1. A Sötét oázis

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Helenának egyre inkább terhére vált hosszú haja, mely nyáron egyébként is meleg, ám egy forró sivatagban szinte elviselhetetlen viselet. Az ifjú mágus fiú mellett haladva egyre többször megrázta fejét, mintha csak azt akarná mondani, hogy „Ezt nem, tovább nem!”
Az igazság az, hogy csupán csak hiún félt attól, hogy összegyűlik az izzadság a hajszálat között és kellemetlenül tapadóssá válik. Vándor élete alatt már sok helyet megjárt és tudta jól, hogy nem csak vonzóbb marad így, de harcban is zavarhatja tarkójához simuló fejkoronája, ha nem tesz időben ellene.
Nem mellesleg élvezte, hogy az ifjú padawan figyelmét minduntalan felkelti ezzel. Bármennyire is zöldfülűnek nézett ki még, valószínűleg sehogy sem összevethető az ereje mentorával, de jó képű és az eddigi jelek alapján szórakoztató, ha elkezd épp beszélni. No meg... szemtelenül fiatal.
Épp újra meg akarta rázni fejét, mikor hirtelen mindenki megállt. Azt hihette volna, hogy összebeszéltek a háta mögött, ha ő maga sem vesztette volna el lendületét. A jószág alatta mozgott, de valami nem volt rendjén. A lanuriai társa hangját hallotta, miközben maga is rádöbbent szorult helyzetükre.
Gyorsan átgondolta, hogy mit tanácsoltak az előtte járó tapasztaltabb vándor mágusok ilyen esetekre és rá kellett jönnie, hogy sokkal többet beszéltek ennek a helyzetnek a megelőzéséről, mint hogyan juthat ki valaki innen.
-Hogy keseredne meg! -nézett sűrűn jobbra-balra a nyeregben ülve- Szakadjon apjába összes utóda!
*Nem lepődik meg senki, ha egy fekete mágus szép átkokat tud szórni dühében, mégis a tanítvány behúzta a nyakát. Most először nem szívesen lett volna a másik démon-szólító gondolatai középpontjában. Ám nyelvjárásával ellentétben mozdulatai és szeme csillogása nem árulkodott eszét vesztett dühről a nőnek. És nem érdekelte, ha lehullott róla a Hullámvirág Varázsiskola jól nevelt diákja álarc. Nem egy háborút megjárt, épp úgy beszélte a karcsú nő az egyszerű bakák nyelvét, mint a legkifinomultabb irodalmi önkifejezést. Sokkal könnyebb lett volna elkerülni a bajt, de még így is vannak praktikák. A homokba nyúlt és ahogy kihúzta kezeit, szép lassan ujjai között morzsolta a szemeket.
-Lehellë cotrum.- ejtette ki a varázsszavakat.
*Nem pazarolta erejét, csak egy démont idézett meg. Van még idejük a többieknek, hogy kihúzzák magukat a bajból. Átkapaszkodott az ő nyergébe. A bőre olyan volt, mint egy kopasztott lúdé. Pelikán csőre nem javított megjelenésén. Bár a Pokol teremtménye is süppedni kezdett, de amint az oldalába vágta megidézője a sarkát, hatalmas bőr szárnyait meglengetve kis idő múlva sikerült a levegőbe emelkednie.
Eközben mellette a másik démonológus is úgy döntött, hogy szintén imamaith hívásával vágja át a gordiuszi csomót. Udvariasan még tanárának is áthívott  erre a létsíkra egyet, ám az dacos arccal fordult el. Az ajkát titkos szavak hagyták el, mielőtt szó szerint kirepült volna a nyergéből és a levegőben úszva a legnagyobb nyugalommal szelte az étert egy közeli dombtetőig.
Hell is arra felé irányította legújabb hátasát, ám mikor az ifjú mellé repült, idejét látta újra leckét adni neki.
-Hát mivel fogsz majd követni minket, ha véget ér a varázslat? -kérdezte a tovább süllyedő lovaik felé visszanézve a válla felett. Jobbnak látta, ha megfogadja a saját tanácsát, és a három föld démonnal visszarepülnek kiszabadítani az állatokat is. Pár óra múlva a szállításra termett szolgáik visszatérnek saját világukba és súlyos árat fizetnének azért, ha egy háborúban egy kézlegyintéssel feladnák eddigi sebességüket. (Nem beszélve arról, hogy akiket üldöznek, azok is lovakkal érkeztek, így nehéz lenne őket gyalog szerrel utol érni.)
Nem igazán törődtek még a többiekkel, hogyan húzzák ki magukat a bajból. Van bőven idejük és nem hagyja cserben bajtársait, ha egyedül nem boldogulnak.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Gonosz teremtmények sietnek a csapat segítségére. Az imamaithokat a föld démonokhoz sorolják az itteni kutatóik, hiszen szilárd testük van és nem jegyeztek le a könyvekbe olyan esetet, ahol uruk harci cselekményre tudta volna rávenni őket. A két vastag, izmos lábakon álló jószágok igen gyorsan süppedni kezdtek a bizonytalan talajon.
Remélhetőleg az elhasznált mágikus erő és a vele járó enyhe fáradtság nem fogja megbosszulni magát az oly rég várt csatában. Helena spórol is, ahol csak lehet, ám a társaság ifjú varázslója sem idézi meg mind az öt hívható szolgáját.
Miközben ők népükre jellemző módon mágiával oldják meg a problémát, addig a tündék nem igazán csapatban dolgoznak. Sokkal inkább egyénileg találják fel magukat. Egyikük egy furcsa mamuszt vesz elő, melyet a hótündék szoktak használni, széles talpával megkönnyítve a vastag hóréteg fölött maradást. Egy másik társuk is hasonló ötletet talált ki, bár ő nem volt ennyire felkészülve, így inkább lecsatolta a nyerget lova hátáról és saját táskáját a másik lába alá téve mindig előre lendítette őket, mielőtt rájuk lépett volna.
Ám a többiek így is segítségre szorultak. Szerencsére a nagy hangzavarra felébredt az egyikük zsebében egy kis arany valda. A bátorító akkor bújt be oda, mikor a táborban már végleg kimerült a sok elkeseredett harcos lelkesítésében. Lelkesen el is kezdte rángatni a hójáró cipős hátrahagyott lovát, ám nem arra teremtették az istenek, hogy fizikai erejével ilyen nagy állatnak tudjon segíteni. Az oroszlán páncélos rá is szólt, hogy inkább tekintélyes természetfeletti hatalmát vesse be, ha kérheti.
A kis tündér így is tett. Odébb, ahol már újra biztonságosabb a homok kötése a földre tette a kezét. Egy igen csak száraz kúszónövény tört hirtelen a felszínre, mely hamarosan a bajba jutottak felé növesztette szemmel látható sebességgel magát. Nem a legvidámabb dolog kókadt leveleivel, ám ilyen kihalt tájon ennél többre nem tellett a kis potyautasnak.
Ha Veron nem mentette meg magát hamarabb, akkor hozzá is elértek a megmentő rostok. Noha neki jó adottságai vannak arra, hogy más úton is kiszabadulhat a homok fogságából. Az elfek vezetője mellett az a beosztottja is kap egy ilyet, aki a nyeregből leugorva úszva próbált meg kijutni, ám hamar rá kellett jönnie, hogy a vízhez képest más erők uralkodnak itt. Már csak a feje látszott ki a kapálózónak, amikor végre megragadta a hirtelen jött növényt és elkezdte húzni magát a megmenekülés felé.
A kis kúszónövény gyökere már több métert jött ki a mélyből, aggodalmat keltve, hogy kiszakad és végkép elveszik ez az utolsó remény is, mikor az utolsó ember is kiverekedte magát az alattomos csávából, hogy a szárnyas démonok paripáikat is, útra készen pattanhassanak a hátukra.

