5. Elfek birtokainak kapuja - térkapu

*Nem szól semmit. Mit mondhatna. Hogy sajnálom, de most nem szeretnék meghalni?
Vagy, hogy na de nem érted? A vesztedbe rohansz! Hiszen gyötör a fájdalom, arról beszélsz inkább meghalnál, (mert érzelmek nélkül élni olyan mint meghalni), mert nem bírod elviselni a gonoszt ami körülvesz, és észre sem veszed? Saját magad kívánságait? A vágyaidat, hogy ne egy gyilkológép kell legyél?
Nem mondhatja, úgy sem értené a férfi. Feláll, és felül a lóra. Kezében ott van a kis szárnyas.*
-De nekem nincs hol kiugranom igaz?
Már eldöntötted, hogy nem engedsz, és én csak egy gyenge tündér vagyok.
Mit tehetnék egy magad fajta harcos ellen?
De ha már így, akkor essünk túl rajta minél előbb. Nem akarom fogságban megvárni a bizonytalan napot, amikor úgy döntesz, hogy véget vetsz az életemnek.
Menj a kapu felé, és ölj meg. Remélem meg fogja érni az a cseppnyi varázslat mindezt.

*Megáll lovával. A tündérre néz.*
- Sajnos nem ölhetlek még meg. Nem ismerem a módját, hogyan használhatom fel a varázserődet. Ezért kell elvinnem téged Dagorladba. Ott lesz valaki, aki segít. De először itt körbenézek. -
*Majd tovább indítja lovát, s mereven előrenézve halad. Majd ismét megáll. Hogy ez hogy nem jutott neki eszébe korábban! Van egy erszénye, aminek a szárát összetudja húzni, s meg tudja kötni. Elővette, s nem törődve vele, hogy kapálózik-e a kis fiúcska, nagy nehezen belegyömöszölte, úgy, hogy a feje kilógjon. A nyakánál összehúzta, s megkötötte. Erős a kötés, annyira, hogy tágasabbra nem lehet feszíteni az erszény száját, de vigyázott arra a dagorladi, hogy nehogy fulladozni kezdjen a kis tündér. Így most már úgy haladnak tovább, hogy oldalára van kötve egy erszény, amelyben kilóg egy fiútündér feje. *
- Összeeszkábálok neked valami tágasabbat, ha lesz rá alkalmam.
~ Egy fiútündér. Láttam... sokat láttam, mikor elvették az erejüket. De az ahhoz szükséges eszközök dagorladban vannak, tudom, hogy Alender tud szerezni olyat. Szegény Lyllen. Nem volt szerencséje. ~
*Eleresztett egy ismét lemondó mosolyt, ami ismét gonoszra sikeredett.*

*Összevonja a szemöldökét.*
-Az egy dolog, hogy mire készülsz, de ez már egyenesen röhejes!
Mintha annyira szeretném, hogy elvedd a varázserőmet.
Nem kell!
*De csak bele tuszkolták az erszénybe. Ott viszont, mivel már nagyobb volt valamelyest a mozgástere, kapálódzni, meg himbálódzni kezdett.*
-Tegyél le!
Nem holmi rongybaba vagyok.
Ha akarsz valamit tőlem, most intézd el, a városnéző körutat máskor is megejtheted.
Mi vagy te? Turista??
*Valahol gyengéd hangnem és az erszénybe tuszkolásnál elszakadt a cérna, és kiakadt a tündérke. Szép óvatosan, vigyázva, nehogy elejtse, elővette az egyik kunait. A kis dobótőrt, és szúrni kezdte a vászont. Habár ez nem lehet olyan feltűnő a harcosnak, hiszen elejétől kezdve tiltakozott és rugdalózott a tündér, amit egy pillanatra sem hagyott ki.
Azonban a zsák csak nem akar elszakadni.*
-Reménytelen... komolyan mondom, reménytelen vagy. Mint egy süket, amelyik becsukja a szemét, csak hogy ne is lásson!
*Ekkor csapódott bele a nyereg vastag, fa részéhez egy tünde nyílvessző.
Lyllen elhallgatott, majd levegő után kapkodva kezdett el miden félét összehordani*
-Váó, ez már a hab a tortán!
Engem tuti kinyírnak itt!
*Való igaz, elég reménytelen volt a helyzete.*

