2. Nelorad - a vár

*A lány ujjongása, szavai, aztán meg, ahogyan elkapja a kezeit és forog vele…hű, nem is kell mondani mind mennyire váratlanul érték, mondhatni meglepték. Nem mintha nem tetszett volna neki a dolog, na de ez a jelenet? Valahogy furcsa volt azt látni, azt érezni, hogy vannak ismerősei közül olyanok is, akik a sok évnyi „barátság” után még mindig így tudnak neki örülni és nem fordultak ellene. Talán ez azért van, mert még egyszer sem „sikerült” megbántania Aredet…talán mert nem is akarta…talán. De még ne kiabáljuk el a dolgot, most, hogy újra találkoztak, bármi megtörténhet…
Amíg a lány, azaz „barátja” kérdések százaival árasztotta el, Aldo is megpróbálta elővenni legszebbik mosolyát és végül kedvesen, barátságosan szorította magához Aredhelt, mintha már azóta magához akarná ölelni, mióta meglátta a trónszékben. De tényleg ennyire elérzékenyültünk? Magával ragadott az a fennkölt érzés, amelyről annyit papol minden szerencsétlen?…bizonyára: NEM! Méghogy szeretet…mintha létezne…Ki hallott már ekkora ökörséget?....De akkor mire véljük azt az óriási ölelést, amely még most odabilincseli Aredet a mi Aldónkhoz?*
-Glorien?...*próbálja lehervasztott mosolyát visszaerőltetni arcára, hogy újra szembe nézhessen a kérdezővel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de csak nem akar sikerülni. Nem gondolta volna, hogy ez a név megemlítése még mindig hatással lehet rá…*
-Ööö…tudod, az az igazság, hogy nem működött a kapcsolatunk. Az elején nagyon boldogoknak tűnhettünk, de valójában nem volt meg az a szikra….ami…De, ha, lehet
inkább ne beszéljünk róla, már rég elfelejtettem és biztosan ő is engem…remélem…
*Fejét leemeli Ared válláról, (bár a kísértés nagy) és ugyanazzal az üdvözlő mosollyal szól, ugyanolyan mézesmázos hangon*
-Én jól vagyok, itt élek e régi kastélyban amióta…khm..nem is tudom, már több, mint egy éve. De az biztosan nem annyira érdekel, hogy mi van velem, mint engem, hogy mi a helyzet veled? Nem is tudom mióta nem láttalak a szigeten. Próbáltalak néhányszor keresni, de sosem voltál otthon. Ebből arra kellett, hogy következtessek, hogy elhagytad Evolyrant….Persze tudtam, hogy nem fogod sokáig bírni a barátaid nélkül…Nincs igazam, hölgyem?
*Finoman átkarolta egyik kezével a nő derekát és odahúzta egyik felől maga mellé, de csak egy pillanatra, utána rögtön el is engedte és tartotta az egy lépés távolságot…*
~Te jó ég, mit művelek? Ez a túlzott kedvesség…teljesen rám hozza a frászt….~

*A lányt meglepte Aldo szivélyessége.*
~Hmmm, az egy dolog, hogy én örülök neki, de ő nem szokott ennyire közvetlen lenni.. bár... azt mondta hogy keresett többször is... és mennyire megváltozott. Valahogy más lett az arca és... nem is tudom, valami nem az igazi rajta. Ez nem a régi Aldo. mondjuk én is változtam... Na mindegy, majd kiderítem. lényeg, hogy örülök neki.~
- Hűha, igazad van, tényleg elutaztam. Otthon voltam, a Farkasföldön. És sajnálom, hogy nem hagytam semmi jelet vagy üzenetet, de nagyon hirtelen jött az egész.-
*Ared kicsit zavarban volt, hiszen amilyen kitörő örömmel üdvözölte rég nem látott barátját, annyira furcsának találta ezt a mostani helyzetet. Mintha betört volna a férfihoz. Mintha nem jó helyen lenne.*
-Sajnálom, hogy nem jött össze Gloriennel, igazán szép pár voltatok. És mondd csak, hogyhogy ezt a nagy és huzatos kastélyt választottad? Persze a kilátás pazar; én egész délután a környező erdőben és mezőkön kóboroltam és mondhatom fantasztikus mennyiségű virágot szedtem. De ezt láthatod.-
*Rámutatott a megrakott kosárra. Aztán egyszer csak hangosan megkordult a gyomra.*
-Kissé kiéheztem, elnézést kérek, csak egészt nap nem ettem egy falatot sem, tudod milyen szórakozott vagyok, és tényleg gyönyörű errefelé a táj.-
*Elpirult kicsit, majd nem bírva a kíváncsiságával, csak kibökte a kérdést.*
-Aldo, valami nagyon megváltozott rajtad és nem tudok rájönni, micsoda. Nem mintha baj lenne, te ugyanaz a jóbarát vagy számomra mint eddig, csak... remélem nem haragszol hogy megkérdeztem.-
*A végét már suttogta a lány, miközben megfogta a férfi kezét.*

-Nos, távol akartam maradni a város zajától, közelebb a természethez…Nem mintha olyan messze lennék a környékbeli falvaktól, de valahogy megfogott a kastélyban élés varázsa. Már el sem tudnám hagyni.
*Rápillantott a virágokkal megrakott kosárra.*
-Valóban nagyon szépek…
*Majd Ared szemeibe nézett.*
…-de egyik virág szépsége sem ér fel a te…*mondatát egy hangos gyomorkorogás szakította félbe…szerencsére….bár ez relatív, hogy kinek a szerencséjére…*
-Ugyan, ez természetes, még én sem ettem ma semmit. Várj egy pillanatot, megnézem, mi van itthon, és ha elfogadod, felkérlek, hogy légy ma a vacsoravendégem.
*Meg sem várva, hogy mit válaszol Ared(hiszen úgyis igent fog mondani), megfordult, hogy körülnézzen a konyhán(na, igen, mintha lenne valami ennivaló is ott), de mielőtt tehetett volna egy lépést, Ared fura szavai megállásra késztették.
Kissé elmosolyodott, majd egyik kezét végigsimítva a lány arcán, megszólalt*
-Ígérem, az este végére megtudsz rólam mindent.
*Keze kisiklott a hölgy kezéből és folytatta útját az ajtó felé valami vacso….dehogy vacsora…inkább ötlet után kutatva fejében, hogy hogyan is alakuljon tovább az este a vacsoravendéggel…*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Kedd Nov. 02 2010, 18:10

-Aldo, te javíthatatlan vagy, neked mindig udvarolni kell minden nőnemű személynek, légyen az akár öt akár kétszáz éves.-
*Csengő hangon felnevetett Ared, mert eszébe jutottak a régi idők.*
- De köszönöm, tudod az erdőben ritkán jut az ember lánya bókokhoz, otthon pedig nem a nőt látták bennem, hanem egy lehetséges veszélyforrást a békére nézve.-
*Kicsit elkomorult az arca, amint felidézte magában az otthoniak ábrázatát, amikor azok rájöttek, ki áll előttük. Végül mégis megnyugodott, hiszen az út jobban sikerült mint gondolta volna.*
-Tudod mit, Aldo, ne fáradj, ha most fogunk neki vacsorát készíteni, akkor reggelig is eltarthat az a főzőcske. Van nálam pár gyümölcs, majd eszünk azt, ha neked is megfelel. Reggel meg majd keresünk egy fogadót a közelben és felségesen belakmározunk...-
*A végére kicsit elhalkult a hangja, hiszen azt sem tudta, hogy Aldo hogy viszonyul a "könnyű" vacsorához és az általa felvázolt ötlethez.*
-Ne haragudj, kérlek, én itt szépen elterveztem hogyan is legyen és közben azt sem tudom, van-e valami dolgod, és hogy egyáltalán szeretnéd-e velem tölteni az estédet... Tapintatlan vagyok, nézd el kérlek, de olyan régen találkoztunk.-
* Amikor a férfi megígérte neki, hogy mindent elmond magáról, kicsit összerezzent.*
~Tehát igazam volt. Valami történt vele... remélem semmi olyan, ami miatt önként választotta ezt a zárkózott lakhelyet... hiszen itt nincs egy árva lélek se. Nem tudom elképzelni egyedül, hiszen őt mindig életvidámnak, tettre késznek és igazi társasági embernek ismertem... és itt annyira egyedül lehet...~
*Fürkészően nézett Aldóra egy pillanatig, majd lelkesen kotorászni kezdett a zsebében.*
- Látod, drága barátom, sajnos a palotabeli élet sem tudott leszoktatni erről a rémes köpenyről. Amikor elindultam hazafelé Evolyranba, ez volt az első ruhadarab, amit megkerestem....-
*Zavarba jött kissé, hiszen nem tudott mit kezdeni a sejtéseivel.*
-Hmmm... Aldo, merre találunk itt egy kényelmes asztalt? Akkora ez a vár, hogy akár két hétig is bújócskázhatna itt vagy húsz gyerek.-