A futohomok eléggé elgondolkodtat. De ezt a problémát is úgy oldom meg mint a többit. Jégel. Ha megfelelően fagyasztok akkor beválik. Fontos figyelembe venni hogy gyors állat nem sokat ér jégen. Úgy kell fagyasztanom hogy ne süllyedjen tovább de a homok járható talajt biztosítson neki. Ehez leveszem a gyűrűt. Nem árt egy kis extra érő. A lábátol kezdem és onnan kifelé. Amikor megfagy megrugom a lovat. Bizonytalanul kezd elindulni de néhány lépés után magabiztosabbá válik. Amikor kiérek leszállok a lóról. Amikor a lábamon állok egy kicsit imbolygok. Nem értem hogy miért történt. Aztán hirtelen eszembejut.
~ Hogy ezt nem gondoltam át. A homok nem teljesen szilárd hanem szemcsés. A jég nagy részét nem fagyasztottam hanem a semmiből hoztam létre. Ahoz hogy ez könnyen mennyen le kellett volna vennem az egyik kesztyűmet. Így viszont kissebb kimerülés árán sikerült. Ezt legközelebb jobban át kell gondolnom ~
Fáradtan és kicsit lihegve leülök és várom hogy a többiek is kiérjenek. Hosszú nap áll előttem és nem ártana új erőre kapnom.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A lovak kiszabadítása igen nehézkes volt, de szerencsére Lucifer munkásai, a föld démonok nem szűkölködtek erőben. Sikerült minden nyerges állatot megmenteni, ami jól jött, hiszen bármelyiküket elvesztenék, komoly gondot jelenthetne akár még annak a megbeszélése is, hogy ki mögé üljön fel a pórul járt.
Kis pihenőt tartottak, hogy átbeszéljék a továbbiakat. Szükségük lesz rá, hiszen a varázslatok bármennyire is hasznos segítségek, nem csak mentálisan merítik ki alkalmazójukat.
-Ha már előkerült, fordítsuk hasznunkra a valdát! Ha az irány jó, akkor előre repülhetne és felderíthetné nekünk az utat. És megnézhetné azt is, hogy nem süppedős-e a szokottnál jobban, akkor biztonságosabban haladhatnánk tovább a lovakkal.
*A hosszú hajú nő figyelmesen szemlélte a tündérek hősét. Jó képű srác, de valami fura érzés mégis távolság tartásra készteti vele szemben. Pedig kétség kívül magas termete és zafír kék szemei meg kellene dobogtatnia a női szíveket, de valahogy az az érzése eddig, mintha nem csak a keze lenne fagyos.
~Vajon mennyire lenne bölcs dolog a három szárnyas démont is felhasználni még a maradék időben? Gyorsak és a magasból át lehet tekinteni a tájat, de ha pár nyílvesszőt kilőnek feléjük, pánik hangulatban fognak menekülni. Harc közben gyávaságuk miatt majdnem tejesen használhatatlan ez a fajta.
Ráadásul a tündér kicsike, szinte telesen észrevehetetlen. Ha elvállalja, hogy előre megy, nem riadóztatja az ellenséget.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A váratlan helyzet oldódni látszik, szerencsére haláleset nélkül megoldódott. Tequila, a bátorító arany valda most joggal érezheti úgy, hogy jó magának is elkélne egy csöpp önbizalom. Ha a tanácskozás megerősíti az ő szerepét, mint előre tolt szem, nem fog csalódást okozni, de retteg a gondolattól most még, hogy őneki kellene meglátni elsőként az ellenséget.
Nem is sejti, hogy népe az egyik legkiterjedtebb hírhálóval rendelkezik és még az ellenséget is megszégyenítő részletességgel tudnak a beavatottak a megfeketedett szívű vezetők hálószoba titkairól is.
Ám erről nem mindenki tud, még maga a merenhy páros egyik tagja, Zaphyra sincs tisztában, milyen titkos lehetőségek vannak a kezében. Orin nagyúron és Dreamer Tifaron kívül csak nagyon kevesek ismerik a tündérek legrejtőzködőbb tagjait. De ha eljön az ideje, sok mindenről fel fogják világosítani az érintettek.
Most viszont csak egy rettegő kis szárnyas lény figyeli, ahogyan megpróbálják rábírni őt, hogy többet tegyen hazájáért, mint katona dalok és hangzatos szavalatok.
Veronnak figyelembe kell vennie, hogy a perzselő forróságban nem túl egyszerű fagyasztani, de ha eltelik az idő és lenyugszik a nap, este már nevét meghazudtolva nulla fok alá esik a hőmérséklet a Tűz-sivatagban. Ereje megsokszorozódik. Viszont addig még van egy kis idő.
Helena terve valóban rizikós. A lovakat a tündék segítenek maguk után vezetni, ha úgy döntenek, hogy a mágusok démon szárnyakon szelik kicsit a levegőt és szétnéznek a környéken. Ám nem véletlenül van az, hogy ritkán használják eme bestiákat ilyen feladatokra. A legkisebb támadásra is megvadulnak és démonológiában szerzett minden tudásukra szükség lesz, hogy ne dobják le a hátukról a megveszekedett szolgák.
Eközben előttük nem is olyan sokkal az éltető víz eltűnik a homok szemek között és a fehér ruhás alakok elkezdik kézzel összeszedni a halakat. A fekete ruhás vezetőjük nem tartja őket szemmel, már nem egyszer csináltak ilyet. Fáradtan dől le kicsit pihenni, most még a megkötözött nő gondolata sem tölti fel új energiákkal. Emberei viszont mind gyakrabban néznek oda, bár van még dolguk a halak megpucolásával és a felesleges részek eltávolításával, de gondolataik már az elvégzett munka utáni időkön jár.
Gonosz emberek érkeztek pár napja Evolyranba és vezetőjük sem dajkál melegebb érzelmeket szívében.

A tündér eléggé rémültenk látszik. Nem füllik a fogához hogy felderítse a helyet. Talán helyette kéne mennem. A lopakodás és az akrobatikához értek. Minden orgyilkosnak meg kellett tanulnia. Ez volt az utolsó próba. Fel kellett mászni a város legmagasabb tornyára. Aki megtette azt beavatták. Akik nem azokat azokkal töröltették fel akik visszaléptek. Különben is. Ha előttük ölném meg a fickót akkor eléggé megrémíteném őket.
Odamegyek hozzájuk.
- Ha úgy gondoljátok mehetek én is helyette. A lopakodás a specialitásom. Nem élt még olyan ember aki nyakon tudott csípni.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

