Alceron-fennsík

/Lokina, folytatás az OFF topicból és a Hágó melletti kisvárosból/
/Boszorkányok 4. szint 2. küldi-A törpék bányája/


Egy kisváros tűzhányótól való megmentése után a helyiek között kérdezősködve Hell és Lokina talált egy vén elfet, aki emlékezni vélt arra, hogy a régen mindennapos ajándéknak számító fekete gyémánt gyűrűk eredete valahol az Alceronról elnevezett lakatlan területről eredtek. Ő maga is készített ékszerészként mágikus gyűrűket, melyekről az a hír járta, hogy meghosszabbítják az életet. Egyesek annyira hittek benne, hogy egyenesen az Örök Élet Gyűrűjének nevezték, így kedvelt fogadalmi gyűrű lett az eltűnése előtti 1-2 évszázadban.
Ám a tünde se emlékezett már, mi állhatott közel fél évezreddel ezelőtt a piacról való teljes eltűnése mögött. Minden ékszerész, akivel a démonológus eddig beszélt, mintha egy titokzatos amnézia alatt állna. Úgy idézték fel a mágus ötvösök is eme rég múlt időket, mintha csak pár évvel ezelőtt történtek volna. Majd egy sötétség ereszkedik az elbeszélésre, már csak arra emlékeznek, hogy valamiért senki nem foglalkozott többé vele.
Szörnyű érzések gyötörték a darthart, hiszen jó maga is a gyűrűk eltűnésével közel egyidős. Vajon fiatal korában ő is tudta a rejtélyes okot és a kollektív emlékezetvesztés miatt nem tudja visszaidézni az okot? Vagy gyerekkorára már senki nem emlékezett és így szóba sem került...
Akár hogy is volt, tudni akarta. Ezért szálltak fel a szerencsétlen sorsú kis bárkára és ezért érkezett haza annyi hosszú idő után újra. A Birodalom területén vannak, de igyekezett a Tolmen-erdő felé kikerülni a Mágusok földjét, így már több hete ritkán lakott vidéken bolyong a vándor az illuzionista kísérőjével.
Ekkor történt, hogy az esti vacsorát megpillantották a rét szélén legelészve. A vörös boszorkány intett társának, hogy óvatosan, nehogy elijessze az őz gidát. Másik kezével lassan leemeli az íjpuskát a válláról.

Lokina ilyen távol még sosem járt az otthonától, volt hát min csodálkoznia bőven. Ezek közé tartozott az is, hogy társa íjpuskával akart őzgidára vadászni, de ha az van nála, hát az van nála. Csendben legugolt távol tőlük, nehogy elijessze a vacsorát.

A vörös hajú boszorkány olyan halkan mozgott, amilyen halkan csak tudott. Mégis... Bármennyire igyekeztek társával együtt, a vad a ravasz meghúzása előtt nem sokkal felkapta a fejét. Szépen ballagott odébb, mintha nem is vette volna észre őket. Tettette, hogy csak új, dúsabb füvek után néz. Vagy vajon tényleg ez motiválhatta?
Minden esetre a démonológus szíve majd kiugrott a helyéről, miközben enyhén remegő kézzel illesztette a nyílvesszőt a helyére. Az pedig a húr pendülése után száguldott, hogy a kiszemelt prédáig meg se álljon!
Boldogan, önfeledt arccal fordult vissza a myrthéhez, majd újra vállára rakva a fegyverét indult meg a gidához. Fél úton járhatott, nem is figyelte, vajon követi-e Lokina, mikor hirtelen bizonytalanná vált a lába alatt a talaj. Nem volt az több, mint fél pillanat, de ez elég volt ahhoz, hogy megnyíljon alatta és a sötét mélység felé kezdjen el zuhanni.
~Mégis mi történhetett? Kinek jutna eszébe vermet ásni egy elhagyatott tájra? Ráadásul semmilyen összehordott levélkupac vagy megváltozott színű fű nem utalt csapdára. De arra sem, hogy egy szakadék széle lenne!
*Épp csak fel-felvillanva ezek a gondolatok zuhanás közben, miközben fölfelé nyújtózva próbált elkapni valamit. Nem volt ideje komolyan végig gondolni, csak be-bevillantak elméjébe. Azt se tudta, útitársa épp hol van.

Lokina látta a földben eltünni útitársát. Hirtelen azt sem tudta mi történik. Mire föleszmélt, már az ő lába alól is eltünt a talaj. Egy pillanatra még látta, hogy a zsákmány is esik.
~Legalább éhen nem halunk... ha túléljük a földetérést...
Ennél tovább nem jutott, mivel elég keményen találkozott a háta a földdel.