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Csüt. Nov. 04 2010, 18:54

„-Tudod, mit Aldo, ne fáradj!” *Kétszer sem kellett kérnie Arednek, Aldo rögtön elengedte az ajtó kilincsét és visszafordult kedves barátjához.*
-A gyümölcs is megfelel, bár én személy szerint nem vagyok még éhes. A minap eléggé elrontottam a gyomromat, talán majd később, eszem belőle(d), mármint a gyűjtögetett gyümölcseidből.
*Következő mondatánál közelebb lépett hozzá, egészen közel.*
-Efelől semmi kétséged se legyen. Szívesen töltöm veled az éjszakát, akarom mondani az estét.
*Tette hozzá gyorsan, még mielőtt megmutatkozott volna az ördög a szavaiban. Hosszan végignézett rajta, mintha újra először látná, majd megszakítva azt a percnyi (max. Ared számára) kínos csendet, kedves hangon folytatta.*
-Tudod, jól, hogy nem a ruha teszi az embert, sokkal inkább ami alatta van, mármint benne, a lelkében…~már, akinek van~ És hiába is szabadkozol, én most is ugyanolyan gyönyörűnek látlak, mint akkor...*mikor is? Mikor elhatároztad, hogy legjobb barátjának tetetve magad, megpróbálod kihasználni, amennyire csak lehet?*…-amikor Álomfalván először megláttalak. Ha nem találkoztam volna Gloriennel, talán…
*De ne siessünk úgy előre, nem szerelmet akarunk vallani, csupán…valami mást, amit már Álomfalván meg kellett volna hogy tegyen-ek, hisz az alkalom azért adódik, ha adódik, hogy használjuk ki…persze, eddig kész lovagok voltunk a hölggyel szemben, nem lehet semmi panasza…viszont, tán, itt az idő, megemelni lovagi rostélyunkat, hadd tudja meg a királylány, mivel is áll szemben.*
-Asztal? Ööö, az is van valahol. Mintha az egyik felső szobában láttam volna egy kényelmeset…Feljössz velem, vagy megvárod, míg a sötétből előugrik egy szörny és felfal?
*Kérdezte játékosan, nem is sejtve, hogy az a szörny, bizony már jó ideje ébren van és a falak között hallgatózva feni fogát Aldo vacsijára…akarom mondani vendégére. Mitévő is legyen ilyenkor egy „törékeny” lány, ott marad a sötét trónteremben és átadja magát a sötétségnek(na, meg, aki mögötte bujkál) vagy megy a lovaggal és besétál az előkészített kelepcébe? Minő dilemma, vajon melyiket választja a két rossz közül?*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Csüt. Nov. 04 2010, 20:21

*Ared komolyan nézett Aldo szemeibe. Egy pillanatra felvillant a szeme és végigfutott a hátán valami ismerős borzongás. Mintha farkasok távoli vonyítását hallotta volna. Ared hazája a Keleti Farkasföld, Narmonór, ahol a farkasokat afféle védőszellemként, totemként tisztelik az emberek. És az évezredes legendák beleépültek a tudatalattiba, mély hitet és összetartozást kiépítve Farkasföld népének lelkében.*
- Persze, barátom, te mindig is szépen szóltál hozzám és kedves voltál velem, tisztelettudó... Persze az ember lelke lehet olyan gyönyörű is, mint a Nap, azért nem árt kissé civilizáltabban öltözködni a remetéknél. -
*Glorien említésére még komolyabb lett és elgondolkodó arcot öltött.*
- Te pedig nem Glorien szépségébe szerettél bele, hanem a lelkébe, és ez így volt jó. Álomfalván pedig barátokra volt szüksége mindkettőnknek, így aztán.. jó hogy így történt... barátom.-
*Bizalommal tekintett a férfira, s amikor az a szörnyet említette, megjátszott ijedtséggel sikkantott egy aprót, és közelebb bújt Aldóhoz.*
-Inkább veled megyek. Nem kell szörny.-
*Mosolyogva lendített egyet a bő köpeny szárnyán és mókás arcot vágva felvetette az állát.*
-De végül is ketten vagyunk. Jöhet az a szörny. Te erős vagy, én pedig tartogatok pár meglepetést a tarsolyomban...-
*Felkapta a kosarát és belekarolt Aldóba.*
-Mehetünk, jó uram, veled tartok. Csak ne legyen túl messze az az asztal, mert a végén csak egy csontvázat fogsz magad után rángatni.-
*Ahogy elindultak, a lányt követték a megidézett fénybogarak is, barátságos, imbolygó fénnyel világítva be az utat, mint megannyi apró csillag.*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Vas. Nov. 14 2010, 14:26

*Amint a két „barát” kilépett a teremből, minden visszaváltozott olyan sötétté, kihalttá, csendessé, amilyen általában lenni szokott a vadászesteken. Csak épp annyiban tér el a mai este a többitől, hogy ma nem kellett elhagyjuk a kastélyt, hogy vacsorát szerezzünk magunknak, hanem a vacsora sétált be hozzánk…ritka eset, de meglehetne szokni…
-Ezt nevezem, az öcskös becsajozott…és milyen ravaszul felcsalta a hölgyeményt a szobájába...
*Gondolkodik hangosan, mialatt előlép a terem egyik sarkából, kiszakítva magát a sötétségből. Lassan elballag a lépcsőig, amelyen keresztül eltűnt testvére és annak vendége, majd mozdulatlanul figyel a fenti sötétségbe, de nem hallani semmit odafentről.*
~Kár, hogy nem én találtam rá először…most kereshetek magamnak egy másikat…~
*…A bejárati ajtón át épp távozni készül, amikor végre fura hangok ütik meg fülét
~Nocsak, ezek ennyire jól szórakoznak, vagy talán….
*Elengedve a főajtó kilincsét, visszafordul a lépcsők fele, tesz egy lépést felfele, de ugyanabban a pillanatban, egy hangosan ziháló, forró valami, mármint valaki fordul be fentről és ütközik neki, hogy majdnem feldönti. De hallani másik lépteket is, megint jön valaki, hangosan kiáltva egy nevet.*
-Ared, Ared! Kérlek, ne rohanj, megmagyarázom! Várj!...
*A leérkező vámpír hangja elcsuklik, amint szembetalálja magát testvérével és annak karjaiban levő zsákmányával.*
-Nos, Aldo ezt elszalasztottad…de szószerint. Ő *mondja kezét végigsimítva Aredhel nyakán* már az én vendégem. De mielőtt elviszem vacsorázni, nyugodtan elmagyarázhatod neki, amit látott, vagy ami történt odafent, úgysem fog emlékezni rá már a „csókom” után…amúgy meg, én is kíváncsi vagyok, mivel rettentetted el magadtól eme gyönyörű teremtést…
*Keze mostmár a lány combjára „téved”.*
-Nana, egy rossz mozdulat és megölöm!* szól a közeledni akaró öccse fele, majd beleharapva(persze még gyöngéden) a karjaiba szorult lány fülébe, hozzá is intéz egy-két, kedves szót.*
-Azt ugye, te sem szeretnéd?

