2. Carcaras-középhegység

*Ared azt hitte, nem hall jól.*
-Másképp viszonyulsz hozzám? Miért? Én akkor is és most is ugyanaz voltam és vagyok. Ez az én döntésem, és figyelmeztetlek, ha vissza akarsz vinni, nem adom könnyen a bőrömet.-
*Dühösen kitépte magát Ivan karjából, és levette a tűzről az idő közben elkészült gombát. Kenyeret vágott, tányérba rakta az ételt, majd a férfira nézett.*
-Együnk. Jobban jár mindkettőnk, ha az evésre figyelünk. Nyugalom, nem mérgeztem meg.-

*Gondolkodott. Aztán döntött.*
-Tiszteletben tartom az akaratodat Aredhel Narmolanya. Ha mégis úgy adná a sors, tőlem, nem kell félned. A sötétség űzött el engem is hazulról, nem akarok mást is belekeverni.-
*Elfogadta a lánytól az ételt. Leült vissza a fatörzsre és jóízűen falatozni kezdett.*
- Ne félj. Sőt. Ha segítség kell, rám számíthatsz.-

*Ared nézte a férfit és megnyugodott. Bárdolatlan, agresszív és szemtelen, de a lány nem érzett rajta hamisságot.*
- Segítesz? Miért segítenél? Megvagyok magam is. A származásunkon kívül semmi nem köt minket össze, azt hiszem.... Nekem az is elég, ha nem sértegetsz többé.-
*Félénken pillantott Ivanra, majd kirobbant belőle a kuncogás, ahogy eszébe jutott a tőrös eset ott, a Drabúr-patak partján.*

*Csatlakozott a lány nevetéséhez.*-Ha tudnád, hogy végig őrültnek tartottalak! Azt hittem a múltkor is, hogy le akarsz szúrni. Mondjuk, nem is csodálkoztam volna rajta, mert előzőleg nem túl szépen váltunk el.-*Segített a lánynak összepakolni a vacsora maradványait. A patak partján mosogattak, amikor eszébe jutott valami,*-Hol szállsz meg? Legalább addig elkísérlek. Este van.-

*Jólesően vette tudomásul Ivan segítségét. A kérdésre pedig már megvolt a kész válasza.*
-Evolyran városába megyek, van egy csomó eladni való gyógyfüvem. Ha addig elkísérsz, megköszönöm. De lehet, hogy csak éjszaka érkezünk meg.-
*Összepakolta a holmijait és várakozva nézett Ivanra.*
-És nem kell megvédeni. Tudok én magamra vigyázni, még ha bolondnak is tűnök néha.-
*újra nevetni kezdett.*

*Ő is összepakolt. A lány nevetésére elmosolyodott. Egy kis fáklyát készített maguknak, meggyújtotta és csendben elindultak a város felé. Út közben még sokat beszélgettek, miközben az éjszaka hangjai vették körbe őket. Hajnal felé értek a városba. Az első fogadóban megszálltak. Ivan elalvás előtt még sokáig gondolkodott.*~Bár nem akartam még egy koloncot a nyakamba venni, ezen túl figyelni fogok rá. Hátha egyszer még szükség lesz arra, hogy a közelben legyek. Sosem lehet tudni, mikor kell hazamennie. És akkor én is ott leszek. Egy helyen vannak a gyökereink.~

Vendég

*Jó ideje lovagolhat már,ő maga sem tudja,milyen régen volt,amikor felszállt erre a gyönyörűségre.Csak a lovaglóizmai rémisztő sajgása emlékezteti rá,hogy ideje megpihenni.Elrepült az idő,a szép mén hátán mintha nem létezett volna sohasem.De ahogy leugrik róla,érzi a fájdalmat lábaiban,ami elég kellemetlen.Egy tisztavízű forrásnál álltak meg,hogy az állat,és Celebriel is tudjon inni.Még nem is gondolkozott rajta,hogy nevet kéne neki adni.Sőt,még meg sem nézte,hogy milyen fajtával van dolga.Ezért miközben a mén lehajtott fejjel kortyolja a hűs vizet,ő lassan körbejárja.* -Ejha!- *Kiáltja hosszas szemlélődés után.* -Ilyesmire aztán nem számítottam...fajtatiszta aegidienbergi!Ajjaj...ez viszont.- *Felszisszen,amikor meglátja a felépítésbeli hibát a lován.Nem,annyira nem zavarja,hogy az átlagtól eltér egy kicsit,csak reméli,hogy egyszer nem fog hátrányára válni egy ilyen dolog.Felpillant,amikor paták halk neszét hallja valahonnan.*

