Kandrad - az ezer fény városa

/folytatás Waladreből/

Egy kődarab nyögve tört ketté, ahogy a szekér kereke alá gurult.
A gyermek, aki játékszerét ily könnyen elvesztette egy barna szempárba nézett. Egy mágus barna szemeibe. Szomorkásan fordult el, fényes nap ellenére Helena kezében lobogó fáklya olyas valami volt számára, ami megkülönböztető rangnak hatott. Valaminek... bármennyire is nehéz megfogalmazni, mitől vált ő megszólíthatatlanná tőle. Egy nemesi jelképnek túl kényelmetlen és pórias folyton csak azt a lángot cipelni, míg a nagyurak kíséretei pedig nem ilyen jól felszereltek. Vagy talán csak nem áldoznak feleslegesen fáklyára fényes nappal. Vagy csak... de hiszen nem is gyalogol más a karaván mentén fáklyával, hogy egy fényes főúr kísérete legyen! A pici gyerek lehajtotta a fejét és némán maga elé bámulva merengett a történteken.
-Héééé! Gyere ide! -ahogy a parancsoló ám mégis kedves szó forrásáért félre fordult valami olyat látott, ami váratlan volt. Az előbbi nő már elhaladt előtte a kocsi mellett gyalogolva, ezt hallotta is hegyes füleivel. De a kezében a fáklya már csak füstölgött. Az előbb még javában lobogó tűzből nem maradt semmi, csak egy félig használt fáklya és az abból felszálló füst.
Oda rohant hozzá és a boszorkány felkapta a földről a karjaiba. A kölyök csak csendben bámult a már látott barna szemekbe.
-Mi a baj? Miért pityeregsz? -kérdezte kedvesen. A darthar szívében mindig is megvolt minden, ami anyává tehette volna. Még a legunottabb hangulatában is képes volt a gyerekekkel olyan lágy hangon beszélni, hogy megnyugtassa őket. Egyetlen dolog hiányzott a fél évezred alatt a saját utódhoz. A szerelem.
-Nincs semmi. Miért oltottad el a fáklyád? -kérdezte, miközben durcás szemekkel nézte. Nem akarta megosztani fájdalmát, hogy kedvenc kavicsa volt az, amit pár napja egy kertségi út széléről vett fel és most használhatatlanul kettétört.
-Mert nincs szükség rá. Fényes nappal van. -felelte a boszorkány mosolyogva.
-De akkor miért volt az előbb meggyújtva? -faggatta gyanakvóan a felnőttet.
-Szeretnéd, ha újra meggyújtanám? -kérdezte mosolyogva. Egy varázsige hallatszott fel és a lángok újra fellobbantak.
-Nem válaszoltál a kérdésemre. Az előbb is ragyogott a Nap. Miért járkáltál égő lánggal? Csak éjszaka szoktunk.
-Okos fiú vagy. -mosolygott a fiatal lényre a vándor, majd letette és megsimogatta a fejét- Kapuként használom. Könnyebbnek érzem a varázslatot, ha meglévő tűzből formázom meg.
-Fura vagy. -sétált az épp tovább haladni készülő Helena mellett a gyermek.- Hasonlítasz az elemi varázslónőkre. De hegyesek a füleid. Sosem láttam még hegyes fülű mágust.
-Mert én nem csak mágus vagyok. -felelte megilletődve az alig 10-15 évesnek tűnő elf fiúnak- Félig tünde vagyok, félig boszorkány. A két nép keveréke. -nézett le rá kedvesen mosolyogva. A pillanatnyi meghökkenésén gyorsan túltette magát, nem gondolta volna fiatal kora ellenére, hogy beszélgetőtársát fel kell világosítania ilyen dolgokról.
-Mond csak! Milyen félvérnek lenni? Még nem láttam senki olyat, mint te.
-Hát fogós kérdés. -felelte huncut mosollyal- Előbb el kell mondanod nekem, milyen nem kevert vérűnek lenni! Nem tudom, milyen az, így nem tudom, mihez képest vagyok én más.
