2. Carcaras-középhegység

Szemeim összeszűkültek, úgy figyeltem a bokor mellett álló, vigyorgó férfit. A lány támadása, akit tévedésből terítettem le, váratlanul ért. Fogaimat összeszorítottam, miközben ruhámat áztatta vérem. Kézfejemről nagy vörös cseppekben hullattak a földre. A lány felkelt a földről, és közelebb lépett felém. Elsőre leszűrtem, és mondhatni a bőrömön tapasztaltam, hogy a lány igen jól bánik a fegyverekkel. Kezemből kivette a tőrét és elrakta. Félig a lányra, félig a közelünkben halkan kuncogó férfira figyeltem.
-Semmi gond...- szorítottam ismét össze a fogaimat, ahogy a ruhadarabbal lefogta a sérülésemet.
-Ez az alak - intettem a szóban forgó illető felé fejemmel.
-Majdnem megölte a húgomat. Most őt üldözöm egy ideje. - suttogtam halkan a lánynak.
-Shade vagyok. - árultam el közben a nevemet is.


//Moderálva - Caius//

Guinevere Spencer írta:

*A finom vacsora elfogyasztásának vágya már jócskán felülkerekedett minden más érzésen, érzéken. Guinevere valami eszeveszett gyorsan haladt a fák között. Villámgyorsan kerülgette azokat, s minden másodperccel egyre csak közelebb került az áldozathoz. Persze Cecília sem maradt el tőle, ő is ugyanígy tudta tartani a tempót. Gui a másikra tekintett, s elvörösödött szemekkel vigyorogva kacsintott egyet. Ezután mint a villám, felugrott egy fára, majd ott folytatta útját. Már nagyon közel voltak a kiszemelt áldozathoz. Úgy tűnt, nem lesz nehéz becserkészni, mert egyedül van. Viszont mikor már odaértek, kisebb meglepetés érte őket. Ugyanis nem egy, hanem rögtön négy alak tartózkodott az erdő egyik kisebb tisztásán. Épp tábort készültek verni. Legalábbis Guinevere erre a következtetésre jutott a fáról való megfgyelést követően. Jól szemügyre vette a lent sürgő-forgó alakokat. Két nő és két férfi volt odalent. Gui-t leginkább a két férfi illata vonzotta. Szerette volna mindkettőt megkaparintani magának, de most nem csak egymaga volt. Így hát Cecire is gondolván odafordult hozzá.*
-Enyém lehet a két pasi, ugye? Te meg addig intézd el a két csajt. Finom falatoknak tűnnek. A legkényelmesebb az, ha én elcsalom a két fickót. A nők elég védtelennek látszanak, bár sosem szabad alábecsülni a prédát. Volt már rá példa, hogy majdnem elmaradt a vacsim épp ezen okból kifolyólag. Szóval figyelj oda! Amint elcsaltam a két hapit, támadásba lendülhetsz. De lehetőleg ne hangoskodjatok! A két férfival előtte kicsit eljátszadoznék...
*Vigyorogva vllantotta ki szemfogait, majd halk ugrással leugrott a fa tövébe, majd kicsit messzebb somfordált, de úgy, hogy még hallótávolságon belül legyen. Ezután úgy tett, mintha megsérült volna. Felvette ártatlan képét, amit ilyenkor szokott, s úgy jajgatott.*
-Óóó...a lábam! Áú! Nagyon fáj....valaki segítsen, kérem!
*Úgy tűnt, hatásos a csel, ugyanis a két fickó máris megindult felé. Gui magában már előre jót mulatott. Nagyon éhes volt. És amikor ilyen, olyankor nincs kegyelem. Mindkettőt meg fogja enni...*

