3. A Rathanor-dzsungel

*Riel figyelte a férfi és nagyon jól tudta, hogy most az egyszer tényleg nagyon messzire ment.*
- Én nem tudom, hogy mi az a szerelem, de ha olyan, amilyen a tietek volt, remélem hamarosan megtudom.*Mondja még mindig a földnek.*
- Most biztosan nagyon megutáltál.Mellékúszik és ráteszi kezét az övére.*
- Tényleg én mentettelek meg.Ezt az itt jelenlévők biztosíthatják.Eddig bántam, de most már nem bánom.Csak a lábam ne fájna annyira.Egy önző kis fruska vagyok.Most is magamra gondolok.*elfordult és nézte a csillagokat.*
- Tudod a csillagok mindig megnyugtatnak.Olyan mintha valaki mosolyogna ránk onnan föntről.

*Más helyzetekben, ha egy nő mellékúszik és ráteszi Aldo kezeire a kezét, Aldonak sem kell kétszer mondai, hogy mit tegyen, de most....most csak a sűrű, szűnni nem akaró, sötét fájdalom járta át lelkét és kínozta őt. Hallgatta Riel szavait, volt amelyikre figyelt, volt amelyre kevésbé. Vérnyomása megnőtt, lélegzete felgyorsult, érezte, hogy menten szétrobban a sok fájdalomtól, Riel meg sehogy sem akarta hanyagolni már a témát. A lány utolsó mondatánál hirtelen elkapta kezét és felugrott mellőle.*
-Elég! Nem akarom többet hallani! Hiába is sajnálkozol rajtam, meg könnyezel, tudjuk mindketten: Glorien nem jön vissza. Fogd fel végre, hogy igen, szerettem őt tiszta szívemből, és mindent megtettem volna érte, DE ha meghalt...meghaltak egyszer, akkor hiába is emlegetjük őket, hiába is beszélünk róluk, csakis a fájdalom az, mely itt van velünk és az nem hozza vissza őket onnan, ahol vannak.!
*Indulatában megindult egyenesen be a sűrűbe, vissza sem nézett, csak ment egyenesen előre otthagyva a társaságot.*

*Riel se volt rest.*
- Igen, tudom, hogy így van, de néha jó ha beszélünk róla.*
~ mekkora egy tuskó.*könyveli el ismét magába.Aztán amikor lelép a férfi, szörnyen mérges lesz.Nem érdekli a fájdalom, valahogy felált.Igaz Aldo gyorsan ment Riel csak bicegett.*
- Mindig elfutsz a kihívások elől?*kiabál utána.Észre se vette, hogy köpenye útközben leesett róla.Így most csak a testhez símuló ruhája van rajta, aminek le van tépve a nadrága szára, hiszen muszáj volt a lába miatt.Mondjuk nincs is még másik ruhája.De majd lesz...Riel nagyon dühös lett és szinte remegette a teste.De állt, mégha nagyon is fájt a lába, akkor sem törik meg.Igazán kitartó.
- Aredhel azt mondta jó ember vagy.És kedves és jó barát.Én ebből nem sokat tapasztaltam, de talán majd egyszer.*néz maga elé.Aztán összeesik.Nem ájul el, de nem bír felállni.A sérült lába kétszer akkora mint a másik, de őt ez nem érdekli.*
- Azt hiszed te maradtál csak egyedül?Nem, nagyon tévedsz.Én is.Ráadásul én itt idegen vagyok, akinek még barátai sincsenek.Szinte senkit nem ismerek..

*Szinte nem hiszi el, hogy Riel képes utána bicegni.*
~Ha nem hagyja abba azonnal a prédikációját, én visszamegyek és...és....~
*Még mindig tapossa, töri maga előtt a bokrokat, ágakat, megy előre...el innen...menekülne a fájdalom elől....de hiába. Végre megszűnik az utána kiabáló hangja, mély csend telepszik a dzsungelre, csak ő veri fel egyre, ahányszor arrébb hajtja a trópusi növények leveleit, s azok elhalóan susognak az éjszakába. Egyszer csak megáll egy fának neki veti hátát és kifújja magát. Bármennyire is szeretné, Glorien emléke még mindig ott van mélyen beágyazódva a szívébe, s attól egykönnyen nem szabadul...pedig mennyire szeretne...*
~Ah, nem tudja ez a fruska, hogy mit beszél...Valóban elfutnék a kihívások elől?...Na nem, nem vagyok én olyan.......csak ha muszáj...elvégre ennél a nyomorult életnél nincs fontosabb...csak a pénz....~
*Belső hangjai egyre váltogatják egymást, lassan hatalmába kezdi keríteni a kétségbeesés.*
~Miért is kellett találkoznom Riellel...jobb lett volna ha akkor, azon az estén csak én vagyok ott a parton...Biztosan nem élne most már...De honnan is tudhattam volna, hogy ő...ő Glorien húga., ah, már megint bolondságokat beszélek.~
*A meleg, mely a dzsungelre rátelepszik, nem akar szűnni, Aldo homlokán gyöngyökben futnak le a verejtékcseppek. Lassan elrugaszkodik a fától, majd elindul újra valamerre...*

*Fangë Riel után rohan.Felkapja a földről és vissza viszi,majd befogja a száját.*
-Ingor Volg ti menjetek Aldo után,próbáljátok meg vissza hozni.Te pedig jó ki osztottad Aldot.De azt miért mondtad hogy nincsenek barátaid,hogy egyedül vagy?Ezt addig ne mond ameddig én itt vagyok!*Mondta Fangë kicsit durván az utolsó mondatot.*
*Ingor és Volg futnak Aldo után,aki már elég messze járt.Fél perc után megálltak,látták hogy Aldo egy fának támaszkodik majd tovább indul.Utánna kiabálnak.*
-Várj Aldo várj!*Ingor*
-Vissza kell jönnöd.veszélyes egyedül.*Volg*
*Mikor utol érik lefogják a kezei,és megpróbálják vissza húzni.Közben Fangë Rielt leteszi az egyik fasátorba.*
-Maradj itt vissza hozom Aldot!*Mondta Fangë,és már el is viharzott.*

- Te a barátodnak tekintesz?*néz rá nagy szemekkel.*
- Tudod, az, hogy együtt harcoltunk nem biztos, hogy azt jelenti barátok is lettünk.*mondja eltűnődve.*
- De örülök, hogy így látod a dolgot, mert én is megkedveltelek.*mosolyog rá.*
- Itt mindenki Aldo után rohan? Egye meg a fene...*dohog magában, mikor mindenki lelép mellőle.És ekkor hirtelen megjelenik egy madárka.rátelepszik Riel vállára és énekelni kezd.Nagyon megnyugtató dallamot.Riel kezd lehiggadni.Valahonnan ismerős neki ez a dallam.Aztán szemügyre veszi a madarat.Nagyon szép.Színes és kedves a kinézete.Tovább hallgatja a dallamot és elkezd vele együtt énekelni.

3. A Rathanor-dzsungel - Page 2 Enekes_madar

3. A Rathanor-dzsungel - Page 2 Enekes_madar

*Megy egyre beljebb a dzsungelben, míg egyszer csak kezek nehezednek rá kétfelőlről és megállásra késztetik.*
~Mi a...?!~
*Mikor szembefordul látja, hogy a két elf férfi az, kik lemerték őt fogni. Aldo hallotta a hangjukat, de nem gondolta, hogy ezek elmennek addig, hogy lefogják őt, sőt megpróbálják visszaráncigálni a táborba. Először enged a szorításnak, de egy lépés megtétele után összeszedve minden erejét hirtelen berántja maga elé a két férfit, de úgy, hogy azok feje nagy sebességgel és még nagyobb erővel találkozik egymással. Kihasználva, hogy 'kissé' el vannak szédülve, a földre löki mindkettőt, s indulna tovább, de ekkor Fange áll az útjába. Lenézően megszólítja:*
-Vidd a barátaidat biztonságos helyre, engem meg ne féltsetek!
*Fordulna is meg, hogy induljon tovább, de még végezetül hozzáteszi:*
-Ha jót akartok nem jöttök utánam! Ha az a sorsom, hogy itt vesszek a dzsungelben ,akkor úgy történik, de ha nem...nos, elf, akkor látjuk még biztosan egymást....További szép estét nektek és a 'hölgynek'.
*Eltűnik a sötét bozótban.*
~Bár csak az lenne a sorsom......~

*Fangë legszívesebben utánna menne és pofon csapná,de barátai elég rosszul vannak.Úgy hogy őket menti és hagyja hogy Aldo eltűnjön.Majd felkapja barátait a vállára és vissza viszi őket.Ott pedig hallja Riel énekét,leteszi barátait a másik fasátorba.Ezután bekukkant a Riel sátrába ahol Riel vállán egy énekes madárral ül.*
-Nem tudtam Aldot megállítani,mert valószínűleg Volg és Ingor agyrázkódást kaptak.Még teszek egy kis vizes borogatást a fejükre,csinálok tüzet és lefegszem aludni.Jó lenne ha te is lefeküdnél aludni,majd holnap közelebről is megnézem a sebedet.*Mondta Fangë és ment is a másik sátorhoz.*
*Barátai fejére tett vizes rongyot,betakarta őket,majd elment tüzifát gyűjteni.Három perc múlva vissza jött és halomba rakta a fákat.Elővette kovaköveit,és tüzet csiholt.Majd lefeküdt a tűz köré és bámulta a csillagokat.*