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Csüt. Nov. 25 2010, 21:57

*Ared lélekszakadva rohant és a nagy futás közben a kavargó gondolatait próbálta rendezni, igen kevés sikerrel.*
~Aldóval valami történt... megváltozott... valami visszavonhatatlanul, végérvényesen lezárult... ~
*A lány úgy érezte, mintha kitépték volna a lelke egy darabkáját, és az összezavarodott, kusza kis gondolatfoszlányok nem akartak egész képpé összeállni. De lássuk csak mi történt...
.. Aldóba karolva haladt felfelé, ahol reményei szerint egy kényelmesebb, étkezésre megfelelőbb helyiséget találnak. A séta közben alaposan körülnézett, végigmérte a meglepően jó állapotban lévő nehézbrokát függönyöket, melyek a falakat fedték. A lába puha szőnyegen taposott, és a sötét folyosót barátságos, meleg fényű lánggal égő lámpások világították be. Valami azonban nagyon furcsa volt: talán a falakból áradó hideg, talán a levegőben árnyalatnyira kiérezhető különös, vad illat, talán Aldo karjának keménysége... Óvatosan megmozdította a kezét, és hirtelen olyan érzete támadt, mintha valami kemény anyag, talán márvány vagy jáde szoborba karolna.*
~... Biztosan megilletődött... hosszú idő után találkoztunk ismét és persze az sem tett túl jót, hogy szinte a nyakába vetettem magam... remélem nem hiszi azt, hogy.... ó istenem... nagyon remélem nem hoztam kellemetlen helyzetbe... egyszerűen csak megörültem neki.~
* A nagy töprengésben el is felejtette megjegyezni, hogy merre jöttek, de mivel Aldo bevezette egy barátságos helyiségbe, nem is foglalkozott tovább az idevezető úttal.
Körbepillantva elismerősen bólintott.*
-Ez igen, Aldo. A lenti rideg teremhez képest ez a szoba maga a kényelem megtestesülése. Látszik rajta: arra rendezted be, hogy nyugalomban, kellemesen töltsd itt el az idődet.-
*Választ sem várva körbejárta a szobát, majd mosolyogva letelepedett az ablak előtt álló kis asztalka mellé. Pár pillanatig várakozóan nézett Aldóra, majd a homlokához emelte a kezét.*
- Ja persze, a gyümölcsök. Majd' elfeledtem.-
* Mosolyogva felállt és levette magáról a köpönyeget, majd elkezdte túrni a zsebeit. Szép komótosan kipakolt az asztalra pár barackot, szőlőt és a nagy kotorászás közben megakadt a keze egy kis csomagocskában. Aprót sikkantott, majd előszedte a puha fehér vászonzsákot, és diadalmas vigyorral helyezte az asztalra.*
- Nézd, Aldo, erről egészen meg is feledkeztem. Az Otthon melletti faluban kaptam friss kalácsot és füstölt sajtot, és ez szőlővel... hidd el, fenséges lesz.-
*Komoly arccal, de mosolygós szemekkel nézett a férfira. Szinte teljesen belefeledkezett a szemlélődésbe. Nézte a rég nem látott vonásokat: pillantása elidőzött a szépen metszett ajkakon, az egyenes vonalú orron, a merész ívű szemöldökökön. Végül Aldo szemébe nézett. Ared, mint igaz álmodozó, mindig is fontosnak tartotta a véletleneket, sorsfordító találkozásokat. Hite szerint mindennek megvan az oka és az istenek által elrendezett sors mindig is célzattal hozza az egyes emberek életébe annak szereplőit.
Nézett hát Aldo szemeibe, és közben azon töprengett, vajon mi céllal sodorták őket egymás útjába az istenek. A férfi pár lépést tett felé, és Ared kezdte kicsit furcsán érezni magát. Valahogy eltűnt a meghitt hangulat és a lány hátán jeges borzongás futott végig.
Aldo szeme megvillant és amikor a férfi szinte karnyújtásnyi közelségbe ért a lányhoz, Ared hátrálni kezdett. Megbotlott a háta mögött álló székben, ami hangos robajjal felborult. A csendben ez a hang kőrobajlásként hatott, és amikor Aldo közelebb ugrott Aredhez, a lány megriadt és menekülőre fogta.
Szélvészként rohant végig a csendes folyosókon, miközben a fejében őrült iramban kergették egymást a gondolatok.*
~Nem tudom, mit akart... azt sem tudom, voltaképpen mitől ijedtem meg... veszélyben vagyok... lehet később szégyenkezni fogok emiatt, és bocsánatot kell kérnem Aldótól, de...mi történhetett?~
*Egy sarokhoz érkezett, alig sikerült lefékeznie magát annyira, hogy ne rohanjon a falba, bevette a kanyart, majd hirtelen valami keménynek ütközött. Hideg, erős karok ölelték át, és fenyegető hangon beszélt az az ember, akihez a lányt fogva tartó karok tartoztak. A hátán ismét végigfutott az az előbbi hideg borzongás, és amikor a férfi a fülébe harapott, a lány felső ajka megfeszült majd felhúzódott.
Szívverése felgyorsult és a nyakában lévő farkasmedál, mely családja címerét formázta, átforrósodott és tompa ezüstös fénybe borult. A lány torkából halk morgás tört elő, s miközben az erős karok szorításából próbált szabadulni, érezte, hogy ismét megszállja az a különleges varázs, amiről apjának a főmágusa beszélt. Ősei közt több varázserővel bíró is volt, akiknek a lelkében ott szunnyadt a legendás farkasisten lelkének egy darabkája. Veszélyes helyzetekben segítséget kaptak tőle, ha kellett erőt merítettek belőle és olykor-olykor magával ragadta a kóborlási vágy, mely az erdők mélyére csalta őket.
Egy hirtelen mozdulattal kisiklott a karok öleléséből, és a csizmája szárában lapuló varázspálca szinte a kezébe röppent. Hátraugrott és kihúzta magát. Fenyegető, halk hangon szólt a férfihoz.*
- Pusztulj innen, míg megteheted.-
*Az idegenhez beszélt, s amint megpillantotta az arcát, döbbenet szállta meg. Az újonnan jött férfi ábrázatáról a szívének oly kedves barát arcvonásai köszöntek vissza. Kezdett összeállni a fejében a kép.*
~Ez a férfi nagyon hasonlít Aldóra. De a hideg futkároz a hátamon tőle... és mi az hogy én vacsora...nem találkoztam még vámpírral, de azt hiszem... és a szemei ugyanolyan tűzben égnek, mint... Aldo... jóságos istenek... Aldo...~
*Ared lelkében szinte elemi erővel jajdult a felismerés. Aldo tekintetét kereste egy gyors pillantással, miközben pálcája hegyét még mindig az idegenre szegezte. Hatalmas levegőt vett a lány, és újra a vámpírra meredt.*
- Hozzám ne érj, még a közelembe se gyere, vérszívó, mert esküszöm az én arcom lesz az utolsó, amit látni fogsz. Nem ejt rabul sem az erőd, sem a mágiád, sem a tőled való félelem. Egy intéssel megsütlek, és úgy omlasz össze, mint egy kiszáradt homokvár.-
*Miközben beszélt, Ared teste aranyos fénybe burkolózott és a fény egyre erősödött, nappali világosságba borítva a folyosót.*
- Fényhozó vagyok, vámpír, és ha a közelembe jössz, lelkifurdalás nélkül végzek veled.-
*Ared ajka furcsa, farkasszerű vicsorba torzult és szemeit a vámpír tekintetébe fúrva folytatta.*
- Pusztulj a közelemből.-
*Aldóra nézve egy könnycsepp ereszkedett alá a pilláin.*
- Aldo Barras, veled még beszédem lesz. De ha azt akarod, hogy a rokonod élve megússza a mai éjszakát, tartsd távol tőlem. Legjobb lesz ha adsz rá egy szájkosarat és bezavarod egy sarokba.-
* Keményen nézett barátja szemébe.*
- A nagyteremben várlak, ahol rám találtál. Ajánlom, vedd komolyan a szavaimat, és fogd vissza őt.-
* Óvatosan hátrálva egyre erősebb fénykört idézett maga köré, és próbálta felidézni, merre vezet az út a nagyterembe. Egy kanyarban eltűnt, és sebes léptekkel vette az irányt a célja felé.
Az üresen kongó terembe lépve megborzongott, majd puha léptekkel a trónszékhez ment. Leült és várt.*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Pént. Dec. 03 2010, 17:24

*Már épp ugrott volna testvérére, hogy valahogy kiragadja kezeiből Aredet, de az a hirtelen előtörő fény nemhogy megállásra, hanem úgymond teljes visszavonulásra kényszerítette. Muszáj volt hátráljon néhány lépésnyit a lépcsőn és azalatt a néhány másodperc alatt, míg szem elől tévesztette bátyját és a lányt, jelentősen megváltozott a felállás. Meglepetve látta, hogy már nem Antos fenyegetőzik és játszik a vendég életével, hanem épp ellenkezőleg. Amint a vakító fény elült és lelépett a lépcsőről, tekintete Aredével találkozott. Ritkán érzett hasonlót, mint most, az a szúrós nézés szinte szitává lyuggatta, egyszerűen nem bírt egy pillantásnál tovább szemébe nézni a hölgynek. Érezte a diadalát, mind az erőnléti , mind az erkölcsit…Megvetően nézett testvére szemébe, míg Aredhel visszasétált a trónterembe…*
-Gratulálok! Még senkit sem láttam ilyen egyedien zsákmányt szerezni. Csak azt csodálom, hogy nem haltál még éhen…
*Antos nem szól, eléggé látszik rajta, hogy felhúzta a dolog, de még nem látni semmi reakciót, mely által levezetné dühét…még.*
-Legalább sikerült beleolvasni a gondolataiba? Megtudtál valami személyeset róla, vagy, hogy mit szándékozik tenni? Kezdem magam úgy érezni, mintha fogoly lennék a saját váramban…Nem így terveztem a mai estét. Szépen bekavartál!

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Pént. Dec. 03 2010, 17:25

-Ostoba, megmondtam már egyszer, hogy az amulett hiányában napról napra fogy a különleges varázserőm. Mégis hogyan tudtam volna akkor gondolatot olvasni?! Jó, hogy nem azt kéred, hogy megöljem az akaraterőmmel.
*Aldo elé suhan és a falhoz löki.*
-Nem így tervezted a mai estét? Na ne mond! Ha rögtön végzel vele, amint meglátod, és nem kezdesz bájologni, most nem lennék ebben a slamasztikában.
*Aldo elrugaszkodik a faltól és ráront, de Antos egy kézmozdulattal visszaveri a támadást.*
-Na, azért annyira gyenge még nem vagyok, ne feledd, hogy én változtattalak át! Sosem leszel nálam erősebb, és ez így van rendjén. Most pedig szedd össze magad és menj vissza a boszorkányhoz csevegni. Tüntesd el minél hamarabb a kastélyból!
-Ja és értem ne aggódj, *szól utána testvérének* addig bezsákmányolok valami ehetőt a városban…

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szer. Dec. 08 2010, 18:34

*Lassú léptekkel vonul be a trónterembe. A terem végében egy szék körvonalai rajzolódnak ki, a benne ülő hölgyet egész impozánssá teszik az alakját megvilágító fénybogarak. De nem néz a szemébe, lehajtott fejjel, hallgatagon közeledik Ared fele, mint a bűnös, ki úrnőjéhez jött kegyelmet kérni bűneiért. Bárcsak erről volna szó….
-Remélem tudod, hogy én sosem bántanálak, Aredhel. És ami odafent történt, az sem volt szándékos, nem akartalak megijeszteni( inkább egészen mást ).
*Néhány lépésnyire megáll a szék előtt és sajnálkozó tekintetét belemélyeszti, a nő tekintetébe.*
-Hidd el, nem én akartam ezt! Egyszerűen nem választhattam. Ő tett azzá, és mióta itt van, csak megnehezíti az életemet. Már ha azt mondhatom, hogy élet ez…
*Tesz egy észrevétlen lépést előre, mialatt őszinte, szenvedő szavai csak úgy elárasztják az egész termet.*
-Tudom, hogy most megvetsz és ami még rosszabb, sajnálsz, de kérlek, hallgasd meg, amit mondani akarok, életek függhetnek most tőled.
A bátyám, Antos, egyetlen hobbijának él. Ez a gyilkolás. De nem, csak úgy értelmetlenül mészárolja áldozatait, előre megtervez minden lépést, és akkor csap le, amikor a legkevésbé számíthatna rá a szerencsétlen ember, elf, vagy akármi más…Nemrég meséltem neki a múltamról, emberekről, akikkel találkoztam, barátokról, ellenségekről és én bolond, véletlenül kiejtettem a számon Hiswa nevét, akivel, bár nem tudhatod, de az utóbbi időben nem vagyunk valami jó barátságban…
*Egészen közel lép az „úrnőhöz” és féltérdre ereszkedve ráteszi hideg kezét a nő kezeire.*
-Ared, te vagy az egyetlen reményem. Nem hagyhatod, hogy megtörténhessen, amire az a szörnyeteg készül. Fejébe vette, hogy, mint jó testvér, kiírt mindenkit az ismerőseim közül, aki valaha is ártott nekem a múltból. Én próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan.
*Felnéz Ared szemeibe, azok kissé mintha értetlenül néznének rá.*
-Ó, nem azt hiszed, hogy te végezni tudsz vele? Hidd el, az előbb is csak megjátszotta a meglepettet. Már próbáltam, de nem árt neki semmi. Sem a fény, sem a tűz, sem a karó. Mélyen beleásta magát a fekete mágiába és ezenfelül van egy tucatnyi amulettje, melyek védik.
Most elment a társaihoz, és azt hagyta ki nekem, hogy mire visszaér, végezzek veled. Nemsokára indulnak Hiswáért is…
*Fejét magasra emelve, megadóan tárja ki karjait.*
-Rohanj innen, amíg még lehet! Értesítsd Hiswát és bújtasd el ma éjszakára őt és családját valami rejtekhelyre. Egy egész csapattal készül rájuk támadni, meg kell védened őket! De mielőtt mennél, hadd kérjelek meg, vess véget a szenvedéseimnek. Rajtam fog a fényvarázslatod, nincsenek amulettjeim sem, csak fogd rám a varázspálcádat és csináld!