*Tökéletesen tartotta a tempót Guival a földön és fák között egyaránt. Mikor végre odaértek kiderült, hogy nem csak egy vacsora vendégjük van. Cecília elégedetten megnyalta szája szélét majd vöröslő szemekkel fajtársa tekintetét kutatta. Elvigyorodott, úgy, hogy mindkét szemfoga előtűnt majd csendes mégis vérszomjas hangon válaszolt. *
- Legyen úgy ahogy akarod, ma estére megkapod a finomabb falatokat, de a következő alkalommal az enyémek lesznek.* kacsintott majd a bokrok között már suhant is a két nő felé. Maga mögött már hallotta is Guinevere kiáltásait, amire a két férfi fölkapta a fejét és elindult felé. Cecília az egyik bokorból várta amíg a két pasi kellő távolságra lesznek a nőktől, majd mikor ez megtörtént óriási sebességgel kirohant értük leütötte őket és már szaladt is velük jó messzire. Az járt a fejébe ha már itt egy ilyen jó alkalom, ki is próbálhatná új kínzási technikáit. Viszont az is megfordult a fejébe, hogy egyedül nem lenne valami szórakoztató. Viszont nem akarta megzavarni fajtársa játékait, megvárni pedig túl hosszadalmas lenne úgy, hogy belekezdett az előkészületekbe. Előszedett egy kötelet (a köpenye sok mindent rejt ám :P) és szépen kikötözte a nőket egy-egy fához amíg azok eszméletlenek voltak. Amint az első felébredt odalépett hozzá, szemei lángoltak, elvigyorodott a nő pedig fölsikított látva szemfogait. Tudta, hogy nem kéne nagy zajt csapniuk, már csak azért se mert fajtársa megkérte rá. A vigyorból vicsor lett és egy jó nagy pofont lekevert a nőnek aki erre befogta a száját. Szemeiből könnyek fojdogáltak le közben Cecília szép lassan közelebb ment hozzá. Utálta az ilyen nőket, olyan szánalmasak és gyengék. egyik szemfogával fölkarcolta a nő nyakát, úgy hogy csak éppen elkezdjen vérezni, más baja ne legyen. A halandó megint fölsikított, ekkor a lány már csak szájára tapasztotta kezét és idegesen a fülébe súgta.*
- Fogd már be!- *majd hátralépett, levette kezét és újra a köpenyébe nyúlt. Előszedett egy kést. Nem volt nagy, viszont annál élesebb. *
- Nincs mitől félned-* mondta játékosan, mégis ördögi mosollyal arcán. *

*Cecília elégedetten feküdt egy sziklán, ami nem messze helyezkedett el a fától ahová a két nőt kötözte. Mostanra az asszonyok már felismerhetetlenek voltak a sebek, csonkítások és a lányka többi játéka miatt. Az ereikben se folydogált már az éltető vér, Cecília minden cseppet megivott belőlük. Szóval most elégedetten feküdt egy sziklán a csillagos eget bámulva, és várta, hogy fajtársa mikor fejezi be az étkezést. Halkan dúdolgatott is valamit, de sajna a szövegére nem emlékezett, csak a dallamára. Teljes békében érezte magát, de a nyugodt sziesztáját hirtelen valami nagy és félelmetes ordítás..vagy bömbölés zavarta meg. Automatikusan fölugrott és védekező pozícióba helyezkedett. Megfordult a fejébe, hogy talán csak Gui szórakozik, de ekkor újra hallotta azt a hangot. Most egész közelről. Látni még mindig nem látta, de a szagát már tisztán érezte. Rothadó hús és még valaminek a keveréke, gusztustalan volt. A kis vámpír teljes testében megfeszült, hogy bármikor ugrani tudjon. Szemei vérvörösen égtek, gyilkosul vicsorgott és morgott, pont olyan fenyegetően mint az a valami. Hirtelen egy új illatot is megérzett. Az erdő és a rohadt hús szag közé most bekeveredett Guinevere illata is. Először megnyugodott, kicsit lazább lett de egy újabb ordítás után megint megfeszült. *