*Riel Fange hangjára összerezzent.*
- Jaj.Ne ijesztegess.*mondja kuncogva.*-Rendben menjél csak.*Aztán hallja, hogy tüzet rak valaki és kiles.Látja, hogy a férfi a csillagokat kémleli és oda sántikál hozzá.*
- Ne haragudj, de nem tudok aludni.Legalább is egyedül nem.*Néz szomorúan és lefekszik Fange mellé.*
- Nem tudom miért, de te biztonságot jelentesz nekem.*néz rá hálásan és felnéz a csillagokra.Kicsit kémleli és észre sem veszi, hogy a feje Fange vállára borul és lassan elalszik.*

*Fangë már fél álomban volt mikor Riel mondta neki hogy nem tud aludni.*
-Nem haragszom.*Mondja kedves hangon.*
*Riel Fangë mellé fekszik.Fangë Riel felé fordul,Riel Fangë felé.Fangë Riel szemébe nézet.Majd Riel felnézett a csilagokra.Mivel Riel Fangë ball oldalán volt Fangë bal kezével átöleli a nőt és ő is felnéz a csillagokra.Egy kis idő múlva Riel feje Fangë vállára borul,és elalszik.Mikor már Riel aludt Fangë is akaratlanul Riel fejéhez támasztotta a fejét és elaludt.*

*Riel nagyon nyugtalan az éjjel.Talán meg is rúgja Fanget, amikor felriad.Álmodott.Azt álmodta, hogy ott van Gloriennel a csatában és nem tudja megmenteni.Körbevették testvérét.De ő nem tud mozogni.Kiabálja testvére nevét és ekkor riad fel.Kezeibe temeti az arcát és elkezd zokogni.*
~ Jaj!Mikor lesz már ennek vége.Soha nem heverem ki.*gondolja és csak sír.

*Fangë felriad Riel kiáltozására.Lássa hogy kezeibe hajtja fejét és zokog.*
-Ne sírj.cssssssss.*Mondja kedves hangon és átöleli Rielt.Magához szorítja.*
*Majd pár perc múlva mikor kezd megnyugodni a lány megfogja a kezeit és leveszi az arcáról.Majd letörli a lány könnyeit,és bele néz a szemébe.Ezután egy belső erő irányítja és szájon csókolja a lányt.*
-Sajnálom.*Fangë hirtelen elkapja az fejét.*

*Riel megnyugszik Fange vigasztalására.Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a férfi megcsókolja.Aztán csak néz vele szembe.Egyenesen bele a szemeibe, aztán visszacsókol és nem hagyja abba.*
~ ezt szabad? Vagy nem? Nem tudom..De jól esik.*gondolja.és, amikor abbahagyják Riel ránéz.*
- Te vagy az első férfi, aki megcsókolt.*néz rá és megereszt egy kis mosolyt és hozzábújik.*

-Pedig egész jó csináltad.*Mondta lágy hangon.*
*A lány hozzá bújik.Fangë már nem tud leállni.Megfogja a lány bal kezét a jobb kezével.Tovább csókolja,már félig felette van.*
-Biztos akarod?*Bele néz Riel szemébe.*
~Mondj igent!Mondj igent!Ennyi nem elég!~

//Fagy//

//olvad//
~Hogy milyen naivak tudnak lenni egyes emberek...Nehezen tudtam megállni kacagás nélkül, amikor Riel utánam kiáltotta azt, hogy Ared úgy vélekedett rólam, mint egy jó emberről...egy kedves és jó barátról...Hogyan lehet még mindig ennyire vak ez az Aredhel?~
*Már több órája ment egy irányba megállás nélkül.*
~Remélem már nincs sok hátra a dzsungelből...kezdek fáradni és a fejem is újra rákezdte a fájást...ez is csak Riel hibája....ő aztán ért hozzá, hogy hogyan fájdítsa meg az emberek fejét...na meg a szívét~
*Letörölte homlokáról a verejtéket, az ütés helyét meg enyhén megtapintotta.*
~Ehh, volt már ennél súlyosabb sebem is, kibírom ezt is valahogy...Az utóbbi időben inkább lelki sebeket szereztem, s az efféle kis fizikai sérülésektől teljesen elszoktam, nem csoda, hogy ennyire fáj.~
*Hiába keresett volna ösvényt, a hold fénye mellett nem találta volna meg, így csak ösztönére hagyatkozhatott. Remélte, hogy minél hamarabb kikerül innen.*
~Ha miden lánnyal olyan könnyű lenne elhitetni bizonyos dolgokat, mint Areddel, könnyű dolgom lenne....bár az is igaz, hogy az ő neve nem szerepel a meghódítottak nevei közt...talán legközelebb sikerül elcsavarnom a fejét egy éjszakára....talán legközelebb...~
*Végre ritkulni kezdett a növényzet, ettől jobb kedvre derült, tudta, hogy pár perc múlva már kint is lesz a dzsungelből.*
~És vajon mi lehet Myllel?....na meg a Hythamorys családdal. Biztosan élik életüket és boldogok, mint a mesében...Hiswa megcsinálta a szerencséjét...jó húzás volt elcsavarni a mester fejét...eddig már a gyerekek is nagyobbacskák lehetnek...~
*Még egy utolsó lépés és kint van a dzsungelből. Mély lélegzett vesz és elindul a város fele, melynek tornya ellátszik ide. Pár lépés után azonban megtorpan.*
~Egyáltalán miért is Hythamorysékről filozofálok? Hiszen semmi közöm hozzájuk...ami volt, elmúlt...nem ismerem többé sem a mestert...sem az 'aranymúltú kis feleségét'...ja, és Mylt s...~
*Megindul és kissé elmosolyodik....a maga gonosz vigyorával.*
~Mylene...nem is rossz...amellett, hogy gyönyörű, még sok pénze is van, hiszen a mester húga...Össze kell jöjjek vele....Hátha én is megcsinálom a szerencsémet....~
*A gonosz mosoly még mindig ott van ajkán, mikor beér a városba...*

//Köszönöm a játékot//

Tárgy: Januári küldetés Csüt. Jan. 27 2011, 17:02

//Nos, akkor én elkezdem Smile

//

*Az üzenet azelőtt érte utól, hogy a senki földjéről Evolyranére lépett volna.
Nem szokványos lény hozta, egy lidérc.
Dardanosz látott már ilyet, de sosem ő volt érdeklődése középpontjában.
Ezúttal igen, így aztán kénytelen-kelletlen megvárta, míg az utoléri, s előadja, amit hozott.
A hírt maga Darkmen küldte utána, s közbeékelésképpen egy plusz feladatot adott neki.
Ehtar még most sem egészen érti, hogyan lehetséges, hogy épp őt szemelte ki erre a feladatra. Nem mintha a Rathanor-dzsungel bármiféle újdonságot mutathatna neki. Állomásozott már benne, igaz, akkor a meleg oldalán volt, ezúttal pedig még nem tudja, pontosan hol is köt ki.
A dagorladiak észleltek egy gyenge jelet, valamiféle új erő első jeleit, s mivel nem engedhetik, hogy határaik mellett bármi esetleg rájuk veszélyes felüsse a fejét, egyik tábornokuk, nevezetesen épp a nagy Darkmen megbízott valakit, aki elég rátermett, hogy felderíthesse, s akár likvidálhassa is, ha tudja a veszélyforrást.
A választás épp Ehtar mágusra esett, aki már a Birodalom határai fel tartott, hogy titkos feladatához kezdjen.
Így viszont jókora kerülővel kanyarodott vissza a dzsungelba, hogy kiderítse, ami nyugtalanítja vezetőit.
Nem varázsol, bár könnyedén igazolhatja magát az esetleges dagorladiak előtt.
Jobb szeret óvatosan haladni, már amennyire lehet.
Éppenséggel megáll kicsit pihenni, mikor kiér egy kisebb tisztásra. A dzsungel fái ernyőként borulnak fölé, kitakarva a napot, félhomálynak engedve csupán teret.
Dardanosz megállva nekidönti hátát az egyik fának, de a felületes szemlélőt téveszti meg látszólagos nyugodtsága. Eközben is éberen figyel a környező hangokra, az erdő vadjainak hangjaira, melyek távolról is jelzik a nem közéjük tartozókat.
Így tesznek most is, miközben a mágus fekete varázsbotját szorosan markolva, még mindig a fának dőlve várja, hogy az érkező megjelenjen.
Készen áll védőpajzsának megidézésére egy mozdulattal, de vár vele, míg kiderül, mivel, kivel is van dolga.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Pént. Jan. 28 2011, 09:26