Vendég

*Már nagyon rég óta lovagol , ráadásul éjjel sem állt meg csak egy kicsi időre.De legalább az erdőből kiért,, habár eléggé tetszett neki.Most valami középhegységben lovagol éppen gyönyörű fekete, fríz lova hátán.Körbenéz és elgondolkodva megszólal.*-Hé Alkony..De tudja itt szerinted valaki hol van a Mágusok földje?
*Kérdi kicsit elgondolkozva, hisz azt már nem tudja pedig épp oda indul, aztán meg persze az Elfajzottak földjére hogy megtalálja akit keres.A ló csak nyerít egyet, bizonyára volt már ott..Bár nem öreg állat, sőt életerős fiatal egyed..Csak szegényen látszik hogy gyűlöli az embereket és minden más lényt, Kellelán kívül, őt azonnal megszerette, és már társakká váltak.De senki mást nem enged a hátára, az teljesen kizárt lenen.A Nap szépen ragyog és pár meleg fuvallat csapja meg a nő arvát miközben üget.Egy forrásra talál és elindula mentén.*-Akkor rád bízom magam.Kérlek vigyél el oda.
*A ló ismét nyerít egyet, majd egy másik ló nyerítését hallja meg.Nem tudja hogy Celebriel az mivel nincs elég közel hozzá, hiszen pár fa meg bokor is takarja.Lelassítja lovát, és immár halkan közelednek, de nem azért mert fél a nő, csak már eléggé fáradt és meg kéne állnia pihenni.*

Vendég

*Nem figyel igazán rá,csak akkor,amikor a nyerítést is meghallja,amire a mén is izgatottan felel.Megsimogatja a ló fejét,és lassan elindul a hang irányába.Pár ág reccsenését hallja,amitől ösztönösen megtorpan.Majd újra lépkedni kezd,jóval halkabban,mint az előbb.* -Ki van ott?- *Furcsa bizsergést érez a kezében,ami vadászkése,különös tündetőre után vágyódik.Nem,nem fog fegyvert fogni valakire,akiről nem tudja,hogy ki az.Ujjai mégis a tőre markolatán játszadoznak.Ideges egy kicsit,jobban mint kellen,jobban mint ahogy szokott,jobban mint ahogy a hely megköveteli.Lehajtja a fejét,hisz nem akar még egy arcába csapódó ágat,mint a szarvasvadászatán,aminek nyoma még most is a bőrén van.Pár bokor,csipke,rózsa,szimpla som.Aztán meglát négy éjfekete lábat,amik patákban végződnek,és egy ismert,fekete hajú nőt a lován ülni.* -Hogyan...mit csinálsz itt?- *Tartózkodóan beszél,nem mert bármi rossz szándék is van a hangjában,inkább fél a találkozás kimenetelétől,hiába tudja,hogy az csak egy rémálom volt...Megrázza a fejét,és próbál arra összpontosítani,hogy ez egy rendes Kellela,keze mégis a tőre markolatán talál megnyugvást.*

Vendég

*Lassan megérkezik a másik ló és gazdája, aki elég nagy meglepetést okoz a nőnek.Persze nem érti hogy miért olyan furcsa hisz mégis majdnem testvérek, legalább is szülei nevelték a tündét.*
-Neked is szia..Csak erre van dolgom..De te?te mit keresel itt?
*Kérdi gyanakvóan, de ő nem mozdul fegyverért.Most nincs kedve harcolni, na meg miért harcolna Celebriellel?Kellela teljesen jól van, az egy álom volt, egy szörnyű álom, de csak álom.Arról persze fogalma sincs hogy a többiek is azt álmodták amit ő.*
-Nocsak.Egy ló?Szép, hogy hívják?
*Érdeklődik hidegen, de nem tudja miért ilyen most a tündével, talán azért mert ő is furcsa most, bár lehet hogy csak az álom miatt van.Leszáll Alkonyról, aki oda sétál a vízhez és iszik egy kicsit, ő pedig kulacsa után nyúl és abból iszik egy kis vizet.Azért az éjszakai lovaglás az erdőben nem tett túl jót neki, de azért jól van, úgy döntött majd később alszik.Hisz nincs vesztegetni való ideje, egy csöpp sem.Túl sok a dolga, és sok helyre kell eljutnia, kideríteni egy csomó dolgot.*