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Hétf. Dec. 13 2010, 19:38

*Ared gyomra egészen kicsire zsugorodott az idegességtől, s amint Aldo felbukkant a trónterem ajtajában, a lány érezte, hogy a szíve vadul kalimpálni kezd. Talán a félelemtől, talán az átélt érzelmi megrázkódtatástól, talán attól, hogy az a személy, akit a legszeretettebb barátai között tartott számon átalakult valami....*
~ Nem szörny, nem is bestia... vámpír... az ősi mesékből, legendákból hallottam erről... vérszívók... azt mondják kegyetlen egy népség: nem is élő, nem is halott... a két világ pereméről érkeztek, s bejáratosak az élő és holt mágia titkaiba... veszélyesek és könyörtelenek...~
*A lány apró könnyel a szemében nézte barátját, és a férfi kimondott szavai visszhangzottak a lelkében. Amikor térdre ereszkedett előtte és megfogta a kezét a férfi, Ared összerezzent egy pillanatra. Meglepte a hideg bőr érintése, de nem húzta el a kezét. Érezte, hogy amint megteszi, elmúlik ez a különleges pillanat, és a férfi visszahúzódik amögé az álca mögé, amibe mostani helyzete kényszeríti. Hallgatta a férfit, amit az Antos nevű vámpírról mondott, amit Hiswáról és a tervezett merényletről, s a jeges rémület végigborzongott a testén. Erővel kényszerítette magát arra, hogy tisztán végiggondolja az Aldo által elmondottakat, a sötét látomásokat, majd fény gyúlt az elméjében. Halvány, bátortalan mosollyal csúszott le a trónszékből, kezét Aldóéban tartva. Ő is térdre ereszkedett. Hangja halk volt, alig hallható és nagyon komoly. Ujjai végével megsimította Aldo arcát. *
- Aldo... nem lennék képes soha megölni téged.. mégha ezzel könnyíthetnék is a helyzeteden. Tudod, az ember nem öli meg a barátait. És ha azt hiszed hogy megvetlek, akkor tévedsz. Erről nem te tehetsz, nem te kérted, nem te akartad... a sajnálat pedig... az már késő.... ezzel együtt fáj a szívem miattad, mert nem lett volna szabad ennek megtörténnie.-
* Apró mozdulattal elhajtott a férfi arcából egy kósza hajtincset, és könnyes szemmel kereste Aldo tekintetét.*
- Ne haragudj barátom, de a megszabadítód nem én leszek... ahhoz gyenge vagyok, nem vinne rá a lélek... hiszen nem vagy szörnyeteg, vannak érzéseid és nem hiszem hogy minden emberit kiöltek belőled... Viszont ahhoz éppen elég erőm van, hogy megkeserítsem a testvéred mindennapjait - vagy éjszakáit. Nem igen tudom hogy mi az ami árt egy vámpírnak, de nem csak én vagyok itt Evolyranban, aki szíves örömest egy kis borsot törne az orra alá... Lehet hogy a fényem nem pusztítja el, viszont a sárkánytűz úgy tudom elég hathatós fegyver.... és minden bizonnyal azt sem szeretné, ha mondjuk bezárná valaki egy tükörbe vagy egy egyszerű üveggömbbe... mit gondolsz?-
*Szája sarkában egy kis mosollyal felállt, magával húzta a férfit is. Egy pillanatra megmerevedett, majd széles, mondhatni kárörvendő vigyor telepedett az ajkaira.*
-Elnézésedet kérem, Aldo azért, amit most fogok tenni, de egyszerűen nem tudok ellenállni a gondolatnak...-
*Gyors léptekkel körbeszaladt a teremben, majd ki a folyosóra, és végig az egész kastélyon. Menet közben két tenyerét felfelé tartva félhangosan kántált. Táncos léptei nyomán indák futottak végig a falak mentén, apró fénygömböcskék költöztek a kihúnyt fáklyákba, és a padlót és a falakat borító anyagok mind halvány barackvirág színűre váltottak. A visszaúton a kibújt indákból kipattantak az első rózsák: rózsaszín, vörös és fehér színükkel, bódító illatukkal betöltötték a kastély minden zugát.
Ahogy visszatért Aldóhoz, Ared elégedett vigyorral nézett a férfira.*
-Meghagytam a szobádat neked, ha nagyon taszítana a mézesmázos bevonat, de nyugodj meg mert körülbelül 3 nap múlva eltűnik minden, és újra a régi lesz a várad. Remélem, tetszik majd ez a kis nőies külcsín a testvérednek, végül is unalmas lehetett már... két agglegény összezárva.-
*Gonosz kis kacajban tört ki, de aztán elkomolyodott és mélyen a férfi szemébe nézett.*
-Nem vagyok elég gyors, Aldo... üzenni kell Hiswának... talán... a legjobb lenne valami állat... írok pár sort, ha tudnál adni pergament és tintát. Aztán hívok valakit. Segítesz ebben?-

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szer. Dec. 15 2010, 17:13

*Szinte nem is volt látható semmi megkönnyebbülés a vámpíron, amikor a máguslány kijelentette, hogy nem hajlandó végezni vele. Pedig meglehet, hogy már nagyon megutálta ezt az élőhalott létet, meglehet, hogy minden egyes perc csakis szenvedés volt neki. Tisztában volt vele, hogy ha őneki élnie kell, akkor előbb-utóbb megint csak valaki meghal, egy ártatlan ember, és ezt elviselni….Mennyei érzés! Oh igen, sok mindent el tudunk képzelni a kedves Aldonkról, de hogy életunt legyen, meg hogy föladja, nem is beszélve a lelkiismeretről, melynek szavát talán soha nem is hallotta….
Szinte könnybe lábadtak csontszáraz szemei, szinte! Amikor Aredhel végigsimított az arcán, amikor megígérte, hogy segíteni fog neki Antossal szemben, vagy amikor oly csodásan átformálta virágaival az addig gyászos hangulatú kastélyt. És milyen naivan kérte a pergament és tollat, mintha az az üzenet életeket mentene….pedig épp ellenkezőleg…

-Ó, Ared, úgy örülök, hogy te végig bíztál bennem, nem tudnám megköszönni azt a jóságot, bizalmat, amit mutattál felém.
*Szólt, miután már útnak indították a Hiswának címzett levelet, Ared farkasbarátjával*
-Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg mindezt.
*Azzal kinyújtva kezét, mintha megakarná ölelni barátját, közel lép hozzá és ráemeli tekintetét. Szemében egy pillanatra megcsillan valami furcsa fény, de Arednek nincs ideje azon vizsgálódni, mi lehet, ő most épp mással van elfoglalva. Repül a fal felé.*
-Harna-Hore!
*Hangzik Aldo szájából és a következő pillanatban már eszméletlenül fekszik egy test a földön. Vámpírunk arcára széles mosoly húzódik, de nincs ideje neki sem tovább szórakozni…
-Siess már Aldo! Nem veszíthetjük szem elől a farkast!

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szer. Dec. 15 2010, 17:13

-Siess már Aldo! Nem veszíthetjük szem elől a farkast!
*Szól az ablakból.*
-Azért nem mondom, remekül eljátszottad a szerepedet. Méghogy én terrorizállak, és épp összeszedem a nagy seregemet…Haha…Szegény kislány csak úgy itta minden egyes szavadat. Amint visszaértünk jót lakmározunk belőle. Ő lesz a desszert, Hiswa családja után. Csak sikerüljön őket kicsalni abból a myrte faluból. Remélem a kis Aredheled kézírása majd meghozza a hatást. Na, gyerünk, beletelik néhány órába, amíg elérjük a myrte falut, és még a csapda…
*Leszökkenve az ablakpárkányról, megvárták, míg a farkas épphogy csak elhagyja a látótávolságot, majd követni kezdték. Persze előtte rettenthetetlen hőseink kiszabadították magukat a kastély falait körülvevő rózsalugasból…*
-Hogy a fene vinné el, miért hagytad, hogy ezt tegye a kastélyommal? Vagyis a kastélyunkkal…Akárcsak egy babaház, a színe, a szaga, minden olyan lányos lett! Ha nem várna itthon a kis édes fényhozó, egy hétig errefele se dugnám az orrom…

//Hajnalhasadtáig csend ül a tájon. Alszik minden, legalábbis úgy néz ki távolról. De perceken belül az a tucatnyi ember, kik oly halkan járnak a kinti füvön, nehogy felverjék a természet csendjét, égzendítő csatakiáltások közepette berohannak a kastélyba, hogy kardélre hányják annak lakóit. Persze ez a kastély vendégére nem vonatkozik, sőt, ha elfogadja a meghívást, Antonius nagyúr szívesen látná Fehértorony várában…//

