01. Evolyran kapuja

*Már hajnalodott, mikor Alais felébredt. Hosszú utat tett meg, amíg eléte célját, de végre megérkezett. Ott ült az Evolyran kapujától nem messze lévő erdőben. Régen volt, mikor felkerekedett, hogy új, békés helyet keressen magának, és most bolldog volt. Nemsokára odaér. Mosolyogva képzelte el házát, amit majd saját két kezével fog felépíteni. Bátyjai mellett elég ügyességre tett szert az építkezésben. ~Mennyi búvóhelyet építettünk együtt~. Boldogan gondolt a régi időkre, amikor együtt volt a család, ugyanakkor örmébe egy kis szomoróság is vegyült. A család hagyományaihoz híven, bátyjai sorban költöztek el otthonról, miután elmúltak 20 évesek. Az évek hamar elteltek, mígnem ő következett a sorban. Boldogan kelt útra egy olyan táj felé, amiről csak egyszer hallott. Ez volt Evolyran.

*Felkelt, a közeli patakban megmosakodott, majd elindult vissza fekhejéhez, hogy összepakolja csomagját, amikor halk neszt hallott. Különösen éles hallása volt, amit csak ő örökölt. Húgának is jó volt a hallása, de az övé annyira kifinomult az évek során, hogy falujában azt kezdték suttogni, felmenői közt tünde is akadt. Amikor rákérdezett erre szüleinél, ők csak rejtélyesen mosolyogtak, és másra terelték a szót. A nesz, amit hallott, egy nem messze lévő bokorból hallatszott. Hang nélkül leguggolt, és bahúzódott a mellette lévő hatalmas, öreg tölgy mögé. A távoli bokorból egy nyúl kúszott ki halkan. Orra gyorsan járt, fülei fürgén forogtak ide-oda, de nem vette észre Alaist. Valahol megreccsent egy ág, és a nyúl átvágtatott az apró réten. ~Milyen finom lenne sütve!~ Kiáltott fel a lány révedezve, és tőrje után nyúlt, ami azonban nem volt nála. ~Biztosan a pihenőhelyen hagytam. De az túl messze van.~ -gondolta, és körülnézett. A közelben megpillantott egy régi kovácsműhelyt, ahonnan füst szállt az ég felé. ~Biztos van ott valaki. Talán kölcsön ad egy tőrt, ha megkérem. Legfeljebb elfelezzük a nyulat, így mindketten jól járnánk~ gondolta, és elszaladt a műhely felé. A lépteit nem lehetett hallani. Ezért akasztották rá falujában a Puhaléptű Alais nevet. Mikor odaért a házhoz, az ajtót nyitva találta, ezért az ajtófélfán kopogott.*
- Hahó! Van itt valaki? *Sehonnan sem érkezett válasz. ~Biztos nincsenek itthon. De ha megvárom őket, a nyúl túl messzire kerülhet. Jobb lesz, ha csinálok egyet~ gondolta magában, és munkához látott.*

*Jól lakottan hevert a fűben a lányka. Az égi vándorként tova tűnő felhőkön legeltette tekintetét. Most, hogy gyomra tele van, jártányi ereje sem maradt. Egyébként sem lenne kedve most mászkálni. Inkább élvezte a kora délutáni napsütést. A fölötte trónoló bárányfelhők óriás, fehér vattacukorként pompáztak az ég kékjében. Szépség szemei lecsukódtak. Gondolatban újra, és újra repült a kéksörényű sárkánnyal, de most nem fordultak vissza a hegyeket megközelítve.
Szépség mosolygott álmában, amikor eltörpülni látta maguk alatt a hósapkától fehéren csillogó hegyvonulatokat. Kacagott a hajával játszadozó széltől, és boldogan csimpaszkodott Nexus kék sörényébe, mely végig futott egyész testén, a fejétől a farka végéig. Aztán ereszkedni kezdtek, és ekkor új földeket látott Szépség. Feketéllő földeket, égig érő fenyvesekkel. Majd újabb, az előzőnél százszorta nagyobb hegyekhez értek. A völgyben sörényes sárkányok tucatjai játszadoztak egymással. Volt ott kék, piros, sárga, zöld, de még szivárvány színű sörénnyel bíró sárkányok is voltak közöttük. És Szépség szája még álmában is füléig szaladt boldogságában.*