*Kellemetlenül érintették, bármennyire is jól leplezte az, hogy elhúzódott a téma erről. Tudott volna többet mondani, de úgy vélte, nem bátoríthatja a gyereket arra, hogy máskor is tapintatlan kérdéseket tegyen fel bármilyen idegennek. Most érkezett a városba és a mellette lépkedőnek lesz legalább 80 éve, hogy kifaggasson egy barátjának fogadott hozzá hasonlót arról, ki hogyan éli meg ezt a dolgot magában. Ő egész jól. Öltözködése jellemzőbb a mágusokéra. A Hullámvirág varázsiskolába járt. Fekete varázslónőnek tanult. És elf mivolta mindig is háttérbe szorult. Így a legtöbben nem is érzik fontosnak, hogy más bánásmódban részesítsék, mint amilyen jár neki azon fele után, amit maga választott.

Pár lépés hallgatás után a gyerek elszaladt. Helena pedig oda ment a szekér bakjához, hogy az ott ülő kereskedőhöz szóljon.
-Most már biztonságban leszel. A városban nem támadják meg a karavánt. Add a fizetséget, még van pár dolgom, amit elintézek, mielőtt fogadót keresek magamnak!
-Rendben! -vette elő szütyőjéből a megszámolt pénzt és nyomta a nő kinyújtott markába. Zsörtölődött még egy kicsit, mert meglepte a hirtelen távozása. Talán arra számított, hogy a karaván általa fogadott kísérője elkíséri a piactérig és segít esetleg lerakodni a kordélyról. De a vörös hajú ügyet sem vetett rá. Nagy léptekkel indult meg a szűk sikátorok felé.
Hamarosan azzal a fiúcskával találkozott, akivel nem rég beszélt. Szó szerint belé rohant az egyik saroknál, ahogy kifordult.
-Szia! Van egy rossz hírem. Amikor valakitől elválok, mindig ellenőrzöm az erszényemet. Rossz szokás. -mondta mosolyogva, a kezét a fiúcska felé nyújtva. Elégedetten látta, mikor a bőrszatyra teli arany érmékkel benne landolt. A nem rég kapott bérét bele rakta és az övére akasztotta.
Elindult a főút felé, hogy egy jobb fajta fogadót keressen magának. De a fiú hirtelen megszólalt mögötte.
-Miért oltottad el a fáklyát? Nem válaszoltál.
*A kérdés meglepte, úgy hitte, örül annak, hogy olcsón megúszta és a kezei a helyén maradtak. Nem gondolta volna, hogy még mindig foglalkoztatja az, amire oly röviden válaszolt.
-Nem volt rá szükség. -felelte visszafordulva- Kapuként használom a tüzet, hogy ha út közben megtámadnák a karavánt, őrdémonokat szólítsak magam mellé.
-Ezek szerint te démonhívó vagy? -kérdezte fejét megrázva- Úgy nézel ki, mint egy elemi mágus. Miért használsz tünde mágiát? Sosem láttam senkit, aki egyszerre uralná az elemeket és hívna démon harcosokat.
-Mert nem vagyok elemi mágus. Szerintem -nézett végig magán- úgy nézek ki, mint egy paplovag Waladréből. -megrázta ő is a fejét- Nem, nem gyakorlom az elfajzottak mágiáját. És fekete mágus vagyok, démon-szólító. Sajnálom, ha rosszra gondoltál.
*Ezzel megfordult és tovább lépkedett a mocskos földön, ahol a körül lévő házakból kidobált elszakadt ruhadarabokon kívül éjszakai edények tartalma keveredett a mocsokban. De a kis tolvaj utána futott.
-Várj! Meg tudsz tanítani engem pár dologra? Biztos tudsz olyat mutatni, amit én még nem tudok.
-Egészen biztos. -felelte elmosolyodva és felvette az ölébe- Gyere, megpróbálok neked keresni valami helyet, ahol befogadnak. És talán még mutatok is elbúcsúzás előtt neked valamit. De ne reménykedj! Ismerem a démonhívó varázslatokat, de sosem ment nekem. Az én mágiám egész másmilyen.
*Ahogy kiértek a forgalmas útra hamarosan rátalált a Vadagyar fogadóra. A neve nem volt túl bizalomgerjesztő, hogy pont ezt kereste, de kívülről nézve az épületet igen pedánsnak tűnt. Kivett hát magának és a gyereknek egy szobát és lementek enni egy kiadós vacsorát.

