnem ez után leeresztette fegyverét, de még mindig a kezében tartva, mert rájött, hogy nagyon furcsa az őszinte felajánlása így.
Elérkezettnek látta az idejét, hogy végre megalapozza a bizalmat egymás iránt. Ami őt illeti legalábbis amiért bízni tudna a másikban.
-Ortyä mynä.
*Ez egy igen leleményes démon védő bűbáj. Egy iszap teremtményt hív át az ő létsíkjukról, mely elviselhetetlen bűzt áraszt magából. Ám ezt csak azok érzik, akik ártó szándékkal közelítik meg a megidézőjét. Nem mellesleg végre így felveheti újra a fáklyát és kezébe adhatja szolgájának. Az ő lángjából bármikor szólíthatja a szívének oly kedves tűzdémonokat. Ám ezzel a lehetőséggel még spórol. Figyeli a vízfakasztó mozdulatait, hogy rájöjjön, ha csak leplezni próbálja a szag elnyomását érzékeiben. Ha nem érez semmit, akkor úgy sincs mitől tartania.
De már elindul ez után felé, hogy jobban szemügyre vehessék egymást.

Ennél rosszabbul nem is sülhetett volna el a helyzet Calina számára. Illetve, talán mégis – egy nyíllal a mellkasában.

- Hol laksz? Haza kísérlek. – az ismeretlennek mintha különös érzéke lenne ahhoz, hogy pont azokat a kérdéseket tegye fel, amikre Calina a legkevésbé sem akar válaszolni, ráadásul olyan kedves mosollyal, mintha szívességet tenne vele. Hazakísérni, micsoda képtelenség… Mutassa meg neki a fát, ahol a nappalt töltötte? Vagy vezesse el a falujába, ahol azonnal elkapnák? A lány csak arra tudott gondolni, hogyan tűnhetne el minél hamarabb az idegen közeléből. Mégis, ha visszautasítja az ajánlatot, az több mint gyanús…  A nő talán a családjáról kérdezné, érthető is, Calina tudta, minek tűnik most – egy elveszett kislánynak, akinek védelemre van szüksége.  Megbízhat egy idegenben? Dehogy – vetette el azonnal a kérdést. Még saját magában sem bízhat meg, nem, hogy valakiben, akivel csak most találkozott. A nyílpuska viszont még mindig felhúzva, fenyegetően meredt a földre. Az, hogy a nő leengedte, nem tévesztette meg Calinát. Csak egy pillanat lenne újra felemelni, azalatt egy lépést sem tud tenni a tőrével, tehát jobb lesz, ha barátságosan viselkedik vele. Egyelőre. Arról nem is beszélve, hogy a nőnek biztosan lapul pár pénzérme a zsebében, azokat kicsalhatná belőle – így vagy úgy. Döntött. Még sosem használta ki így a külsejét, de mindent el kell kezdeni valamikor.

- Én… nem lakom sehol – ügyelt, hogy a hangja a kellő pillanatban halljon el, a válla kicsit megroggyant, és lehajtotta a fejét – A falum leégett, nem maradt semmi, és a szüleim… - Esküdni mert volna, hogy könnyek szorítják el a torkát. Sosem gondolta, hogy tud színészkedni, talán az segített, hogy valóban eszébe jutott az anyja, ahogy ott feküdt, véresen, élettelenül… Önkéntelenül megrázta a fejét, mintha így akarna megszabadulni a gondolattól, és megnyugodott, hogy ez is illik az alakításába. Kicsit felegyenesedett, és erősebb hangon, a magára kényszerített önuralom hangján folytatta – Csak arra emlékszem, hogy futottam, ahogy csak tudtam, aztán elestem és bevertem a fejem. Mikor felébredtem, már mindenki elment… Aki tudott. Néhányan még akkor is életben voltak – Kicsit megrázkódott a képzelt emléktől, és egyre jobban kezdte lenyűgözni magát. Gyakrabban kéne ezt csinálnia – Azóta vándorolok, nem tudom, hova mehetnék. Fogalmam sincs, mikor ettem utoljára… - Egy pillanatra újra sebezhetőnek mutatta magát, és a gyomra szinte végszóra kordult meg. Valójában egy nap sem telt el a legutóbbi nyúl óta, ennél sokkal tovább is volt már éhes, de az ismetlennél talán van étel, és az rengeteg fáradságot takarítana meg neki. Úgy döntött, ennyi színjáték már elég hatásos lesz, és kedves hangon folytatta – Sajnálom, nem akartalak az életemmel terhelni. Nem tudsz hazakísérni, tegnap egy fán aludtam. Most már elengedsz?