*Édes álmát ismeretlen hangok zavarták meg. Eleinte még neki is olyan volt, mintha álmában beszéltek volna valakik. Aztán elméjébe vissza kúszott a világ minden nesze, és a kislány nagyot ásítva pislogott párat. Felült a fűben, és a hangok irányába fordította fejét.*
~Az erdő széléről jönnek a hangok. Vajon kik lehetnek?~
*Felállt, és amilyen halkan csak tudott, az erdőszéli fákhoz osont. Ott behúzódott egy széles törzsű fa mögé, és óvatosan kilesett mögüle. Azonnal rémülten húzta vissza fejét a fa rejtekébe. Két gnóm állt egy kicsit távolabb az erdőtől, és úgy tűnt, egy öszvér fölött vitáznak valamin.*
- Én viszem, ha mondom! *recsegte száraz hangján az egyik gnóm*
- Nem úgy a! Én láttam meg, az enyim! *kontrázott a másik*
- Lehet, ho' te láttad meg, de enyim a kötél! *akadékoskodott az első, amely egyébként nagyobb, és rútabb is volt a másiktól*
*A kisebbik vakargatni kezdte csúf fejét, aztán torz vigyorral nézett az öszvér remegő lábaira.*
- Mi vóna, ha tiedé lenne egyik ódala, enyimé másik ódala? Akkó mán nem lenne vele gond. Amúgy se mozdul ez a girhes. *a láthatóság kedvéért még jól oldalba is taszigálta a félelemtől dermedt állatot*
- Mi?! Még ho' én veled ossztozzak? Mán miből gondolod, ho' nem tépem le a lábod, ha ráülsz? A patás az enyimé! Meg a kötél is. Meg amúgy is minek a neked? Hiszen azt se tudod, mit eszik egy ilyen...
*Ennyi elég is volt Szépségnek ahhoz, hogy eldöntse, valamit sürgősen ki kell találnia, még mielőtt ketté tépnék az öszvért veszekedésük hevében. Törte a fejét, egyre csak törte, majd sunyi vigyor jelent meg gyermeki arcán, és elviharzott az erdőbe.*

*Csak futott, és futott, míg el nem ért oda, ahol Nexus bezuhant a fák közé. A fák alját még mindig a lombkoronákról lemorzsolódott ágas-bogas, zöld levelű ágak borították. Szépség össze gyűjtötte nagy részét, és elővetekötelét. Ügyes kezecskéi fürgén dolgoztak az ágakkal, melyeket igyekezett egymáshoz rögzíteni. Amikor a kötél már nem volt elegendő, akkor vékony galyacskákkal folytatta érdekfeszítő műveletét. Megforgatta kezében egyszer, kétszer alkotását, ami egy olcsó színdarab jelmezének is beillett volna. Aztán kipróbálás gyanánt bele bújt jelmezébe. Sehol egy rés nem volt, amin át észre lehetett volna venni, hogy egy gyerek rejtőzik a levélszörny gyomrában. Tett néhány mozdulatot, hogy mennyire szabad benne a mozgása, aztán kibújt belőle. Még megtoldotta öltözékét némi gizgazzal, aztán uccu neki, rohant vissza az erdő szélére. Remélte, hogy azok az otromba gnómok még nem ölték meg azt a szegény párát. Egy nyúl is megirigyelhette volna gyorsaságát, ahogy keresztül vágtatott az erdőn. Aztán, leshelyére érkezve magára öltötte zörgő jelmezét, maj felkapaszkodott az egyik félig kiszáradt fa tetejébe. Ott jó erősen megrázta maga alatt a fát, mi recsegve, ropogva hajladozott vele együtt, mint egy gigászi szörnyeteg. Szépség mély, morgó, vicsorgó hangot hallatott, hogy felhívja magára a gnómok figyelmét. Ez sikerült is. A két gnóm egyszerre kapta fejét a rémisztő hangok irányába. Előbb vigyorogva nézték a fura szörnyeteget, de akkor hirtelen felrepültek a fa alját borító levelek, és örvénylő szörnyként kavarogtak az ágas-bogas lény körül. Szépség nem értette, mi történik körülötte, és hogyan támadt hirtelen ez a különös vihar, de kihasználta a helyzetet, és még örjöngőbben kezdett üvölteni, és eszeveszetten rázta maga alatt, és körül az ágakat. A szélvihar meglódult a gnómok felé, kisebb levélhadat kergetve maga előtt. A két gnóm képéről lehervadt a mosoly, és hanyatt homlok menekültek onnan, nem törődve többé már az öszvérrel. A gnómok eltűntek Szépség szeme elől, aki örömmámorban úszva kászálódott le a fáról. Kibújt alkalmi gúnyájából, és az öszvérhez ment. Persze csak szép lassan, miközben nyugtatólag énekelgetett egy kellemes dalocskát az állatnak. Az öszvér lábainak remegése elmúlt, és megkönnyebbülten tűrte a kislány kezeinek símogatását.*
- Nyugodj meg. Már elmentek. Senki nem fog bántani.
*Egy darabig nyugtatólag simogatta az öszvért, majd úgy gondolta, ideje folytatnia útját. Elindult, de néhány méter megtétele után rá kellett döbbennie, hogy az öszvér követi. Újabb néhány méter következett, és az állat továbbra is a nyomában maradt. A gyermek mosolyogva sétált vissza hozzá.*
- Szóval szeretnél velem jönni? Hát, nem bánom. Talán egy magad fajta öszvér is kap egy kis helyet Evolyranban. De, akkor kénytelen leszek a nyakadba tenni egy kötelet, hogy ne nézzenek téged szabad prédának.
*Maradék kötelét az öszvér nyakára tette, és úgy folytatta tovább útját. Most már van egy hátasa is. Igaz, nem ló, de neki ez az öszvér tökéletesen megfelel új életéhez.*