Ahogy felmentek az emeletre, Helena kiküldte egy percre a gyereket a szobából. Amikor kinyitotta neki az ajtót és kedvesen kinézett, a rózsaszín egyenruha helyett már egy fehér paraszting volt rajta szürke nadrágba gyűrve. Az elf kölyök furcsán nézte a mezítláb lévő nőt.
-Gyere be! Végeztem.
*Amikor belépett a szobába, semmi rendkívülit nem vett észre. Csak az ágyon feküdt a paplovag ruha, az alja lelógva a földig, egészen a cipőre ráérve. Elég rendezetlennek tűnt, valószínűleg csak lelökte sebtében.
-Nos! Ismered a tiszta ruha varázslatot?
*A kölyök csak pár másodpercig csendben állt ott, majd bólintott. A nevét nem ismerte eddig, de volt egy varázslat, amivel még utcagyerekként is hamar rendezett külsőt tud magának biztosítani.
-Rendben. Szeretném látni.
*Oda ment az ágyon fekvő ruhadarabhoz és a kezét rátette. Lefelé simítva kiejtette az igét. „Myramyr”. Amint kiejtette a szavakat, olyan lett, mintha csak most szedte volna le a szárítókötélről.
-Rendben. -mondta újra a vándor- Úgy látom tényleg megy. Figyeld meg, hogy a ruha széle rálógott a cipőre! Ezzel a kis trükkel elég egyszer végrehajtani a varázst.
-De mi jelentősége van ennek? Csak kimondom megint és a cipőm bármikor tiszta. Nem kell az elrendezéssel szenvedni.
*Az ifjú héven jót mosolygott a nő. Összeborzolta a haját, miközben mélyen a szemébe nézett.
-Idővel rá fogsz jönni, hogy erőd sokkal végesebb, mint szeretnéd. Akkor majd fontos lesz ilyen kis apróságokkal energiát tartalékolni. Emlékszel, mikor kétszer is megkérdezted, miért égett a fáklya a kezemben?
*A megkérdezett csak bólintott egyet, de szemét le nem vette a barna szemekről.
-Az érkező karaván egyik kereskedője megkért, hogy kísérjem el az útjára. Ha megidézem a tűzdémonokat, akkor nincs szükségem a fáklyára. Egész nap és egész éjszaka velem maradnak és őrzik a konvojt. De 5 őrdémon megidézése már elég jelentős mannát kivesz bárkiből, hogy érdemes legyen kicsit spórolni. Nem támadtak meg út közben, így nem idéztem meg a szolgákat. -elmosolyodott- Megtakarítottam egy teljes ige energia költségét. De ez sosem mehet a felkészültség rovására. A fáklya segít nekem, ha banditákkal találkozunk, akkor kevesebb energiával ugyan úgy szólíthatom őket.
-De akkor a csata közben úgy sem lett volna számodra több energiád. Hiszen azt a varázslatot így is-úgy is kimondod.
-Igen. De akkor onnan kezdődött volna a 24 óra. Ráadásul... -a kis elf legnagyobb bánatára nem tudta tovább nézni az elbűvölő szemeket, mert azok elfordultak és a szekrényt kezdték el nézni- ...tudod a harc nem csak azon múlik, amit megteszel érte. Sokszor azon is múlhat, amit nem tettél meg. Vagy akár az időn, hogy mikor is teszed meg, amit szeretnél. -újra a szemébe nézett- Ha egy szekeret kísértem volna egy kereskedővel és neked van 5 banditád, megtámadtál volna bennünket az úton?
-Nem. A démonok simán erősebbek, mint az én banditáim. És szerintem te is erősebb vagy -a kereskedővel együtt- nálam.
*A vörös boszorkány szája szélén egy gúnyos rezdülés suhant át.
-És ugyan honnan tudod az erőviszonyokat, ha én még nem idéztem meg a tűzdémonjaimat? Amikor találkoztunk, te sem tudtad, hogy mire való a fáklya! -a gyertya fölé tartotta a kezét, hogy egy újabb dolgot mutasson a fiúnak- Letyca vlyre. -Ezzel a lángok növekedni kezdtek, amíg csak egy alacsonyabb ember méretét el nem érték, hogy vigyázza az álmukat.
*Az ágyban a fekete mágus melleire hajtotta a fejét a gyerek, miközben ő magához ölelte. Már becsukott szemmel kérdezte meg.
-Egyébként hogyan szólíthatlak téged?