Vendég

-Én csak...csavarogtam,vagy valami hasonló.- *Mosolyog,mert úgy tűnik,Kellela még mindig a régi.És ha ez így van,egy buta álomból nem csinálhat nagy ügyet.Leengedi kezét,és lovához lép.* -Ugye milyen szép?Egy messzi pusztán fogtam,vagyis inkább mondhatjuk úgy is,hogy egymásra találtunk...Neve???Hát,azon még nem igazán gondolkoztam...- *Motyogja elpirulva.Fogalma sincs,hogy hogy fogja nevezni,mert tényleg nem jutott ez eddig az eszébe.Megsimogatja az izmos mént,és szeme újra a nyakára téved.*
-Szép,csak hát,te is látod,milyen íves,kecses a nyaka a felső vonalán...szarvas nyak.Bár senki sem lehet tökéletes!- *Kiáltja mesterkélten vidáman,és csodálattal bámul új társa hatalmas,barna szemeibe.Gyönyörű,tiszta izabella fakó mén,erős csontozatú,hidegvérű állat.* -Fáradt vagy?Gondolom te sem utaztál keveset,csakúgy mint én.De mindegy...- *Próbál mosolyogni,de valahogy nincs kedve az ilyesmikhez.* -Olyan furcsa álmom volt hármunkról,mármint rólad,Vulpeshról és magamról.Különös...- *Megrázza a fejét,és leül egy hideg sziklára,aminek hűse jól jön most.*

Vendég

-Persze, értem, azt hiszem..
*Mondja bizonytalanul, és a lóra néz.*
-Hát lehet,de akkor is szép.
*Mondja majd saját lovára néz.Ő is gyönyörű, olyan sötét.Ő is leül egy sziklára és onnan hallgatja.*
-Öm..Hát igen, az álom..Nem csak egyedül te álmodtad, hanem én is és azt hiszem Vulpesh is..Eléggé furcsa volt.
*Mondja nem túl határozottan, amjde szébe jut mi volt a délutánon amikor álmodtak.*
-Öm..Nekem majd szükségem lenne az irattárra ha találtál, bár a mágusoknál bizonyára van.És hová indulsz?
*Kérdi, mivel nem szakadhat el tőle teljesen hisz ő tud minden t a szüleiről.és egész kedves is, ahhoz képest hogy tünde.Majd oda megy lovához és felül rá*
-Most mennem kell, sajnálom de sietek.Viszlát.
*Azzal el is vágtat.*

*Aldo sétálgat a hegy aljában magányosan. A birodalom eme részében még nem volt, ezért úgy döntött, hogy felderíti a hegy környékét, a ritkás erdőket, kisebb patakokat. A nap első részét a városban töltötte, de pénzszerzést illetően szerencséje ma sem volt. Napnyugta előtt, gondolta, hogy eljön ide, ki a természetbe, ahol kicsit egyedül lehet gondolataival.*
~Glorien...miért nem tudom már kiverni a fejemből...Ő meghalt, nincs többé, Aldo a jelenben élj és ne a múltban!~
*Egy kisebb erdőbe ér, ahová a lenyugvó nap sugarai csak alig hatolnak be.*
~Már napok óta üres az erszényem, ha ez így megy tovább, koldulásra jutok. Egy dobáson múlott az egész, és nem elpártolt tőlem a szerencse az utolsó pillanatban?! Pedig megduplázhattam volna azt a kis összeget....most meg...nincs semmim...Még Ő sincs itt velem..~
*Ahogy halad az ösvényen, hirtelen közeli beszélgetés üti meg fülét.*
~Ez meg mi? Kik lehetnek itt még az erdőben rajtam kívül?~
*Annyira közel merészkedik, amennyire lehet és elrejtőzve egy fa mögé, figyeli, mit beszélget a két férfi, akiket meglátott.*