*Szépség ugrándozva ment az erdei úton, miközben kezéből egy pillanatra sem engedte el a mögötte blattyogó öszvér kötelét. Néha meg-meg állt, és hátra nézett a melankóliás tempóban közlekedő állatra, aztán kacagva szökdécselt tovább az Evolyranba vezető úton.*
- Tudod, én árva vagyok. Olyan egyedül voltam eddig, mint te.
*Megállt, és erre az öszvér is megtorpant, még mielőtt neki ment volna a lánynak.*
- Szép nagy istállót fogok neked csinálni, és minden nap friss szénát rakok eléd, és ha lesz pénzem, akkor veszek neked majd abrakot is. Persze ezt majd csak azután tehetem meg, ha már Evolyran városához érünk. Tudod, sokat meséltek a hajón Evolyranról. Mindenki csak dícsérte a földjeit, a terméseit, és a népeit. Akkor csak nem lesznek olyan kőszívűek, hogy elutasítsanak egy kislányt, és egy aranyos öszvért.
*Azután megpördült, és tovább indult. Az öszvér pedig utána. De ez sem tartott sokáig, mert Szépség újra megállásra kényszerítette a jószágot.*
- Nevet kellene adnom neked... Mégsem szólíthatlak öszvérnek. Vajon milyen név illene rád?
*Alaposan, füle hegyétől patájáig végig mérte az állatot, s közben elgondolkodva birizgálta alsó ajkát mutató ujjával.*
- Mit szólnál a Nelli-hez? *ezt azonnal el is vetette* - Nem jó... Szürke? A színed miatt találó lenne. És könnyű megjegyeznem.
*Az öszvér értelmes tekintettel bámult a lányka barna szemeibe.*
- Akkor mától a neved legyen Szürke!
*Ezzel meg is volt a gyors keresztelése Szürkének. Majd Szépség egy jól karbantartott gyümölcsöshöz vette az irányt, ami tőlük úgy kétszáz méterre volt.*