*Gui még épp időben megérkezett és tökéletesen landolt a lányka mellé. Tekintetét nem fordította el a zaj irányából, úgy beszélt fajtársához.*
- Persze, szerintem még egy süket halandó is meghallotta volna. -*Gonoszul kuncogott egy kicsit. Élvezte a helyzetet, ritkán adódik alkalom, hogy küzdenie kell az életéért. Az ilyen helyzeteket ki kell használni, mikor teljes erőbedobással harcolhat. *
- Én is kb akkor. *A két hulla felé bökött fejével, amik pár órával ezelőtt két gyönyörűséges nő volt. *- fogalmam sincs. Lehet, hogy a vérszagra jött elő? *Elhúzta szája szélét majd fajtársára nézett. *
- Undorító az biztos...Legalább két hétig kell majd rózsákat szagolgatnom azért, hogy kimenjen ez a szag az orromból.*újra elvigyorodott* Én is érzek valami félelem félét, de több bennem az adrenalin. Ebbe biztos vagyok. Ezt pedig ki kell használni, gondolj te is erre, és lehetőleg maradj életben! Mármint tudod, hogy értem. *Fölegyenesedett, és bólintott azokra amit a nő mondott. Sokkal nagyobb biztonságba érezte magát mellette mint egyedül. Nem nagyon akaródzott arra, hogy szétváljanak, de mást komolyan nem tudtak tenni. Megfogta a nő kezét és aggodalmas arccal ránézett, majd biztatóan elmosolyodott. *
- Sok sikert!-*Majd elengedte és egy ugrással már fönt is volt az egyik fán, jól elbújva az ágak és levelek között. Mozdulatlanná vált, légzését lelassította, hogy semmi zajt ne csapjon. Amennyire tudta, követte szemével fajtársát, de egy idő után elvesztette. A félelmetes hang pedig újra felbőgött. Cecília akaratlanul is de összerezzent, az adrenalin egyre csak növekedett benne, de a félelem is. Viszont az nem volt elég ahhoz, hogy most kereket oldjon. Inkább hal meg egy förtelmesen büdös valami karmai között, mint, hogy túlélje, de cserben hagyja egyik fajtársát. *

* Cecília hirtelen újra megpillantotta Guit, sarkában a szörnnyel. Nem látta tisztán de úgy tűnt nagyon nagy, és föl volt egyenesedve akár csak egy ember. Meresztgette is a szemeit, hogy mi a franc lehet de mikor már tisztán láthatta volna egyszerűen csak elkanyarodott. a lányka beleharapott ajkaiba és erősen törte a fejét, hogy vajon mi a fene lehet az a lény. Ekkora fajtársa is megérkezett aki eléggé meglepődött a történteken. Ceci egy kecses mozdulattal leugrott majd földet ért, villámgyorsan odasuhant fajtársa mellé. *
- Sokkal okosabb...*beletúrt hajába majd tett pár lépést előre.*
- Kövessük, nem tudunk mást csinálni. Bár lehet, hogy ez is csak egy csapda. *Körbenézett majd tekintete megakadt a fákon. *
- Menjünk az ágakon, és reméljük, hogy nem sétálunk bele semmibe. *Pár másodperc múlva már egyik fáról a másikra ugráltak, és közeledtek a szörnyike felé. *- Amúgy te láttad közelebbről is. Hogy néz ki? Vagy tulajdonképpen micsoda? *Hátuk mögül hirtelen morgás tört elő, a fiatalabbik vámpír automatikusan hátrafordult de mire észbe kapott már két óriási mancs éles karmokkal nekiütötte egy fa törzséhez. Cecília a fájdalomtól felszisszent, érezte ahogy a karmok belemélyednek húsába és vére patakokban folydogál lefelé. Nem tudta, hogy Gui-val mi történt. Vajon vele is ezt történt, vagy ő nem volt figyelmetlen és még időben elugrott? Fogalma sem volt róla, a fájdalom miatt érzékszervei eltompultak, szemeit is alig bírta kinyitni. *
- Aucs...*csak ennyit bírt kinyögni torkán, több már nem ment. *