*Egy szót se szólt végig, mialatt a kis tündér szája be nem állt. A "turista" kifejezésre felvonta a szemöldökét, de még felé sem fordult az erszénynek. Még mindig beszél és nyögdécsel. Biztos valamivel próbálkozik. Pillanatra odasandít a zsákra, de nem lát semmi különöset, így folytatja az utat. Lova megtorpan, nyílvessző a nyergen. Victor megragadta az erszényt s kíméletlenül rámeredt a fiúra.*
- Egy hangot se, vagy azonnal kinyomom belőled a szuszt!!
* Förmedt rá nagyon halkan, de halálos tekintettel. Majd körbenézett. Nem mozdult, hallgatózott. *
- Arra rohant! Valahol arra kell lennie a banditának!
- Kapjuk el!!
* Lódobogás, mezítelen lábak nesze, futás. Victor lélegzetvisszafojtva figyelt.*
~ Nem minket keresnek...~
* A hangok távolodnak. Elmentek. Újra ránézett a markában megragadt erszényre és a kilógó fejre. Majd maga mellé tette újra. Tovább indult egy szó nélkül. Esteledett. Meg kell állniuk valahol éjszakára. Victornak eszében sincs bemenni városba, vagy bárhova, ahol sokan vannak. Talált egy megfelelő tisztást, lenyergelte lovát, majd az övéhez rögzítette a kis erszényt, s elindult fahasábokat keresni a "tábortűzhöz".*

*Amikor a szuszról, meg a kinyomásról beszélt a dagorladi, akkor a kis tündérben egyszerre csak benne ragadt az a bizonyos szusz. Végig a férfit nézte, de fülelt ő is. Aztán elmentek a tündék. Valami szökevényt kergettek. Mikor újból ránézett a dagorladi, azt hitte, hogy most kinyomja belőle a szuszt, és a vélt halál közeledte, valami olyasmi képet öltött rá, mint aki bent ment ki.
Halálosan be volt tojva. Végül egyetlen nyikkanás nélkül visszakerült a ló nyerge mellé, a férfi övére, és egy szép tisztásnál lerámolt.
Nem csinált semmit a faszedésnél sem. Engedelmesen himbálódzott, ahogy a férfi lehajolt majd felegyenesedett egy-egy újabb fáért.
Nem csinált semmit, nem szólt semmit.
Még mindig a sokk hatása alatt volt. És valószínűleg, ha újfent ránézne a dagorladi megint csak azt a savanyú halott sápadt fejet látná maga előtt.
Habár lehet előbb fullad meg az erszényben.*

*Arra számított, hogy ismét beszélni, és beszélni fog a kis tündér. A dagorladi biztosan nem felejti el azt a tekintetet, amilyen rémülten meredt rá Lyllen. El se hitte, hogy csend van. Nagyon örült, hogy nem piszkálják a fa szedés alatt. Végre összeszedett annyit, amennyit szükségesnek vélt, majd tüzet gyújtott. Volt nála gyufa... Míg a tűz égett, nem lustálkodott. Sok gallyat összeszedett, és lássunk csodát, akár mintha kosarat font volna, megalkotott egy rácsos dobozt. Ajtaja is volt, amit erős madzaggal meg tudott kötni. Megfogta Lyllent, kivette a zsákból, s betuszkolta a személyre szabott börtönébe. Ezidáig egy szót sem szólt. Végre, legalább egy órán át csend volt. A gallyketrecet a földre tette a tűz közelébe, de nem túl közel, hogy nehogy meggyulladjon se a ketrec, se a tündér. A nyeregtáskából élelmet vett elő magának, és még a tündérnek is adott be pár ehető bogyót. Leterített a földre egy takarót, s arra ráfeküdt oldalt. A mellkasa előtt volt a földön a ketrec. Egyesével dobálta be a szájába a hús és kenyérdarabokat, majd jól megrágta. Csak nézte a tüzet szüntelenül.*

*Kegyetlen volt. Egy újabb börtön. Egy újabb ketrec ahol megposhadhat. Erős kézzel fogta meg a férfi, így nem volt esélye tiltakozni.
A tűz mellé tették, mire a lehető legtávolabb húzódott tőle.
Aztán kapott némi bogyót. Ránézett a falatozó szőkeségre, majd vissza az "ételére"*
-Nem kérem.
*Mondta mogorván.
Lekuporodott, oldalt a férfinak és a padlót figyelte.
Most teljesen olyan volt mint egy nagy pillangó. A rálapuló szárnyai szinte teljesen eltakarták. Csak a fejecskéje meg az arcának egy része látszott ki.
Legutóbb megtörték testben. Most a lelke következik. Aztán eszébe jutottak saját szavai, amit az idegennek mondott, olyan nagy hévvel.*
~A valóm nem pusztíthatják el!
*Összekulcsolta kis kezeit, és halkan, de mégis hallható szóval imádkozni kezdett.*
-Heil istennő, mindannyiunk anyja, a szeretet istene.
*Megállt egy pillanatnyi sóhajra, de aztán folytatta.*
-Köszönöm, hogy velem voltál mindvégig, és hogy most is velem vagy.
Hogy segítesz az utamon, és a helyes úton tartasz. Megmutatod nekem mi a te akaratod.
Kérlek, vedd a gondjaidba ezt az idegen fiút, és mutass neki fényt a sötétségben.
Védd meg őt önön csapásaitól, és mások haragjától, és ne kárhoztasd miattam...
~Ha ezt akarja az istennő, ám legyen. Készen állok, csak még valami...
-És kérlek küldj valakit a falum megsegítésére, hogy ha én nem tehetem.
*Ezzel kibontotta a kezeit, és egy félkört írt le maga előtt. Így fejezte be az idmátságot.*