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szer. Dec. 15 2010, 19:15

*Ared zúgó fejjel és tudattal ébredt. A fejében a zúgást betudta a kábító átoknak, a külvilág zúgását azonban nem tudta kizárni.*
~ Mi ez? Hol vagyok? Mintha valami csata közepére érkeztem volna... mi történt velem?~
*Még csukott szemmel igyekezett ép gondolatokat kicsiholni kissé megkínzott agyából, hiszen ha egy isthart mágiával kábítanak el, az olyan, mintha erőszakot vennének a testén és a lelkén egyaránt. Az istharok fegyvere leginkább a lelkükben, tudatukban és az agyukban van, a pálca csupán az eszköz, mellyel koncentrálhatják az energiákat.
Éles zajokat hallott; kardcsörgés, nehéz csizmák dobbanása, emberi kiáltozás. Kivágódott valahol egy ajtó, és a kiáltozás egyre közelebbről hallatszott. Aztán betörtek a trónterembe. Futó léptek zaját és megfeszülő íjak nyögését hallotta a lány. Aztán hirtelen csend lett.*
~Ezek észrevettek, valószínűleg most meghalok.... azt sem tudom mit tett velem az a ... ki kell nyitnom a szemem mielőtt átdöfnek valami karót rajtam... remélem nem harapott meg...~

*A gondolatok lomhán mocorogtak a lány még mindig kissé kába fejében, s miközben erővel kényszerítette magát arra, hogy kinyissa a szemeit, igyekezett kitalálni, hogy vajon kivel fog szembenézni: barát vagy ellenség?
Amikor végre sikerült kinyitni a szemeit, az első, amit megpillantott, egy szempár volt. Szúrós, kemény, de emberi szempár. És olyan kék volt, amit Ared még az életben nem látott. A lány pillantása elkóborolt, végigmérte a fölé hajló katona arcát.*
~ Igaz, ami igaz, gyönyörű szemei vannak ennek az embernek... bölcs szemek.... gyanakvóak... becsületesek. AZ arca megviselt, a kiállt csaták és megpróbáltatások mély barázdákat vontak rá... azt hiszem, bízhatok benne...~
* A katona kérdésére, mely a kilétét és itt tartózkodásának okát firtatta, beszélni kezdett. Először azonban felállt és kihúzta magát. Bár alacsony, vékony termetét nem is hasonlíthatta a harcedzett katonákéhoz, felemelt fővel, nyílt szemekkel látott hozzá a válaszhoz.*
- A nevem Aredhel Narmolanya, isthar mágus vagyok, fényhozó. A birodalomban lakom a tündérek és emberek földje közti határmezsgyén. Véletlenül vetődtem ide, gyógynövényeket keresve, és véletlenül bukkantam rá egy réges-régi álomfalvi barátomra, Aldo Barrasra... -
*Amikor Ared ehhez a ponthoz ért, muszáj volt végiggondolnia mi is történt valójában. S amint végiggondolta, éktelen haragra gerjedt. Sötét szemei felizzottak és halk, feszes hanglejtéssel sorolta tovább az éjszaka történteket.*
- Aldo vámpírrá változott, és itt volt a rokona, talán testvére, valami Antos nevezetű vámpír is. Aldo elmondása alapján ő változtatta át. Elkábítottak, csellel legyűrtek. Most pedig....-
*Ared hátán jeges rémület futott végig*
- Az istenekre... Hiswa... Jó uram, engedd meg hogy küldöncöt küldjek... Hiswa és a családja élete veszélyben van, a myrték fejére halál vár, hacsak nem....-
*Fejvesztetten söpörte félre az útjából a katonákat és a kastély elé érve egy éles hangú kis sípon fütyülni kezdett. Kisvártatva egy sólyom jelent meg. Ared gyorsan pár szót vetett egy falevélre, melyet a nyakán függő farkasos amulettbe zárt, majd megcsókolta az ékszert és szülőföldje nevén suttogott egy kis ideig. Levette a nyakából a láncot és a sólyom karmára tekerte, majd halkan kérte az állatot, hogy amilyen gyorsan csak tud repüljön, és keresse meg a myrték urának feleségét és adja át neki az ékszert.
Az üzenet a következő volt: "Félrevezettek, menekülj! Ha Haran utolér, azonnal tedd a nyakába a láncot és védeni fog benneteket. Ared."
Amint a sebes kerecsensólyom felröppent a lány az utána sereglő katonákhoz fordult.*
- Üzenetet küldtem Hiswa-nak, Mythryas mester feleségének, ellenük indultak a vérszívók. Sajnos azt hiszem engem ügyesen a csőbe húzott Aldo és a barátságommal visszaélve próbálják meg elkapni őket... a kastély azonban üres... -
*A lány összehúzta a szemöldökeit, majd nagyot sóhajtva megadta magát a sorsnak.*
~Úgy látszik itt volt az ideje, hogy a visszahúzódó, csendes Aredhel is csatasorba álljon... nem folytathatom tovább az eddigi remete-életet. Tehát csatlakozom.~
*A katonák vezetőjéhez fordult ismét, s nagy tisztelettel szólt hozzá.*
- Tudom, egy egyszerű fényhozó, aki a bölcselkedésre, a gyógyításra és a fény szolgálatára tette fel az életét, nem sokat segíthet nektek, de szeretném felajánlani a szolgálataimat. Hiszen ellenük jöttetek, tehát egy az ellenségünk. Mert mától kezdve Aldo Barras és minden vérszívó az ellenségemmé lett, s minden erőmmel azon leszek, hogy visszaszorítsuk őket... Szeretnék veletek tartani a főhadiszállásra, ha megengeditek.... De először hagyok itt egy kis meglepetést a "barátomnak", hogy örök időkig emlékezzen arra, akinek a barátságát és jó szándékát megcsalta.-
* Apró könnycseppet törölt ki a szeme sarkából, majd kissé távolabb sétált, s leült egy nagy kőre. Elővette a pálcáját és apró, mélázó köröcskéket írt le a végével, miközben énekelni kezdett. A hangja lágy volt, mély. Birodalmi nyelven énekelt, egy ősi dalt, melyet szülőföldjén csatába menet énekelnek az emberek:

"Összenéz a két sereg
A kürt szavára várva,
Várják már, hogy hívja őket
Győzelmes csatába

Lovak fújnak mérgesen,
Patájuk koppanása,
Hallik ahogy egyre ver
A szívük dobbanása

Bátor embert harc tüze
A forgatagba várja
Ki futna az még most inal:
Fürge az ki gyáva

(De) Kevés itt a pajzsod is,
A páncél is hiába
Ha győznél, inkább szükséged van
harci mágiára!

Seregünk a harc után
Ha győz, friss étel várja,
Ki vért ontott délelőtt
Az este megy a táncba

Finom borral ölti fel
Az álarcot magára,
Harc helyett most mást akar,
És lánnyal tér az ágyba.

És a legyőzött ellennek
árok lesz az ágya,
holló vájja vak szemét,
otthon árva várja.

Menj hát, sereg, menekülj,
ne törj más honára,
mert annak csak becsületed,
s életed az ára."

Amikor a dal utolsó, fenyegető sorai is elhangzottak, Ared felállt és a pálcájának apró intésével egy gömböcskét hozott létre. Komolykás mosollyal az ajkain belépett a kastély ajtaján, s míg a kis golyót az útjára engedte, a következő utasításokkal látta el.*
- Éjjel működj, s hirtelen, a legváratlanabb pillanatokban és helyeken varázsold elő a reggeli nap erős fényét, miközben szól a dalom. Úgy intézd, hogy jó sokáig ne kapjanak el. Ha végül mégis elkapnának, az én arcom mását vetítsd eléjük.-
*Komor arccal a katonák felé fordult.*
- Ezzel ellesznek egy darabig... azt hiszem szerzek nekik pár kellemetlen percet... legalább megkapják Aredhel Narmolanya hadüzenetét... Indulhatunk, uraim?-
*Helyet kapott az egyik katona előtt a nyeregben s fejét a ló bársonyos szőrű nyakára hajtva igyekezett végiggondolni a további teendőit. Ujjaival finoman babrált a nemes állat sörényében, s már jó távol jártak, amikor eszébe jutott, hogy a köpenyét és a gyógyfüves kosarát a várban felejtette. Megkönnyebbült sóhajtással vette tudomásul, hogy a tarisznyája viszont még mindig az oldalán van, így a legfontosabb dolgait megkímélte a vámpírok kutató kezeitől. A többi pedig nem számít. A mostani idők a harc napjai lesznek, s Farkasfölde lánya ismét háborúba száll. Szíve végtelenül szomorú volt Aldo árulása miatt, bár lelkében még ott élt a remény, hogy talán a vámpírlét miatt változott meg így a barátja.*
~Legközelebb, Aldo Barras, ne számíts tőlem könyörületre... a szemed láttára végzek a testvéreddel és rád marad a feladat hogy végignézd fajtád pusztulását... életben maradsz... túl fogsz élni minden fajtársadat, erről kezeskedem... és hosszú léted minden napján megtapasztalhatod, milyen egyedül létezni, hírmondóként, fajod utolsó példányaként... és amikor végeztünk a tieiddel, elfoglak, és bezárlak. Mozgó, létező mementója leszel a vámpíroknak....~
*Így fogadkozott a lány magában, mígnem a kimerítő éjszaka és ló hátán való egyenletes ringatózás hatására könnyű álomba nem merült.*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Vas. Jan. 09 2011, 22:51

//Cecília, Eleniel, Aldo félbe maradt játékának lezáráa Eleniel userének kérésére//

*A cseberből-vederbe helyzet tipikus példája volt, amibe szegény Eleniel Morwen keveredett. Nem tudni, miféle furcsa játéka az isteneknek juttatta előbb rablókézre, majd pedig két egymással marakodó vámpír mellé az akkor már kellően megkötözött tünde leányzót.
A viráglobbantó semmiképpen nem ilyen viszonyokra termett.
Kétségbe esésében már feladni látszott az életét is, mikor a két egymást verő vérszívó sikeresen meglökte, ismét az előbbi dologra. A kötél, melyet eddig miden erőfeszítése ellenére sem tudott elpattintatni, végül elszakadt. Vissza ugyan nem pillantott pedig az elf láthatta volna, hogy egy a falon lógó kard hegye segítette szökésre. Talán jobb is így, hiszen a rémült Elinek egyáltalán ne hiányzott ez az egész.
Menten futásnak is eredt, s szerencséjére a két alak inkább egymással volt elfoglalva, mint a lánnyal.
Így esett, hogy mire felhagytak egymás püfölésével, Eleniel már árkon-bokron túl járt.*