*Már jó ideje ott ül az ösvény szélén egy száraz farönkön, és lehajtott fejjel csak a földet nézi. Előtte fel-alá járkáló testőre nem nagyon idegesíti, néha válaszol neki, de látszik Antonius-on, hogy életkedve nagyon el van menve.*
-Mulfor, hiába most már minden próbálkozás, az időt nem lehet visszafordítani, kérlek, nyugodj le...lesz valahogy.
*Mondja szomorúan, majd a mellé letelepedő testőr vállára teszi kezét.*
-Nagyon nehéz szavak ezek, melyeket most mondanom kell, de sajnos szembesítenem kell téged a tényekkel.
*Belenéz Mulfor szemeibe, majd vár egy-két percet, hogy elmondhassa neki, amit tudnia kell.*

*A nap lassan nyugovóra tér, Mulforban azonban az indulatok nagyon nehezen tudnak lecsillapodni. Látja előtte ülő urán, hogy reményét teljesen elveszítette, látja, hogy ami történt, azt nem fogja soha többé kiheverni ebben az életben. Próbálja biztatni, lelket önteni bele, de úgy néz ki, minden próbálkozása hiábavaló.*
-Uram, nem adhatod fel ilyen könnyen, hiszen te vagy az emberek fejedelme, vissza kell menned és visszaszerezni azt, ami téged illet.Nem teheted ezt, elhiszem, hogy nagyon fáj neked mindez, de ha így beletörődsz, akkor nem fog megoldódni semmi probléma. Kérlek, légy újra a régi, menjünk vissza és szerezd vissza jogaidat.
*Négy lépés északnak, négy lépés délnek, meg nem áll beszéde alatt sem, ő nem tud belenyugodni mindabba, ami történt. Bármennyire is ösztönzi urát, szavai süket fülekre találnak. Amikor meghallja, hogy valami fontos dolgot akar közölni vele nagyura, felhagy a sétafikálással és megáll előtte. Másodszori felszólításra ül csak le a farönkre a nagyúr mellé.*

-Mulfor...*kezd bele nagy nehezen* -mint tudod, én már nem vagyok az emberek fejedelme. Rangomat, vagyonomat elveszítettem, egyszóval földönfutóvá váltam...
*Még saját magától is elég nehezére esik e szavakat hallania, de önmagát is szembesítenie kell az igazsággal...*
-Én...én oda többé nem megyek vissza, amíg élek, soha, soha nem teszem be a lábam, még a kastélyom....a volt kastélyom, a volt uradalmam környékére sem!
*Határozottan néz mostmár testőrének szemeibe, de most jön csak a neheze...*
-Említettem, te is tisztában vagy vele: semmim sincs, többé úr sem vagyok már...Mulfor...oly szörnyű kimondanom, de meg kell tennem, hiszen te még viheted valamire az életben...ellentétben velem...Drága testőröm, mindig is hűségesen szolgáltál, tanácsot adtál ha kellett, soha nem voltál velem szemben tiszteletlen sem rosszakaratú, de ma van az utolsó nap, hogy alattam szolgálsz...
*Fájdalom tölti el lelkét, de most nem lehet gyenge.*
-Mától fogva nem vagy az én bizalmi emberem, sem a testőröm...Nesze, fogd ezt az aranyat és menj, hagyd el uradat, mert őt többé nem szolgálhatod.
*Belenyúl erszényébe és kiveszi az utolsó aranypénzeit majd felét odanyújtja Mulfornak hűséges szolgálataiért.*

*Megrökönyödve hallgatja urát, ki az előbb kiadta az útját. Amikor meglátja a felé nyújtott pénzt, kiüti Antonius kezeiből és a volt nagyúr lábaihoz borul.*
-Óh, jóuram, kérlek, könyörgöm ne tedd ezt velem. Hát nem voltam eléggé hűséges, odaadó szolgád? Nem voltam jó védelmeződ, kísérőd? Kérlek, nagyon kérlek, nagyúr,a szolgálatodban töltött három év emlékére, kérlek, ne bocsájts el magadtól! Megértem, hogy most nem jól állnak az anyagi ügyeid, de szívesen segítek neked mindenben, Nem kérek semmi egyebet, még az ellátásomról sem kell gondoskodj, csak azt engedd, hogy újra téged szolgálhassalak, ha nem is urat, de mint barátot.
*Hogy egy katona, egy vitéz sírjon, az ritka eset, de most nem törődött vele Mulfor, letérdelt ura elé és mint egy gyermek, úgy kérte sírva tőle az engedélyt a maradásra.*