- Ha úgy gondoljátok mehetek én is helyette. A lopakodás a specialitásom. Nem élt még olyan ember aki nyakon tudott csípni.
*A boszi barna szemeiben furcsa tűz gyulladt ki a lanuriai szavaira. Nem a szerelem lángja lobogott, csupán a fellángoló verseny szellem tükröződött bennük.
-Megyünk mi is veled. A levegőből könnyen kiszúrjuk felkavarodó homkokot. Előnyünk van, hiszen távolról nem vesznek észre, de át tekintjük a terepet.
*Furcsa mosoly jelent meg a szája szélén, ahogy újra a nyeregbe pattant. Kihívóan mérte végig újra a bőrkabátos nemest, mielőtt megsarkantyúzta volna pokoli hátasát, aki egy nekifutás végén a levegőbe emelkedett. A futóhomokon való helyből felszállás kimerítette a jószágot. De nem kellett más az ifjú varázslónak sem. A három mágus együtt szelték a levegőt hamarosan, miközben az oroszlán páncélos tünde fejcsóválva fordult oda társaihoz.
-Hozzátok a lovaikat! Jobb lesz nem lemaradnunk tőlük.
*Talán az istenek sugallták neki a megérzést, talán csak ismerte a háború kétszer kettőit. De hamarosan bizony jól fog jönni eme döntése. A hótaposós társukat előre küldve, hogy ha ismét futóhomokra futnának ne mindenki ragadjon ismét bele, erőltetett menetben indulnak meg ők is.
Eközben előttük a padawan leesik a démona hátáról, mikor egy nyílvessző zúg el mellettük. Bizony a terv nem vált be, hiszen a kereskedő kirablói épp a halat ették, így nem voltak mozgásban. Nyoma sem volt porfelhőnek, amit a lovak patái vertek fel, viszont a domb tetejére küldött két őrszem éles szemekkel kiszúrta a közeledő három idegent a levegőben.
A lófarkas mágus nagyot esett, mikor ismét találkozott a talajjal. Hell aggódva nézett utána, de az ő szolgája is irányíthatatlanná vált.
-Nyugodj meg! Tegyél le ott és utána elengedlek. -súgta a füléhez hajolva, de csak akkor engedelmeskedett, mikor még egy újabb mondatot kiejtett a száján. -Ígérem, nem kell ebben a csatában részt venned, ha leteszel ott.
*Miközben a mozdulatlan test mellett földet értek és elengedte a föld démont, az ősz szakállú fajtársa nem boldogult a sajátjával ilyen jól. Tőlük lemaradva követte a fiatalokat, és a támadás után nem tudta uralmát vissza szerezni a saját nyergese felett, csak annyit tudott elérni, hogy jóval mögöttük ereszkedett le, hogy találkozzon a követő lovasokkal.
Aggódva tette a Hullámvirág Varázsiskola egykori tanítványa a kezét a fiatal fiú homlokára.
-Ébredj! Most nem hagyhatsz cserben egy nőt.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Miközben a gyülekező táborban a tündér királynő épp szőlő levet töltött a kupájába, hogy koccintson egy shelde nemes fiával, aki fehér bort tartott a kezében, aközben tőlük sok mérföldnyire az események felgyorsulni látszanak.
Az őrszemek nyilaikkal máris tüzeltek a felbukkanó váratlan vendégekre, ám nekik nem csak a hegyes vesszőkkel kell megküzdeniük. A kibontakozódó versenyben a maroknyi felderítő csapat igen csak szétszóródott. A legnagyobb veszélyben most a vörös hajú varázslónő van, talán csak a mellette eszméletlenül heverő társa helyzete kiszolgáltatottabb. Ők rohantak legelöl, és miután látták a fürkészek, hogy hol zuhantak le, joggal hihetik, hogy csak két sérült mágus, akiket könnyedén lerohanhatnak. Kis ideig várnak, hogy az égen nem jelenik-e meg újabb támadó, ám nem tétlenkednek sokáig, a legtöbb emberüket a vezér személyesen vezeti csatába lovon, nem csak külsejük emlékeztet a beduinokra, de fegyverzetük is. Íjak, kardok és pajzsok adják a felszerelésük többségét, testükön nem viselnek páncélt, viszont mesterien bánnak mind szabályáikkal, mind a nyilakkal, ha kerek fa pajzsukat a hátukra erősítik.
Csak öt ember marad a nőre vigyázni, de ők is inkább a magaslatokon foglalnak helyet, figyelve az esetleges felbukkanó szárazföldi seregekre, a kötelek fogságában az asszony egyébként sem tud megmozdulni.
A dűnék között lovaglók tizenöten vannak és a vízfakasztó. Igen komoly túlerő az önkéntesek bármelyikének, hogy alul maradjanak velük szemben, ha nem dolgoznak össze. A fekete ruhás vízfakasztó jobbjában mágus botját szorongatja, de baljában ő is kerek pajzsot szorongat. Ahogy öt másik embere is, aki az élen lovagolnak kivont pengékkel. A hátsó tíz viszont lövésre készen várakoznak, hogy megtisztítsák az utat, ha bárki útjukat állná.
A két kényszerleszállást végre hajtottat mire elérik, addigra az elf vezér bölcsessége miatt már a többiek is igen közel járnak hozzájuk. Az idős mágus dühös pillantással fogadja el a lovát, nem az azt hozó elfekre mérges, csupán tanítványára, ki igen forró fejűnek bizonyult. Az ő korában már nem szeret mások ostobasága után loholni. Csatlakozva a többiekhez együtt próbálják beérni őket.
Veron szárnyakkal még be tudja érni a démonológusokat, ám ha úgy dönt, hogy paripáján követi az eseményeket, akkor ő is csak néhány domb távolságból látja meg, mikor az arab telivérek bekanyarodnak az egyik homokbucka mellett és szembe találkoznak a csapdába esettekkel.
Érdemes megfontolni mindenkinek a saját lépését. Még több óra van hátra naplementéig, amikor a hőmérséklet elkezd lehűlni és a fagysárkány elemébe érezheti majd magát. Addig még tikkasztó forróság tesz próbára embert és állatot egyaránt. Ha a lófarkas ifjú mágust a segítségére siető nő eszméletre próbálja téríteni, akkor szerencsével járhat, ám lehet túl sok időt venne el tőle a harcra való felkészülésből. Minden esetre a kis valda -abban a hitben, hogy Helenáék minden ellenséget felderítettek maguk előtt- gyorsan szárnyal előre és néha nézi csak meg, hogy van-e futó homok ő alatta. Ezért hirtelen ott találja magát a két összecsapni készülő lovas sereg között. Ijedten bújik meg az egykori templomőr háta mögött, csak válla felett kikukucskálva. Bármennyire is szereptévesztésben érzi magát, nem szabad lebecsülni a védő mágiái erejét!
A túlerő és az összeszedettség is a dagorlandiaknak kedvez most, viszont talán van még esélyük hőseinknek.