*Cecília csak arra eszmélt föl, hogy az óriási mancs már nem szegezi a fához, és újra tele töltheti tüdejét az édes levegővel. Mivel vámpír nincs szüksége rá, na de ugye a megszokás...Szemeit lassan kinyitotta, és érzékei is kezdtek újra a régiek lenni. Igaza lett, az a valami már eltűnt, bár a szaga még elég erős volt. *~Nem lehet olyan messze.~*Megpróbálta kezeivel fölnyomni magát de a dolog nem jött be. Nyögve roskadt össze a földön. Újra lehunyta szemeit, és hangosan hörögve vette a levegőt. Nem volt semmi haszna, még is egy kicsit jobban érezte magát. Nem tudta, hogy csak a képzelet szüleménye vagy valós ez a kis enyhülés, bár nem is érdekelte. A lényeg, hogy jobb volt egy kicsivel. A levegőbe fajtársának szaga is belekeveredett. Mire újra kinyitotta szemeit már ott térdelt előtte. *
- Ne aggódj értem, max egy negyed óra és minden sebem begyógyul. *Elmosolyodott egy pillanatra majd torz fájdalom ült ki arcára. Guinevere megpróbálta fölemelni, hogy elvigye de ő is eléggé megsérült így a dolog nem jött össze. A kislány agyát elöntötte a fájdalom, gondolatait mind elöntötte és nem hagyott fejében egy szabad zugot sem. Szemeit kezdte dörzsölgetni hátha jobb lesz. Pár percre össze is jött a dolog. Eleinte azt kezdte el fontolgatni, hogy vajon miért gyógyul ilyen lassan. Guinak hála a vérzés már elállt, de rendszerint ilyenkorra már magától is helyre jön a dolog. Eddigi élete során egyetlen egyszer történt hasonló, akkor egy másik vámpírral küzdött (elég makacs volt és nem fogadt el, hogy az Ceci vacsorája és nem az övé. ) aki valamilyen mérget öntött sebére, így az lassabban gyógyult. Akkor sikerült legyőznie de utána három napig nyomta az ágyat és egyfolytában szunyált. Még enni se kelt fel, csak gyógyított magát addig amíg teljesen helyre nem jött. Ha ez is egy ilyen eset akkor gyorsan le kell győzniük a "kis aranyost" mert pár óra múlva totális kómában lesz. *
- Nem kell magadat veszélybe sodornod miattam. *Tovább törte a fejét, hogy hogyan is tudná gyógyítani magát alvás nélkül. Egyetlen egy dolog jutott eszébe amivel testében talán eltudná fedni a mérget, de ez elég kockázatos. Viszont így meg nem képes semmire, még menekülni se. Fölemelte fejét és a holdat nézte. Gondolatai egyre homályosabbak lettek, a fájdalom újra eluralkodott rajta. Nincs más választása, most vagy soha. *
- Guinevere, figyelj van egy mód amivel talán segíthetnék magamon. Tudom, hogy nem hangzik jól de szükségem van a véredre. Szerintem valamiféle méreg került a testembe, és talán a tiedbe is, mégis meg kell próbálni. Ha adnál egy keveset a tiedből talán sikerülne. *Kérlelő szemekkel nézett fajtársára majd az erdőre. A szag és a hangok egyre közelebbről jöttek. *