Szándékosan nem kért segítséget, tudta, hogy a nő magától is fel fogja ajánlani. Egy kicsit aggódott, hogy túl jól sikerült az alakítása, egyáltalán nem hiányzik neki, hogy a nő magával akarja vinni. Élvezte a szabadságot, még akkor is, ha fájó lábbal és üres gyomorral járt, az ismeretlentől pedig csak pillanatnyi előnyt remélt – pénzt, ételt, talán fegyvert is. Mindegyiknek nagy hasznát venné, és, ha ez a módszer sikeresnek bizonyult, talán gyakrabban használja majd. Mennyivel egyszerűbb így lopni az emberektől, mint mögéjük osonva elcsenni a pénztárcájukat!

Helena valóban megsajnálta a kislányt. Bántotta, hogy megrémítette. Hiszen annyi szörnyűség után megérdemelné egy ilyen aranyos gyermek, hogy ne fogjanak rá egy puskát és ne vonják azonnal kérdőre.
Ám a vörös hajú boszorkány is megérdemli, hogy életben maradjon. És jól tudta ennek hosszú távú követelményeit. A kemény harcos álarc mögött nem rejtőzött más, mint egy kihűlt szív. Sem gyöngéd előzékenység, sem adott szó, sem bármi fennkölt nem írja felül a túlélésért meghozott szigorú szabályokat és maximális odafigyelést. Az ő életében két lehetőség adódott, hogy halhatatlanná váljon. Egyszer, mikor olyan tudományos felfedezést tett, ami világra szóló. És amire a világ nem volt kíváncsi, csak saját maga kisszerűségére. A második az után, hogy életben maradjon mindennel és mindenivel szemben. Ezt a második lehetőséget nem akarja elpuskázni. Egy mágikus ital segítségével megállította az öregedését, ám ezt újra és újra meg kell innia. Eddig a vándorútja során mindig sikerült elég pénzt keresnie, hogy az összetevőket megvásárolja.
-Van ételem a karavánnál. Gyere, adok szívesen.
*A kereskedő, akinek jelenleg testőre valószínűleg már elkészített valami elemózsiát a táborban, így nyugodt lélekkel indult meg a fiatal varázslónő felé, hogy vissza térjenek az út menti füves réthez. Furcsa démon szolgáját pedig igyekszik kettejük között tartani, bár ezt soha nem mondaná ki. Igyekszik kedves lenni hozzá, de soha semmit nem bízna a véletlenre, ami az életébe kerülhet.

-Van ételem a karavánnál. Gyere, adok szívesen.
Pont ahogy gondolta. Calina gratulált magának az alakításához, de a karaván szó hallatán egy kicsit elbizonytalanodott. Ez rengeteg embert és fegyveres őröket jelentett, viszont sokkal nagyobb zsákmányt is, ha valahogy sikerülne lopnia tőlük. A kérdés persze már el volt döntve, nem visszakozhatott. Követi a boszorkányt, és reméli, hogy a színészi és lopási képességei elegek egy egész tábornyi ember átveréséhez is. Megkönnyebbült, hogy nem kell a nyúllal bajlódnia. A vándorlása kezdete óta ahányszor csak enni akart, félve gyújtott tüzet, mert tudta, hogy a füst alapján könnyen megtalálhatják.

Akárhogy is, szerencséje volt ezzel a boszorkánnyal. Még ha nem is tud lopni a karavántól vagy tőle, akkor is ételt, és az eddigiek alapján egy kényelmes fekhelyet is szerzett magának az estére, hajnalban pedig nincs más dolga, mint hamar ébredni, és eltűnni, mielőtt észrevennék. Még pont azelőtt, hogy az elégedettség kiült volna az arcára, eszébe jutott, hogy nem eshet ki a szerepéből, és gyorsan hálás kifejezést vett fel.