~ Hajaj. Hogy fogom én őket követni úgy hogy ne lássák a szárnyaimat. Gor?
- Van egy bűbáj. Láthatatlanná teszi a szárnyaidat.
Gor elmondja a bűbájt. Kinövesztem a szárnyaimat. Ha nem az én szárnyaim lennének nem is tudnám hogy ott vannak. Felszállok és követem őket. Elég nagy meggondolatlanság hogy ilyen nagy lényekkel közelednek. Ennél nekem több eszem van. Felépülök a felhők közé. Nagy sebességel a föld felé kezdek szállni. Az utolsó métereken lefékezek. Jól felverem vele a homokot. Lassan egy árny jelenik meg a porban. Az örök azonnal lenyilazzák. Csakhogy az nem én voltam. Egy jégalakot csináltam ami felállt. És én eközben hol voltam? Szépen megöltem az első négy embert.
De csak miután levettem a maszkot. Nem tudom hogy vétettek e valamit de minden embernek kijár az a tisztesség hogy láthassa a gyilkosa arcát.
A bábú elég időre vonta el a figyelmüket hogy megközelítsem őket. Az első kettőnek kilyusztom a fejét. A harmadik már meglátott de én már átvágom a torkát. A harmadik elüvölti magát de még volt időm hogy átvágjam a koponyáját. Lehet hogy erős harcos vagyok de én se legyőhetetlen.
~ Azt javaslom siess vörös.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Helena gyorsan felrázza az eszméletlen fajtársát, amilyen gyorsan csak tudja. Ahogy meghallja mind két irányból a lovak dübörgését, már tudja, hogy nagyon rossz helyre került. Ideje lesz összekaparni ezt a golyófogót, hiszen másra valószínűleg nem való lesz, mint hogy feltartsa az ellenük törőket, amíg ő biztonságos helyet nem tud keresni.
~Úgy tűnik öregszem. Az a bátorító tündér nem figyeltem, és csinált valamit velem, hogy ilyen hülyeségekbe belerángatott. Inkább hagyni kellett volna a srácot felderíteni és meghalni én meg szépen büszke felderítőként jelentem, hogy megtaláltuk az ellenséget és minimálisak a veszteségeink.
*Ahogy nyílpuskáját leakasztva a válláról kezdett volna hátrálni, élesen figyelve, hogy elő bukkan-e valaki még a homoktenger fodrai közül, váratlanul érte a kis szárnyas lény érintése, aki ott lebegett a háta mögött. Hirtelen, mintha egykori mentorai minden mozdulatát figyelő szemei néznék, megbénította és nem tudott menekülni. Csak állt ott a lófarkas háta mögött és érzelemmentesen szemlélte, ahogy az első lovasok befordulnak.
Az érkezők maguk elé tartott pajzsai tudta jól, hogy nem jó célpontot adnak, türelmesen megvárta, míg eljön az ő ideje. Az első felbukkanó íjász szinte azonnal bukfencezett a porba, a finom női kezek pedig minden igyekezetükkel azon voltak, hogy újra töltsenek. Bármennyire is reménytelennek tűnt, hogy az elkövetkezendő nyílzáport ő túléli. A fiatal srác pedig felvette a földről a fáklyát és elkezdte áthívni erre a világra a tűzdémonokat.
A zárótűz borzalmas volt. Kilenc süvítő fém hegy és a fekete lovastól egy mindent elsöprő áradat.
-Aqalë!
*Ahogy végig vonult rajtuk a víz dühös áramlása csak nagyon nehéz volt talpon maradniuk. A vörös boszorkány kétségbeesetten tartotta ki fegyverét a hullámok fölé és próbálta helyére rakni a nyílvesszőt, miközben a megjelenni készülő pokoli teremtmények eltűntek a kioltó elem erejének tombolásában, a szólítójuk pedig igyekezett levegőhöz jutni.
A lövedékek viszont soha nem érték el őket. Szinte csodával -vagy legalábbis egy nagyobb varázslattal- felérő módon megpördültek a levegőben, mintha megannyi kéz lökné őket félre hanyagul, és ártalmatlanul hullottak le a két fél között. A büszkén mosolygó valda bizony kezd elbizakodni, egyelőre csak annyit fogott fel mindebből, hogy ennyi még kevés egy halhatatlan lény megöléséhez. Nem is sejti, hogy ez még csupán az első felvonás. És az élő „mellvértjük” máris sokkos állapotban.
A feléjük rohamozó lovasok újra megfeszítik a húrokat, ahogy a varázsló társa mögött térdelő zsoldosnő feléjük irányítja a fegyverét. Most már tudja a célpontot, elárulta magát. A dagorlandi vezér ahogy botjával egy tűzgömböt próbál meg idézni ellenük egy kemény fém fúródik a válla alatt a húsába. A kulcscsont alatt ért találat hatására az inak önkéntelenül megrándulnak, botját elejti és a balul elsült bűbáj hatalmas lángnyelvekkel takarja el fél testét. Haldokolva esik ki ő is a megbokrosodott lova nyergéből. Ha a robbanás nem lenne, a tüdejének felső részét ért találat hamarosan vérrel telítené meg levegő helyett az egyik legfontosabb szervét. A pajzsa miatt tisztább találatra nem volt esély, a kereskedő gyilkosának hasonlóan fájdalmasan ér véget az élete.
~Remélem ezzel feladják és meghátrálnak, különben nekem végem.
*Mondta magában, de nem bízott semmit a véletlenre. Már neki is látott a tűzgyújtás szavának, hogy aztán egy másikkal kombinálja.
-Letyca vlyre.
*Az apró szikrákból kilépő tűzdémon egy pillanatra meglepődik, de csak egy pillanatra. Azért szokták faját így szólítani, hogy nyugalmas éjszakának nézzen elébe démonológus és szolgája egyaránt.
Gyorsan felfogta, hogy most munkásabb lesz a feladat...

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A csata véres valósággá kezd el válni egyre több résztvevő számára. Zaphyra fajtársa igen hatékonyan hárította el a domb mögött meghúzódó kis csapat feje felől a nyilak első zuhatagát. Eközben a tapasztalatlan démonhívó férfi bizony besült a legfontosabb erőforrásának a bevetésénél. Megpróbálta megidézni a tűzdémonokat, amelyek hatékony védelmet biztosíthattak volna mind számára, mind a mögötte megbújó többi társának.
Ám hamari cselekedete megbosszulta magát, egy egyszerű vízidéző varázslattal söpörte el az élen lovagló mágus a próbálkozását, alaposan eláztatva őket. Ám a megfeketedett szívűeknek komolyabb nehézségekkel is szembe kellett nézniük hamarosan.
A távolból feltűntek az elfek, akik megállították lovaikat és íjaikkal maguk is elkezdték megtizedelni a behatolók sorait. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a második hullámban már nem indult meg annyi pusztító fémhegyű pálca a vörös boszorkányék felé, hiszen a lovas íjászok lemaradva a többiektől inkább tűzpárbajt rendeztek a felmentő sereggel.
Így fordulhatott elő, hogy a fiatal varázsló férfi sokkos állapotban meredt maga elé. Letaglózta, hogy a titkos fegyvernek remélt erősítést ily könnyen semlegesítette egy vízmágiában járatos ellenfél. Csak akkor eszmélt fel, mikor már száguldott felé a három tollas halálosztó és gyorsan pajzsot idézett maga köré, ám mind ez hasztalannak bizonyult. A közelről indított lövedékek lendülete túl erősnek bizonyult és átszakítva a láthatatlan burkot mélyen martak a szinte még gyermek testébe. Vérző testtel várta a megkönnyebbülést a földön, miközben az arab mének mind fenyegetőbben tornyosultak fölé.
Mire elérték az első lovasok a Hullámvirág Varázsiskola egykori tanítványát már igen csak megtépázódtak soraik. A tíz íjászból csak kettő élte túl a gyilkos sortűz párbajt a tündékkel és a melléjük felsorakozó hosszú szakállú mesterrel. A mágus tanító döglött lova mögé húzódott be mostanra és egy tűzfalat húzott, hogy eltakarja a kilátást. Bár így ő sem látott semmit, de túl könnyű célpontnak ítélte meg helyzetét, hogy folytassa a gyilkos erőpróbát. A távoli harcot kezdeményező harcos hegyes fülűek már szintén kiestek a nyeregből, csupán kézifegyverekkel felszerelt társaik törnek mind elkeseredettebben a véráztatta dűne felé.
A lovak patái magasba emelkedtek a barna szemek előtt, ahogy gazdáik az irányítást visszanyerték a tűzdémontól megbokrosodó állatok felett. A négy megmaradt szablyás alak közül kettő, mintha értenék egymás gondolatát, egyszerre pattantak le, hogy gyalogosan megküzdve végezzenek ezzel az átkozott nőszeméllyel. Egyiküknek viszont sikerült megzabolázni a paripát és így veti magát rá, hogy legázolja teljes lendületből.
És a negyedik? Nos, ő egy szárnyas kislány zaklatásában látta meg a harc dicsőségét, ám nem fog oly gyorsan szabadulni, ha így folytatja. A bátorító felé suhanó acél pengét könnyedén kikerüli, majd túl magasra emelkedik, hogy elérje egy újabb csapással. Gúnyos mosollyal szemléli, ahogy elzúg alatta a fékevesztett támadója, aki mire megfordul, egy marék tündeport kap a szemébe. Eszét vesztetve vagdalkozik a megannyi szikrázó csillag és kis tündér között, miközben ellenfele újabb cselt eszel ki...
És mit tesz eközben a sárkányvadász? Nos, ő csak megannyi sortársához hasonlóan, ott szorongatja a kezében görcsösen a szigonyt. Ruháján nagy vörös folt lassan elkezd lefelé kúszni és átszínezni a homokot. Sosem látja meg már a fekete sárkányokat, akik ellen kiképezték.