//Én meg folytatom. Smile

//

*Vajon miért van itt Fatima? Több okból is. Evolyranban a nagy fejesek megtudták, hogy valami furcsa erő terjeng a dzsungelben, s egyre nagyobb a hatalma. Valamit tenni kell. A tündék vezére már régen kiszemelte magának Fatimát, így neki mondta el a helyzetet, mi is van. Mármint hogy mit nem tudnak, és mit kellene tennie az éjtündének, hogy végre tudjanak valamit. S Fatima miért kelt útra? Mert lassan csak ez a környék maradt, amit még nem kutatott át Talyon után. Vajon hiszi, hogy még megtalálhatja szerelmét akár élve, akár holtan? Talán ott az az apró kegyetlen remény, de inkább már más az ok. Mindent megtenni azért, hogy meghaljon valami jó cél érdekében. Ennyit akar elérni. Belevág olyan feladatokba, aminek egészen nagy a valószínűsége, hogy ott marad, meghal. Szóval tele reménnyel és vidámsággal és életszeretettel elment a dzsungelbe fekete kancáján, mert nyilván úgy gyorsabb. Nem vághat neki gyalog. Egyébként van nála egy hosszú kard az oldalára kötve, tegez is van a hátán, kezében egy harci íj, sőt a nyeregre még számszeríj is van kötve. Álomfalván anno ilyesmivel harcolt. Volt egy tőr a csizmájában, és az övében is. Szóval egész jól felszerelkezett. Egy dolog azonban nem volt nála. Varázsbot. Dylanét használta akkoriban a soreleyi csatában, azonban az azutáni harcban, mikor Dylan, Blazer és ő ölt meg a tündék földjén egy szörnyet, akkor varázslat nélkül megoldotta a dolgot. Ha nem szükséges, nem alkalmaz mágiát. Mellesleg nincs is botja, de hát mindegy. Szóval most itt van, s reménykedik, nem olyan nagy a baj, mint Soreleyben.
A dzsungel egyre sűrűbb, így le kellett szállnia a lóról, s kantáron vezette. Egyre csak ment beljebb a sűrűjébe, s követte az ösztönét. Majd egyszer csak meglátott valakit ácsorogni egy fánál. Fatima megállt, s megnézte magának.*
~Vajon ő is azért van itt, amiért én? Vagy talán dagorladi?~
*Tud arról, hogy óvakodnia kell ezen a területen, mert van itt egy hadiszállás a dagorladiaknak. Jó lesz vigyázni. Azonban mégis közelebb lép, de nem túl közel. Valószínűleg a férfi észrevette őt, s mikor ránézett, biccentett egyet.*
-Üdv!
*Nem mondott többet. Amíg meg nem tudja, milyen szándékból van itt a láthatóan mágus, addig ő maga sem mondhatja el, mi a célja ittlétének. Hisz nem valószínű, hogy jó lenne elmondani egy dagorladinak, - ha az illető dagorladi - hogy hé, azért jöttem, hogy elpusztítsam azt, amit valószínűleg ti hoztatok létre. Így csak állt, s várta a reakciót.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Pént. Jan. 28 2011, 10:46

//Akkor folytatom//

*Dylant már egy jó ideje furcsa álmok gyötrik. Álmában mindig elnyelte egy sűrű sötét felleg., de nem hogy felriadt volna, érdekes mód mikor felébredt , inkább azt érezte, hogy ez nem véletlenül történik vele. Minden éjjel hall egy hangot, és habár nem hallja, mégis érzi a lényegét. "Gyere el hozzám". Sok fejtörést okozott ez számára. Mégis kihez? Miért? na és Hova? Ezután hallott egy olyan pletykáról valamelyik fogadóbol, hogy új erő csapta fel a fejtét Dagorlad felett.*
~És ezt Eloyah hadja? Látnom kell!!
*Belül azonban arra számított, hogy odaérvén az álmaira is választ kap. Semmi kedve nem volt újra megközelíteni azt a helyet, amit örömmel hagyott el, de hát ilyen az élet. Edward Dylan nem bújdosására született. Egyszer úgyis eljön az idő, amikor szembe kell néznie a Nagyúrral. Ha most jöt el az ideje, ám legyen. Ő mindig fel van készülve rá. Vett egy fekete csődört, és mellé pár fegyvert. Kardra ugye nem volt szüksége, de a tőrét odaadta Fatimának Sorelynél. Igaz is, hol lehet most az a nő? ... de nem az ő dolga. Aztán megvett két dobótőrt, valamint egy íjjnál időzött el, de nem tartotta szükségesnek, csak plusz teher lenne. Beletelt egy kis időbe, míg odaért a nem kívánt helyhez. Rathanor-dzsungel közelébe érve egyből megcsapta az új erőforrás szele. Eltéveszthetetlenül nem dagorladi, és teljesen új, még soha nem érzett ilyet azelött. Megfordította a csődört és vágtatásba kezdett. Fatimáék mellett suhant el egy olyan fél kilóméternyire, tehát ha látni nem is, de megérezte a nő közelségét. Ez megzavarta, vajon mit keres pont itt azaz elf? Elősszőr is így találkoztak. Az isten háta mögött abban a szutykos lápban. Még csak le sem lassított. Tud a nő magára vigyázni, ha meg nem, magára vessen. Ez volt belső hangjára a válasza, és még jobban meghajszolta a lovat. Nemsokára bele is ütközött valamibe....azaz inkább az a valami ugrott elé. Alig tudta megállítani a csődört. A ló kát lábra ágaskodott, és el akarta tiporni a szörnyet, de amaz túl gyors volt. Kutyapofája volt a rémségnek és egyértelműen ahhoz az erőhöz tartozott amit már ideérkezése óta érzett. Dylan leugrott a lóról és önelégült vigyorral közelítette meg a vadat.*
-Te vagy az előljáró? Na mutasd mit tudsz?!
*Azzal egymásnak ugrottak. Gesztenyebarna botja karddá változott amint kihúzta a helyéről, persze egy suttogás hatására, mellyet talán akkor sem értenénenk meg, ha értenék amúgy magát a nyelvet. Elsőre leszántotta a nagy hátáról azt a sok tüskét. Megrengette a dzsungelt a szörny vinyítása, de nem várt reakció következett. A tüskék visszanőttek, és ellentámadásba fogott. Egy darabig sak védekezni tudott, ám egy óvatlan pillanatban a kutya nyakát sikerült megsebeznie. Ez meghátrálásra kényszerítette, amit ki is használt. Egyetlen csapással akarta befejezni a harcot, ám ekkkor egy pajzs jelent meg a kutyuli körül. Fekete színű, és annál is sötétebb füstfelhővel körülvett burok volt az. A megidézője pedig a hadúr háta mögül szólallt meg.*
-Betolakodó! Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy betörsz ide, és megsebzed a őrzőmet? Tudod te mennyi időmbe került míg ilyenné nem lett?
-Nocsak, a gazdi haragszik? Ha te ezt őrzőnek nevezed, akkor még csiszolni kéne a tudásodon, újonc.
*A nő felnevetett, és közelebb lépett a hadúrhoz. Ekkor Dylan megmerevenedett. Akarata ellenére maradt úgy, s erőt vett rajta azaz érzés ami minden éjjel ezidáig. Egy pillanatra kiült az arcára, hogy nem érti a dolgot, de azonnal el is tünt. Ám a nő felismerte.*
-Lehet, hogy kezdő vagyok, de nincs okom félni tőlled, sárkányúr! Erősebb vagyok tőlled és mindenkitől!
~Gyere velem, gyere, Sárkánylord!
*Most minha a fejében szólallt volna meg valaki. Nem, egyérelműen nem a nő volt. De vajon akkor ki? És hova hívja? Mereven állt a nő és kis kedvence között és arra próbált rájönni, hogy mi folyik itt.
~Nem szabad lebecsülnöm, hiába új még az ereje.
-No mi az? Szóhoz sem tudsz jutni? Vagy már fel is adtad? Hahahahahahaaa
-Milyen együgyü vagy te!
-Hogy....hogy merészeled?
-Ha jól tudom az erőd nem tőlled szárazik! Ugye így van!
*Nem válaszolt a nő csak kikerekedtek a szemei.*
-Hmm, gondoltam.-*Gonosz vigyor ült ki az arcára, és már tudta, hogy győzött.*
-Mégis ki vagy te?-*kérdezte a nő rémülten*
-Van nállad valami, ami engem illet. Azért jöttem, hogy elvegyem tőlled! Ennyi!
*Nem habozott, nekirugaszkodott a nőnek és teljes erővel csapta ahol érte.*