*Látja hogy elhúzódik a tündér a tűztől, amennyire csak tud, ezért még hátrébb húzza a ketrecet attól, közelebb magához. Ránéz a morcoskodó tündérre, majd falatozik tovább. *
~ Biztosan gyűlöl most. Nem baj... egy dagorladit úgyis csak gyűlölni lehet. ~
* Undorító volt az étel. De nem... egyáltalán nem érezte az ízét a szájában. Pedig még egy kis sajt is volt nála. De nem ízlett neki, az biztos. Próbált nem gondolni semmire, elmeredt a tűzben. Majd meghallotta Lyllen hangját.*
~ Nah, ennyit a csendről! ~
* De az, amit hallott, megdöbbentette. Imát hall. Hallott ő már imádságot. A megkínzottak könyörgő jaját. Átokmondásokat, könyörgéseket kegyelemért. Mindenféle istenekhez. *
~ Szeretet istene? Olyan nincs. ~
*Rámeredt a csöppnyi imádkozó teremtményre, s csak bámulta, bámulta, és bámulta. Hallott már imádságokat, igen. De soha... soha nem imádkoztak érte. Ha valaki imájába foglalta a nevét, az csak átokszórás volt. Soha nem könyörögtek érte. Senki nem szerette annyira, hogy könyörögjenek érte. Eszébe jutott az édesanyja, akiről fogalma nincs, ki lehet. Nem ismeri a származását, senki nem tudja, mely birodalom árvája ő. Talán dagorladi árva. De lehet más elpusztított birodalom leszármazottja. Talán álomfalvi ő is. Talán azért vonzotta annyira az a hely. Azért tudott beleszeretni egy ottani lányba. Vajon él még az anyja? Lehet, hogy csak elszakították őt az anyjától, talán minden este elmond érte egy imát. Az is lehet, hogy a szülésbe halt bele, vagy megölték, vagy egyszerűen eldobta magától a fiút. És akkor még az anyja sem mondott érte esedező imát. Soha... senki. *
~ Tiarra? Talán ő imádkozott értem. Vajon mikor megölték mire gondolt utoljára? Talán megátkozott engem...~
*Már régen véget ért az ima, s ő még mindig a kis Lyllent bámulta, mélyen a szemébe nézett, ha az hagyta. Csak nézte elmerengve hosszú, kegyetlen hosszú percekig. *
~ Megmutatni a fényt. A fényt, az egyetlen fényt, ami megmenthetett volna, megsemmisítette a sötétség. Megölték Tiarrát. ~
* Összeszorította az öklét, de arca meg sem remegett. Mintha csak nyugodtan, békésen merengne előre. Dühe egyedül öklében látszódott meg. Felült, felhúzta mindkét lábát, s arra ráhajolva előre bámult újra a tűzbe. *
- Miért könyörögsz a faludért?
* Kérdezte nagyon lágyan és nyugodtan a tüzet nézve.*

*Fáradt volt és f élhomály, meg a tűz ropogása közrejátszott álmosságában. A nagy veszély, nem is egyszer kétszer is, megviselte kicsit. Azonban a kérdést tisztán hallotta.
Visszagondolva a kis falura elmosolyodott. Most ő is a tüzet nézte, mintha a lángok megmutatnék a képeket amik felrémlenek előtte.*
-Nem azért, mert olyan felhőtlen volt ott az életem.
Befogadtak, de én voltam a legmagasabb és ezért elneveztek szárnyas embernek.
Sok volt köztünk a cívódás, meg a veszekedés, a felnőttek pedig annyi mindent kitaláltak, hogy észben sem tudtam tartani.
*A történet közben kezdett visszatérni a hangja, a régi kedveskedő beszéde.*
-De végső soron szerettük egymást.
A rosszakat is együtt éltük meg. Mindent. Ők a családom.
És szeretem őket...
*Elsöprő vágyat érzett arra, hogy megkérdezze, hogy van e neki is akit szerethet, azonban valami visszatartotta.*
~Ha volt is, biztosan történt vele valami.... érzem. A hűvösségének egyik oka ez.
*Most ő nézte a tűzbe mélyedő szőke alakot. Olyan tekintettel, ami furcsa mód most nem mondott semmit, csak kérdezett.
Miért akartad ezt tudni?