Ez alatt az ellenség táborán egy titokzatos idegen üt rajta. Az őröknek szinte felocsúdni is alig van idejük, már négyen holtan hevernek a vérük mocskában. Az utolsó még épp felsikít, mielőtt Dremer elragadná, ám utolsó megmaradt bajtársa újra lövésre emeli fegyverét. A jég csalival Veron kimerítette mágikus lehetőségeit, hatásos volt, ám utolsó ellenfelét az ismét láthatóvá váló szárnyaival és saját kezeivel kell kicseleznie. A felkavarodó homok immáron pont a gyilkos orvlövészt segíti, aki látja elpusztulni társait és hátulról veheti célba a lanuriait. Ám még nem is sejti, hogy egy halk pendülés is elég, hogy a kiváló hallással rendelkező sárkány felfigyeljen a veszélyre, még ha porban az ő látása is nehezebben szúrja ki a felé tartó veszélyt, mely átszeli a levegőt.

Hirtelen egy pendülő hangot hallok. Ismerem ezt. Számszerij hangja. Éppcsakhogy elkerülöm. Hátranézek és meglátom a prédát. A szag hozzá vezet. Minden félelem nélkül hátrál vissza. Felépülők hozzá. Egy nő torkához szegezi a pengéjét. Tör híján csak a kardját tudja használni. Ideje felvenni a pókerarcot.
- De feszült valaki.
Mosolyogva mérem fel a területet. A gyilkos nem tűnik túl elszántnak. Kétlem hogy komolyan átvágná a nő torkát. De nem bízhatom a véletlenre.
- Kardal akarod átvágni a torkát? Csak nem elvesztetted a törödet ?
Ilyedten néz felém. Nem tudom épp mi fut át az agyánde biztos hogy nem valami jóra számít.
-Ki ~ a szárnyaimra néz majd vissza rám~ mi vagy te?
Széles mosolyra húzom a számat. A gyilkost bosszantja a nőt nyugtatja. Legalábbis remélem. Lenézek és úgy kezdek beszélni.
- Valaki.~ lassan felemelem a fejemet amin két zafir sárkányszem jelenik meg.~ aki még leszállit Lord Dremernek egy új lelket.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A láng testű démon megjelenése félelmet keltett a dragolandi lovakban, de ez csak pillanatnyi időre vetette vissza a lendületüket. Viszont az eddigi egységes fellépésük megbomlott. Miközben két társuk közösen a gyalogos harc mellett dönt, egyik lovas a tündér megtámadásában látja a megoldást, míg a mellette lévő inkább a vörös hajú varázslónőre veti magát.
Ez utóbbi meglepő lovagló képességről tett tanúbizonyságot, mikor a különös lángok mellett uralmát megőrizve hátasát a vándor felé tudja irányítani. A szablya lefelé suhint, hogy minden erejét kihasználva legázolja, de koránt sem ilyen védtelen ez a nő. Gyors lábbal lendül előre, hogy a penge elsuhanjon a háta mögött és mélyeszti kését ellenfele húsába.
A sodró lendületet viszont nem tudja lekezelni, elesik az állat és ember megállíthatatlan előretörése folytán. Annyit szépít csupán nem túl fényes helyzetén, amit tud. Mélyen bele markol a másikba és kirántja a nyeregből. Miközben a zuhanástól a nő alulra kerül, elkeseredetten igyekszik eltaszítani valahogy szabad kezével, míg fegyverforgató másikkal újra és újra belevág. Elkeseredett birkózás veszi kezdetét, egy erős férfivel szemben akkor sem sok esélye lenne, ha egyedül volnának. Ám jól tudja, hogy társai valahol itt vannak a környéken, le kell verekednie magáról, ha azt akarja, hogy tisztán lásson.
Ám erre nem kerül sor. A haját cibálva kényszeríti valami felemelkedésre, miközben keze a támadója alá szorult és majd el törik, ahogy rángatják le róla. Valaki megpróbálta szétszedni őket és még eszmélni sem volt idő, hogy ki hol tart most a csatában. A saját acélját a ruha ujjába dugta, miközben végre kiszabadult. Igyekezett a szabad karjával továbbra is távol tartani magától a másik vasát. Közelharcban ez könnyebben ment, a nagyobb fegyvert könnyebben távol tudta tartani a testüktől, de most már kezd kínosan távol kerülni ahhoz, hogy egy gyors lendítéssel még bármikor végezhet vele, de elugrani már nincs elég hely.
Ahogy riadt barna szemei keresték a fehér ruhás tekintetét, meglátta benne a különös szelídséget. Abban a pillanatban fogta fel, hogy már biztosan az ellenség foglyává vált. Nem az érkező elfek avatkoztak közbe a gyilkos harcukban, hanem a lovas társa ragadta meg őt hátulról. Bal keze kétségbe esve kereste a pengét tartó kezet, amit hamarosan a torkán érzett.
-Vissza! Adjátok fel és akkor elmehettek! -ordította diadalmasan a mögötte álló és a szíve összeszorult hirtelen. Jól tudta, hogy ez nem neki szólt, hanem vannak még túlélők. Épp azon alkudoznak, hogy befejezzék-e a vérontást és visszavonulnának szívük szerint hazájukba.
Ám egy percig sem reménykedhetett abba, hogy az ő kiszabadulása tétje lehetne ennek az üzérkedésnek. Ha bajtársai elfogadnák a felkínált lehetőséget, ő biztosítékként maradna a kezeikben és nem is sejtik, milyen fontos rab válna belőle. A Cam, a dagorladi kémhálózat legrettegettebb osztály örömmel hallgatná ki őt nem csak a Szövetség ügyeiről, de hamar rájönnének, hogy őt keresik már mióta! És több társukat megölte pár hónapja.
Szemhéjai elnehezültek és félig már lehunyódtak megadóan, amikor váratlan dolog történt. Valaki neki vágódott egy embernek közvetlen mellette. Nem sok ideje volt felfogni, mi is történhetett, azonnal előkapta újra az eldugott fegyverét és teljesen felhúzta karját, hogy a hóna alatt vághassa azt a mögötte álló bordáiba. Fogalma nem volt arról, mi történhetett, csupán nem volt esélye életben maradni azoknak a szörnyetegeknek a karmaiban, akik a börtönben várnák. Talán azt hitte ez az alak, hogy a sérült társában maradt a fogpiszkálója és ezért nem fegyverezte le azonnal. Bal kezével minden erejét összeszedve próbálta távolabb tolni torkától a hideg vasat.
-Krill! -adta ki a parancsot, miközben kése megmártózott az ismeretlen fogva tartójának vérében. Pokoli üvöltés volt a válasz mögüle, miközben szeme sarkából megtalálta a pokoli szolgáját, ahogy épp belebokszol az egyik alak pajzsába. Az ő torkán viszont vékony ér indult útnak, ahogy bőre alól kibuggyant a vér.
~Talán kis szerencsével van remény. Hol lehetnek a többiek, akiket megadásra szólítottak fel? És ki vágta neki az alakot annak a másiknak?
*Elszántan perdült meg, hogy kibontakozva az egyre gyengülő fogásból szembe nézzen hát azzal, ki eddig pár másodpercre fogságban tartotta. A dartha láthatta, ahogy egyensúlyát keresve esik hátra már üveges tekintettel. Egy ütést érzett a boszorkány hátulról a vese tájékán. Dühösen kapott oda, mert valami nyomta.
~Valami van a hátamon, érzem. Szerelmes Ég! Ez egy nyílvessző.
*Simogatta puha ujjaival a hátából meredező fadarabot, hogy minél több mindent megtudjon, miközben összecsuklott az ő térde is. Nem volt már kedve tovább küzdeni, lenyilazták. Ezek szerint megcélozták és eltalálták. Ezt már nem kell tovább ragozni. Vége!