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szomb. Feb. 05 2011, 12:08

-…a drága kis Tikina sem tette azt, amire kértem…amire utasítottam! Pedig ez neki kötelessége lett volna. Meg kellett volna tennie a férjéért! De nem, inkább játssza az eszét…Ha nem volt képes érte megtenni ennyit, akkor egyáltalán miért ment hozzá feleségül?! A kis Beltázorjához! De legyen, nekem így is jó, világosan megmondtam, hogy mit fogok tenni, ha nem követi a parancsaimat. Nemsokára megözvegyül! Utána meg…~
-Aldo! Aldo! Készen állsz?! Néhány percen belül éjfél, indulhatunk.
-Várj! Ti is! Vegyük át még egyszer! Mi ketten előre megyünk, besétálunk a kastélyba, mintha most érkeznénk haza egy hosszú útról és persze nem sejtünk semmit ránk váró veszedelemről. Amennyire csak lehet, felkeltjük az őrök figyelmét, akik természetesen ránk rohannak miden irányból. Mivel mi egy kicsivel gyorsabbak vagyunk a szánalmas halandóknál, így gyors hátraarcot csinálva kisurranunk az ajtón, mint akik nagyon berezeltek és elcsaljuk egészen őket a főajtóig, ahol ti már felsorakozva várni fogjátok őket és egytől egyig lekaszaboljátok a vesztükbe rohanó barmokat!

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Szomb. Feb. 05 2011, 12:09

-Egytől egyig? De nem úgy volt, hogy egyet futni hagyunk, hadd bizonyosodjunk meg róla, hogy valóban Fehértorony városából jöttek? Na és azért is, hogy hátha a kis fényhozó barátnőd nyomára bukkan ott…
-Igaz, igaz...
-Rendben. Csapat öt perc múlva a főajtónál találkozunk. Nem kell nagy harcra számítani, mert nincsenek olyan sokan, a nagy csatát majd később vívjuk meg…[...], és ne feledjétek, egyet mindenképpen futni hagytok. Megvan már, hogy ki követi?...Jól van, mindent bele!

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Hétf. Feb. 07 2011, 19:24

//Kicsit később//

-Nos, akkor ezzel is megvolnánk...*kezében egy élettelen testet vonszolva végigsétál a nagy termen és helyet foglal az egy hete porosodó trónszéken.*
-Ha végeztetek velük, mármint az evéssel, vigyétek hátra és ássátok el mindet! Nemsokára úgyis újra a nagyúr vendégei lehetünk...Hehe...
*Szemében valami túlvilági gonoszság villan meg, amint lenéz a trónusáról a kis gyilkoló csapatára. Testvérére is vet egy pillantást, amint vacsoráját befejezve eldobja magától a halott testet. Örülnie kéne, hisz visszafoglalták a várat, összeszedtek egy mindenre elszánt, veszélyes csapatot a vámpírok leghírhedtebbjeiből, itt van a testvére vele....de valami, valami belső nyugtalanság nem engedi, hogy teljes lelkéből ünnepeljen...Ránéz újra Antosra, a bátyjára, ki ugyanolyan, mint ő, szinte ugyanazok a vonások és ugyanaz a kegyetlenség. Ez maradt rájuk a szüleiktől? Ha családban nőnek fel ugyanitt állnának, ugyanazokon az ördögi terveken gondolkozva? A sors akarata, hogy mindketten ilyenek, a génjeikben van, vagy a környezetük tette ezt velük? Talán titkon azt remélte azelőtt, hogy ha él is testvére, ő biztosan nem olyan, mint ő, nem kellett annyi megpróbáltatáson keresztül jutnia, nem romlott meg, nem kell gyötörje a körülötte levőket, csak, hogy jól érezhesse magát. De itt ülve a székben és rátekintve a hozzá hasonló bátyjára, nem tud örülni, nem tud boldog lenni, hogy úgymond kettő van belőle, minden démoniból, ami benne van, és éppen ezért bízni sem tud benne...a saját testvérében...

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Hétf. Feb. 07 2011, 19:41

*És igen, Aldo nem tévedett, amikor az előbb kijelentette, hogy újra a nagyúr vendégei lesznek. Az egyetlen túlélő nyomába kiküldött fajtárs visszatér és jelent. A katona határozottan Fehértorony-vára felé tartott, tehát, az aki rájuk küldte a kis várfoglaló csapatot, az a nagyúr nem már, mint maga Antonius, az emberek fejedelme.
Titokban hálát ad az égnek, vagy épp a pokolnak, hogy Antonius az ellenség. Amikor legutoljára kutatott a máguslány után, azt az információt kapta, hogy néhány évvel ezelőtt az emberek ura alatt szolgált. Talán még most is ott van. És ha egyszer kezébe kerülhetne Formenya torka, többet el nem engedné, amíg élet dobogna testében.
Enyhe mosoly húzódik szája szélére, amint végez a vacsorával. Végre sínen van a dolog. Már csak Antoniussal kell "tárgyalniuk", hogy adja ki Formenyát, esetleg Aldonak Aredhelt és talán ha jól alakulnak a dolgok, még kiharcolhatnának(szó szerint) egy-két kiváltságot, ingyen étkezést, mindenféle javakat az emberi népből a fejedelmük által...Tudnak majd rá hatni, ha egyszer bevették az ők csapatukkal Fehértorony-várát és Antonius a kezükben lesz....Már csak azt kell kitalálni, hogy hogyan jussanak be, át az őrökön, a katonákkal teli várudvaron a kastélyba, annak tróntermébe...Egy biztos, egyenes úton nem fog menni... *

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Hétf. Feb. 28 2011, 20:09

-Nos, ideje más ügyre is rátérni és pontot tenni a végére!
*Eldobva magától a kivéreztetett testet, fölugrik székéből és kezével int egyik csicskájának*
-Te! Indíts a kastély várbörtönébe, a legsötétebb cellához és hozd fel azt a szerencsétlent!
*A mornie-i csatlós kissé csalódottan nézve a karjaiban tartott testre, melyben még egy-két korty biztosan lötyög, a sarokba löki azt, és elindul a főajtó fele, hogy az udvaron átkelve megközelítse a vár másik végében levő börtönt.*
-Várj csak, itt a kulcs!
*Zsebeiből előkotorászva felé veti, majd hosszan utána néz a távozónak.*
-Nos, Antos, hamarosan bemutatlak még egy "régi barátomnak". Már több hónapja, hogy a vendégségemet élvezi, az egyik legeldugottabb, legsötétebb tömlöcben.
*Visszahuppanva trónszékébe előkapja egyik élesebb kardját és ujjával végigsimít annak élén.*
-Most megláthatod, hogy mennyire jószívű vagyok igazából...Csak nem hagyhatom őt örökké szenvedni...már, ha eddig nem aszalódott porrá....

Tárgy: Re: 2. Nelorad - a vár Hétf. Feb. 28 2011, 20:55

-He, kíváncsian várom, hogy láthassam a te kis barátodat. Mond csak, ő lesz a mi kis Tikinánk férjecskéje, akivel próbáltad sakkban tartani?
*A bent levő "alattvalók" szintén befejezik a vacsorát, egy-kettő kivételével és indulnak kifele, hogy elássák, ami megmaradt a még néhány órával ezelőtt élő személyekből.*
-Várj, vigyed ezt is és a még van egy a sarokban, azt se hagyjátok itt!
*Ellenkezés nélkül átveszi egyikük Antos kezéből a porhüvelyt, míg egy másik a Beltázorért küldött vámpír megmaradt étkébe kapaszkodik bele...Minek is ellenkezne egyikük is...magas zsold van beígérve nekik...persze, ez is egyelőre csak ígéret...
Amint a csapat elején igyekvő megnyitja az ajtót, hirtelen berobban az előbb elküldött és hangosan felkiált.*
-Uram, ezt látnia kell!
*Aldo rögvest kisiet a teremből a várbörtön fele, míg a bent levők egyik fele utána rohan, a másik fele viszont bent marad Antossal. Talán ők is a többi után akartak sietni, hogy megnézzék mi különös történhetett, de ha már szenzációra vágynak, nem kell átvágniuk az udvaron...A hátuk mögött épp történik valami...Meglehet ezért is maradtak bent: furcsa szag kezd terjengeni a levegőben és különös vibrálások járják át az egész termet. Megfordulni sincs idejük, hirtelen vakító fény árasztja el a teljes várat egy pillanatig, melyet egy éles csattanás követ. Legtöbben elmenekülnek, vagy ki az ajtón, vagy más szobákba bújnak a fény elől. Szerencsére nem éget, mint a napfény(ahogyan azt Antos a trónszék mögé bújva tapasztalja), csak vakít, az az egy pillanatnyi villanás is elég volt, hogy több percig elveszítsék szemük világát. De mi volt ez? Mi okozhatta és mi követheti....? Halálos csend telepszik a trónteremre, szinte tapintani lehet a feszültséget, amikor váratlanul megszólal egy idegen hang valahonnan a terem közepéből.*
-Jeeee! Igen! Igen! Megcsináltam! Sikerült! Hú micsoda kaland volt! De végtére is megcsináltam! Egy myrte megmentette az első sárkánylovast!.....

Folyt. köv...