A darthar kétségbeesetten kapálózott a levegőben, mikor végre valami megragadt a kezében. Azonnal megmarkolta.
~Végre! Valami lián vagy gyökér...
*Túl sok ideje nem volt ezt végig gondolni, még kevesebb megnézni, hogy tényleg mit is ragadott meg végül, mert egy hirtelen pattanással elszakadt és ő az esés fékezésének lendületétől átpördült egy fél szaldóban és hatalmas puffanással ért földet.
-Áááá... Fáj mindenem. -mondta ki hangosan, amit gondol erről a helyzetről. Amint kicsit kipihente magát és nem lüktetett a fájdalom a végtagjaiban, elkezdett feltápászkodni, hogy körbe nézzen. Első ránézésre egy barlangban voltak, aminek beszakadhatott a teteje. Vastag gyökerek nyúltak le, az egyikük lehetett, ami a keze ügyébe akadt.
-Lokina, hol vagy? Úgy látom, nincs baj, mert mind a két oldal felől fényt látok... a rengeteg poron és homályon kívül. Valószínűleg itt van valahol a kijárat, csak meg kell keresni. -mondta, nem sejtve, hogy a többi friss beomlás által nyújtott világosságot látja.

Lokina káprázó szemmel próbált levegőhöz jutni. Mikor végre sikerült arra gondolt inkább ne sikerült volna, annyi por volt a levegőben. Megpróbált felkelni a földről. Hallotta, hogy a társa mond valamit, de az értelme nem jutott el hozzá. Meglátta hogy mindenhol fény szűrődik le, de annál mélyebbre estek, hogy az kijárat legyen. Rossz érzése lett tőle. Ha föld alatt rekedtek, ki tudja kijutnak-e valaha. Nem sokkal meszebb észrevette a kilapult őzet és látta a mágust is körülnézni.
- Kijáratot kéne keresnünk, de szerintem nem lesz annyira egyszerű.

Hell is meglátta a zsákmányukat, mikor a por már ülepedett picit. Leporolta magát, majd mikor a kosz legnagyobb részét lesöpörte ruhájáról, végig húzta a kezét rajta.
-Myramyr.
*A varázsszavak hatására olyan lett, mint amit most vett le a szárítókötélről. Lokinára nézett, aki valószínűleg nagyon jól ismerheti eme módszert. Örült annak, hogy nem egy sheldével van, akik gyakran elképedve néznek ilyenkor.
-Lucis. -abban a tenyerében, amire ráfújt, egy fénygömb jelenik meg, mely 5 méter távolságban világít meg mindent. Bár úgy tűnik, nem lesznek vaksötétben, de azért szükségük lehet erre még- Mehetünk! Hozd a húst, én addig megpróbálom kideríteni, mi lehet arra! -mondta, miközben abba az alagútba mutatott, melyből valami hang hallatszott. Talán egy föld alatti patak lehetett, melynek felismerhetetlen már a csobogása az állandó visszhangzástól. De lehet, hogy csak szél süvít a kőfalak között. Márpedig akkor valahonnan bejön az a levegő!
Nem volt kedve a gyökereken felmászni a beszakadt résig. Ami egyszer elszakadt a kezében, az bármikor cserben hagyhatja megint.

/Veron, Az elf osztag/

Csingilingi, az arany valda és a sárkány társa már jó ideje elhagyták Apró tanyát és az emberek uradalmát. Jó híreket vittek a tündérek vezetőjének, hiszen a falu méheit sikerült megmenteni az ellenség szabotázsától és megtörni az őket sújtó átkot.
Épp a mágusok és tündék határvidékét kettészelő folyó partjához közeledtek, mikor a sűrűből kiérve meglátták a vizet. Ám nem voltak egyedül. Néhány állig felfegyverzett tünde átkelni készülődött a hullámok hátán, ám őket meglátva azonnal előkapták a fegyvereiket és rájuk szegezték.
-Állj, dezertőrök! A fegyvereket azonnal a földre!
*A középen álló alak teljes testét páncél borítja, elől egy oroszlán fej díszíti a mellkasánál. A népe körében ritkán használt tüskés buzogányt tart a jobbjában, míg bal kezén egy ovális pajzs biztosítja védelmét.
Társai sem lebecsülendő felszereléssel rendelkeznek, két íjász, egy nyílpuskás, egy lándzsás és egy kétkezes karddal rájuk néző társa, mind kemény bőrpáncélban a ruhájuk felett hordva. Szigorú szemekkel, harcra készen. A vezérnek tűnő páncélos mögött van egyedül csak ló, egy ladik pedig kivontatva a partra.
Érdemes megállni egy kis időre, hiszen nem minden nap lát ilyet az ember... vagy bárki más.

Eldobom a fegyvereimet és felemelem a kezemet.
- Nem akarunk balhét csak átutazóban vagyunk.
Végigmérem az ellenfeleimet:
~ Sárkány alakban le tudnám őket győzni. Anélkül talán csak a gyűrű és a kesztyűk nélkül. A tündérre nem hiszem hogy számíthatok. Egyszóval. Vagy ök végeznék velem vagy én magammal.