*Szépség már a harmadik körtét tömte bendőjébe, amikor végre kezdte úgy érezni, lassan kipukkad a gyümölcsöktől. Persze nem a körtétől érezte így. Evett ő almát, szilvát is vagy hat szemet, két fürt szőlőt, barackot, és csak aztán ért el a körtefákig. Egyébként halvány fogalma sem volt arról, hogy teremhetnek ezek a gyümölcsfélék azonos időben. Eddig úgy tudta, hogy mindnek meg van a maga szezonja. De, egy gyors vállrándítással elintézte értetlenségét, és Szürkéhez lépve nyújtott az öszvérnek egy körtét.*
- Tessék Szürke. Ez is finom ám.
*Az öszvér felnyalábolta a kis kacsóból, és jóízűen elfogyasztotta. No, persze neki sem ez volt ma az első gyümölcs adagja. Ez domborodó hasán is meglátszott.*
- Azt hiszem ivóvíz után kellene néznünk.
*Természetesen ezt inkább csak magának mondta, s nem az öszvérnek. Elvégül tisztában volt kommunikációjuk számos akadályával. Amik közt első helyen szerepelt az öszvér beszédkészsége, ami egyenlő volt a nullával. Hát Szépség meghúzta kissé az öszvér kötelét, és elindultak vizet keresni. Bár, ha szerencséjük van, akár olyan itatóra is bukkanhatnak, melyet a legelésző birkáknak szoktak csinálni.*

*Ösztönösen a legelőket vették célba. Hol a lány vezette az öszvért, hol pedig mondhatni fordítva. Szürke érzékeny orra valódi vízkereső berendezésként működve vezette el őket az itatóhoz. A mezőn sétálva már messziről látható volt a hatalmas gémeskút. Szépség boldog mosollyal szökdécselt el a kútig, ahol pörögve adott hangot lelkesedésének.*
- Ügyes vagy Szürke. Neked köszönhetően vizet is találtunk.
*Lábujjhegyre állva fürkészte egy darabig a vidéket, de közel, s távol egy állatot, vagy egyéb teremtményt sem látott. Majd friss vizet húzott, és az itató vályúba öntötte. Szürke várakozás nélkül támadta le a friss vizet. Néhány percig el sem húzta onnan fejét. Szépség elő kotorta zsákjából kulacsát, mit a vödörben maradt vízbe merítve megtöltött. Aztán ivott a kulacsból, de azonnal után is töltötte. Végül fölegyenesedett, és Szürkéhez fordult.*
- Indulhatunk Szürke? Nem tanácsos sötétedés után nyílt területen mászkálni. Legalábbis a papám ezt mondta...
*És újra elérkezett az a pillanat, amikor szemei megteltek könnyel, szülei hiánya miatt. De gyorsan kitörölte szeme sarkából a könnycseppeket, és egy bátorító mosoly kíséretében megfogta az öszvér kötelét, és elindultak az erdő irányába.*

*Nem akart túl mélyen az erdőbe menni, mert tartott attól, hogy farkasok is lehetnek ott. Csak annyira merészkedett a sűrűbe, hogy ne lehessen őket észre venni odakintről. Aztán tőrét elővéve vágott a dús levelű ágakból. A száraz avart össze hordta egy kupacba, ahol ő, és az öszvér is könnyedén megférnek egymás mellett. Szépség még javában az ágakat rendezgette ideiglenes ágya fölött, eső esetére ugye, de Szürke már mélyen aludva hevert a halomnyi avar szélénél. A lány végezvén ütyködésével, tőrét zsákjába tette, majd befészkelte magát puha ágyába. Jól összekuporodott, és várta, hogy elnyomja a pihentető álom.*
~Mami, papi... Hiányoztok. Nagyon... De, mindent megteszek azért, hogy büszkén nézhessetek le rám odaföntről.~
*Sokáig merengett a múlton mire a nyugtató álom magához ölelte, és egészen pirkadatig ott is tartotta a kislányt.*