*A várbörtön sötét folyosóin siet Beltázor Aradorn, azaz Tikina férjecskéjének a zárkája felé, egy másik vámpírral a nyomában, miközben a trónteremben történtekből semmit sem tapasztal. Talán megüthette a fülét egy távoli csattogó zaj visszhangja, de különösebb figyelmet nem fordít rá. Most sokkal fontosabb elintéznivalója van, bosszút állni Tikinán, amiért nem tört be. Ebből is látszik, hogy a mi Aldonk szavahihető ember, illetve vámpír, amit megígért, azt be is tartja. Ha a zsarolások és fenyegetések ellenére sem volt képes Tikina engedelmeskedni, akkor ő megöli a férjét. Ilyen egyszerű a dolog, mármint ilyen egyszerű lenne, ha a vámpír, akit Beltázor után küldött nem üres kézzel tért volna vissza a zárkából. Valami nem stimmel, nagyon nem. Pillanatokon belül kiderül, hogy hiábavaló-e az aggódás, vagy sem.*
-A kulcsot!
*Kéri vissza a vámpírtól. Amint megkapja, maga elé emeli és egy röpke pillanatig elmereng.*
~Végig ott volt a várfal melletti tövisbokrok mélyén. Azóta, hogy bedobtam egészen a múltkori napig, amikor valamiért elhagytuk a kastélyt egy farkast követve Antossal. Bár nem emlékszem pontosan, hogy miért hagytuk ott Aredhelt, de az tiszta, hogy, amint kiugrottunk az ablakon, lent, beleakadva a tövisbokorba, rögtön a szemembe akadt. Azóta van nálam, addig meg a tövisek közt volt. Tehát lehetetlen, hogy időközben valaki kinyitotta az ajtót. Beltázornak bent kell lennie!~
*Csillapíthatatlanul nyugtalanítja a gondolat, hogy nem lesz bent, annak ellenére is, hogy a mellette álló vámpír semmi konkrétat nem mondott még. Csak annyit, hogy ezt látni kell, tehát valami van bent, amit látni kell. Ez megnyugtató, sőt, ha megpillanthatja Beltázor kiszáradt tetemét, na, akkor igazán fellélegezhet. Rajta, hát, nézzük meg, mi van odabent.
A kulcsot a zárba helyezi, kettőt fordít rajta, majd könnyedén kitárja a tömör faajtót. A másodperc töredéke alatt végighordozza tekintetét a benti sötétségen, majd hirtelen felkiált.*
-Ez lehetetlen!

Epilógus
-Amikor Aldo kinyitja a tömlöcajtót, Beltázornak hűlt helyét találja. Visszatérve a trónterembe viszont ott találja Harymane Mytryon nevű myrte ismerősét, aki a benti vámpírcsapattal szórakozik, bevetve különböző illúzióit.. A myrte a múltból tért vissza, Nibelion idő úr segítségével, miután sikerült megmentenie az első sárkánylovast és így hála neki, ma is létezhetnek az egyre fogyó sárkánylovasok.
-Aldo, mint a myrte „barátja”, „rábeszéli” Harymane-t, hogy segítsen neki, Antosnak és vámpír csapatának bejutni Fehértorony várába
-Láthatatlanná téve mindannyiukat segít nekik és egy éjjel a csapat „beveszi” a várat, csapdába ejtik Antonius nagyurat.
-Antos erőszakot alkalmazva próbálja szóra bírni Antoniust, hogy árulja el, mit tud Formenyáról és a varázsnyakékről, amit ellopott.
-Antonius állítólag semmit sem tud az egészről, Antos megpróbálja megölni, de Harymane közbeavatkozik és ő esik áldozatul a vérszomjas vámpírnak
-Közben Aldo találkozik a kastélyban Aredhellel, ki még mindig Antonius nagyúr „vendégségét” élvezi, hosszas beszélgetés után, úgy dönt, hogy nem öli meg, segít neki kijutni a várból
-Hálából Ared egy varázsamulettel ajándékozza meg, melyet nemrég talált egy, Antoniusnak címzett küldeményben
-Antos meglepetve veszi észre, hogy a trónterembe visszaérkező testvére kezében ott az amulett, amit épp egy hónapja, hogy keres már, viszont, van egy kis gond, Aldo nem akarja visszaadni, előtte „tudni” akar róla mindent
-Az elkövetkezendő néhány percben heves vita veszi kezdetét a két testvér között, szó szót követ, kezdenek elfajulni a dolgok, mindez azalatt történik, hogy a halálra sebzett Harymane kiszenved
-A varázslat rögtön megszűnik, a tornyokat és ajtókat elfoglaló vámpírok láthatóvá válnak
-Fehértorony katonái kardélre hányva az egész csapatot, haladnak a trónterem felé, ahol Aldo és Antos harcol éppen egymás ellen
-Az elhangzó szavakból kikövetkeztethetjük, hogy Antos egy párhuzamos világból érkezett az amulett segítségével, amit, ha elveszít és a következő holdtöltéig nem szerez vissza, az amulett visszahelyezi őt a saját világába és az e világi Antos Ballay-t pedig, visszahozza ide
-Közben Antoniusban is fegyvert ragad és az egymás ellen harcoló két testvérre támad
-Éfélt üt az óra
-A katonák a trónterem ajtajához érnek és próbálnak betörni
-A hold teljes fényében, teljes alakjában tündököl az égen
-Antosnak már csak másodpercei vannak ezen a világon, minden erejét összeszedve tör rá testvérére és úgy látszik sikerül megszereznie végül az amulettet, de az Aldo szíve fele indított karó a véletlen folytán Antoniust találja el
-Aldo kezében marad az amulett és végignézi, ahogy Antos eltűnik eme világból
-Hosszú másodpercek telnek el, míg várja, hogy az amulett visszahozza a valódi Antost, de valami nem stimmel
-Valóban meghalt már ezen a világon az álomfalvi csatában? Biztosan akkor léphetett a helyébe a párhuzamos világból érkezett gonosz Antos!
-Mialatt ezen elmélkedik, hallja, hogy Antonius felnyög és kileleheli lelkét
-Utolsó szavaival Aredhelt hívta…
-Másodpercek kérdése, hogy a kastély őrsége betörje az elreteszelt ajtót, Aldo az ablakhoz lép, és kiugrik
-Abban a percben egy fehér fénygömb jelenik meg és egyenesen Antonius testébe száll
-A csere megtörtént, a párhuzamos világ visszakapta régi, gonosz, Antosát, így visszaadta nekünk az igazit, igaz, neki már csak a halhatatlan lelke volt meg, de épp itt volt a fejedelem alighogy lakatlanná vált teste
-A katonák betörik az ajtót és az éppen ébredező fejedelemhez rohannak, aki már Antos emlékeivel és tulajdonságaival rendelkezik
-Első szavával ő is szerelmét szólítja: Ayame!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nelorad! Ez a vár neve, ahol egykor egy sötétmúltú, sokat csalódott és magányos vámpír lakott. Ma már nem lakja senki, ugyanúgy áll, mint egy évvel ezelőtt, üresen és elhagyatottan.
Igen, éppen egy évvel ezelőtt történt, hogy elindult innen egy kisebb vámpír sereg és Antonius nagyúr életére támadtak…Az is igaz, hogy csúnya kudarcot vallottak…Senki se élte túl közülük a balgán kitervelt várfoglalást.
Ámde beszélik, hogy még azon az éjszaka a nagyúr visszatért kastélyába és túlvilági varázslatokat bevetve megidézte magát, Nibeliont, az idő urát. Hogy utána mi is történt, az már homályos. Kering egy-két pletyka arról, hogy a Fehértorony támadása utáni nappalon egy fehérhajú, fiatal mágus feltűnt a Belhan-tengeri kikötőben és hajóra szállva, elhagyta a szigetet, de, hogy ki lehetett pontosan ő??? Egyik éjszaka a neloradi vámpírnagyúr, másnap meg egy egyszerű csatamágus? Hogy a két személy ugyanaz lenne? Á lehetetlen….De ha mégis…hova mehetett…milyen alkut köthetett az időlorddal?
(-Keresd meg a feleséged és a gyermeked és kezdj új életet, Aldo! Ne jegesítsd megint a szívedet!)

Aldo Barras úr Very Happy

*Glorien sétál be a várba. Nagyon határozott és tudja, hogy mit akar. Noha a hideg futkos a hátán ettől a helytől, akkor is beszélnie kell Aldoval. A múltkor nem éppen úgy váltak el egymástól, mint ahogy kellett volna. Nagyon szenvedett ez miatt, és már a gyűrű sem volt az ujján. Lyllennel a titkuk, hogy tulajdonképpen mi is annak a gyűrűnek a sorsa. Az ő szíve csak is Aldoé, még ha lehet, hogy innen úgy sétál majd ki, hogy többet nem látja. Felsétál a lépcsőn. Sötét egy hely ez az biztos.A folyosó egyik végében megáll és előre mered. Annyi ajtó van itt és nem tudja, hogy hol lehet a férfi. Elindul hát szép lassan a folyosón. Közben a ruhája ujját letűrte egészen, hogy kezei ne látszanak ki. Nem lenne jó, ha Aldo észrevenné, hogy nincsen rajta gyűrű. Akkor jönnek majd a kérdések., amihez most nincs nagy kedve. Persze ha bekövetkezik, akkor színt vall.*