/Veron, Az elf osztag/

A tündék leeresztették a fegyvert és az oroszláfejes páncélba bújt vezetőjük előre is lépett. Arcuk megenyhült, de még mindig határozott maradt a tartásuk.
-A határon átjött pár kisebb ellenséges egység. Még nem tudjuk mennyien lehetnek. Előfordulhat, hogy csak két csapat portyázik egymástól függetlenül. De lehet, hogy egy nagyobb sereg előőrsei.
Elrendelték a riadót és jelenleg minden hadra fogható kard gyülekezik. A mi feladatunk egyelőre, hogy ezen a vidéken gyűjtsük össze a behívó elől menekülőket, de holnaptól kezdve már mi is a sivatag felé indulunk, hogy csatlakozzunk a többiekhez.
*Már egész közel lépett a fagysárkányhoz, mikor lehajol az eldobott fegyverekért és felemelve őket oda nyújtja neki.
-Remélem, rátok is számíthatunk. Ha megmozdult az egyik légiójuk, az legalább százezer ellenség. Minden segítség jól jön. -oda fordulva a társához- Tán nem egy bátorító tündér?
-Nem, vigasztaló. Épp Fehértorony vára felől jövünk, ahol segítettünk az egyik szabotázsuk elhárításában. Épp vissza felé mentünk a Ragyogó Tölgyesbe, hogy beszámoljunk a fejleményekről.

Nem igazán áll szándékomban efféle ügyekbe keveredni. Csak találni akartam pár mágikus tárgyat és visszatérni lanuriára. Ehelyett kaland kaland után.
Végignéznek az elfeken. Szükségűk van a segítségemre. A testem minden porcikája üvölt nekem:
- Fejezd be. Tűnj el amíg van rá esélyed.
Egyedül csak a szívem súgja azt hogy segítsek. Kifogták a nagy valószínűséggel egyetlen tisztaszívű sárkányt.
Sóhajtok egyet és azt mondom:
- Egye fene segítek nektek. De előbb be kell számolnunk a történtekről a tündérnek.

/Veron, Az elf osztag/

A katonák tisztje elmosolyodott.
-Lehet, hogy ott lesz mind a két merenhy úrnő is. Valószínűnek tartom, hogy népe vezetőjeként ő is a bátorítókkal fog menni.
*Csingilingi halkan kuncog megszólalása előtt.
-Zaphyra? Kötve hiszem.
*Nem igazán fejti ki az okokat, amiért nem remélné ezt.
-Ne izguljon! A tündérek hőse ott lesz, még mielőtt oda érnének. Gyorsabbak vagyunk.
*Gyorsan búcsúztak, hogy mindenki folytassa a maga útját.

Út közben odaszólok a tündérnek.
- Mond csak. A tündérek értenek bármit a harchoz?

/Veron, Az elf osztag/

Az elválás után a hazaúton kellemes beszélgetéssel telt az út, de a fehér sárkány feltett egy kérdést, melyre Csingilingi szemei felcsillantak.
- Mond csak. A tündérek értenek bármit a harchoz?
-Persze! Fontos részét képezzük Evolyran hadseregének, bár nem hiszem, hogy úgy, ahogy te gondolod. Sok valda is életét vesztette a sok éve tartó háborúban. Szinte mind a bátorítók közül kerültek ki, akik az elkeseredettek és félénkek önbizalmának visszaállításának fortélyait sajátították el mélyebben.
Mivel láttad, hogy az általános hadkötelezettség és a gyors sorozás felveti a kérdést, hogy egy tegnap még jámbor földműves mennyire tart ki a harcmezőn, ha rosszra fordul a hadi szerencse, ezért az ő munkájuk elengedhetetlen. Számos tehetségünk van, aki még egy anyám asszony katonáját is vakmerő harcossá tudja tüzelni.
Ám ne becsüld le apró termetünket se! Meglepődnél azon, hogy mennyire hosszú a legveszélyesebbként számon tartott tündérek listája. Mind közül az első helyet vitathatatlanul Hamara érdemelte ki, aki egy vita rendezéseként megpróbálta felrobbantani a SINYA TUILË épületét. Kétségtelenül kreatívabb és ön- és közveszélyesebb volt, mint például a Dalton nővérek, akik pénzváltók, uzsorások és nemesek széfjeinek sorát kísérelték már meg kirabolni, hogy a szegényeket támogassák. Fizikai erőben egy szövetséges néppel sem tudjuk felvenni a versenyt, ám mágiában fölé növünk a többi népnek. A legerősebb védő köröket tudjuk létre hozni, a könnyű súlyunkból adódó gyorsaságunk miatt pedig szinte lehetetlen eltalálni minket fegyverrel.
*Miközben a férfit kerülgette hosszas magyarázása közben, hirtelen hátulról egy vízgömböt lőtt el amaz füle mellett, majd nevetve próbált elbújni a kereső tekintete elől, nem egyszer a lába között átbújva is, ha kell.

/Nem tenném már ezt a pár reagot át másik helyszínre, de akit érdekel a helyszínleírás, itt vagyunk a továbbiakban:
https://evolyran.hungarianforum.net/t105-4-ejmely-odu
/

A tölgyesbe visszaérve Zaphyra az Éjmély-odú előtt állva várta őket. Már hallotta a többiektől, hogy hazatértek és már alig várta, hogy izgalmas beszámolót hallgasson. Elődjével, Flow úrnővel szemben minden lehetőséget megragad, hogy az unalmas papírmunkát egészséges távolságba tartsa magától.
-Nos? Nos? Nos? Mondjátok már!