A mágus több mint érdekes látvány, de valahogy tetszik. Nem nyelt karót, nem tartja magát többre nálunk, csak mert neki varázshatalma van. Az süt egész lényéből, hogy attól, hogy ő most mágus nem tartozik a tipikus mágusok közé, hanem ugyanolyan földön járó valaki, mint bármelyik földműves egy seldék lakta vidéken. A köszöntés csak tovább erősíti az érzést. Szimpatikus ez a fickó. Ha választanom kell, hogy ki védje a seggemet egy harcban bármikor ezt az embert választanám a birodalom legképzettebb csatamágusai helyett. Amikor letüdőzi a pipafüstöt elvigyorodok. Az emberek többsége csak a szájába szívja a pipa füstjét, ezt nem szokás letüdőzni. Valószínűleg magától tanulta így meg, ami találékonyságra vall.
A gúnyos hangot nem igazán tudom mire vélni, arra gondolnék hogy többre tartja magát nálunk, de ettől a fickótól nem ezt várom. Viszont a mondat vége visszacsalja a vigyort a képemre.
- Vagy tejesen. De egy kis őrület nélkül az igazi zseni se zseni. De persze ki akarná vásárra vinni a bőrét néhány koszos kis érméért, néhány gyorsan fakuló emlékért és egy kis esélyért, hogy valaha híresek lesznek e tettei…

A mágus mondókája közben hallom magam mögött Lee morgását és szinte látom, ahogy ráncolja a homlokát. Sose szerette a varázshasználókat, nem is vártam, hogy ez most másként lesz, de valakire szükségünk volt és hamarabb bízok meg ebben a fickóban, aki csak a kaland kedvéért is képes elvándorolni a világ végére, mint egy zsoldosban, aki csak addig áll mellettünk, amíg a pénzünk futja és ha veszélyt érez inkább lelép és hagyja veszni a pénzét, minthogy az komoly kockázatot vállaljon. Valahogy ebben a Solomon fickóban bíztam. Nem tudom miért, de az az érzésem volt, hogy ő nem fog minket nyakig a sz… lében hagyni. Kezet nyújtottam neki.
- Blazer Culton. A bérben majd megegyezünk, ha látjuk, hogy mennyire hasznos a tudásod, de az megígérhetem, hogy éhezni nem fogsz mellettünk.