*Gyorsan körbenézett a műhelyben, és átgondolta, mire van szüksége a tőr elkészítéséhez. Nem kell túl díszesre csinálni, a lényeg, hogy gyorsan elkészüljön, akkor talán lesz esélye megfogni a nyulat, ha az még nem futott messzire. Egy fémdarabot vett magához, amit aztán odavitt a tűzhöz, és beledobta. A fújtatóval felizzította a tüzet, majd a hosszú nyelű fogóval kiemelte a fémdarabot, az üllőre tette,a hatalmasnak tűnő kalapácsot egy könnyed mozdulattal felemelte, és elkezdte ütni a még vörösen izzó vasat. Miután kész lett vele, a fémet egy fa markolatba illesztette, és erősen rögzítette, nehogy kicsússzon belőle. Ezek után megélezte a tőrt, és kiszaladt a műhely elé. Megállt, és fülelt. Valami neszt hallott a háta mögül. Ritmusos, halk dobbanásokat. A valami megállt, és meleg fuvallat érintette a nyakát.*
-Azt hiszem, nem lesz nyúl ebédre- *szólt, és eltette a tőrt, majd lassan hátrafordult. Vele szemben egy robosztus, hatalmas éjfekete csődör állt. A lány soha nem felejti el a napot, amikor megkapta első lovát, Amhránt. A tizennyolcadik születésnapján történt, amikor apjával elment a Városba a havota egyszer tartandó Nagy vásárra. Egy parasztember mellett gyenge fekete csődörcsikó ácsorgott. Alig pár hónapos lehetett. Figyelemre se méltatták, mindenki csak elsétált mellette. Alais se vette észre először, csak a halk, kétségbeesett nyihogásra kapta fel a fejét. Mikor odafordult, a lány és a kiscsikó tekintete összetalálkozott, és szinte egymásba olvadt. Alaisnak egy régi dal jutoot eszébe, amit régen hallott egy messzi földről érkezett utazótól. Az ének a sorsról szólt, amely remnytelen volt, a végén mégis boldog lett. A csikó szeméből is ilyesmit olvasott ki, hisz az első, ami eszébe jutott, maga az ének volt, amelyet az utazó ősi nyelvén amhránnak neveztek. Így lett lovának neve is Amhrán. Mindíg lótenyésztéssel akart foglalkozni, és megkérte apját, a fekete csikót vegye meg neki. Miután leszámolták érte az aranyat és ezüstöt, Alais boldogan vezette haza lovát. A hónapok során elválaszthatatlanok lettek.*
-Azt hiszem, megint halat eszünk ebédre. Gyere, pakoljuk össze a holminkat- *mondta, majd felpattant lova nyereg nélküli hátára, és a pihenőhej felé poroszkáltak.*

*Egy jókora faág feküdt keresztben az úton, mely előtt egy rozoga lovasszekér állt. A torlasz megállásra késztette a molnár szekerét. Csak most épp nem az erőteljes izomzatú molnár ült a bakon. Egy riadt tekintetű, sovány fiúcska ült helyén. Olyan nyeszlett gyermek volt, hogy Szépség szabályos vasgyúrónak hatott mellette. A lányka kölcsönvett a szekérről egy erős, hosszú kötelet, és egyik végét Szürkéhez erősítve, másik végét pedig a kidőlt fához rögzítve biztatta hátasát az erőkifejtésre. Közben Szépség is húzta a faágat, ahogy csak bírta gyenge karjaival. Az öszvér meg kétségbeesett hang kiadásával igyekezett minden erejét bevetve segédkezni ebben a műveletben. Néhány rántással sikeresen el is távolították az akadályt, így a fiúcska megindíthatta lovát. A liszttel tömött zsákoktól súlyos kocsi gurult néhány métert, de aztán meg is állt.*
- Köszönöm Szépség... Ha akarod, elviszlek Evolyranig. Én is oda tartok. A molnárt helyettesítem a megrendelt liszt kiszállításában, így egyfelé vezet utunk. *ajánlotta föl a fiú, szelíden nézve a kislányra*
- Köszönöm, de sajnos nem tudom megfizetni az utazást...
*Szépség pironkodva hajtotta le fejét, és lábával rugdalta a homokot.*
- Ne bolondozz kislány! Ez a legkevesebb, amit adhatok cserébe azért, hogy kisegítettél a bajban. Kösd csak a szekérhez az öszvéredet, és pattanj mellém. Evolyran vár minket!
*A leány arca tündökölt a boldogságtól, miközben a fiú szavainak megfelelően cselekedve a szekérhez kötötte hátasát, ő pedig felült a bakra. Bátortalan mosoly játszott arcán, amikor a fiú erélyesen indulásra késztette lovát. És Szépség reményteli pillantásokkal nézett meg minden egyes kis kavicsot, miket Evolyranig csak látott. Hamarosan megpillanthatta végre vágyai földjét: Evolyrant.*