//Huhh elkapott a hév, de ne én vezessem a játékot, csapjatok közénk! Very Happy

//

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Pént. Jan. 28 2011, 13:25

//Parancs...főnök! Wink

//

*Elf jelenik meg előtte. Messziről lerí róla, hogy nem dagorladi, s ha így van, nem is bízhat benne. Nem csak a mostani feladatnál, hanem a későbbiekre vonatkozóan sem.
Ha most kiderül, hogy melyik országot nevezi hazájának, akkor később egy lehetőség lesz a lebukásra.
Pillanatok alatt villan át az agyán a gondolatsor. A nő el is eshet, ha megtalálja őket az az erő.
Nem tudhatja, mit keres itt, lehet akár kém is, bár ha az, nem túl jól álcázza magát.
Dardanosz maga már inkább néz ki dartharnak, mint dagorladinak, bár szíve és elméje is dagorladé, de külseje alapján már evolyrani is lehetne.
Biccent ő is a tündének. Végigméri karcsú alakját szenvtelenül, könnyű lépteit, s csak utána szól.*
- Üdv! Nem biztonságos egy nőnek erre sétálnia. Ez már dagorladi vidék….
*Úgy tesz, mintha maga is odaátról, Evolyranból érkezett volna, s játssza is szerepét tovább, vagyishogy játszaná, ha nem érezné és hallaná is meg az erdőben csörtető lovas hangját és népére jellemző kisugárzását.
Össze is vonja szemöldökét, igyekezve nem szem elől téveszteni a tündét sem.
Csakhamar a csörtetést csend, majd harci zaj váltja fel. Az erdő állatai már teljes csendben vannak, s a mágus is megérzi az erőt, ami eddig rejtőzött előle.
Nem marad le erről, jó katona, tudja, mit kell tennie. Rápillant a nőre.*
- Jobb, ha ebből kimaradsz, nem lehet gyerekjáték, ami ott folyik!
*Remélni tudja csak, hogy megtévesztette a tündét, s nem támadja hátba, de immáron indulnia kell.
Üvöltés rázza meg az erdőt, s a hang után haladva hamarosan már ritkásabb területre téved.
Hallja, amint a tünde követi, ebben az erdőben még a híres elf léptek sem olyan halkak, mint egyébként.
Rövid úton meg is közelíti a harcolókat, s akkorra már ketten voltak egy ellen.
Időközben a nő is túlesett már kezdeti döbbenetén. Valóban az erő nem az övé, de őt támogatja. Amíg a kristály nála van, nem is lehet másképp, s kezdetben sem volt ő gyenge, de érzi, hogy ereje már régen meghaladja az átlagos harcosokét.
Talán még azét a vakmerőét is, aki most ellene támad.
Endonia nem most jött le a falvédőről, ha a sárkányúr azt hitte, hogy egy huszáros rohammal legyőzheti, óriásit tévedett.
A kezdeti támadásokat hárítja, hiszen erre a vidékre épeszű lény nem jön fegyvertelenül, s ha ez nem lett volna elég, még ott van a teremtmény is, ki úrnője első pillantására ismét támadásba lendül, s úgy tűnik, a sebei sem tarthatják vissza.
Igyekszik a Sárkányúr oldalát elkapni szélesre tárt állkapcsával, míg két lábra ágaskodva szabadon lévő mellső lábai az elf harcos combját hivatottak végigszántani.
A fák között megálló Ehtar felismeri a hadurat. Hogyne ismerné, hiszen harcolt alatta, s volt szerencséje még ahhoz is, hogy közelről lássa harci erényeit.
Érzi azonban a nő erejét is, ami nem kicsi. Látja, amint Endonia kitér Dylan újabb támadása elől, hogy utána ő indítson hasonlóan erős támadást. Kardja villogása szemmel is nehezen követhető, ahogy a sárkányúrra ront. Dardanosz már nem törődik Fatimával. Ő maga is támadásba lendül, s hogy kiegyenlítettebb legyen a küzdelem fekete varázsbotjával egy kört firkant az avarba, s már el is kiáltja az „Eratheryë” igét.
Egy pillanat múlva egy földdémon emelkedik ki az avarból, két barna karjával törve ki magát a földből.
Dardanosz már ki is adja az utasítást neki:*
- Kapd el a dögöt és el ne engedd!
*Ő maga pedig kardját kivonva indul meg a harcolók felé. Nincs azonban szerencséje, mert a következő pillanatban már repül is vissza, miközben Endonia szemei kéken villannak felé.
Kékesen izzó felhő jelenik meg a mágus felett, s csak a harctéren begyakorolt rutinos vetődésnek köszönheti, hogy nem ő, hanem az avar izzik fel a helyé kékes lángok kíséretében.
Még látja, amint AZ a nő lábával toppant a földre, s ahogy hozzáér, fekete remegés fut végig testén, s lassan ő maga is efféle minden fényt magába szívó kocsonyává változva elkezdi a levegőben körbefolyni a sárkányurat. Dardanosz csizmaszárából tőrét hajítja felé, de a penge akadálytalanul szalad át a fekete masszán és áll bele a mögötte lévő fába, láthatóan eredménytelenül.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Vas. Jan. 30 2011, 17:37

//Pf...//

*A mágus már felel is. Fatima csak felhúzza a szemöldökét, de bólint is.*
- Tudok róla. Köszönöm a figyelmeztetést!
*Nem is tudja, mit reagálhatna, de ekkor vágtázik el mellettük egy lovas. Kikerekednek az elf szemei.*
~Dylan... már megint? Miért botlok én állandóan bele ebbe a férfiba?~
*Majd a távolban csata zaja zúg. Fatima rápillant a férfira. Annak kijelentésére elereszt egy gúnyos vigyort.*
-Érdekes ötlet.
*De ahogy a férfi megindul a tünde után, már ered is utána az éjtünde is. Kantáron maga után vezeti a lovat, hisz még azon van a számszeríja is. Végül beéri a férfit, s nézi, ahogy Dylan harcol a nővel. Fatima összehúzta a szemöldökét.*
~Ez keresi a halált.~
*Akárcsak ő maga. Most azon gondolkodik, mit is tehetne, hisz már egy démon siet a kutyaféle felé a mágus tőrdobása pedig nem ért célba. Fatima aztán elővehetné akármelyik fegyverét, nem sokat tudna ártani vele. Azonban ott van az övében a Dylantől kapott tőrje. Vajon mivel az mágiával ittas, képes sebet ejteni a gonosz nőn?Azt azonban nem nagyon akarná megkockáztatni, hogy eldobja, mert még a végén a nő elnyeli. Neki a tőr meg kell. Már csak azért is, mert kapta... s ajándékkal sosem bánik felelőtlenül. //Ez most komoly... patt helyzetbe hoztatok... mit írjak?//
*Dylannak mindig a fő ellenséggel kell harcolnia. De akkor mit tehetne Fatima? A démonokat fokozottan rühelli, így meg sem várja, hogy az elérjen a kutyához. Fatima határozott mozdulatokkal a számszeríjat lecsatolja a nyeregről, s már célba is veszi a fenevadat.*
-Rám figyelj te szörnyeteg!!-
*S már egy tárat ki is lőtt a kutyára.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Hétf. Jan. 31 2011, 17:55

//Akkor majd most adok feladatot! ^^//

*Ahogy várta a nő, felülkerekedve első izgalmán, ellentámadásba kezdett, még a kis kedvencét is aktivizálta, csak hogy mielöbb kiiktathassa Dylant. Nem volt hasztalan a huszáros rárontás, hiszen hátrálni kényszerült az ellen, így a hadúrnak adva előnyt. Dylan, habár még a kutyuli is megközelítette, nem volt hajlandó viszavonulni. Egyet balról, egyet jobbról csapott, aztán egyett felülre is, de a nő mindet háratotta, piciny legyezője trükjei segítségével. Elősszőr nem is látszott, hogy van neki ilyen, de aztán hírtelen a semmiből bukkant elő, nem is egy, egyből kettő. Minden egyes fabarabka végén egy penge díszelgett és kecses, ám annál gyorsabb mozdulatokkal fordított a kard végén. Mikor a kutya már-már csaknem elérte a hadurat, Dylan balját a pofájába nyomta és elkiálltotta magát dagorladi nyelven.*
-Bátekve des!-//ne keresd az értelmét, hehe nincs neki... talán fáradt volnék???//
*Ekkor villámcsapásként zúdúlt rá a bestiára egy tenyérnyi izzó, szikrázó gömb. Vonyított mint a fába szorúlt féreg...vagy még jobban? Jól megprökölődött, s ráadásul hátrálásában belebotlott a földdémonba. A boszorka zonban nem sajnálkozott a dolgon, cselell próbálkozott. A lábától elmosódni látszott az alakja, majd az állaga mintha folyósabbá változott volna, s végül kocsonyássá változott. Dylan még ekkorra sem vette észre a megérkezetteket, olyannyira elvakította lázas harci kedve. A kocsonyás láb viszont jócskán felkeltette a figyelmét. Megállt, erre felgyorsult a folyamat, s seperc alatt belepte a hadurat. Folytogatni kezdte, s egyre közelebb húznta a nőhöz. Még a kardot is elejtette, úgy látszott győzedelmeskedik a boszorka. Magához vonta a férfit, s közvetlen közelről, rávillantotta hófehér fogait.*
-Az enyém vagy, beképzelt dagorladi!
*Pár centi választotta el őket egymástól, nem több nem kevesebb. Dylan mereven nézett előrre, fel sem figyelt annak szavaira. A boszorka megmérgesedett, s rávillantotta dühös szemeit.*
-Nem hallod? Meghalsz!
*Erre a hadúr szeme sárgán villant meg, s hírtelen megragadta a derekát. Szorosan, nehogy elszökjön, addig a másik kezével leszakította a nyakán rejtegetett kis ékkövet, a fekete hatalmat. A következő pillanatban már szabad volt, a nő pedig a földön feküdt eszméletlenül. Lehet nem kellett volna leütni, de most már mindegy.*
-Selejt.
* A kutyus nyüszítve kullogott új gazdája felé a földdémon elöl menekülve. Edward Dylan azonban már nem ugyanaz volt, mikor magához ragadta a fekete követ, az amazt körüllengő sötét aura átármalott belé is.*
~Hatalom, minden idők nagy hatalma a tied! Élj vele, sárkány úr. Használj engem!
*Most már nem egy távoli hang volt, minden porcikája érezte az erőteljes szózatott, de nemhogy beleremegett volna. Még jobban érzte magát mint eddig bármikor. Olyan erő birtokában lehet, amire egész életében áhítozott. Sötét mosoly jelent meg az arcán. Aztán mintha valami bosszantaná. Odasétált a földdémon mellé, és oda se nézve derékból kettévágta.*
-Nem illik ide.
*Jelentette ki félhangosan, majd megakadt a szeme Fatimán.*
-Nocsak, már megint te?
*Ám ez a kérdés mintha egy másik embertől származott volna. Egy olyna ember szavai voltak ezek, akitől a halál élvezete egyáltalán nem esik messze. Olyan emberé, aki élvezi a szenvedést, és útjában a halál jár. Sötét szemeit rávillantotta az elfre, majd egy pilanattal később mellette termett. Olyan közel volt, hogy a nő lélegzését is hallotta. Sugárzott belőlle az erőszakosság, és ha Fatima megilyedt, vagy védekezne nem alaptalanul, ám ez sem segít. A férfi megragadta és a hajánál fogva hátrahajtotta a fejét, majd megcsókolta. Mondani sem kell mennyire agresszíven, és semmi érzelemmel. Ebben a hosszú percben Fatima is hallhatta a férfit is megkörnyező hangot.*
-Éjtünde! Itt vagyok! Vedd el, és tiéd a hatalmam!