*Egészen meglepte Mulfor viselkedése, de meg is hatotta. Az előbb még egy mindenre elszánt, indulatos testőr járkált előtte, most meg szinte megalázza magát. Antonius eléggé zavarban volt, nem számított erre.*
-Kelj fel Mulfor! Hiszen ki előtt könyörögsz? Egy senki előtt! Még te is többet érsz nálam....Kérlek, ne nehezítsd meg mégjobban a búcsúzást.
*Odahajolt Mulfor elé és kezével megfogta karját, hogy felhúzza.*
~...három éve...~
*Csengett meg újra fülében testőre előző szava, s ahelyett, hogy felhúzta volna őt a földről, nyakába borult és....együtt sírtak.*
-Barátom....legkedvesebb barátom...

*Aldo mindvégig tanúja volt az eseményeknek, de hallani nem sokat hallott az egész beszélgetésből, csak hangfoszlányokat.*
~Nagyúrnak szólította, tehát valami vezér kell, hogy legyen...biztosan sok pénze van.~
*Lassan feljött a hold és sötétség borult az erdőre, Aldo pár fával közelebb merészkedett a két emberhez, onnan már hallotta őket...de beszélgetés helyett csak sírás volt az, amit hallani lehetett.*
~Na, de, egy férfinél sem szép..de hogy kettő sírjon...az már egy kicsit túlzás...Hát mik ők? Lányok, vagy férfiak?....de szánalmasak.~
*Lelke mélyén irigyelte a kettőt, hogy tudják azt, amit ő sosem tudott: sírni.*

//Fagy ( IDŐNKÍVÜLI )//

//Olvad//
*Hosszú percekig tartott, míg mindketten kisírták magukat, s végre el tudtak válni egymás vállától. Mulfor az utolsó könnycseppeket törölte ki szemeiből, miközben felemelkedett és megkérdezte:*
-És most? Hogyan tovább, uram? Merre visz utad, ami egyben az én utam is?
*Felsegítette Antoniust és kíváncsian várta a választ, mely meghatározza továbbiakban sorsukat.*

*Szipogott még egy párat, megtörölte könnyes szemeit köpenye sarkával, majd feltekintett a holdra, mintha onnan várta volna a választ.*
-Először is, barátom, megkérlek többé ne nevezz uradnak, hisz én többé már nem vagyok úr.
*Jól megnyomta utolsó szavát, majd folytatta.*
-A legtöbb, amit ajánlani tudok, az a barátságom. Mivel tudom, hogy ez neked elég, hát utunk valóban nem válik el. Segíteni fogjuk egymást jóban , rosszban mint azelőtt, csak most már, mint két jó barát , s nem úr és testőr.
*Belenézett Mulfor szemeibe és közölte elhatározását.*
-Mielőbb elhagyjuk a szigetet! Többé nem akarom látni a kastélyom...a kastély tornyait, az idevalósi embereket, a hegyeket, tavakat fákat, melyek mind-mind fájó emlékeket idéznek fel bennem.
*Hangján hallatszott a szilárd elhatározottság, csak a mondata végénél hagyott alább hangereje, s inkább magának mondta:'melyek mind-mind fájó emlékeket idéznek fel bennem'. Ha más volna a helyzet, egy emlék sem fájna...de jelen helyzetben...*

*Tisztán hallotta Antonius minden egyes szavát, mégsem akart hinni a fülének.*
~Szóval menekülünk...Hát meg sem próbáljuk megoldani a helyzetet? Távoznunk kell e földről azok miatt az...~
*Tudta, hogy hiába is próbálná rábeszélni urát a visszatérésről, sikertelen lenne. Fejében ezer meg ezer emlék, gondolat támadt, fájt neki, hogy itt kell hagynia e földet...de inkább elválik tőle, mintsem Antoniust egyedül hagyja.*
-Értettem, akkor jobb lesz mielőtt elérnünk a kikötőt, mert itt az erdőben nem biztonságos. Vadállatok, sőt haramiák is tartózkodhatnak a hegy környékén, néha úgy tűnik, mintha hallanám lépteik neszét.