//ugarnék, van egy előre megírt reagom, azt bedobom és onnan folytathatjuk

Ahogy felértünk a domb tetejére még egyszer, utoljára megpillanthattuk a lemenő nap sugarait, mielőtt eltűntek volna a hegyek mögött. Megálltam a dombtetőn. Alattunk az apró falu, elhagyatott házak tucatjaival, csak néhány kitartó ember maradt itt, reménykedve, hogy a kísértetjárásoknak valaha vége lesz. Hamarosan Diego és Lee is megérkeztek és kérdően néztek rám, hogy miért álltam meg. Ugyan a hegyek mögé hanyatló nap látványa lenyűgöző volt, szerettünk volna még az este beállta előtt a faluba érni, hogy szemtanúi lehettünk a szellemek megjelenésének… ha még mindig itt vannak. Nekem azonban most egy másik gondolat ütött szöget a fejembe.
- Diego nálad van a térkép?
Fordultam hátra a felderítőnkhöz, aki bólintott, majd elővette a duplafalú tegezből a kincset érő papírdarabot. Nagyon kevesen értettek az elkészítéséhez és még kevesebben rendelkeztek elég információval, hogy tényleg készítsenek egyet. Kibontottam a tekercset, majd megkerestem az ismerős pontokat. Fehértorony messze a keletre, a sivatag a messzi délen, majd további, apró jelek, amikből meg tudtam határozni hol vagyunk. Éppen a végére értem a keresésnek, amikor Diego ugyanarra a pontra bökött. Lassan bólintottam, majd felnéztem a térképből.
- Nektek nem hiányzik valami?
- Az ördögbe. A térkép szerint ennek a szigetnek nem kéne itt lennie.
Lee volt a gyorsabb, de harmadik társunk arcán is láttam a felismerést.
- Gondolod, hogy valami köze van hozzá?
- Nem gondolok semmit.
Halkan a szavakat alaposan megválogatva beszéltem.
- Valószínűleg csak nem tartotta megörökítésre érdemesnek a térképész, sőt talán a nyugati partot is csak hasból rajzolta. Nagyon kevesen járnak erre, jó eséllyel sose bukik le. De itt már elég messze vagyunk otthonról, ahol kevés a mágia. Valami rossz érzésem van, de nem tudom miért. Tartsátok nyitva a szemeteket.
Az utolsó mondat teljesen felesleges volt, mindketten jól tudták, hogy innentől a legapróbb levél rezdülése is a kulcsa lehet a megoldásnak. Lassan folytattuk az utunkat, le a faluba. Gyorsan sötétedett, de a lakók minden házat alaposan kivilágítottak, talán azért, hogy távol tartsák a túlvilági lényeket. Bekopogtunk az egyik nagyobb házba, rövid várakozás után pedig egy reszkető, fiatal fiú nyitott ajtót, láthatóan megkönnyebbülve, hogy hús-vér emberek állnak az ajtóban.
- K-kik magunk?
- Blazer Culton hadnagy vagyok, emberi hadsereg, 7. század.
Mondom végig a teljes rangom, hátha egy kis bátorságot önt a fiúba, hogy katonák vagyunk.
- Mit keresnek itt, ilyen későn?
Láthatóan nem hagyott alább az idegessége, folyamatosan a hátunk mögé néz, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatja valami.
- Segíteni jöttünk, beszélhetnénk apáddal?
Reszketeg bólintás a válasz, majd kinyílik az ajtó és megpillantjuk a gyéren felszerelt, de belül jókora házat, ami talán három-négy családnak is otthont ad. A fiú oldalt áll, amint belépünk és egy széles vállú, élete delén járó férfira mutat. A ház lakói mind el vannak foglalva valamivel, vannak, akik fát faragnak, talán bútoroknak, vannak, akik főznek vagy éppen vacsoráznak és olyanok is, akik éppen jókora deszkákból egy csónakot próbálnak összeállítani. Többen felfigyelnek a beléptünkre, a fiú apja pedig rögtön felénk indul, de néhány lépés után lassít, és biccent. Talán felismerte a jelvényt, amit mindhárman a szívünk fölött hordunk. Tenyérnyi pajzs, melyet három kék csík szel keresztül, a hadnagyi rang jele.
- Diego hát visszatértél.
- Mi hír Forlan, hogy bírjátok?
Diego hangja sokkal kevésbé vidám, mint az idegen férfié, aki úgy tűnik fellélegzett jöttünkre.
- Megszoktuk. Minden este feltűnnek, de nem ártanak nekünk semmit. Ugyan zajt azt csapnak a folyamatosan beszédükkel, de kitaláltuk, hogy ha este dolgozunk és nappal alszunk, akkor nem zavarják a nyugalmunk. Persze vannak, akik nem bírják és azt mondják, istentelen lények, de ha valaki elfogadja, hogy itt vannak, akkor együtt lehet velük élni.
- Nagyon okos.
Veszem át a szót Diegótól, mint a kis csapat vezetője, majd a két emberemhez fordulok.
- Mi viszont pihenjünk le, semmi értelme fáradtan találkozni velük. Ha megjelennek, akkor talán többet fogunk tudni.
- A szomszéd ház az enyém volt, ott elalhattok, én még beszélni akarok Forlannal.
Mondja Diego, mi pedig rábólintunk és elindulunk, hogy végre pihenjünk.

Szintlépő feladat: 1. szint: 1.feladat.