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Hétf. Jan. 31 2011, 23:00

*Dardanosz feltápászkodik a földről. Kimeredt szemmel figyeli, amint a tünde, akit az imént hagyott még a dzsungel mélyén szintén bekapcsolódik a küzdelembe.
Úgy látja, hogy bár a számszeríjból kilőtt nyíl eltalálja a vadat, nem öli meg, csupán megáll benne, s a vége ezután ott meredezik ki belőle.
Aztán Dylanre néz, látja, amint a gömbje szintén eltalálja a teremtményt, s az még nekiesik a földdémonnak is, de még mindig nem múlik ki.
Eközben úgy tűnik, a sötét elf hibát követ el, hiszen túl közel engedi magához a hadurat, aki le is üti őt, miközben megszerzi a nyakában lógó éket.
A mágus mostmár látja, hogy abban van a titok nyitja.
Tudja és ezt tudnia kell Dylannek is.
Akkor miért nem semmisíti meg a mindkét birodalomra veszélyes eszközt?
Jó kérdés, s még inkább a következő viselkedése.
Elkapja a földdémont és egyetlen mozdulattal visszaküldi oda, ahonnan érkezett, a dagorladi látja, amint szétomolva földdé válik a szeme láttára.
A mágus csak figyeli, ahogy a hadúr elkapj a tündét, akivel érkezett és erőszakosan megcsókolja.
Azonban az előbb padlóra küldött Endonia ismét magához tér, s érezve a megszökött erőt, egy pillanat múlva a hadúr szabadon lévő markára veti magát.
Hiányzik neki a hatalom, mely már-már a legyőzhetetlenség érzésével töltötte el.
Első mozdulatra egy gyors nyomást fejt ki a hadúr csuklójára az idegen, amiről egykoron gyógyítóként jól tudta, hogy ernyedté teheti a hozzá tartozó tagot, most éppen a kezet. Megteheti ezt, hiszen éppenséggel a hadúr az éjtündével van elfoglalva, nem pedig azzal, akit az előbb küldött padlóra.
Ahogy érzi, hogy a marok szorítása enged az ideg nyomására, már bele is harap egyet a kézbe, s már érzi, hogy a drágaság szabadon van szájában.
Ekkorra már Dardanosz is megindul, s nem a főellenség ellen, azt meghagyja a hadúrnak és az éjtündének, ha végre nem egymással lesznek elfoglalva.
Nem, ő a teremtményt szemeli ki magának.
Elég távolságra van, hogy megejthessen egy összetettebb varázslatot. Az avarba rajzol egy pentagrammát, majd gyors egymásutánban ében botjának végét a csúcsokba döfi, miközben kiejti a szót.*
- Magerthyä!
*A csúcsoknál apró lángok villannak, majd egy pillanat múlva már öt démonszolga figyel a dagorladira rusnya képével.
Ehtar ki is adja a parancsot. Botjával a sérült és jelenleg épp teljesen összezavarodott teremtményre mutat.*
- Megölni!
*A szolgák meg is rohamozzák a lényt, aki ugyan kapkod agyaraival feléjük, de ötfelé nem tud figyelni, s újabb és újabb sebeket is kap a démonok késéles karmaitól. Eközben a mágus már újabb varázslatát engedi el.
Botjával a levegőbe suhint, majd lecsap vele a földre, úgy, hogy a bot vége Endonia felé mutasson.*
- Ramballar dus!
*Ha sikerrel jár, annyit lehet előbb látni, hogy az avaron egy vonalban a bot végétől remegés fut végig, elszáradt levelek kezdenek lebegni, majd éppen a nő lábainál megnyílik a föld.
Azonban a tünde tudja, hogyan kell ezt kivédenie, lábával toppant a közeledő hullám elé, s egy földhányás emelkedik fel, mely útját állja a felé közeledő támadásnak.
Ennyire volt csak elég, s talán annyira, hogy a két harcostárs figyelmét felhívja a nőre, illetve arra, hogy bizony mesterkedik valamiben.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Kedd Feb. 01 2011, 10:21

//Na hát köszönöm! Very Happy

Régebben még nem másképp gondoltad? :P Na mindegy//

*Nem ért valami sokat a számszeríj. Csak beleálltak a nyilak a kutya testébe, de mintha meg sem érezte volna. Fatima kezdett dühös lenni. Összeszorította öklét, ajka is megremegett, majd határozott mozdulattal visszatette a számszeríjat a nyeregre. A kardját húzza elő, de ekkor meglátja, hogy a hadúr kissé szorult helyzetbe kerül. De lám-lám megoldja. Azonban, valami történik vele. Legyőzi a nőt, de a kezében van egy bizonyos fekete kő.*
~Vajon az volna a nő ereje?~
*De lemerevedik. Dylan furcsán kezd viselkedni. Először is megöli a földdémont, amit Fatima annyira nem is sajnált, bár nem értette, miért teszi ezt a férfi. Majd valami félelmetesen kegyetlen érzelem mentes tekintettel néz a nőre. Fatima szemei kikerekednek. *
~Már megint te? Mi a baja?~
*Majd határozottan közeledett Fatimához a hadúr. Az éjtünde kezében ott volt a kard, de nem volt sok kedve saját bajtársa ellen használni azt. Nem tudta mi következik, csak állt, s várta, mi lesz. Hát meglepődött. Nagyon közel voltak egymáshoz, Fatima bele is zavarodott, hisz ilyen közel nem kerül egykönnyen bárkihez. A nő szíve a torkában dobogott. Akit maga előtt látott, nem ismerte. Nem az volt ott, akit megismert. Ez a személy valaki más. Jól tudta. Nincs magánál a hadúr. Mégsem képes a kardját használni, egyszerűen lemerevedett. Nézte a férfi sötét szemét, nem tudott elszakadni a tekintetétől. Most félt. Talán jobban mint Soreleyben. Ott minden más volt. De most egy olyas valaki az ellensége, akiben eddig megbízott. Vajon, ha a férfi megakarná ölni, ellenkezne? Megragadja hát a hajánál fogva s hátrarántja a fejét. Fatima kénytelen felnyögni. Majd a férfi megcsókolja. Fatima olyan hidegséget érzett és rémületet. A csók alatt olyan érzése volt, mintha a lelkét leöntötték volna jéghideg vízzel. Egy pillanatra mintha meg is állt volna a szíve. Majd olyan hevesen vert, hogy majdnem megfulladt. Vajon miért tette ezt a férfi? Az tény hogy nincs magánál, de akkor is... miért nem inkább öli meg? Mért pont egy csók? De még csak most jön a ráadás. Meghall valami sötét hangot.*
~-Éjtünde! Itt vagyok! Vedd el, és tiéd a hatalmam!~
*Mi van? Nem nagyon érti. Bár azt végre felfogta, hogy mi a baja a férfinak. Mikor feleszmél a sokkból, próbálja kezével ellökni magától a férfit. De abban valami nagy erő van, s nem ereszti a nőt. Majd a csók véget ér, s akkor nagy erővel ellöki a férfit.*
-Bolond vagy?! Ébredj fel Dylan!!! Ez nem te vagy!!! Állj ellene!!!-
*Kiabál a férfire. De akárhogy is dönthetett volna a hadúr, az ájult nő felébredt s megoldotta a problémát. Kiragadta, sőt mondhatni kiharapta a követ Dylan kezéből. Akárhogy is reagál a férfi, Fatima maga felé fordítja.*
-Idefigyelj! El kell pusztítanunk a követ! Érted?!-
*Majd látta, hogy a fekete botos mágus már egészen jól elintézte a kutyát. Majd támadást indít a gonosz nő ellen. Végre itt az ideje Fatimáéknak is újra harcolni. Eszébe villant valami. Tudja, hogy lehet elpusztítani a követ. Talán a varázserővel bíró tőr képes megsemmisíteni. De ahhoz meg kellene kaparintania a követ. De akkor meg rá lesz hatással. Vajon mit tehetne? A lényeg... meg kell szereznie. Otthagyja a férfit, és megy a nő felé. Szemében gyűlölet tüze ég, s elszántság. Kardja már a levegőben van és kész arra, hogy sújtson vele. De még visszaszól a többieknek.*
-A kő elpusztítása mindennél fontosabb! Ha kell... valamelyikünknek meg kell halnia emiatt!-
~Talán nekem...~
*Igen. Terve megszerezni a követ. S reménykedik abban, hogy ezt kihasználva Dylan, vagy a másik mágus képes lesz megölni őt a kővel együtt. Neki nincs akkora ereje, mint a másik három mágusnak. Talán képes lesz egy darabig az erőt visszatartani magában és akkor talán ezt a bizonytalanságot kihasználva képesek lesznek elpusztítani őt a kővel együtt. Vajon tényleg ez a sorsa? Megy Talyon után? Itt ér véget az élete? Megáll a nő előtt, s elereszt egy gonosz vigyort.*
-Harcoljunk mint nő a nő ellen! Gyere!
*Majd várja, hogy a mágusnő támadjon előbb.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Kedd Feb. 01 2011, 10:45