-Hívj csak Hellnek!
-Oké Hell! Én Minosz vagyok.
-Jó éjt, Minosz!

Másnap, miközben Minoszt felküldte a szobájukba a reggelijükkel, Helena lent maradt a fogadóssal még egy kicsit.
-Lenne egy kis problémám.
-Hallgatom a kisasszonyt. -felelte elhúzódó mosollyal a tulaj.
-Ez a gyerek... Tudja az utcán találtam rá tegnap. Megígértem neki, hogy találok neki egy helyet, ahol befogadják. Ahol kicsit gondját viselik.
-Hát... A hadsereg mindig keres fiatalokat, de nem hiszem, hogy elbírja még a kardot. -mondta elfintorogva a pultra támaszkodva.
-Hát ami azt illeti, én is kételkedek benne, hogy elbírja-e a kardot. -nézett a lépcsőn felfelé igyekvő után a darthar- Ezért gondolkodtam azon éjszaka, hogy elkelne-e itt egy kis segítség?
-Nem. -rázta meg a fejét- Ez nem árvaház, hogy leadják a nem kívánt porontyokat. Minden tiszteletem a magáé, de itt nincs ellátatlan munka. És a bevétel épp olyan kevés, hogy meg tudjunk élni belőle. Nem is tudom, honnan kerítenék egy...
*Hirtelen darnák estek ki a vékony ujjak közül, ügyetlenül markolászva őket.
-Nem. -rázta meg még határozottabban a fejét- Ez nem alku kérdése. Sajnálom a gyerekét, de ez a maga gondja. Nekem meg megvan a sajátom.
*Ezzel a tenyér szétnyílt és a maradék pénz is a pultra esett csörögve. Több vendég kapta fel már a fejét, mert az először legördülő fémeken megpattanva sokkal élesebb hangot adtak ki.
-De az evés és a szoba ezzel még nincs elrendezve. -söpörte le a „piszkos” fadarabot a jó kocsmáros- És nem kell nekem gyámot adni mellém, hogy bárki is a nyakamra járjon, hogyan bánok vele! A fiú dolgozni fog. Itt mindenki dolgozik.
*A vörös hajú nő elmosolyodott. Felment az emeletre és miközben reggeliztek, elmondta az újdonságot a védencének. Minosz jobban fogadta a fejleményeket, mint várta. Láthatóan vele akart maradni, de a vándor még annyira sem tudna jó körülményt biztosítani számára, mint a zsugori. És láthatóan elég éretten gondolkodik az elf ahhoz, hogy átlássa, nem lesz egy könnyű élete itt, de jelenleg nincs választása. Ha makacskodik és szembe száll a megkötött alkuval, akkor azt is elvesztheti, ami Ritalea jóvoltából most az ölébe hullott. Az, hogy valahol (bárhol) felnőhet. Nem akasztófán végzi 100 éves kora előtt.

Ahogy végeztek a reggelivel, Helena leküldte a fiút a tányérokkal. Gondja volt rá, hogy tisztító varázslattal olyanok legyenek, mintha újonnan vették volna pont a boltból. A kis tündének fontos, hogyan jelenik meg új nevelője előtt elsőként az alku óta. Ha csupa ételmaradékos tányérokat belök a mosogatóba, mint aki jól végezte dolgát, akkor az itt hagyott kis summa sem biztosíték, hogy nem kerül újra az utcára. Ő már nem lesz a városban hamarosan és senki nincs, aki számon kérje a tulajt az ígéretéről.
Ha viszont fénylőn tiszta tányérokat visz a fa tálon le, amit gondosan a helyére rak, akkor van esélye, hogy nem lesz elviselhetetlen az, ahogyan egy pénzéhes üzletember minden hasznot ki akar majd sajtolni belőle. De többet nem tehet. Van elég gondja neki is, hogy az elkövetkezendő 80-100 évet ne egy bitón himbálózva töltse el, varjak által kivájt szemmel.