-Nem Mulfor, a kikötőt kihagyjuk útitervünkből. Nyugaton hagyjuk el a szigetet, a Carcaras-középhegységen keresztül. Így lesz a legjobb, nem akarom, hogy akárki is meglásson minket, hisz tudod, a kikötőben mindenki ismer, ott emberek is mindig vannak, nem tudnánk úgy felülni egy hajóra, hogy észre ne vennének.
*Ránézett barátjára, kinek arckifejezésén látszott, hogy nem egészen érti a tervet.*
-Nyugalom barátom, tudom, hogy ez egy sziget. Ne ijedj meg, nem fogjuk átúszni a tengert...ott, ahová nemsokára megyünk, úgymond minden elő van készítve.
*Kacsintott barátjára, majd megindultak, hogy átvágjanak a kis hegységen, melynek legmagasabb pontja is alig éri el az ötszáz métert.*

*Azoknak a lépteknek a nesze...ki is lehetett volna az, kinek lépteit meghallotta Mulfor, mint a végig hallgatózó Aldo. Amennyit nem hallott az előző beszélgetésükből, most annál több információt tudott meg egyszerre és próbálta összerakni a részleteket.*
~Hmm, szóval ez a köpenyes egy úr, ki menekülésben van, a másik meg a testőre. Vajon kik elől menekülhet? Mi lehet a titka ennek a két embernek? Miért akarják elhagyni a szigetet? És miért nem akarják, hogy meglássa őket valaki?~
*A kérdések ezer számra halmozódtak fel benne, mivel azonban sok pénzt vélt sejteni a dolog mögött...vagyis az úr erszényében...esetleg a leleplezésében, elárulásában, így hamar összeállt fejében egy terv, melyet véghez is akart vinni. Miután a két ember távozott a kis erdőcskéből, Aldo is előlépett a fák közül és gonosz mosollyal az arcán, megindult a hegy fele, a Fekete-gyilok csúcsot véve úticélul....Természetesen az a rész kimaradt neki, amikor az úr anyagi helyzetéről számolt be testőrének....*

//Időnkívüli//

*Kételyekkel telve követte Antoniust a kis ösvényen, mely a magaslatra vezetett. Bár bízott barátjában, de az utóbbi időszakban bekövetkezett események miatt, na meg ez az ötlet, hogy meneküljenek...eléggé aggasztotta, hogy mégis, min törheti Antonius a fejét. Éjfél körül lehetett, amikor már csak pár lépés választotta el őket a csúcstól. Útközben szótlanak voltak mindketten, de a célhoz közeledve Mulfor megkérdezte:*
-Megosztanád velem is tervedet, hogy segítségedre lehessek? Így, hogy nem tudom, mit forgatsz a fejedben és mire készülsz, nem túlzottan tudok segíteni neked.
*Megvárta, hogy Antonius megforduljon, de mielőtt az megszólhatott volna, Mulfor halkan megjegyezte:*
-És valóban nincs más választásunk?....menekülnünk kell?
*Kérdő tekintettel nézett barátjára, de hamar megbánta, utolsó kérdését, hiszen ha már egyszer elhatározta Antonius, hogy elmennek innen, akkor biztosan úgy is lesz.*

*Mire felértek a csúcsra, eléggé befelhősödött az ég, a hold csak néhol kandikált ki a felhőtenger sűrűjéből. Az úton felfele mindvégig keresett szemeivel egy jelet, amely biztosan célra vezetné, de a sötét éjszakában nem látott messze. Amikor meghallotta eddig szótlanul utána baktató testőrétől a kérdéseket, megfordult és választ adott rájuk.*
-Igen, Mulfor, elmegyünk innen. Megmondtam egyszer és nem másítom szavamat!
*Belenézett Mulfor szemeibe.*
-Nézd, én nem erőltetlek, hogy kövess. Ha nem tudsz elszakadni e földtől, rendben, maradj...de én elmegyek!
*Hirtelen előrefordult és sietős léptekkel előrement, majd körbenézett mindenfele, mintha keresne valamit.*
-Itt kell lennie....vagy mégsem? Pedig emlékszem, hogy valahol itt volt a bejárat...
*Dünnyögte halkan és nem állt le a keresésben.*
~Az a hold is előbújhatna már a felhők mögül, így sosem fogom megtalálni...~