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Miközben a merenhy úrnő mosolyogva beszélget az igen optimista hangulatú borozó tiszttel, addig Namarre homokját egyre több vér áztatja mind a két oldalon.
A Tűzsivatag felett le sem nyugodott még a Nap, de már sheldék, tündék és mágusok élettelen vagy épp haldokló testéből nyer éltető vért a szomjas föld. Az oroszlánpáncélos főnök ott nyomul előre embereivel az élen még mindig, ám igen súlyos árat kell fizetniük azért, hogy a hátsó sorukat elvesztették. A megmaradt két íjász az ellenségnél kegyetlen macskaegér játékot űz velük. Lovaikat kilőve igyekeznek rést találni a védelmükön, miközben köröznek az elfek körül. Nincs könnyű dolguk, hiszen bár nem tudnak közel férkőzni a fehér ruhás alakokhoz, így nincs módjuk fegyvereikkel halálos csapást mérni rájuk, ám eme ősi és bölcs nép sem teljesen járatlan a harcban. Mágiával és ügyességükkel mindez idáig hatékonyan tartották távol maguktól a nyílvesszőket. Ketten közülük sérülést kaptak a szűnni nem akaró lövésektől, ám sebük nem vészes. Hol védő pajzsot vonnak maguk köré, hol a túl közel merészkedőkre tűzgömböt dobnak, nehogy túl közel jöhessenek és átszakíthassa a védőfalat az acél hegy. Ám nem lehetnek örökké eme csapdában, ezt ők is tudják. Segítségre lesz szükségük, ha túl akarják élni.
Eközben a mágus tanonc kileheli utolsó leheletét, miközben sorban bukfenceznek a dragolandiak is őmellé. Először a fentről támadó lovas, kivel Helena pengéje végzett, de igen gyorsan követi őt a haldoklóról lerángató rejtélyes támadó.
De mi is történt valójában? A tündér új taktikát eszelt ki, hogy kikerülje újfent az őt szüntelenül ostromló lovas szablyáját. Egy fénygömböt idézett meg, melyet a legtöbb varázstudó csak arra használ, hogy 5 méteres környékben egy kis fényt hozzon. Ám a valdának nem volt szükség erre fényes nappal. Az arcába vágta ellenfelének, aki kis időre megvakult a felrobbanó világosságban.
Ekkor vetette rá a szörny magát a darthar nő mellett álló alakra. Nem volt ez más, mint ez a megvakított katona, akinek a lovát megkérte a kis szárnyas lény, hogy az utolsó pillanatban makacsul álljon meg, lovasa pedig egy félelmetes árnyként esett ki a nyeregből, egyenesen az alatta álló gyalogos társára. Nem volt tehát semmi megmagyarázhatatlan -hirtelen megidézett vagy felbukkant- behemót, csupán egy több mázsás állat és a róla lezuhanó gazdája, amit a barna szemek periférikus látása egy hatalmas fenevadnak vélt.
Ekkor lépett akcióba a váratlan helyzetre a vörös boszorkány és a tűzdémona. A pokolfajzat teljes erejével lendült neki a hozzá legközelebb állónak, aki pajzzsal hárította. Ám a teremtmény, akinek lángokból álló teste mindent felégett nem adta fel. Egyre másra gyújtotta a tüzeket immáron lába alatt a talajt megcélozva, ám mindez mit sem ártott a sivatagi fosztogatónak! Fegyelmezetten hátrált, de legalább lekötötte ezt az egy embert a szolga.
Eközben a tündék és a lovas íjászok halálos tánca furcsa fordulatot vett. A kiáltásra a domb felé fordult az egyik dagorladi, és azonnal meg is eresztett egy lövést a háttal álló démonszólító felé. Ez volt az, mely vesén találta a nőt, de nagy árat kellett fizetniük nekik is ezért. Lankadt a figyelmük egy pillanatra és ezt az elfek kíméletlenül kihasználták.
Egy varázs pálcát rántott elő az egyikük és azzal a levegőbe sújtva ejtette ki a szavakat.
-Flectorus.
*A lövésre kész íj kirepült a meglepett kezéből és mire a másik felfogta volna, hogy újra a csapdába csalt felderítőkre kellene figyelnie, egy tőr villant meg egy másik hegyesfülű kezeiben, mely gyilkos pontossággal szelte át az étert. A meglepett, üres kezű fehér ruhás ijedten fogta fel, hogy megszűnt az a kényes egyensúly, amivel eddig sakkban tudták tartani a már számbeli fölénybe került evolyíraniakat is. Gyáva módon fogta menekülőre, hátra hagyva haldokló társait, miközben gyorsan a kezébe kapott pajzsával igyekezett védeni magát a gyilkos tűzlabdáktól.
Lassan kitisztul a látása a valda fénygömbje által elvakított ellenségnek, így Hell jobb lesz, ha össze szedi magát ismét. Nem most kell feladni a harcot!

Tőlük nem is messze a sárkány és a megmaradt őr játéka folytatódik, nem is sejtve a mészárlásról, mely az imammaithról lepottyant védtelennek tűnő áldozatok körül kialakult. Remegő kézzel és eszelős tekintettel mered a strázsa a lanuriai szemébe.
-Ha engedsz elmenni -folytatja a beszédet-, akkor elengedem a csajt és nem esik bántódása. Végül... ezért jöttél, nem igaz? Nem én számítok, csak a nő. Ha megígéred, hogy nem bántasz, itt hagyom neked és békével távozom.
*Tudja jól a fekete sereg bakája, hogy nincs módja hazudni. Ha a fagysárkány bármi biztatót tesz, leengedi a fegyverét és elindul lovához. Máskülönben kis farkasszem nézés után lepillant a védtelen áldozatára és a vassal lelkesen elkezdi fűrészelni a formás lábakon a köteleket. Nem vonszolhatja fél kézzel át a sivatagon a kereskedő feleségét, miközben kardot szorít a nyakához. Talpra kell állítania, hogy végre elsétálhassanak a rejtélyes, bőrkabátos idegentől.