Elővette a táskájából a tegnap vásárolt alapanyagokat és az eszközeit, amivel az örök fiatalság szerét elkészíti. A kis állvány alá rakta a kézi borszeszégőt, majd melegíteni kezdte a fiolát, amibe az oly drágán megvett szereket tette egy pohár víz kíséretében. A kocsmáros ezzel a kölyökkel jól megkopasztotta, de még így is maradt mindent egybevéve pont annyi pénze a tegnapi zsoldból, amiből kifizetheti az ételt és a szállást és távozik szépen innen. Nem a vendéglőből, hanem az egész városból. Új munkát kell szereznie és ha még itt van a kereskedő, aki a kíséretének felfogadta, lehet vele fog tovább utazni.

Helena a sikátorok között vágott át, hogy elérjen Kandrad piacterére. Gyanakvó szemmel nézte a sötét sarkokat, hogy egy támadás esetén azonnal reagálni tudjon. Nem szerette az ilyen elhagyatott helyeket, bár nagyon közel vannak egy nagyváros központi épületeihez, ahol bármikor talál segítséget a katonáknál, de mégsem rendhagyó dolog az, hogy pár fős bandita csapat megtámadja egy ilyen koszos átjárókba tévedt embereket, ha egyedül jönnek.
Egyik ajtó mögül hirtelen megjelent valaki. Első pillanat ijedelme után megnyugodott kicsit, hogy más zugokból nem lát mozgást, de ettől függetlenül ösztönösen körbe nézett, hogy menekülő utat keressen. Volt is nem sokkal mögötte egy elágazás, ami ki tudja hová visz? A girbegurba utca vége elveszett az egymáshoz oly közel épült házak között.
Óvatosan, észrevehetően lassítva a lépteit ment tovább. A szürke, szakadt csuklyás fazon cseppet sem törődött az ő idegességével, a földön kutatott a szemével, miközben egyre inkább a szűk átjáró közepe felé csámpázott. A vándornak hevesebben dobogott a szíve, pont mellette kell elhaladnia. Igyekezett minél kevesebbet oda pillantani, hátha el tud menni mellette baj nélkül. Jobb kezét az íjpuskája közelében tartotta, nem mintha ideje lenne tölteni és célozni, ha hirtelen közelharcba kerülne a részeggel.
Mert részeg volt, erről meg volt győződve. A szaga már pár lépés távolságból elárulta. Undorodott a bűztől és undorodott annak tulajdonosától is, mikor hirtelen megérezte a kezét a bal vállán. Rossz lóra tett, a fegyver figyelmeztethette volna, hogy nem egy ártalmatlan nővel van dolga. A megérintett kezét már lendítette is, hogy a repülés ívén mondja ki a varázsszót: „Respa novo”. A varázsszavakra és a váratlan támadásra nem volt felkészülve a csöves. Valószínűleg inkább számított arra, hogy megpróbálja majd kirántani magát a fogságból, mint hogy széles ívbe pofon vágja és taszító varázslattal még rásegítsen.
Nem kellett erőlködnie azon, hogy a szorító markok engedjenek, a kontra miatt egyébként is kibillent az egyensúlyából és könnyedén le tudta fejteni magáról egy mozdulattal. Már véget sem ért a mozdulat, máris hatalmasat lépett oldalra, hogy véletlenül se legyen kartávolságba, mikor újra észbe kap a férfi és már rohant is a közeli sarok felé.
-Várj! Csak beszélni akarok veled. Nem akarlak bántani. -kiáltozta mögötte üldözője, de ő nem akart még egy lehetőséget adni neki. Felajzotta a puskát, miközben egy nyílvesszőt tett rá és amilyen nagyot csak tudott ugrott. Ugrott, hogy minél távolabb kerüljön tőle akkor, amikor kifordulva mondhatni célzás nélkül tüzelt. A fickó felordított és a harcos boszorkány olyan hatalmasat rúgott a botladozó lábába, amilyen nagyot csak tudott. Rettegett, hogy teljesen elveszti az egyensúlyát a karddal hadonászó zsivány és keresztül esik rajta, miközben ő a földön fekszik. De a felhasított szoknyája alól nem akart magasabbra rúgni, így is ki tudja, mi jár ennek a disznónak a fejébe. Túl sok dolgot láthatna meg, ha magasabbra lebben a ruhája.
Szerencsére sikerült úgy tántorognia, hogy nem esett fel a mágusban és mellette állt meg. A darthar szeme sarkában látta a gyilkolni képes pillantásait, ahogy fölé magasodott, de ez zavarta őt a legkevésbé. A szoknya összekavarodott fodrai közül egy kés villant a kezében, egyenesen bele a másik lábába.