*Mikor visszaértek táborukhoz, Alais gyorsan összecsomagolt, lova hátára pokrócot terített, és a csomagot a pokróc végéhez rögzítette, majd ő is felkapaszkodott lova széles hátára.*
-Induljunk a patakhoz- *szólt a lány, és lova elindult, habár a lány nem jelzett neki. Mikor odaértek, Alais leszállt, és a patakhoz sétált. Egy röpke pillantást vetett csak a gyorsan tovaúszó halakra. ~Bármilyen ügyes vagyok is, ezeket tőrrel lehetetlen megfogni.~ gondolta magában. ~Keresek valamit, amiből hálót lehet készíteni.~ Rövid keresgélés után talált egy fát, amelyről hosszú indák lógtak le. ~Még jó, hogy nem vagyok annyira alacsony~ gondolta magában mosolyogva, majd lábujjhegyre állt, és pont elérte az inda végét. Erősen megrántotta, és az inda lassan letekeredett a fáról. ~Ez tökéletes lesz.~ Leült a vízpartra, és gondolataiba merülve elkezdte csinálni a hálót. Bármennyire gyorsan dolgozott is, a nap már magasan járt, mire végzett a háló készítésével. Felállt, és bokáig gázolt a patakba. Várta a halakat, de azok eltűntek. ~Ezt nem értem. Akkor sekélyebb vizet keresek, hátha ott többen lesznek.*
- Gyere utánam Amhrán. - *szólt lovának, aki engedelmesen utána ment, de közben a közelében repkedő pillangókat figyelte. Alais megpillantotta a patak egy holtágát, ahol elég sok hal ugrált ki-be a vízbe. Óvatosan lépkedett, nehogy felzavarja az iszapot, és elinaljanak a halak. Egy határozott mozdulattal közéjűk dobta a hálót, és meg is fogott négy halat. Kihúzta őket a partra.*
-Látod, Amhrán, még vacsorára is marad. - *körbenézett maga körül. A pataktól pár méterre egy apró tisztást látott meg. ~Ott tudok tüzet gyújtani, hogy megsüthessem ebédre a halat.~ Mikor odaért, zsákmányát ledobta a friss, puha, zöld fűre, majd bement a fák közé száraz fát gyűjteni a tűzhöz. Mikor a tűz boldogan villódzva ropgott, Alais nyársra tűzte a halat, és a tőz fölé tartotta. Egy eseménymentes fél óra múlva a hal ropogósra sült, és Alais elkezdte enni. Zöld ruhája ujját feltűrte, hogy véletlenül se koszolja össze. Azon gondolkozott, jobb lett volna az útra az édesanyja által varrt nadrágok és ingek valamelyikét felvenni. Amikor Alais a tenyésztést választott, édesanyja varrt neki három inget, és nadrágot, hisz azokban mégis könnyebb dolgozni az állatok körül. Így szép ruháit sem koszolja össze. Bár a lány nagyon szeretett ruhában járni-kelni, mely tökéletesen simult az alakjára, de a kemény munkában inkább csak gátolta volna Mikor ruhában meglátták, mindíg összesúgtak a háta mögött. Azt mondták, a tünde felmenőjének köszönheti szépségét, mint ahogy éles hallását is. Alaist ez egyáltalán nem zavarta, s a súgdolózáson mindíg csak mosolygott. Mikor végzett az ebéddel, a patakhoz ment szomját oltani. elmosta tányérját, majd egy bőrzsákban vizet vitt a tűzhöz, és eloltotta. Eszébe jutott, hogy ivóvízkészlete fogytán van, ezért levitte bőr kulacsát, és megtöltötte frissítő patakvízzel. Hirtelen, valami zajt hallott, aznap már harmadszor. Egy öszvér panaszos sírását, és két, nevetésre hasonlító hangot.*