*Már jó tíz perce várja, hogy a két ember felérjen a hegyre. Szorosan meglapulva egy nagy kő mögött várja az alkalmat...hogy lecsaphasson. Lassan kirajzolódik a sötétből két alak az ösvényen és elhaladnak mellette. Mindketten szótlanok. Pár méterrel odébb megállnak, az egyikük...-talán az úr- mond valamit testőrének, aztán még előrébb megy, majd teljesen belevesz a sötétségbe.*
~Hmm, talán most kellene cselekedjem. Az úr valahol elöl van...a testőre meg hátul...Hátulról rárohannék a testőrre, majd amikor végeztem vele, jöhetne az úr is, ő már könnyű lenne...csak a testőrrel lesznek gondok...de ha gyorsan cselekszem, akkor ez sem lenne nehéz...~
*Az ég lassan kezd kitisztulni, ha pár percen belül nem mozdul, akkor a tervének lőttek...Lassan felemelkedik a kő mögül és megindul a vele háttal levő testőr irányába. Aldo magasabban van egy kicsivel, ezért óvatosan lépked. Amikor egyvonalba ér vele, felgyorsul, amennyire csak bír és elkezd futni felé. Ha minden jól megy, az erőteljes lökéstől a testőr lezuhan a kis magaslatról...Ha nem is hal bele, de egy időre elveszti majd eszméletét....*

~Oh, én bolond, miért is kellett ilyet kérdeznem a nagyúrtól. Most kissé megharagudott rám biztosan.~
-Megtudsz bocsájtani? Tudom, hogy így is annyi gondod van, én meg csak egyre hajtogatom, hogy ne menjünk el. Felfogtam, elhatároztad, hogy itt hagyjuk e helyet, hát kérlek bocsáss meg és ne haragudj rám....Tudod, hogy nem hagynálak magadra...hisz barátok vagyunk.
*Ezeket a szavakat intézte Antonius fele. A sötétben nem látták egymást, Mulfor csak remélte, hogy barátja meghallja őt, de mivel nem kapott válaszreakciót, így megindult abba az irányba, ahol Antoniust sejtette. Ekkor azonban fura hangot vélt hallani a háta mögül...*

*Dühe hamar elszállt, amikor meghallotta Mulfor szavait.*
~Talán nem voltam vele elég megértő, hisz nem kis áldozat, amit tenni akar. Nagyon fájhat neki, hogy itt kell hagynia e helyet, ahol több évig élt. Talán én is ugyanezt érezném, ha nem kerekedne felül bennem valami más érzés...a gyűlölet...azok iránt.~
*Mivel keresése nem volt sikeres, így felegyenesedett és elindult vissza testőréhez, aki a magaslat meredekebb szélén állott. A felhők eltűntek az égről, a hold tisztán megvilágította a magaslatot. Antonius ekkor megpillantotta őket....*
-Mulfor, vigyázz!!!

//Pár száz méterrel arrébb, ugyanabban az időben//

*Két alak sétál felfele a Carcaras-középhegység oldalán.*
-Igazán nem kellett volna eljöjj ebben az órában Nierwes, azt a varázsbotot magam is megtalálom. Röstellem , hogy engedtem eljöveteledet, hiszen biztosan fáradt vagy, pihenned kéne, a hold állásából úgy vélem, éjfél is elmúlt már.
*Kezével furcsa köröket rajzol a levegőbe és közben halkan varázsigéket mormol, de a kellő a varázslat nem akar sikeredni.*
-Mivel földmorzsoló vagyok, eléggé elszoktam a többi fajta varázslattól...hiába próbálom, nem akar létrejönni egy tűzvarázslat sem, ami megkönnyítené látásunkat. Főleg, így, bot nélkül nagyon nehéz.