A szúrástól végre térdre esett és ő pedig félig felállva félig térdelve mögé került, hogy a torkához szorítsa a véres pengét.
-Várj! Csak beszélni akartam veled. Nem akarlak bántani.
-Hazudsz! Nem hiszek neked. -sziszegte a boszorkány.
-Hidd el! Nem hazudok. Csak beszélni akartam veled. Nem akarlak bántani.
-Akkor beszélj! Ha nem tetszik, amit mondasz, elvágom a torkodat.
-Nem akarlak bántani. A Cam küldött, valamit mondani akarnak neked. De nem tudom, hogy mi az. Azt mondták, vezesselek el hozzájuk!
-És hol vannak ők?
-A katonáknál a kaszárnyában. Oda kellett volna vigyele...
*A mondatát nem tudta befejezni, mert a torkán végig sikló penge elnémította örökre. A varázslónő mélyen a gondolataiba merülve nézte egy kis ideig a holttest körül egyre terebélyesedő vértócsát. De tudta, hogy ezt a luxust nem engedheti meg magának. Az idő az, amiből legkevesebb van neki, ha ez az alak igazat mondott.
De vajon igazat mondott-e? A kémhálózat rettegett különítményeseire, akik az elf „Kéz” szóból vették fel a Cam nevet, bárki hivatkozhat. A tevékenységüket a legszigorúbb titok fedi. Nem mintha túl sok különbség lenne aközött, hogy igazat mond-e vagy sem. Idegen a városban egy friss hulla mellett. Gyorsan megtisztította a megboldogult ruhájába a fegyverét és sietősen távozott a veszélyes helyről. Mostanában túl gyakran éri kellemetlen meglepetés, nem szeretne egy helyben sokat időzni.

A piacra kiérve igyekezett feltűnés mentesen elkerülni a katonákat. A vásár még javában tartott és nem talált egy kereskedőt sem, aki útra akarna kelni, felfogadva őt zsoldosnak. Már javában a főutcán gyalogolt, mikor épp előtte nem sokkal fordult el egy megrakott szekér egy mellékútra. Gyorsan oda szaladt, hátha szerencséje van. Az, hogy nem a piac felé halad, az már épp elég volt a bizakodásra.
-Szép jó napot, barátom! Hová igyekszik ezzel a szekérrel? -kérdezte, amint utolérte.
-Szép jó napot neked is, kisasszony! Mi dolga azzal magának, hogy én hova igyekszem? -nem túl kedves hangnemben válaszolt a bakról.
-Csak gondoltam, ha egy másik városba megy, akkor felfogadhatna őrnek egy mágust. -kacsintott rá a vörös hajú.
-Nincs szükségem védelemre. Csak egy nagy adag szénát viszek Cobhanba.
*A vörös hajú nő ajkai elmosolyodtak, amitől egy kis időre az idegen szemei is megszűntek villámokat hányni felé. Eddig nem tudta biztosra hova tegye, de a szénával együtt egyszerű gazdálkodó sheldének vélte, aki egy kicsit távolabbra viszi áruját, hogy azt hátha drágábban adhatja el. A nyugalmuk addig maradt meg, míg a fekete mágus fel nem huppant hátul a szénákra.
-Hé, mit csinálsz? Szállj le azonnal!
-Ugyan már, csak magával megyek. Cobhan pont jó irány. -mondta nevetve, remélve szívében, hogy ha sikerül elereszteni magát a viselkedésben, akkor eléri a célját- Mondtam már, tapasztalt karavánőrző vagyok. Sok támadást átéltem, szükséged lesz rám.
-Nincs szükségem senkire. Magam megyek, ha akarsz, jöhetsz a szekér mellett.
-Nem fogok gyalogolni. Nem kérek most pénzt, de ki kell békülnünk. -hangja igen makacs volt, nem hagyott kétséget felőle, hogy igen sokáig képes vitatkozni. Tökéletesen adta elő magát, hiszen az igazság pont az volt, hogy ha nem áll kötélnek a paraszt, akkor bizony nagyon gyorsan ott hagyta volna. A feltűnés most a legkevésbé sem kell neki, csak egy gyorsan eligyekvő rakomány, ami árnyékába észrevétlenül távozhat.
Úgy sem tervezett sokáig időzni.