~ Nem elég hogy gyilkos még gyáva is. Nem kockáztathatok a nő életével. De talán.
- Van egy jobb ajánlatom.
Lassan kiveszem a törömet. Nem használhatom a sajátomat. Azzal a törel kell megölnöm amivel ő ölte meg a férfit.
Az egyik kezemet fennthagyom hogy lássa hogy nem támadok. A tört beszűrom a földbe és hátralépek.
- Te és én megküzdünk mint férfi a férfival. Nincs mágia. Ha én győzök megbosszulom a férfit akit megöltél. Ha te nyersz megtartod a nőt a tört és mindent amit nálam találsz. Ha nem mész bele elengedlek élve és a nőt magammal viszem. De ha így döntessz akkor bebizonyítod hogy gyáva vagy. Egyszerűen : Megölsz hősként, elesel harcos ként, vagy élsz gyáva ként. Tied a döntés.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A darthar csak mereven bámult maga elé, várta azt a valakit, aki végre lesújt rá és véget vet ennek a reménytelen küzdelemnek vagy ha úgy akarja, újra foglyul ejti, hogy egy bűzös cella mélyén lehelje ki a lelkét pár hónappal később. Karddal hadonászó gyilkosok körülötte és ha megmozdul, azonnal kap még egy lövést a hátába. Esélye sincs ilyen nyomasztó túlerőt legyőznie, mindenkinek útban van. És mindenki meg akarja ölni, nem kockáztat egyetlen értelmes katona sem, hogy esetleg újból megöljön valakit.
Ám a megnyugvást hozó halál csak késlekedik, hagyva még egy kis ideig, hogy egyre nagyobb magasságba tornásszon a varázslónő pulzusa. Eközben körülötte két életben maradt dagorladi küzd ellenfelével. Az egyik, akit a láng testű szolgája egyre távolabb szorít tőle, míg a másik könnyebbnek látta eddig a valdát elintézni, ám eddig elkerülte a siker.
Ahogy lassan vissza nyerte a látását, kör pajzsával nagyot lendített a levegőben, hogy félre hessegesse eme bosszantó kis szörnyeteget. Megállíthatatlanul nyomult előre a földön fekvő sebesült felé, még a nem messze lévő elfek is kétségbeesett képpel teintettek feléjük, egy kivételével.
-Vado gres. -megpördült a tengelye körül és két kezével a domb felé intett.
*A varázslat hatására az ember hirtelen vonaglani kezdett futtában és egyre inkább egy groteszk táncot imitálva közeledett a hölgy felé. Csodálkozó tekintettel nézett fel a vörös hajú boszorkány, és alig akarta felfogni, hogy a rettegett túlerő egyelőre fogva van mágia által. Hátra nézett, hogy ki szegezi a hátának az íját és meglepetten -egyben megnyugodva- látta, hogy az oroszlánpáncélos emberei végre már végeztek a rá leselkedő veszéllyel.
~Köszönöm.*gondolta magában egy hálányi pillanatra, hogy összeszedje megmaradt erejét és kezére támaszkodva megpróbált felállni a földről.
-Solo bona.
*Ujjaihoz hozzá tapadtak a homok szemek a vonzó bűbáj hatására, miközben felemelkedett. Egy jól kivehető gömböt formáztak, de az ellenségnek nincs sok ideje rájönni, mire készül. Ráadásul a táncoló talpak varázslat igen jelentősen befolyásolta a mozgáskoordinációját. Egyenesen a szeme közé ment a kis bomba, miközben elhajolt a sújtó kard elől.
~Talán valahogy mögé tudok kerülni és kicsavarni a kezéből a fegyvert...
*Nem tudott olyan hajlékonyan mozogni, mint megszokta és elvesztve az egyensúlyát négykézláb menekült, bízva abban, hogy a másik szemébe ment szemcsék adnak neki pár pillanat előnyt. Majd... elhasalt a földön.
Reménytelen volt, a sebesülése súlyosabb, mint gondolta. Az erő kiszaladt a lábaiból és kezeiből és ő némán nyúlt el a domboldalon. Kecses lába kivillant a szoknyája alól és csak akkor tűnt el, mikor felülve elrejtette újra a kezeivel.
-Enged el őt! -visított mögötte a Ragyogó Tölgyes egy feldühödött lakója.
*Az őrült, kapálózó katona igyekezett közelebb kerülni, mikor egy kis lián kezdett kinőni az élettelen tájon és rátekeredett a lábára.
-Mi a fenének nem szállsz le rólam! -förmedt a hüvelykujjnyi kis lényre a nagy darab baka- Egyfolytában engem zaklatsz.
*Immáron ő is a földön fekve nézett maga mögé a szárnyas kis lényre. Arra, aki egy ideig szó szerint szóhoz sem jutott a megdöbbenésétől.
-Mi... mi az, hogy leszálljak rólad? Mégis mit képzelsz te magadról? -lobogtatta fenyegetően a mutató ujját felé, miközben másik kezét a derekára vágta határozottan- Eleve, hogy jössz te ahhoz, hogy behatoltok a területünkre, és számon kérsz? És... és... És nem is én kezdtem. Te vagdalkozol felém azzal a rozsda micsodáddal! Hát ne haragudj, bocsánat, hogy élek!
*Olyan szinten fel volt háborodva, hogy ha akkor valamiért hirtelen varázsolnia kellett volna, akkor sem tudna. Képtelen volt túltenni magát a vádaskodáson és koncentrálni bármi harcban bevethetőre. Érzelmileg teljesen bekattant és csak az tudott üvölteni a fejében, hogy ilyen nincs. Számon kérik őt, hogy megvédi varázslattal magát meg a barátait, akiket meg akar menteni. Hogy jön ez az alak ehhez?
-Van főseregetek a közelben? Vagy csak egyedül vagytok? -kérdezte teljesen őszintén és nyíltan neki szegezve a kérdést, amiért ide küldték a mágus.
*Eközben az kihúzta a rángó lábával jelentéktelen növény gyökerét a váz nélküli talajból, ami nem tudott megtapadni sehová se. Groteszk mozdulatokkal igyekezett talpra állni, de végül ellenállatatlan késztetést érzett arra, hogy underground elemeket bemutató táncot adjon elő, fejen pörgéssel és egyéb akrobatikus mutatvánnyal.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A véres dombon nagyot fordult a történet fonala. A Feketeszemű harcra éhes emberei már szinte teljesen kimerülni látszottak, mikor éles szóváltásba kezdtek.
-Van főseregetek a közelben? Vagy csak egyedül vagytok?
-Mi? Nincs. -mondta meglepetten a még mindig földön fetrengő -vagy mondhatni alternatív táncoló- ellenség. Csak ez után esett le neki, hogy olyan szigorú hadititkot árult el megdöbbenésében, amit az élete árán is védelmeznie kellene.
Eközben a társa megunta a szakadatlan védekezést és egy hirtelen ötlettől vezérelve bele vágta a lángokba a kulacsát. A mind hevesebben rohamozó tűz teremtmény hirtelen megtorpant és túlvilági sikítást hallatott a kihalt táj felett. Bár fájdalmain hamarosan felül kerekedett ez a kis döccenő elég volt a fehér ruhás idegennek, hogy megkerülje és már szalad is a szolga megidézője felé. Vigyázni kell vele, mert az ezernyi valda trükkel elvakított és összezavarodott bajtársával ellentétben ő még igen világosan látja a célt és összeszedett.
A lovas íjász társa eközben eltűnt a homoktenger mögött, vágtatva visszafelé, hogy megvigye a hírt, a fosztogatókon rajta csaptak.
De nem csak ő döntött a nyúlcipő mellett. Nem sokkal odébb a lanuriai sárkánnyal szemben álló ember is figyelmesen hallgatta az ajánlatot. Egy percig úgy tűnt, hogy a tisztes kiállás mellett dönt. Lassú, óvatos mozdulatokkal egyenesedett fel és apró lépésekkel közelítette meg a földbe szúrt tőrt. Figyelte mind végig a szárnyas ellenfelét, minden mozdulatát. Majd hirtelen kikapta, elhajította a bőrkabátos felé és elszaladt.
Dragolandban gyakran használják a hiány és a veszteség szavakra a becsület szót szinonimaként.