- Nem mondtam elég világosan a múltkor, hogy többé nem akarlak látni?
*Jelenik meg a mágus a folyosó végén, amerről a nő jött. Kissé megrémiszthette, főleg, hogy Glorien háta mögött jelenik meg a sötétből...de miért is kéne érdekelje, hogy jelen pillanatban mi fut át az elf agyán.*
- Semmi keresni valód itt! Tűnj innen, amíg szépen mondom!
*Mire a nő szembefordulna vele, ő már el is viharzik az egyik ajtón keresztül, de hallani, hogy valami nem várt dologba ütközött.*
~Na, szép! Utána kell nézzek, hogy még miket hullattam el. Azt hittem elégettem az összes vámpírt a fejével együtt.~
*Gondolataiban lejátszódik az esemény, amint visszatér egy éve itt hagyott várába és a közben befészkelődött vérszívók neki rontanak. A szerencsétlenek. Esélyük sem volt a kardjával és a varázstűzzel szemben...
Lehajol, kezébe veszi a földön heverő fejet, melybe az előbb belebotlott és kihajítja az ablakon, ahol a napfény hatására tűzgomolyagként ér földet. Visszafordul, hogy felmenjen emeleti szobájába, de a folyosón még mindig ott áll a látogató. Most már találkozik tekintetük is.*
- Menj! Nem haragszok rád, ha netán emiatt nem tudnál éjszakánként nyugodtan aludni... *Szól cinikusan*
-...csak menj el! Nem akarok tudni rólad! Egyszerűen nem létezel számomra, olyan nehéz ezt felfogni?
*Reméli, hogy a kis elfecske nem kezd drámázni, mert ahhoz semmi kedve, csak húzzon már el és hagyja őt!*

*Mindenre fel volt készülve, de azért erre nem. Annyira megijesztette a férfi. És a közöny a hangjában. Na de mit várhatott ezután? Aztán a következő döbbenet a fej. Nézi, mi fog ebből kisülni. Aztán már csak Aldo hangja téríti magához.
- Igen, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. És szeretném ha végig hallgatnál. Aztán ha azután és azt akarod, elmegyek.
*Mondta kicsit szomorúan, de folytatta.*
- Nos. Azt hiszem olyanokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna. Egy percig sem hittem volna, hogy ártani tudtál volna Galwornak. Csak egyszerűen mérges voltam a világra, amiért ezt tette velem. Illetve velünk. És te pont ott voltál, pont úgy viselkedtél, hogy rajtad töltöttem ki. Szeretném ha megbocsájtanál. Én is el akarlak felejteni, de sajnos nem megy az olyan könnyen. Talán, ha nem haraggal válunk el egyszerűbb lesz. Mit gondolsz erről?
*Kérdezte és bevillant az imént látott vámpírfej. Ekkor eszébe jutott Lyllen. Hogy ismerte Aldot és, hogy vámpír. De most meg nem az. Lehet jobb, ha erről nem is kérdezi. Vagy talán majd idővel.*
- És mielőtt elmegyek, szeretnék valamit tudni. Nekem fontos lenne. Lehet téged nem érdekelnek már az érzéseim, de engem érdekelnek a tieid, még akkor is, ha múltkor átgázoltam rajtuk. Tehát. Érzel még irántam valamit?
*Tette fel a kérdést. Közben keresztbe tette kezeit mellkasa előtt, elfeledkezve arról, hogy el kéne dugnia őket. Csak várt, hogy mit reagál Aldo. Semmi jóra nem számított. *

*Ugyanaz a szöveg, mint múltkor Hiswánál, a Tolmen erdőben. "Ne haraggal váljunk el egymástól"...Miért számít ezeknek, hogy hogyan válnak el, ha egyszer ő leakarja zárni a múltat. Miért olyan fontos nekik, hogy puszipajtásként köszöntsék egymást utoljára. Ha egyszer sohasem akarja látni ezt a két nőt, akkor mire ez a felhajtás? Talán félnek, hogy egyszer feltámad benne a bosszúvágy, és akkor az életükre fog törni? Mi a biztosíték arra, hogy ez nem történik meg akkor, ha netán öleléssel búcsúznának?
Most meg az érdekli, hogy érez-e még iránta valamit*
~Most légy erős! Csak maradj ugyanilyen rideg és határozott, s akkor nincs több szenvedés. Egy szó, és már megy is, s nem fogod látni soha többé. Csak ne mutass semmi érzelmet. Hadd higgye azt, hogy...Így lesz a legjobb mindenkinek.~
-Glorien, ha tudni akarod, hát megmondom.
~A legutóbb is szinte megölted, ha az a nyílvessző kicsit balra megy...Hadd legyen csak boldog vele, engedd el! Zárd le, ami volt!~
*Nyelt egy nagyot, aztán végre kibökte*
- Már régóta nem érzek irántad semmit! Nem is tudom, hogy szerettelek-e valaha, talán csak egy kis felláng....
*Próbált a lány szemébe nézni, de egy idő a sok hazugság már nem engedte. Így is tévedhetett véletlenül tekintete Glorien kezére, pontosabban a gyűrűsujjára.*
~Aldo, te bolond, mit tettél?!~
*De már a kocka el van vetve, aminek egyszer neki kezdtünk, azt be is kell fejezzük.*
-...fellángolás volttál számomra.
*Fejezte be rekedtes hangon.*
-Most pedig menj!
*Fejében még mindig kavarogtak az események, hogy mit tett az imént. A percek évszázadoknak tűntek, várta, már, hogy végre eltűnjön Glorien előle, hadd ne kelljen többet rá gondolnia.
Vajon lesz még nyugodt éjszakája valaha?*

*Glorien állt némán a férfi előtt. Nem szólt semmit. Aztán az adott pillanatban éber volt. Látta, hogy Aldo oda nézett. Látta, ez nem lehet ámítás. Ez biztosan így volt. Ennyire nem lehet bolond. De abban a pillanatban el is takarta kezét. Végig hallgatta Aldot, nem akarta félbe szakítani. Kíváncsi volt, hogy ebből mi fog kisülni. Aztán mikor befejezte a férfi a mondandóját, csak állt szinte megsemmisülve, hiszen a "fellángolás" szóra azért nem számított.*
- Fellángolás?
*Kérdezte elcsukló hangon.*
- Valóban? Fellángolásnak nevezed te a gyermekünket? Nekem te azt nem fogod bemagyarázni, hogy , amit a tengernél éreztél,mikor újra láttál, fellángolás volt.
*Kis szünetet tartott, és ekkor mondta el, azt, amit látott. És, biztos volt magában.*
- Nekem te nem tudsz hazudni Aldo Barras. Láttam, hogy észrevetted azt, hogy nincs gyűrű az ujjamon. És tudod, hogy miért nincs?
* Tette fel a költői kérdést. Még egy kicsit közelebb ment. Olyan közel, hogy szinte össze ért az ajkuk. De a pár milliméter távolság megmaradt.*
- Azért nincs, mert úgy gondoltam, hogy talán még egy utolsó esélyt adhatnánk magunknak. Mert én annyira szeretlek, hogy akár mennyire is el akarlak feledni, nem tudlak. És most már nem is akarlak.
*Nem érdekelte már semmi, az se, ha ezután baj történik vele. Az se, ha esetleg Aldo elutasítja, de ezt meg kellett tennie. Így átkarolta a nyakát és megcsókolta. A világ megszűnt körülötte. Nem létezett más számára csak Aldo jelenleg. Nagyon hosszan csókolta és nem engedte el. Mikor végzett, lemondóan nézett maga elé, de még várt.*
- Most akkor megyek, ha akarod. De azt, tudd, hogy egész életemben, csak téged szerettelek. Még, amikor nem emlékeztem rád, akkor is kísértett álmaimban az emléked. Te vagy az életem Aldo. De, ha te ebből nem kérsz elfogadom. Kívánom, hogy legyen szép életed.
*Ez volt a utolsó mondata és megfordult. Könnyei eleredtek, de ezt Aldo nem láthatta, mert már a lépcsőnél járt. Most már könnyeinek utat engedhetett, végre. Úgy érzete, hogy szíve kiszakad a helyéről. Szép lassan sétált le a lépcsőn.*

*Próbált távolodni, amikor Glorien közellépett hozzá, de valahogy nem tudta összeszedni erejét, hogy egyik lábát is megmozdítsa. Ellökni magától a lányt meg, még nehezebb lett volna. Úgy néz ki nem értek semmit, az amúgy is üres szavak. Glorien megelőzte és a tettek mezejére lépett, hála az égnek. Mert ki tudja mi lett volna, ha Aldonak kellett volna az elutasítást vinnie a tettek mezejére. Most viszont, hogy Glorien odalépett hozzá, aztán meg elcsattant a csók, úgy érezte, sőt tudta, hogy neki kell lépnie…tovább ezen a vonalon. Vagy folytatni, vagy lezárni. De melyiket? Ha hagyja menni, akkor örökre elveszíti, ha viszont utánaszalad mi a garancia, hogy pár együtt töltött hónap után megint nem szakadnak-e el egymástól, amit aztán szinte lehetetlen kihevernie. Utánaszaladjon vagy sem? Fejében eme két ellentétes síkon csatáztak a gondolatok, s hiába próbálta győzködni magát, s ki tartani az egyik opció mellett, folyton talált rá ellenérvet, hogy végül is elvesse. Próbált nem a szívére hallgatni, s úgy fordult meg az ajtóhoz, hogy felmenjen rajta keresztül a szobájába, hátha ott meg tud nyugodni háborgó lelke. Kinyitotta az ajtót és nagy nehezen erőt vett magán, hogy átlépjen rajta. Keze nem akarta elengedni a kilincset még a túloldalon sem. Aztán lassan, még egyszer hagyva, hogy fejében lejátszódjanak az imént történtek, becsukta. Egyelőre csak résnyire. Már csak egy kicsi hiányzott, hogy lezárja a Glorien korszakot, hogy tovább léphessen, de az ajtó csak nem akart becsukódni, keze valahogy ráragadt a kilincsre. S eme pillanatokban, ahogy a kastély falai visszaverték Glorien zokogását, Aldo szívét is elöntötte valami, ami már nem hagyta, hogy tovább gondolkozzon tisztán. Kitépte az ajtót helyéről és úgy rohant lefele a másik lépcsőn, Glorien után.*
- Glorien! Glorien! Valóban azt mondod, hogy együtt lehetünk még boldogok?
*A lány a lépcső alján várt rá. De nem volt egyedül…*