*Glorien sétál a középhegységnél. Már annyiszor megtette ezt az utat. Szinte ismeri, mint a tenyerét. Éppen haza érkezik egy őr szolgálatból. Azért is rá osztották ezt a feladatot, mert remek íjász hírében áll. És már el is ismerte ezt a kapitánya is. Ahogy szedte sebesen a lábait, észre se vette, hogy letért a szokott útvonalról. Gyalogolt csak, ahogy csak tudott. Nem nézett oldalra, csak a lába elé. Elgondolkozott a nemrég történteken. Milyen is volt, amikor nem emlékezett még semmire. Hirtelen megállt és szétnézett.*
~ Itt valami nem stimmel. A pocsolyánál kéne lennem. És ez akár, hogy is nézem egy kis erdős rész.
*Tanácstalanul szét nézett. Mi tévő legyen? Eszébe jutott, hogy van nála egy térkép. Leguggolt és a hátizsákja tartalmát kirázta a földre. Valahova elrakta, de nem nagyon emlékezett, hogy hova.*
~ A franc essen belé. Amikor kéne nincs meg. Bezzeg, tegnap vagy ötször a kezem ügyébe akadt. Hova rakhattam?
*Aztán hirtelen bevillant a kép, amikor egy zsákja oldalán lévő kisebb zsebbe suvasztotta bele. Gyorsan oda is nyúlt és kihúzta. Visszapakolta a kiöntött dolgait. Felállt, megtörölte a homlokát és a zsákját a vállára kanyarította.*
~ No lássuk. Miből élünk.
*Széthajtotta a térképet és kifújta a levegőt.*

// Aldo szívem //

*Amikor Aldo ébresztgette a várban magához tért, de nem volt ideje felfogni a dolgokat, mert a várat felgyújtotta valami. Nagyon nem tudta, hogy mi és hogyan történt, csak messziről látta a vár lángjait. Aldo letette és már tudott menni a saját lábán. Látta, hogy kedvese csupa vér és ő sem nézett ki túl rózsásan de menni kellett. Ez van. Annyit azért sikerült megmentenie, hogy egy kis dugi pénz maradt a ruhájában. Útközben vettek egy lovat belőle és azon indultak a nagyvilágba. Elérték a közép hegységet jó pár nap után. Glorien észrevett egy kis tavat*
- Nézd Aldo, ott meg tudunk mosakodni.
*Mutatott előre és már ott is voltak. A férfi után leszállt a lóról és bele is gázolt a tóba. Nem érdekelték a kuruttyoló békák és a szépen úszó halak. Ruhástól belemerült párszor, és kimászott. Csurom víz volt, de még az őszi napfény melegen sütötte.*
- Ez jól esett. Neked se ártana megmártózni.
*Mondta a férfinak és egy vizes csókot lehelt ajkaira. Megvárta, amíg ő is készen lett és leült a tavacska mellé, majd Aldot is maga mellé rántotta.*
- Nem kérdezem, hogy merre jártál és mit csináltál. A jelek arra utalnak, hogy nincsenek jó emlékeid és a vár is. Most inkább foglalkozzunk ezen a szép délutánon magunkkal kicsit, ha nem bánod.
*Mondta kedvesen és jó pár nap után most mosolyogta el magát. Odabújt kedveséhez és nem érdekelték a vízes ruhák.*
- Kérlek bocsáss meg nekem azért, amiket a fejedhez vágtam a Tolmen erdőben. Nem gondoltam át a szavak súlyát. És emlékszem ám rá, hogy a várban mit kérdeztél tőlem. A válaszom az, hogy igen valóban úgy gondolom, hogy lehet közös jövőnk. Mindennél jobban akarom. A kérdés csak az, hogy te is? Akarod azt, hogy egy ilyen nőszemély ismét az életed része legyen?
*Vágyakozva nézett a férfira. Az elmúlt napok nem adtak alkalmat a beszélgetésre. Nem volt hol megpihenni csak éjjelente álltak meg pár órákat aludni. Glorien szíve megtelt szerelemmel, amit Aldo iránt érzett. És, akár milyen szakatt is a ruhája, akár mennyire lett vizes és akár mennyire nem néz ki túl jól most, belűl bizony fényesen ragyog akár az esthajnalcsillag.*