- Köszönöm. Már nagyon régóta nem volt senki kedves hozzám – mintegy viszonzásképpen olyan szépen mosolyodott el, ahogy csak tudott, és remélte, hogy elég meggyőző volt – Merre van a karavánod?

Indulás előtt gyorsan megnézte az iránytűjét, szerencséjére magával vitte a vízkereséshez. A folyó a  fájától nyugatra volt, most északkeletre mentek. Nem biztos, hogy könnyen visszatalál majd, valószínűleg először a folyót kell majd megkeresnie.

Amíg ki nem értek az útra, Calina biztonságos távolságból követte a boszorkányt, és a lehetőségeit latolgatta, közben, szinte észre sem véve, végighúzta párszor a körmeit a karján. Az első dolga lesz felmérni, lophat-e. Mindenképpen meg kell tudnia, hány őr van, hol, és milyen időközönként váltják egymást, a tábor felépítését sem ártana legalább nagyvonalakban ismernie, gondolatban fel is írta, hogy érkezéskor annyit meg kell jegyeznie, amennyit csak tud, az értékes tárgyakról és fegyverekről nem is beszélve. Egyet már tudott is, a nő nyílpuskája továbbra is tetszett neki. Persze könnyen lehet, hogy túl kockázatos lenne a lopás, abban az esetben egyszerűen továbbáll.

Akármilyen mélyen merült el a gondolataiban, akaratlanul is észrevette, hogy az útitársa enyhén szaglik. Már nem emlékezett, milyen szaga van általában egy embernek, de a kénkő és a záptojás így is elég szokatlannak tűnt. Aztán a következő pillanatban már ott sem volt, Calina először kicsit összezavarodott, aztán tétován a homlokára tette a kezét. Emlékezett, hogy egyszer, kiskorában képzelődött, mikor magas láza volt, de most semmit nem érzett.  

Hamar elterelte a figyelmét a furcsaságról, hogy időközben kiértek az útra. Calina szinte félve lépett rá, mindig olyan távol haladt tőle, most pedig itt áll, és nem kell félnie semmitől. Leszámítva talán a mellette haladó, nyílpuskát szorongató boszorkányt, vagy a tábornyi embert, akik felé tartanak. Most, hogy könnyebbé vált a terep, Calina úgy döntött, megpróbál megtudni pár dolgot a nőről és a karavánjáról.

/A kérdések:
- Hogy hívnak?
- Merre tartasz? És miért?
- Még sosem láttam közelről karavánt. Hány ember van? És mit szállítanak?
- Sok az őr, ugye? Azt hallottam, a rablók a karavánokat támadják meg leggyakrabban./

- Sajnálom, hogy ennyit kíváncsiskodom, de hosszú ideje nem beszélhettem senkivel – Calina egy bocsánatkérő mosollyal próbálta elterelni az esetleges gyanút. Ez valóban igaz volt, csak azt titkolta el, hogy egyáltalán nem hiányolta a társaságot. Úgy tűnik, a legjobb hazugságok az igazságból születnek, ő pedig még hitelesen is tudja előadni őket. Egyre optimistábban gondolt a táborban töltendő időre. Ha elég ügyes, még lopnia sem kell majd, talán maguktól is odaadják neki, amire szüksége van.