~ "Hajaj de bátor valaki".
A késdobáson van még mit csiszolni. A szárnyaimmal erős léglökést keltek. Mázli hogy a nő ki van kötözve. A gyilkos elég messze volt. Szerencse. Van egy két szavam hozzá ami csak kettőnkre tartozik. Épp próbál feltápászkodni de én lenyomom a lábammal.
- Tudod pont az ilyen emberek miatt voltam orgyilkos. Azthiszitek ha kedvetekre gyilkolásztok tilyétek a világ.
- Miért csinálod ezt. A nőért, pénzért, hatalomért?
- A holtaknak kijáró tiszteletért. Vérét ontottad egy ártatlan embernek. Ezért a sajátodal fizetsz.
Megszúrom a törel a torkát. De nem a hirtelen kiáramló vér végez vele. A vérében fog megfulladni. A sajátjában. Vérel teli szájal mondja ki élete utolsó szavát.
- Szörnyeteg
Rá se hederitek. Van fontosabb dolgom is annál hogy válaszoljak. Ki kell szabadítanom a nőt. Ezt már a saját törömel teszem. Látszik a szemében hogy fél. Megfogom a vállát nyugtatásként
- Jól van hölgyem?

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

A fekete mágusnak elégedett mosolyra húzódott a szája, amikor a kis trükkjével sikerült kiszednie azt, amiért ide küldték. Most már kicsit könnyebb optimistábbnak lennie. Az egyik behatoló, portyázó csapatot -ha minden igaz- már megsemmisítették. És nincs fősereg, a másik vagy visszavonul vagy hamarosan körbe veszik és összeroppantják. Akár újabb erősítés nélkül is, az oázisban hagyott evolyraniak.
A boldogsága teljes lenne, ha letennék a fegyvert és mindenki békésen haza mehet. Ő harci sebesült, nem kell még az újabb csatába se vonulnia, hogy megveregessék a vállát, kifizessék a megállapodás szerint a zsoldját... Kivételesen nem pénzt kért -hiszen az őt összeszedő őrjárat nem adhatott ilyen ajánlatot-, de arra ráálltak, hogy írnak egy elismervényt, amivel a mozgósítás után elég sok gyógynövényt ki tud kérni a raktárból. Szüksége is lesz rájuk az Örök Élet elixírjének újabb elkészítéséhez, a többit meg majd eladja.
Ám mégsem akar ilyen könnyen menni ez. Hirtelen egy őrjöngő ember rohan felé és neki igazán nincs ereje küzdeni.
~Hol vannak már a tündék!? Rég itt kellene lenniük és leteperni ezeket a bohócokat. Ne mindent én csináljak már!
*Erre gondolt, miközben újra aggódni kezdett, hogy a nem rég lábáról a valda varázslatával levert pasi is feltápászkodik és egyszerűen legyűrik.
-Solo bona!
*Az igére a tőre a kezébe röppent és azt minden erejét összeszedve a felé szaladó lábába vágta. Ha nem is egy halálos támadás... azért feltartja, míg megérkezik az erősítés.

/Veron, Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Namarre lassan megnyugodni látszik. A szomjas föld bőszen itta még a kicsorduló vért, mikor az oroszlánpáncélos emberei körbe fogták a földön heverő túlélőket. Néhányaknak mágiával eltüntették a fájdalmat, hogy könnyebb legyen az átkelés, míg két foglyot is ejtettek.
Lassan leszállt az éj és Veronnal találkozva tábort vertek. Hideg éjszaka volt. És ahogy vacsorázni készülődtek, félelmetes hangok hallatszottak fel a távolban.
A sötét mögött farkasok üvöltése csendült fel, hol erről, hol arról. A jobb fülűeknek elmosódó neszezések is, mely néha úgy suhant át a lehűlt levegőben, mint hal a vízben, mikor megcsillan a fény pikkelyén. Csak egy hallucináció, mely tova tűnik azonnal.
A kereskedő feleségén látszik, hogy izgatott, nem szokott hozzá az ilyesmihez, de a szótlan elfekre is még nagyobb komorság telepedik. Egyedül az idős varázsló az, ki Helenától nem messze a homokba védő rúnákat rajzol, ezzel nyugtatja magát.

Nem csodálkozom azon hogy egy két alak ferde szemmel néz rám. Mindenki tele van vágásokal és horzsolásokkal. Csak én nem. Rajtam egy karcolás sincs. Én megúsztam a csatát. Nem hiszem hogy ez túl jó fényt vet rám. De úgy is mindegy lessz. Megnyerem nekik a csatát és eltünök. Soha többé nem fognak látni. De legalább volt értelme. Megmentettem azt a nőt. Több mint a semmi.
Az éjszaka fagyos. Szeretem a hideget. Az erőm robbanásszerűen megugrik. Ilyenkor úgy érzem mintha egy egész haddsereget. Talán még szükség lessz is rá.

/Veron- Az elf osztag,
avagy egy marék homokért/

Az éjszaka nulla fok alá csökken a hőmérséklet, mely a napközben tapasztalható 30-40 fokot is meghaladó kánikulát figyelembe véve már önmagában is hatalmas hőingadozás. Ha valaki reumás, nem fáj ilyentől a csontja, hanem konkrétan nem tud lábra állni.
Ám a fél évezredet megélt boszorkány még igen jól tartja magát, hála többek között a fajára jellemző magas élettartamnak, nem kevésbé az Élet Elixír rendszeres előállításának és fogyasztásának.
Őt nem ez teszi próbára. A szokatlan hangokra igyekszik nem figyelni, ha megtámadják a tábort, hát védekezik. De pár órája még egy nyílvessző állt ki a hátából és azt hitte, hogy meghal. Ennél nem félelmetesebb, hogy az éj lényei gyülekeznek vagy csak beszélgetnek.
Kezét bele tartja a tűzbe és hatalmát használja titokban.
-Letyca vlyre.
*A lángok kissé furcsán kezdenek lobogni, ám csak a közelben ülőknek feltűnő. A másik létsíkról áthívott tűzdémon benne marad, hogy álcázza magát, míg úrnője álomra hajtja a fejét.

/Bocsi a kimaradásért!/