*Őszintén szólva nem úgy értette a kérdést, ahogyan választ kapott rá. De ez is érdekes volt. Eszében sem volt azt kérni, hogy valaki áhítatosan, főleg olyasvalaki, akit halálba küld, a kis családjáról, hazájáról beszéljen. No, neki ebből nem kell, nem kell az érzelmesség. Hát, így járt. Megkapta. *
- Félreértetted.
*Mondta még mindig a tüzet nézve.*
- Talán nem hiszel nekem? Ezt megértem, ha így van, de akkor mondd ezt. Nem bízol bennem, hogy nem szólok faluról.

~Óh, tényleg. El is felejtetem. Hiszen megígérte.
-Az nem rajtad múlik.
Eleve azért vagyok itt, hogy segítséget kérjek Evolyrantól.
Dagorlad már tud rólunk, én is voltam már fogságban és meg is kínoztak. De nem mondtam el semmit. Nagyjából tudják a helyet, hogy hol van, és azt is, hogy mennyien lehetünk ott.
Varázserőre van szükségem, hogy a védőpajzsunkat amit lemerül, feltölthessen.
Pont mint neked.
Nem hiszem, hogy egy egyszerű harcos bármit is tehetne ez ügyben.

*Ránézett a kis tündérre, nyugtázva, hogy érti a helyzetet. Majd visszafordult a tűzhöz. Elképzelte, hogy kikötik a pici kezeit és lábait és kínozzák. Felnevetett. Majdnem egy percig nevetett fogva a hasát. Ilyen képet ritkán lát az ember. A végén olyan keserves volt a nevetés, mintha lefagyott volna a mosoly az arcáról. És mintha mi se történt volna, újra a tüzet nézi. Majd megszólal.*
- Én nem mondom meg a nevemet. Nem akarom, hogy beszélj rólam bárkinek is. Se Evolyranban, sem Dagorladban. Még a szülőföldeden sem és még a halottak országában sem. Értetted?! -
*Meredt szigorúan a kis tündérre.*

*Elég kínos volt amit most át kellett élnie. A másik nevetett. Oké, hogy ő fáradt, és lehet a másik sem most ébredt, de mi ennyire vicces?
Min lehet, főleg ilyen hosszan nevetni? El nem tudta képzelni.
Aztán egy megdöbbentő mondatot hallott. Nem érti. Most nem megölni viszi?
De nem mert szólni. Egyetlen hang sem jött ki a hangján. Tátott szájjal bámult a szőkeségre, és mereven bámulta... nem érti.
Aztán gépiesen bólogatni kezdett, mert megint elöntötte az érzés, hogy ha nem engedelmeskedik, biztosan kinyomja belőle a szuszt a másik.*

*Nézte a lemerevedett kisfiút, és ahogy tátott szájjal bólogat. Ekkor felé közelített, s kinyitotta a rács ajtaját. Ismét a tűzhöz fordult.*
- Menj, míg meg nem gondolom magam. És majd... néha még mondj el értem egy imát.
* Nem néz többet a kis szárnyasra. Csak reméli, hogy az gyorsan elfut, vagy elrepül. Mindegy is ez neki. Csak ne lássa soha többet. Nem láthatja. S reménykedik abban, hogy tényleg nem fog szólni semmit sem róla Lyllen, mert ha megtudják a dagorladiak, hogy elengedte őt, soha, de soha nem fognak neki megbocsátani és akár ki is végezhetik azon nyomban. *
~ Mit művelek? Miért engedem el? ~
*Lehunyta a szemeit, és próbálta elcsitítani gondolatait. Olyan zavaros volt minden, már megint. Egy olyan kisfiúnak, aki tele van vidámsággal, szeretettel és reménnyel, annak élnie kell. Még az ő szenvedése, hatalmas vágya sem teheti tönkre őt. Nem lehet.*

*A dagorladi felé közelített, mire ő hátrált pár lépést a rácstól. Aztán olyasmi t történt, ami megint szöges ellentétben van azzal, amit a dagorladról tartanak az emberek.
Nem szörnyeteg. Sose gondolta őket annak. És most ezt bebizonyította neki egy olyasvalaki, aki talán soha nem hitte el ezt, és még ezután se akarja.
Azonban nem mert kilépni rögtön. Előbb várt, hogy kicsit távolodjon a másik, hátha csapda...na mégis. De nem az volt, félszegen kilépet, és amint mindkét lába kint volt, villámgyorsan felreppent az égre. Távol az idegentől a háta felé, de még halló távolságon belül.
Bólintott amolyan megerősítés képpen.*
-Minden nap fogok.
*Azzal felfelé kezdett repülni, hogy minél előbb eltűnjön a a férfi szeme elöl.
Fent, ahol már nem látta a szőkeség, még lenézett rá, és tudta, hogy fognak még találkozni.*

» 13. Evolyran kapuja - térkapu
» 2. Fatholl kapuja - térkapu
» 1. Norlän kapuja - térkapu