*Látja az éjtünde szemében a félelmet és ez még jobban felizgatja. Amikor abba hagyta, arra gondolt, hogy ennyi, már nem érdekes számára a nő, akár itt és most le is fejezheti, de...belekotnyeleskedett az a másik. Határozottan kitépi a kezéből a követ, s már iszkol is arréb Ethar támadása elöl, de Dylant hidegen hadja Fatima kérése. Már megérezte mit adhat a kő számára, és semmi esetre sem akarja elveszíteni. Még ha itt mindenki meghall akkor sem. Az éjtünde rosszúl tette, hogy elmondta mit akar, habár sok lehetősége nem volt. Dylan szeme szikrázni kezdett a dühtől.*
-Azt nem hagyom!
*Félrelökte a lányt, de olyannyira, hogy repült pár métert, majd minden átmenet nélkül lecsapta Endonia kezét. Balszerencséjére , az elöbb vette a bal kezébe, hogy használhassa, azonban erre már nem jutott ideje. Pont ugyanaz ment végbe rajta, mint a mocsárban. Hihetetlen erőt élt fel, beleadott mindent amit csak tudott, hogy viszaszerezze az áhított hatalom forrását, és úgy látszik sikerült. Ahogy a földre ért a kő, nem habozott, utánna gugolt, de a következő pillanatban már Ethar mögött állt. Igen, a férfi teleportált... de hogy? Ez is a kő ereje lenne? Dardanosz Ethar már csak a hadúr öklét láthatta, ahogy felé közelít, illetve nagy sebességgel landol az arcán. Nagyjából Fatima mellé küldte.*
-A kő! A követ akarom! A kő az enyém!
*Üvöltött már-már hisztériásan Endonia. Bal keze csonkjából patakokban ömlött a vér, ő pedig ahogy csak tudott, Dylan felé botorkált, habár nem tudni mit akar. Talán csak elkeseredett. Dylan egy unott fintort vágott a szánalmas közjátékra, és a következő pillanatban már mellette állt. Egyből lendült a lába, és a földre teremtette. Mintha nem is ember lenne, hanem valami baromfi úgy állt rá a nyakára. A szerencsétlen boszorka alig kapott levegőt.*
-El kellett volna menned, amíg lehetett. Buta liba.
*Azzal megpörgette kardját a levegőben és éles hegyét a nő feje felé tartva elengedte. Ha nem tesznek semmit Fatimáék, meghal a nő, ámbár talán nem is baj...*

//Hehe, ezennel velem harcoltok, na lássuk! Very Happy

//

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Kedd Feb. 01 2011, 17:20

*Ehtar kénytelen a nőre figyelni, ugyanis a démonjai viszonylag karban tartják a teremtményt, így alkalma nyílik a kis jelenetet megfigyelni, ahogy Dylan fegyverével levágja a nő kezét.
Ő maga bizony ki nem vette volna a követ a szájából, ha már egyszer visszavette.
De szerencsére nincs a nő helyében. Nem kételkedik benne, látva a kő hatását az idegen elfre, hogy nem tudna ellenállni a hatalmának.
Talán kissé berozsdásodott az utóbbi időben. Nem tudott elég gyorsan reagálni, s nem is számított a hadúr támadására.
Megfordul a világ körülötte, s egy pillanattal később már a földön hever sajgó állal.
Úgy tűnik, a hadúr már nem figyel rá, ismét a levágott kezű nő érdekli, miközben Dardanosz már talpra is kecmereg. Ugyanis nehezen lehetne a mozdulatot felpattanásnak nevezni.
Egyértelmű, hogy Dylan nincs magánál.
Dardanosz pedig nem emberekhez, urakhoz hű első sorban. Mind szülei, mind nevelői Dagorladhoz és Eloyahhoz való hűségre nevelték.
Márpedig ha ilyen hatalom van a hadúr kezében és meg is részegül tőle, veszélyes lehet arra, amiben Ehtar hisz.
Talán a nő a könnyebb ellenfél, s ha így van, bár sok segítségre nemigen számíthatnak tőle, hogy megállítsák a hadurat, még használható lehet a kő miatti vágyával.
Látja, amint a kardot elengedi Endonia feje fölött a hadúr, s abban a pillanatban már el is dob egy tűzgömböt.
A lángoló golyó zsarátnokot szórva téríti ki útjából a sárkányúr kardját és el is sodorja néhány lépésre tőle.
Dardanosz lepillant az éjelfre.*
- Állj fel! Meg kell állítani!
*Azonban véletlenül sem segítene az evolyraninak, hanem inkább ő maga is elindul Dylan felé.*
- Hé, elf! Ne a nőkkel mérd össze magad! Még nem végeztünk egymással!
*Jól tudja, kinek áll a zászló, de most egyetlen célja, hogy a sárkányúr lába alatt fuldokló nő számára nyerjen időt. Varázsbotját két marokra kapja, s a férfi felé mutat vele, mint egy lándzsával.*
- Korszamen nes!
*Jéghideg fuvallat indul ki botjából, hogy aztán éppenséggel Dylan kezét próbálja lefagyasztani. A sárkányúr érezheti, amint karján a ruha előbb megmerevedik, majd a fagyás eléri a bőrt a karján is.
Ehtar maga pedig kardját is előhúzza, ahogy tovább közelít a hadúrhoz.
Varázsbotjával azonban eközben az avart ütögeti egymás után, lépésenként, s minden szónál egyetlen érthetetlen szót mormol.
Tekintetét le nem veszi a sárkányúrról.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Szomb. Feb. 05 2011, 18:56

*Fatima várta volna a hölgyemény reakcióját, de akkor egy nem várt esemény következett. Vajon jobban kellett volna vigyáznia? Azt hitte, amint elveszíti a férfi a követ, már ki is józanodik. Tévedett. Lépni sem tudott, mert Dylan olyan gyorsan mellé került, hogy már repült is egy fa felé. Kissé neki csapódott, majd a földre zuhant a nő. A döbbenettől összeszűkült a pupillája, kissé nehezen lélegzett. Hisz pár hete volt, hogy egy szörny ugyanezt tette vele. És akkor is Dylannel együtt harcolt az ellen. Most meg... Nem rég összeforrt bordái most újra mintha nagyon fájnának. Talán nem repedtek el... talán nem. Míg gondolkodott, aközben zajlottak le a szeme előtt a további események. Értetlenül, s kissé csalódottan összehúzta a szemöldökét. Nem akarta, hogy idáig fajuljon a dolog. Dylan ellen küzdeni? Ellene? Az lehetetlenség. Az ellen, aki már annyi csatát megélt, annyi hatalmas ellenséggel végzett... ő, egy gyenge éjtünde hogy tudná megállítani?! De ekkor már felé repült a darthar is. Arrébb gurult, hogy ne ráessen a férfi, majd rátekintett, hogy jól van-e. Az kitérítette Dylan kardját, hogy ne ölje meg a nőt. Fatima nem tudta eldönteni, hogy ez volt-e a helyes döntés. A nő szíve már nem tisztulhat meg. Hisz kitudja, mióta uralja őt a kő. A nőt csak úgy lehet megállítani, ha megölik. De most nem nála van a kő, hanem a hadúrnál. Talán mégis a hasznukra lehet a fekete szívű mágushölgy? A darthar rászól. Feltekint rá, s nehezen mégis feláll. Biccent a fejével, majd követi tekintetével, ahogy az elindul Dylan felé. Végül lassan elsétált oda, ahol az íja volt. Felemelte, s nyilat helyezett belé. Egyenesen Dylan felé célzott vele. Ajkai remegtek a dühtől és a tehetetlenségtől. Vagyis inkább attól, hogy tudja mit kellene tennie, de nem akarja. Azonban egy csatában nem számít barátság. Ha az ellenfélről van szó, nincs kegyelem. Nem kenyere a sunyiság, de most ki kell használnia, hogy a hadúr nem vele foglalkozik, hanem a dartharral. Lehunyja egy pillanatra a szemét.*
~Sajnálom.~
*Majd kinyitja , s elereszti a húrt. A nyíl szélsebesen száguld Dylan szíve felé.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Hétf. Feb. 07 2011, 17:58