A fekete mágus örült annak, hogy nem egy újabb merénylőt küldtek utána, csak egy árván maradt lánnyal hozta össze Ritalea, a sors istennője. Bár a legtöbbször a falvak lakói befogadták az ilyen gyámoltalan gyermeket jó szomszédként, néha mégis sor kerül olyan dolgokra, amikor elüldözik otthonról. Ha rejtélyes betegség miatt haltak meg oly hirtelen a szüleik, előfordul, hogy kitaszítják maguk közül az életben maradó utódokat. Nagyobb természeti katasztrófák után felüti a fejét az éhezés, amikor túl nagy luxus lenne bárkinek befogadnia az ilyen csöppségeket és saját gyerekei szájától megvonni a falatot.
Ám a legtöbb vadonban kószáló gyermek nem a falvakban élt. A városiak mindig is sokkal közönyösebbek voltak azokkal szemben, akikkel együtt laktak. Az élet furcsasága, hogy akik nagy tömegbe költöznek, azok a legkevésbé ügyelnek ember és más egyéb fajtársaikra.
- Köszönöm. Már nagyon régóta nem volt senki kedves hozzám. Merre van a karavánod?
-Az út mentén ütöttek tábort. Mi történt a szüleiddel? -kérdezi barátságosan. Ha Calina nem akar válaszolni, akkor sem faggatja tovább. Egyszerűen éreztetni akarja, hogy valaki most már törődik vele. És akkor sem erőszakos, ha az emlékek túl fájdalmasak lennének.
Az út csendben telt el a beszélgetésük után, csak az első szekerektől nem messze szólalt meg Calina ismét.
-Hogy hívnak?
-Lenthé. -mondta azt a nevet, ahogy a kereskedők is ismerik itt. Menekülés közben nem használhatta sajátját még a munka elvállalásánál sem.
-Merre tartasz és miért?
-Épp Sigerbe tartunk. De kíváncsi vagy! -tette fel inkább kérdő hangsúllyal, mint fedésként. Így remélhetőleg elterelte a figyelmet és az újdonsült védencét is olyan helyzetbe hozta, ahol illő magáról vagy legalább a kérdések céljáról valamit elárulnia. Megvárta, mit válaszol rá, ha az a következő kérdés, akkor gyanakodva szemléli újból.
-Még sosem láttam közelről karavánt. Hány ember van? És mit szállítanak?
- Sok az őr, ugye? Azt hallottam, a rablók a karavánokat támadják meg leggyakrabban.
-Mindjárt ott vagyunk. Meg fogod látni. Egyébként egyedül barangolni sokkal veszélyesebb, olyankor könnyebben kirabolhatnak és megölhetnek.
- Sajnálom, hogy ennyit kíváncsiskodom, de hosszú ideje nem beszélhettem senkivel.
-Semmi gond. -nyugtatta meg- Mi majd figyelünk rád.
*Direkt nem mondta, hogy gondodat viseljük vagy más effélét. Nem ebben az országban nőtt fel, de tudta, hogy Dagorladban ritka az ilyen. Nem azért, mert más a nyelv. Az emberek gondolkodása sokkal jobban különbözik.
Nem volt szükség az utolsó kérdések megválaszolására, hamarosan láthatott mindent. És ez a kép többet mond ezer szónál. Több embernél volt fegyver, mint ahány őr van. Ez nem csoda, hiszen a kalmárok többsége is tartott magánál valamit. Ám a többit csak a szem tudja elárulni, szavak nincsenek rá. A konvoj szervezése közel sem olyan rendezett, mint egy nagyon távoli kontinensen egy erre felé ismeretlen elf által vezetett másik kereskedő csapaté. Itt nem voltak külön zsoldosok, akik óvtak mindenkit. Néhány kufár csak saját fogdmegjeit fegyverezte fel, míg mások harcban tapasztalt katonákkal biztosították be, hogy áruik eljussanak a zuhatagok városába.
Így a felszereltség is jócskán különböznek. Számos férfi rohangál egy szál karddal az övére csatolva vagy csak egyetlen lándzsa miden bizodalmuk. Viszont voltak, akik a dartharnál is jobban fel voltak szerelkezve, nehéz páncélba. No de Calina mellett sétáló mágus sem esett sosem kétségbe, ha ilyenekkel szóba elegyedett. Jól tudta, hogy ötszáz év alatt bizony sokszor bizonyult az ő varázshatalma hasznosabbnak, mint ezen teknősbékák nehéz felszerelése.
Ahogy a jelenlegi főnökéhez odasétált, a jobb kezét bele nyújtotta egy kis időre a háromágú lábas alatti tűzbe.
-Letyca vlyre. Vigyázz este a szekérre is!
*A kissé pocakos manus hátrébb húzódott, mert már tudta, mi fog ilyenkor történni. Láthatóan nagyobb lánggal ropogtak a fák, miközben a nő levette felőle az ígéretes főzeléket. Ideje enni.
Szedett mindenkinek egy tányérral bőségesen, nem mérte szűk marokkal más erszényét. De a szakácsukon sem látszott, hogy ellenére volna a bőséges lakoma mindenki részére. Inkább a jövevényhez fordult kíváncsian:
-Hát te ki vagy, gyermekem?