-Amhrán! - *kiáltott lovának. A csődör odaügetett, és idegesen toporgott, amíg Alais a hátára szökkent. Ő is meghallotta az öszvért. A lány gyors vágtába ugratta lovát. A fák sebesen suhantak el mellettük, a hatalmas paták hangosan dobogtak a földön. De Alais, még mindíg hallotta a kétségbeesett öszvért, bármilyen hangosan süvített is a szél a fülébe. Ugyanakkor félt is: még soha nem hallott olyan nevetést, ki tudja kivel fog találkozni? Gyorsan megállította a lovát. Az még csak nem is vette szaporán a levegőt. Ennyi futás nem ártott meg neki. Alais hangtalanul lecsusszant hátáról. Halkan, bokorról-bokorra közeltette meg a távoli tisztást, ahol a szegény öszvér próbált két furcsa szerzet béklyójából szabadulni. Nem tudta, kik lehettek. Apja mesélt hozzájuk hasonló szerzetekről, amiket gnómoknak hívtak, bár mindenki inkább csak hallott róluk. Falujából nem sokan találkoztak ilyenekkel. Hangtalanul sietett vissza lovához.*
- Van egy tervem- *szólt halkan, majd holmiából előkotorta a hálót.* -Ha tudnám, hogy nem veszélyesek, egyszerre kapnám el őket a hálóval, de mivel nem találkoztam még hozzájuk hasonlóval, ezért külön kapjuk el őket. Ha jól hallottam, azt beszélték, bármi történjék is, egyikük mindenképp az öszvérnél marad. Ezt fogjuk kihasználni. És itt fogsz te segíteni nekem. Elmész a tisztás széléhez, és épp csak annyira mutatod meg magad, hogy észrevegyenek. Az egyikük valószínűleg utánad megy. Te csak fuss el, és pár kör után gyere vissza a tisztásra. Addigra én megkötözöm a másikat. Ne nézz így rám, csak laza csomót kötök. Igy lesz annyi idők, hogy eltűnjünk az öszvérrel, de ök sem maradnak sokáig kiszolgáltatva az erdőnek. Így megfelel? - *Amhrán halkan horkantott, és lassan elindult a tisztás felé. Alais gyorsan szétbontotta a hálót, és ő is elindult, hogy a másikat hátulról kaphassa el. A biztonság kedvéért kendőt kötött az arcára. Hamarosan ütemes patadobogást hallott, majd kiáltozást, ami távolodott. Eljött a pillanat. Halkan kilépett a bokrok közül, és egy hirtelen mozdulattal ráhurkolta az egyik indát a gnómra. Utána hosszú, keskeny ruhacsíkokat vett elő, bekötötte a gnóm száját, nehogy figyelmeztethesse társát. Aztán behúzta a bokrok közé, és Alais is lehúzódott. Amhránt várta. Hamarosan meg is érkezett: Nyakában kötél volt, melynek a végén a másik gnóm koszosan csüngött. Megpróbálta elkapni a hatalmas lovat, akinek viszont nem esett nehezére árkon-bokron rángatni őt. Amhrán láthatóan jól szórakozott, szinte nevetésnek hallatszó nyerítést intézett a bokrok közé, Alaishoz. A lány eközben a másik gnóm mögé kúszott, és ugyanúgy elkapta, mint társát, és őt is behúzta a bokorba.*
-Látom, élvezted a feladatot!- *nevetett Alais. Odament az öszvérhez, és leszedte béklyóját.*
-Már szabad vagy. Elmehetsz haza.- *Az öszvér hálásan nézett Alaisra, de nem mozdult.*
-Nekönk tovább kell mennünk. Napnyugta előtt Evolyranba szeretnénk érni.Remélem, már boldog leszel- *A lány elfordult, visszament lovához, és a hátára szökkent. Végre újra úton voltak új otthonuk felé. Már mentek egy ideje, mikor Alais érzte, hogy követi valaki. Hátranézett. Legnagyobb meglepetésére az öszvér állt mögöttük. Mikor elindultak, ő is elindult. Ha megálltak, ő is megállt.*
-Velünk szeretnél jönni? - *nevetett a lány* -gyere nyugodtan! De ha velünk jössz, név is kéne, hisz nem lehet a neved egyszerűen Öszvér...- *Alais a fejét törte.*
-Mivel nem ismerlek, nem tudok a jellemedhez választani nevet. Viszont azon az ősi nyelven, ahonnan Amhrán neve is származik, a szürkét Liath-nak mondják. mit szólnál hozzá?
*Az öszvérnek tetszett a név, boldogan ingatta fejét fel-le. Bár ketten indultak, mostmár hárman tartottak az új otthon felé: Alais, Amhrán és Liath*