*A dagorladi kiütötte a kardját a kezéből. Meglepő volt, habár számított erre, de nem a sötétmágustól, hanem Fatimától. Mindegy, kéjes vigyorral kapta a tekintetét Ethar felé. Nem érezte, hogy lefagyott volna a keze, sőt úgy használta, mintha mi sem történt volna. Hátra vetette, s egy "Kokohe" kiálltál után már a karddal a kezében ugrott neki a felé cikázó dagorladinak. Olayn volt mint egy ágyugolyó. Megállíthatatlan és pusztító. A föld is megremegett alatta. Most, hogy már nem volt közöttük, csak pengéik éles lapja, Dylan előrre hajolt és démoni vigyora kíséretében szinte megfagyasztotta a levegőt. Mintha erre várt volna.*
-Na végre... Hajlandó vagy harcolni? Mulatni akarok egy kicsit!
*Ám közben Ethar fejében megszólalt egy másik hang is. Ezt a hadúr nem hallhatta, ahogy Endonia sem hallotta amit a hadúrhoz intézett. A kő élt.*
~Gyere, és tedd magadévá a világ legnagyobb hatalmát! Öld meg, és a tied lesz minden!
*Teljesen világos, hogy kit kell megölnie, csak az nem, hogy képes lesz-e rá. Közben a kardok, hol eltávolodtak egymástól, hol újra öszeértek, hogy hangot adhassanak a harc hevének. Talán más lett volna, talán Ethar kitalál valamit, hogy elvegye az immár zsebre dugodt kis fekete gyönygszemet, talán, de közbeszólt valami más.... azaz hogy inkább valaki. Fatima nyila pontosan Dylan szívében állt meg. Nem érezte, de a látvány eléggé viszahőkőlő volt. Viszont ahelyett, hogy elvágódott volna, valami furcsa természetfeletti dologal találkozhattak a harcosok. A hadúr teste hírtelen sötétebb lett, mint Endoniáé volt, s ez a sötétség rátámadt Etharra. Egész egyszeűen nem engedte közelebb, hogy bevihesse a végső csapás, ezalatt, mely csupán csak pár másodperc volt, a dühös hadúr kitépte mellkasából a nyilat. Kezdett szerte foszlani a füst, s még láthatta a lány, ahogy a hadúr rávilantja fakó, már-már élettelen szemeit. Ezután Edward Dylan viszahajította a halálos ajándékot a küldőnek. Remélte, hogy belehal, igen arra gondolt, hogy most biztos vége, de....mindeközben nemcsak ez történt, hanem a seb lassan kezdett begyógyulni. Egy csepp nemsok anyit nem vérzett. Ez is a kő műve lehet.*
-Nohát?
*Ezen felbátorodva, úgy gondolta talán nemcsak ez, más lappangó erőt is magába szívott a kővel. Kitárta balját Dardanosz felé, és egy olyan gömbre öszpontosított amilyet a kutyára is dobott a multkor. És lám, nemcsak, hogy egy olyat, de egy erősebbett, hatalmasasbbat hozott létre a kinyújtott tenyerében. Csak villanásnyi ideje maradt a dagorladinak megszökni a kék halál eme sugárszerü formálya elöl. És Dylan nem hagyta abba. Teljesen magával ragadta a gyönyör. Kezével követte Ethart és felé dobott egyet egyet, de nem mindnek volt ugyanaz a hatása. Egy kiszakította a mögötte lévő három fát, gyökerestül. A másik tűzbe borította a környezetét, ahova csapódott, a harmadik meg elfonyasztotta a fákat ahova ért, de mind ugyanolyan volt a hadúr kezében. Dylan felkacagott.*
-Már értrem! Köszönöm drága Endonia. Ha nem egy hozzád hasonlóval találkozom, akkor később jutottam volna hozzá ehhez a csodálatos szerkezethez. Tudod, miért nem tudtad kellőképen kihasználni? Egyszerűen csak azért, mert nem vagy elég erős hozzá. Ez a kő a saját erőmet nagyítja fel, és teszi lehetővé, hogy még több erőt szabadíthassak fel magamból, mert ez amit itt láttok, az én erőm! Ha, még csak ki sem kell mondanom a varázsigét! A sors már csak ilyen, a veszteseknek nem kedvez.
*De Endonia nem hallgatott a beszélőre, a hátába kerülvén, hátba akarta szúrni, de hiába. Dylan könnyen felismerte a cselt, és egy szép ráfogással, előrre hajította. Szegény boszorka, már másdoszor fekszik a hadúr lábai elött, de most....most viszont nem habozott a Sárkánylord. Egyből bele is vágta a boszokra szívébe a kardját.*
-Milyen ostoba vagy te.
*Ezt mint búcsút tette még hozzá, majd levágta a nő fejét, hogy végleg kimúljon. Véresen, piszkosan állt fel, de ez nem zavarta, láthatóan semmi sem zavarta. Amíg a kard meg nem villant. Csak az láthatta, aki feszülten figyelt a férfire, egy apró kis villanás, ami épphogy megszúrta a hadúr kezét, de el is csodálkoztatta.*
-No mi van ezzel a karddal!
*Lóbálta meg a levegőben sértődött arckifejezéssel. Talán Fatima tudja mire gondol a fréfi, de a dagorladi biztosan nem. Vajon van még ereje folytatni a harcot, azok után ahogy elbánt vele a hadúr? S az éjtünde mennyire sérült meg?

//Ne csak reagáljatok, hajrá! A kövi hszben leallátom Dylant, ha ti nem tudjátok, ^^^muhahaha Very Happy

//

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Kedd Feb. 08 2011, 13:42

*Ehtar pupillái kitágulnak, szíve pedig egyre hevesebben ver, ahogy megjelenik előtte Dylan. Sosem gondolta, hogy egyszer majd felettesével kell élet-halál harcot vívnia, de Dagorlad, s Eloyah mindenek előtt. Ezt nevelték belé, s ez mozgatja most is, mikor kardjával és botjával kezében megáll a hadúrral szemben.
Ő nem szól vissza Dylannek, de ha akarná is, megállítja egy gondolat a fejében. Elsőre talán épp a hadúrra gondolna, hiszen nem idegen az gondolatok összezavarása a dagorladiaktól, másodjára még Endoniára is, ám Ehtar egyszerűbb lélek annál, hogy érdekelné holmi világhatalom.
És maga a szó az, mely a kőre irányítja figyelmét. Figyelnie kell, mert tudja, hogy a harúd mindenben felülmúlja őt. Akár a mágiáról, akár a puszta fizikai harcról van szó. Látta eleget, tudja.
Teljes koncentrációban küzd, figyelve minden mozdulatra, igyekezve nem hagyni egyetlen rést sem védelmén.
Nem tudni, meddig állhatná Dylan rohamait, ha nem érkezne meg egy elf vessző, mely éppen a hadúr mellkasába csapódik bele.
A feketeség meglepő volt, s Ehtar nem is tudta, hogyan védekezzen ellene. Szerencséjére csak addig tartott, míg a hadúr szívéből kitépte a nyilat és visszavágta a tündéhez.
Elismerése, végre a lány is beavatkozott a harcba. Ideje volt már.
Azonban Dylannek már halottnak kellene lennie, s még erősebb, mint volt.
Ehtar szeme kikerekedett. Oldalt vetődött, majd megint oldalt, s futtában cikázva igyekezett kitérni Dylan gömbjei elől.
Ha egy is talál, az az ő végét jelenti, erre nincs elég ereje, nem tudja kivédeni.
Tud viszont mást. Egy fordulás után ismét a hadúr felé mozdul.
Nem sokat törődik öntelt szövegével, ami akár még igaz is lehet.
Más terve van.
Mikor felé tartott, éppenséggel nem egy, hanem tucatnyi kis pontot ütött meg az avaron, most a vonal első pontjához érkezett vissza.
Hirtelen ismét lesújtott rá, mielőtt még a hadúr újabb gömböt vágott volna hozzá.
De nem is érkezett a gömb, ugyanis épp ekkor merült el a kard Endonia szívében.
Dardanosz botja hozzáér az avarhoz.
Apró villanás, mintha lökéshullám menne végig a vonalon egészen az utolsó pontig.
Az avarból habzó szájú, kis, manó méretű lények bújnak elő egymás után.
Ehtar botjával mutat az épp csodálkozva kardját lóbáló hadúrra.*
- Megölni!
*Botjára támaszkodik. Az utóbbi néhány perc rengeteg erejét kivette. Úgy érzi, mintha órák óta küzdene, de nem.
Bár védekezésre még kész, de kezdeményezni, már nem sok ereje maradt, úgy tűnik, Fatimán a sor, bár nem tudja, mennyire számíthat az evolyrani segítségére.
Kardja megremeg kezében, miközben másik kezével botjába kapaszkodva figyeli, amint a kis rondaságok nekirontanak tucatnyian Dylannek.*

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Csüt. Feb. 10 2011, 11:58

*Vívódott magában. Pontosan a szívét találja el, vagy inkább csak a mellkasát, hogy ne haljon meg? Úgy érezte, miközben gondolkodik, órák telnek el. Pedig csak pár pillanat volt az egész. De annyira nem tudott dönteni. Nagy dilemma volt. Aztán arra gondolt, inkább nem öli meg, de az utolsó másodperc utolsó tört részében mégis csak a szívre célzott, és akkor engedte el a húrt. Már majdnem meg is lepődött magán. Képes megbocsátani magának, ha a férfi meghal? Biztosan... egy idő után. Hisz ez volt a feladata, nem tehetett mást. Azonban, amikor a férfi csak dühösen kitépte magából a nyílvesszőt, az futott végig az agyán, hogy íme, most már nem lehet őt megölni, és talán nem is bánja. Még azt sem, ha ezért ő magának kell meghalnia. Amely vég vészesen közeledett felé száguldva saját nyila képében. Nem hátrált. Nem mintha egyáltalán lett volna ideje ezt megtenni, de nem is akart. Ha kell, meghal. Ő mindent megtett. És a nyíl gyönyörűen belevágódott az oldalába. Nem, nem a szívébe. Amit nem is értett, hogy miért nem. De olyan erővel jött a nyíl, hogy amikor az becsapódott, nagy erővel ellökte a nőt neki szögezve egy fának. Lassított felvételként fogta fel az egészet az éjtünde. Minden elhalkult, a kép elmosódott, az emlékek torzan jelentek meg agyában, s nem tudta, mit tud. Úgy érezte, tudja, hogy most meghal. De azt is tudta, hogy a férfi dönthetett volna úgy, hogy a szívébe döfi a nyilat, mégsem tette, tehát talán azt akarja, hogy éljen, vagyis talán mégis életben maradhat. Élhet még? Valóban? Van rá esély? Ott volt a fának szögezve és oldalából csak úgy szivárgott a vér. Jó, hogy ott volt a fa, mert hátraesett volna. Kómásan hajtotta le a fejét, hogy megnézze a sebét. Ekkor előrebukott, térdre esett. A nyíl vége kiállt a húsból, s még lyukat is mélyesztett a fában. Fatima elmerengve nézte a lyukat, majd a nyíl hegyét. Azt nagy nehezen letörte, majd egy kiáltás kíséretében kihúzta a nyílvesszőt az oldalából. Majd dühösen eldobta a csonkot. Pihenni akart, semmi többet. Vagy békésen elmúlni. Nem akart többet részt venni a csatában. A fának dőlve figyelte tovább az eseményeket. Kezét a sebéhez nyomta, már csak ösztönből is, de varázslatot nem használt. Tudta, arra már semmi ereje nem maradt. Meg sem meri próbálni, hisz abba belehalna. Csak ül, és várja, hogy lassan, békésen örökre elaludjon. Azonban, hogy addig ne unatkozzon, nézte tovább a csatát. Dylan szavai bár torzan, de elérték az ő füleit is, és hallott mindent. Látta a nagy csatát, a tűzgömböket, Dylan eltorzult arcát a hatalomvágytól. Majd végül... elérte végét Endonia. Fatima tudta, hogy ennek el kell jönnie. Bár nem híve a kegyetlenségnek, de ő neki is meg kellett többször is tennie, már csak a jó cél érdekében is. Ez volt a helyes döntés. Hiába más a célja a férfinak. Azonban valami történt. Fatima is meglátta a fényt a kardból és ő ugyebár tudja, mi lakozik abban a fegyverben. Kikerekedtek a szemei és csak imádkozni tudott. Hogy kihez? Istenhez, vagy a fehér sárkányhoz, vagy csak úgy a senkinek? Nem számított, csak könyörgött. Történjék már végre valami! De történt közben más is. A darthar megint a földet keltette életre. Szíve mélyén remélte a nő, hogy azok gyengék lesznek a hadúrral szemben. Ő más csodára vár inkább. Hitte, hogy eljön. Hinnie kellett.*

//Tudnék aktívan cselekedni, mármint van tervem, de addig, míg Dylan meg nem írja azt a bizonyos hsz-ét, nem tehetek semmit. Smile

Nos... valakitől eltanultam a hosszú elemzések írását. Very Happy

//

Tárgy: Re: 3. A Rathanor-dzsungel Csüt. Feb. 10 2011, 21:39

//hát akkor most jöjjön a várva várt hsz...csak ne sajogna íg a fejem >
*Dylanben sok minden közre játszott, hogy a dagorladi elérhesse célját, mert ugyebár ő tudta legjobban mi, vagyis inkább ki lakozik abban a bizonyos botban... kardban. Dühösen és mégis csalódottan lóbálta meg a fegyvert. Nem értette, nem hitte el, hogy ez megtörténhet. De mégis miért? Mi okból? Ha nem a kő iránti vágy uralkodna benne, most talán feleszmélhetne, de még ez sem bírta józan észre. A kis szörnyetegeket meg egyáltalán nem vette figyelembe. Dardanosz Ethart már leírta... nincs kedve tovább folytatni ezt az egyoldalú küzdelmet. Azonban a kis bestiák nem teketóriáztak, és sok lúd disznót győz, na nem mintha lenne itt egy disznó... nem is volt. Ezt az is bizonyítja, hogy miután levakarta magáról az elsőt, a másodikat meg elfonnyasztotta...na igen, most már ilyet is tud. A vérengző manócska egyszerűen kipukkadt, mint a lufi, olyan picire öszeesett. Tehát mindezek után előrre lépve dobbanott egyett a földön és mint Endoniának, az ő szeme is felvillant kéken.*
-Nem tűröm, hogy gúnyt űzz belőllem! Mik ezek?
*Majd nemcsak, hogy az elöbb felébresztett kis manók alatt mordult fel a talaj, de Endonia kis kedvencét sakkba tartó bestiák alatt is. Egy szempillantás és az összes kék tűzeső kíséretében lelte halálát, mely aluról jött észrevétlenül. Dylan azonban nem hagyta annyiban a sértést. Újabb teleportálásra készült és a következő pillanatban már Ethar fölött volt, kardja pedig a nyakához vészesen közel. Lendületben jelent meg hírtelen, hogy még csak kivédeni se lehessen, de történt valami...a kard újra felvillant és még mielött lecsapott volna bottá változott. Így ha még el is tlálta a dagorladit, halálos sebet nem ejthetett rajta a hadúr. Edward Dylan ezek után viszont már nem az önérzetével törődött...varázsbotja önállósult, és ezt nagyon is jól tudta, hogy miért...vagyis ki áll emögött. A bot egyre hevesebben villódzott, majd felvillant és a következő pillanatban már egy óriás, fényes sárkány állt mellettük. A sárkány azonban minden átmenet nélkül rátámadt a hadúrra. Dylan védekezés képpen maga elé tette a karját, de ezzel csak rontott a helyzeten. Axis ráharapott a botot tartó jobbra, és addig tolta a varázslót, míg az neki nem ütközött egy sziklafalnak. Dylan egy óriási üvöltés kíséretében hadogott el pár érthetettlen, külfödi szót.*
-Nanio? Axis, matte! Varevare nakama desu! //Miért? Axis várj! Mi társak vagyunk!//
*A sárkány nem csinált semmit. Lassan összébb zárta az álkapcsát, mire a hadúr megállt a beszédben, hogy elfolytsa a következő kiálltást. Nyögött, a szájára harapott, de nem is csoda. Lassan eléri a csontot is a fenevad, ha így megy tovább. Mikor újra kapott levegőt, folytatta tovább.*
-Nanio desu ka?-*Üvöltött rá ezúttal mérgesen a sárkányára.*-Simau! Simau na! //Miért csinálod? Hagyd, hagyd ár abba!//
*De a kegyetlen állkapocs csak nem állt le. Fehér pofájából egyre láthatóbban folydogált le a hadúr vöröslő vére. Ám most, a sárkány egy képet jelenített meg gazdálya elött. Fatimát, ahogy eltalálja a nyíl, és ahogy lerogy várva a halált. Dylan szemei kikerekedtek. Dühös lett.*
-Konodzso, oszo desu, toka anata wa kono oku ja nai! Deso!? //Ő taámdott meg, és te nem ezért csinálod, ugye?!//
*A sárkány szemei rávillantak Dylanre és egy újabb kép jelent meg a hadúr elött. Sorely falván vannak és a hadúr mrá-már átállni látszik a támadók oldalára. Dylan újra fölényesen üvölteni kezd saját nyelvükön.*
-Kore wa dama desu! Baka na maru ya nai! //Az csak becsapás, ne légy hülye!//
*Erre azonban erőssen megharapta a srákány, hogy érezze társa is mit mondott az elöbb. Dylan nem tudta vissza folytani a kiálltást. Túl hírtelen és túl erőssen jött ahhoz a fájdalom. Most egy újjabb kép jelent meg hadúr, de most nemcsak ő, hanem Fatima elött is. Ez fontos lépés volt, de vajon kit tehette ezt, véletlen csupán, vagy a srákány szándékos mutatta meg ezt neki? Netalán Dylan maga tette volna? De mi célból tenné? Azonban látta, láthatta ahogy egy tizenéves távoli tájakon bolyong...de nem céltalanul. A fiatal Edward oldalán kard, fején sisak és most sem mentes a vértől. Szemei azonban fájdalmat és bűntudatot hordoznak. Lelkében nagy terhet cipel, megfásulni látszik...lelkileg már-már halott. Így érkezik me gyönyörú tájakon, szép ívű vízesésen át egy sebesült, öreg sárkány elé. Egy nagy fehér sárkány elé. Dylan elé áll, pár percig nem mond semmit, majd egy különös kéréssel fordúl a haldokló sárkányhoz.*
-Addj nekem erőt, fehér sárkány.
~Ugyan miért tenném?-*válaszolt a fenevad*
-Mert mikor ide érkeztem, azt álmodtam, hogy egy fehér sárkány vezet majd el a célomig.
~Na és mi lenne a célod, ifjú harcos?
-Meg akarok szabadúlni az engem körülvevő sötétségtől.
*Határozott, és egyenes beszéd volt ez, a mostani hadúr is látva, lehorgasztotta a fejét. Emlékszik, akkor megegysztek, hogy ő kimenti a halálból Axist, a sárkány pedig segíteni fogja... a célja elérésében.*
-Wakatteru.- //Értettem//
*Elővette zsebéből a fekete követ, mire a sárkány szeme megvillant.*
-Sumane, Axis.-//Sajnálom, Axis.//
*De a sárkány addig nem engedte el, amíg a hadúr nem nézett fel rá. Ezután viszont megértette, hogy csak ő érte volt az egész. Elmosolyodott. De amíg a kő nem pusztul el, az alakja sem váltzik vissza.*
-Arigatou, watashi no nakama. //Köszönöm, bajtárs.//
*Ekkor engedte csak el a srákány és ráharapot a kőre, de az túl sötét volt a számára és elhajította, nehogy eleméssze árnytestét. Dylan pedig lerogyott a földre. Jobbja úgy nézett ki, mintha megszagatott rongy lenne...*

//De kitől is tanúltál?//

» 3. Rathanor -A dzsungel